ÖTÖDIK FEJEZET
Sir Halley lánya ragaszkodik a tízparancsolathoz, és majdnem férjhez megy

1.

Sűrű, tró­pu­si zá­por zu­ho­gott már na­pok óta. Az el­ázott, vén hajó tes­te rot­ha­dást pá­rol­gott ódon lé­cei, rozs­dás vas­le­me­zei kö­zül. Ezen a ha­jón min­den rom­lás­nak in­dult. A kö­te­lek hu­szon­öt cso­mó da­cá­ra is kóc­bun­dát eresz­tet­tek, a leg­több szel­lőz­te­tő­ab­la­kon né­hány szi­lánk je­lez­te a ki­tört üve­get, a csi­ga­lép­cső mel­lett föl­dön he­ve­rő, rozs­dás cső­da­ra­bok je­lez­ték, hogy va­la­mi­kor kor­lát is volt itt, a rak­tár aj­ta­ján kör­be le­he­tett for­gat­ni a ki­lin­cset, de egy kö­tél­da­rab, ha rá­akasz­tot­ták a fal­ba vert kam­pós­szög­re, csuk­va tar­tot­ta az aj­tót. A fe­dél­zet egyik folt­ja kát­rány­le­mez­zel, má­sik ré­sze desz­ká­val, majd ce­ment­koc­kák­kal volt ki­ja­vít­va. Mint egy ág­ról­sza­kadt kol­dus, ca­fa­tok­ban lógó ron­gyok­kal, úgy tén­fer­gett a King Ge­or­ge, fe­je­del­mi hír­ne­vét meg­ha­zud­tol­va, az óce­á­non.

Az eső egy­re zá­po­ro­zott és zu­ho­gott, mi­kor el­ér­ték a Ka­ná­ri-szi­ge­te­ket, és sok üggyel-baj­jal, a pi­ló­ta­gő­zös kor­má­nyo­sá­nak át­ko­zó­dá­sa köz­ben hor­gonyt ve­tett a Bri­tish Muse­um ré­gi­ség­tá­rá­ba való King Ge­or­ge.

Mar­shall kar­ja kis­sé ja­vult. Már két nap­ja esz­mé­let­len volt, és Li­li­an tud­ta jól, ha a gyul­la­dás csak kis­sé to­vább­fej­lő­dik, a csa­var­gó ment­he­tet­le­nül el­ve­szett. Most azon­ban mint­ha tisz­tul­tabb len­ne a seb, és a pi­ros­ság egy ár­nya­lat­nyit vissza­hú­zó­dott. Ru­mot pró­bált a be­teg fo­gai közé töl­te­ni, mert az ér­ve­rés már alig volt ki­ta­pint­ha­tó.

Ha­tal­mas csob­ba­nást hal­lott fent­ről, lánc­csör­ge­tést, majd a gép vissza­fe­lé ka­var­va a pro­pel­lert, va­dul do­bo­gott, túl­li­ci­tál­va az egy hely­ben ka­vart víz har­so­gá­sát, és na­gyot csat­tant va­la­mi: kö­te­let dob­tak a part­ra.

Las Pal­mas­ba ér­tek.

Li­li­an el­iga­zí­tot­ta Mar­shall pár­ná­ját, be­ta­kar­ta, fel­vet­te ka­lap­ját és kö­pe­nyét. Mar­shall pár­ná­ja alól ki­kan­di­kált a pa­pír­cso­mó. Az írá­sok! Mind­az, ami­vel az ap­ját vá­dol­ják. Most ma­gá­hoz ve­het­né.

A di­lem­ma nem volt egy­sze­rű. Sza­bad-e neki itt­hagy­ni az írá­so­kat, ame­lyek ál­lí­tó­lag aty­ja rom­lá­sát okoz­hat­ják? Más­részt, sza­bad-e neki ki­fosz­ta­ni egy ön­tu­dat­lan, be­teg em­bert, aki, bár­mi­lyen dur­va és go­rom­ba is volt hoz­zá, a leg­na­gyobb szé­gyen­től men­tet­te meg? Sza­bad-e el­ven­ni tőle azt, ami­ért az éle­tét koc­káz­tat­ta, ami­ért ennyit szen­ve­dett?

Nem volt ké­pes el­ven­ni Mar­shall feje alól a pa­pír­kö­te­get. Fel­ment a fe­dél­zet­re. Ázott pál­mák és ha­tal­mas, fe­hér do­bo­zok­ra em­lé­kez­te­tő há­zak tűn­tek fel hir­te­len előt­te Las Pal­mas ki­kö­tő­jé­ben.

– Csak vi­zet meg ola­jat ve­szünk fel! Si­es­sen vissza nagy­sád, mert egy óra múl­va in­du­lunk! – szólt oda Ryan ka­pi­tány.

– Kö­szö­nöm – mond­ta.

– Ké­rem. Nincs mit. Ez na­gyon kul­tu­rált vá­ros. Itt könnyen hoz­zá­jut­hat egy men­tő­szek­rény­hez. Nem ár­ta­na más ka­pi­tányt is be­sze­rez­ni – dör­mög­te még utá­na. Ez a men­tő­szek­rény eset na­gyon bán­tot­ta. Még hogy sza­bály­zat…

Hir­te­len ki­sü­tött a nap. Nagy, szí­nes tró­pu­si vi­rá­gok eny­hén és zsí­ros fé­nyű, ha­tal­mas pál­ma­le­ve­le­ken mil­li­árd eső­csepp, mint egy-egy tisz­ta bril­li­áns szi­por­káz­va ra­gyo­gott fel a hir­te­len fény­özön­ben. A jár­da men­tén még duz­za­dó, se­bes sod­rú pa­ta­kok­ban ro­han az eső­lé, de az ég már­is olyan fel­hőt­len, olyan teli kék­ség­gel bo­rult a fe­hér szí­nű vá­ros fölé, annyi ma­dár csi­cser­gett, kaj­dá­csolt, ri­kol­to­zott a dús lom­bok kö­zött, mint­ha nem is itt zu­ho­gott vol­na még öt perc előtt vi­gasz­ta­lan, sűrű zá­po­ro­zá­sá­val, há­lyo­gos szí­nű ég­ről a négy nap­ja ki­tar­tó eső. Au­tók és já­ró­ke­lők lep­ték el az ut­cát. Ha­ran­goz­tak.

Ha most sür­gö­nyöz az ap­já­nak, el­megy az an­gol kö­vet­ség­re, ak­kor vége az egész li­dérc­nyo­más­sze­rű ka­land­nak. Köz­ben egy szép, mo­dern épü­let elé ért, mint­egy va­rázs­lat­ra; ép­pen a pos­tá­hoz.

Ha­bo­zott. Maga sem tud­ta meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mi szo­mo­rít­ja olyan na­gyon el a ha­za­té­rés gon­do­la­tá­tól. Vég­ered­mény­ben is sem­mi köze ah­hoz a csa­var­gó­hoz, aki ott fek­szik esz­mé­let­le­nül a ha­jón.

Mind­össze a fe­le­sé­ge.

Va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ér­zés von­zot­ta vissza eh­hez az em­ber­hez. Tü­lök­ké da­gadt or­rá­val, el­ké­kült, lát­ha­tat­lan fél sze­mé­vel, ször­nyű­sé­ges szen­ve­dé­se­i­vel, rossz­hi­sze­mű­sé­gé­vel, el­va­dult­sá­gá­val. Iga­zán az ő apja jut­tat­ta ide? Iga­zán az ő apja okoz­ta an­nak a sze­ren­csét­len „Bob”-nak a ha­lá­lát? Er­ről az új­ság­író­ról ol­va­sott is. Az nem le­het, hogy ennyi go­nosz­ság­ban le­gyen ré­sze an­nak a ke­mény, ma­kacs, de alap­já­ban véve jó em­ber­nek.

És ha igen?

Ak­kor ő vál­lal­ja a le­szá­mo­lást. Az atyák vét­ké­ért úgy­is az utó­da­ik bűn­hőd­nek. Jó! Ő helyt­áll az ap­já­ért. Vál­lal­ja ön­ként, ami­re ez a csa­var­gó kény­sze­rí­te­ni akar­ta. El­megy túsz­nak!

De ez mind csak üres szó volt. Tu­laj­don­kép­pen va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan szo­mo­rú ér­zés von­zot­ta vissza a ha­jó­ra. Kö­rül­be­lül ti­zen­öt perc volt még. Gyor­san be­vá­sá­rolt né­hány ap­ró­sá­got, és si­e­tett. Az út utol­só ré­szét fut­va tet­te meg, és alig­hogy fel­ért a fe­dél­zet­re, a King Ge­or­ge ócs­ka mo­tor­ját is­mét ki­ráz­ta a hi­deg, és ret­te­ne­tes zöty­kö­lő­dé­sek­kel tá­vo­lod­ni kez­dett a part­tól.

Mar­shall esz­mé­let­nél volt, mi­kor Li­li­an le­ért a ka­bin­ba. Annyi­ra le­gyön­gült, hogy moz­dul­ni sem tu­dott, de a láz ki­fe­je­zés­te­len­sé­ge el­tűnt a te­kin­te­té­ből. Cso­dál­koz­va bá­mult a nőre, aki le­tet­te a cso­ma­go­kat, fel­akasz­tot­ta a kö­pe­nyét és a ka­lap­ját, az­u­tán vi­dám, csen­gő han­gon így szólt hoz­zá:

– Most pe­dig en­nie kell va­la­mit!