AZ ERDEI KUNYHÓ BOLONDJA

ELEINTE ÚGY ALUDT, MINT a bunda, de egyszer csak felriadt. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hol van. Vaksötét volt, és néma csönd. Egy darabig mozdulatlanul feküdt a hátán, és az eget bámulta. Semmit sem látott. Csak a csönd volt és a sötétség, mindkettő oly végtelenül mély, hogy elállt tőle a lélegzete. Tiuri rájött, hogy fél. Halálosan fél. Moccanni sem mert, kiverte a hideg veríték...

Ekkor halk neszt hallott, amitől végképp elfogta a rémület, de gyorsan összeszedte magát. Még mindig félt, de a félelem már nem bénította meg az akaratát. Rájött, hogy az iménti hang ártatlan: a ló prüszkölt csupán.

Mélyet sóhajtott. Legalább nem volt egyedül: volt mellette egy élőlény. De mitől ébredt fel? Csak úgy, vagy mert volt valami vagy valaki, aki leskelődött utána? Butaság!, gondolta. Senki sem láthat ebben a vaksötétben.

Lehunyta a szemét, majd gyorsan kinyitotta – nem mintha lett volna különbség. Mellére szorította a kezét, kitapogatta a levelet. Egyszerre úgy érezte, lehetetlen feladatra vállalkozott. A Fehérpajzsos Fekete Lovagot meggyilkolták a Vörös Lovasok. Hogyan teljesíthetne ő, a fiatal és tapasztalatlan legény bármit is, amit egy ilyen derék és hős lovag nem tudott? A ló megint prüszkölt. Tiuri szívesen mondott volna neki valamit, de nem mert megszólalni, nehogy meghallja valami – vagy valaki. Újra felpillantott az égre, és hirtelen meglátott rajta egy csillagot. Picinyke csillag volt, de fényt adott... és reményt. Nem múlt el tőle a félelme, de a bátorsága visszatért. Szeme kezdett hozzászokni a sötéthez. Mintha csak halványan a levegőbe lennének rajzolva, ágakat látott, leveleket, és egy világos fatörzset.

Próbált másra gondolni, mint a feladatára és az ellenségeire. Igyekezett maga elé idézni a barátait, a szüleit, Dagonaut királyt és a városi ünnepségeket. Vajon hogyan zajlottak? Másképp, mint eddig, most, hogy az egyik leendő lovag – ilyesmi alighanem soha nem történt még azelőtt – eltűnt a kápolnából? Vajon a ló gazdája elment a bíróhoz, hogy bejelentse, ellopták a lovát? Vajon a favágó fiú elvitte a városba az üzenetét? Vajon a barátai, akikkel a kápolnában virrasztott, hallották az ismeretlen kérését? Tiuri ezt nem tartotta valószínűnek. Arman látta, ahogy kioson az épületből, de egy szót sem szólt.

Újra felidéződött benne az a pillanat a kápolnában...a kaparás az ablakon, a suttogó hang... Bárcsak egyik se történt volna meg! Akkor már lovag lenne! Hihetetlen!, gondolta. Most itt fekszem, és nem vagyok lovag, viszont olyan feladattal bíztak meg, amelynek a megvalósítása még egy kipróbált lovagnak is nehezére esne...

Sóhajtott. Hogy is mondta az ismeretlen? „Ifjú vagy, és még nem szereztél hírnevet. Benned van minden bizodalmam.”

Gondolatai egyre kuszábbak lettek, noha mindegyre ugyanazon aggodalmak és történések kavarogtak a fejében. Már egészen belefáradt. De azért továbbra is mozdulatlanul és éberen feküdt, tartva a rá leselkedő veszélytől.

Aludnom kell, gondolta. Holnap jókora utat kell megtennem. De nem tudott elaludni. Pedig nem először töltötte az éjszakát szabad ég alatt – sokszor aludt az erdőben apja vára, Tehuri közelében. Csakhogy az békés, barátságos erdő, és ott nem is leselkedtek rá ellenségek.

Halkan a másik oldalára fordult, és újra lehunyta a szemét. Egy idő után sikerült elszenderednie, de nyugtalanul aludt, s közben kusza álmok gyötörték.

 

Mire felébredt, már világos volt, az erdőt vidám madárcsicsergés töltötte be. Nagyot ásított, és kinyújtóztatta tagjait. Elcsigázottnak érezte magát, teste elgémberedett, haja nedves volt a harmattól. A fekete ló ezzel szemben pihentnek és jókedvűnek tűnt, és kíváncsian leste gazdája mozdulatait.

– Szép napra virradtunk! – köszönt oda neki Tiuri. – Nemsokára indulnunk kell! Nem mondhatnám, hogy égek a vágytól... De nem tagadhatom, hogy ebben a reggeli fényben minden sokkal barátságosabban fest.

Körülnézett: éjszakai félelmei alaptalanok voltak. Sehol senki.

Nemsokára, miután szerény, a maradék kenyérből és egy szem almából álló reggelijét elfogyasztotta, újra a nyeregben ült. Kiért a Nagy Úthoz, amely most elhagyatottnak tűnt. Korán volt, hét óra is alig múlhatott. Mégsem ment ki az útra, inkább, csakúgy, mint előző nap, mellette haladt az erdőben. Egész jó iramban jutott előre, mert itt viszonylag ritkásan nőttek a fák, és nem volt csalitos az erdőalja sem.

Jó darabig ment anélkül, hogy bárkivel találkozott, vagy bármi különlegeset látott volna. Fáradtsága elillant, és egészen derűsnek érezte magát. Szép idő volt, a nap besütött a fák közé, aranyfénybe vonva a leveleket. Tiuri most csöppet sem érezte olyan távolinak Unauwen birodalmát, sem pedig veszélyesnek az oda vezető utat.

Megpillantott egy ribizlibokrot, és leszállt a lóról, hogy minél többet szedjen a gyümölcsből. Egyszer csak ismerős hangok ütötték meg a fülét: lódobogás! Leguggolt a bokor mögé, onnan leselkedett. Csakhamar meglátta a hang okozóit – és iménti jókedve azonnal szertefoszlott. Két Vörös Lovas!

Nyugati irányba vágtattak, nem néztek se jobbra, se balra. Tiuri mozdulatlanul guggolt, míg el nem halt a lódobogás. Akkor halkan felállt, kiosont az útra, és mindkét irányban körülnézett. Senkit sem látott. De épphogy megúszta! Még jó, hogy nem ott lovagolt!

Felült a lovára. Még távolabb kell kerülnöm innen, gondolta. Ez a két lovas most nem figyelt, de ha odanéznek, egész biztosan észrevettek volna vagy engem, vagy a nyomaimat. Délebbre kell mennem, keresztül az erdőn.

Rögvest el is indult a sűrű felé, de hamar rá kellett jönnie, hogy nem lesz könnyű tartania a megfelelő irányt.

Dél körül keskeny ösvényhez ért, amelyet rövid töprengés után követni kezdett. Nemsokára elmajszolta az utolsó almát. (A ribizlit már korábban megette.) Nem volt nála több étel, és – bár igencsak éhes volt – nem akarta arra vesztegetni az idejét, hogy nekiálljon ennivalót keresni. Az ösvény egy ponton kétfelé ágazott. Tiuri megállt. Nem tudta, melyik irányba folytassa útját.

– Hahó, délceg paripa és lovasa! – kiáltotta egy hang a háta mögött. – Hová igyekeztek? Ne egyenesen, ne egyenesen menjetek! Hanem erre!

Tiuri, aki jócskán megdöbbent, hátrafordult. Emberi lény állt az ösvényen, láthatóan akkor mászott elő a bozótból. Közelebb jött, és megismételte:

– Ne egyenesen, idegen, lovas, vándor, hanem erre, a házamba! Értem jöttetek, délceg fekete paripa és idegen lovasa?

Csuda fura fickó volt. Zömök, izmos férfi, haja bozontos és sötét, szakálla göndör és rövid. Rojtos, vörösesbarna nadrágot és szürke báránybőrt viselt. Peckesen, vidáman, hátratett kézzel állt, miközben csupasz lábujjaival a földet markolászta.

– Miért nem üdvözölsz, délceg fekete paripán ülő idegen? – kérdezte. – Miért nem üdvözölsz, lovas és vándor? Miért nem üdvözölsz engem? Én vagyok az Erdei Kunyhó Bolondja.

Közelebb lépett, kezét kinyújtotta a ló felé.

– A lovad bezzeg köszönt – mondta. – Te miért nem, idegen lovas? Hívhatsz úgy, hogy az Erdei Kunyhó Bolondja; mindenki úgy hív, kivéve anyámat, mert ő Mariusnak.

– Ó, üdvözöllek – szólalt meg Tiuri, és megrántotta a gyeplőt.

– Nem, itt ne hagyj! – kiabálta a szakállas ember. – Itt ne hagyj! Beszélgess velem, idegen, vándor, és gyere el velem a kunyhómba!

Tiuri nézte a fickó kerek, világoskék szemét, gyermeki pillantását. Szegény nagyon csalódottnak tűnt, és közben csöppet sem nézett ki veszélyesnek.

– Miről kellene beszélgetnünk? – kérdezte a szakállas alaktól.

– Csak úgy, beszélgetni – felelte a másik. – Elmondanád, honnan jössz, hová mész, és hogy ki vagy. Én az Erdei Kunyhó Bolondja vagyok – így hívnak a favágók és a szénégetők, de még a tulajdon atyám és a testvéreim is. Csak anyám hív Mariusnak.

Megragadta a kantárt, és esdekelve nézett Tiurira.

– Kedves Marius – mondta emez –, üdvözöltelek, de semmiképpen sem maradhatok itt beszélgetni veled. Sietek, tovább kell mennem.

– Miért sietsz? Miért? Szólíts csak nyugodtan Bolondnak, nem zavar. Én sohasem sietek. És a fák sem, miközben nőnek. Néhány állat siet olykor, de továbbmenniük nekik sem kell soha, kivéve a költöző madarakat, amikor beköszönt a tél. Te miért sietsz, és miért kell továbbmenned? Gyere velem a kunyhómba! Én pedig majd megmondom atyámnak és anyámnak, hogy hozzám jöttél, mert beszélgetni fogsz velem.

– Majd máskor – mondta Tiuri, és finoman meghúzta a kantárszárat. – Most nem tudok beszélgetni veled; tovább kell mennem.

– Tovább, tovább, tovább, és megint csak tovább?

– Igen – felelte Tiuri.

– Hová? – kérdezte a Bolond. – Hová igyekszel, idegen lovas a szép, fekete paripán, hová sietsz, fura ruhájú lovas?

Tiuri kezdte elveszteni a türelmét.

– Elég legyen! – csattant fel. – Nincs erre időm! Engedj utamra!

– Hová, hová? – kérdezte a Bolond szinte kiabálva.

– Messzire – válaszolta Tiuri.

– A napot követed? A szép fehér, sárga, narancssárga, csodás aranynapot?

– Igen – mondta Tiuri –, a napot követem.

Miért beszél ilyen hangosan ez a Bolond? A végén még meghallják a Vörös Lovasok!

– Nincs itt senki – mondta a Bolond, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Anyám a kunyhóban sző, atyám pedig nemsokára hazaér, a testvéreimmel együtt. Amott, a völgyben vannak fát vágni – mutatott kelet felé. – Szinte soha nem jár erre senki. Az Erdei Kunyhó Bolondjához meg végképp nem jön soha senki. Előfordul, hogy erre vetődik valaki, de soha nem engem keres.

Szomorúan nézett Tiurira.

Az ifjúban egy kis szánalom ébredt iránta.

– Ha lenne időm, beszélgetnék veled – mondta –, de most tényleg tovább kell mennem.

– A napot követed.

– Igen, és már így is sokat beszélgettem veled.

– Nem sokat – vágta rá a Bolond buja szőrzetét vakarva dehogyis sokat, idegen vándor! A napot követed. Néha én is szívesen elindulnék a nap nyomában, de atyám azt mondja, a nap lemegy, és anyám sírna, ha elmennék. Visszajössz majd, hogy elmondd, hol megy le a nap? Vagy nem ott megy le, ahol lakik? Visszajössz?

– Igen – felelte Tiuri –, visszajövök, és akkor majd beszélgetek veled, és mindent elmesélek.

– Mindent! – kiáltott fel a Bolond boldogan. – Mindent, de mindent! És akkor eljössz majd a kunyhómba is?

– Pszt! – szólt rá Tiuri.

– Félsz az erdőtől, idegen vándor? Az erdő nem bánt, ahogy a rókák meg a madarak sem. És én sem!

– Mástól is lehet félni – felelte halkan Tiuri.

– Pszt – mondta a Bolond. – Mitől? Lopódzkodó dolgoktól és sziszegő kígyóktól? Hát ki keres téged, idegen?

– Láttál valakit? – kérdezte Tiuri ijedten.

– Semmit – válaszolta a Bolond. Beletúrt a hajába, a homlokát ráncolta. – De éreztem dolgokat, lopódzkodó és sompolygó dolgokat. De nincsenek itt. Még nincsenek itt.

– Tovább kell mennem – mondta Tiuri izgatottan.

– Még nincsenek itt – ismételte a Bolond Tiuri szemébe nézve. – Különös idegen vagy te, ifjú vándor a délceg fekete paripán. Éhes vagy?

Tiuri körülnézett, és nem válaszolt.

– Éhes vagy? – ismételte meg a kérdést a Bolond, és újra megragadta a kantárt.

– Igen – felelte Tiuri.

– Akkor gyere velem a kunyhóba, és anyám ad neked enni.

– Köszönöm – mondta Tiuri – de mennem kell.

– Ha nem, hát nem – suttogta a Bolond. – Követed a napot. Hogy hívnak, idegen?

– Nem mondhatom meg – felelte Tiuri. – Most még nem.

– Titok? – kérdezte a Bolond. – Talán valamilyen titkod van, idegen vándor?

– Miből gondolod?

– Gondolni? Nem gondolok, nem gondolkodok, azt mondják – ezért vagyok ugyebár Bolond. De tudni tudok... sok mindent tudok, amit más nem akar tudni.

– Mégis mit tudsz?

A Bolond halkan felnevetett, és vidáman nézte Tiurit.

– Hát kérdezel, idegen! – mondta. – Tőlem soha nem kérdez senki semmit. Majd meglátod, mit tudok. Lovagolj csak tovább, nem kell velem jönnöd. Lovagolj tovább lassan, és én majd hozok neked ételt.

Ételt! Tiurinak nagyot kordult a gyomra.

– De kedves Bolond – mondta – senkinek sem szabad elárulnod, hogy találkoztunk.

– Anyámnak se?

– Anyádnak se.

– Nem árulom el senkinek, anyámnak se!

– Ígérd meg! – kérte Tiuri.

– Én mindig azt teszem, amit mondok – felelte szemöldökét összevonva a Bolond. – Akkor tényleg visszajössz, hogy beszélgess velem, és hogy mindent elmesélj?

– Én is azt szoktam tenni, amit mondok – mosolygott Tiuri.

A Bolond sarkon fordult, és elszaladt a bal oldali ösvény felé. Tiuri nézte, míg el nem tűnt. Akkor lassan folytatta útját, és közben azon töprengett, nem kellett volna-e még jobban a Bolond lelkére kötnie, hogy ne árulja el. Vajon tényleg hoz majd ételt? Megállította a lovát, és körülnézett. Sehol senki. Várt egy darabig, aztán ment tovább. Nemsokára sietős lépteket hallott a háta mögött; a Bolond volt az, két keze alaposan megpakolva mindenfélével.

– Lovagolj csak tovább, lovagolj csak, fürge idegen – lihegte. – Mindjárt ehetsz! – Utolérte Tiurit, aztán meg is előzte, és közben halkan dudorászott. – Így, ni – szólalt meg egy idő után. – Itt zsenge a fű és édes a víz. Hallod?

Tiuri csakugyan vízcsobogást hallott. Az ösvény mellett egy darabon keskeny kis patak folyt. A Bolond letérdelt a fűbe, és kipakolt a kezéből, óvatosan, mintha drága kincseket cipelt volna idáig. Miután Tiuri leszállt a lóról, és mellételepedett a földre, látta, mi mindent hozott: két jókora vekni fekete kenyeret, egy fél szalonnás palacsintát és egy darab sajtot. Neki valóban drága kincsek!

– Ez mind a tied – mondta a Bolond büszkén. – Anyám kamrájából. De ő nem tud róla. Beosontam, elhoztam, nem is vette észre.

– Ha tudná, nem lenne mérges?

– Nem árulhatok el neki semmit – jelentette ki a Bolond. – Nem árultam el semmit, nem mondtam semmit. Titok.

– Ha visszajövök, majd én elmondom neki, és mindent kifizetek – mondta Tiuri. – De nem lesz bajod ebből, ugye?

– Mi bajom lenne? Semmit sem kell kifizetned. Van miből adnom, és anyám se bánja, bár nem tud róla. Egyél, titkot hordozó idegen.

Tiuri nem tiltakozott – ahhoz túlságosan is éhes volt. Megköszönte a Bolondnak, és nekilátott. Napok óta először evett rendesen, és nem is falt fel mindent, mert annyi volt, hogy még a szűkösebb időkre is félretehetett belőle. A Bolond elégedetten nézte, közben boldogan birizgálta a haját, a szakállát, és helyeslően biccentett minden egyes falatnál.

– Te is kérsz? – kérdezte tőle Tiuri a Bolond sóvár pillantását látva.

– N-neem, nem – felelte a Bolond. – Ez a tiéd. Na, jó, egy darabka sajtot adhatsz.

Jóízűen befalta a falatot, amit Tiuri adott neki, de többet nem fogadott el.

– Ez nagyon jólesett! – sóhajtott Tiuri, miután belakmározott. – Igen hálás vagyok ám neked!

– Hiszen még nem ettél meg mindent! – mondta a Bolond. – Van még egy darabka kenyér, kis palacsinta is.

– Megengeded, hogy magammal vigyem? Hosszú út áll még előttem, így későbbre is marad.

– Hát persze! – felelte a Bolond. – Hosszú még az út, hosszú. Ez nem is lesz elég! De ehetsz útközben ribizkét is, van itt nem messze sok, kék ribizke, édes, savanyú. És a rojtos levelű növények gyökere, mint a répa, olyan finom. – Felállt, kihúzott a földből egy növényt. Végén jókora répa nőtt. Lesöpörte róla a földet, és nagyot harapott bele. – Jó répa – mondta rágva. A lóhoz lépett, odaadta neki a maradékot, amit az állat hálásan elfogadott.

– Most már ezt is tudom! – mosolygott Tiuri. – Még egyszer köszönöm. És most mondj meg nekem még valamit! Ez az út nyugatra vezet?

A Bolond összeráncolta a homlokát.

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

– Ez az út nyugatra visz? Tudod, arrafelé, ahol lemegy a nap?

– Ó, ahol lemegy a nap! – mondta a Bolond. – Igen, egy darabon. Aztán véget ér, a tisztásnál. De továbblovagolhatsz út híján is, idegen, mindig csak egyenesen. Csak arrafelé ne – délre mutatott –, mert ott veszélyes dolgok vannak.

– Akkor egyenesen megyek – mondta Tiuri. – És jegyezd meg, kérlek, senkinek se beszélj arról, hogy találkoztunk! Tudod, lehet, hogy engem is követnek, méghozzá veszélyes dolgok, amik el akarnak fogni és meg akarnak ölni.

– Ez titok, idegen lovas és vándor. Nem mondom el senkinek, hogy megetted az ennivalómat, és a napot követed. Amikor madárfészket találok, amiben kis tojások bújnak meg, nem mondom el a testvéreimnek, mert ők kiszívnák őket. Az a madarak titka. A te titkodat sem mondom el senkinek. De visszajössz, és akkor beszélgetünk!

– Megígérem – felelte Tiuri komolyan.

– Mennyi ideig leszel távol, vándor?

– Nem tudom – válaszolta sóhajtva Tiuri. – Hosszú ideig, attól tartok. De visszatérek – legalábbis szándékom és reményem szerint.

Lassan felállt.

– Visszatérsz – jelentette ki a Bolond, tiszta tekintetét Tiurira függesztve. – Most indulj hát el egyenesen, idegen, lépdelj egyenesen, délceg, fekete paripa. De nehogy igyatok a sötét pocsolyából, amely mellett hamarosan elhaladtok, mert abból csak az erdei szellemek ihatnak!

Tiuri a nyeregtáskába pakolta a maradék ételt, megszorította a Bolond kezét, felült a lóra, és elindult. Néhányszor hátranézett, és integetett. Az erdőlakó állt az út közepén, és csüngő karral bámult utána. Aztán, amikor Tiuri harmadszor fordult hátra, már sehol sem látta.

Ez igazán jó ember volt, gondolta Tiuri, és szerintem egyáltalán nem is olyan bolond, bár kétségtelen, hogy más, mint a többi ember. Tiuri ismét erősnek érezte magát, és bizakodónak.

Az ösvény valóban véget ért egy tisztáson, amelyen körben farakások álltak. Tiuri ment tovább egyenesen, keresztül az erdőn. Elhaladt egy sötét pocsolya mellett, melyet különösen magas, öreg fák vettek körül. Ez biztosan az a pocsolya, amelyről a Bolond beszélt. Tiuri megint szomjas volt, de megfogadta a Bolond tanácsát. Annál inkább, mert a pocsolya tényleg nem volt túl bizalomgerjesztő: csöndes, mélysötét vizén egyetlen fodrozódás sem látszott. Könnyen lehet, hogy elvarázsolt hely. De mindenképpen furcsa, és az emberekkel ellenséges. Tiuri gyorsan továbblovagolt, és igencsak megkönnyebbült, amikor a pocsolyát maga mögött hagyta.

A terep lassanként lankásabbá és vadabbá vált: a fák ágas-bogasabbak lettek, az aljnövényzet egyre sűrűbb. Tiuri embermagasságú páfrányokat látott, és tekergő folyondárokat, melyek függönyként csüngtek a fák ágairól.

Nehezen haladt előre, és néha attól tartott, elvéti az irányt.

Alkonyodni kezdett, mire talált egy bokrokkal körülvett, sekély gödröt, és úgy döntött, ott tölti az éjszakát.