you-books.com
Book menu
  1. Norman Cohn
  2. Európa démonai
  3. index_split_007.xhtml
Prev

Miért tekintették magától értetődőnek? A választ egyesek a kora újkori falusi viszonyokban keresték. Érvelésük szerint a közösségi felelősségtudat gyengülésének következtében a magukat ellátni már képtelen idős asszonyokat a falu kezdte olyan tehernek érezni, amelyet nem akart vállalni;48 vagy pedig annyira megnőtt a vénlányok és özvegyasszonyok száma, hogy kezdtek idegen elemként hatni a társadalomban, ahol még a patriarchális család számított szabályosnak.49 Efféle tényezők is növelhették persze a boszorkányüldözés lendületét a XVI.-XVII. században, de önmagukban nem indokolják azt a felfogást, hogy a tipikus boszorkány nő. Legalábbis Európában az a kép, amely szerint a boszorkány nő, kivált idős nő, ősrégi keletű, mondhatnánk, archetipikus.

Európa sok részén már századokkal a nagy boszorkányüldözés előtt élt a népi képzeletben az, hogy vannak nők, akik egy pillantással vagy átokkal bajt tudnak hozni másokra. A népi képzelet alakította ki azt a képet, hogy a boszorkány olyan öregasszony, aki ellensége az új életnek, megöli a kicsinyeket, a férfiakat impotenciával, a nőket meddőséggel sújtja, a gabonát elpusztítja. S ugyancsak a népi képzelet ruházta fel khótonikus* jelleggel a boszorkányt. A Malleus megint csak népi hiedelmet, nem teológiai meggyőződést tükröz, amikor azt ajánlja, hogy aki fogságba akar vetni egy boszorkányt, előbb emelje fel, s így szakítsa el a földtől, mert ezzel el tudja venni az erejét.50

 

* Halotti és egyidejűleg a földdel, termékenységgel kapcsolatos.

 

A másik elképzelés a boszorkányról nem a parasztoktól eredt, hanem a püspököktől, inkvizítoroktól és – egyre inkább – világi bíráktól és jogászoktól. Igaz, a falusi bírák sokszor maguk is a parasztságból származtak, de tanult emberek voltak, ami azt jelentette, hogy bennük a boszorkánynak az a képe tudatosodott, amelyet leginkább írásbeli szövegek őriztek meg, és e kép szerint a boszorkány legelső sorban egy olyan titkos, összeesküvő társaságnak volt a tagja, amelyet a Sátán szervezett meg és irányított. Az ilyen boszorkány éppúgy lehetett férfi, mint nő, és fiatal, vagy öreg, és ha boszorkányként végül mégiscsak legtöbbször idős nőket ítéltek el és végeztek ki, csak azért volt így, mert ezt várta el és kívánta meg a közvélemény. Mint láttuk, a legelső boszorkányperekben nyoma sem volt az efféle egyoldalúságnak, és még a nagy boszorkányüldözés tetőzésének idején is, a XVI–XVII. században sok férfit, fiatal nőt, sőt még gyermeket is végeztek ki.

Ezek ellen az emberek ellen nem elsősorban és szükségképpen az volt a vád, hogy természetfeletti eszközökkel bajt hoztak felebarátaikra, hanem hogy részt vettek a boszorkányszombaton. Közös imádása a testi, legtöbbször állati alakban megjelenő Ördögnek; nemi orgiák, a teljes szabadosság jegyében, beleértve a démonokkal való párzást is; társas lakmározás csecsemők húsából – ezek voltak az ismérvei a boszorkányságnak, ahogy azt művelt szakemberek a XV–XVII. században elképzelték, és írásba foglalták. Az olyan praktikák, amelyeket a korábbi századokban meghatározatlanul egyes eretnek szektáknak, főleg a valdenseknek tulajdonítottak, most már egy pontosan meghatározott, külön bűncselekmény-fajtát alkottak, amelyet aztán crimen ragiaenek neveztek el. Tagadhatatlan, hogy ebből a maleficium nem volt kizárva; a boszorkányszombat végén az Ördög általában felszólította híveit, adjanak számot azokról a károkról, amelyeket a közelmúltban előidéztek, és tájékoztatta őket, hogy a legközelebbi hetekben, hónapokban milyen károkat kell okozniuk. De a boszorkányságnak ebben a változatában a maleficium csak másodlagos fontosságú volt. Ez esetben a boszorkány nem egyszerűen rosszindulatú volt és veszedelmes, hanem megtestesítője a gonoszságnak, elsősorban a hit megtagadásának.

A parasztok maguktól sose csináltak volna tömeges boszorkányüldözést; erre csak ott és akkor került sor, ahol és amikor a hatóságok arra a meggyőződésre jutottak, hogy boszorkányszombat csakugyan létezik, és arra éjszaka repülve mennek a gyűlés résztvevői. E meggyőződésnek feltétele is, meg támasza is volt az inkvizíciós eljárás, a tortúra használatát is beleértve. Amikor a boszorkánysággal gyanúsítottakat kínzással arra lehetett kényszeríteni, hogy megnevezzenek másokat, akiket a boszorkányszombaton láttak, minden lehetséges lett: a polgármestert, a városi tanácsosokat vagy a feleségüket éppúgy érhette vád, mint a parasztasszonyokat.

Ez a könyv magával a nagy boszorkányüldözéssel nem foglalkozik, néhány rövid megjegyzés azonban feltétlenül szükséges. Az üldözés csak a XVI. század vége felé tetőzött s 1680-ra úgyszólván be is fejeződött; a Massachussetts állambeli Salemben 1692-ben lezajlott perek már csak megkésett epilógusnak számítanak. Kizárólag nyugati jelenség volt ez; Kelet-Európát, az ortodox kereszténység világát nem érintette. Nyugat-Európában nem lehet különbséget tenni római katolikus és protestáns országok közt, mert ezek is, azok is résztvettek benne. Európának azonban nem minden területe vett részt egyformán. Spanyolországban, Itáliában, Lengyelországban, Németalföldön, Svédországban folytak ugyan tömeges boszorkányüldözések, de csak bizonyos területeken és bizonyos ideig. Angliában tömeges boszorkányüldözésre csak kevés példa akad, bár néhányszáz asszonyt kivégeztek (akasztással, nem máglyán) azért, mert természetfeletti úton kárt okoztak. Skóciában, Franciaországban, a német államokban, a Svájci Államszövetség területén nagyon heves és kegyetlen tömeges boszorkányüldözések zajlottak. De még itt is folyton más-más helyre tolódott az üldözés súlypontja: például egy olyan vidéken, ahol addig soha egyetlen boszorkányt sem égettek meg, egyszerre csak tucatjával kezdték el égetni őket, másutt viszont, ahol éveken át folyt a boszorkányégetés, hirtelen abbamaradt, némely vidékeken pedig nem is, vagy csak alig fordult elő boszorkányüldözés. Minden a hatóságok magatartásán múlt: az uralkodóén, a városi tanácsén, vagy a bíróságokén. A hatóságokat viszont boszorkányüldözésre ösztönözhették olyan jogalkotók írásai, mint Bodin vagy Del Rio, vagy a szomszédos államok példája. De az üldözés megszüntetésére is ösztönözhették őket olyanok írásai, mint Weyer, vagy Spee, valamint némely, a perek során jelentkező ellentmondás, nem utolsó sorban annak a kockázata, hogy még maguk is a boszorkányszombaton való részvétel gyanújába kerülhetnek.

Sokan próbálkoztak annak becslésével, hogy a XV–XVII. század folyamán Európában összesen hány személyt égettek meg boszorkányként, ez az erőfeszítés azonban meddő, mert az iratanyag nagyon hiányos. Vannak olyanok a legismertebb becslések közt, amelyek szerint ez a szám százezrekre rúg, ez azonban elképesztő túlzás. Viszont azok is tévednek, akik az angol boszorkányperek statisztikai adataiból arra következtetnek, hogy nagyszabású boszorkányüldözés egyáltalán nem is volt Európában. Az európai szárazföld egyes területeiről viszonylag teljes levéltári anyag maradt fenn, s ennek bizonyos részeit alaposan meg is vizsgálták. Ezek az iratok minden lehetséges kételyt kizárva azt tanúsítják, hogy a nagy boszorkányüldözés nem mese.

Guido Bader 1945-ben kiadott disszertációjában statisztikai adatokat közöl a svájci kantonokban 1400 és 1700 közt végrehajtott kivégzésekről.51 Adatai szerint az Államszövetség egész területén 8888 személyt állítottak bíróság elé, s 5417-ről lehet biztosan tudni, hogy kivégezték, bár, mint megjegyzi, a kivégzettek hiteles száma valószínűleg sokkal több volt. A perek és kivégzések száma kantononként roppant nagy eltéréseket mutat. Egyetlen kantonban, Vaudban 3371 személyt állítottak bíróság elé 1591 és 1680 közt, s ezeket mind egy szálig kivégezték; csak az 1611 és 1660 közé eső fél évszázad alatt 2500-at.52

H. C. Erik Midelfort a délnyugati német tartományokat vizsgálta meg részletesen.53 Számítása szerint száz évet épp csak meghaladó időszakban, 1561-től 1670-ig legalább 3229 személyt végeztek ki azon a területen.54 Az egyes helységekről közölt számok még megdöbbentőbbek. Egy kisvárosban, Wiesensteigben egyetlen évben, 1562-ben hatvanhárom nőt égettek meg.55 Obermarchtalban, ebben a kis, eldugott tartományban, amelynek a lakossága vagy 700 szegény parasztból állt, az 1586 és 1588 közé eső három év alatt negyvenhárom nőt és tizenegy férfit égettek meg, vagyis a lakosságnak majdnem hét százalékát.56 Ilyen tömeges kivégzésekre csak akkor került sor, amikor az állítólagos boszorkányokat tortúrával kényszerítették másokra nézve terhelő vallomásra, amely szerint az illetőket látták a boszorkányszombaton. Midelfort idéz egy példát: „Amikor Ursula Bayer beárult nyolc más személyt, tudjuk, hogy közülük négyet vele együtt végeztek ki 1586 június 16-án, kettőt pedig később; csak kettő úszta meg per és kínvallatás nélkül”.57 1631 júniusában Oppenaura, egy 650 lakosú württembergi kisvárosra is kiterjedt a boszorkányüldözés, amely a szomszédos vidékeken már két éve folyt. Nem egészen kilenc hónap alatt ötven személyt végeztek ki nyolc tömeges égetés során, és még 170 feljelentést kellett volna megtárgyalni, amikoris a bíráknak kezdtek kételyeik támadni eljárásuk helyességét illetőleg.58 Könnyű volna szaporítani a példákat, de nincs értelme; az itt idézettek kellőképpen tanúsítják, mennyire nem volt jellemző Anglia esete. A döntő tényezők tekintetében nincs semmi kétség: valóban tömeges boszorkányüldözésekre csak ott került sor, ahol a boszorkányság fogalmába beletartozott a boszorkányszombat is, s ahol a bírósági eljárásban a tortúra is szerepelt, márpedig Angliában, néhány ritka kivételt nem számítva, egyik körülmény sem forgott fenn.

A nagy boszorkányüldözés kutatása összeurópai vonatkozásaiban csak most kezdődik, de egyvalamit máris pontosan tudunk, azt, hogy ez, egészében nem holmi cinikus akció volt. Bár az anyagi nyereség vágya és a szándékos szadizmus nem minden esetben zárható ki, a legfőbb indítékot nem ezek szolgáltatták, hanem a vallási buzgóság. Még a kínvallatást is úgy tekintették a legtöbben, akik alkalmazták, hogy az nemcsak jogos, hanem Isten akarata szerint való. A boszorkányról az a felfogás alakult ki, hogy nemcsak az Ördöggel áll szövetségben, de rabja egy démonnak is, a kínzásnak pedig épp az volt a célja, hogy az illetőt ebből a rabságból kiszabadítsa. Minden per csata volt az Isten és az Ördög erői közt, és a csata, inter alfa a boszorkány tulajdon lelkéért folyt: ha egy boszorkány töredelmesen vallott, és a lángok közt veszett el, legalább esélyt kapott arra, hogy bűnéért vezekeljen, és elnyerje az üdvösséget. Másrészt viszont az volt a vélemény, hogy aki ártatlan, annak Isten erőt ad minden kínzás elviselésére. Es tény, hogy ama keveseket – a leghevesebb boszorkányüldözés idején körülbelül tízből egyet –, akik szilárdan ki tudtak tartani, szabadon is engedték. Ilyen értelemben a kínvallatás az istenítélet próbatételeinek lépett az örökébe, s azokat pótolta.59

A nagy boszorkányüldözést voltaképpen kiváló példának tekinthetjük arra, hogy ártatlan embereket hogyan öl meg tömegével egy hivatali gépezet, működésében olyan hiedelmekhez igazodva, amelyeket a korábbi századokban vagy nem is ismertek, vagy elvetettek, ekkorra azonban magától értetődőnek, nyilvánvalónak elfogadott igazságokká váltak. Ékesen szemlélteti azt is, hogy az emberi képzelet milyen sikeres tud lenni egy sztereotípia kialakításában, valamint azt is, hogy mennyire nem hajlandó kétségbe vonni a sztereotípia érvényességét, ha azt már általánosan elfogadták.

Ahhoz, hogy a nagy boszorkányüldözés mozgató erőit minden részletükben pontosan megismerjük, még sok munkát kell elvégezni. De addig is legalább jelezni lehet egy olyan kutatási irányt, amely eredménnyel kecsegtet. Ha a kétféle boszorkányfogalom külön-külön érvényesült, kétféle nagyon különböző boszorkánypert eredményezett; ám ezeket össze is lehetett kapcsolni, s általában ez történt a nagy boszorkányüldözés tetőzésének idején. Valamilyen, bizonyára nem tudatos, összejátszás alakult ki egyrészt a parasztok, másrészt a hatóságok, elsősorban a helyi bírák között. Boszorkányság gyanújával letartóztatnak egy öregasszonyt. Nyomban jelentkeznek a szomszédai, s megvádolják azzal, hogy bajt hozott a gyerekeikre, vagy a jószágaikra, mire a bírák nemcsak a rontások elkövetésének beismerésére kényszerítik, hanem annak a bevallására is, hogy szövetséget kötött egy ördöggel, évek óta közösül vele, s annak rendje és módja szerint megtagadta a keresztény vallást. Továbbá arra is kényszerítik, hogy beszéljen a boszorkányszombatról, és nevezze meg azokat, akikkel ott találkozott.60 Az alulról jövő vádak és a felülről irányított kihallgatások mögött egymástól eltérő meggondolások és célok húzódnak meg. Hogy ezek összefonódtak-e, és hogyan, érdemes alaposan megvizsgálni. Könnyen meglehet, hogy ez adja meg a nyitját az európai történelem egy, még mindig igen rejtélyes epizódjának.

 

* * * * *

 

Épp amikor e könyv írásának vége felé jártam, örömmel hallottam, hogy a Glasgow-ban dolgozó Dr. Christina Larner a Társadalomtudományi Kutató Tanácstól ösztöndíjat kapott arra, hogy megszervezzen és vezessen egy skóciai kutatómunkát, amely e központi fontosságú kérdéssel kapcsolatban sok mindent feltárhat.

 

 

 

 

Rövidítések

 

 

Bouquet – Recueil des Historiens des Gaules et de la France (Rerum Francicarum scriptores). Szerk. M. Bouquet stb. Paris, 1738-1876

 

Hansen: Quellen -J. Hansen: Quellen und Untersuchungen zur Geschichte des Hexenwahns und der Hexenverfolgung im Mittelalter. Bonn, 1901

 

Hansen: Zauberwahn -J. Hansen: Zauberwahn, Inquisition und Hexenprozess im Mittelalter und die Entstehung der grossen Hexenverfolgung. München –Leipzig, 1900

 

MGSS – Monumenta Germaniae historica, Scriptores. Szerk. G.H. Pertz stb. Hannover–Berlin, 1826-tól

 

MGH, Leges – Monumenta Germaniae historica, Leges. Hannover–Leipzig, 1835-től

 

Pat. graec. és Pat. lat. – Patrologiae cursus completus, Series graeca, Series latina. Szerk. J. P. Migne, Paris, 1857-1866

 

 

 

 

Ókori vagy középkori szerzők közismert művei esetében a kiadást csak akkor tüntetjük fel pontosan, ha erre a hivatkozás megkönnyítése érdekében szükség van.

 

 

 

 

 

ELSŐ FEJEZET

 

Ókori előjáték

 

  1. Minucius Felix: Octavius, IX. és X. fejezet. Vö. XXVII., XXX., XXXI. fejezet, ahol a keresztény cáfolja ezeket a vádakat.
  2. Tertullianus: Apologeticum, XVI. fejezet
  1. Uo. VIII. fejezet
  1. Ifjabb Plinius: Levelek. X. könyv 96-97
  2. Tatianus: Oratio ad Graecos, XXV., 3.
  3. Jusztinosz: Apologia II., 12.
  4. Jusztinosz: Dialogus cum TryphoneJudaeo, X. fejezet, 1.
  5. Athenagorász: Legatio pro Christianis, III., 34-35.
  6. A keresztények ellen emelt ilyen vádakról lásd J. P. Waltzing: „Le crime rituel reproché aux chrétiens du 2e siécle”. In: Académie Royale de Belgique, Bulletin de la Classe des Lettres…, 5. series, 10. vol., Bruxelles, 1924, 205-239.; E J. Dölger: Antike und Christentum.4. vol., Münster i. W., 1924. 187-228: „Sacramentum infanticidii”.
  1. Erről az üldözésről lásd Eusebius: Historia Ecclesiastica. Szerk. Kirsopp Lake, V. könyv, 1. fejezet, I. Behatóan foglalkozik a kérdéssel: W. H. C. Frend: Martyrdom and Persecution in the Early Church. Oxford, 1965, 1. fejezet.
  1. Eusebius: Historia Ecclesiastica, V. könyv. I. fejezet.
  2. Frend, i. m. 5.; J. Vogt: „Zur Religiositát der Christenverfolger im römischen Reich”. In: Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1962, 7-30.
  3. Frend, i. m. 7, 10.
  4. Eusebius, i. m. 52. szakasz
  1. Uo., 26. szakasz
  2. 2.
  1. Erről a képzeletszüleményről lásd A. Jacoby: „Der angebliche Eselskult der Juden und Christen”. In: Archiv für Religionswúsenschaft, 25. vol., Leipzig-Berlin, 1927, 265-82.; és E. Bickermann, „Ritualmord und Eselskult”. In: Monatschrift für Geschichte und Wissenschaft desJudentums. Dresden, 71. évf., 1927,171-187,255-264.
  2. Apion történetei a zsidó Josephus válaszában maradtak fenn: Contra Apionem, II. fejezet, 9.
  3. Epiphaniosz: Panarion, XXVI., 12.
  4. Sallustius: Catilina, 22.
  5. Dio Cassius: Romaika, XXXVII. könyv, 30.
  1. Uo., LXXI. könyv, 4.
  1. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok: Publicola
  1. Polünéusz:Strategica, VI., 7, 2.
  1. Josephus: Contra Apionem, 91-96.
  2. Korinthusbeliekhez I., 11:23-5.
  3. Concil. Trident., Sessio XIII., Canon 2.
  4. Tertullianus: De Corona, III. fejezet (Pat. lat., 2. vol., 80. hasáb; Vö. még uo. j. jegyzet).
  5. Tertullianus: Liber II. ad uxorem, IV. és V. fejezet (Pat. lat., 1. vol., 1294-7. hasáb)
  6. János evangéliuma, 6:53.
  7. Jusztinosz: Apologia I., 26.
  8. Irenaeus: Adversus Haereses, I. könyv, XXV. fejezet, 3, 4.; vö. I. könyv, XXCII. fejezet, 2.
  9. Alexandriai Kelemen: Stromateis, III. könyv, II. fejezet; vö. III. könyv, IV. fejezet
  10. Az agapéról lásd H. Lietzmann: Mass and the Lord’s Supper. (Angolra fordította: D. H. G. Reeve.) Lieden, 1954; B. Reicke: Diakonie, Festfreude und Zelos in Verbindung mit der altchristlichen Agapenfeier. UppsalaWiesbaden, 1951. (Uppsala Universitets Arsskrit, 1951, 5. szám)
  11. Hippolütosz Egyházi rendjének etióp fordítását összefoglalja Lietzmann, i.m., 163.
  1. Livius: Ab urbe condita, XXXIX. könyv, VIII-XIX. fejezet. Vö. még Frend, i. m., 109-12.
  2. Livius, i. h., VIII. fej., 5-7; XIII. fej., 11-12.
  1. Uo., XVI. fej., 3-7.
  1. A továbbiakról lásd Frend, i. m., több helyen; vö. G. E. M. de Ste Croix: „Why were the Christians persecuted?”. In: Past and Present, London, 26. szám (1963. november), 6-38. (főként 24-31.); és J. Vogt: „Zur Religiositát der Christenverfolger im römischen Reich”, In: Sitzungsberichte der Heidelberger Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, 1962. évf., 7-20.
  1. Tertullianus: Apologeticum, XI. fejezet, 1-2.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

 

A középkori eretnekek és a démonok (I.)

 

1.

 

  1. Philastrius: Diversarum hereseon, XLIX., 3.
  2. Epiphaniosz: Panarion, XIVIII., 4.
  3. Agoston: De haeresibus, XXVI.
  4. Theodorétosz: Haereticarum fabularum compendium, III, 2.
  5. Például Jeromos: XLI. Epistola, 4.
  6. Ágoston: De moribus Ecclesiae Catholicae et de moribus Manichaeorum, II. könyv, VII. fejezet.
  7. A szöveget latin fordításban közli F. C. Conybeare: The Key of Truth, a manual of the Paulician Church in Armenia. Oxford, 1899, 152-154.
  8. Pszellosz Mihály: Peri energeiasz daimonon, V. fejezet (Pat. graec. 122. vol., 831-3. hasáb). Vö. K. Svoboda: La démonologie de Michel Psellos. Brno, 1927 (főként 47-48.).
  1. Adhémar de Chabannes: Historia Francorum, III. könyv, 59. fejezet (MGSS IV. vol., 143.).
  1. Pál, a chartres-i Saint-Pére szerzetese: Liber Aganonis. In: Cartulaire de l’abbaye de Saint-Pere de Chartres. Szerk. M. Guérard, I. vol., Paris, 1840, 112. Újkori tudósok a Liber Agananisnak a Bouquet X. kötetében közölt XVIII. századi kiadása alapján általában úgy tekintették ezt a dokumentumot, amely az első igazi boszorkányszombat-történetet tartalmazza, mint amely az orléans-i eseményekkel egykorú, vagyis 1022 táján keletkezett. Ez azonban tévedés; lásd Guérard bevezetőjét, CCLXXVI., 2. jegyzet.
  1. Walter Map: De nugis curialium. I. Distinctio, XXX. fejezet (Camden Society, 50. vol., London, 1850, 61.)
  1. Alain de Lille: De fide catholica contra haereticos sui temporis. I. könyv, LXIII. fejezet: (Pat. lat., 210. vol., 366. hasáb). Map alighanem Main de Lille-től hallhatta a történetet, ugyanis mindketten jelen voltak Rómában a lateráni zsinaton 1179-ben. A „kathar”-nak a tattusból való származtatását nagyon sokan elfogadták; ennek egy példáját adja I. von Döllinger: Beitrüge zur Sektengeschichte, II. vol., München, 1890, 293.
  2. Gulielmus Alvernus: Tractatus de legibus. XXVI. fejezet. In: Opera Omnia. Orléans, 1674, I. vol., 83.
  2. 2.
  1. Marburgi Konrádról és tevékenységéről: Gesta Treverorum, Continuatio IV. In: MGSS XXIV. vol., 400-402. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium. In: MGSS XXIII. vol., 931-932.; Annales Wormatienses. In: MGSS XVII. vol., 39. Jó modern feldolgozás: P. Braun: „Der Beichtvater der heiligen Elisabeth und deutsche Inquisitor Konrad von Marburg”. In: Beitrüge zur hessischen Kirchengeschichte. Szerk. Diehl és Koehler. Uj folyam, IV. pótkötet, Darmstadt, 1911, 248-300, 331-63. Braun munkáját néhány fontos helyesbítő adalékkal egészíti ki L. Förg: Die Ketzerverfolgung in Deutschland unter Gregor IX. Ihre Herkunft, ihre Bedeutung und ihre rechtlichen Grandlagen. Berlin, 1932; B. Kaltner: Konrad von Marburg und die Inquisition in Deutschland. Prag, 1882, bár avult, érdemes megnézni. Konrád esetleges arisztokrata származására és a premontreiekkel való kapcsolatára nézve lásd K. H. May: „Zur Geschichte Konrads von Marburg”. In: Hessisches jahrbuch für Landesgeschichte, I. vol., Marburg, 1951.
  1. Annales Wormatienses, i. h.
  2. Chronica Albrici, 931.
  1. Vö. H. Finke: Konzilienstudien zur Geschichte des 13. Jahrhunderts. Münster, 1891, 30 skk.
  1. Gesta Treverorum, Contin. IV., 402.
  1. MGH, Epistolae Saeculi XIII et regestis Pontiftcum Romanorum, I. vol., 560. szám, 453-455.
  1. Annales Erphordenses Fratrum Praedicatorum. In: Scriptores Rerum Germanicarum: Monumenta Erphesfurtensia. Szerk. O. Holder-Egger. Hannover, 1899, 86.
  1. Szövege a Chronica Albriciban, 931-932.
  2. Vö. Förg, i. m. 79, 91.
  1. Chronica Albrici, 931.

 

 

HARMADIK FEJEZET

 

A középkori eretnekek és a démonok (II.)

 

1.

 

  1. Szövege a Chronica Albriciban, 931.
  1. Bibliográfiák: G. Gonnet — A. Hugon: Bibliografza Valdese. Torre Pellice, 1953 (Bollettino della Societá di Studi Valdesi, 93. szám) és G. Gonnet: Sulle fonti del Valdismo medioevale. In: Protestantesimo, XII. vol., Roma, 1957, 17-32. A mozgalom kezdetét tárgyalja C. Thouzellier: Catharisme et Valdéisme en Languedoc á la fin du XIIe-siécle. Paris, 1966, és K.-V. Selge: Die ersten Waldenser, 2 vol., Berlin, 1967. Altalános áttekintésként továbbra is jól használható E. Comba: Storia dei Valdesi. 4. kiadás, Torre Pellice — Torino, 1950. Erre, valamint más mozgalmakra vonatkozó szövegek gazdag gyűjteményét tartalmazza, angol fordításban, W. L. Wakefield-A. P. Evans: Heresies of the high middle ages, New York-London, 1969.
  1. Máté evangéliuma, 19:21.
  1. Tractatus de haeresi Pauperum de Lugduno; a szerző nevének feltüntetése nélkül közli E. Marténe-U. Durand: Thesaurus anecdotorum, V. vol., Paris, 1727. A vonatkozó szövegrészek az 1779-80. és 1782. hasábon olvashatók.
  1. Vö. K. Schrödl: Passavia sacra. Passau, 1879, 243-244.; és H. Haupt: „Waldensertum und Inquisition im süd-östlichen Deutschland bis zur Mitte des 14ten Jahrhunderts”. In: Deutsche Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, I. köt., Freiburg in Breisgau, 1890, 306 sk és 322-8. old.; E. Tomek: Kirchengeschichte Oesterreichs. Innsbruck-Wien-München, 1935, 215.; P. P. Bernard: „Heresy in fourteenth century Austria”. In: Medievalia et Humanistica. X. vol., Boulder, Colorado, 1956, 50 skk.
  1. Anonymi auctoris brevis narratio… , in: H. Perz: Scriptores rerum Austriacarum. II. vol., 533-536. hasáb. Bővített változata: MGSS IX. vol., 825-826.
  2. Annales Matseenses, i. h.
  1. Vö. B. Dudik: Iter Romanum, II. vol., Wien, 1855, 136-141, ahol a bulla szövege is megtalálható.
  1. Winterthuri János, Chronica, In: MGSS, új folyam, III. vol., 144-145.
  1. Gesta archiepiscoporum Magdeburgensium. In: MGSS XIV. vol., 434.
  1. Winterthuri János, i. m. 151.
  2. Vö. H. Haupt: „Husitische Propaganda in Deutschland”. In: Historisches Taschenbuch, 6. folyam, 7. év. Leipzig, 1888, 237.; D. Kurze: „Zur Ketzergeschichte der Mark Brandenburg und Pommerns vornehmlich im 14. Jahrhundert: Luziferianer, Putzkeller und Waldenser”. In: Jahrbuch für die Geschichte Mittel- und Ostdeutschlands, 16-17. vol., Berlin, 1968, 50-94.
  1. Winterthuri János, i. m. 145.
  1. Nicolas Eymeric: Directorium Inquisitorum. Roma, 1578, 206.
  2. A vallatási jegyzőkönyvet lásd Processus contra Valdenses, Pauperes de Lugduno…, kiadta G. Amati. In: Archivo storico italiano, I. vol., 2, 16-52. és II. vol., 1. 3-61. (mindkettő Firenze, 1865). Antonio Galosna vallomásának vonatkozó részeit lásd II. vol., 3, 9, 12-31. Lásd még C. Cantü: Gli Eretici d’Italia, I. vol., Torino 1865, 83-6.; G. Boffito: „Eretici in Piemonte al tempo del gran scisma (1378-1417)”. In: Studi e Documenti di Storia e Diritto, 18. évf., Roma, 1896, 381-431. (főként 387, 407-408.); és G. Gonnet: „Casi di sincretismo ereticale in Piemonte nei secoli XIV e XV”. In: Bollettino della Societa di Studi Valdesi (Bulletin de la société d’histoire vaudoise) CVIII. vol., Torre Pellice, 1960.
  1. Vö. Amati bevezetőjét a Processushoz, 14-15. Az ítéletre nézve lásd Instrumentum Sententiae late per Dominum Inquisitorem contra dous Valdenses. Kiadta G. M. di San Giovanni. In: Miscellanea di Storia Italiana, XV vol, Torino, 1876, 75-84. Az 1451-i perről: G. Weitzecker: „Processo di un valdese nell’anno 1451”. In: La Rivista Cristiana, IX. vol., Firenze-Torino-Roma, 1881. 363-367.
  1. Erről lásd J. Chevalier: Mémoire historique szír les hérésies en Dauphiné. Valence, 1890; és J. Marx: L’Inquisition en Dauphiné. Paris, 1914.
  2. J. Marx, i. m. 170.
  1. Uo. 26-27.
  1. Gabriel Martin: Inscription en faux… contre le livre intitulé: De la puissance du pape… par le sieur Marc Vulson. Grenoble, 1640, 219-31. Azok a levéltári források, amelyekre Martin hivatkozik, elvesztek, de elbeszélését igazolják más levéltári források, amelyeket Marx megvizsgált (lásd Marx, i. m., 26. 1. jegyzet).
  1. Vö. Amati, i. m., I. vol., 2, 40.
  2. Franciscus Marcus: Decisiones aureae. Lyon, 1584, II., 362.
  1. A kihallgatás jegyzőkönyvének szövege megtalálható a Cambridge University Libraryben, a valdens kéziratok Morland-féle gyűjteményében, Dd. III. 26 (c) H 6. Kiadta Peter Allix: Ancient Churches of Piedmont. London, 1690, 307-317.
  1. J. Marx, i. m. 26. 6. jegyzet.
  2. 2.
  1. A kihallgatás és a vallomások jegyzőkönyvét lásd Processus contra hereticos de opinione dampnata existentes, coram dominis deputatis ad instantiam domini Antonii de Eugubio procuratoris fiscalis fiictus. In: F. Ehrle: „Die Spiritualen, ihr Uerháltnis zum Franziskanerorden und zu den Fraticellen”, Archiv für Literatur- und Kirchengeschichte des Mittelalters, N vol., Freiburg in Breisgau, 1888. 110-138. Ugyanez az irat megtalálható még A. Dressel: Vier Documente aus römischen Archiven. 2. kiadás. Berlin, 1872, 3-48. Ehrle kiadása a pontosabb, s az alábbi utalások mind erre a kiadásra vonatkoznak. Dressel közli (a 18-25. oldalon) egy olyan levél szövegét, amelyet a pápának küldtek meghatalmazottai, s abban összegezték a kihallgatások eredményeit. Ez Ehrlénél nem található meg.
  1. Például Ehrle, i. m. 135-138. és R. Guarnieri: Il movimento del libero spirito. Roma, 1965, 480.
  2. A fraticellókról lásd D. L. Douie: The nature and the effect of the hresy of the Fraticelli. Manchester, 1932, és rövidebben M. Reeves: The influence of propheey in the later middle ages. Oxford, 1969, 212-228, és G. Leff: Heresy in the later middle ages. Manchester-New York, 1967, I. vol., 230-255. A fraticellóknek azt a csoportját, amelyikről itt szó van, csak Douie említi, i. m. 243-246.
  3. Szövege a Processusban, 112-16.
  1. Uo. 117.
  2. Uo. 127.
  3. Uo. 118.
  4. Uo. 121.
  5. Uo. 126.
  6. Uo. 126.
  7. Uo. 120, 129.
  8. Uo. 130.
  9. Uo. 131.
  10. Uo. 127.
  1. Lásd fent 35.
  2. Guibert de Nogent: Histoire de sa vie (1053-1124). Kiadta G. Bourgin, Paris, 1907. III. könyv, XVII. fejezet, 212-213.
  3. L. Blanchi: Le Prediche volgari di San Bernardino da Siena. Siena, 1884. II. vol., 356.
  4. Kapisztrán Jánosról lásd J. Hofer: Johannes Kapistran. Ein Leben im Kampf um die Reform der Kirche. Roma-Heidelberg, 1964-5. Javított kiadás, 2 vols.
  1. Uo. I. vol., 339-342.
  1. Wadding: AnnalesMinorum. Roma, 1735. 2. kiadás, XII. vol., 25. Wadding ezt az értesülését Antoninus firenzei érsek Krónikájából meríti.
  2. Vö. Nicolas de Fara: Vita S. Johannis a Capistrano. In: Acta Sanctorum, október 10, 448, 25. bekezdés; Christophorus a Varisio (Varese): Vita St. Johannis a Capistrano. Uo. 500, 37. bekezdés.
  3. Lásd fent 62.
  4. Blondus Flavius: De Roma Triumphante X. Könyv. Basel, 1531. A kötet magában foglalja az Italia Illustratát is, bár ez önálló mű. A vonatkozó szöveg-
  1. rész a 337-338. oldalon található. Az Italia Illustrata 1453-ban készült.
  1. Uo.
  1. Vö. a fenti szövegrész variánsait, in: B. Nogara: Scritti inediti e rari di Biondo Flavio. Roma, 1927, 223.
  2. Codex 18626, 67r., Staatsbibliothek, München.
  1. Lásd fent 64.
  2. Joannis Genesius de Sepúlveda: De vita et rebus gestis Aegidü Albornotii Carrilli, in: Opera Omnia, IV köt., 1780, 57-8. old.
  2. 3.
  1. Egyes jelentős újkori történészek úgy vélik, hogy a katharok csakugyan ilyen szabados irányt követtek, de a legnyomósabbnak szánt bizonyíték — két elfogott kathar vezető vallomása, ahogy az kivonatosan Geoffroy de Vigeois-nál olvasható (Chronicon. In. M. Bouquet: Recueil des historiens des Gaules et de la France, XII. vol., 449.) és Geoffroy d’Auxerre-nél (kiadta J. Leclercq: Studia Anselmiana, 31. füzet, Roma, 1953, 196.) — nézetem szerint nagyon kétes bizonyíték. Abban a hatalmas forrásanyagban, amelyet pl. G. Koch vonultat fel (Frauenfrage und Ketzertum im Mittelalter. Berlin, 1962. 113-121.) semmi sem tanúsítja, hogy a katharok szabad szerelmet űztek, vagy különösen hogy orgiákat rendeztek volna.
  2. Lásd pl. a XIII. század közepéről való Summa contra hereticost, a milánói ferences Jacobo de Capellis írását, amelyet C. Molinier adott ki „Rapport… sur une mission exécutée en Italie” című munkájában, in: Archives des Missions scientifiques et littéraires, 3. folyam, XIV. köt., Paris, 1888, 133-336. A vonatkozó szövegrész a 289-290. oldalon olvasható.
  1. Lásd fent 57.
  1. Vö. F. Baethgen: „Franziskanische Studien”. In: Mediaevalia: Aufsritze, Nachrufe, Besprechungen. Stuttgart, 1960. 331-341.
  2. Kivétel a néhai tisztelendő Montague Summers: lásd A History of witchcraft and demonology. London-New York, 1926. 25.
  1. Vö. C. H. Lea: The Inquisition of the middle ages. II. vol., 358.
  2. Lásd fent 47.
  1. Egyes forrásokat megemlítettem e fejezet első részében. Más források: Gesta Treverorum, Continuatio IV. In: MGSS, XXIV vol., 401.; valamint a Manichaei cujusdam confessio című irat második része, in: I. von Döllinger: Beitrüge zur Sektengeschichte. München, 1890., II. vol., 370-373.
  1. Lásd N. G. Garsoian: The Paulician heresy. A study of the origin and development of Paulicianism in Armenia and the eastern provinces of the Byzantine Empire. Hague-Paris, 1967 (főként 232-233.)
  2. Lásd fent 36.
  1. Lásd J. B. Russell: Dissent and reform in the early middle ages. Berkeley-Los Angeles, 1965. 205-215.; és az alább, a 67. jegyzetben felsorolt munkákat. Erősen vitatott kérdés, hogy a bogumil hatás mikor ért el nyugatra, de még azok is, akik úgy vélik, hogy a XI. században, elismerik, hogy az akkor csakis az etika és a szertartásrend körére szorítkozhatott; vö. C. Thouzellier: „Tradition et résurgence dans l’hérésie médiévale”. In: Hérésies et sociétés dans l’Europe pre-industrielle, 11e — 18e siicles. Szerk. J. Le Goff, Paris-Hague, 1968. 105-116. A nyugati eretnekségben a XIII. század közepe előtt nyoma sincs dualista metafizikának.
  1. Lásd fent 39.
  2. Radulphus Ardens: Homilia XIX in Dominica VIII post Trinitatem. In: Pat. lat. 155. vol., 2011. hasáb.
  3. Geoffroy de Vigeons, i. h.
  4. Viszonylag újkeletű alapművek a dualista vallásról: D. Obolensky: The Bogomils. Cambridge, 1948; H. Söderberg: La religion des Cathares. Uppsala, 1949; A. Borst: Die Katharer. Stuttgart, 1953. Atfogó bibliográfia: H. Grundmann: Bibliographie zur Ketzergeschichte des Mittelalters, 1900-66 (Sussidi Eruditi 20. szám). Roma, 1967. 23-41.
  5. Lásd alább 200.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Változó nézetek az Ördögről és

hatalmáról

 

1.

 

  1. G. Roskoff: Geschichte des Teufels. Leipzig, 1869; bár óhatatlanul avult, még mindig a legteljesebb történeti feldolgozása a Sátánnal és démoni seregeivel kapcsolatos nézeteknek. Ugyanezt a kérdéskört tárgyalja, rövidebben E. Langton: Satan, a portrait. London, 1945, és H. A. Kelly: Towards the death of Satan. London, 1968. A keresztény és zsidó nézetek kialakulásáról, az Ujszövetséggel bezárólag, lásd még E. Langton: Essentials of demonology. London, 1949.
  2. Ámos, 3:6.
  3. Esaiás, 45:7.
  4. Lásd H. V. Kluger: Satan in the Old Testament.(Angolra fordította: H. Nagel) Northwestern University Press, Evanston, USA, 1967.
  5. A szövegeket illetően lásd R. H. Charles: The Apocrypha and Pseudepigrapha of the Old Testament. 2 vols, Oxford, 1913. Jó áttekintést ad H. H. Rowley: The relevance ofApocalyptic. 2. kiadás, London, 1947. Sokat vitatott és máig tisztázatlan kérdés, hogy a zsidó demonológia kifejlődése mennyiben köszönhető iráni hatásnak, és hogy a Sátánban mennyi van a Zoroasztervallás pusztító szelleméből, Ahrimanból. Újabb szakmunkák: J. DuchesneGuillemin: Ormazd etAhriman. Paris, 1953, és R. C. Zaehner: The dawn and twillight of Zoroastrianism. London, 1961.
  1. Énokh I. könyve, 10:1-11 (Charles, i. m. II. vol., 193-194.)
  2. Énokh I. könyve, 15:11 (uo. 198.)
  3. Énokh I. könyve, 19:1 (uo. 200.)
  1. Jubileumok könyve, 11:4 skk (uo. 29.)
  2. Levi testamentuma, 19:1 (uo. 315.)
  3. G. Vermes: The Dead Sea Scrolls in English. London, 1962, 124.
  4. Uo. 140-141
  2. 2.
  1. A kérdést tárgyaló újabb művek: G. B. Caird: Principalities and Powers: a study in Pauline theology, Oxford. 1956, és H. A. Kelly, i. m.
  2. János evangéliuma 8:44
  3. Korinhusbeliekhez II., 4:4
  4. Apostolok cselekedetei, 26:18
  5. Korinthusbeliekhez I., 10:20. Az Ujtestamentum görög szövege csak a Sátánra használja a „diabolosz”-t. Az alacsonyabb rendű gonosz szellemek neve „daimon”, amely „démon”-nak fordítandó, bár az angol Biblia javított kiadása „ördög”-nek mondja.
  6. János evangéliuma, 12:31
  7. János evangéliuma, 16:11
  8. Zsidókhoz, 2:14
  9. Péter I. levele, 5:8
  10. János jelenései, 20:10
  2. 3.
  1. Énokh I. könyve, 69:4-6 (Charles, i. m. II. vol., 233.)
  2. Latin Vita, 9, 1 (uo. 136.); Apocalypsis Mosis, 16-20. (uo., 145-146.)
  3. Efézusbeliekhez, 6:12; v.ö. Efézusbeliekhez, 2:2
  4. Ágoston: Enarratio in Psalmus cxlviii, 9. (Pat. lat. 37. vol., 1943. hasáb)
  5. Ágoston: De divinatione daemonum, III. fejezet, 7. (Pat. lat., 40. vol., 584-585. hasáb)
  6. Efézusbeliekhez, 6:12
  7. Irenaeus: Adversus haereses, V. könyv, XXIV. Fejezet
  8. Tertullianus: Apologeticum, XXII. Fejezet
  9. Órigenész: Contra Celsum, VIII. könyv, 31-32
  10. Jusztinosz: Apologia, I. 55 skk.
  11. Jusztinosz: Apologia, I. 5, 12 és 14; Origenész: Exhortatio ad martyrium, 18,32 (Pat.graec. 11. vol., 585-588, 603. hasáb)
  12. Cyprianus: Liber de unitate Ecclesiae, 15. (Pat. lat., 4. vol., 527. hasáb)
  13. Jeromos: Libercontra Vigilantium, 9. (Pat. lat. 23. vol., 363-364. hasáb)
  14. Tertullianus: Apologeticum, XXIII. fejezet; Cyprianus: Ad Demetrianum. 15. (Pat. lat. 4. vol., 574-575. hasáb)
  15. Sulpicius Severus: Dialogus III., VI. fejezet
  16. Hermász pásztora, Mandates VII. és XII.
  17. Irenaeus, Adversus haereses, II. könyv, XXXII. fej.
  18. Tertullianus: Apologeticum, XXIII. Fejezet
  19. Origenész: Homilia in librumJesu Nave. XV (Pat. graec. 12. vol., 897 skk. hasáb)

 

 

4.

 

  1. Theodorétosz: Historia Ecclesiastica, V. könyv, XXI. fejezet
  1. Nagy Szent Gergely: Dialogi, III. könyv, VII. fejezet
  1. Acta Sanctorum. Augusztus 5, 9. bekezdés
  1. Heisterbachi Caesarius: Dialogus miraculorum, III. könyv, 26. fejezet. A Dialogus jól használható latin nyelvű kiadása a J. Strange-féle, 2 vols, Köln, 1851. A mű démonológiai vonatkozásairól lásd Ph. Schmidt: Der Teufels- und Dcimonenglaube in den Erzühlungen des Caesarius von Heisterbach. Basel, 1926
  1. Uo. V. könyv, 2. fejezet
  2. Uo. III. könyv, 6, 7. fejezet
  3. Uo. V. könyv, 5. fejezet
  4. Uo. V. könyv, 7. fejezet
  5. Uo. V. könyv, 44. fejezet
  6. Uo. V. könyv, 42. fejezet
  7. Uo. V. könyv, 18. fejezet
  8. Uo. V. könyv, 17. fejezet
  9. Uo. V. könyv, 9. fejezet
  10. Uo. V. könyv, 28. fejezet
  11. Uo. V. könyv, 30. fejezet
  12. Uo. V. könyv, 31. fejezet
  13. Uo. V. könyv, 24. fejezet
  14. Uo. V. könyv, 26. fejezet
  15. Uo. XII. könyv, 4. fejezet
  1. Richalmus: Liber Revelationum de insidüs et versutiis daemonum adversus homines. In: B. Pez: Thesaurus anecdotorum novissimus. I. vol., 2. Augsburg, 1721, 374 skk hasáb
  2. Richalmus, i.m. LXXIII. fejezet, 440. hasáb
  1. Uo. XLIV fejezet, 440. hasáb
  2. Uo. LXX. fejezet, 438. hasáb
  3. Uo. III. fejezet, 385. hasáb
  4. Uo. IV fejezet, 387. hasáb
  5. Uo. XLI. fejezet, 421. hasáb
  6. Uo. XII. fejezet, 398. hasáb
  7. Uo. XVII., XXII., XXVIII., XXX. fejezet, 403-404, 410-411, 414-416, 417-418. hasáb
  8. Uo. I. fejezet, 380. hasáb
  9. Uo. I. fejezet, 382. hasáb
  10. Uo. XXXVI. fejezet, 420. hasáb
  11. Uo. VI. fejezet, 391. hasáb
  12. Uo. III. fejezet, 384. hasáb
  13. Uo. 1V. fejezet, 385. hasáb
  14. Uo. I. fejezet, 377. hasáb
  1. Uo. XC. fejezet, 448. hasáb
  2. Uo. XII. fejezet, 396. hasáb
  3. Uo. CXXIII. fejezet, 464. hasáb; vö. XXI. fejezet, 408-410. hasáb
  4. Uo. L1V. fejezet, 428. hasáb
  5. Ua. III., IV. fejezet, 384-90. hasáb
  6. Uo. III. fejezet, 385. hasáb
  7. Uo. XLVI. fejezet, 423. hasáb
  8. Uo. IV. fejezet, 390. hasáb
  9. Uo. XXX. fejezet, 418. hasáb

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

A templomos lovagrend szétzúzása

 

1.

 

1. A templomos lovagokra vonatkozó irodalom olyan óriási, hogy csak a bibliográfiai áttekintés két kötetet tesz ki. Az 1926-ig megjelent könyvekről és cikkekről lásd M. Dessubré: Bibliographie de l’Ordre des Templiers. Paris, 1928; a későbbi kiadványokról H. Neu: Bibliographie des Templer-Ordens, 1927-1965. Neu bibliográfiájában sokkal korábbi művekre is találhatók utalások, s szerkezetének jóvoltából könnyebb használni, mint Dessubré munkáját. A téma két jó angol nyelvű történeti feldolgozása: G. A. Campbell: The Knights Templars. London, 1937; és E. Simon: The Piebald Standard. A biography of the Knights Templars. London, 1959. Sajnos, e két könyv közül egyik sem jelzi forrásait. A rend szétzúzásáról az alapművek még mindig: H. Finke: Papsttum und Untergang des Templerordens. 2 vols, Münster i. W, 1907 és G. Lizerand két műve: Clément Vet Philippe le Bel. Paris, 1910 és Jacques de Molay. Paris, 1913. A rend szétzúzására vonatkozó eredeti források gazdag gyűjteményét tartalmazza Michelet: Procés des Templiers. 2 vols, Paris, 1841, 1851; jó válogatást közöl, benne néhány olyan forrás adatait is, amelyeket Michelet nem ismert: G. Lizerand: L’Affaire des Templiers. Paris, 1923. További fontos dokumentumokat tartalmaz Finke, II. vol. A Michelet dokumentumaiból készült válogatás francia fordítását lásd R. Oursel: Le procis des Templiers. Paris, 1955. Oursel saját következtetései azonban nem mindig állják ki az alapos vizsgálatot.

2. Raymond Lull: Liber de ftne. Függelékként közli A. Gottron: Ramon Lulls Kreuzzugsideen, Berlin-Leipzig, 1912. 65-93. Lásd még J. N. Hillgarth: Ramon Lull und Lullism in fourteenth-century France. Oxford, 1971. (főként 66, 72-73.)

3. A fennmaradt töredékek, összeállítva, egy 1308 elejéről származó aragóniai iratban találhatók. A szöveget lásd Finke, i. m. II. vol., 118. Vö. Christian Spinola II. Aragóniai Jakabnak írt levelével, u.o. 51.; valamint Finke megjegyzéseivel, I. vol., 121-122.

  1. Pierre Dubois: De recuperatione Terre Sancte. Kiadta C. V. Langlois, Paris, 1891. (főként 98-99, 131-140.) Ez a röpirat 1305 és 1307 közt keletkezett. Dubois-ról lásd E. Zeck: Der Publizist Pierre Dubois. Berlin, 1911 (főleg a Lull-lal való kapcsolatáról, 147 skk.)
  2. Jacques de Molay válaszát lásd Lizerand: L’Affaire des Templiers. 2-14.
  2. 2.
  1. Esquieu de Floyranról lásd Finke i. m. II. vol., 83-85. és Almaricus Augerii: Vita Clementis V In: E. Baluze: Vitae paparum Avenionensium. Kiadta G. Mollat, Paris, 1914. I. vol., 93-94. Akárcsak Esquieu, Almaric is Béziersből származott, de fél századdal később működött. A történetnek a Villani Istorie fzorentinéjében található változata bizonyíthatóan pontatlan. Lásd még Finke, i. m. I. vol., 111-114. és C. V. Langlois ismertetését Finke munkájáról, Journal des Savants, 1908. 423-425.
  1. Szövege in: Lizerand, i.m. 206-212.
  2. A rend bűnösségéről vagy ártatlanságáról folyó vita bibliográfiáját lásd in: Neu, i.m. 41-50. Neu munkájának kiadása óta jelent meg G. Legman: The guilt of the Templars. New York, 1966. Ez a munka nem vehető komolyan.
  3. Szövege in: Lizerand, i. m. 206-212.
  4. Példákkal és utalásokkal szolgál Michelet, i. m. II. vol., 292,294,295,297; vö. szövegével, in: Finke, i. m. II. vol., 363.
  5. Szövege in: Finke, i.m., II. vol., 342-364.
  1. Chronique de Saint-Denis. In: Bouquet, XX. vol., 686.
  1. Vö. szövegével, in: Finke, i. m. II. vol., 351, 353, 361.
  1. Uo. 342, 344, 345, 348.
  1. Vö. Finke, i. m. I. vol., 147-150.
  2. Ez kiderül már a templomosok elfogatására kiadott rendeletből; szövegét lásd in: Lizerand, i. m. 26.
  3. Vö. Michelet: Procés des Templiers, I. vol., 75.
  4. E korai vallomások szövegét lásd in: Michelet, i. m. II. vol., 277 skk.
  5. Hugues de Pairaud vallomásáról lásd Lizerand, i. m. 43.
  6. Vö. a szövegekkel, in: Finke, i. m. II. vol., 342-364.
  7. Szövegek, in: Finke, i. m. II. vol., 309-312.
  1. Uo. 307-309.
  1. Vö. Finke, i. m. I. vol., 181. az (1) számú lábjegyzettel.
  1. Szövege in: Rymer: Foedera, 1745-ös kiadás, I. vol., 4. bekezdés, 99-100.
  1. A meghívólevél latin szövegét lásd in: Lizerand, i. m. 102-106.
  2. A beszéd latin szövege uo. 110-124.
  3. Vö. a beszéddel uo. 124-136.
  1. Vö. Michelet, i.m. I. vol., 36.
  1. Szövege in: Lizerand, i. m. 176-188.
  2. Aimery de Villiers-le-Duc vallomása, uo.188-192.
  3. Szövege in: Villani: Istorie fzorentine, VIII. könyv, 92. fejezet

 

 

HATODIK FEJEZET

 

A boszorkányok nem létező

Társasága

 

1.

 

  1. K. E. Jarcke: „Ein Hexenprozess”. In: Annalen der Deutschen und anslirndischen Criminal-Rechts-Pflege. I. vol., Berlin, 1828 (főként 450.)
  2. F. J. Mone: „Ueber das Hexenwesen”. In: Anzeiger für Kunde der teutschen Vorzeit, 8. évf. Karlsruhe, 1839 (főként 271-275, 111 453.)
  1. Vö. J. M. Roberts: The mythology of the secret societies. London, 1972
  2. J. Michelet: La Sorciére. XI. fejezet, 128. (a P. Viallaneix-féle kiadásban) Paris, 1966
  1. Uo. XI., XII. fejezet, 137, 138.
  1. Vö. G. Mongrédien: Madame de Montespan et l’affaire des po sons. Paris, 1953
  2. Lásd alább 238.
  3. Előszó a La Sorciére-hez, P. Viallaneix-kiadás i. m. 17-18.
  4. E. Le Roy Ladurie: Les paysans de Languedoc. Paris, 1966. 407-414.
  5. Margaret Murray már néhány évvel korábban kifejtette nézeteit, két cikkben, vö. Folk-Lore, XXVIII (1917) és XXXI (1920).
  6. E. Rose: A razor for a goat. Toronto, 1962. 14-15.
  7. Vö. Florence Hershman: Witchcraft U.S.A. New York, 1971. 149-156.
  8. A. Runeberg: Witches, demons and fertility magic. Helsinki, 1947. 230-231.
  9. R. Burns Begg: „Notice of Trials for Witchcraft at Crook of Devon, Kinrossshire, in 1662”. In: Proceedings of the Society ofAntiquaries of Scotland, XXII. vol., Edinburgh, 1888, 212 skk., 223.
  10. M. Murray: The Witch-cult in Western Europe. Oxford, 1962. 139, 99.
  11. T. Potts: Discovery of Witches in the County of Lancashire reprinted from the original edition of 1613. Manchester, 1845.
  12. Murray, i. m. 140.
  13. J. Glanvill: Sadducismus Triumphatus. London, 1689. 353-354.
  14. Murray, i. m. 141.
  1. Uo. 98.
  2. Reliquiae Antiquas Scoticae, illustrative of civil and ecclesiastical affairs. Szerk. G. R. Kinlock. Edinburgh, 1848, 121-123.
  1. Murray, i. m. 141-142.
  2. R. Pitcairn: Criminal Trials… Edinburgh, 1833. III. vol., függelék, 613.
  1. Uo. 604.; vö. 609-611.
  2. Uo. 607.
  1. Murray, i.m. 100, 144.
  1. An Account of what happened in the Kingdom of Sweden in the years 1669, 1670… (Angolra fordította: A. Horneck) London, 1688, 584. Ez eredetileg egy német röpirat volt, amely Glanvill Sadducismus Triumphantusának függelékeként jelent meg.
  1. Vö. J. B. Russell: Witchcraft in the middle ages. Cornell University Press, 1972. 41-42.
  2. A. Runeberg: Witches, demons and fertility magic. i.m. 230.
  1. Uo. 86.
  1. E. Rose: i.m. 141-142.
  1. Uo. 143.
  2. Uo. 167-168.
  3. Uo. 197-199.
  1. Murray, i.m. 50-59.
  2. W. R. Halliday: Folk-Lore, XXXIII. vol. (1922), 228, jegyzet.
  3. Vö. in: Pitcairn: Criminal Trials, I. vol., 3. rész. Nemes from Scotland. Declaring the damnable life of Doctor Fian a notable Sorcerer (1591), 216.; és főként az Agnes Sampson elleni vádbeszédet, 235, 239.
  4. M. Summers: The history of witchcraft and demonology. London, 1926. XI.
  1. Uo. 4.
  2. Uo. XI., 5-8.
  1. J. B. Russell: Witchcraft in the middle ages. Cornell University Press, 1972. 3.
  1. Uo. 3. és vö. 22.
  2. Uo. 26 és vö. 266.
  3. Uo. 87-93, 160-163, 197, 223.
  4. Uo. 100.
  5. Uo. 283, 285.
  6. Uo. 52, 58, 59 és vö. 268.
  7. Uo. 41.
  8. Uo. 43.
  9. Uo. 132.

 

 

HETEDIK FEJEZET

 

Három hamisítvány és még egy

hamis nyom

 

1.

 

  1. W. G. Soldan: Geschichte der Hexenprozesse. Stuttgart-Tübingen, 1843. 180, 186-187, 189.
  1. J. Hansen: Zauberwahn, Inquisition und Hexenprozess im Mittelalter und die Entstehung der grossen Hexenverfolgung. München-Leipzig, 1900. 309, 315-317, 326, 335, 337.
  2. Hansen, i. m. 309-310. Az Angela de la Barthe-ra vonatkozó többi utalás: 188, 234.
  3. E.-L. de Lamothe-Langon: Histoire de l’Inquisition en France. Paris, 1829. II. vol., 614-615.
  4. T. Bouges: Histoire ecclésiastique et civile de la ville et diocése de Carcassonne. Paris, 1741. 200-201.
  1. D. de Vic-J. Vaissete: Histoire générale de Languedoc. Paris, 1742. N vol. Avertissement, v. A „Bardin krónikájá”-nak a szövege a „Preuves”-ben található, 2-47. hasáb, Molinier megjegyzéseit lásd az új kiadásban, Toulouse, 1885. X. vol., jegyzetek, 424-436. hasáb.
  1. Forrását maga jelöli meg: J. J. Percin: Monumenta conventus Tolosani Ordinis FE Praedicatorum. Toulouse, 1693. 109.
  2. Vö. Vic-Vaissete, i.m. „Preuves”, 5. hasáb. Percin történeti munkája a toulouse-i inkvizítorokról szóló részben nem említi Angela de la Barthe perét.
  3. Vic-Vaissete, i. m. 18. hasáb.
  1. Uo., 17-18. hasáb.
  2. Biographie toulousaine. Paris, 1823, I. vol., 400-401.
  1. Hansen: Zauberwahn, i. m. 315-330.
  2. Hansen: Quellen. Bonn, 1901. 450-453.
  3. Lamothe-Langon, i. m. III. vol., 235-240.
  1. Hogy Pierre Guidonis 1344-ben toulouse-i inkvizítor volt, azt egyetlen kézirat egyetlen kitétele alapján állítja J. Quétif és J. Echard: Scriptores Ordinis Praedicatorum. Paris, 1719. I. vol., 625. Ezt átvette M. J. C. Douais: Les fréres précheurs en Gascogne au XIIIe et au XIVe siécle. Auch, 1885. 453., de egy későbbi munkájában kihagyta e nevet az inkvizítorok jegyzékéből (amely csak az írásos anyagban ritkán említettekét tartalmazza); Documents pour servir á l’histoire de l’Inquisition dans le Languedoc. Paris, 1900. CXXX-CXXXIV.
  2. A „capitoul”-ok névsorát illetőleg lásd G. La Faille: Annales de la Ville de Toulouse. Toulouse, 1867. I. vol., 73; A. L. C. A. Du Mége: Histoire des Institutions… de Toulouse. Toulouse, 1844. II. vol., 45. Vö. E. Roschach: „Les listes municipales de Toulouse du XII’ au XVIII’ siécle”. In: Mémoires de l’Académie des Sciences… de Toulouse. 8. folyam, VII. vol., (1885), 1-22.
  1. Lamothe-Langon, i. m. III. vol., 226.
  1. XXII. Jánosnak az inkvizítorokhoz szóló levelét lásd Hansen: Quellen, 4-5. A pápai beavatkozás hátteréről: Anneliese Maier: „Eine Verfügung Johannes XXII. Uber die Zustándigkeit der Inquisition für Zaubereiprozesse”. In: Archivum Fratrum Praedicatorum. Roma, 1952. XXII. vol., 226-246.
  2. Bernard Gui: Manuel de l’Inquisiteur. Kiadta G. Mollat, 2 vols, Paris, 1926-27. Hogy a mágia mit jelentett akkor egy inkvizítornak, azt a II. kötet 202. oldala tanúsítja. Magának Guidonisnak az ítéleteiben, amint azokat a Liber Sententiarum Inquisitionis Tholosanae közli, Philip Limborch Historia Inquisitionisában (Amsterdam, 1692. 394 skk.) mágia vagy varázslás egyetlen esetben sem szerepel.
  1. Szövege, in: Hansen: Quellen, 6-7.
  2. 2.
  1. Lamothe-Langonról lásd R. Switzer: Etienne-Léon de Lamothe-Langon et le roman populaire franlais de 1800 á 1830. Toulouse, 1962; L. de Santi: „Episodes de l’histoire de Toulouse sous le premier Empire”. In: Mémoires de l’Académie des Sciences et des Belles-Lettres de Toulouse, 10. folyam, XII. vol., Toulouse, 1912. 87-100.
  2. Lamothe-Langon: Histoire de l’Inquisition en France, I. vol., Előszó, XXXIVXXXV.
  3. Idézi De Santi, i. m. 88.
  4. Lamothe-Langon: Alliance de la censure et de l’Inquisition. Paris, 1827. 8, 10. és vö. Lamothe-Langon: Le Chancelier et les censeurs. Paris, 1828. I. vol., vii.
  1. Uo.
  1. Pl. Ch. Molinier: L’Inquisition dans le Midi de la France au XIIIe et au XIVe siécle. Paris, 1880; L. Tanon: Histoire des tribunaux de l’Inquisition en France. Paris, 1893.
  1. Lamothe-Langon: La dame du comptoir. Paris, 1844, a borítón, 4.
  1. Vö. Switzer, i.m. 65.
  1. Sermet-ről lásd a cikket, in: Michaud: Biographie universelle.
  1. Le Pére Sermet: „Recherches historiques sur l’Inquisition de Toulouse”. In: Mémoires de l’Académie royale des sciences, inscriptions et belles-lettres de Toulouse. IV. vol. (1790), 46. Azok az iratok, amelyeket Sermet szerint Magi abbé fedezett fel, ugyanebben a kötetben jelentek meg; ezek csak az 1245-ös évre vonatkoznak.
  1. Lamothe-Langon: Histoire de l’Inquisition. I. vol., bevezetés, XXXVI.
  2. Philippus a Limborch: Historia Inquisitionis. Amsterdam, 1692. A Liber Sententiarumot lásd 334 skk. Bernard Guidonis prédikációjának hallgatóságáról lásd 334.
  3. G. La Faille: Annales de la Ville de Toulouse. 1687. L vol. 73.
  4. J. J. Percin, i. m. 110. Vö. 102, ahol Pierre Guidonis neve egy állítólag VI. Fülöp királytól származó, 1334-ben kelt levéllel kapcsolatban szerepel. A levél La Faille közvetítésével Bardintól származik, és csaknem bizonyosan hamisítvány. Az mindenesetre biztos, hogy először Percin hozta kapcsolatba Pierre Guidonis nevét ezzel a levéllel, egészen önkényesen.
  1. Lamothe-Langon, i. m. III. vol., 231. Percin egyéb adatokat is szolgáltat Lamothe-Langonnak: inkvizítorok nevét, ténykedésük időpontját illetőleg, többnyire tévesen.
  2. Pierre de Lancre: Tableaux de l’Inconstance des Mauvais Anges. Paris, 1612, főként 66-75, 89-90, 128-131, 140, 145, 175, 195-198, 216-217.
  1. Georgelre vonatkozóan lásd Michaud: Biographie universelle-jének cikkét. A név olyan ritka, hogy Michaud-nál más Georgel nem is fordul elő. Könyvének címe: Mémoires pour servir á l’histoire des événemens de la fin du dixhuitiime siécle, depuis 1760 jusq’en 1806-1810. Delort-ra vonatkozóan lásd a cikket, in: Rabbe-Boisjolin: Biographie universelle et portateve des contemporains. Paris, 1834. II. vol. A név olyan ritka, hogy Michaud Biographie universelle-jében egyetlen Delort sem fordul elő. Ellentétben LamotheLangonnal, Joseph Delort nyilvánvalóan képzett történész volt, aki némi paleográfiai szakismeretekkel is rendelkezett. Vö. Delort: Essai critique sur l’histoire de Charles VII… Paris, 1824. 2, és „piéces justificatives”, 173 skk.
  2. 3.
  1. J. J. von Görres: Die christliche Mystik. Regensburg, 1840. III. vol., 54-55.
  2. W. G. Soldan: Geschichte der Hexenprozesse. Stuttgart-Tübingen, 1843. 189.
  3. Janus (Döllinger álneve): Der Papst. München, 1869. 275-276; Döllinger: Das Papstthum. München, 1892. 126. (az előbbi mű javított kiadása)
  4. J. Hansen: Quellen, 64-66.; Zauberwahn, 334-337.
  5. Vö. J. L. J. Van de Kamp: Bartolus de Saxoferrato 1313-1357. Amsterdam, 1936 (holland nyelven), 35skk.
  6. Ioannes Baptista Zilettus: Consilia seu responsa ad causas criminales. Venezia, 1566. I. vol. E gyűjtemény további kiadásai Velencében 1572-ben és Frankfurt am Mainban 1578-ban jelentek meg. En az 1572-es velencei kiadást használtam.
  7. A gyűjteménybe pótlólag bevett harmincnégy consilium az Omnia Opera 1590-es, 1602-es és 1615-ös velencei kiadás X. kötetében található.
  1. Hansen:Quellen, 56, lásd jegyzet, amely szerint Ioannes de Plotis neve bizonyára tévesen került a szövegbe, s valójában Ioannes Viscontiról van szó, aki 1331-től 1342-ig novarai püspök volt.
  1. A De Plotis családra vonatkozó consiliumok, in: Ziletti: Consilia ad causas criminales (1572), V, VI., VII. és VIII. consilium; Bartolo: Omnia Opera. Venezia, 1602.X. vol., 183 skk, I., II., III., IV., VII., VIII., IX., XI. pótlólag felvett consilium; Ziletti: Consilia matrimonialia. Venezia, 1563. LXXXVIII. és LXXXIX. consilium
  1. Bartolo: Omnia Opera. 185, IV., pótlólag felvett consilium
  1. Ziletti: Consilia matrimonialia. 350-352, LXXXIX. consilium
  2. Bartolo: Omnia Opera. 187, VII. consilium
  1. Uo. 183, I. consilium
  2. Uo. 189, IV consilium
  3. Uo. 189, VIII. consilium
  1. Giovanni Battista Piottóról lásd C. Morbio: Storia della Cittá e Diocesi di Novara. Milano, 1841. 229. és A. Rusconi (stb.): Monografie Novaresi. Novara, 1877. 51-52.
  2. Példák Ziletti egy korábbi gyűjteményében: Criminalia consilia atque responsa. Venezia, 1559, I. vol., 289-312, CVIII. és CIX. consilium. Lásd még az utána következő jegyzetet.
  1. Ziletti: Consilia matrimonialia, 292-296, LXXXVII. consilium; Ioannes Baptista Plotus: Consilia sive responsa. Novara, 1578. 78-81, XV. consilium.
  2. In: Ziletti: Consilia ad causas criminales (1572), 158.
  1. Comói Bernát: Tractatus de strigiis. Milano, 1566 (függelék gyanánt a szerző Lucerna Inquisitorumához). A röpiratot egy későbbi kiadásból újra közölte Hansen: Quellen, 279-284. Keletkezési idejét Hansen 1508 körülre teszi, s ez teljesen elfogadhatónak is látszik; egyéb feltételezett időpontok — pl. az 1480-as évek — nem vágnak egybe Bernát életének ismert adataival.
  1. Vö. C. Cantü: Storia della Cittá e Diocesi di Como. Como, 1899. 3. javított kiadás, I. vol., 477-485.
  2. Rategno vázlatos életrajzát lásd Hansen: Quellen, 279-280. Arra vonatkozóan, hogy boszorkányüldözőnek ismerték, lásd a comói Benedetto Giovio latin versét: Cantü, i. m. 485. Ez 1529 előtt keletkezett.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

Maleficium 1300 előtt

 

1.

 

  1. Vö. E. E. Evans-Pritchard: Witchcraft, Oracles and Magic among the Azande. Oxford, 1937. 21, 387. Ma már tudjuk, hogy e két fogalmat nem minden afrikai társadalom különbözteti meg olyan élesen, mint az azandék.
  2. Tours-i Gergely: Historia Francorum. V. könyv, XXXIX., XL. fejezet; VI. könyv, XXXV. fejezet.
  3. A kora középkorról lásd Elisabeth Blum: Das staatliche und kirchliche Recht des Frankenreichs in seiner Stellung zum Drimon-Zauber- und Hexenwesen. Paderborn, 1936; és vö. H. Brunner: Deutsche Rechtsgeschichte. Leipzig, 1887. I. vol., 678-681. Edith Kiessling: Zauberei in den germanischen Volksrechten. (Jena, 1941) a náci ideológia hatását tükrözi, s az adatok kezelésében is megbízhatatlan.
  1. Pactus Alamannorum, II. Fragmentum, 33. szakasz, in: MGH Leges, I. sectio, V. vol., 1. rész, 23; Edictus Rothari, 376, in: Leges Longobardorum. Kiadta F. Beyerle, Witzenhausen, 1962. 91; Capitulatio de partibus Saxoniae, 6. cikkely, in: MGH Leges, II. sectio, I. vol., 68-69.
  2. Eurbbygia (The Story of the Ere-dwellers). London, 1892. Angolra fordította: William Morris és Eírikr Magnússon. 15-20. fejezet (főként 48.)
  3. The Laxdale Saga. Muriel Press, London, 1964. 37. fejezet, 119-121.
  4. Pactus legis Salicae. Göttingen, 1955. Tit. XIX. 1 (Kiadta: K. A. Eckhardt) II. vol, 1, 180.
  5. Lex Ribuaria. Hannover, 1966. (Kiadta: K. A. Eckhardt, 2. kiadás) LXXXIII. . fejezet, 77.
  1. Szövege, in: F. Liebermann: Die Gesetze derAngelsachsen, I. köt. Halle a. S., 1903. 152-5. old.
  1. Leges Regis Henrici Primi. In: B. Thorpe: Ancient Laws and Institutes of England, 1840. 71. fejezet, 251.
  2. Uplandslag. In: Schwedische Rechte. (Németre fordította C. von Schwerin) Weimar, 1935. XIX. fejezet, 142. (Germanenrechte, VII. kötet)
  1. Paschasius Radbertus: Vita Walae. In: MGSS, II. vol., 553 skk.
  2. Nithard: Historiae, I. könyv, V. fejezet. In: MGSS II. vol., 653; vö. Vita Hludowici, uo. 601.
  3. Hincmar: De divortio Lotharii et Theutbergae. In: Pat. lat., 125. vol, 716-718. hasáb. Vö. H. Schrörs: Hinkmar, Erzbischof von Reims. Freiburg in Breisgau, 1884. 175-205.
  1. Szövege, in: H. J. Schmitz: Die Bussbücher und die Bussdisziplin der Kirche. Mainz, 1883. I. vol., 409-452. Forrásaira és szerkezetére nézve lásd P. Fournier: „Etudes critiques sur le Decret de Burchard de Worms”. In: Nouvelle Revue historique de droit frawais et étranger. 34. vol. (1910). A Corrector 5. fejezetéről a 217-221. oldalon van szó.
  1. Schmitz, i. m. 446. (169. bekezdés)
  1. Uo. 425. (68. bekezdés)
  2. Uo. 423-424 (63. bekezdés) és 446 (168. bekezdés)
  1. Lásd fentebb 13 6.
  2. Schmitz, i. m. 425 (69. bekezdés)
  1. Lex Baiuworum, XIII. könyv, VIII. fejezet. In: MGH Leges, I. sectio, V. vol., 410-411.
  2. Lex Wisigothorum, VI. könyv, tit. 2, 4. In: MGH Leges, I. sectio, I. vol., 259.
  1. Agobard: Liber contra… vulgi opinionem de grandine et tonitruis, I. fejezet. In: Pat. lat. 104. vol., 147 skk hasáb.
  2. Angolszász penitenciás könyvekről lásd: G. L. Kittredge: Witchcraft in Old and New England. Cambridge, Mass., 1929. 152.
  1. Uo. 129, 155.
  1. A. Lütolf: Sagen, Brriuche, Legende aus den fünf Orten. Luzern, 1862. 220.
  2. Agobard, i. m. 148. hasáb.
  3. B. Thorpe: Diplomatarium Anglicum aevi Saxonici. London, 1865. 229-230.
  1. Lásd még J. Crawford: „Evidences for witchcraft in Anglo-Saxon England”. In: Medium Aevum. Oxford, XXXII. vol. (1963), 112-113.
  1. Adhémarus de Chabanensis: Historia Francorum. III. könyv, 66. fejezet. In: MGSS IV. vol., 146.
  2. Lásd fent a 13. jegyzetet.
  1. Monumenta Gregoriana. Szerk. P. Jaffé. In: Bibliotheca rerum Germanicarum. Berlin, 1865. II. vol., 413.
  1. Bruges-i Galbert: Passio Karoli Comitis, 112. fejezet. In: MGSS XII. vol., 614.
  2. Agobard, i. m. 148.
  3. Hersfeldi Lambert: Annales, 1074. (április 23.). In. Opera. Kiadta: O. Holder-Egger, Hannover-Leipzig, 1894. 190. A Lambert leírásának elfogadhatósága mellett szóló indokokról lásd A. Eigenbrodt: Lampert von Hersfeld und die neuere Quellenforschung. Kassel, 71-72.
  1. Annales S. Stephani Frisingensis. In: MGSS, XIII. vol., 52.
  2. Annales Colmarienses Maiores, 1279. In: MGSS XVII. vol., 206.
  2. 2.
  1. Lásd fent 81, 83-84.
  2. Agoston: De doctrina christiana. II. könyv, 20. fejezet. In: Pat. lat. 34. vol., 46-47. hasáb: Quaestiones 83, LXXIX. quaestio. In: Pat. lat. 40. vol., 90-93. hasáb.
  3. Ancyrai zsinat, 24. kánon, in: Mansi: Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio. Firenze, 1759. II. vol., 522.
  4. Laodicaeai zsinat, 36. kánon, in: Mansi, i. m. II. vol., 570.
  5. Agde-i zsinat, 42. kánon, in: Mansi, i. m. VIII. vol., 333. hasáb.
  6. A kora középkori fejleményekről lásd Elisabeth Blum: Das staatliche und kirchliche Recht des Frankenreiches in seiner Stellung zum Dkmonen-, Zauber- und Hexenwesen. Paderborn, 1936.
  7. Lásd fent 175.
  1. Lex Wisigothorum, VI. könyv, tit. 2, 4. In: MGH Leges, I. sectio, I. vol., 259.
  1. Toledói zsinat, 693, 2. kánon. In: Mansi, i. m. XII. vol., 70. hasáb.
  1. Capitulatio de partibus Saxoniae. 21, 23, 9. bekezdés. In: MGH Leges, II. sectio, I. vol., 69.
  2. Statuta Rhispacensia. In: MGH Leges, II. sectio, I. vol., 228.
  1. MGH Leges, II. sectio, II. vol., 44-45.
  2. Mózes II. könyve, 22:18.
  3. Mózes III. könyve, 20:6.
  4. Bouquet, i. m. VII. vol., 686.
  5. Burchard: Corrector. In: Schmitz: Die Bussbücher…, 425. 69. bekezdés
  1. Poenitentiale Ecgberti, IV., 7. In: B. Thorpe: Ancient Laws and Institutes of England. 1840. 379.
  1. Walter Map: De nugis curialium. Camden Society, London, 1850. IV. Distinction, 6. fejezet, 50. vol., 164.

 

3.

 

  1. K V. Thomas: Religion and the decline of magic. London, 1971; A. Macfarlane: Witchcraft in Tudor and Stuart England. London, 1970.
  1. Thomas, i. m. 460.
  1. A vádemelési eljárásról és a talióról lásd P. Fournier: Les o cialtés au moyen űge. Paris, 1880. 233. skk; L. Tanon: Histoire des tribunaux de l’Inquisition en France. Paris, 1893. 253-263; F. Pollock-F. W. Maitland: The history of the English law before the time of Edward I. Cambridge, 1952.2. kiadás, II. vol., 539.
  1. Vö. Pollock-Maitland, i. h.
  2. Vö. Fournier, i. m. 244. Hogy ez az intézkedés a maleficium eseteire is vonatkozhatott, kiderül a svéd Uplandslagból, XIX. fejezet; vö. fentebb az 1. rész 11. jegyzetével.
  3. R. Reuss: La justica criminelle á Strasbourg. Strasbourg, 1885. 265-266.
  1. Malleus Maleficarum, I. rész, II. kérdés, I. fejezet.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

A varázslóból boszorkány lesz (I.)

 

1.

 

  1. Értékes észrevételekkel és anyaggal szolgál A. E. Waite: The Book of Black Magic and of Pacts. Edinburgh-London, 1898. A szerző kiadása; L. Thorndike: A history of magic and experimental science. New York-London, 1923. I-II. vol., III. vol., 1934; és E. M. Butler: RitualMagic. Cambridge, 1949. D. P. Walker: Spiritual and demonic magic from Ficino to Campanella. London, 1958, és W. Shumaker: The occult sciences in the Renaissance. University of California Press, 1972. — egy későbbi korszak mágiájával foglalkoznak.
  2. A III. századi démonidézés kérdéseit tárgyaló művekről lásd Thorndike, i. m. New York-London, 1923. I. vol., 308-313, 436-452. Arra nézve, hogy a kora középkori Európában is szívósan továbbélt az elképzelés, ha a gyakorlat nem is, lásd uo. 629-631.
  1. Michael Scotról: Thorndike, i. m. II. vol., 51. fejezet; és J. W. Brown: An inquiry into the life and legend of Michael Scot. Edinburgh, 1897.
  1. Liber Introductorius, Bodleian MS 266, 172 és 22. levél, verso.
  1. Cecco kommentárja: Joannes de Sacro Bosco: Sphera, cum commentis. Venezia, 1518. III. fejezet, 21. fóliáns.
  1. Vö. Thorndike, i. m. II. vol., 848-850.
  2. Heisterbachi Caesarius: Dialogus miraculorum, I. kötet, V. könyv, 1. fejezet.
  3. Vö. C. C. McCown: The Testament of Solomon. Leipzig, 1922.
  4. Guilielmus Alvernus: Tractatus de legibus, 27. fejezet. In: Opera Omnia. Orléans, 1674. I. vol., 89.
  1. Epistola Fratris Rogeri Baconis de secretis operibus Artis et Naturae, et de nullitate Magiae, in: J. S. Brewer (szerk.) Opera… inedita. London, 1859. I. vol., 523-532. (a Rerum Britannicarum medii aevi scriptores XV. kötete).
  1. A Lemageton két XVII. századi angol kézirata a British Museumban: Sloane 2731 és Sloane 3648.
  2. Reginald Scot: The Discoverie of Witchcraft. 1584. 1. kiadás, 378-389.
  1. Uo. 412.
  1. Lásd fent, 96
  2. Vö. Waite: The Book of Black Magic and of Pacts. 111 skk. A Clavicula lehetséges zsidó eredetéről lásd H. Gollancz: Clavicula Salomonis. A Hebrew manuscript newly discovered… London, 1903.
  1. S. M. L. Mathers: The Key of Solomon the King. London, 1889.
  1. Idézi Waite, i. m. 200.
  1. Reginald Scot: The Discoverie of Witchcraft. 15. könyv, 12. fejezet, 413-414.
  1. Waite, i. m. 106-107, 230, ahol a XIX. századi Dragon rouge és a XVII. századi Grimoire of Honorius kivonata olvasható. A Dragon rouge-ból vett szövegrésznek van egy olasz változata is: La Clavicola del Re Salomone (bővítésekkel). Firenze, 1880. 114-116.
  1. Reginald Scot, i. m. 383.
  2. 2.
  1. G. L. Burr: „The literature of witchcraft”, In: Selected Writings (szerk. L. O. Gibbons), Cornell University Press, 1943. 166-189. Nyomtatásban először az Amerikai Történeti Társaság (American Historical Association) Papers című kiadványsorozatában jelent meg, IV. köt. (1890), 237-266.
  1. C. E. Hopkin: The share of Thomas Aquinas in the growth of the witchcraft delusion. Doktori értekezés. University of Pennsylvania, Philadelphia, 1940.
  2. Aquinói Tamás: Contra Gentiles, III. könyv, CVI. fejezet (Opera, Venezia, 1782. XVII. vol., 314-315); Quaestiones disputatae de Potentia, VI. quaestio, X. cikkely (u.o. XIV. vol., 1781., 189-92. old.)
  3. Aquinói Tamás: Commentum in quator libros Sententiarum Magistri Petri Lombardi, II. könyv, VII. Distinctio, III., quaestio, II. cikkely (uo. IX. vol., 1777. 97.)
  4. Szövege, in: Hansen: Quellen, 17.
  5. Szövege, in: Hansen: Quellen, 4-5. A pápai beavatkozás hátteréről: Anneliese Maier: „Eine Verfügung Johannes XXII. Uber die Zustándigkeit der Inquisition für Zaubereiprozesse”. Archivum Fratrum Praedicatorum, XXII. vol., (1952) 226-246.
  6. Szövege, in: Hansen: Quellen, 5-6.
  7. Eymeric: Tractatus contra daemonum invocatores című munkájának van egy kézirata Párizsban: Bibliothéque Nationale, Manuscrit latin No. 1464, fol. 100-161. A Tractatus keletkezésének idejéről lásd J. Quétif-J. Echard: Seriptores Ordinis Praedicatorum. Paris, 1719. I. vol., 710. A Directorium idevágó szövegrészei: II. könyv, XLII. quaestio, „De sortilegis et divinatoribus”, kivált pedig a XLIII. quaestio, „De invocantibus daemones” (234-239. az 1578-as római kiadásban).

29. Thorndike: A history of magit… II. vol., 284.

 

 

TIZEDIK FEJEZET

 

A varázslóból boszorkány lesz (II.)

 

1.

 

  1. Bonifácról lásd T. S. R. Boase: Boniface VIII. London, 1933; a pápaság és a francia királyság kapcsolatairól: G. Digard: Philippe le Bel et le Saint-Srége. Paris, 1936.2 vol.; H. Finke: Aus den Tagen Bonffaz VIII., Münster i. W, 1902.
  2. Vö. G. Lizerand: Clément Vet Philippe le Bel. Paris, 1910. 217. E posztumusz per áttekintése: A. Corvi: Il processo di Bonifacio VIII. Roma, 1948.
  3. A vádak szövegét lásd P. Dupuy: Histoire du Differend d’entre le Pape Boniface VIII. et Philippe le Bel Roy de France (javított kiadás) Paris. 1655. 101-106, 324-346, 350-362.
  4. Vö. Digard, i. m. II. vol, 165-167.
  5. Vö. Dupuy, i. m. 103.
  6. Uo. 324-346.
  7. Uo. 331-333; és vö. 355-356.
  8. Uo. 543-575.
  9. Uo. 526 skk, I., XIV, XVI. Tanú.
  10. Uo. 537-538.
  11. Uo. 526-575. A tanúvallomások összefoglalása uo. 523-526. A vallomások elemzését lásd Finke, i. m. 227-268. 2.
  12. Ugyanól lásd A. Rigault: Le procés de Guichard, évéque de Troyes. Paris, 1896; jó összefoglalás: G. Paris: „Un procés criminel sous Philippe le Bel”. In: La Revue da Palais. Paris, 1898. II. vol., 241-261.
  13. Vö. Rigault, i. m. 200.
  14. A szöveget, egy kiadatlan dokumentumból franciára fordítva, közli: Rigault, i. m. 57.
  15. Uo. 58.
  16. Rigault, i. m. Piéces justificatives, No. XIII., főként 271-272.
  17. Rigault, i. m. 92-93.
  18. Uo. 74-75.
  19. Uo. 125 skk.

20. Uo. 102, 125, 238 skk.

21. Uo. 125-127, és vö. 116-119.

22. Uo. 128-129.

23. Uo. 197-199.

24. Uo. 213 skk.

25. K. Eubel: „Vom Zaubereiwesen anfangs des 14. Jahrhunderts”. In: HistorischesJahrbuch, 18. vol., 1897. 608-636.

26. Vö. G. Paris, i. m. 253-254. és szemelvényt a Renard le contrefait-ből (készült 1322 előtt, Troyes-ben), uo. 258-260.

 

3.

 

27. Vö. E. Albe abbé: Autour de Jean XXII, Hugues Géraud… Cahors-Toulouse, 1904.

28. C. Raynaldus: Annales ecclesiastici. Lucca, 1738. stb. Vö. K. Eubel: „Vom Zaubereiwesen anfangs des 14. Jahrhunderts”. In: HistorischesJahrbuch, Bonn, 1897. 18. vol., 72 skk, 608 skk.

29. F. Bock: „I processi di Giovanni XXII contro i Ghibellini delle Marche”. In: Bollettino dell’Instituto storico italiano per il medio evo. Roma, 1941.57. szám. 19-43. (főként 36.)

30. Szövege, in: Hansen: Quellen, 2-4.

31. J.-M. Vidal: Bullaire de l’inquisition frawaise au XIVe siécle… Paris, 1913. 72. számú irat, 118-119.

32. Vö. H. C. Lea: History of the Inquisition of the middle ages. London, 1888. II. vol., 455.

33. Uo. 455, 657.

34. Szövege, in: Hansen: Quellen, 10-11; vö. uo. 8.

35. Szövege, in: Hansen: Quellen, 15-16.

36. L. Tanon: Histoire des tribunaux de l’Inqusition en France. Paris, 1893. 121.

37. Szövege, in: Hansen: Quellen, 454-456.

38. A tárgyalási jegyzőkönyvek teljes szövege kiadva: H. Duplés-Agier: Registre Criminel du Chátelet. Paris, 1861. 1864.2. vol.; I. vol., 327-362; II. vol., 280-343.

 

4.

 

39. A Kyteler-ügy legfontosabb forrása: T. Wright: Narrative of the proceedings against Dame Alice Kyteler for sorcely. London, 1843. (Camden Society); ez korabeli forrás. Az Annals of Ireland [in: Chartularies of St Mary s Abbey, Dublin, kiadta J. T. Gilbert. (Rolls Series), London, 1884. II. vols., 362-364.] kevésbé megbízható forrás, mert nem keletkezhetett 1370-nél korábban, sőt akár a XV. század végéről is származhat. Holinshed elbeszélése Chronicle oflreland című munkájában (London, 1587. 69.) az Annals alapján készült.

  1. Proceedings, kiegészítő jegyzet, 59-60.
  2. Annals oflreland, 362. Ez az idézet úgy hangzik, mint egy hiteles, korabeli folklórszöveg.
  3. Proceedings, 2.
  4. Uo. 1.
  5. Uo. 2.
  6. Uo. 31.
  7. Uo. 32.
  8. Uo. 14.
  9. Uo. 40.
  10. Uo. 36-37.
  1. Ledrede-ről lásd a Dictiona7y of National Biography cikkét.
  1. Proceedings, 22-23, 27.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Az éjszakai boszorkány a

népi képzeletben

 

1.

 

  1. Plinius: Historia naturalis, VIII. 22.
  2. Q. Serenus Sammonicus: De Medicina, LIX., 1044-7; kiadta Keuchen, Amsterdam, 1662. 34.
  3. Ovidius: Fasti, VI., 131-168.
  4. Petronius: Satyricon, 134.
  5. Ovidius: Amores, I., a nyolcadik elégia kezdete.
  6. Lucius Apuleius: Az aranyszamdi; 16. fejezet.
  7. Sextus Pompeius Festus: De verborum signifzcatione Fragmentum, (Pat, lat. 95. vol., 1668. hasáb)
  1. Pactus legis Salicae, tit. LXIV., 1-3 (kiadta K. A. Eckhardt, II. vols, 1., Göttingen, 1955. 349-351.) Az a szövegrész, amely a boszorkány kannibalizmusát tényként említi, egy viszonylag késői változatban található, amely az 567 és 596 közti időszakból származik; vö. Eckhardt, i. m. I. vol., 1954. 216-218.
  1. PactusAlamannortcm, II. Fragmentum, 33. szakasz. In: MGH Leges, I. sectio, V. vol., 1. rész, 23.
  2. Edictus Rothari, 197, 198. (in: Leges Langobardorum, kiadta F. Beyerle, Witzenhausen, 1962. 53.)
  3. Uo., 376 (Beyerle, 91.)
  4. Capitulatio de partibus Saxoniae, 6. cikkely. In: MGH Leges, II. sectio, I. vol., 68-69. H. Jankuhn („Spuren von Athropophagie in der Capitulatio de partibus Saxoniae”. In: Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. L Philosophisch-historische Klasse. Göttingen, 1968.) azt bizonygatja, hogy a kapituláré tanúsága szerint valóban léteztek boszorkányüzelmek, s ezekbe a kannibalizmus is beletartozott. Engem ez nem győz meg.
  1. P. Piper (szerk.) Notkers und seiner Schule Schriften I. vol, 1883. 787. A szöveg nyelve ófelnémet.
  2. Szövege, in: H. J. Schmitz: Die Bussbücher und die Bussdisziplin der Kirche. Mainz, 1883. I. vol., 446. (A Corrector 5. fejezetének 170. cikkelye.)
  3. Szövege in: Hansen: Quellen, 638-639.
  4. Tilburyi Gervase: Otia Imperialia. III. könyv, 86. fejezet.
  5. Például a klasszikus német műben, amely így vált ismertté: Soldan-HeppeBauer: Geschichte der Hexenprozesse. München, 1911. I. vol., 86-89.
  2. 2.
  1. Szövege in: Prümi Regino: Libri de synodalibass causis et disciplinis ecclesiasticis. Kiadta F. G. A. Wasserschleben, Leipzig, 1840. 354.
  1. Voltaképpen kétszer is: a 19. könyvbe (a Corrector), 5. fejezet, 90. cikkely, valamint a 10. könyvbe, 1. fejezet, 3. cikkely. A kánon Reginónál és Burchardnál található változatairól: J. B. Russell: Witchcraft in the middle ages, i. m. 75-80, 291-293.
  1. Corrector, 5. fejezet, 70. cikkely.
  1. Tours-i Gergely: Historia Francorum, VII. 15.
  1. Acta Sanctorum, július 8., 616.
  1. Ratherius: Praeloquiorum libri, I., 10. In: Pat. lat. 136. vol., 157. hasáb
  1. Reinardus Vulpes. Kiadta E J. Mone, Stuttgart-Tübingen, 1832. I. könyv, 1143-1164. sor.
  1. A Holdára vonatkozó folklórhagyományokról lásd „Perchta”, in: Hoffniann-Krayer-Baechtold-Stáubli: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berlin-Leipzig, 1934-35. 6. vol., 1478 skk. (Perchta a délnémet megfelelője a közép-német Holdának); lásd még J. Grimm: Deutsche Mythologie. Berlin, 1875. 4. kiadás, 220-240; V. Waschnitius: „Perht, Holda und verwandte Gestalten”. In: Sitzungsberichte der kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-historische Klasse. Wien, 1913. 174. vol., 4-179; és W. Liungman: Traditionswanderungen EuphratRhein. Helsinki, 1938. II. vol., főként 656 skk.
  2. Guilielmus Alvernus: De universo creaturarum. III. rész, XII., 2, 22. fejezet. In:Opera Omnia, Orléans, 1674. I. vol., 1036, 1066.
  1. Roman de la Rose. Kiadta E. Langlois, Paris, 1922. IV vol., 18424 skk sorok.
  1. Ez a mű a Speculum Morale, amely a Beauvais-i Vincent (1190 k.-1264) Speculum Majusának negyedik részeként szerepel ez utóbbi minden nyomtatott kiadásában, amelyről ma már tudjuk, hogy később keletkezett, mint a Speculum Morale. A vonatkozó szövegrész a III. könyv III. részében, a XXVII. Distinctióban fordul elő.
  1. Jacobus de Voragine: Legenda Aurea. 1021. fejezet.
  2. Jacopo Passavanti: Lo specchio della vera penitenza. Kiadta F. L. Polidori, Firenze, 1856. 318-320.
  1. Ujabb keletű szicíliai hiedelmekről lásd G. Pitre: Usi e costumi credenze e pregiudizi del popolo siciliano. Firenze, 1952. IV vol., 163 skk.; és G. Bonomo: Caccia alle streghe. Palermo, 1959. 65-67. Pitré könyve először 1889-ben jelent meg.
  1. Bonomo, i. m. 15-17, 59-60.
  2. Sallsburyi János: Policraticus, sive De nugis curialium et vestigiis philosophorum. II. vols., 17. fejezet (Kiadta C. C. I. Webb, Oxford, 1909. I. vol., 100-101.)
  2. 3.
  1. Johann Nider: Formicarius. II. könyv, IV. fejezet. Szövege in: Hansen: Quellen, 89-90.
  2. Alfonso Tostato 1436-ban írott munkájának szövegéről lásd Hansen: Quellen, i. m. 109. 1. jegyzet.
  3. Bartolommeo Spina: Quaestio de strigibus. 30-31. fejezet (először 1523-ban jelent meg).
  4. Johann Weyer: De Praestigiis Daemonum. Basel, 1563. 219-220; vö. Giambattista Porta: ,1 Iagia Naturalis, VIII. könyv, II. fejezet (megjelent húsz könyvben, először Nápolyban 1589-ben).
  1. S. Ferckel: „ ,Hexensalbe’ und ihre Wirkung”. Stuttgart, 1954. Kosmos, 50. vol., 414 skk; E. Richter: „Der nacherlebte Hexensabbat. W. E. Peuckerts Selbstversuch”. In: Forschungrfragen unserer Zeit. 7. vol., Zeren, 1960. 97-100; H. Marzell: Zauberpflanzen, Hexentrünke: Brauchtum und Aberglaube. Stuttgart, 1963. 47 skk.
  1. Például a kemnati Mathias Widman krónikájában 1475 körül, in: Hansen: Quellen, i. m. 233. Vö. Johann Hartlieb: Buch aller verbotenen Kunst. Kiadta
  1. D. Ulm, Halle a. S., 1914. 32. fejezet, 20.
  1. Lásd fent 232.
  2. J. R. Crawford: Witcheraft and sorcery in Rhodesia. London, 1967.
  1. Uo. 112-113, 116.
  2. Uo.47-48.
  3. Uo. 60.
  1. C. Ginzburg: I Benandanti. Stregoneria e albi agrari tra cinquecento e seicento. Torino, 1966.
  2. Uo. 9; vö. J. B. Russell: Witchcraft in the middle ages. 41-42.
  3. Ginzburg, i. m. 9-11, 20-24, és vö. 43, 60-61, 67.
  1. Uo. 12-13.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

A nagy boszorkányüldözés

kalakulása

 

1

 

  1. Hansen: Zauberwahn, i. m. 400-401.
  2. Hans Fründ luzerni krónikaíró beszámolója, először megjelent in: Hansen: Quellen, i. m. 533-537.
  3. Vö. J. Marx: L’Inquisition en Dauphiné. Paris, 1914. (főként 32-42.); lásd fent 4 3.
  4. Szövege in: J. Chevalier: Mémoire historique sur les hérésies en Dauphiné avart le 16e siécle. Valence, 1890. 131 skk.
  1. Chronica Albrici Monachi Trium Fontium. In: MGSS XXIII. vol., 945.
  1. A jegyzőkönyvek teljes szövege in: Hansen: Quellen, i. m. 459-466.
  1. A perek jegyzőkönyvei in: Hansen: Quellen, 438-472. Vö. Jacques du Clercq: Mémoires. Kiadta G. B. Petitot, Paris, 1826. III. könyv, 11. fejezet 60-93.; és Nicolas Jacquier: Flagellum haereticorum fascinariorum. 27. old. (készült 1458, megjelent: Frankfurt, 1581.)
  2. Az arrasi Vauderie tanulmányozásához a legfontosabb források: Jacques du Clercq, i. m. V. könyv, és egy Recollectio című röpirat a szekta ellen; nyomtatásban in: Hansen: Quellen, i. m. 149-183. A sok újkori feldolgozás közt mai napig a legjobb H. C. Lea: A history of the Inquisition of the middle ages. London, 1888. III. vol., 519-530.
  2. 2.
  1. A görög szöveg: L. Radermacher: „Griechische Quellen zur Faust-sage”. In: Sitzungsberichte der Wiener Akademie der Wissenschaften. Wien, 1927. 206 (4) vol., 122-148. Egy IX. századi latin fordítás: Hincmar: De divortio Lotharü et Theutbergae, XV. Interrogatio (Pat. lat. 125. vol., 721-6. hasáb).
  1. A görög szöveg: Radermacher, i. m. 164-218. Egy IX. századi latin fordítását lásd Acta Sanctorum, február 4. 489-492.
  1. Vö. K. Plenzat: Die Theophiluslegende in den Dichtungen des Mittelalters. Berlin, 1926. (Germanische Studien, 43. vol.). Ezt és hasonló legendákat tekintenek át: P. M. Palmer-R. P. More: The sources of the Faust tradition. New York, 1936; L. Kretzenbacher: Teufelsbündner und Faustgestalten im Abendlande. Klagenfurt, 1968.
  1. Walter Map: De Nugis Curialium. London, 1850. IV. Distinctio, VI. fejezet. (Camden Society, 50. vol., 155.)
  2. Heisterbachi Caesarius: Dialogus miraculorum, V. könyv, 28. fejezet.
  3. Lásd fent 8 2.
  4. Agoston: De civitate Dei, XV könyv, 23. fejezet.
  1. Sevillai Izidor: Originum sive etymologiatum libri XX., VIII. könyv, 11. fej. (Pat. lat., 82. köt., 326. has.).
  2. Montier-en-Der-i Adso: Epistola ad Gerbergam reginam de ortu et tempore Antichristi. In: E. Sackur: Sibyllinische Texte und Forschungen: Pseudomethodius, Adso und die tiburtinische Sibylle. Halle, 1898. 106-107.
  3. Lásd fent, 173.
  4. Hincmar: De divortio Lotharü et Theutbergae, XV. Inerrogatio (Pat. lat. 125. vol., 725. hasáb)
  5. Guibert de Nogent: Histoire de sa vie (1053-1124). Kiadta G. Bourgin, Paris, 1907. I. könyv, XIII. fejezet, 43-44.
  6. Arnaud (vagy Ernaud) bonnevali abbé: Sancti Bernardi Vita, Liber Secundus, VI. fejezet (Pat. lat. 185. vol., 287-288. hasáb).
  7. Heisterbachi Caesarius: Dialogus miraculorum, III. könyv, 8. fejezet.
  1. Uo. III. könyv, 9. fejezet.
  2. Uo. III. könyv, 10. fejezet.
  1. Guilielmus Alvernus: De universo creaturarum. III. rész, XXX. fejezet. In: Opera Omnia. Orléans, 1674. I. vol., 1070-1073. Lásd fent, 262-263.
  1. Aquinói Tamás: Summa Theologica. I. rész, LI. quaestio, III. cikkely (Opera. Velence, 1787. XX. vol., 243-244.; Commentum in quatuor libros Sententiarum Magistri Petri Lombardi, II. könyv, VIII. Distinctio, 1. quaestio, IV. cikkely, ii. solutio (no. 1777. X. vol., 105.).
  1. Szövege in: Hansen: Quellen, i. m. 88-89.; és lásd fent, 264-266.
  1. Uo. 99-104.
  2. Uo. 118-122.
  3. Uo. 133-145.
  2. 3.
  1. E. Hoffniann-Krayer: „Luzerner Akten zum Hexen- und Zauberwesen”. In: SchweizerischesArchiv für Volkskunde. Zürich, 1899. III. vol., 22-40, 82-122, 189-224, 191-325.
  1. Uo. 117-121.
  2. Uo. 33-38.
  3. Uo. 103-117.
  4. Uo. 198-204. Hasonló eseteket lásd uo. 95-97, 93-197, 10-211.
  1. G. L. Kittredge: Witchcraft in Old and New England. Cambridge, Mass., 1929. 6-20.
  1. Uo. 8. Az eredeti vallatási jegyzőkönyvek a Harvardon vannak.
  2. Uo. 10.
  1. A. Macfarlane: Witchcraft in Tudor and Stuart England. London, 1970. Lásd még C. L’Estrange Ewen: Witch hunting and witch trials. London-New York, 1929; és Witchcraft and demonianism. London, 1933.
  2. Macfarlane, i. m. 174.
  3. Lásd fent, 268.
  4. Diebold Schilling: Luzerner Bilderchronik. Kiadta R. Durrer és P. Hilber, Genf, 1932. 143. Kép a 280. táblán.
  5. Vö. E. Delcambre: Le concept de la sorcellerie dans le duché au XVIe et XVIIe siécle. Nancy, 1948. 3. füzet, 205 skk; J. Schacher: Das Hexenwesen im Kanton Luzern. Luzern, 1947. 98 skk.
  6. Hoffniann-Krayer, i. m. 317.
  7. Lásd fent, 269.
  8. A Glasgow-i Egyetem könyvtárában őrzött kéziratból idézi Dr. Christina Larner: Scottish demonology in the sixteenth and seventeenth centuries and its theological background című doktori értekezésének II. függelékében, 272-275. Az értekezést 1961-ben nyújtotta be az Edinburghi Egyetemen Dr. Larner, leánynevén, Christina Ross.
  2. 4.
  1. Malleus Malefzcarum. I. rész, VI. kérdés.
  1. A. Macfarlane, i. m. 161, 205-206; K. V. Thomas: Religion and the decline of magic. London, 1971. 560-567.
  1. H. C. E. Midelfort: Witch hunting in Southwestern Germany. Standford University Press, 1972. 184-185.
  1. Malleus Malefzcarum. III. rész, VIII. kérdés.
  1. G. Bader: Die Hexenprozesse in der Schweiz. Affoltern a. A., 1945.
  1. Uo. 319, 217.
  1. Midelfort, i. m.
  1. Uo. 32.
  2. Uo. 89.
  3. Uo. 96-98.
  4. Uo. 97.
  5. Uo. 137.
  1. E kérdést jól dokumentálva tárgyalja E. Delcambre: „Les procés de sorcellerie en Lorraine. Psychologie des juges”. In: T jdschrift voor rechtsgeschiedenis, XXI. vol., Groningen-Bruxelles-Hague, 1953. 389-420; lásd még ugyanettől a szerzőtől „La psychologie des inculpés lorrains de sorcellerie”. In: Revue historique de droit franfais et étranger. 4. folyam, XXXII. vol. Paris, 1954. 83-404, 08-526.
  1. Különlegesen világos példát mutat be, alaposan megvizsgálva P. Villette: „La sorcellerie á Douai”. In: Mélanges de Science religieuse, 18. vol. Lille, 1961. 123-173.

 

 

 

 

Szedés: Regál Grafikai Stúdió

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 1994-ben

Felelős vezető: Vadász József ügyvezető igazgató

Prev
Európa démonai
titlepage.xhtml
jacket.xhtml
index_split_000.xhtml
index_split_001.xhtml
index_split_002.xhtml
index_split_003.xhtml
index_split_004.xhtml
index_split_005.xhtml
index_split_006.xhtml
index_split_007.xhtml