2.

Mar­shall ká­bul­tan, el­mo­só­dó ön­tu­dat­tal jó­for­mán csak sej­tet­te, ami kö­rü­löt­te tör­té­nik. A lány te­jet for­ralt, és ka­lá­csot áz­ta­tott be, az­u­tán ke­zé­ben tart­va Mar­shall fe­jét, be­le­töl­tött nagy ne­he­zen egy po­hár te­jet és né­hány ka­nál pé­pet. Az­u­tán la­vórt ho­zott, újra ki­mos­ta a se­bet, most már volt köt­sze­re és fer­tőt­le­ní­tő­je. A gyul­la­dás szé­pen hú­zó­dott vissza. Mar­shall mély álom­ba me­rült.

Mi­kor fel­éb­redt, Li­li­an még min­dig ott ült az ágya mel­lett, és az első moz­du­la­tá­ra fö­lé­je ha­jolt. „Vi­zet” – sze­ret­te vol­na mon­da­ni, de ki­szá­radt nyel­ve nem moz­dult. Li­li­an mint­ha csak el­ta­lál­ta vol­na a gon­do­la­tát, meg­itat­ta. Az­u­tán egy puha, ned­ves ru­ha­da­rab­bal le­tö­röl­te az ar­cát, meg­mos­ta a ke­zét, és Mar­shall újra el­aludt. A kék da­ga­nat mint­ha en­ge­dett vol­na a sze­mén, már lát­szott a mé­lyén va­la­mi ned­ves csil­lo­gás. Mar­shall ha­tal­mas szer­ve­ze­te győz­te­sen ke­rült ki eb­ből a ha­lál­tu­sá­ból.

Más­nap reg­gel már tel­je­sen ma­gá­hoz tért. Nem szólt sem­mit. Néz­te a lányt, amint te­jet for­ral, tűr­te, hogy újra át­kös­se a kar­ját, de az arca egy­for­mán me­rev volt. Még min­dig gya­na­ko­dott. Mi­kor egy pil­la­nat­ra egye­dül ma­radt, nagy fá­rad­ság­gal a feje alá nyúlt, és meg­könnyeb­bül­ten kons­ta­tál­ta, hogy az írá­sok meg­van­nak. A re­vol­ver is ott volt. Dél­után vég­re meg­szó­lalt:

– Még nem ér­tük el Las Pal­mast?

– De igen. Ott vet­tem köt­szert meg tej­kon­zer­vet. És ci­ga­ret­tát is. Ezt nem mond­tad, de lát­tam, hogy már fogy­tán van, és itt a ha­jón bi­zo­nyá­ra drá­gább.

A fér­fi va­la­mit dör­mö­gött, az­u­tán el­for­dí­tot­ta fe­jét a fal felé. Szó­val ki­szállt Las Pal­mas­ban, és vissza­jött.

– Hol­nap meg kell pró­bál­nod fel­kel­ni. Na­gyon le­gyen­gí­tett a fek­vés.

– Adj egy tük­röt. – Né­hány má­sod­per­cig néz­te ma­gát a tü­kör­ben, szo­mo­rú­an, az­u­tán só­haj­tott. – Las Pal­mas­ból könnyen ha­za­jut­hat­tál vol­na. Mi­ért jöt­tél vissza?

– Nem hagy­hat­ta­lak itt egye­dül.

– En­gem ne saj­nálj! – för­medt rá Mar­shall, de már­is ki­me­rül­ten vissza­zu­hant.

– Te sem hagy­tál cser­ben, mi­kor baj­ban vol­tam. Azt mon­dod, hogy az apám min­den­fé­le bű­nö­ket kö­ve­tett el. Hát én vál­lal­ni aka­rom a kö­vet­kez­mé­nye­ket. Ha va­la­ki­nek bűn­hőd­nie kell, itt va­gyok én. Azt mond­tad, le­gyek túsz. Hát az le­szek. A Bib­lia is az atyák vét­ké­ért túsz­nak tart­ja a gyer­me­ke­ket har­mad- és ne­gyed­ízig­len, amíg nincs le­ró­va a szám­adás.

– Ez mind ha­zug­ság! – fe­lel­te a fér­fi. – Mondd meg, mi­ért ma­rad­tál ve­lem?

A lány el­gon­dol­ko­zott.

– Iga­zad van ab­ban, hogy ez ha­zug­ság. De ön­ma­gam­nak is ha­zud­tam. Ma­gam­mal is meg­pró­bál­tam el­hi­tet­ni, amit ne­ked mond­tam.

– Mi­ért ma­rad­tál ve­lem?

– Nem tu­dom… – mond­ta csen­de­sen Li­li­an, ál­lát a te­nye­ré­be fek­tet­te, és maga elé né­zett a pad­ló­ra. Va­la­hogy úgy érez­te ma­gát, mint a sze­lí­dí­tő, aki na­pon­ta en­ni­va­lót pró­bál adni a dü­hös fe­ne­vad­nak, és vég­re hosszas fá­rad­ság után si­ke­rül el­fo­gad­tat­nia az ételt. Si­ke­rült a fe­ne­vad bi­zal­má­ba fér­kőz­nie. Mar­shall ugyan­is le­huny­ta a sze­mét, so­ká­ig gon­dol­ko­zott, és vé­gül csen­de­sen azt mond­ta:

– Kö­szö­nöm…