Gomina

A csiz­ma nyom­ta. A fáj­da­lom igen pon­to­san érez­he­tő­en a kis­uj­jak vé­gé­ből in­dult ki, el­ter­jedt a láb­fe­jen, majd fel­kú­szott a comb­ba, és vé­gül va­la­hol az ágyék kör­nyé­kén halt el. Ki­szá­mol­ta, hogy már jó fél­órá­ja vagy an­nál is ré­geb­ben ott van, és az ajtó nyí­lá­sá­ban áll, meg­bé­nul­va a fé­le­lem­től.

A fe­né­be – tü­rel­met­len­ke­dett –, csak nem ma­ra­dok itt egy éle­ten át, de még éj­sza­ká­ra sem. Go­mi­na, nincs más hát­ra, mint hogy olaj­ra lépj, ami­lyen gyor­san csak tudsz. Sen­ki más nem tart vissza té­ged, csak te ma­gad.

Ele­get lá­tott, jó­val töb­bet an­nál, amit va­la­ha is lát­ni kí­vánt. Ez egy­szer ju­tott idő rá, hogy ki­elé­gül­jön a kí­ván­csi­sá­ga, és éle­té­ben elő­ször so­kat adott vol­na azért, hogy pon­to­san azt, ami­nek ta­nú­ja volt, ki­tö­rül­hes­se az em­lé­ke­ze­té­ből.

Kény­sze­rí­tet­tek, ezt mon­dom majd ne­kik, kény­sze­rí­tet­tek, hogy ve­lük ma­rad­jak – szö­gez­te le ma­gá­ban –, ezt mon­dom ne­kik, mert ez az igaz­ság.

Most mind a né­gyen a szo­bá­ban vol­tak. A lég­kör tűr­he­tet­len­né vált az­óta, hogy a tu­laj le­jött, a fia az ab­lak­ban or­dí­tott, a tu­laj új­ból fel­ment, és maga előtt tol­ta Mar­tint úgy, hogy hát­ra­csa­var­ta a kar­ját.

– Te kis sza­ros, be­re­zelt alak, ne­sze ne­ked, te spic­li, ne­sze ne­ked, te tu­laj­don test­vé­red be­áru­ló­ja. Várj csak, lesz még időm arra, hogy be­tör­jem azt az al­jas po­fá­dat…

Azt is lát­ta, ahogy a tu­laj fia kö­ze­le­dett Mar­tin-hez, és egy­re mocs­kol­ta. Ar­cá­ról le­rítt a gyű­lö­let, még kö­ze­lebb ment, hogy meg­üs­se.

– Hagyd ezt – szólt rá a tu­laj –, majd én el­in­té­zem. Van egyéb dol­gunk is. Te pe­dig – Mar­tin felé for­dult – ma­radj itt, és csi­náld, amit mon­dok.

Ő is a ke­zé­ben tar­tot­ta a pus­ká­ját, a má­sik­ban egy 22-es do­boz volt, a kony­há­ból vit­te fel őket. Mar­tin szó nél­kül le­ült az ágy­ra. Az is­ten sze­rel­mé­re, most kell el­men­nem, egy má­sod­perc­cel sem sza­bad to­vább ma­rad­nom, po­ko­li lesz eb­ben az odú­ban. A tu­laj nagy hü­lye­sé­ge­ket csi­nál ezek­ben az órák­ban. Lépj le, Go­mi­na!

Meg­hal­lot­ta a fő­fel­ügye­lő hang­ját a me­ga­fo­non ke­resz­tül. Mind a né­gyen csend­ben fü­lel­tek. Ami­kor a hang el­hall­ga­tott, a tu­laj a kö­ze­lé­be ment, el­ol­tot­ta a vil­lanyt, és egy szem­vil­la­nás alatt sö­tét­be bo­rult a szo­ba. Most vagy soha – gon­dol­ta. Meg­fe­led­ke­zett a fá­jós lá­bá­ról, meg­in­dult le­fe­lé a lép­csőn, és meg­koc­káz­tat­ta, hogy ki­tö­ri a nya­kát. Hal­lot­ta, hogy ká­rom­kod­nak a háta mö­gött.

– Az is­te­nit! A be­re­zelt Go­mi­na meg­lé­pett!

És egy Go­mi­na! ki­ál­tás is hal­lat­szott, ami­re ő is ki­a­bál­va vá­la­szolt, de nem állt meg köz­ben: Mar­tin, gye­re ve­lem! De sem­mi nem moz­dult mö­göt­te. Át­ha­ladt a kony­hán a sö­tét­ben, fel­bo­rí­tot­ta az asz­talt és a szé­ke­ket. Ész­re­vet­te, hogy az ajtó ket­tős la­kat alatt van. Ki­nyi­tot­ta őket, a keze ned­ves volt az iz­zadt­ság­tól, s hal­lot­ta, hogy a tu­laj a háta mö­gött jön le a lép­csőn.

Az is­ten­fá­ját – át­ko­zó­dott ma­gá­ban –, csak nem fogsz en­gem sa­rok­ba szo­rí­ta­ni.

Az ajtó ki­nyílt, erőt vett ma­gán, és ug­rott. Még mi­előtt föl­det ért vol­na, hal­lot­ta, hogy a tu­laj is­mét két­szer rá­for­dít­ja a kul­csot az aj­tó­ra.