Gomina

Kedd reg­gel hoz­zá­fog­tak ren­det rak­ni, Go­mi­na, a tu­laj és Nagy Jean. Tíz nap telt el az első bal­eset óta, és az au­tó­ron­csok egy­más he­gyén-há­tán he­ver­tek. Ha nem ren­de­zik el őket, el­fog­lal­ják az egész te­rü­le­tet, ami a te­lek­ből még vissza­ma­radt, és mint ahogy a tu­laj meg­fo­gal­maz­ta: Ha nem csi­nál­juk meg ma, ak­kor nem csi­nál­juk meg soha, és nem ma­rad más hát­ra, mint hogy be­csuk­jam a ba­rak­kot.

Leg­elő­ször a Mer­ce­des­hez lát­tak hoz­zá. Kez­det­től fog­va ott állt a föld­há­nyás kel­lős kö­ze­pén úgy tró­nolt ott, mint­ha élő ta­nú­ja len­ne mind­an­nak, ami tör­tént. Fu­rán érez­te ma­gát, ami­kor hoz­zá kel­lett nyúl­nia eh­hez a tra­gacs­hoz. Ami­kor arra ke­rült a sor, hogy no­sza, moz­dít­suk el, rá­döb­bent, hogy már fel sem tű­nik neki, hisz min­dig lát­ja, ami­kor ke­resz­tül­ha­lad az ud­va­ron. Amint rá­tet­te a ke­zét, már­is tu­da­tá­ra éb­redt a vál­to­zás­nak, ami né­hány nap alatt vég­be­ment. Mint­ha ki­ha­ló­ban lett vol­na min­den szo­kás. Olyan volt ez, mint ami­kor a régi bőr hám­lik, és nem le­het tud­ni, mi­lyen lesz az új. Eszé­be ju­tott, hogy már jó egy hete nem vet­te ke­zé­be a har­mo­ni­ká­ját. Arra gon­dolt, ta­lán az idő mi­att is van. Még min­dig ugyan­olyan hő­ség lan­kasz­tot­ta az erőt és tíz­sze­rez­te a fá­radt­sá­got. De nem ez volt az egyet­len ok. E mi­att a ro­hadt szi­var mi­att tá­madt az egész zűr­za­var, aki két pus­ka­lö­vés­sel a feje te­te­jé­re ál­lí­tot­ta az or­szá­got. Bele is tö­rő­dött, hogy amíg ezt a tá­lyo­got ki nem vág­ják, a hely­zet csak rosszab­bod­ni fog, s mi­alatt e cso­dát vár­ják, az a te­en­dő­je, hogy szo­rít­sa össze a fo­gát, gör­bít­se meg a hát­ge­rin­cét, és foly­tas­sa a me­lót.

Amint vé­gez­tek a Mer­ce­desszel, hoz­zá­fog­tak a töb­bi tra­gacs­hoz. Át­ko­zot­tul ko­misz meló volt. Meg­moz­dí­ta­ni, fel­emel­ni, el­vin­ni más­ho­vá, új­ból le­ten­ni, és köz­ben az em­ber­nek vi­gyáz­nia kell, hogy ki ne ké­szít­se a ke­zét! Ez ál­lan­dó ve­szélyt je­len­tett, és Go­mi­na lát­ta jól reg­gel óta, hogy Nagy Je­an­nak nem fű­lik a foga a mun­ká­hoz. A tu­laj be­avat­koz­ha­tott vol­na, ahogy szok­ta, de ő is fur­csa po­fát vá­gott. Igaz, so­ha­sem volt na­gyon be­szé­des, de más­kor még­is oda­ve­tett né­hány uta­sí­tást a maga stí­lu­sá­ban, ér­tet­te a mód­ját, hogy az em­ber ele­ve­né­re ta­pint­son. Most vi­szont szu­szo­gott, mint egy ál­lat, nem szólt egy szót sem, és egy te­kin­te­tet sem ve­tett se­mer­re. Egy­re fo­ko­zó­dó fe­szült­ség lett úrrá raj­ta. Lát­ha­tó­an csak Nagy Jean nem ve­tett szá­mot a ké­szü­lő vi­har­ral.

A kony­há­ban tört ki az uzson­na ide­jén, pont ak­kor, ami­kor le­ül­tek te­tő­től tal­pig ko­szo­san, és csur­gott ró­luk a víz. A napi ka­csa ott fe­küdt a kö­vet­ke­ző vas­tag be­tűs cím­mel, amely ak­ko­ra volt, mint egy ház: És ha az őrült har­mad­szor is le­csap? Alul­ra ki­sebb be­tűk­kel az uta­sí­tá­so­kat ír­ták, ami­ket kö­vet­ni kell, ha bal­eset tör­té­nik.

Nagy Jean gú­nyo­san je­gyez­te meg:

– Ezek tény­leg be­re­zel­tek, csak arra jók, hogy etes­sék a né­pet. Az em­ber azt hin­né, azt akar­ják, hogy újra kez­dőd­jék a do­log. Még sze­ren­cse, hogy fog­lal­koz­nak az üggyel.

Nem for­dult sze­mély sze­rint sen­ki­hez, de a tu­laj még­is ke­mé­nyen vá­la­szolt. Fel­ocsú­dott a zsib­badt­sá­gá­ból, és ne­ki­tá­madt.

– Agya­lá­gyult – hur­rog­ta le –, jobb lesz, ha vi­gyá­zol arra mit be­szélsz és csi­nálsz… mind­ed­dig nem volt sem­mi zű­rünk, és nem kí­vá­nom, hogy most le­gyen egy olyan szar­há­zi mi­att, mint ami­lyen te vagy. Jó lesz, ha ezt a fe­jed­be vé­sed.

Nagy Jean el­vö­rö­sö­dött. Meg­pró­bált mél­tó vá­laszt adni, így vá­gott vissza:

– Jo­gom van azt ten­ni, amit aka­rok. Nagy­ko­rú va­gyok, vagy nem?

De en­nek nem volt sú­lya, és rög­tön el is hall­ga­tott, mert a tu­laj már rá­tá­madt. Nem ütött, ökle meg­állt Nagy Jean feje fe­lett, de le­tor­kol­ta:

– Azt mon­dom, nyug­hass! Mi­nek men­tél el arra a gyű­lés­re, és mi­ért jársz abba a fel­aj­zott ban­dá­ba? Azok mind föld­bir­to­kos cse­me­ték, és fogd fel, hogy te nem en­ged­he­ted meg ma­gad­nak azt, amit ők. Ha zrí lesz, raj­tad csat­tan az os­tor, és én nem aka­rok szar hely­zet­be ke­rül­ni. Ér­ted, hogy mit je­lent az, nem aka­rok szar hely­zet­be ke­rül­ni?

– De azért még­is­csak meg­te­he­tem azt, hogy.

– Nem, te nem te­hetsz, meg sem­mit, már ez a ci­gány­ügy is sok, nem va­gyunk ide­va­ló­si­ak, és az ilyes­mi­nek mi ihat­juk meg a le­vét.

– De én nem csi­nál­tam sem­mi rosszat, én csak a töb­bi­ek­kel vol­tam.

– Pon­to­san er­ről van szó, ha vissza­vá­gás­ra ke­rül sor, ak­kor az az olyan em­be­rek bő­ré­re megy majd, mint mi va­gyunk. A te kis ha­ver­ja­id fü­tyül­het­nek erre, de ne­ked nincs ott sem­mi ke­res­ni­va­lód, vagy igen?

A tu­laj ki­nyi­tot­ta az ök­lét, és mi­köz­ben be­szélt, Nagy Jean fe­jét ütö­get­te a te­nye­ré­vel, mint­ha azt akar­ná, hogy job­ban be­le­men­jen, amit mond.

– Meg­ér­tet­ted most már?

Nagy Jean egy szusz­ra nyög­te ki, igen, s a tu­laj egy csa­pás­ra meg­eny­hült. Azt mond­ta:

– Jó, itt az ide­je, hogy összébb húzzuk ma­gún­kat, mert még ugyan nincs há­bo­rú, de ha­ma­ro­san lesz.

Go­mi­na nem szólt bele a szó­pár­baj­ba. Ész­re­vet­te, hogy a tu­laj is­mét vissza­nyer­te egész­sé­ges szí­nét, és úgy néz ki, mint aki ki­ju­tott va­la­mi szo­rult hely­zet­ből, s szin­te örült is en­nek. A tu­laj azt mond­ta még:

– Hát ak­kor, Mamy, hoz­ha­tod az en­ni­va­lót, nincs vesz­te­get­ni való időnk.

Mamy Cola sza­lon­nás rán­tot­tát tett elé­jük, meg friss saj­tot és két üveg gyen­ge, vi­lá­gos­pi­ros bort. Va­ló­sá­gos la­ko­mát va­rá­zsolt az asz­tal­ra.