Martin

Mi­alatt az autó a cél felé ha­ladt, a leg­rosszab­ba­kat kép­zel­tem el. Arra szá­mí­tot­tam, ha­lot­ta­kat és se­be­sül­te­ket lá­tok majd és per­sze ha­ju­kat tépő túl­élő­ket is, de hát ki­de­rült, hogy túl élén­ken fan­tá­zi­ál­tam. Ha­lot­tak azért akad­tak, de tá­vol vol­tak, az út­szé­len fe­küd­tek egy­más mel­lett. Túl messze vol­tak a se­be­sül­tek is meg a töb­bi­ek, vagy­is a csa­lá­dok ah­hoz, hogy lás­sam vagy hall­jam őket. Ami meg­döb­ben­tett, az a fel­for­du­lás volt. Igen, az vá­gott mell­be a leg­in­kább. A tra­ga­csok össze­vissza­sá­ga, az ide-oda ro­han­gá­ló men­tő­sök és még en­nél is in­kább a ben­zin­szag. És az­tán rög­tön kö­vet­kez­tek a rész­le­tek. Egész egy­sze­rű­en nem ke­rül­het­ték el a fi­gyel­me­met, bár­ho­vá néz­tem, lát­tam őket, s ve­lük mind­azt a bor­zal­mat, ami ele­gen­dő ah­hoz, hogy az em­ber­nek hány­ni le­gyen ked­ve, vagy­is a még friss vért, a fém­le­mez­re ag­ga­tott ru­ha­fosz­lá­nyo­kat, a tár­gya­kat, ame­lyek sza­na­szét he­ver­tek, de már el­vesz­tet­ték je­len­tő­sé­gü­ket.

– Hé, gye­re ide!

Apám hí­vott. Oda­men­tem a Mer­ce­des­hez, s rög­tön ész­re­vet­tem, hogy a ko­csi­ra össz­pon­to­sul a fi­gye­lem. Leg­alább ti­zen­öt ürge áll­ta kö­rül, s ezek­ből szű­ken szá­mol­va hat csend­őr volt, akik kö­zül az egyik­nek rang­jel­zé­se volt, ezen­kí­vül ácso­rog­tak ott tűz­ol­tók és még má­sok is, ci­vil­ru­há­sok meg ápo­lók. Na és ott tar­tóz­kod­tunk mi is, vár­va, hogy va­jon el kel­le­ne-e vin­ni a ko­csit, vagy ma­rad­jon-e egye­lő­re ott, ahol van, hogy né­hány fo­tót ké­szít­hes­se­nek róla, és egyéb te­en­dő­ket lás­sa­nak el kö­rü­löt­te. Vé­gül a nyá­ri egyen­ru­há­já­ban dél­ce­gen fe­szí­tő csend­őr ez­re­des dön­tött.

– Nem – adta ki az uta­sí­tást –, elég volt. Vi­gyék el, és gyűjt­sék to­vább a ta­nú­val­lo­má­so­kat!

– Ér­tet­tem, ez­re­des úr – mond­ta Ja­nin.

Most raj­tunk volt a sor, és rög­tön hoz­zá is lát­tunk a me­ló­hoz.

– Menj a má­sik ol­dal­ra! – pa­ran­csolt rám az apám.

Meg­ke­rül­tem a tra­ga­csot, és kis hí­ján be­le­bot­lot­tam a hord­ágy­ba. Egy ürge fe­küdt raj­ta. Nem tud­tam meg­áll­ni, hogy ne néz­zek rá. Az arca tel­je­sen össze­zú­zó­dott, úgy né­zett ki, mint­ha la­pát­tal ütö­get­ték vol­na. Rög­tön el­for­dul­tam, és be­csuk­tam a sze­mem, hogy ne lás­sam, de már túl ké­sőn, mert képe az em­lé­ke­ze­tem­be vé­ső­dött. A Mer­ce­des­nek tá­masz­kod­tam, és csuk­la­ni kezd­tem.

– Hé, ki­csi, most nincs idő ije­dez­ni – fi­gyel­mez­te­tett egy srác a Vö­rös­ke­reszt­től, s meg­fog­ta a vál­lam. – Nem ilyen gye­rek­nek való ez, mint ami­lyen te vagy – tet­te még hoz­zá.

Össze­szed­tem ma­gam. Még mo­so­lyog­tam is kö­szö­net­nyil­vá­ní­tás­kép­pen, s et­től kezd­ve csak ar­ról vet­tem tu­do­mást, ami­ről fel­tét­le­nül mu­száj volt. Meg­vár­tam, amíg apám kör­be­jár­ta a tra­ga­csot. Te­kin­te­te szak­ér­tő­re val­lott, a tá­vol­ba né­zett, majd­hogy­nem kö­zö­nyö­sen. Rá­érő­sen ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, majd újabb pa­ran­csot adott:

– Nagy Jean, gye­re vissza, a ko­csit er­ről az ol­dal­ról ál­lít­juk fel.

A fi­vé­rem oda­jött, hogy lás­sa.

– Mi­vel von­tat­juk el? – kér­dez­te Go­mi­na.

– A Dod­ge-dzsal, meg­te­szi az is. Fa­rolj hát­ra vele, és hozd a lán­co­kat – ren­del­ke­zett apám. Az­tán fe­lém for­dult: – Te oda­állsz, és meg­eme­led, ha szó­lok.

Nem vá­la­szol­tam. Bár­mit haj­lan­dó let­tem vol­na meg­csi­nál­ni, csak ne kell­jen arra a pa­sas­ra gon­dol­nom, aki ott fe­küdt mö­göt­tem.

– Ne­sze, akaszd be! – ki­ál­tot­ta apám.

Épp hogy fél­re tud­tam ug­ra­ni, haj­szá­lon mú­lott, hogy nem ta­lált po­fán a lánc.

Röp­té­ben kap­tam el.

– Hová? – kér­dez­tem.

– Egész egy­sze­rű­en be kell akasz­ta­nod fe­lül­ről az ab­lak­ke­ret­be – fe­lel­te.

Ne­ki­ve­sel­ked­tem, és úgy-ahogy meg­bir­kóz­tam a me­ló­val. Oda­erő­sí­tet­tem a lán­co­kat, majd a csör­lő­vel fel­ál­lí­tot­tuk a tra­ga­csot, a szi­va­rok pe­dig, akik még min­dig ott áll­tak, és vár­tak, csak azt nem tu­dom, mire, me­resz­tet­ték ránk a sze­mü­ket.

Ami­kor a ko­csi is­mét a ke­re­ke­in állt, oda­ro­han­tak az út fe­lő­li ol­dal­hoz, ab­ban a re­mény­ben, hogy va­la­mi nyom­ra buk­kan­nak, de a fel­kar­colt vé­dő­fes­ték ré­te­get le­szá­mít­va, nem volt ott sem­mi. Az őr­mes­ter le­vet­te a sap­ká­ját, és meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Az is­te­nért – át­ko­zó­dott –, hát nincs sem­mi nyom ezen a tra­ga­cson?!

Apám oda­lé­pett hoz­zá, és meg­kér­dez­te:

– Hé, Ja­nin, mit csi­nál­jak most ez­zel a jár­gánnyal?

– Te­gyék le egy nyu­godt he­lyen, ahol sen­ki nem fér hoz­zá – vá­la­szol­ta az őr­mes­ter.

– Ak­kor hát ma­guk­nál he­lyez­zem el?

– Nem, szó se le­het róla, ná­lunk nincs hely. Az lesz a leg­jobb, ha ma ná­lad par­kolsz vele, majd oda­me­gyünk szak­ér­tői szem­lé­re.

Apám el­ment a Dod­ge-dzsal, mi pe­dig, Nagy Jean, Go­mi­na és én, ott ma­rad­tunk a te­re­pen, hogy a töb­bi ko­csi­val fog­lal­kozzunk, ame­lyek messzebb he­ver­tek.

Az az igaz­ság, hogy ha min­den­nek a Mer­ce­des volt az oka, jól meg­csi­nál­ta az egé­szet. Mö­göt­te az utat te­tő­cse­rép­sze­rű­en egy­más­ra bo­ru­ló tra­ga­csok fala lep­te el. On­nan, ahol áll­tam, egy tu­ca­tot is össze tud­tam szá­mol­ni.

Ami­kor kö­ze­lebb ér­tünk, Go­mi­na, aki elöl ment, meg­állt, és meg­va­kar­ta a fe­jét.

– Nos, ha­ver – biz­ta­tott –, akad itt meló bő­ven, lá­tod ezt a szart. Azt hi­szem, jobb lesz, ha vá­runk, amíg a tu­laj vissza­jön, és csak az­tán fo­gunk neki.

A fi­vé­rem vál­lat vont.

– Mi­nek, azt hi­szed, én nem tu­dom, mit kell csi­nál­ni?

– Nem er­ről van szó – fe­lel­te Go­mi­na –, de le­het, hogy jobb, ha a má­sik ol­dal­ról kez­dünk neki.

– Szó se le­het róla, er­ről az ol­dal­ról csi­nál­juk. Ke­rítsd elő a te­her­au­tót, Go­mi­na, ide fogsz fa­rol­ni vele. – Nagy Jean dob­ban­tott az asz­fal­ton, hogy meg­mu­tas­sa a he­lyet, Go­mi­na pe­dig ment meg­ke­res­ni a G. M. C-t.

A test­vé­rem ki­tar­tó­an né­zett rám, mint­ha csak azt akar­ná, hogy ké­nyel­met­le­nül érez­zem ma­gam. Meg­je­gyez­tem:

– Pisz­ko­sul le­szop­tad ma­gad ma éj­jel! Vál­lat vont, gú­nyo­san fel­rö­hö­gött, és vá­gott egy fin­tort.

– Majd meg­lá­tod, ha annyi idős le­szel, mint én, és ta­lálsz va­la­mi job­bat ezen az is­ten­ver­te he­lyen, ak­kor el­látsz ta­náccsal.

El­hall­ga­tott, és hát­ra­né­zett, hogy jön-e már Go­mi­na.

Én is el­hall­gat­tam, nem volt mit mon­da­nom. Ta­lán a kor­kü­lönb­ség tet­te, vagy va­la­mi más volt az oka?… Nem vol­tunk ba­rá­tok, emel­lett ő túl­sá­go­san apa bűv­kö­ré­ben élt. Meg­pró­bált min­dent úgy csi­nál­ni, ahogy ő, ha­son­lí­ta­ni sze­re­tett vol­na rá, de eh­hez nem volt elég erő ben­ne.

Go­mi­na be­állt, pon­to­san a tra­ga­csok­nál fa­rolt. Elő­ké­szí­tet­tük a csör­lőt, és el­kezd­tük húz­ni. A zsa­ruk vár­tak egy ki­csit, mint­ha meg akar­ná­nak győ­ződ­ni ar­ról, hogy jól me­ló­zunk, de az­tán vé­gül még­is­csak le­lép­tek.

Hal­lot­tam, mit mond a test­vé­rem Go­mi­ná­nak a he­ku­sok­ról: Kur­va zsa­ruk, csak arra jók, hogy a sze­mü­ket me­reszt­ges­sék, de es­kü­szöm, va­la­me­lyi­ket még meg­tán­col­ta­tom a négy kö­zül.

Ma­gunk­ra ma­rad­tunk a sa­rok­ban, s csak az­zal tö­rőd­tünk, hogy rend­be rak­juk az össze­vissza he­ve­rő ócs­ka­va­sa­kat. So­ha­se kép­zel­tem vol­na, hogy a tra­ga­csok így be­hor­pad­hat­nak és ennyi­re össze­ke­ve­red­het­nek.

– Ezt néz­zé­tek – há­bor­gott Go­mi­na –, ilyen­kor az em­ber el­gon­dol­ko­zik azon, hogy mire jó a se­bes­ség­kor­lá­to­zás, és az, hogy a rá­dió egész nap bom­báz­za őket az óva­tos­ság­ra intő ta­ná­csok­kal. Ami itt tör­tént, még egy föld­ren­gés­nél is rosszabb.

Mi­köz­ben így el­mél­ke­dett, fel­ka­pasz­ko­dott a le­mez­fal­ra a da­ru­lán­cot fog­va, és ke­re­sett egy he­lyet, aho­vá be­akaszt­hat­ná a kam­pót.

– Láss már neki ott, ahol állsz – tü­rel­met­len­ke­dett a test­vé­rem.

– Igen, fő­nök!

Go­mi­na le­ug­rott, és a csör­lő rög­tön meg­kezd­te a von­ta­tást. Én fel­mász­tam a te­her­au­tó­ra, hogy se­gít­sek a be­eme­lés­nél. Ami­kor a tra­gacs a he­lyén volt, is­mét le­ká­szá­lód­tam, hogy Go­mi­ná­val együtt rög­zít­sem a kam­pó­kat, az­tán újra fel­ka­pasz­kod­tam a te­her­au­tó­ra, és meg­ál­lás nél­kül dol­goz­tam, Nagy Jean pe­dig a csör­lőt irá­nyí­tot­ta. Egy perc múl­va már nem fi­gyel­tem sem­mi­re, sem a ke­zem­re, sem arra, ami kö­rü­löt­tem tör­té­nik. Úgy dol­goz­tam, mint egy gép, el­tom­pí­tott a me­leg, a zaj és fá­radt­ság.

Ami­kor apám vissza­jött, már­is meg­kez­dő­dött az el­ma­rad­ha­tat­lan or­dí­to­zás. Nem így kell csi­nál­ni – har­sog­ta –, lóg­tok, sza­ra­kod­tok itt, és nem ha­lad a do­log. Ez a meg­jegy­zés az­tán va­ló­ban rossz­hi­sze­mű­ség­re val­lott, ám Nagy Jean nem szólt egy kuk­kot sem. Go­mi­na volt az egyet­len, aki nem gyul­ladt be, és vissza­vá­gott neki:

– Azt akar­ja, tu­laj, hogy is­mét le­rá­mol­juk ezt a szart, most, ami­kor a te­her­au­tó tele van, s az­tán fel­pa­kol­juk, ahogy ma­gá­nak tet­szik?

Apám be­le­tö­rő­dött:

– Oké, csi­ná­lok ve­led egy fu­vart – szólt a test­vé­rem­nek –, s amíg vissza­té­rek, lás­sa­tok neki, és do­bál­já­tok szét a ka­ra­vánt, hogy ne­kem már csak fel­rak­nom kell­jen.

– Oké, tu­laj – hagy­ta hely­ben Go­mi­na.

Öt perc pi­he­nőt en­ge­dé­lyez­tünk ma­gunk­nak. Az au­tók ár­nyé­ká­ban ülve me­git­tunk egy üveg vi­zet, s köz­ben nem szól­tunk egy szót sem. Go­mi­na is ki­me­rült­nek lát­szott, de ő jól túl tud­ta ten­ni ma­gát a ne­héz­sé­ge­ken. Min­dig meg­őriz­te a nyu­gal­mát, és tré­fál­ko­zott.

Most is ezt tet­te, hal­kan ne­vet­gélt, ahogy ott ku­por­gott mel­let­tem. Egy pil­la­na­tig még az is eszem­be ju­tott, hát­ha elő­ve­szi zse­bé­ből a har­mo­ni­ká­ját, és be­le­fúj, hisz nem za­var­tat­ta ma­gát a kör­nye­zet mi­att. Ám az­tán még­sem tet­te meg, ha­nem kö­pött egyet, s újra fel­állt:

– Jó – mond­ta –, meg­ránt­juk ezt a ka­ra­vánt, csak az­tán ne­hogy a csör­lő meg­la­zul­jon.

Az első rán­tás­ra a fém­le­me­zek na­gyot csi­kor­dul­tak, és csak­nem ez­zel egy idő­ben egy ku­tya ha­lál­vo­nyí­tá­sa is fel­hang­zott. Ezt nem le­he­tett el­vi­sel­ni. Az ál­lat jó mé­lyen a tra­ga­csok kö­zött le­he­tett, és ahogy a lánc te­ke­re­dett fel, az eb mind két­ség­be­eset­teb­ben vo­ní­tott. A hely­zet egy­re ki­bír­ha­tat­la­nab­bá vált.

– Állj meg – szól­tam –, va­la­mit ten­ni kell. Resz­ket­tem, mint a nyár­fa­le­vél, és Go­mi­na is.

Bi­zony­ta­lan han­gon kér­dez­te:

– Mi le­het az?

– Egy ku­tya, be­szo­rult.

Két em­ber ér­ke­zett fu­tó­lé­pés­ben, két rend­őr, kék egyen­ru­há­ban.

– Mi tör­té­nik? – kér­dez­ték.

– Egy ku­tya szo­rult be alul.

– Áll­ja­nak le a me­ló­val, hogy meg­néz­hes­sük.

– Igen, fő­nök – fe­lel­te szol­gá­lat­ké­szen Go­mi­na.

Meg­ál­lí­tot­ta a mo­tort, majd rám né­zett.

– És ha ki­de­rül, hogy nem­csak ku­tyák, ha­nem em­be­rek is van­nak ott? Le­het, hogy meg­fe­led­kez­tek róla…

– Hall­gass!

– Gye­rünk! – szólt az egyik rend­őr. Fel­mász­tak, és el­tűn­tek a la­kó­ko­csi­ban. A ku­tya tor­ka­sza­kad­tá­ból vo­ní­tott, egé­szen ad­dig, amíg az egyik zsa­ru bele nem lőtt pisz­tollyal. El­for­dí­tot­tam a fe­jem, mint az előbb, a hord­ágyon fek­vő pa­sas­nál. Go­mi­na ész­re­vet­te, és így nyug­tat­ga­tott:

– Ez a leg­jobb, amit te­het­tek, most már nem szen­ved töb­bet.

A két rend­őr ki­má­szott a ku­tya hul­lá­já­val, a pisz­tolyt még a ke­zük­ben tar­tot­ták. Foly­tat­hat­ják – mond­ták, és ma­gunk­ra hagy­tak. Arra gon­dol­tam, Go­mi­ná­nak ta­lán iga­za van, a sok tra­gacs­ban, ami ott ma­radt, le­het még több ku­tya is, vagy ta­lán egy em­ber is ott re­ked­he­tett.

– Gye­rünk, in­dulj! – ren­del­ke­zett Go­mi­na, és is­mét mű­kö­dés­be hoz­ta a csör­lőt.

A te­her­au­tó vissza­jött, má­sod­szor is meg­rak­tuk, és ami­kor tele lett, én men­tem el Go­mi­ná­val le­pa­kol­ni. A ba­rakk be­já­ra­tá­nál már ott lé­zen­gett né­hány kí­ván­csis­ko­dó. Az ud­va­ron a Mer­ce­des a szak­ér­tő­ket vár­ta, Papsy Cola pe­dig a nap­er­nyő alatt tró­nolt a kem­ping­szék­ben. Ami­kor ész­re­vett min­ket Go­mi­ná­val, fel­né­zett az új­ság­ból, és fi­gyel­te, ahogy el­ha­la­dunk.

– Ma be­in­dul a do­log? – ki­ál­tot­ta oda ne­künk.

– Be hát – vá­la­szol­ta Go­mi­na –, be­in­dul az, ha be­in­dít­ják.

Le­rak­tuk a ron­cso­kat, az­tán a kony­há­ba men­tünk, hogy igyunk egyet. Ami­kor meg­ér­kez­tünk, meg­csap­ta or­run­kat a nyúl­pap­ri­kás át­ha­tó il­la­ta.

Mamy Cola a lép­cső­nél ült, a ha­ját csa­var­ta be, mi­köz­ben a rá­di­ót hall­gat­ta.

– Íme, itt van­nak a fi­a­im! – üd­vö­zölt min­ket. – Nos, kész?

– Még kö­zel sincs kész, Za­nuc­ci asszony – fe­lel­te Go­mi­na. – Ami­ket ide­hoz­tunk, még csak a kez­de­tet je­len­tik, el se tud­ja kép­zel­ni, mek­ko­ra bal­eset tör­tént.

– Tu­dom jól, Go­mi­na, hal­lot­tam a rá­di­ó­ban. Azt mond­ják, ez az év, sőt ta­lán min­den idők leg­na­gyobb bal­ese­te.

A víz­csap alá tar­tot­tam az ar­co­mat, és le­hű­töt­tem a ke­ze­met is. Ha az ösz­tö­ne­im­re hall­ga­tok, azt hi­szem,, nem me­gyek vissza, de na­gyon sze­ret­tem Go­mi­nát, s nem te­het­tem ezt vele, ezen­kí­vül nem volt mer­szem uj­jat húz­ni az apám­mal. Mamy Cola meg­kér­dez­te tő­lem:

– És te hogy­hogy ve­lük vagy?

Vál­lat von­tam, és nem vá­la­szol­tam.

– Át­esett a tűz­ke­reszt­sé­gen – mond­ta Go­mi­na –, és szó, ami szó, az első ka­nyart egész jól vet­te. A zsa­ruk­nak le kel­lett puf­fan­ta­ni­uk egy ku­tyát, mert be­szo­rult a le­me­zek alá, hát azt hal­la­ni kel­lett vol­na! So­ha­sem hal­lot­tam még ku­tyát így vo­ní­ta­ni. De ami ezt a nyúl­pap­ri­kást il­le­ti, Za­nuc­ci asszony, ol­tá­ri jó il­la­tot áraszt.

Mamy Cola fel­kelt, be­ment a kony­há­ba, meg­emel­te a fa­zék fe­dő­jét, és így még job­ban érez­tük a pap­ri­kás sza­gát. Meg­ka­var­ta a már­tást a ka­nál­lal.

– Azt hi­szem, nem lesz rossz – nyug­táz­ta elé­ge­det­ten –, de si­et­ne­tek kell, ha nem akar­já­tok, hogy oda­koz­mál­jon.

– Ne szá­mít­son ránk ma dél­ben – hű­töt­te le a lel­ke­se­dé­sét Go­mi­na –, nem va­ló­szí­nű, hogy meg­ál­lunk ebé­del­ni.

– Ó, ti fér­fi­ak! – só­haj­tott Mamy Cola.

Is­mét ki­men­tünk a te­rep­re, és ne­ki­fog­tunk güzü mód­ra me­lóz­ni. Be­akasz­ta­ni, meg­rán­ta­ni, meg­emel­ni, fel­rak­ni, és mind­ezt meg­ál­lás nél­kül, órá­kon át! A fe­jem zú­gott, mint egy transz­for­má­tor, a há­tam meg a vál­lam tel­je­sen meg­me­re­ve­dett, a ke­ze­met pe­dig már szin­te nem is érez­tem.

Mi­kor ti­zen­ket­tőt ütött az óra, hoz­tak ne­künk va­la­mi ha­rap­ni- meg in­ni­va­lót a Vö­rös­ke­reszt­től. Ott hely­ben meg­et­tük a szend­vi­cset a te­her­au­tó ár­nyé­ká­ban le­ku­po­rod­va. Tit­kon és szót­la­nul egy­más­ra néz­tünk, még apám is tel­je­sen ki­me­rült­nek lát­szott. Ami­kor újra ne­ki­fog­tunk a me­ló­nak, csak­nem egye­dül vol­tunk a te­re­pen. A csend­őrök is be­fe­jez­ték tény­ke­dé­sü­ket, csak egy hang­szó­rós ko­csi par­kolt még a tűz­ol­tó­au­tó mel­lett. A ha­lot­ta­kat és a se­be­sül­te­ket már el­szál­lí­tot­ták.

– Hová vit­ték őket? – kér­dez­te Go­mi­na egy zsa­ru­tól.

– Ami a se­be­sül­te­ket il­le­ti, fo­gal­mam sincs, min­den­ho­vá vit­tek be­lő­lük né­há­nyat, a töb­bi­e­ket pe­dig, azt hi­szem, an­nak rend­je-mód­ja sze­rint fel­ra­va­ta­loz­ták a ma­guk temp­lo­má­ban.

– Sok van, mi?

– Az előbb szá­mol­tam össze, leg­alább hú­szan le­het­nek, nem volt va­la­mi szép lát­vány.

A test­vé­rem szót­la­nul hall­ga­tott. Reg­gel óta lett vol­na ide­je ki­jó­za­nod­ni, de még min­dig úgy né­zett ki, mint akit fej­be ver­tek. Per­sze, el kell is­mer­ni, hogy noha bi­zo­nyá­ra nem fe­küdt le az éj­sza­ka, most gü­ri­zett, mint a töb­bi­ek. Nem volt va­la­mi nyu­gal­mas mun­ka a csör­lők ke­ze­lé­se sem.

– Oda néz­ze­nek, csak arra vár­nak, hogy az út is­mét sza­bad le­gyen, és újra tel­jes gőz­zel ne­ki­vág­has­sa­nak – mél­tat­lan­ko­dott a csend­őr, s az em­be­rek­re mu­ta­tott, akik az út­tor­lasz mö­gött to­long­tak. On­nan, ahol ül­tem, lát­tam, ahogy tar­kál­la­nak és tü­rel­met­len­ked­nek. Már sza­bad­sá­gon vol­tak, és csak az ér­de­kel­te őket, hogy foly­tat­has­sák út­ju­kat a ten­ger, a strand és a kem­ping­tá­bo­rok felé. A zsa­ru hoz­zá­tet­te még:

– Azt hi­szik, hogy ta­nul­tak eb­ből? Gon­dol­ja­nak csak bele! Amint sza­bad lesz az au­tó­út, tel­jes gőz­zel ne­ki­in­dul­nak! Azt hi­szem, nincs hi­á­ba­va­lóbb do­log en­nél a se­bes­ség­kor­lá­to­zá­si ren­de­let­nél.

Már csak­nem éj­félt ütött az óra, mire fel­rak­tuk az utol­só tra­ga­csot is. Össze­sen ti­zen­ket­tőt emel­tünk ki és vit­tünk a te­lep­re. Annyi­ra ki­dög­löt­tem, hogy nem is em­lék­szem, mi­vel men­tem haza, a Dod­ge-dzsal vagy a te­her­au­tón, Go­mi­ná­val együtt. El­men­tem le­fe­küd­ni, és még arra se sza­kí­tot­tam időt, hogy egyem. Nem vol­tam éhes. Mi­előtt el­alud­tam, utol­já­ra arra gon­dol­tam, hogy nem is ment olyan rosszul a do­log. Apám bé­kén ha­gyott, és nem is te­he­tett szem­re­há­nyást, hogy lóg­tam. Min­den rész­let­nek, amit meg­fi­gyel­tem, meg­volt a maga fon­tos­sá­ga. Ab­ban a perc­ben még nem is sej­tet­tem, hogy az, amit be­fe­je­zett­nek hi­szek, va­ló­já­ban csak a kez­det, és ami most csak bal­eset­nek lát­szik, az menny­kő­csa­pás­sá vá­lik.