HARMADIK FEJEZET
Sir Halley lánya öngyilkos akar lenni, de jó hangulatban van, és esténként táncol

1.

A dur­va ma­rok el­en­ged­te Li­li­an szá­ját, ehe­lyett dur­va han­gok tör­ték meg az éj­sza­kai csen­det, és négy-öt erős fé­nyű zseb­lám­pa vil­lant fel az éj­sza­ká­ban. Min­den­fe­lé rend­őrök nyü­zsög­tek, ron­gyos ala­ko­kat lök­dös­tek, vagy há­tuk­ra csa­vart csuk­ló­juk­nál fog­va tol­ták elő­re a fog­lyo­kat, és aki csak muk­kan­ni mert, arra le­súj­tott a gu­mi­bot. Au­tó­busz nagy­sá­gú, sö­tét, zárt gép­ko­csi­ba lök­dös­tek be min­den­kit, Li­li­ant is, Mar­shallt is. És az autó már­is vág­ta­tott to­vább.

Haj­tó­raz­zia volt Mel­lah­ban.

Rit­kán, de a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest ala­po­san tisz­to­gat meg egy-egy óvá­ro­si ne­gye­det a ma­rok­kói rend­őr­ség. A nagy, zárt au­tók, a reg­ge­lig per­ma­nens le­gény­ség szün­te­le­nül szál­lít­ja az éj­sza­kai csa­var­gó­kat, haj­lék­ta­la­no­kat és gya­nú­sakat.

Ha­tal­mas pin­ce­he­lyi­ség­ben zsú­fol­ták össze a raz­zia ered­mé­nyét. Vén arab kol­dus­asszo­nyok, mo­ha­me­dán ké­re­ge­tők, tes­tü­kön mes­ter­sé­ge­sen kon­zer­vált, ha­tal­mas fe­ké­lyek­kel, élet­te­len ala­kok, akik még nem alud­ták ki az al­ko­hol- és az ópi­um­má­mort, ahogy hu­rok­ra ke­rül­tek a bűn­ta­nyán. Tit­kos mu­la­tók benn­szü­lött tán­cos­női fél­mez­te­le­nül, fej­dí­szek­kel, csö­röm­pö­lő arany­után­zat de­rék­kö­tők­ben, ahogy seb­té­ben au­tó­ba rak­ták őket, szö­kött lé­gi­o­nis­ták, mun­ka nél­kü­li mat­ró­zok, gyil­ko­sok, tol­va­jok, kí­nai és ma­lá­ji lá­nyok, fran­cia és orosz nők, öre­gek, kö­vé­rek, ar­cu­kon a pú­der és a rúzs pi­szok­kal el­má­zol­va.

A csa­var­gó egy sa­rok­ba von­szol­ta Li­li­ant, hogy amennyi­re le­het, véd­je a lök­dö­sés­től. Haj­na­lig min­den fél­órá­ban egy tu­cat em­ber­rel sza­po­ro­dott a tár­sa­ság. Töm­ték, nyom­ták, pü­föl­ték őket, amíg va­la­mennyi­en el­fér­tek, és si­kong­va, ve­sze­ked­ve, de még­is he­lyet szo­rí­tot­tak va­la­hogy egy­más­nak. Az­u­tán a rend­őr újra be­húz­ta az aj­tót, és nem tö­rő­dött ve­lük sen­ki. Aki azt hi­szi, hogy itt tra­gi­kus, fej­vesz­tett, ré­mült han­gu­lat­ban vol­tak együtt a fog­lyok, az té­ved. Nem akadt köz­tük egy sem, aki­nek vesz­te­ni­va­ló­ja len­ne az élet­ben, akit a tör­vény szi­go­ra mé­lyebb­re ta­szít­hat­na, akit job­ban meg­bé­lye­gez­het­tek vagy meg­bün­tet­het­tek vol­na, mint amennyi bűn­hő­dést már ed­dig is ci­pelt ma­gán, zül­lött, ér­ték­te­len éle­té­nek ter­hé­vel. Ba­góz­tak, ci­ga­ret­táz­tak, öt­ven­fé­le nyel­ven ka­rattyol­tak, né­me­lyik evett, né­me­lyik ré­szeg­sé­gé­ben da­lolt, eset­leg vi­tat­koz­tak vár­ha­tó sor­suk fe­lett. A nők úgy is tud­ták, hogy a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé­be in­ter­nál­ják őket. Tisz­tá­ban vol­tak ed­dig is az­zal, hogy ez előbb-utóbb be­kö­vet­ke­zik, a kü­lön­bö­ző korú, fajú és múl­tú fér­fi­ak már több­ször vol­tak itt, mi jö­het? Ve­rés, csa­var­gó­bör­tön, de­por­tá­lás, to­lon­co­lás… Eh bien! Nem mind­egy? Egy nagy ba­ju­szú, kö­vér, top­ron­gyos alak nyu­god­tan nagy fa­la­to­kat töm­kö­dött a szá­já­ba. Le­ír­ha­tat­lan zsi­vaj, bűz, ful­lasz­tó pá­rol­gás töl­töt­te be a pin­cét. Li­li­an az iszo­nyat­tól zsib­bad­tan állt a he­lyén, ful­dok­lott, és zo­ko­gás foj­to­gat­ta. Ha­lá­los ki­me­rült­sé­gé­ben le­ku­po­ro­dott a kőre.

– Ne hagy­ja el ma­gát – bíz­tat­ta Mar­shall.

– Azt hi­szem… azt hi­szem… rosszul le­szek… – sut­tog­ta, és feje a fal­hoz bil­lent. A csa­var­gó kö­nyök­kel igye­ke­zett he­lyet csi­nál­ni, hogy le­ve­gő érje Li­li­ant.

– He­lyet! Ad­ja­tok he­lyet… Va­la­ki rosszul lett…

– Ta­lán ré­szeg!… – ki­ál­tot­ták gú­nyo­san. – Mi ta­lán jól érezzük ma­gun­kat?! – Azért amennyi­re le­het, tá­gul­tak, és bam­bán néz­ték az ájult lányt. Mar­shall is­mét kény­te­len volt némi pá­lin­kát töl­te­ni a szá­já­ba, pe­dig most ez az ital­hoz nem szo­kott le­ány az al­ko­hol­mér­ge­zés ve­szé­lyé­nek volt ki­té­ve. Az ónos, pál­lott hő­ség egy­re foj­tot­tabb lett, újabb és újabb cso­por­to­kat pré­sel­tek kö­zé­jük, térd­del, ököl­lel nyom­kod­va be a to­lon­gók közé eze­ket a ka­pá­ló­dzó jö­ve­vé­nye­ket, a zaj és zsi­vaj még bán­tób­bá tet­te az at­mo­szfé­rát.

Reg­gel tí­zes cso­por­tok­ban ve­zet­ték őket a ka­pi­tány elé. Dél­után még a fe­lé­nél tar­tot­tak. Aki­nek volt pén­ze, eset­leg ho­zat­ha­tott va­la­mi en­ni­va­lót az őrt álló rend­őr­rel, és ha az erő­sza­kos, ki­éhe­zett tö­meg elől meg tud­ta men­te­ni, el is fo­gyaszt­hat­ta. Li­li­an apa­ti­kus volt. Hagy­ta, hogy a csa­var­gó rá­erő­sza­kol­jon egy­pár fa­lat sü­te­ményt, és meg­itas­sa is­mét né­hány korty whis­ky­vel. Fájt a feje, émely­gett az al­ko­hol­tól, és érez­te a sa­ját szá­já­ból ki­ára­dó pá­lin­ka­sza­got.

…Mint­egy álom­ban rém­lett előt­te, hogy töb­bed­ma­gá­val ve­ze­tik lép­cső­kön, ka­nyar­gó fo­lyo­só­kon át, ba­gó­sza­gú szo­bá­kon ke­resz­tül, míg vé­gül ott áll egy asz­tal előtt, szem­ben az el­gyö­tört, ki­gom­bolt zub­bo­nyú, ve­rej­té­ke­ző rend­őr­ka­pi­tánnyal, aki előtt az asz­ta­lon zseb­óra, fe­ke­te­ká­vé, pa­pír és ce­ru­za he­ver, mel­let­te egy rend­őr­tiszt­vi­se­lő gé­pe­li, amit dik­tál, a te­rem­ben rend­őr­tisz­tek és to­váb­bi ki­hall­ga­tás­ra vissza­tar­tott gya­nú­sí­tot­tak ácso­rog­nak. Az­u­tán ré­mül­ten vett ész­re két fi­a­tal­em­bert blok­kal, ce­ru­zá­val, ci­vil­ben. Új­ság­írók! Az egyi­ket is­me­ri is va­la­hon­nan!

Li­li­an­nek nem kel­lett at­tól tar­ta­nia, hogy fel­is­me­rik. Haja csap­zot­tan ló­gott az ar­cá­ba, té­pett, sá­ros ru­há­ja négy-öt he­lyen is el­sza­kadt, arca, kar­ja pisz­kos volt és apró kar­co­lá­sok­kal tele, kró­ni­kus ré­szeg ál­la­po­tá­ban jó­for­mán csak da­dog­ni tu­dott. Azért még­is cso­dá­la­to­san vi­lá­go­san állt előt­te a hely­zet, tud­ta, hogy hol van, hogy ki­cso­da, és hogy meg­gon­do­lat­lan­sá­gá­ban mi­lyen ször­nyű hely­zet­be so­dor­ta ön­ma­gát és ap­ját is, aki el­len ezt a pél­dát­lan bot­rányt kí­mé­let­le­nül fog­ják fel­hasz­nál­ni az el­len­sé­gei. Mi­cso­da szen­zá­ció a saj­tó­ban… De ki kény­sze­rít­he­ti arra, hogy meg­ne­vez­ze az ap­ját, és az ő köz­ben­já­rá­sá­val sza­ba­dul­jon?… In­kább meg­hal! Előt­te ép­pen két nőt ve­zet­tek el a ka­pi­tány asz­ta­lá­tól. A gép za­ka­tolt, a ki­me­rült ka­pi­tány dik­tált:

– …Ne­ve­zet­te­ket… vagy vár­jon, he­lyes­bít­se: ne­ve­zett ide­gen or­szág­be­li ál­lam­pol­gár­nő­ket, mi­után fog­lal­ko­zá­suk nincs, és éj­sza­ka be­rú­gott ál­la­pot­ban tar­tóz­kod­tak Mel­lah­ban, er­kölcs­ren­dé­sze­ti el­já­rás cél­já­ból át­szál­lí­tot­tuk a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé ka­pi­tány­sá­gá­ra. Pont… Gye­rünk to­vább!

A két nőt el­ve­zet­ték. És most már va­ló­szí­nű­leg soha töb­bé nem tá­voz­hat­nak a ször­nyű­sé­ge­sen vi­dám Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé­ből.

A két új­ság­író jegy­zett. Az egyik oda­for­dult a ka­pi­tány­hoz:

– Kü­lön ki fo­gom emel­ni a cik­kem­ben, hogy mi­lyen hu­má­nus és tü­rel­mes a ka­pi­tány úr. A ka­pi­tány, aki­nek hu­ma­ni­tá­sát és tü­rel­mét va­ló­szí­nű­leg ép­pen az új­ság­író je­len­lé­te pro­vo­kál­ta, na­gyot só­haj­tott, és bó­lin­tott, mint aki azt gon­dol­ta, hogy „Majd­nem mond­tam va­la­mit…”

– Neve?

– Li… Li­li­an… Hal­ley… – egy pil­la­na­tig félt, hogy min­den­ki cso­dál­koz­va fel­ug­rik, de ez a min­den­na­pos an­gol név sen­kit sem le­pett meg, és kö­zöm­bö­sen néz­ték az ág­ról­sza­kadt­lányt. A ka­pi­tány némi un­dor­ral hát­rább hú­zó­dott, mert Li­li­an szá­já­ból az al­ko­hol­pá­ra egy hul­lá­ma höm­pöly­gött hoz­zá.

– Mit csi­nál Ma­rok­kó­ban?

– Á… át­uta­zó­ban va­gyok… an­gol… ál­lam­pol­gár…

– Menj hát­ra egy lé­pést! – szólt rá a ka­pi­tány. – Csak úgy dől a pá­lin­ka be­lő­led! Te! An­gol ál­lam­pol­gár! Aki Mel­lah­ban éj­sza­ka ré­szeg­re issza ma­gát, mint egy disz­nó.

Li­li­an úgy érez­te, hogy ezek­től a sza­vak­tól meg kell nyom­ban hal­nia. Úgy lát­szik azon­ban, itt ed­dig is eb­ben a me­der­ben folyt a tár­sal­gás, mert ál­ta­lá­ban kö­zöm­bö­sen néz­ték a je­le­ne­tet. A ka­pi­tány nem ki­a­bált, és nem be­szélt rossz­in­du­la­tú­lag, in­kább meg­ve­tés és szem­re­há­nyás volt a go­rom­ba­sá­ga mö­gött.

– Van be­je­len­tő­la­pod? Fog­lal­ko­zá­sod?

Li­li­an elő­vet­te re­ti­kül­jé­ből az út­le­ve­let, és oda­ad­ta. A ka­pi­tány csak ép­pen a vízum dá­tu­mát néz­te meg.

– Hat hó­nap­ja ér­kez­tél ide… Mit csi­nál­tál ez­alatt, és hol vol­tál be­je­lent­ve?…

Most. Most kel­le­ne ki­mon­da­nia, hogy az ap­já­nál la­kott, a bel­vá­ros leg­elő­ke­lőbb vil­la­ne­gye­dé­ben. Ta­lán, ha nincs ott az új­ság­író? Nem! Még ak­kor sem lett vol­na ké­pes ezt a csú­fos, szé­gyen­tel­jes dol­got el­kez­de­ni. Össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját, és hall­ga­tott. A ka­pi­tány vissza­ad­ta az út­le­ve­let, meg­néz­te az órá­ját, na­gyot só­haj­tott, né­hány­szor vé­gig­szán­tott uj­ja­i­val a ha­já­ban, az­u­tán gé­pi­e­sen dik­tál­ni kez­dett…

– Li­li­an Hal­ley, an­gol ál­lam­pol­gár­nő, éj­jel ré­sze­gen Mel­lah­ban tar­tóz­ko­dott, fog­lal­ko­zá­sa, be­je­len­tett la­ká­sa nincs, mai na­pon a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé­be er­kölcs­ren­dé­sze­ti el­já­rás alá…

Li­li­an bé­nul­tan állt. Egy­szer­re egy bor­ízű hang szó­lalt meg mel­let­te:

– A hölgy a meny­asszo­nyom! – mond­ta Mar­shall.

– Kuss! Disz­nó!… – szólt rá a ka­pi­tány, az­u­tán az új­ság­írók­hoz for­dult. – Ezek mind kész jo­gá­szok. Tud­ják, hogy ha nem egye­dül­ál­ló nő­ről van szó, ak­kor az el­kü­lö­ní­tés csak rend­őr­bí­rói íté­let­tel tör­tén­het meg. Ezért az­u­tán ilyen­kor elő­ke­rül­nek a „vő­le­gé­nyek”!

– Té­ved, ka­pi­tány úr – mond­ta Mar­shall. – A meny­asszo­nyom­mal ma dél­előtt akar­tunk meg­es­küd­ni, en­nek örö­mé­re it­tunk, és mi­után nincs ilyes­mi­hez hoz­zá­szok­va, most nem ké­pes he­lyes fe­le­le­te­ket adni.

– Szó­val – gú­nyo­ló­dott a ka­pi­tány – te akarsz jót­áll­ni a nő­ért?

– Át­uta­zó an­gol ál­lam­pol­gá­rok va­gyunk, és jo­gunk­ban áll fran­cia föl­dön meg­es­küd­ni. Jo­gunk­ban áll es­kü­vő előtt mu­lat­ni, nem te­he­tünk ar­ról, hogy ide­ho­zott a raz­zia. Ha ez nem tör­té­nik meg, ak­kor Li­li­an már a fe­le­sé­gem. Be­je­len­tett la­kos va­gyok Ma­rok­kó­ban, és ő ná­lam la­kott ed­dig.

– Azt hi­szed, hogy amit egy ilyen ron­gyos alak mond, mint te…

– Nem tud­tam, hogy a fran­cia tör­vé­nyek al­kal­ma­zá­sá­nál a kül­ső meg­je­le­nés­nek dön­tő sze­re­pe van.

A ka­pi­tány ámul­tan fel­állt – két ök­lé­vel az asz­tal­ra tá­masz­kod­va –, és ki­tá­tot­ta a szá­ját. Úgy lát­szott, le akar­ja nyel­ni nyom­ban ezt a vak­me­rő csa­var­gót. Mar­shall, ha le­het, még pisz­ko­sabb és gro­tesz­kebb lát­ványt nyúj­tott, mint Li­li­an. Ha nin­cse­nek itt az új­ság­írók, most bi­zo­nyá­ra ve­rést kap. Így a ka­pi­tány nyelt egyet, és le­ült.

– Te nyo­mo­rult gaz­fic­kó! Azt aka­rod be­be­szél­ni, hogy ne­ked va­la­mi fog­lal­ko­zá­sod van?

– Át­uta­zó­ban va­gyok Si­er­ra Le­o­ne felé, egy an­gol cég al­kal­ma­zá­sá­ban. Itt a szer­ző­dé­sem. – Át­nyúj­tot­ta az írást, ame­lyet Mor­ton­tól ka­pott. – Hogy té­pet­ten és össze­ver­ten nem le­het át­utaz­ni Ma­rok­kón, arra, azt hi­szem, nincs tör­vény. És arra sincs tör­vény, hogy ron­gyos em­be­rek meny­asszo­nyát a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé­be le­het vin­ni. – A ka­pi­tány úgy érez­te, hogy azon­nal szét­rob­ban ennyi pi­masz­ság­tól. De ezek az át­ko­zott új­ság­írók… Na jó!

– Szó­val, te gyö­nyö­rű­sé­ges mák­vi­rág, ma dél­előtt fe­le­sé­gül akar­tad ven­ni ezt a szem­mel lát­ha­tó­lag meny­asszony kül­se­jű höl­gyet? És en­nek a bol­dog­ság­nak a fran­cia rend­őr­ség állt út­já­ban, mi? Szép időt töl­töt­tem ve­le­tek. Én ezt a nőt csak ak­kor en­ged­he­tem el, ha va­ló­ban a fe­le­sé­ged. És mind­ket­tő­tö­ket csak úgy, ha az első in­du­ló vo­nat­tal el­tá­voz­tok Ma­rok­kó­ból. Ha igaz, amit mon­dasz, ak­kor most át­men­tek ide szem­be a vá­ros­há­zá­ra, és meg­es­küsz­tök. Két rend­őr ve­le­tek megy, úgy­is kell tanú. Ugyan­ez a két rend­őr fog ügyel­ni arra, hogy azon­nal vo­nat­ra ül­je­tek. Eb­ben az eset­ben ter­mé­sze­te­sen meny­asszo­nyod­dal sem­mi­fé­le jus­tiz­mord nem tör­tén­het. Ez a leg­több, amit te­he­tek ér­te­tek.

Az új­ság­író bol­do­gan je­gyez­te fel a fran­cia rend­őr­ség hu­má­nus in­téz­ke­dé­sét. És Mar­shall bu­tán, te­he­tet­le­nül állt.

– Úgy lesz, ahogy a ka­pi­tány úr mond­ja – szó­lalt meg Li­li­an ha­tá­ro­zot­tan. – Meg fo­gok es­küd­ni a vő­le­gé­nyem­mel. – Szí­vé­ben meg­sok­szo­ro­zó­dott a dac apja iránt, aki ad­dig gyö­tör­te a há­zas­ság­gal, amíg oko­zó­ja lett en­nek a ször­nyű­ség­nek. Most majd fi­zet­het a csa­var­gó­nak! És meg is ér­dem­li ez az em­ber, hogy jól be­le­nyúl­jon a vá­ló­pör előtt a gaz­dag Hal­ley er­szé­nyé­be.

– Ez a há­zas­ság most az egy­szer meg­men­tett a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé­től – ki­ál­tot­ta a ka­pi­tány –, de jól vi­gyázz, mert itt, Ma­rok­kó­ban csak egy­szer me­hetsz férj­hez! Több­ször a trükk nem vál­hat be! Ha ez a pa­sas el­vesz, ak­kor a két rend­őr a pá­lya­ud­var­ra kí­sér. Ha eset­leg meg­gon­dol­já­tok ma­ga­to­kat, a szép hölgy­nek még min­dig ren­del­ke­zé­sé­re áll a Qu­ar­ti­er Ré­ser­vé.

– Írja: Fred Mar­shall és Li­li­an Hal­ley an­gol ál­lam­pol­gá­ro­kat ál­lí­tó­lag há­zas­ság­kö­tés­ben aka­dá­lyoz­ták meg, ezért, amennyi­ben ne­ve­zet­tek va­ló­ban há­zas­sá­got köt­nek, Li­li­an Hal­ley el­len az er­kölcs­ren­dé­sze­ti el­já­rást fel­füg­gesz­tet­tük arra az idő­re, amíg be­je­len­tett la­kás­sal és fog­lal­ko­zás­sal bíró vő­le­gé­nyé­vel, Fred Mar­shall-lal meg­es­kü­szik. Mint a gyar­ma­to­kon nem kí­vá­na­tos, ide­gen ál­lam­pol­gá­ro­kat, azon­na­li ha­tállyal mind­ket­tő­jü­ket ki­uta­sí­tom. A ha­tá­ro­zat el­len­őr­zé­sé­vel Raw­son őr­mes­tert és egy kí­sé­rőt bíz­tam meg… Phü!… Gye­rünk to­vább…