Martin

Nem aka­rom tud­ni, hogy mi tör­tént ott vagy az or­szág­úton vagy bár­hol más­hol… min­dent el aka­rok fe­lej­te­ni, nem aka­rom, hogy bár­mi­ről is be­szél­je­nek előt­tem, ezért is me­ne­kül­tem el.

Igye­kez­tem meg­ér­tet­ni vele, hogy ez nem az én dol­gom, de ő csak az­zal vá­la­szolt erre, hogy szi­dal­ma­zott. Mit te­het­tem vol­na en­nél töb­bet? Más ta­lán tud­ta vol­na a he­lyem­ben, hogy mit mond­jon, vagy te­gyen? In­kább há­tat for­dí­tot­tam en­nek az egész fal­ká­nak. Gya­log men­tem haza, nem tö­rőd­tem a tá­vol­ság­gal és a ve­szé­lyek­kel, amik­be ke­rül­he­tek. Eb­ben a té­bo­lyult ál­la­pot­ban azt kí­ván­tam, hogy tör­tén­jék ve­lem va­la­mi, pél­dá­ul ve­gye­nek ész­re a zsa­ruk, és iga­zol­tas­sa­nak. Kész let­tem vol­na fut­ni, hogy rám lő­je­nek.

De ilyes­mi so­ha­sem ak­kor tör­té­nik, ami­kor az em­ber sze­ret­né. Sen­ki­vel nem ta­lál­koz­tam.

Fel se gyúj­tot­tam a lám­pát, úgy ma­rad­tam a sö­tét­ben, és hall­gat­tam, ahogy Kis Jean lé­leg­zik. Nem aludt, vár­ta, hogy mond­jak va­la­mit. Én azon­ban hall­gat­tam, és ő is. Össze­szo­rí­tot­tam a fo­ga­mat, és eről­köd­tem, hogy ne gon­dol­jak töb­bet sem­mi­re. Ne­he­zen ment, olyan vol­tam, mint egy víz­zel át­ita­tott szi­vacs, is­mét szív­tam ma­gam­ba az él­mé­nye­két min­den pó­ru­so­mon át. Újra lát­tam azt a sze­ren­csét­len asszonyt, akit az em­be­rek hord­ágyon vit­tek.

A leg­job­ban kö­nyör­gő te­kin­te­té­re em­lé­kez­tem. Kér­te, hogy ves­se­nek vé­get a szen­ve­dé­sé­nek. Úgy érez­tem, e te­kin­tet­ben ben­ne van az én egész te­he­tet­len­sé­gem. Ami­kor el­for­dí­tot­tam a sze­mem, már túl késő volt, már túl so­kat lát­tam. Pe­dig ta­lán még egy má­sod­per­cig sem tar­tott az egész. A fér­fi­ak, akik a hord­ágyat tar­tot­ták, fu­tot­tak, és egy cso­mó hely akadt, aho­vá néz­het­tem vol­na, mi­alatt ők el­ha­lad­tak, de nem, ne­kem ezt a te­kin­te­tet kel­lett ke­resz­tez­nem. Két­ség­te­len, nem tud­tam sza­ba­dul­ni tőle. A szo­ron­gás oka ugyan­az volt, az apám dur­va­sá­ga meg a bá­tyám ci­niz­mu­sa. Tőle is fél­tem.

Úgy érez­tem, li­dérc­nyo­más ne­he­ze­dik rám, és nem tud­tam, mi­kor szű­nik meg.

Jó da­ra­big a sö­tét­ben ma­rad­tam. Vissza­tar­tot­tam ma­gam, nem akar­tam, hogy Kis Jean meg­hall­ja a sí­rá­so­mat, nem akar­tam, hogy ő is be­száll­jon ebbe a já­ték­ba. Gon­dol­tam, ennyit meg­te­he­tek neki. Meg­kí­mél­tem at­tól, hogy meg­tud­ja, én min­den­be be­le­ka­pasz­kod­tam, még a leg­hal­vá­nyabb re­mény­be is, hogy a ma­gam ere­jé­ből ki­ju­tok in­nen.