A Rém

Már azt for­gat­ta a fe­jé­ben, hogy nem vár­ja meg az uta­sí­tást. Úgy érez­te, a zsa­ruk a há­tá­ban van­nak, de ural­ko­dott ma­gán, és ami­kor apja ki­ál­tott, nagy nyu­ga­lom­mal nyi­tot­ta ki, majd zár­ta be kulccsal maga mö­gött a pin­ce aj­ta­ját. Mi­előtt el­kez­dett vol­na ki­fe­lé fut­ni, for­dí­tott rá időt, hogy meg­győ­ződ­jék, sza­bad-e az út, majd fu­tás­nak eredt az üres tel­ken, és maga mö­gött hagy­ta a lö­völ­dö­zés za­ját meg a kony­ha aj­ta­ját dön­ge­tő zsa­ru­kat. Meg­je­gyez­te ma­gá­ban: Idő­be te­lik ne­kik, hogy be­tör­jék ezt az aj­tót. Mi­cso­da hü­lye ban­da! Hisz ez egy ócs­ka ajtó!

A ke­rí­tés men­tén ha­ladt, ujj­he­gyé­vel a rá­cso­za­tot ta­po­gat­ta, ke­res­te a nyí­lást, s köz­ben így mor­fon­dí­ro­zott: Ha egy­szer a má­sik ol­dal­ra ke­rü­lök, el kell jut­nom a kis er­dő­ig, s ha már ott va­gyok, el­ér­he­tem az er­dő­ket, és az­tán? Meg­ta­lál­ta a nyí­lást, fél­re­tol­ta a rá­cso­za­tot, és be­csú­szott a rés­be. Az­tán? A min­den­sé­git! Ez a prob­lé­ma is hát­ra­van, mit csi­nál, ha egy­szer már egér­utat nyert? Mennyi ide­ig tart­hat­ja ma­gát az er­dők­ben? Sem­mi sem védi. A ka­csák első ol­da­lán ott sze­re­pel majd a sze­mély­le­írá­sa, s így a zsa­ruk­nak gye­rek­já­ték lesz majd be­ke­rí­te­ni­ük és le­puf­fan­ta­ni­uk, mint egy kö­zön­sé­ges nyu­lat. Ab­ban pe­dig, hogy min­dent meg­tesz­nek majd en­nek ér­de­ké­ben, biz­tos volt.

Össze­szed­te ma­gát, vissza­lé­pett, és ki­sza­ba­dí­tot­ta tes­tét a rá­cso­zat­ból. Az agya tel­jes gőz­zel kez­dett za­ka­tol­ni. Mást kell ki­ta­lál­ni. Át­koz­ta az ap­ját. Az ő öt­le­te volt ez a hú­zás.

Ez a le­he­tő leg­sza­rabb meg­ol­dás – gon­dol­ta –, va­la­mi job­bat kell ki­ta­lál­nom. Eb­ben a pil­la­nat­ban tá­madt egy öt­le­te, amit zse­ni­á­lis­nak ta­lált. Ne­vet­ni kez­dett, annyi­ra fa­ra­mu­ci­nak tűnt. A zsa­ruk­nak so­ha­sem jut eszük­be ilyes­mi. Na­gyon vad, na­gyon erős ez a hú­zás. Úgy vél­te, még ha meg­for­dul­na a fe­jük­ben, ak­kor sem jár­ná­nak utá­na, hisz annyi­ra ko­losszá­lis. Az öt­let a Mer­ce­des volt. Több nap­ja ott nyu­go­dott az ud­va­ron a tá­masz­tó­é­ke­in, és már sen­kit nem ér­de­kelt. Ott el­rej­tőz­het­ne egy-két na­pig, amíg a dol­gok el­ren­de­ződ­nek, mi­köz­ben a zsa­ruk a vi­dé­ket fé­sü­lik át, hogy meg­ta­lál­ják. Az­u­tán már ő ra­gad­ná ma­gá­hoz a kez­de­mé­nye­zést.

Dön­tött. El­ha­ladt a ke­rí­tés bel­ső ol­da­la mel­lett az ócs­ka­vas hal­mok mö­gött buj­kál­va, s a bér­le­mény vége felé vet­te az irányt. Nem volt más vá­lasz­tá­sa, mint hogy nagy ke­rü­lőt ír­jon le. Át­vág­ha­tott vol­na a tra­ga­csok kö­zött, de mit nyert vol­na vele? Sem­mit az ég­vi­lá­gon. Csak arra kel­lett vi­gyáz­nia, hogy a lába elé néz­zen. A ke­rí­tés men­tén hú­zó­dó föld­te­rü­le­tet évek óta sze­mét­te­lep­nek hasz­nál­ták, és min­den lé­pés­nél be­le­üt­köz­he­tett vol­na bár­mi­be, és be­tör­het­te vol­na a ké­pét.

Nyu­ga­lom, Je­an­not – in­tet­te ma­gát –, nem kell si­et­ned, még csak az hi­ány­zik, hogy be­le­üt­közz egy fém­kan­ná­ba, vagy ha­nyatt vá­gódj egy ha­lom dísz­lé­cen. La­zíts, hap­si­kám, pil­la­nat­nyi­lag egyéb dol­guk is akad, mint hogy ott kezd­je­nek el ke­res­ni, ahol vagy. Ha egy­szer oda­érsz, meg­la­pul­hatsz.

Fél­úton meg­állt. Ahogy a rá­cso­zat­nál ku­por­gott, azon kap­ta ma­gát, hogy re­meg, mint a nyár­fa­le­vél. Ki­szá­mol­ta, hogy egy per­ce megy, és kö­rül­be­lül ugyan­ennyi utat kell meg­ten­nie a Mer­ce­de­sig. A tra­ga­csok vá­za­in át lát­ta a ba­rakk fe­lő­li fé­nye­ket, és hal­lot­ta a za­jo­kat. Azt kér­dez­te ma­gá­ban, va­jon mit csi­nál­nak most, mi­ként szer­ve­zik majd a dol­go­kat, mi­után ki­csú­szott a ke­zük kö­zül. A fő­fel­ügye­lő bi­zo­nyá­ra sa­va­nyú ké­pet vág a do­log­hoz! És va­ló­szí­nű, hogy az apja is csú­nyán át­ko­zó­dik. Vál­lat vont, mit ér­de­kel­te őt. Ki­egye­ne­se­dett, és pár lé­pést tett elő­re, hogy job­ban lás­son. A ba­rakk ele­jét tel­je­sen meg­vi­lá­gí­tot­ták a fény­szó­rók, a zsa­ruk pe­dig szin­te egy­más­hoz ta­pad­tak a sík te­rü­le­ten. Arra gon­dolt, hogy egy jó tu­ca­tot kö­zé­jük ereszt­het­ne, még mi­előtt rá­esz­mél­het­né­nek, mi tör­té­nik.

De az­tán le­eresz­ke­dett a föld­re. Négy­kéz­láb foly­tat­ta út­ját, és el­ju­tott a te­lek ha­tá­rá­ig. Itt volt a leg­na­gyobb kup­le­ráj az egész bér­le­mény­ben, erre a te­rü­let­re soha sen­ki be nem tet­te a lá­bát.

A Mer­ce­des ott állt egy el­hasz­nált gu­mi­ab­roncs eme­let és az egy­más­ra hal­mo­zott au­tó­vá­zak közé szo­rít­va. Nagy fe­ke­te tö­meg volt, alig vált ki a hát­tér­ből.

Oda­ment, és vi­gyá­zott, ne­hogy zajt csap­jon. Az ajtó min­den ne­héz­ség nél­kül ki­nyílt. Be­csú­szott a ko­csi al­já­ra, az ülés és a kor­mány közé, pus­ká­ját a lába közé szo­rít­va. Ami­kor fel­egye­ne­se­dett, a be­tört szél­vé­dőn át lát­hat­ta az előt­te nyí­ló át­já­rót. Hosszú, mind­két ol­dal­ról ócs­ka­vas­sal sze­gé­lye­zett fo­lyo­só volt, a ház irá­nyá­ban egy fény­gyű­rű­vel, ami mint­egy fény­ko­szo­rút al­ko­tott a hű­tő­kö­pe­nyek és a ke­re­kek fö­lött.

Alul ki­nyúj­tó­zott, ar­cá­val a ma­kett­nek dől­ve. Érez­te a bőr meg a doh erős sza­gát, és be­csuk­ta a sze­mét. Szom­ja­zott, és ked­ve tá­madt el­szív­ni egy ci­ga­ret­tát. Hja – ál­la­pí­tot­ta meg ma­gá­ban –, ez a há­bo­rú! Itt meg­la­pul­ha­tok. So­ha­sem jut eszük­be, hogy vissza­tér­je­nek és ide­jöj­je­nek. Két-há­rom na­pig ma­rad­ha­tok, a kop­la­lást kell ki­bír­nom. Az egész időt el­tölt­he­tem az­zal, hogy gon­dol­ko­dom. Ne­kem is van ren­dez­ni való szám­lám.