A KIBÉKÜLÉS

ERRŐL VOLT HÁT SZÓ! Tiuri, mintha arcul ütötték volna, megtántorodott. Ristridin lovag zárómondata sem enyhítette a korábban megfogalmazott vád szörnyűségét! Még hogy ő, Tiuri mint a Fehérpajzsos Fekete Lovag gyilkosa! Ez nem is szörnyű, inkább nevetséges. Amikor nagy nehezen meg tudott szólalni, épp ezt vágta vádlói szemébe:

– Nevetséges... – dadogta.

Így már értette a Szürke Lovagok viselkedését, bár azt továbbra sem tudta, vajon mire alapozták a feltételezésüket.

– Úgy – mondta a várúr. – Azt hiszem, most már ideje lesz bemennünk. A végén még teljesen bőrig ázunk.

Odalépett Tiurihoz, a vállára tette a kezét, és elindult.

Tiuri szó nélkül ment vele. A Szürke Lovagok és apródjaik is követték őket. A vár mégsem volt egészen elhagyatott: Tiuri itt-ott kíváncsian villanó szempárokat látott. Hamarosan beléptek az alacsony terembe, ahol először találkozott a Szürke Lovagokkal. Az asztal meg volt terítve, lobogtak a gyertyák.

A várúr leültette Tiurit egy székre, teletöltött egy kupát, és odatette elé.

– Nesze – vetette oda kurtán, de csöppet sem barátságtalanul –, ezt idd meg! De Tiuri a négy Szürke Lovagot figyelte, akik sorban helyet foglaltak az asztalnál, és eltolta maga elől a poharat. A lovagok levették a sisakjukat, nyakvédőiket is lecsatolták – végre alaposan szemügyre vehette őket. A várúr az ő kupáikat is teletöltötte, majd így szólt:

– Számítottam rá, kedves vendégeim, hogy megéheztek majd a nagy események hatására...fogadjátok el ezt a békevacsorát!

A Szürke Lovagok nem nyúltak kupáikhoz: Tiurit nézték, mintha azt várnák, hogy a fiú mondjon valamit.

Az ifjú egytől egyig végigmérte őket. Elnézte Ristridint, aki szemben ült vele; magas, szikár férfi, barázdált, csontos arccal. Fekete, göndör haja és szakálla igencsak őszült már, ám kék szeme élénk volt, tekintete tiszta. Mellette Bendu foglalt helyet, megtermett, markos, sötét hajú és szemű ember, szemöldöke sűrű és fenyegető. A mellette ülő Arwaut lovag valamelyest hasonlított rá, ő is erős volt, és sötét hajú, de jóval fiatalabb – még huszonöt éves sem lehetett –, szeme világosabb, pillantása barátságosabb. Ewein lovag, aki Ristridin másik oldalán helyezkedett el, ugyancsak fiatal volt, bőre és szeme világos, haja tejfelszőke.

Amikor Tiuri beszélni kezdett, többnyire Ristridinre szegezte a tekintetét, mert egyértelműen ő tűnt a lovagok vezetőjének.

– Békevacsora – ismételte meg a várúr szavait. – Úgy bántatok velem, mint valami gonosztevővel! Hogyan vádolhattatok ilyesmivel? És most már mindannyian úgy gondoljátok, hogy tévedtetek?

Ristridin lovag komolyan bólintott, Arwaut és Ewein pedig egyszerre vágta rá:

– Igen!

De Bendu így szólt:

– Nem az számít, mit gondolok... én tudni akarom! Könnyen lehet, hogy ártatlan vagy, Tiuri, Tiuri fia, de nemegyszer előfordul, hogy az ártatlan külső mögött csalárdság és árulás rejlik. Úgyhogy még mielőtt, követvén barátaimat, én is igennel válaszolok az előző kérdésedre, tudni szeretném, ha nem te voltál, ki ölte meg a Fehérpajzsos Fekete Lovagot. Te azt állítod, hogy a Vörös Lovasok, mégpedig a Vöröspajzsos Fekete Lovag parancsára. De honnan veszed ezt?

– Ő maga mondta – válaszolta Tiuri.

– Ki?

– A Fehérpajzsos Fekete Lovag.

– Ezek szerint te találtad meg?

– Én találtam meg, és ott voltam mellette, amikor kilehelte a lelkét.

– Mondd el töviről hegyire!

Tiuri felugrott. Szálegyenesen állt az asztalnál, és büszkén, sőt némileg mérgesen nézett Bendura.

– Bendu lovag – fogott bele –, elszöktem a kápolnából, ahol virrasztottam a másnapi lovaggá ütésem előtt. Elkötöttem egy lovat, és elvágtattam. Megtaláltam a Fehérpajzsos Fekete Lovagot, és mellette voltam, amikor meghalt. Elmondta, ki támadta meg, és nekem adta a gyűrűjét. Csakhamar találkoztam a Vörös Lovasokkal, akik engem is meg akartak ölni. Sikerült elmenekülnöm előlük. Ezután az erdőn át nyugatra lovagoltam a Fehérpajzsos Lovag lován. Ennyit mondhatok el neked. De esküszöm, hogy tiszta a lelkiismeretem...ha pedig lovag lennék, lovagi becsületszavamat adnám rá! Vádaskodásod hamis és nevetséges!

Bendu összeráncolta a szemöldökét.

– Vagy úgy – mormolta. – Akkor ezt tudjuk. Ülj vissza nyugodtan!

De Tiuri állva maradt, pedig érezte, hogy reszket a lába.

– Nem ülök le addig – jelentette ki –, amíg mindannyian nem hisztek nekem! Sajnálom, hogy nem adhatok bővebb magyarázatot, de értsétek meg, nem tehetem.

– Hiszünk neked – mondta Ristridin lovag.

– Igen – csatlakozott hozzá Bendu nyers hangon. – Hiszünk neked.

Tiuri le akart ülni, de aztán meggondolta magát.

– Akkor adjátok vissza a gyűrűt! A Fehérpajzsos Fekete Lovag gyűrűjét!

Ristridin lassan előhúzta a gyűrűt az övén lógó tasakból.

– Parancsolj – mondta. – Íme, a gyűrű.

Tiuri átvette az ékszert, és a markába szorította. Utána lerogyott a székre. Hirtelen halálos fáradtság vett rajta erőt. Most érezte csak, mennyire kimerítette az elmúlt időszakban átélt sok félelem és izgalom. Remegő kézzel a kupájáért nyúlt, és nagyot húzott belőle. Bor volt benne: először égette a torkát, ám utána kellemes melegséggel töltötte el. Újra a lovagokra nézett, akik őt figyelték, és úgy tűnt, nem érzik valami jól magukat a bőrükben.

– Tudjuk, hogy a Vörös Lovasok a Fehérpajzsos Lovag ellenségei voltak – szólalt meg Ristridin lovag. – Ahogyan a vezetőjük, a Vöröspajzsos Lovag is. Tudunk a párbajkihívásról is. A párbaj kimeneteléről azonban egészen mást hallottunk.

– Hiszen nem is volt párbaj! – vágott közbe Tiuri.

– Tudnod kell, hogy mi mit hallottunk a dologról – felelte Ristridin.

– Kerestem a Vöröspajzsos Lovagot – mondta Bendu. – A Fehérpajzsos Lovagot holtan találták, mi pedig tudtuk, ki volt a fő ellensége. Végül megtaláltam a Vöröspajzsos Lovagot. A király erdejében, a vadászháztól délre, úgy hat Vörös Lovas társaságában. Felszólítottam, hogy húzza fel a rostélyát, és mondja el, mit tett ellenségével, a Fehérpajzsos Lovaggal. Erre levette a sisakját, de alatta fekete maszkot viselt...

– Ő is? – mormolta Tiuri.

– Egy fekete maszkot, igen. És azt mondta: sajnálom, lovag uram, de a maszkomat nem vehetem le. Ami pedig a Fehérpajzsos Lovagot illeti: kihívtam párbajra, ami nem tilos! Ám sajnos be kell ismernem, hogy legyőzött, megint alulmaradtam! Már másodszor! De harmadszorra már tényleg én fogok győzni! Erre felkiáltottam: Hiszen a Fehérpajzsos Lovag meghalt! A lovag rám meredt, de-a maszkon át nem láttam, meglepődött-e a hír hallatán, vagy sem. Meghalt? – kérdezte kis idő múltán. Nem mondom, hogy szomorú vagyok. Hiszen amint tudod, az ellenségem volt... Meggyilkolták! – vágtam közbe, és, folytattam, nagyon szeretném tudni, merre jártak múlt éjjel a Vörös Lovasaid, és nem tudnak-e mesélni valamit a lovag haláláról! Erre a Vöröspajzsos Lovag dühbe gurult. Látod, itt vannak! – kiáltotta, és, tette hozzá, mindvégig itt voltak mellettem! Úgy tudom, feleltem, hogy több lovasod is van. Belém fojtotta a szót: csak nem azt merészeled állítani, kérdezte, hogy nekem vagy a lovasaimnak bármi köze van a gyilkossághoz? Azt merészeled állítani, hogy elvesztettem lovagi becsületemet? A Fehérpajzsos Lovag az ellenségem volt, és megöltem volna, ha tudom, de csakis tisztességes küzdelemben! Vörös Lovasai marcona képpel állták körbe vezérüket. De én nem hagytam annyiban: meghalt egy derék lovag, és mind az ellenségeinek, mind a barátainak gyászolniuk kell őt azért, ahogyan a halál érte. Ami téged illet, maszkos lovag, nem tudom, hányadán állok veled, mivel nem ismerlek. De az, ahogyan elhozod Dagonaut birodalmába a viszálykodást, nagyon nem tetszik nekem. Térj vissza Eviellanba, ahonnét jöttél, és vívd meg a harcaidat saját országodban, vagy Unauwen birodalmában!

Erre felkacagott, aztán így szólt: talán ugyanezek a szavak nem illettek volna a Fehérpajzsos Lovagra is? Hiszen ő is idegen volt országotokban, és nem volt itt semmi keresnivalója! De jó, elmegyek. Előbb azonban hadd mondjak még valamit: ne csak az én Vörös Lovasaimat vádold! Az olyan embernek, mint a Fehérpajzsos Lovag volt, számos ellensége akad. Sok mindenről tudott, túlontúl is sokat. Állandó veszély leselkedett rá, amerre csak járt, még a legártalmatlanabb szerzetben sem bízhatott. Nehogy azt hidd, hogy egyedül én kívántam a halálát! Végezetül pedig: az ellenségem volt, de tiszteltem és csodáltam, ezt akár a sírkövére is felvésheted!

Bendu hallgatott egy sort, azután így fejezte be a történetet:

– És akkor a Vöröspajzsos Lovag ellovagolt a lovasaival együtt, és nem tudtam visszatartani, mert csak Arwaut lovag és az apródom volt velem. De azt mondhatom, hogy nagyon nem tetszett az egész! Fogalmam sem volt, ki ez a lovag, de nem bíztam benne, bár akkor még nem feltételeztem, hogy képes lett volna ilyen aljas módon végezni az ellenfelével.

– Én is találkoztam egy csapat Vörös Lovassal – vette át a szót Ristridin –, ám ők is határozottan tagadták, hogy bármit is tudnának a gyilkosságról. De később az egyikük utánam lovagolt, és beavatott néhány részletbe. Röviden így hangzik a története: vezetőjük, a Vöröspajzsos Lovag elvesztette a párviadalt, és elment onnan, de utasította néhány Vörös Lovasát, hogy tartsák szemmel az ellenségét. Végül ezek a lovasok találtak rá a meggyilkolt Fehérpajzsos Lovagra. Attól tartottak, őket vádolják majd a gyilkossággal, ezért menekülőre fogták. A lovas, aki mindezt elmondta nekem, hozzátett még valamit: az erdőben, mesélte, egy ifjú kóborol, aki már jó ideje kémkedik a Fehérpajzsos Lovag után, mert valamilyen okból kiszemelte magának a lovag gyűrűjét. A végzetes éjszakán a környéken járt: mindannyian látták, igyekeztek is útját állni, de végül sikerült kereket oldania... Később a Yikarvara fogadóban meséltek egy ifjúról, aki ellopott egy lovat, különösen viselkedett, és valóban viselt az ujján egy gyűrűt... Elmenekült, és magával vitte az Ardanwen nevű lovat.

– Később a városban is beszéltek egy fiúról, aki megszökött a kápolnából – folytatta Bendu. – Mindenki fölöttébb furcsállta a dolgot, de sem a barátai, sem az apja, de még maga a király sem hitte, hogy a fiú bármi rosszra képes lenne. Én továbbra is azt gondolom, hogy ez hallatlan és példátlan eset, és bevallhatom, rögtön arra gondoltam, Tiuri fia ugyanaz a fiatalember, aki ellopta a lovat, aztán elmenekült a gyűrűvel.

– Én ezt nem tudtam elhinni – mondta Ristridin. – Tiuri fia kitöltötte a próbaidejét, és méltónak találtatott, hogy lovaggá üssék – ebbe a képbe sehogy sem illett bele a lólopás és a gyilkosság.

– Akárhogy is, abban mindannyian egyetértettünk, hogy az erdőben menekülő fiú, bárki legyen is az, nem más, mint a lovag gyilkosa.

– Még órákig mesélhetnénk, ha el akarnánk mondani, milyen egyéb szempontok befolyásoltak bennünket véleményünk alakulásában – mondta Ristridin. – A valódi gyilkosok és cinkosaik ravasz módon behálóztak téged a hazugságaikkal és a gyanúsításaikkal...

Tiuri figyelmesen hallgatta a lovagok beszámolóját. A Vörös Lovasok és a vezetőjük nagyon ravasz, az egyszer biztos! Sikerült elérniük, hogy mások is üldözőbe vegyék őt, miközben ügyesen elterelték magukról a gyanút. Alighanem most is lesnek rá valahol. Látta néhányukat nyugat felé lovagolni, talán már várják...

– Most tehát tudod, mivel vádoltunk – folytatta Ristridin. – Remélem, nem haragszol már ránk. Te még fiatal vagy, és nem tudod, amit mi már igen... Hogy az árulás, ahogy Bendu mondta az imént, a legártatlanabb külső mögött is megbújhat...

– Nem – válaszolta Tiuri –, nem haragszom...

Maga sem tudta, így van-e; egészen összekavarodtak benne az érzelmek. Nézte a Fehérpajzsos Lovag gyűrűjét, aztán az ujjára húzta.

– Akkor most együnk és igyunk! – javasolta a várúr.

Tiuri kiürítette a poharát, de egy falat sem ment le a torkán. Azon töprengett, amit az imént Ristridin és Bendu mesélt neki, és rájött, hogy még nagyon sok részletet nem ismer. Például; ki volt a Fehérpajzsos Fekete Lovag? A Szürke Lovagok ismerték, hiszen meg akarták bosszulni a halálát. Szívesen megkérdezte volna, de valahogy nem merte. Tudatlansága talán meglepné a lovagokat, és a végén újra gyanakodni kezdenének rá. Úgy tűnt, fogalmuk sincs a levélről, és Tiuri ügyelt, nehogy olyasmit mondjon, amiből a lovagok kitalálhatják, mi a küldetése. Úgyhogy inkább hallgatott, és hátradőlt a széken. Nagyon-nagyon fáradt volt.

A várúr felállt, és odalépett hozzá.

– Fiatalember – mondta azt hiszem, jobb lesz, ha te most aludni térsz. Holnap, miután alaposan kipihented magad, folytathatjuk a beszélgetést. Kérlek, kövess!

Tiuri, akárha álmodna, felállt, és követte a várurat. A lovagok is felálltak, és jó éjszakát kívántak neki. A várúr az erőd egy másik szárnyába vezette. Sok-sok lépcsőt kellett megmászniuk.

– Jó magasra hoztalak – szabadkozott a várúr, miközben kinyitott előtte egy ajtót –, de ez a fiam szobája: gondoltam, talán tetszeni fog. Most nincs itthon, Dagonaut egyik lovagjánál szolgál apródként. Hány éves vagy?

– Tizenhat – felelte Tiuri.

– Az én fiam még csak tizennégy, de nagyon remélem, hogy éppoly rátermett legény válik belőle, amilyen te vagy. Aludj jól!

Azzal sarkon fordult, és magára hagyta Tiurit.

Barátságos szoba volt. Az ágy már elő volt készítve, hófehér lepedő borította. A helyiségben két gyertya égett: az egyik az ágy melletti kis éjjeliszekrényen, a másik a mosdón, amely mellett két kanna állt – az egyikben hideg, a másikban meleg víz. Miután Tiuri alaposan körülnézett, újra kinyílt az ajtó, és a vár úrnője lépett be.

– Csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e – mondta. – Ez a fiunk, Sigirdiwarth szobája.

Tiuri meghajolt, és kifejezte köszönetét. A hölgy rámosolygott – Tiuri úgy látta, Lavinia nagyon hasonlít az édesanyjára. A hölgy jó éjszakát kívánt, majd magára hagyta.

Tiuri levetkőzött, és megmosakodott. Alig hunyta le a szemét, máris mély álomba merült.