6.

 „Pá­rizs. Cli­chy-kór­ház…1932. feb­ru­ár 6.

Sir!

Kü­lö­nös vé­let­len, de ta­lán nem ép­pen sze­ren­csés, hogy is­mét mint ápolt ke­re­sem fel Önt nagy­be­csű so­ra­im­mal. Cso­dál­koz­va ol­vas­tam leg­utóbb kelt tisz­telt le­ve­lét, amely­ben azt írja, hogy je­len­té­se­im­ben nél­kü­lö­zi a tár­gyi­la­gos­sá­got és a tö­mör­sé­get. Ho­lott e két is­mer­te­tő ne­kem annyi­ra ve­lem szü­le­tett tu­laj­don­sá­gom, hogy nyo­mo­zói szak­kö­rök­ben nem is hív­nak más­képp, csak mint a »tár­gyi­la­gos« vagy mint a »vele szü­le­tett« Bron­sont. Mind­amel­lett igye­kez­ni fo­gok mon­da­ni­va­ló­mat még szű­keb­ben a tény­re kon­cent­rál­ni, és ke­rül­ni min­den fe­les­le­ge­set, min­dent, ami nem szo­ro­san az Ön le­á­nyá­ra vo­nat­ko­zik.

Pá­rizs gyö­nyö­rű vá­ros! A Szaj­na két part­ján fog­lal he­lyet, és mél­tán ne­ve­zik Eu­ró­pa szí­vé­nek. In­nen, az am­bu­lan­cia ab­la­ká­ból, aho­vá kö­tö­zés­re visz­nek, jól lá­tom a met­ro­po­lis ház­te­tő­ren­ge­te­gét, tá­vol­ban a régi ki­rály­ság-ko­ra­be­li épü­le­tek­kel. Nem­hi­á­ba mond­ja a nóta hogy »Pá­rizs, Pá­rizs! Csak te egye­dül!« (Wien, Wien, nur du al­le­in!) Mi­cso­da for­ga­lom! Mi­cso­da pa­lo­ták! És mi­cso­da árak! Sir! Kö­zép­sze­rű he­lyen ét­ke­zem, mert nem szo­ká­som meg­bí­zóm pén­zén nagy lá­bon élni, és húsz fran­kot fi­ze­tek egy prix fixe-ért. Igaz, hogy eb­ben már egy ne­gyed li­ter bor is ben­ne van (ke­nyér nél­kül), de vi­szont ha az em­ber nem ad leg­alább két frank bor­ra­va­lót, ak­kor egy órá­ig vár­hat a ka­vi­áros pa­la­csin­ta után, hogy a le­vest hoz­zák. Sza­vam­ra, va­ló­sá­gos le­buj­ban ét­ke­zem, hogy ne ter­hel­jem Önt túl­zott költ­sé­gek­kel. Ennyit a vá­ros­ról.

Le­á­nya Mar­seille-ből egye­ne­sen Pá­rizs­ba uta­zott, mint si­ke­rült fur­fan­gos utá­na­já­rás­sal ki­nyo­moz­nom: első osz­tá­lyú há­ló­fül­ké­ben. Úgy tet­tem, mint aki nem gya­nak­szik, és ugyan­ezen a vo­na­ton kö­vet­tem. Szí­ve­sen le­ír­nám az utat, hogy mi­lyen volt az ódon pá­pai vá­ros, Avig­non és Lyon gyö­nyö­rű kör­nyé­ke. (Ah, a szö­vő­gyá­rak!) De tar­tom ma­gam uta­sí­tá­sá­hoz, és tö­mö­ren csak ked­ves le­á­nyá­ról fo­gok írni.

Nem jól alud­tam út­köz­ben, mert há­ló­tár­sam – egy cala­is-i ék­sze­rész – ál­lan­dó­an be­szélt ál­má­ban, és kü­lön­ben is va­la­hogy mor­zsa ke­rült a le­pe­dőm­re, mert le­fek­vés előtt egy szend­vi­cset fo­gyasz­tot­tam el (két frank), ezért kis­sé tö­rő­dött ál­la­pot­ban ér­kez­tem Pá­rizs­ba, ame­lyet egy nagy köl­tő a vi­lág fő­vá­ro­sá­nak ne­ve­zett, és mint már em­lí­tet­tem, a Szaj­na két part­ján te­rül el. Pá­rizs­ban kéz­hez vet­tem le­ve­lét és a csek­ket, majd si­ke­rült ész­re­vét­le­nül kö­vet­nem le­á­nyát a pá­lya­ud­var­tól a Clar­idge-ig, ahol a kis­asszony meg­szállt. Pá­rizs iga­zán nagy vá­ros! Ezért meg­fo­gad­tam ta­ná­csát, és hogy biz­tos le­gyek a dol­gom­ban, érint­ke­zés­be lép­tem nyom­ban a leg­na­gyobb ma­gán­nyo­mo­zó iro­dá­val, ahol úgy fo­gad­tak, mint va­la­mi ki­rályt és meg­bí­zást ad­tam, hogy le­á­nyát ál­lan­dó­an há­rom em­ber fi­gyel­je. Uta­sí­tá­sa sze­rint to­váb­bí­tot­tam az Ön meg­bí­zá­sát arra néz­ve is, hogy Dora Cum­ming­sot (az iga­zi ne­vét Sir kí­ván­sá­ga sze­rint el­hall­gat­tam) fel­tét­le­nül aka­dá­lyoz­zák meg, ha va­la­ki­vel há­zas­sá­got akar­na köt­ni. Saj­nos ép­pen elő­ző na­pon a köz­tár­sa­sá­gi el­nök rá­dió­szó­zat­ban hív­ta fel a né­pet, hogy min­den­áron moz­dít­sák elő a haza, a mű­ve­lő­dés és a köz­gaz­da­ság ér­de­ké­ben annyi­ra fon­tos nép­sza­po­ru­la­tot. Mi­után a Po­ker ma­gán­nyo­mo­zó igaz­ga­tó­ja meg­győ­ző­dé­ses ha­za­fi, ez a rá­dió­szó­zat meg­bí­za­tá­so­mat erő­sen meg­drá­gí­tot­ta. Hogy mit akar­nak ezek a vén köz­tár­sa­sá­gi el­nö­kök ál­lan­dó­an a nép­től, azt csak az Is­ten tud­ja!

Út­köz­ben kis­sé meg­nö­vesz­tet­tem ba­ju­szo­mat és az ol­dal­sza­kál­la­mat, hogy ked­ves le­á­nya ne is­mer­jen fel, ha kö­ze­lé­be fér­kő­zöm. Az út po­rát le sem ráz­ta ma­gá­ról (mint egy nagy köl­tőnk mond­ja), és már meg­je­lent este a hot­el­hall­ban a tánc­hoz. El­vál­toz­ta­tott kül­sőm da­cá­ra még egy osz­lop mögé is hú­zód­tam, hogy biz­ton­ság­ban és ké­nyel­me­sen fi­gyel­hes­sem a Mis­st. Mun­kám­ban min­dig a túl­zott óva­tos­ság jel­lem­zett. Ked­ves le­á­nya kok­télt ren­delt, vagy fél­órá­ig néz­te a tán­co­ló­kat, szem­mel lát­ha­tó­lag tű­nőd­ve, az­u­tán oda­jött az osz­lop­hoz, amely mö­gött áll­tam és meg­szó­lí­tott:

– Azt hi­szem, Mr. Bron­son, én kis­sé szi­go­rú vol­tam ön­höz a ha­jón.

Örök rej­tély ma­rad előt­tem, hogy is­mer­he­tett fel.

– Én is azt hi­szem, Miss Cum­mings.

– Ül­jön le ké­rem, hoz­zám, sze­ret­nék be­szél­ni ön­nel. – És mi­után le­ül­tünk, így szólt: – Mond­ja, Mr. Bron­son, mi a cso­da volt az ott a ha­jón? Maga ta­lán, aki­ről min­den­ki tud­ja, hogy ma­gán­de­tek­tív, sejt va­la­mit er­ről?

– Hogy­hogy mi volt?

– Néz­ze, én nem kép­ze­lek be so­kat a kül­sőm­ről, de azért annyi mel­lő­zést nem ér­de­mel­tem meg, amennyi­ben a ha­jón ré­szem volt. Em­be­rek má­ról hol­nap­ra nem kö­szön­tek, a nők össze­súg­tak mö­göt­tem, és vé­gül el­ke­rült min­den­ki, mint va­la­mi ra­gá­lyos be­te­get. Nem tud er­ről va­la­mit? – Sir! E pil­la­nat­ban kö­zel áll­tam ah­hoz, hogy vissza­dob­jam az Ön meg­bí­za­tá­sát, és őszin­tén el­mond­jak min­dent en­nek a szo­mo­rú an­gyal­nak, ha meg­en­ged némi tri­vi­a­li­tást ki­fe­je­zé­se­im­ben be­cses le­á­nyát il­le­tő­leg. De ha nem, úgy szí­ves­ked­jék pos­ta­for­dul­tá­val ér­te­sí­te­ni, és ha­son­ló stí­lu­sú öm­len­gé­se­i­met ki­vá­ló tisz­te­let­tel be­szün­te­tem. Mit is fe­lel­het­tem erre? Ér­de­kes in­tel­lek­tu­á­lis vo­ná­sa­i­mat bi­zo­nyá­ra fér­fi­as, tű­nő­dő szo­mo­rú­ság lá­gyí­tot­ta el.

– Úgy tu­dom, Miss Cum­mings, hogy az az úr­lo­vas plety­kált va­la­mit ön­ről. Én elég­té­telt is vet­tem. Ta­lán em­lék­szik még, hogy af­fé­rom volt vele a hajó tat­ján.

– Igen. Az mi­at­tam tör­tént?

– Ki­zá­ró­lag. – Most egy­szer­re egy pi­masz fi­csúr lé­pett az asz­ta­lunk­hoz, és tánc­ra kér­te a le­á­nyát. Un­dok pá­ri­zsi szo­kás vad­ide­ge­nek asz­ta­lá­hoz oda­to­la­kod­ni és fel­kér­ni va­la­kit. A fi­csúr két-há­rom év­vel idő­sebb le­he­tett ná­lam, ve­szé­lye­sen kel­le­mes meg­je­le­né­se volt, és az Ön le­á­nya, uram, én nem vá­do­lom hi­á­nyos ne­ve­lés­sel, Ön bi­zo­nyá­ra meg­tet­te, Sir, amit te­he­tett, de az Ön le­á­nya meg­hív­ta ezt az ala­kot az asz­ta­lunk­hoz. Ki­de­rült róla, hogy Vi­com­te Co­nessy D’Ar­mant föld­bir­to­kos és sem­mit­te­vő. Megint itt volt a ve­szély. Megint ak­ci­ó­ba lép­het­tem én és az egész Po­ker-iro­da. Ke­res­tem a Po­ker-iro­da em­be­rét, de sen­kit nem lát­tam a kö­zel­ben, aki­nek maszk­ja lett vol­na. A ven­dé­gek is mind gya­nún felül áll­tak. A bor­fiú sor­ra el­mond­ta a fog­lal­ko­zá­su­kat. Pe­dig itt azon­nal szük­ség van Po­ker összes em­be­ré­re, mert er­ről a frá­ter­ról sür­gő­sen ki kell de­rí­te­nem, hogy szél­há­mos, apa­gyil­kos vagy hó­hér! Vég­re egy pá­holy sar­ká­ban meg­pil­lan­tot­tam az em­be­re­met. Ezt nem is­mer­te a bor­fiú. Sir, én száz lé­pés­ről meg­is­me­rem a ma­gán­de­tek­tí­vet. A pá­holy sar­ká­ban egy kö­vér, frak­kos em­ber ült, ak­ko­ra ra­gasz­tott, ősz sza­kál­lal, hogy a he­gye a mel­lé­nye utol­só gomb­já­ig ért, és ir­tó­za­tos ősz har­csa­ba­jusszal. Mi­cso­da avult, ócs­ka trük­kök­kel dol­goz­nak ezek a pá­ri­zsi ma­gán­de­tek­tí­vek. Ilyen va­cak, hosszú kó­cot akasz­ta­nak gu­mi­val a fü­lük­re. Így nem le­het dol­goz­ni! Oda­men­tem az ip­sé­hez.

– Azon­nal hív­ja fel Po­kert – súg­tam.

– De ké­rem… nem is­me­rek sem­mi­fé­le Po­kert!

– Néz­ze, ne ko­mé­di­áz­zon – mond­tam, és tré­fá­san le­húz­tam az ál­sza­kál­lát. De nem jött. Va­ló­di volt!

Óri­á­si bot­rány tört ki. Ez az úr va­ló­szí­nűt­len szőr­ze­té­vel a Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia el­nö­ke volt!

A töb­bit kép­zel­he­ti, Sir!

Csak éj­fél után en­ged­tek el az őr­szo­bá­ról, kint a bor­fiú várt rám, és szem­re­há­nyó­an szólt:

– Mi­nek ma­ce­rál­ta az el­nö­köt?

– Azt hit­tem, hogy Po­ker em­be­re.

– De hi­szen én va­gyok Po­ker em­be­re. Itt a gomb­lyu­kam­ban a zöld csont­la­pon a P betű, egész idő alatt lát­hat­ta. Mit akar a fő­nök­től?

– Még há­rom em­bert kell be­ál­lí­ta­ni. Tud­ja­nak meg min­dent er­ről a Vi­com­te Co­nessy­ről.

Más­nap már meg­kez­dő­dött a biz­tos ka­taszt­ró­fa min­den elő­je­le. Le­á­nya és a Vi­com­te lo­va­kat bé­rel­tek és ki­trap­pol­tak a Bois-ba, a Bois-ba, Sir! A bou­log­ne-i er­dő­be! Már­ci­us­ban, mi­kor a ta­va­lyi kor­hadt le­ve­lek bar­na sző­nye­ge bo­rít min­dent a hű­vös, nap­su­ga­ras dél­előt­tön! Ször­nyű! Dél­után sze­mem lát­tá­ra je­gyez­ték el egy­mást, de az ün­ne­pély gya­log tör­tént a Parc Mon­ceau-ban. Egy csősz állt mel­let­tem, és her­vadt le­ve­le­ket sö­pör­ge­tett.

– Hon­nan le­het te­le­fo­nál­ni?! – szól­tam rá.

– Fe­les­le­ges – fe­lel­te –, én va­gyok a Po­ker em­be­re – és a sze­mét­la­pá­tot be­le­zár­ta egy lá­dá­ba. Az­u­tán a söp­rű ci­rok­vé­gét a rúd fe­lett gon­do­san újra át­kö­töz­te, köz­ben re­fe­rált. – Ez az úr, aki ott csó­kol, Vi­com­te Co­nessy, tel­je­sen el­sze­gé­nye­dett, de na­gyon elő­ke­lő föld­bir­to­kos csa­lád­ból szár­ma­zik, aty­ja Ra­oul Co­nessy, cor­be­il­le-i bir­to­ku­kon ka­mat­tör­lesz­tés­sel fog­lal­ko­zik. Bir­to­kuk annyi­ra túl van ter­hel­ve, hogy aki első he­lyen áll a te­lek­könyv­ben, az a har­minc­éves há­bo­rú alatt táb­láz­tat­ta rá a föl­dek­re az össze­get. A csa­lád kü­lön­ben na­gyon elő­ke­lő, szá­mos tag­ja halt meg ki­rá­lyért guil­lo­tine-on, úgy­hogy a déd­apa, Fran­co­is Co­nessy Vi­com­te e sza­vak­kal bo­csá­tot­ta elő­re Des­mo­u­lint a vér­pad­ra: »Én itt­hon va­gyok.«

– Ön azon­nal megy Po­ker­hez. In­for­mál­ják a fiú ap­ját az ügyek ál­lá­sá­ról, mond­ják meg, hogy a le­ány­ról in­for­má­ci­ót ad­hat Sa­mu­el Bron­son, aki együtt uta­zott át Af­ri­ká­ból Dora Cum­mingsszal a Vic­to­ria nevű ha­jón.

Dél­után négy óra­kor egy hi­he­tet­le­nül so­vány, mú­mia­ar­cú, ősz úr ke­re­sett fel a ho­tel­ban, hogy ked­ves le­á­nyá­ról in­for­má­ci­ót kér­jen. A se­ni­or Vi­com­te Co­nessy volt. Sir, be­val­lom, hogy meg­győ­ző­dé­sem el­le­né­re nem a leg­ked­ve­zőb­be­ket mond­tam. Be­csü­let­be vágó dol­gok em­lí­té­sét ke­rül­tem, és csak annyit kö­zöl­tem a Vi­com­té-tal, hagy Dora Cum­mingsnak fér­je és há­rom gye­re­ke van Fran­cis­có­ban. Ké­sőbb hosszas fag­ga­tás után be­is­mer­tem, hogy aty­ja, az öreg Cum­mings pil­la­nat­nyi­lag a Lon­don kör­nyé­ki kies Dart­moor­ban töl­ti fegy­há­zi éve­it, és a csa­lád tá­vo­li ro­kon­ság­ban áll azok­kal a Cum­ming­sok­kal, akik Crom­well alatt hi­va­tás­sze­rű­en űz­ték a mé­reg­ke­ve­rést. Töb­bet nem mond­tam, de egy ag­gó­dó atyá­nak ez is elég. Az öreg Co­nessy Vi­com­te még más in­for­má­to­ro­kat is kért.

Ala­pos em­ber volt, aki biz­tos akart len­ni a dol­gá­ban.

Erre meg­em­lí­tet­tem, hogy az an­gol rend­őr­ség meg­bí­zá­sá­ból fi­gyel­tem Miss Cum­ming­sot a Cun­ard Line Vic­to­ria nevű gő­zö­sén, meg­ad­tam né­hány utas­nak a ne­vét (Mr. Alan, Mr. Sim­son stb.), akik az in­for­má­ci­ó­kat még ki­egé­szít­he­tik. Ne­ve­zett egyé­nek szá­raz­föl­di cí­mét még a ha­jón be­sze­rez­tem.

Az agg Co­nessy Vi­com­te né­hány sür­gönyt vál­tott, és több in­ter­ur­bán be­szél­ge­tést foly­ta­tott a Vic­to­ria hajó em­lí­tett uta­sa­i­val, azt hi­szem, a ka­pi­tánnyal is. Hogy mi­ket mond­hat­tak neki, azt nem tu­dom, de va­ló­szí­nű­leg min­den­ben alá­tá­maszt­hat­ták a tő­lem nyert in­for­má­ci­ó­kat, mert igen tisz­telt lá­nya este megint egye­dül ült a hot­el­hall­ban, hi­á­ba vár­ta a Vi­com­te-ot, aki­vel ta­lál­ká­ja volt.

Az ifjú Vi­com­te – Po­ker je­len­té­se sze­rint – a csa­lád két leg­erő­sebb tag­já­nak fe­de­ze­te mel­lett út­ban volt a cor­be­il­le-i bir­tok­ra, ahol rö­vid tom­bo­lás után a kas­tély­tor­nyá­nak ab­ban a szo­bá­já­ban he­lyez­ték el, amely­be egy Vi­com­te hűt­len ne­jét zá­rat­ta be, öt vas­aj­tó mögé, száz­öt­ven év előtt, és a vas­aj­tó­kat az­óta sem nyi­tot­ták ki, úgy­hogy a hölgy va­ló­szí­nű­leg éhen halt idő­köz­ben.

A jól vég­zett mun­ka de­rűs lel­ki­ál­la­po­tá­ban ül­tem le igen tisz­telt le­á­nya asz­ta­lá­hoz.

– Hol van Co­nessy? – kér­dez­tem, mi­után ér­de­kelt az ifjú pár sor­sa.

– Nem tu­dom – sut­tog­ta majd­nem sír­va. – Nem ér­tem, Mr. Bron­son. Hát min­den fér­fi alá­va­ló, ha­zug? – tört ki hir­te­len.

– Bo­csá­nat, Miss Cum­mings. Ha­zud­tam ön­nek már va­la­ha? Meg­en­ge­dem, hogy kis­sé he­ve­sen ud­va­rol­tam, de ha­zug szó még nem hagy­ta el az aj­ka­mat.

– Igaz, mi­óta útra kel­tem, ön az egyet­len em­ber, aki meg­ma­radt a kör­nye­ze­tem­ben – mond­ta, és most elő­ször ve­tett rám egy sze­lí­debb, vizs­gá­ló­dó pil­lan­tást. Igye­kez­tem meg­nye­rő arc­cal vissza­néz­ni rá.

Súlyt he­lye­zek arra, hogy rész­le­te­sen be­szá­mol­jak Ön­nek a Co­nessy csa­lád­ról, ezért meg­em­lí­tem, hogy a csa­lád tag­jai kö­zött sze­re­pel egy püs­pök, to­váb­bá egy rend­őr­pre­fek­tus is. Igen ki­ter­jedt fa­mí­lia. Le­á­nyá­nak nem­csak a Vi­com­te im­po­nált, ha­nem a fi­nom csa­lád is. Ezen az es­tén va­la­mi za­va­ros his­tó­ri­át me­sélt el Li­li­an, il­let­ve Dora, nem­ré­gen meg­halt nagy­báty­já­ról, aki va­gyo­nát azon fel­té­tel­lel hagy­ta rá, hogy há­rom hó­na­pon be­lül férj­hez kell men­nie, és a há­rom hó­nap­ból már ket­tő el­múlt. Ha már­ci­us vé­gé­ig nem megy férj­hez, ak­kor jó­té­kony egye­sü­le­tek örök­lik a va­gyont. Szó­val meg­pró­bált fél­re­ve­zet­ni. Ön bi­zo­nyá­ra mo­so­lyog most ma­gá­ban, mint ahogy min­den­ki jog­gal mo­so­lyog­hat azon, ha va­la­ki egy Sa­mu­el Bron­sont meg­pró­bál fél­re­ve­zet­ni. Ez ed­dig csak az Aka­dé­mia el­nö­ké­nek si­ke­rült. De higgye el, Sir, nyo­mo­zói be­csü­le­tem­re mon­dom, olyan sza­kál­lat én még nem lát­tam. Ta­lán az Észak-Ame­ri­ká­ban ki­halt ős­bi­zon, ez a fan­tasz­ti­kus bö­lény­faj­ta hor­dott ilyen pa­tá­ig ren­gő sző­rö­ket. Ennyit a Co­nessy csa­lád­ról.

Nagy­ra be­csült le­á­nya, aki az Ön bosszan­tá­sá­ra min­den­áron férj­hez akar men­ni, ezt a naiv örök­ség­me­sét tá­lal­ta fel ne­kem, hogy el­fo­gad­ha­tó­vá te­gye rend­kí­vü­li am­bí­ci­ó­ját, amellyel há­zas­sá­got kí­vánt köt­ni at­tól a perc­től kezd­ve, hogy el­in­dult a tűz­pi­ros au­tó­val, nap­ja­in­kig. Fo­gal­ma sem volt, hogy köz­is­mert zse­ni­a­li­tá­som nél­kül ez már meg is tör­tént vol­na. Úgy tet­tem, mint­ha el­hin­ném a me­sét a nagy­bá­csi­ról és a már­ci­us­ban le­já­ró vég­ren­de­le­ti ter­mi­nus­ról, az­u­tán tán­col­tunk. Úgy ér­zem, bi­zo­nyos mér­té­kig si­ke­rült le­bi­lin­cse­lő egyé­ni­sé­gem­mel meg­nyer­ni fenn­költ le­á­nya tet­szé­sét.

Más­nap már csak elő­vi­gyá­za­tos­sá­gi rend­sza­bá­lyo­kat al­kal­maz­tam. A Po­ker-iro­da egyik em­be­rét a kas­tély­ban he­lyez­tem el. Ez az úr vég­re­haj­tó­nak masz­kí­roz­ta ma­gát, és így fel­tű­nés nél­kül ál­lan­dó­an a bir­to­kon tar­tóz­kod­ha­tott. Egy má­sik nyo­mo­zót le­á­nya fi­gye­lé­sé­vel bíz­tam meg. És én vég­re meg­néz­het­tem ma­gam­nak Pá­rizst.

Ah, Pá­rizs! Az Eif­fel! A Bas­tille! A Szaj­na part­ja és a zül­lött éj­sza­kai lo­ká­lok a Mont­mart­re-on, va­la­mint a Pi­gal­le-on. Eze­ket az er­kölcs­te­len he­lye­ket ter­mé­sze­te­sen nem ke­res­tem fel, mert meg­ve­tem a lé­ha­sá­got, és kü­lön­ben is az én bü­dzsém­hez mér­ten drá­gák. Az egyik he­lyen ti­zen­öt fran­kot kér­tek egy fe­ke­té­ért. A Pi­gal­le-on pe­dig pezs­gő­kény­szer van, de nem jó a pezs­gő, amit ad­nak. Túl édes, és én a fa­nyar pezs­gőt sze­re­tem.

Haj­nal­ban tér­tem haza, és Pá­rizs éj­sza­kai lát­vá­nya annyi­ra ki­me­rí­tett, hogy nyom­ban mély álom­ba me­rül­tem. Dél­fe­lé arra éb­red­tem, hogy egy ak­ta­tás­kás, szem­üve­ges vég­re­haj­tó rá­zo­gat. Ó, bol­dog éb­re­dés! Ott­hon érez­tem ma­gam ked­ves ma­rok­kói la­ká­som­ban egy pil­la­nat­ra.

– Mon­si­eur! Po­ker em­be­re va­gyok! Bor­zasz­tó do­log tör­tént! A kas­tély­ban volt az őr­he­lyem, négy nap­ja él­tem ott, igen jól, mert ősi tra­dí­ció a Co­nessy Vi­com­teok­nál a vég­re­haj­tó­val való sze­líd bá­nás­mód. Ez az­óta van, mi­óta meg­von­ták a pal­los­jo­gu­kat.

– Uram! – ki­ál­tot­tam eré­lye­sen – azért kel­tett fel édes ál­mom­ból, hogy tör­té­nel­mi lec­két ad­jon?!

– Vár­jon! Ször­nyű do­log tör­tént… Teg­nap a csa­lád tisz­te­le­tem­re szü­re­ti mu­lat­sá­got ren­de­zett, és az öreg Co­nessy egy üveg száz év előt­ti bort bon­tott fel. Ott előt­tem vet­ték le róla a pe­csé­tet. Csak az én be­le­egye­zé­sem­mel nyit­hat­ták fel, mert a pe­csé­tet száz előtt a vég­re­haj­tó ütöt­te az üveg­re. Uram! Be­val­lom! Be­rúg­tam! Csak arra jó­za­nod­tam ki ma dél­után, hogy egy szé­na­bog­lya te­te­jén ku­ko­ré­ko­lok, és kö­röt­tem a falu ap­ra­ja-nagy­ja…

– Je­len­te­ni fo­gom a fő­nö­ké­nek, hogy ön a meg­fi­gye­lés­re szánt időt ku­ko­ré­ko­lás­sal töl­ti! – mond­tam szi­go­rú­an.

– Kö­nyör­göm, hall­gas­son meg… Ter­mé­sze­te­sen nyom­ban le­száll­tam a szé­na­bog­lyá­ról, és át­tör­tem ma­gam a tap­so­ló­kon. Elég volt egy fu­tó­la­gos pil­lan­tást vet­nem a ház la­kó­i­ra, és már lát­tam, hogy baj tör­tént.

– Az öreg Co­nessy ép­pen au­tót bé­relt, a ház olyan volt, mint egy han­gya­boly. Az ifjú Vi­com­te éj­jel meg­szö­kött a to­rony­ból, ki­má­szott az ab­la­kon, le­eresz­ke­dett a vil­lám­há­rí­tón… Si­ke­rült el­fog­nom az au­tót, amit Co­nessy ren­delt, meg­té­vesz­tet­tem a so­főrt, és be­jöt­tem Pá­rizs­ba.

Köz­ben én ki­ug­rot­tam az ágy­ból, és már öl­töz­tem.

– Hol van Miss Cum­mings?!

– Mon­si­eur! Tra­gé­dia! Miss Cum­mings el­tűnt ma reg­gel a ho­tel­ból. Ezek, úgy lát­szik, sej­tet­ték, hogy fi­gye­lik őket. Va­la­mi hát­só ki­já­ra­ton szö­kött el. – Po­ker em­be­ré­vel együtt egy per­cen be­lül az ut­cán nyar­gal­tunk. Nyom­ban a vá­ros­há­zá­ra te­le­fo­nál­tam. Po­ke­rék össze­köt­te­té­se ré­vén meg­tud­tam, hogy fél­óra előtt ad­tak fel­men­tést Vi­com­te Co­nessy­nek és meny­asszo­nyá­nak a ki­hir­de­tés alól. Sir! Úgy érez­tem ma­gam, mint Na­pó­le­on Wa­ter­loo után. A vég­re­haj­tó sírt mel­let­tem, mint egy gye­rek. De még egy zo­ko­gó vég­re­haj­tó sem vi­gasz­tal­ha­tott meg eb­ben az ál­la­po­tom­ban.

Egy­szer­re men­tő öt­le­tem tá­madt. A pre­fek­tus! Van egy Vi­com­te Co­nessy rend­őr­pre­fek­tus!

Az első rend­őr­ka­pi­tányt, aki szem­be­jött az ut­cán, el­fog­tam.

– Bo­csá­nat, uram! Sür­gő­sen be­szél­nem kell te­le­fo­non Co­nessy pre­fek­tus­sal! Élet-ha­lál­ról van szó!

– Szaj­na ka­pi­tány­ság 19. Igen jó ba­rá­tom a pre­fek­tus – mond­ta, és be­mu­tat­ko­zott. – Ab­bot ka­pi­tány va­gyok. – A vég­re­haj­tó köz­ben ta­xit ho­zott. Be­ro­han­tam egy te­le­fon­fül­ké­be. Ha nem kö­töt­ték ed­dig meg a há­zas­sá­got, ak­kor van némi re­mény. Mind­egy, hogy mit fo­gok ha­zud­ni, utá­na ta­xin el­tű­nök, a fő, hogy a pre­fek­tus el­kap­ja az uno­ka­öccse nya­kát.

– Hal­ló! Co­nessy pre­fek­tust ké­rem… Jó na­pot kí­vá­nok! Azon­na­li in­téz­ke­dést ké­rek: Co­nessy Vi­com­te egy nem­zet­kö­zi ka­lan­dor­nő há­ló­já­ba ke­rült, fel­men­tés­sel akar meg­es­küd­ni vele. Dora Cum­mings kém- és mé­reg­ke­ve­rő­nő­ről van szó, az ár­tat­lan ifjú nem sejt sem­mit, a há­zas­ság­ból dip­lo­má­ci­ai bo­nyo­dal­mak és vi­lág­ra szó­ló bűn­ügyek so­ro­za­ta szár­maz­hat. Ké­rek azon­na­li in­téz­ke­dést, hogy az összes pá­ri­zsi anya­könyv­ve­ze­tők füg­gesszék fel az es­ke­té­se­ket mind­ad­dig, amíg Co­nessy Vi­com­te és édes­aty­ja, va­la­mint meny­asszo­nya össze­jön­nek a rend­őr­sé­gen.

– Ki be­szél ott?

– Azt hi­szem, a ne­vem nem fon­tos. Pil­la­nat­nyi vesz­te­ni való időnk sincs.

Le­csap­tam a kagy­lót.

Sir! Pá­rizs­ban egy kör­te­le­fon­nal meg­állt az ál­lam leg­szen­tebb gé­pe­ze­te. Sze­gény és gaz­dag, öreg és ifjú, sze­rel­mes és ér­dek­ből há­za­so­dó pá­rok in­dig­nál­tan za­jong­tak az elő­szo­bák­ban, szer­tar­tá­so­kat fél­be­sza­kí­tot­tak, meg­gon­do­lat­lan em­be­rek tu­cat­já­val szök­tek meg, ki­hasz­nál­va a pil­la­nat­nyi zűr­za­vart, sen­ki sem tud­ta, mi tör­tént, az új­ság­írók meg­ro­han­ták a rend­őr­fő­nö­köt, egy kép­vi­se­lő vá­rat­lan in­ter­pel­lá­ci­ó­ba kez­dett, és a vá­ros­ban híre ter­jedt, hogy es­té­re ki­hir­de­tik az ost­rom­ál­la­po­tot. A Ma­tin kü­lön­ki­adá­sa sze­rint meg­szűnt kül­föld­del a te­le­fon- és táv­író-össze­köt­te­tés. Min­den­ki el­ké­szült az ál­ta­lá­nos moz­gó­sí­tás­ra.

Egy anya­könyv­ve­ze­tő – az ifjú pá­rok fe­nye­ge­tő fel­lé­pé­se elől – a szom­széd ház­te­tő­kön át me­ne­kült. Így állt a hely­zet déli ti­zen­két óra­kor. Fél egy­kor a Co­nessy csa­lád és az ifjú Vi­com­te ott volt a rend­őr­sé­gen azon­mód, ahogy a szer­tar­tás előtt egy perc­cel el­hur­col­ták őket a mont­pam­as­se-i anya­könyv­ve­ze­tő elől.

De ne­kem pe­chem volt. Ugyan­is, mi­után ki­lép­tem a te­le­fon­fül­ké­ből és szök­ni pró­bál­tam, be­le­üt­köz­tem a ked­ves Ab­bot ka­pi­tány­ba, aki tü­rel­me­sen várt rám.

– Majd én el­ka­la­u­zo­lom ma­gát a rend­őr­ség­re – mond­ta ez a jó­in­du­la­tú úr, és mel­lém ült az au­tó­ba. A nyo­mo­rult vég­re­haj­tó­nak si­ke­rült meg­lóg­ni. A ka­pi­tány­sá­gon ter­mé­sze­te­sen nem tart­hat­tam fenn vád­ja­i­mat. Dora Cum­ming­sot, mi­után iga­zol­ta ma­gát, el­bo­csá­tot­ták, de a Vi­com­te csa­lád­já­tól olyan dol­go­kat hal­lott, hogy azt hi­szem, ak­kor sem men­ne fe­le­sé­gül eh­hez az if­jú­hoz, ha az egyet­len em­ber len­ne a vi­lá­gon. Az öreg Vi­com­te ugyan­is sze­mé­re ve­tet­te múlt­ját, gyer­me­ke­it, fegy­ház­vi­selt ap­ját és bot­rá­nyos ka­land­ja­it a Vic­to­ria nevű Cun­ard-ha­jón. Sir, gra­tu­lá­lok a lá­nyá­hoz, csak egy mil­li­mé­ter­nyi­re hi­báz­ta el a tin­ta­tar­tó az öreg Vi­com­te fe­jét. Vé­gig­né­zett a vő­le­gé­nyen, és ezt mond­ta a csa­lád­nak:

– Ez az alak ak­kor sem kel­le­ne ne­kem, ha egy pusz­ta szi­ge­ten len­nénk ket­ten. Gya­lá­za­to­san vi­sel­ke­dett.

Mind­ezt én ho­má­lyo­san hal­lot­tam a má­sik szo­bá­ból, mert az én ki­hall­ga­tá­som­ra nem ke­rült még sor. A fran­cia rend­őr­sé­gen ugyan­is a fel­je­len­tőt nem hall­gat­ják ki a vád­lott je­len­lé­té­ben. Így ked­ves le­á­nya gyá­szos sze­rep­lé­se­met nem tud­ta meg. De az ifjú Vi­com­te még ott volt, ami­kor ki­hall­gat­tak. Be­is­mer­tem, hogy egy két­ség­be­esett atya fel­szó­lí­tá­sá­ra tet­tem min­dent, és haj­lan­dó va­gyok vi­sel­ni a kö­vet­kez­mé­nye­ket. Sir, ezek­nek van szí­vük! A költ­ség­szám­lá­mon mel­lé­kelt íté­let­ből lát­hat­ja, hogy tíz­ezer frank­ra bün­tet­tek ha­tó­ság fél­re­ve­ze­té­se cí­mén. És a rend­őr­ség előtt ez a pi­masz Co­nessy Vi­com­te várt a ka­pu­ban. A vő­le­gény! Na­gyon rám pi­rí­tott.

Annyi­ra, hogy most ép­pen kö­tö­zés­re visz­nek, és ezért zá­rom so­ra­i­mat igaz nagy­ra­be­csü­lés­sel és meg­elé­ge­dé­sem ki­fe­je­zé­sé­vel min­den­kor kész­sé­ges híve:

Sa­mu­el Bron­son”