3.

Né­hány na­pig nem tör­tént sem­mi. Min­den ment a meg­szo­kott úton. A benn­szü­löt­tek ta­nul­ták, hogy kell pró­ba­csa­po­lást vé­gez­ni a gu­mi­fán, anél­kül hogy meg­sér­te­nék a tör­zset. A fú­ró­to­rony­ba újabb vas­hen­gert bo­csá­tot­tak le, és a túl­só par­ton mé­lyí­tet­ték az ak­nát, egy sze­gé­nyes arany­tar­tal­mú he­lyen, gaz­dag ér után ku­tat­va. Csak a le­ve­gő­ben volt va­la­mi. A le­ve­gő­ben ma­radt meg a fe­szült­sé­ge an­nak az es­té­nek, ame­lyen a fe­hér csí­kok­kal be­má­zolt har­cos szo­mo­rú­an, sze­ré­nyen így szólt: „Uram, ez nek­tek nem lesz jó.”

Mar­shall két tár­sá­val nagy ti­tok­ban fenn dol­go­zott a Bá­nat Szik­lá­ján tá­ton­gó bar­lang­ban. Benn­szü­lött mun­kást nem hasz­nál­hat­tak erre. A sa­ka­iok előtt nem mu­tat­hat­ták, hogy fél­nek.

Vé­gig­ko­pog­tat­ták a bar­lang te­te­jét, míg egy pon­ton meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy kes­keny a ré­teg fe­let­tük. Ez­u­tán né­hány fa­törz­zsel alá­dú­col­ták a bar­lan­got, és hoz­zá­fog­tak, hogy jó­ko­ra szel­lőz­te­tő­nyí­lást vág­ja­nak ezen a he­lyen. Szük­ség volt némi lég­áram­lás­ra, ha tü­zet akar­tak rak­ni be­lül. A bar­lang­hoz egy kes­keny ös­vény ve­ze­tett fel, de ol­dal­ról, ki­ug­ró­kon, biz­tos fe­de­zé­kek mel­lett le­he­tett ka­pasz­kod­ni. Ezen a ré­szen ad­dig rob­ban­tot­tak di­na­mit­pat­ron­nal, amíg ho­mo­rú, szó­val meg­mász­ha­tat­lan lett az ol­dal. A benn­szü­löt­tek azt hit­ték, ara­nyat ke­res­nek.

– Sze­rin­tem os­to­ba­ság ez a sok elő­ké­szü­let – mond­ta Ma­yew. – A sa­kai fő­nök nem mer ben­nün­ket meg­tá­mad­ni, és ha ki­ra­bol­ták Hal­ley em­be­re­it, majd újra el­kül­di az aján­dé­kot.

– Nem va­gyok a te vé­le­mé­nye­den – mond­ta a kö­vér ka­pi­tány. – En­nek a Mar­shall­nak van esze. Az sem­mi eset­re sem árt, ha ad­dig, amíg a vi­szo­nyok itt nem biz­ton­sá­go­sak, be­ren­de­zünk egy de­pót a he­gyen.

– Wil­son le­ad­ta a rá­di­ón a ha­tár­ál­lo­más­nak, hogy a ka­ra­ván nem ér­ke­zett meg, ér­te­sít­sék Hal­leyt – szólt köz­be Mor­ton. – A pa­rancs­nok­ság azt fe­lel­te, hogy két hét előtt út­nak in­dult negy­ven em­ber meg­ra­kod­va. Min­den­eset­re küld­jünk kö­ve­tet a fő­nök­höz, hogy le­gyen tü­re­lem­mel, in­téz­ked­tünk az aján­dé­kát il­le­tő­en.

Mor­ton ma­gá­hoz ké­ret­te a szol­gá­ját, M’Bi­sut. M’Bisu sán­ta volt, né­hány hét előtt egy fa­törzs zu­hant a lá­bá­ra, Mor­ton sza­ba­dí­tot­ta ki, és mi­után mun­ka­kép­te­len lett, ott tar­tot­ta szá­na­lom­ból a fic­kót, mert M’Bisu kö­nyör­gött neki, hogy tart­sa ma­gá­nál. Pri­mi­tív benn­szü­löt­tek­nél csak két ha­tal­mas ér­zés lé­te­zik: a bosszú és a hála. M’Bisu va­ló­ság­gal a ku­tyá­ja lett Mor­ton­nak. A ha­tal­mas, erős fe­hér iránt, aki föl­dön­túl­i­nak lát­szó ere­jé­vel le­vet­te róla a fa­tör­zset, cso­dá­la­tos há­la­ér­zés tá­madt ben­ne. Mor­ton jól is­mer­te a benn­szü­löt­tek lel­ki­vi­lá­gát, és tud­ta, hogy ez a sán­ta sa­kai bár­mi­kor bol­do­gan ál­doz­ná föl érte az éle­tét. Oda­hí­vat­ta:

– Menj a he­gyek közé, M’Bisu. Mondd a nagy ki­rály­nak a kö­vet­ke­ző üze­ne­tet: „Béke le­gyen a bi­ro­dal­mán, és ezer ör­dög te­gye le­győz­he­tet­len­né a lán­dzsa­he­gyét. Üze­ne­tet küld­tünk a nagy, fe­hér lord­nak, és ha az aján­dé­ko­kat szol­gá­i­tól el­ra­bol­ták, újat fog he­lyet­te kül­de­ni. De ad­dig még sok nap­nak kell el­tel­ni, és sok es­té­nek.” Menj M’Bisu, és mire a nap há­rom­szor le­nyug­szik, térj újra vissza hoz­zám a ki­rály vá­la­szá­val.

A benn­szü­lött szó nél­kül ment. Pe­dig nincs ki­zár­va, hogy az üze­ne­tet ter­mé­sze­té­nél fog­va a ki­rály va­la­mi kö­rül­te­kin­tő, las­sú mó­don kí­noz­tat­ja ha­lál­ra az ál­do­za­ti osz­lo­pon.

…Nyo­mott han­gu­lat­ban ül­tek este a tor­ná­con. Min­den­fé­lé­ről be­szél­get­tek, de lát­szott raj­tuk, hogy köz­ben ugyan­ar­ra gon­dol­nak va­la­mennyi­en. A lég­te­len, foj­tó me­leg­ben egy le­vél sem moz­dult órák óta. El­vi­sel­he­tet­len­né tet­te ezt a si­vár, tró­pu­si es­tét a ren­ge­teg béka szün­te­len kvar­tyo­gá­sa.

– Utá­na­néz­nek leg­alább az an­go­lok – szólt hir­te­len a ka­pi­tány – a ka­ra­ván­nak? És gon­dos­kod­nak ar­ról, hogy Es­sar bey ga­ráz­dál­ko­dá­sa meg­szűn­jön ezen a vi­dé­ken?

– Os­to­ba vagy – le­gyin­tett Mor­ton, és na­gyot lé­leg­zett, szét­húz­va az in­gét, az­u­tán fel­haj­tott egy po­hár pá­lin­kát. – Az an­gol ha­tó­sá­gok min­den­kit fi­gyel­mez­tet­nek, hogy sa­ját fe­le­lős­sé­gé­re lépi át Gam­bá­nál a ha­tárt. Ez vo­nat­ko­zik Hal­ley ka­ra­ván­já­ra, rád és min­den­ki­re. Az an­gol ha­ta­lom itt nem véd meg sen­kit.

– De… – mond­ta a ka­pi­tány. – Ha le­mé­szá­rol­nak min­ket, ak­kor majd be­vo­nul­nak. – Mar­shall el­ke­rül­te Li­li­an pil­lan­tá­sát.

– Ma­guk na­gyon is sö­tét szín­ben lát­ják a hely­ze­tet – szólt köz­be Ro­bin atya. – Ezek a benn­szü­löt­tek is Is­ten te­remt­mé­nyei, akik­kel le­het oko­san és szé­pen be­szél­ni.

– Azért – mor­mol­ta Ma­yew – jó, ha ilyen tár­sal­gás­nál nem fe­lej­ti ott­hon a re­vol­ve­rét. Én is fog­lal­koz­tam hit­té­rí­tés­sel, nem egy benn­szü­löt­tet jut­tat­tam menny­or­szág­ba. Eb­ben a cikk­ben nagy ex­por­tőr vol­tam itt a föl­dön, és én mon­dom: nem jó ér­zés há­tat for­dí­ta­ni ne­kik.

– A sze­re­tet fegy­ve­re a leg­erő­sebb – fe­lel­te a hit­té­rí­tő.

Egy­szer csak meg­je­lent Rol­lins ti­zen­hét éves fia. Ő nem szo­kott részt ven­ni az esti be­szél­ge­té­se­ken, ál­ta­lá­ban ilyen­kor ta­nult, és késő éj­sza­ká­ig égett a szo­bá­já­ban a vil­lany.

– Ura­im – mond­ta ijed­ten –, a mun­ká­sok el­men­tek.

Va­la­mennyi­en meg­le­pet­ten fel­emel­ked­tek a he­lyük­ről, és csend tá­madt. Na­gyon tá­vol­ról tisz­tán hal­lat­szott egy hi­é­na ka­ca­gá­sa.

– Kez­dő­dik – mor­mog­ta Mor­ton.

A ha­tal­mas blokk­ház üre­sen állt, min­den hol­mi­ju­kat ma­guk­kal vit­ték a benn­szü­löt­tek, csend­ben, ész­re­vét­le­nül.

– Ha így áll a do­log – mond­ta Rol­lins –, nem len­ne éssze­rűbb Gam­bá­ba men­ni, hogy ott vár­juk meg az ügy el­si­mu­lá­sát.

– Hogy akarsz oda­men­ni!? – kér­dez­te Ma­yew. – A ve­ze­tők, akik min­ket idá­ig kí­sér­tek, min­den eset­ben újra vissza­men­tek. Egyi­künk sem is­me­ri a dzsun­gel­ben az utat.

– És kü­lön­ben is – mond­ta Mor­ton –, szer­ző­dé­sünk Hal­ley­vel úgy szól, hogy ha ve­szély ese­tén ma­gá­ra hagy­juk a te­le­pet, a meg­ál­la­po­dá­sunk ér­vény­te­len. Már­pe­dig én nem azért dög­lő­döm itt, hogy a pén­zem Hal­ley­nél ma­rad­jon. In­kább itt ha­lok meg! – Va­la­mennyi­en he­lye­sel­tek. Mar­shall nem szólt sem­mit. Mi­kor kér­dez­ték a vé­le­mé­nyét, vál­lat vont:

– Meg kell vár­ni M’Bi­sut. Ad­dig is vi­gyünk min­dent, ami ér­té­kes és fon­tos, a Bá­nat Szik­lá­já­ra.

Kül­ső­leg a kap­cso­la­tuk, Li­li­an leg­utób­bi ré­mü­le­te mi­att, odá­ig fej­lő­dött, hogy egy szo­bá­ban alud­tak, de en­nek da­cá­ra há­zas­sá­guk épp­olyan for­mai, épp­olyan tá­vo­li, ud­va­ri­as és ide­gen ma­radt, mint ami­lyen ed­dig volt. Sőt. Ta­lán még ke­ve­seb­bet be­szél­tek, még job­ban ke­rül­ték egy­más te­kin­te­tét. Ezen az es­tén azon­ban Li­li­an nem tud­ta töb­bé szó nél­kül meg­áll­ni az ese­mé­nye­ket.

– Fred! Mi­ért nem mon­dod meg ezek­nek az em­be­rek­nek, hogy me­ne­kül­je­nek?

– Nem mond­ha­tom meg.

– Meg kell hogy tud­ják! Meg kell tud­ni­uk, hogy az ő le­gyil­ko­lá­suk okot ad majd az an­gol ka­to­na­ság­nak arra, hogy be­vo­nul­jon ide. Ezek ár­tat­lan em­be­rek! Ná­lad bi­zo­nyí­té­kok van­nak!

– Ezt csak úgy te­het­ném meg, ha ki­ad­nám ne­kik Hal­leyt. Ha min­dent meg­mon­da­nék ne­kik a te apád­ról…

– Mondd meg! Vagy azért let­tél ka­to­na­szö­ke­vény, és azért jöt­tél ide, hogy az apá­mat kí­méld?

A fér­fi egy só­haj­jal az ágyá­ra ült, és két te­nye­ré­be haj­tot­ta a fe­jét.

– Nem tu­dom – mond­ta az­u­tán –, min­den olyan za­va­ros… nem tu­dom…

Hall­gat­tak. A fal egy nyí­lá­sán kö­vér, kis kro­ko­dil­sze­rű „toke” gyík je­lent meg. La­pos, szög­le­tes feje, li­he­gő tor­ká­val, meg­pi­hent né­hány má­sod­perc­re, mint aki fi­gye­li eze­ket.

– Ak­kor én fo­gom meg­mon­da­ni! – je­len­tet­te ki hir­te­len Li­li­an.

Most elő­ször szólt rá Mar­shall nyu­godt, de na­gyon eré­lyes han­gon:

– Te azt fo­god ten­ni, amit én mon­dok. Ér­ted? Ez a kö­te­les­sé­ged. Vég­re is Hal­ley nem csa­pott be sen­kit. Aki ide­jött, az jól tud­ta, hogy az éle­té­vel ját­szik.

Mi ez? – gon­dol­ta Li­li­an. – Ő védi Hal­leyt?

Az­u­tán le­fe­küd­tek, Li­li­an egy gyé­kénnyel el­ke­rí­tett sar­ká­ban a szo­bá­nak, Mar­shall pe­dig régi he­lyén, az ab­lak­nál. Ezen az éj­sza­kán ke­ve­set alud­tak.