2.

– Itt meg­mo­sa­kod­hatsz, ad­dig én majd szer­zek va­la­mi ru­ha­fé­lét.

– És mi lesz… az­u­tán?

– Dél­után in­dul egy gő­zös Si­er­ra Le­o­né­ba. Ha­tig ké­szülj el. Ad­dig al­hatsz.

– De én…

– En­ge­del­mes­kedj, és ne fe­csegj so­kat. Ha aka­rod, vissza­utaz­hatsz, ha aka­rod, ve­lem jössz. Meg­mond­tam ne­ked a vas­úton, mi tör­té­nik, ha el­szöksz. Nem fog­lak őriz­ni. Mire vissza­té­rek, hozd rend­be ma­gad. Meg­ér­tet­ted?

– I… igen… – mond­ta csen­de­sen, en­ge­del­me­sen a lány.

Kő­cseb­rek­ben hord­ta egy né­ger asszony a me­leg vi­zet. Für­dő­szo­bá­ról ter­mé­sze­te­sen nem volt szó ab­ban a ho­tel­ban, aho­vá Mar­shall ve­zet­te. Még so­ha­sem esett olyan jól a lan­gyos víz Li­li­an­nek, mint eb­ben az agya­gos pad­ló­jú szo­bá­ban, ahol pe­dig az egyik vi­zes­csö­bör mö­gül egy ijedt, nagy béka ug­rott ki, és va­ló­szí­nű­leg volt még né­hány élő­lény a pá­rás, ázott fal re­pe­dé­se­i­ben. Csak mi­után te­tő­től tal­pig le­mos­ta ma­gát, lát­ta a kar­co­lá­so­kat, kék fol­to­kat, zú­zó­dá­so­kat a tes­tén. Elő­ször éle­té­ben tört meg a büsz­ke­sé­ge, ma­kacs­sá­ga, ön­fe­jű­sé­ge, és mi­lyen le­alá­zó mó­don…

A né­ger nő az­u­tán egy gyé­kény­fa­lú szo­bá­ba ve­zet­te. Nagy láda állt itt pok­ró­cok­kal le­ta­kar­va, egy ké­tes tisz­ta­sá­gú fej­pár­ná­val. Ez volt az „ágy”. Mint­ha pom­pá­sabb fek­vő­he­lyen még so­ha­sem hált vol­na, úgy aludt el nyom­ban Li­li­an. Arra éb­redt fel, hogy a né­ger nő rá­zo­gat­ja:

– Kel­ni fel, Miss… A Mis­ter már tü­rel­met­le­nül vár­ni…

Egy szé­ken ru­ha­ne­műk vol­tak oda­ké­szít­ve. Ol­csó, vá­sá­ri hol­mik, de újak és tisz­ták.

– Mis­ter üze­ni, hogy hajó in­dul… Na­gyon si­et­ni tes­sék.

– Hány óra van?

– Én nem is­mer­ni óra… Mis­sis alud­ni sok-sok órá­ig… Mis­ter már ré­gen itt len­ni, és inni pá­lin­kát lent…

A füst­tel és lár­má­val teli ivó­ban egy zon­go­ra­verk­li a „Kék Duna” ke­rin­gőt ját­szot­ta. Mar­shall a sa­rok­asz­tal­nál ült, és ci­ga­ret­tá­zott. Kö­zöm­bö­sen né­zett a nőre, és meg­vár­ta, amíg az asz­tal­hoz ér.

– Nem­so­ká­ra in­dul a gő­zös. Ol­csó hajó, te­hát ne­héz út lesz – mond­ta hi­de­gen. – Ki­pi­hen­ted ma­gad? Nem vagy be­teg?

– Nincs sem­mi ba­jom – fe­lelt a lány ugyan­olyan hi­de­gen. El­ha­tá­roz­ta, hogy nem fog meg­aláz­kod­ni a csa­var­gó előtt. – Haj­lan­dó va­gyok ve­led men­ni, aho­vá kí­vá­nod. Ha ez az ára an­nak, hogy os­to­ba­sá­gom mi­att ne döntsd rom­lás­ba az apá­mat.

– Ez az ára. – Ki­vett egy pénz­da­ra­bot a zse­bé­ből, és ko­po­gott az asz­ta­lon: – Fi­zet­ni!

…A King Ge­or­ge ócs­ka kis gő­zös volt. Ütött-ko­pott bor­dá­za­tán mély­sé­ges nyo­mo­kat ha­gyott az idő, és úgy érez­te, aki raj­ta ült, hogy a mo­tor rá­zá­sá­tól szét­esik a hajó, olyan ro­zo­ga, el­nyűtt, tá­gult és ved­lett volt min­den léce, sze­le­pe, csa­var­ja. Nem is volt be­ren­dez­ve sze­mély­szál­lí­tás­ra. Gyön­gyöt, szí­nes kar­tont, réz­mat­tá­kat és min­den­fé­le benn­szü­lött cse­re­árut vitt Si­er­ra Le­o­né­ba, ahon­nan kó­la­di­ó­val és gu­mi­val tért vissza. Két egy­más­ba nyí­ló ajtó ka­jüt­jé­ben oly­kor utast is szál­lí­tott, a sze­gé­nyebb faj­tá­ból, akik­nek drá­ga volt a leg­ol­csóbb sze­mély­szál­lí­tó hajó ta­ri­fá­ja is. A le­gény­ség négy benn­szü­lött rab­ló­gyil­kos­ból állt, és ka­pi­tá­nyuk Ryan, egy vén, pisz­kos ka­lóz, a vi­lág min­den ten­ge­rén ha­jó­zás­tól el­til­tott, csem­pé­szé­sért és rab­szol­ga­ke­res­ke­dé­sért több­szö­rö­sen bün­te­tett elő­éle­tű egyén. Pick, a má­sod­kor­má­nyos csak nem­ré­gen szö­kött meg a szum­ba­vai fe­gyenc­te­lep­ről, ahol tíz­éves bün­te­té­sét töl­töt­te. A tár­sa­ság, amely ezt a ha­jót já­rat­ta, tisz­tá­ban volt az­zal, hogy a King Ge­or­ge-on ren­des le­gény­sé­get nem al­kal­maz­hat, mi­után a gő­zöst már ré­gen ki kel­lett vol­na von­ni a for­ga­lom­ból, mert a tör­vény­sze­rű elő­írá­sok­nak ti­pi­ku­san nem fe­lelt meg. Jó húsz cen­ti­vel mé­lyebb­re süllyedt a sza­bad me­rü­lé­si elő­írás­nál, be­ren­de­zé­sé­ből nél­kü­löz­he­tet­len tár­gyak és mű­sze­rek hi­á­nyoz­tak, gépe min­den perc­ben fel­mond­hat­ta a szol­gá­la­tot.

Mar­shall egy ba­tyut ho­zott ma­gá­val. Úgy lát­szik, amíg a le­ány aludt, nem­csak ru­ha­fé­lét, ha­nem egyéb szük­sé­ges hol­mit is be­szer­zett.

Lan­gyos, sűrű, tró­pu­si zá­por zu­ho­gott, mi­kor vé­gig­ha­lad­tak a pisz­kos fe­dél­ze­ten a ha­jó­hoz tar­to­zó kö­zöm­bös, top­ron­gyos ala­kok kö­zött a ka­bin­juk­ba. Do­hos két fül­ke volt, jó ma­ga­san egy-egy kis göm­bö­lyű szel­lőz­te­tő­ab­lak­kal el­lát­va. Az ajtó, amely a két ka­bint el­vá­lasz­tot­ta egy­más­tól, egy­aránt nyílt ki­fe­lé és be­fe­lé, ki­lincs­nek már nyo­ma sem lát­szott raj­ta.

Li­li­an újra el­vesz­tet­te ha­tá­ro­zott­sá­gát. Na­gyon félt. Mi lesz, ha nem zár­hat­ja ma­gá­ra éj­sza­ká­ra az aj­tót? Több esze volt, sem­hogy ilyes­mit mond­jon a csa­var­gó­nak. Tud­ta, hogy a hely­ze­tén csak ron­ta­na, ha ki­mu­tat­ná ret­te­gé­sét.

– Cso­ma­golj ki a ba­tyu­ból min­den hol­mit, ami a tiéd, és vidd át a fül­kéd­be. Van ott egy gyors­for­ra­ló, spi­ri­tusz, meg min­den, ami kell, azon süs­sél ket­tőnk szá­má­ra rán­tot­tát.

– El­lá­tást nem ka­punk a ha­jón?

– Csak ha min­den ét­ke­zé­sért fi­ze­tünk. Nincs ked­vem eze­ket a rab­ló­kat töm­ni. Sok he­lyen meg­ál­lunk, majd a par­ton min­dig vá­sá­ro­lunk élel­met, és te fő­zöl. Gye­rünk!

Nem mond­ta, hogy még so­ha­sem fő­zött. Nem szólt sem­mit, ki­cso­ma­gol­ta a hol­mi­kat, és hoz­zá­fo­gott a rán­tot­ta­sü­tés­hez. Össze­éget­te a ke­zét a fröcs­kö­lő zsír­ral, de vég­re el­ké­szült az étel úgy-ahogy… En­ge­del­me­sen le­ült a csa­var­gó mel­lé enni.

Az­u­tán hi­deg­le­lős ráz­kó­dás­sal meg­moz­dult a hajó, és a szel­lőz­te­tő­ab­la­kon ke­resz­tül to­va­tű­nő par­ti fé­nyek ké­véi vál­tot­ták egy­mást a ka­bin­ban. A vi­har­lám­pa csi­ko­rog­va tán­colt a mennye­ze­ten rá­csos, pisz­kos üve­gé­ben. Men­tek.

– Alud­ni aka­rok – mond­ta a csa­var­gó, és fel­állt. – A má­sik szo­bá­ban fogsz lak­ni. Menj.

Li­li­an en­ge­del­mes­ke­dett.

A má­sik ka­jüt­höz tar­to­zott ugyan egy mos­dó­fül­ke, de ez­zel szem­ben meg­volt az a hát­rá­nya, hogy el­hagy­ni csak Mar­shall szo­bá­ján ke­resz­tül le­he­tett. Li­li­an be­ment a há­ló­kam­rá­ba. Si­ke­rült ügye­sen az egyik he­gyes, éles kést ma­gá­val vin­ni a va­cso­rá­zó­asz­tal­ról. Ru­hás­tól ült az ágyon, ke­zét a pár­na alá csúsz­tat­va, a kés mar­ko­la­tá­ra. A leg­vég­sők­re el volt szán­va.

Arit­mi­ás küsz­kö­dés­sel do­bo­gott a hajó be­teg szí­ve, zi­hál­va, fúj­tat­va, zö­rög­ve, és a vi­har­lám­pa csi­ko­rog­va len­ge­de­zett. Li­li­an né­hány nap alatt na­gyon hir­te­len és na­gyon mély­ről is­mer­te meg az éle­tet. Meg­tud­ta, hogy mi­lyen a sze­gény­ség maró, el­vi­sel­he­tet­len sza­ga, le­bu­kott em­be­rek szen­ve­dé­se, meg­aláz­ta­tá­sok, ku­tyá­ba ve­vés, se­ho­va se tar­to­zás és az a mély­sé­ges ki­szol­gál­ta­tott­ság, amellyel nyo­mo­rult tö­me­gek, mint rongy­da­ra­bok a há­za­ló ba­tyu­já­ban, úgy he­ver­nek össze­pré­sel­ve, te­he­tet­le­nül, ha­jó­kon, bér­ka­szár­nyák­ban, ut­cá­kon és rend­őr­sé­gen; szor­tí­roz­zák, szét­do­bál­ják, el­té­pik, be­mocs­kol­ják és ki­mos­sák őket, anél­kül hogy egy sza­vuk le­het­ne hoz­zá, anél­kül hogy meg­vé­de­né vagy meg­saj­nál­ná őket va­la­ki…

Sa­ját ve­szé­lyes ka­land­ja­in túl, mint­egy ma­ga­sabb­ról is lát­ta – em­be­ri és szo­ci­á­lis szem­mel – azt, ami ed­dig is előt­te volt, de so­ha­sem fog­lal­koz­tat­ta, so­ha­sem érez­te át tel­jes va­ló­sá­gá­ban: a sze­gény­ség, a bűn, a meg­alá­zott­ság fo­gal­mát. Az em­ber min­dig tud­ja jól, hogy lé­te­zik csont­tö­rés, ol­vas is X. úr­ról, akit el­ütött az autó, de hogy mit je­lent ez va­ló­já­ban, azt so­ha­sem tud­hat­ja úgy, mint aki eb­ben az ál­la­pot­ban a men­tő­au­tó­ban fek­szik. Li­li­an úgy érez­te, hogy nem is autó, ha­nem ször­nyű­sé­ges, ha­tal­mas tank gá­zol­ta el és zúz­ta össze te­tő­től tal­pig, olyan hir­te­len és mély­sé­ge­sen érez­te tes­tén a leg­ke­ser­ve­sebb nyo­mo­rú­sá­got.

…Hir­te­len meg­mar­kol­ta a kést. Lé­pé­sek kö­ze­led­tek az aj­tó­hoz. Majd csi­kor­gást hal­lott, mint mi­kor bú­to­ro­kat to­lo­gat­nak. Ez a zaj foly­ta­tó­dott, va­ló­sá­gos hur­col­ko­dás il­lú­zi­ó­ját kelt­ve. Az­u­tán egy­szer csak rá­jött, hogy mi tör­té­nik.

A csa­var­gó el­tor­la­szol­ta ma­gát.

Asz­talt, szé­ket, szek­rényt húz oda az el­vá­lasz­tó aj­tó­hoz. A lány meg­ér­tet­te. Öt nap­ja nem aludt, és most pi­hen­ni akar. Fél, hogy a lány ál­má­ban el­lop­ja az írá­sa­it, eset­leg meg­öli. El­tor­la­szol­ja ma­gát. Li­li­an ide­ges ke­zé­ben köz­ben nyir­kos lett a kés, de ezt csak ak­kor érez­te, mi­kor el­en­ged­te. Tra­gi­kus hely­ze­te da­cá­ra majd­nem el­ne­vet­te ma­gát, ahogy a csa­var­gó hord­ta, egy­re hord­ta és egy­más­ra rak­ta a be­ren­de­zé­si tár­gya­kat az aj­ta­ja előtt. Az­u­tán egy le­ve­tett cipő kop­pant a pad­ló­desz­kán.

Mi min­den tör­tén­he­tett ez­zel az em­ber­rel – gon­dol­ta Li­li­an –, hogy a rossz­hi­sze­mű­ség, a bi­zal­mat­lan­ság ilyen má­ni­á­kus, ilyen fé­lig ve­szett ál­la­pot­ba hoz­ta.

…Úgy lát­szott, köd száll­ha­tott a ten­ger­re, mert a ha­jó­szi­ré­na szün­te­le­nül bő­gött. A bor­dá­zat min­den hul­lám le­süllye­dé­sé­nél és emel­ke­dé­sé­nél ke­ser­ve­sen nyi­kor­gott. Li­li­an le­vet­kő­zött, ma­gá­ra húz­ta a ta­ka­rót, és nyu­god­tan, mé­lyen el­aludt.