HATODIK FEJEZET
Sir Halley leánya megismeri a halál birodalmát Afrikában,
közben kis híján férjhez megy Stockholmban

1.

Li­li­an és a fér­je a ka­szár­nya őr­szo­bá­já­ba ke­rül­tek, hogy meg­vár­ják, amíg Car­ver ez­re­des dönt a sor­suk­ról. Az ez­re­des sür­gö­nyö­zött Fred Mar­shall szá­za­dá­hoz, amely a had­nagy sze­rint Ha­i­fá­ban ál­lo­má­so­zik.

– Ez az em­ber az öcséd volt? – kér­dez­te Li­li­an.

– Igen. Hár­man vol­tunk test­vé­rek, Bob, Le­wis és én. Bob fi­a­ta­lon ott­hagy­ta a ka­to­na­sá­got, és új­ság­író lett. Ő vé­gez­te olyan sze­ren­csét­le­nül sze­gény, Ma­rok­kó­ban. Le­wis és én meg­ma­rad­tunk a had­se­reg­nél.

– És annyi­ra gyű­löl, hogy ki­szol­gál­tat az ül­dö­ző­id­nek? Vagy olyan fel­tét­len szol­gá­ja a kö­te­les­ség­nek?

Fred mo­soly­gott. Fur­csa, gyön­géd mo­soly­gás­sal, ahogy Li­li­an még so­ha­sem lát­ta mo­so­lyog­ni.

– Le­wis na­gyon sze­ret en­gem – mond­ta csen­de­sen. – Az egyik báty­ját el­vesz­tet­te már ez­zel a fe­hér folt­tal kap­cso­lat­ban, a lun­ga­or­szág­be­li Nyers­anyag­ku­ta­tó Tár­sa­ság mi­att. Ő, aki itt a ha­tá­ron ál­lo­má­so­zik, bi­zo­nyá­ra tud­ja, hogy mi­cso­da ve­szé­lyek vár­nak re­ánk a ha­tá­ron túl. Mit te­he­tett vol­na mást? Jól tud­ta, hogy ka­to­na­szö­ke­vény va­gyok, te­hát le­tar­tóz­ta­tott. Csak így aka­dá­lyoz­hat­ta meg, hogy olyan hely­re men­jek, ahol sze­rin­te rosszabb sors vár rám an­nál a fél vagy egy év vár­fog­ság­nál, amit rám ol­vas a ha­di­tör­vény­szék. Ta­lán én is le­tar­tóz­tat­tam vol­na őt ugyan­eb­ben a hely­zet­ben. Le­wis sze­líd fiú, fa­ta­lis­ta, ő nem tö­rő­dik igaz­ság­ta­lan­ság­gal, bosszú­val, csak azt tud­ja, hogy na­gyon sze­ret en­gem, és én most a sze­ren­csét­len Bob mi­att ha­lá­los ve­sze­del­mek­nek aka­rom ki­ten­ni ma­gam.

Az őr­ség jött ér­tük, és fel­ve­zet­ték Car­ver ez­re­des elé mind­ket­tő­jü­ket.

– Fred Mar­shall! Ön be­is­me­ri, hogy ka­to­na­szö­ke­vény?

– Nem.

– Bi­zo­nyí­té­kok hi­á­nyá­ban nem tart­hat­juk to­vább őri­zet­ben, és meg­en­ged­jük, hogy an­gol föl­dön át­lép­je Lun­ga­or­szág ha­tá­rát. Ter­mé­sze­te­sen sa­ját fe­le­lős­sé­gé­re.

– Tu­do­má­sul ve­szem, Sir. Csak annyi időt ké­rek, hogy meg­fe­le­lő ve­ze­tők­ről gon­dos­kod­jam.

Mi­után el­tá­voz­tak, Car­ver el­gon­dol­koz­va néz­te had­nagyát, Le­wis Mar­shallt.

– A maga báty­ját na­gyon sze­ret­het­ték az ez­red­nél. Rich­mond ez­re­des azt kí­ván­ta, hogy hagy­jam fut­ni, ne ál­la­pít­sam meg a sze­mély­azo­nos­sá­got. Fi­vé­re fél­évi sza­bad­sá­got kért, ami tu­laj­don­kép­pen járt neki, de csak ké­sőb­ben. És mi­után az ez­re­des meg­ta­gad­ta, egy­sze­rű­en ott­hagy­ta az ál­lo­más­he­lyét.

– Még­is sze­ret­tem vol­na, ha le­tar­tóz­tat­ja, ez­re­des úr.

– Meg tu­dom ma­gát ér­te­ni, Le­wis. De hát egy ka­pi­tány mint ka­to­na­szö­ke­vény nem kel­le­mes lát­vány a had­bí­ró­ság előtt. És ta­lán meg­van az okuk rá, hogy fut­ni hagy­ják. Bi­zo­nyá­ra nem tré­fá­ból hagy­ta ott má­ról hol­nap­ra ba­rá­ta­it, élet­pá­lyá­ját, rang­ját, be­csü­le­tét.

– Meg­öl­ték a test­vé­rün­ket, ez­re­des úr. És tu­dom, hogy Fred most a vesz­té­be ro­han. Nem hi­szem, hogy Lun­ga­or­szág­ból egyet­len fe­hér is vissza­tér­jen va­la­ha – mond­ta na­gyon szo­mo­rú­an a had­nagy.

– Na, azért nem kell néz­ni ennyi­re sö­té­ten a jö­vőt.

…Dél­után négy órá­ra együtt volt a hat benn­szü­lött ve­ze­tő és mál­ha­hor­dó. Ezek is tu­laj­don­kép­pen a Nyers­anyag­ku­ta­tó em­be­rei vol­tak akik az újon­nan jöt­te­ket el­ve­zet­ték az or­szág bel­se­jé­be, de min­dig vissza­tér­tek újra Gam­bá­ba. Né­hány szük­sé­ges hol­mit vá­sá­rol­tak a kor­mány­zó­ság de­pó­já­ból, és útra ké­szül­tek. Ro­bin atya is ve­lük ment. Le­wis a tor­nác osz­lo­pá­nak dől­ve néz­te őket. Még ed­dig egy szót sem be­szélt Mar­shall-lal. Mi­előtt a ka­ra­ván el­in­dult, Mar­shall oda­ment az öccsé­hez, két kéz­zel meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét, és meg­ölel­te. Az­u­tán el­in­dult a kis cso­port a fo­lyó men­tén fel­fe­lé, Le­wis ned­ves, csil­lo­gó szem­mel né­zett a test­vé­re után, aki ilyen vá­rat­la­nul meg­nő­sült, és most kis ka­ra­ván­já­val las­san el­fe­di, ta­lán örök­re, a par­ti bo­zó­tok és in­dák sű­rű­je.