Gomina

Pa­ra­dis kel­tet­te fel. Egy jó ide­ig úgy tett, mint­ha mi sem tör­tént vol­na, arc­cal a fal felé for­dult, de hi­á­ba. Pa­ra­dis nem hagy­ta abba a mor­gást, és lá­bá­val meg­ál­lás nél­kül ver­te az aj­tót.

Az is­te­nit neki, mi baja en­nek a nyo­mo­rult eb­nek? – mér­ge­lő­dött, és egy kis ide­ig még moz­du­lat­lan ma­radt. Azon tű­nő­dött, mi iz­gat­hat­ta fel a ku­tyát, hisz ez a vi­sel­ke­dés nem rá val­lott.

– Ha fel­ke­lek.

Tud­ta, hogy amint fel­áll, vége a nyu­gal­má­nak. Fájt a feje, a gyom­ra, nem is be­szél­ve a saj­gó lá­bá­ról és há­tá­ról.

– Át­ko­zott cal­va…

Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ma megint csak őt za­var­ják fel leg­elő­ször. At­tól, hogy most Pa­ra­dis tet­te ezt vele, és nem a tu­laj, a hely­zet mit sem vál­to­zott. Min­dig ő az, aki nem pi­hen­he­ti ki ma­gát, ez a sor­sa. Még csak nem is mert a polc felé for­dul­ni, hogy meg­néz­ze, mennyit mu­tat az éb­resz­tő­óra. Tud­ta ő anél­kül is, hogy le­he­tet­len idő­pont­ban éb­resz­tet­ték.

– Hagyd abba, Pa­ra­dis, mo­zog­hatsz ele­get egész nap…

De a ku­tya sem­mit nem akart meg­hal­la­ni, to­vább­ra is dü­hö­sen ka­pir­gál­ta az aj­tót.

– Biz­tos van ott va­la­ki – gon­dol­ta –, és az is biz­tos, hogy nem is­me­rős, kü­lön­ben nem csi­nál­ná ezt a cir­kuszt.

Úgy dön­tött, hogy fel­kel. Ki­ug­rott az ágy­ból, be­le­bújt a kék mun­ka­ru­há­já­ba és a csu­ká­já­ba, s ki­nyi­tot­ta az aj­tót. Pa­ra­dis fu­tott, mint­ha pus­ká­ból lőt­ték vol­na ki, s to­vább­ra is ve­szet­tül uga­tott. Go­mi­na épp csak annyit vett ész­re, hogy el­tű­nik a ház sar­ká­ban. – Mi a fene tör­té­nik? – töp­ren­gett.

Ki­nyúj­tóz­ko­dott, és vi­zelt egyet, mi­előtt vé­gé­re járt vol­na a do­log­nak.

Hár­man áll­ták kö­rül a Mer­ce­dest, Ja­nin őr­mes­ter, Bous­so­is és Le Gan­din, aki szo­kás sze­rint ki­csíp­te ma­gát. A tra­gacs tár­va-nyit­va volt, s a há­rom csend­őr za­var­tan ácsor­gott mel­let­te, mint ál­ta­lá­ban az olyan em­be­rek, akik nem tud­ják, ho­gyan fog­ja­nak hoz­zá va­la­mi­hez. Pa­ra­dis már nem uga­tott, be­ér­te az­zal, hogy kör­be­sza­lad­gál­ta őket, s köz­ben a föl­det szag­lász­ta.

Go­mi­na rá­érő­sen kö­ze­le­dett. A zsa­ruk fi­gyel­ték, ahogy jött, és nem szól­tak sem­mit. Ami­kor úgy tíz mé­ter­re le­he­tett tő­lük, meg­állt, és kö­szönt:

– Jó na­pot, őr­mes­ter!

– Jó na­pot, Go­mi­na!

– De ko­rán kel­tek, ah­hoz ké­pest, hogy hét­fő van… túl­óráz­nak ta­lán a csend­őr­sé­gen?

Az őr­mes­ter meg­kér­dez­te:

– Mondd csak, Go­mi­na, biz­tos vagy te ab­ban, hogy sen­ki nem nyúlt eh­hez a ko­csi­hoz?

– Hát hon­nan tud­nám én azt, őr­mes­ter – fe­lel­te –, nem az én dol­gom, hogy vi­gyáz­zak rá… min­den­eset­re nem tu­dom, mi­ért nyúl­tak vol­na hoz­zá, mi­kor a tu­laj szi­go­rú­an meg­til­tot­ta.

– Hogy­hogy meg­til­tot­ta? – kér­dez­te az őr­mes­ter.

– Nos, azt mond­ta, hogy ez a tra­gacs tár­gyi bi­zo­nyí­ték, és sen­ki nem nyúl­hat hoz­zá. – Az őr­mes­ter gya­nak­vó te­kin­te­tet ve­tett rá. Krá­ko­gott egyet, és vár­ta a foly­ta­tást.

– Nos, Go­mi­na – szólt köz­be Le Gan­din –, meg­néz­néd, ho­gyan kell ki­nyit­ni a mo­tor­há­zat meg a cso­mag­tar­tót?

– Ha akar­ják, azért va­gyok itt – fe­lel­te. Meg­tet­te, amit kér­tek, az­tán hát­rább lé­pett, hogy fi­gyel­je őket.

A há­rom em­ber tü­ze­te­sen át­ku­tat­ta a ko­csit. Meg­vizs­gál­ták a mo­tort, a cso­mag­tar­tót, az ülést. Uj­ju­kat be­csúsz­tat­ták a sar­kok­ba, szin­te ki­te­ker­ték ma­gu­kat, fe­jük­kel nyo­ma­kod­tak elő­re, mi­köz­ben tő­mon­da­tok­ban tár­sa­log­tak:

És ott lej­jebb… nem… és amott… nem, ott sincs sem­mi.

Go­mi­na meg is ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban, hogy va­la­mi sán­tít eb­ben a do­log­ban, és vé­gül meg­kér­dez­te:

– Mit ke­res­nek ma­guk tu­laj­don­kép­pen? Nem men­ne könnyeb­ben, ha se­gí­te­nék?

Úgy néz­tek rá, mint­ha az ég­ből pottyant vol­na kö­zé­jük.

– Ko­moly az ügy – je­gyez­te meg Bous­so­is. – Még csak ez hi­ány­zott ne­künk!

– Hát te még nem hal­lot­tad a hí­re­ket? – cso­dál­ko­zott Le Gan­din. – Hisz ha ez igaz, ak­kor az or­szág­ban egye­dül te nem ér­te­sül­tél a do­log­ról.

– Mi­ről kel­lett vol­na, ér­te­sül­nöm? – ál­mél­ko­dott.

– Hát öre­gem! – ki­ál­tott fel rö­hög­ve Le Gan­din.

– Go­mi­na – vi­lá­go­sí­tot­ta fel az őr­mes­ter –, egy­ál­ta­lán nem bal­eset­ről van szó, ha ma reg­gel meg­hall­gat­tad vol­na a rá­di­ót, ak­kor tud­nád. Annyi már bi­zo­nyos, hogy azt a pa­sast, aki ezt a ko­csit ve­zet­te, go­lyó ölte meg.

Go­mi­na bi­zal­mat­lan­ná vált:

Ug­rat­ni akar? Jó tré­fa! Ám ami­kor az áb­rá­za­tuk­ra né­zett, rá­jött, hogy nem tré­fál­nak, de azért meg­kér­dez­te:

– De hát, a fe­né­be is, biz­to­sak eb­ben?

– De mennyi­re! – vág­ta rá Le Gan­din. – Már nem is ránk tar­to­zik a do­log, a bűn­ügyi rend­őr­ség fog­lal­ko­zik vele.

Az őr­mes­ter nyer­sen fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Elég a ma­gya­ráz­ko­dás­ból, ide­je ne­ki­lát­ni a me­ló­nak.

Hagy­ta, hogy át­ku­tas­sák a tra­ga­csot, s be­ment a kony­há­ba, hogy ká­vét me­le­gít­sen ma­gá­nak. Amint asz­tal­hoz ült fa­la­toz­ni, hal­lot­ta, hogy fel­kelt a tu­laj, s ami­kor be­jött a kony­há­ba, és ő rá­né­zett, már tud­ta, vi­ha­ros nap­ra kell fel­ké­szül­ni. A tu­laj szó nél­kül a le­fo­lyó­hoz ment, ki­nyi­tot­ta a csa­pot, és meg­ned­ve­sí­tet­te ar­cát és ke­zét. Ami­kor be­fe­jez­te a tisz­tál­ko­dást, ki­egye­ne­se­dett, nem is vet­te ma­gá­nak a fá­rad­sá­got, hogy meg­tö­rül­köz­zék, ha­nem azon nyom­ban asz­tal­hoz ült, és töl­tött ma­gá­nak egy csé­sze ká­vét.

– Mi ütött be­lé­jük, hogy ilyen­kor jön­nek? – mo­rog­ta, és köz­ben rá se né­zett Go­mi­ná­ra. – Mit akar­nak ez­zel a kur­va ko­csi­val?

– Nyo­moz­nak.

– Mit nyo­moz­nak? – kér­dez­te a tu­laj. – Nem kell sok ész hoz­zá, hogy az em­ber rá­jöj­jön, en­nek sem­mi köze ah­hoz a do­log­hoz.

– Nem tu­dom.

Gon­dol­koz­ni kez­dett. Azon töp­ren­gett, ho­gyan kö­zöl­je a hírt. Ak­kor kell lép­ni egyet, ha már jól áll a dol­ga. Ki­té­rő­en ezt kér­dez­te:

– Nem le­het, hogy eset­leg más nyo­mo­kat is ke­res­nek?

A tu­laj el­tá­tot­ta a szá­ját, ahogy rá­né­zett.

– Nyo­mo­kat? Mi­fé­le nyo­mo­kat? – fag­gat­ta.

– Hát, ha pus­ka­lö­vé­se­ket ad­nak le egy ko­csi­ra, ak­kor an­nak ma­rad némi nyo­ma.

A tu­laj cso­dál­ko­zás­tól ki­ke­re­ke­dett szem­mel és tá­tott száj­jal to­vább néz­te Go­mi­nát, aki még hoz­zá­tet­te:

– Nem ér­te­sült róla, mert ma reg­gel nem hall­gat­ta meg a hí­re­ket. A rá­di­ó­ban más­ról sem be­szél­nek, mint ar­ról, hogy a Mer­ce­dest ve­ze­tő pa­sast flin­ta­lö­vé­sek­kel fin­gat­ták ki. – A tu­laj fel­ug­rott, nem akar­ta el­hin­ni, amit hal­lott. – Mi­cso­da?! – kér­dez­te, majd ki­ro­hant, és be­csap­ta maga mö­gött az aj­tót.

Ő is fel­állt, el volt ra­gad­tat­va a ha­tás­tól. Elé­ge­det­ten nyug­táz­ta, hogy most az egy­szer si­ke­rült meg­döb­ben­te­nie a tu­lajt, még­hoz­zá nem is ki­csit.

Íme, így le­het nagy du­má­val be­ger­jesz­te­ni. Hal­lot­ta, ahogy a zsa­ruk­nak mond­ta:

– Jobb sze­ret­ném, ha ez a tra­gacs nem ma­rad­na itt.

– Nyu­ga­lom, Za­nuc­ci, nyu­ga­lom, ilyen­kor nem sza­bad aka­dé­kos­kod­ni.

– Nincs vita – erő­sza­kos­ko­dott a tu­laj –, azt aka­rom, hogy vi­gyék el. Sem­mi kö­zöm eh­hez az egész ügy­höz, nem va­gyok ha­tó­sá­gi te­rü­let. Ma­guk át­ve­szik, én pe­dig el­ve­ze­tem oda, aho­va akar­ják…

Az őr­mes­ter só­haj­tott egy na­gyot, s a le­he­tő leg­nyu­god­tab­ban fe­lel­te:

– Pil­la­nat­nyi­lag nem te­he­tek mást, mint hogy itt ha­gyom, hisz ha el­moz­dí­ta­nám, ak­kor meg­szeg­ném az uta­sí­tá­so­kat.

Za­nuc­ci ide­ge­sen le­gyin­tett. Egy pil­la­na­tig min­den­ki azt hit­te, ki­jön a sod­rá­ból. A má­sik két zsa­ru is ab­ba­hagy­ta a ko­csi át­ku­ta­tá­sát ők is Za­nuc­cit fi­gyel­ték, ké­szen arra, hogy köz­be­lép­je­nek. A tu­laj azon­ban nem moz­dult, csak ennyit mon­dott emelt han­gon:

– De hát a fe­né­be is, ez az én há­zam, jo­gom van azt csi­nál­ni, amit aka­rok…

– Ne dü­höngj, Za­nuc­ci – csil­la­pí­tot­ta az őr­mes­ter –, csak egy-két nap­ról van szó, utá­na azt csi­nálsz, amit akarsz. – Az­tán han­got vált­va hoz­zá­tet­te még: – Tu­laj­don­kép­pen mi­ért za­var az té­ged, ha itt ma­rad?

– Nem aka­rom, hogy bár­mi kö­zöm le­gyen a ma­guk ügyé­hez – vá­gott vissza Za­nuc­ci –, én nem tar­to­zom a zsa­ruk­hoz. Ha igaz, amit me­sél­nek, a me­gye min­den he­ku­sa eb­ben a zug­ban tart majd ta­lál­ko­zót, nem is be­szél­ve az új­ság­írók­ról meg a kí­ván­csis­ko­dók­ról. Nincs szük­sé­gem ef­fé­le rek­lám­ra.

– No de Za­nuc­ci, te szer­ző­dést kö­töt­tél ve­lünk, ami, ha nem té­ve­dek, az ilyen ese­tek­re is ki­ter­jed. El­ol­vas­tad és alá­ír­tad, vagy nem?!.

– Jaj, is­te­nem, jaj, is­te­nem!

A tu­laj sar­kon for­dult, és vissza­ment a ba­rakk­ba.

Ek­kor ki­tá­rult a ka­ra­ván aj­ta­ja, és Papsy Cola je­lent meg a nyí­lás­ban. Le­jött a lép­csőn, nyúj­tóz­ko­dott a na­pon, az­tán meg­in­dult fe­lé­jük. Ami­kor már há­rom-négy­lé­pés­nyi­re volt a Mer­ce­des­től, he­lyet fog­lalt tá­bo­ri szé­kén, és on­nan néz­te őket. Úgy tűnt, egy­ál­ta­lán nem cso­dál­ko­zik azon, hogy lát­ja a zsa­ru­kat. Meg­je­gyez­te:

– Nos, őr­mes­ter, lá­tom, akad mun­ka.

Az őr­mes­ter szét­tár­ta a kar­ját.

– Ja maga az? – nyug­táz­ta az öreg je­len­lé­tét, és az­tán vissza­bújt a ko­csi­ba.

Papsy Cola egy csöp­pet sem il­le­tő­dött meg.

– Mar­há­ra fel­fúj­ják az ügyet a rá­di­ó­ban. Azt du­mál­ják, meg­le­het, hogy po­li­ti­kai me­rény­let­ről van szó.

Meg­gyúj­tot­ta az el­ma­rad­ha­tat­lan szi­vart, és to­vább böl­csel­ke­dett:

– Azt is mond­ják… és je­gyez­ze meg ma­gá­nak, ma­nap­ság az ilyes­mi si­mán meg­tör­tén­het… min­den­eset­re lesz vissz­hang­ja a kör­nyé­ken. Is­me­rek olya­no­kat, akik egy ki­csit kö­ze­lebb­ről is meg akar­ják majd vizs­gál­ni a dol­got. – A szi­var már ki­aludt, ám ő ész­re sem vet­te, és szív­ta to­vább. – Je­gyez­ze meg, hogy ami egye­sek szá­má­ra sze­ren­csét­len­ség, az má­sok­nak eset­leg bol­dog­ság. Hé, Pa­ra­dis! Gye­re ide, és üd­vö­zöld a gaz­dá­dat!

A zsa­ruk rá se he­de­rí­tet­tek. Go­mi­na sem. Évek óta hall­gat­ta Cola papa mo­no­lóg­ja­it, és már rég­óta hi­de­gen hagy­ták. Mi­előtt el­ment, ma­gá­ban meg­ál­la­pí­tot­ta a rend­őrök­ről: Nem va­la­mi for­té­lyo­sak, az biz­tos, de ki­tar­tó­ak… so­kat ad­nék érte, ha lát­hat­nám, mit okos­kod­nak ki eb­ből a nyo­mo­rult tra­gacs­ból.