Gomina

Go­mi­ná­ra az­tán il­lett a Pas-de-Chance név, va­ló­ban bal­sze­ren­csés fic­kó volt. Szin­te ki se lát­szott a sok ro­bot­ból. A tu­laj más­nap reg­gel hat­kor za­var­ta fel, és el­men­tek a Dod­ge há­tul­já­hoz kap­csolt Mer­ce­desszel. Ami­kor meg­ér­kez­tek az au­tó­út­ra, a zsa­ruk már a hely­szí­nen tar­tóz­kod­tak. Leg­alább egy fél tu­cat állt ott, köz­tük újak is, akik­hez ed­dig még nem volt sze­ren­csé­je.

A fő­fel­ügye­lő rög­tön oda­ment hoz­zá­juk, ahogy meg­lát­ta őket.

– Ott he­lyez­zék el a Mer­ce­dest a híd­nál. Csak az a dol­guk, hogy be­tart­sák az uta­sí­tá­so­kat.

Le­szállt a Dod­ge-ról, hogy fel­mér­je a hely­ze­tet. Az őr­mes­ter mu­to­ga­tott neki, s Go­mi­na meg­ál­la­pí­tot­ta ma­gá­ban: Na, neki is ki­jut min­den szar­ból. Ne­ki­fog­tak a me­ló­nak.

Egy­ál­ta­lán nem volt sima ügy. A tu­laj­nak leg­alább egy jó tu­cat­szor újra neki kel­lett lát­nia, amíg a Mer­ce­des úgy állt, ahogy akar­ták. A be­ál­lí­tás­nál a zsa­ruk kré­tá­val je­löl­get­tek, s az­tán mér­ni kezd­tek.

– Mennyi idő­be te­lik a do­log? – ér­dek­lő­dött a tu­laj az őr­mes­ter­nél.

Ja­nin to­váb­bí­tot­ta a kér­dést a zsa­ruk­nak, és vissza­jött.

– Szá­mí­ta­ni kell arra, hogy az egész dél­előtt rá­megy, vagy ta­lán még an­nál is hosszabb idő – mond­ta.

– Jó, majd tö­röm ma­gam.

A tu­laj be­szállt a Dod­ge-ba, Go­mi­nát pe­dig ott­hagy­ta, és ki­ad­ta az uta­sí­tást:

– Ér­te­síts, mi­helyt be­fe­jez­ték.

Az­zal kezd­ték, hogy egy táv­csö­ves áll­ványt he­lyez­tek el, kö­zel a Mer­ce­des­hez. A leg­több időt ez­zel töl­töt­ték. A táv­csö­vet a szik­la­fal felé irá­nyí­tot­ták, és egy­mást vál­to­gat­va moz­gat­ták ide-oda, sze­mük­kel a szem­len­cse­nyí­lás­ra ta­pad­tak, uj­ju­kat pe­dig a sza­bály­zó csa­va­ron tar­tot­ták. Des­mo­i­nes fő­fel­ügye­lő szü­net nél­kül a nya­ku­kon volt, kér­dé­se­ket tett fel, el­ment száz­lé­pés­nyi­re, az­tán megint vissza­jött, hogy tud­nak-e már újabb hí­rek­kel szol­gál­ni. Ide­ges volt, mint egy orosz­lán a ket­re­cé­ben. Édes is­te­nem, ha si­ke­rül meg­ta­lál­ni­uk a he­lyet, ahon­nan ez a szi­var lőtt, ak­kor igen­csak fa­sza gye­re­kek – gon­dol­ta ma­gá­ban.

– Mond­ja, őr­mes­ter, ve­zet arra le­fe­lé út? – kér­dez­te a fő­fel­ügye­lő.

– Igen, fő­fel­ügye­lő – fe­lel­te az őr­mes­ter –, a régi út, de már nem hasz­nál­ják.

– Tel­je­sen le­zár­ták a for­ga­lom elől?

– Nem, fő­fel­ügye­lő, de nem jár raj­ta sen­ki, mi­óta kész az új út.

A fő­fel­ügye­lő sze­me a ke­re­ső­re ta­padt, majd fel­ki­ál­tott:

– Néz­ze csak, őr­mes­ter!

Az őr­mes­ter oda­ment, és a fő­fel­ügye­lő azt mond­ta neki, hogy néz­zen csak fi­gyel­me­sen a táv­csö­vön ke­resz­tül. Várt egy ki­csit, és csak utá­na kér­dez­te:

– Mondd ez ön­nek va­la­mit?

Az őr­mes­ter csüg­gedt ar­cot vá­gott.

– Az iga­zat meg­vall­va, nem lá­tok sem­mi em­lí­tés­re mél­tót, nem vet­tem ész­re sem­mi kü­lö­nö­set.

– De – a fő­fel­ügye­lő nem tud­ta meg­áll­ni, hogy ne le­gyint­sen tü­rel­met­le­nül a ke­zé­vel – csak­ugyan a régi út ve­zet arra?

Az őr­mes­ter is­mét a táv­cső­re ta­pasz­tot­ta a sze­mét. Már va­ló­ság­gal vért iz­zadt igye­ke­ze­té­ben, és úgy fúj­ta­tott, mint egy gőz­gép.

– Ja igen, lá­tom, ez csak­ugyan a régi út!

– Na jó, ak­kor oda­me­gyünk – adta ki az uta­sí­tást a fő­fel­ügye­lő.

Va­la­mennyi­en el­men­tek a ko­csik­kal, ki­vé­ve Le Gan­dint és az egyik ci­vil ru­hás he­kust, aki a táv­cső­nél ma­radt az adó­ve­vő­jé­vel.

Ku­tya­élet – elé­ge­det­len­ke­dett Go­mi­na –, mit ke­re­sek én itt? Fe­les­le­ge­sen töl­töm az idő­met. Va­ló­ban nem akadt sok te­en­dő­je, egész egy­sze­rű­en ott kel­lett ácso­rog­nia, mint egy tök­kel­ütött­nek. El­vi­sel­he­tet­len hő­ség volt, még sze­ren­cse, hogy meg le­he­tett búj­ni a híd ár­nyé­ká­ban. Oda ült le. Elő­vet­te a har­mo­ni­ká­ját, szép hal­kan el­kez­dett ját­sza­ni, és nem tö­rő­dött sem­mi más­sal.

– Ber­ni­er, Ber­ni­er, eh­hez mit szól?

Go­mi­na ab­ba­hagy­ta a já­té­kot, és a hang irá­nyá­ba né­zett. Az adó­ve­vő volt. A zsa­ru a táv­cső­nél állt, az adót a szá­já­nál tar­tot­ta. Így szólt:

– Lép­jen bal­ra, fő­fel­ügye­lő, túl­sá­go­san jobb­ra áll, men­jen bal felé…

– Mit mond? Nem hal­lom jól – fe­lel­te a hang az adó­ve­vő­ben.

– Lá­tom önt, fő­fel­ügye­lő. Túl­sá­go­san jobb­ra áll, men­jen bal felé.

– Oké, vé­tel.

Go­mi­na fel­állt egy ki­csit ki­la­zí­ta­ni a lá­bát, és oda­ment, mi­vel ér­de­kel­te, amit csi­nál­tak.

– Bal­ra… egy ki­csit lej­jebb… jobb­ra… még egy ki­csit.

Ez el­tar­tott egy jó da­ra­big. Le Gan­din az au­tó­út kö­ze­pén állt, és táv­csö­vön ke­resz­tül fi­gyel­te a moz­du­la­ta­i­kat. Amo­lyan bal­fá­cán tá­bor­nok­ra ha­son­lít – gon­dol­ta. A zsa­ru hir­te­len or­dí­toz­ni kez­dett:

– El­ta­lál­ta, fő­fel­ügye­lő, pont. a né­ző­ke kö­ze­pén van.

– Vé­tel – vá­la­szol­ta a fő­fel­ügye­lő hang­ja –, meg­kezd­jük a nyo­mo­zást. A leg­fon­to­sabb, hogy ne moz­dul­jon el.

Go­mi­na bosszan­ko­dott ma­gá­ban, hogy most megint üres­já­rat kö­vet­ke­zik, s nem ma­rad más hát­ra, mint hogy le­ül­jön a híd ár­nyé­ká­ban. Oda­ment és meg­kér­dez­te:

– Gon­dol­ja, hogy meg­ta­lál­ták azt a he­lyet?

Le Gan­din dü­hö­sen né­zett rá, de nem szólt sem­mit.

– Meg­van a le­he­tő­ség rá – mond­ta a zsa­ru –, úgy több tíz mé­ter­nyi pon­tos­ság­gal biz­to­san le­het tud­ni, hol a hely.

Az adó­ve­vő is­mét zi­zeg­ni kez­dett.

– Itt Des­mo­i­nes, hall en­gem?

– Hal­lom, fő­fel­ügye­lő.

– Szű­kí­te­ni kell a lá­tó­te­ret… lát­ja, hol va­gyunk? Szű­kí­te­ni kell a lá­tó­te­ret, és be kell ál­lí­ta­ni min­ket a né­ző­ke vo­na­lá­ra… vi­lá­gos?

– Igen, uram.

Go­mi­na ott­hagy­ta őket. Úgy vél­te, reg­gel hat óra óta tal­pon van, és mi­vel nincs más ten­ni­va­ló­ja, mint hogy ma­rad­jon és vár­jon, az lesz a leg­jobb, ha le­dől az út szé­lén, és szu­nyál egyet. Elég na­gyok ah­hoz, hogy fel­költ­sék, ha szük­sé­gük van rá.