Az „éjszakai hölgyei”-t Itáliában is ismerték. Említi őket a XIII. századi érsek, Jacobus de Voragine abban a szentek legendás életrajzát tartalmazó gyűjteményében, amely Legenda aurea címen a középkor egyik legnépszerűbb és igen sok nyelvre lefordított vallásos könyve lett. Elmondja, hogy a IV. századi Szent Germanus püspök, aki egyszer egy barátjáéknál vacsorázott, mennyire meglepődött, amikor az étkezés végeztével újra megterítették az asztalt. Megkérdezte, kinek terítenek, s ezt a választ kapta: „A jó asszonyoknak, akik éjszaka jönnek a házba”. A püspök virrasztott és figyelt, s egyszer csak mintha „férfiak és nők képében temérdek démont” látott volna. Házigazdái, akiket ágyukból ugratott ki, szomszédaikat ismerték fel a látogatókban, a püspök azonban, akit ez nem győzött meg, ördögűzéshez folyamodott, méghozzá teljes sikerrel. A látogatók bevallották, hogy ördögök, s a család jóbarátainak képét vették fel.

Démon létükre viszonylag ártalmatlanok voltak; otromba csínynél semmi gonoszabbat nem akartak űzni, s készséggel engedtek az ördögűzésnek. A tanulság azonban egyértelmű: aki hisz a „jó asszonyok”-ban, annak démonok járnak majd a házába.²⁹

Bár Jacobus de Voragine nem említi a természetfölötti királynőt, ezt ugyanolyan jól ismerték Itáliában, mint francia és német földön. Jacopo Passavanti, XIV. századi domonkos szerzetes tanúsítja az aszkézisre vezérlő kalauzában, milyen szívósan élt tovább a Canon Episcopiban leírt elképzelés öt évszázadon át, s bár némileg módosult, lényegében ugyanaz maradt: „Megesik, hogy démonok élő férfiak és nők alakját veszik fel, vagy lovakét és igavonó barmokét, s csapatostul járnak be egy-egy vidéket, s az emberek, akik látják őket, azt hiszik, azokat látják, akiknek pedig ők csak a képét viselik; s némely országban tregendának nevezik ezt. S a démonok azért cselekszik ezt, hogy másokat megtévesszenek, botrányt okozzanak, s rossz hírét keltsék azoknak, akiknek az alakját felveszik, s látszólag az ő személyükben követnek el gyalázatos dolgokat a tregendában. Vannak egyesek, főleg nők, akik azt mondják, hogy éjjelente egy ilyen tregenda-csapattal járnak, és meg is neveznek a csapatból sok férfit és nőt, s azt mondják, hogy Heródiás vezeti őket, aki Keresztelő Szent Jánost megölette, meg Diana, a régi görögök istennője”.³⁰

Sok szicíliai paraszt még ma is hisz titokzatos lényekben, akiket általában az „odakinti hölgyek”-nek hívnak, de néha az „éjszaka hölgyei”-nek, a „ház hölgyei”-nek, a „ház úrnői”-nek, „szép hölgyek”-nek, vagy egyszerűen csak „a hölgyek”-nek is mondanak. Ama kevesek szerint, akik egyáltalán látták őket, ezek magas, szép, hosszú és fényes hajú leányzók. Nappal sose jelennek meg, de bizonyos éjszakákon, kivált csütörtökön itt barangolnak a földi világban, egy parancsnok „hölgy” vezetésével. Ha egy takaros házra lelnek, bebújnak az ajtó repedésein vagy a kulcslyukon át. Azok a családok, amelyek jól bánnak velük, enni-inni adnak nekik, muzsikáról, táncról gondoskodnak, viszonzásul mindenféle áldásra számíthatnak. De ha a tiszteletlenségnek a legkisebb jelét tanúsítják irántuk, vagy parancsaiknak csak egy kicsit is ellenszegülnek, szegénység és betegség sújtja a házat; bár ezek a nők hamar megengesztelődnek, ha a legközelebbi látogatásukkor úgy bánnak velük, ahogy illik. Az emberek félnek ugyan tőlük, hiszen természetfölötti, titokzatos lények, de nem tévesztik őket össze a boszorkányokkal. A boszorkányok emberi lények, s természetüknél fogva gonoszak, az „odakinti hölgyek” viszont szellemek, és természetüknél fogva jók. Ok voltaképpen őriző és nem pusztító lények.³¹

Mindebből egy hagyományos népi hiedelem koherens képe bontakozik ki. Ez a jelek szerint egy kereszténység előtti, pogány világképben gyökerezik. Annyi bizonyos, hogy nagyon régi, s ha minden részletében nem is, fő vonásaiban változatlanul maradt fenn legalább ezer éven át Nyugat-Európa nagy részén. Ebben jótékony, védelmező szellemekről van szó, akiket szinte mindig nőknek képzelnek, s néha a holtak lelkével hoznak kapcsolatba. Ezt a hiedelmet a múltban komolyan vették a paraszti közösségekben: az emberek rendet raktak a házukban, s ételt-italt hagytak elöl, hogy ezeknek a szellemeknek a jóindulatát megnyerjék. Sőt egyesek – éspedig öregasszonyok – még arról is álmodoztak vagy fantáziáltak, hogy maguk is e szellemek közé tudnak állni, s részt tudnak venni éjszakai útjaikon. S ezen a ponton ez az ősi népi hiedelem kapcsolatba hozható ugyanilyen ősi hiedelmekkel, amelyek boszorkányokra vonatkoznak. Mindkét esetben olyan nőkről van szó, akikről – néha maguk is – azt hiszik, hogy éjnek idején természetfeletti úton-módon tudnak közlekedni, s természetfeletti erővel ruházták fel őket természetfeletti pártfogóik. A két hiedelem voltaképpen egymás ellentéte; az emberevő boszorkánnyal, a pusztítás, zűrzavar és halál jelképével szembeállítható az a nő, aki a tündöklő „hölgyek”-hez csatlakozik, amikor jótékony küldetésüket mennek teljesíteni, szíves vendéglátásra és jó gazdálkodásra buzdítani az embereket.

Az „éjszaka hölgyei”-vel szemben az egyház hivatalos álláspontja szükségszerűen egészen más volt, mint a félpogány parasztoké. Mint ahogy, egészen a XIII. századig, az egyház tagadta az éjszakai boszorkányok létezését, ugyanúgy tagadta azt is, hogy ezek a szívesebben fogadott látogatók azok voltak, aminek látszottak. Akár az egyik, akár a másik fajta éjjeli utasban hitt valaki, egyaránt a pogány babonaság vétkében marasztalták el. A IX. századi Canon Episcopitól a XIII. századi Guillaume d’Auvergne-ig egyöntetű a hithű keresztények véleménye: az „éjszaka hölgyei” az álmok világából valók. Igaz, a démonoknak is van itt szerepük, de csak annyi, hogy ezekkel az álmokkal megpróbálják az álmodókat eltéríteni az igaz hittől. Aki valóságnak veszi az ilyen álmokat, s kivált ha elhiszi, hogy maga is részt vett éjjeli utazásokon, az elfordult a kereszténységtől, a pogányok tévelygéseibe és az Ördög csapdájába esett. De azért ez még nem olyan szörnyű nagy bűn, és sokkal enyhébb penitencia jár érte, mint azért, ha valaki egy egykori pogány oltárnál imádkozik vagy gyújt gyertyát.

De a XIII. században kezd megváltozni az álláspont. Már Jacobus de Voragine másképp nézi a dolgot, s ez méginkább áll Jacopo Passavantira a XIV században. Megváltozik az éjjeli látogatók hagyományos képe; már nem magas, szép hölgyekről van szó, hanem látszatra ismerős, mindkét nembeli személyekről, akik úgy néznek ki, mint embertársaik közül bárki. És megváltozik a hagyományos értelmezés is. Ezek már nem pusztán álombeli jelenések, hanem démonok, akik emberek képében látogatnak el e földre, s láthatók és hallhatók olyan embereknek is, akik teljesen ébren vannak, s érzékeik kifogástalanul működnek. Ami eddig csak ostoba vénasszonyok lelkében ment végbe, immár tárgyi, anyagi valósággá lett. Nyilvánvalóan az következik ebből, hogy aki ilyenféle összejövetelen vesz részt, már nem pusztán egy régi pogány babonának hódol, hanem valójában démonokkal szövetkezik. A természetfölötti királynőről és csapatáról kialakult régi elképzelés a boszorkányszombatról új elképzelésekkel kezd összeolvadni.

Egyidejűleg az egyház növekvő szigorral lép fel az olyan nők ellen, akik Diana követőinek tekintik magukat. 1384 és 1390 közt két nőt már nem is azért állítottak a milánói inkvizíció bírósága elé, mert Diana követőinek képzelték magukat, hanem a vád szerint valóban azok is voltak.³² Lényegében mindketten ugyanazt vallották. Hosszú évek óta hetente kétszer eljártak „Signora Oriente”, Diana, vagy Heródiás „társaságá”-ba, vagy „mulatságá”-ra, s hódolatukat fejezték ki ennek a természetfölötti királynőnek. A „társaság”-ban egyaránt voltak halottak és élők (mint láttuk, Diana kíséretében mindig voltak holt lelkek). Voltak állatok is, minden fajtából egy-egy, kivéve a szamarat és a farkast. Ezeket az állatokat a társaság elfogyasztotta, később azonban a királynő mindig feltámasztotta őket. A társaság a gazdagok házát is látogatta, s ha egy szépen rendben tartott és vendégszerető házat találtak, azt a királynő megáldotta. Ezenkívül a királynő dolga volt, hogy megtanítsa híveit a gyógyításra alkalmas füvek használatára, ellopott holmi visszaszerzésére és varázslásra.

Mindez a „fehér” mágiát illető hagyományos, pogány hiedelmek lényegéhez tartozik. De az egyik nő azt is vallotta, hogy közösült egy Lucifelus nevű ördöggel, s mert ez a mozzanat annyira kirí a többi közül, az ember hajlandó azt gyanítani, hogy az inkvizítor sugalmazta. A két nőt végül átadták a világi hatóságoknak és kivégezték. Ez bizony már nagyon messzire van a Canon Episcopitól.

Az „éjszaka hölgyei”-re vonatkozó népi hiedelmek önmagukban sohasem idézték volna elő a XV., XVI. és XVII. századi nagy boszorkányüldözést, de nyújtottak olyan támpontokat, amelyeket a boszorkányüldözők jól tudtak használni. Hiszen az „éjszaka hölgyei” úgy éltek a képzeletben, mint egy természetfölötti lény vezetése alatt álló jól szervezett csapat, s ez azt jelentette, hogy a hithű keresztények megítélése szerint az olyan nők, akik azt álmodták, hogy beálltak ebbe a csapatba, álmaikban voltaképpen egy démon feltétlen hatalmának vetették magukat alá. Az emberevő éjjeli boszorkányokról viszont nem ez volt a hagyományos elképzelés. Bár akadnak utalások – a Pactus legis Salicaeben, majd Burchard Correctorában –, amelyek szerint csoportosan tevékenykednek, a kora középkori források a legkevésbé sem sejtetik azt, hogy démonokkal szövetkeznének, vagy különösen, hogy egy démon vezetésével szervezetszerűen működnének. Az éjjeli boszorkányok és az „éjszaka hölgyei” egyaránt a népi, főként a paraszti hiedelmek világába tartoztak, s ott függetlenek voltak egymástól. De a tanult emberek, akik kívülről és felülről nézték ezeket az elképzeléseket, nem láttak okvetlenül különbséget a kettő közt. Az angol Salisburyi János, aki hosszú ideig francia földön élt, ezt mondja 1156 és 1159 közt írt Policraticusában:³³

Itt találékonyan van összekapcsolva a két fogalom, az „éjszaka hölgyei”-é és a kisgyermekeket elrabló és felfaló éjjeli boszorkányoké: mindkét csapatnak a hold-istennő, vagy Heródiás parancsol, és az éjszakai lakoma képe összeolvad az emberevő tivornyáéval. Salisburyi János és a korabeli művelt elit persze merő téveszmének tekintette mind a két fogalmat. „Ki olyan vak – kérdezi János –, hogy ne lássa meg ebben a csaló ördögök gonosz mesterkedését? Nyilvánvaló, hogy ezeket a dolgokat a hitükben gyenge ostoba nők és együgyű férfiak terjesztik.” S azzal folytatja, hogy megmondja, miképp lehet ezt a „pestis”-t gyógyítani: ezeket a hazugságokat ne vegye komolyan az ember, s ha ilyenekről hall, leplezze le ördögi eredetüket.

De óhatatlanul eljött az idő, amikor már egészen más lett a művelt elit magatartása. A XIV. és XV. században egyes tanult emberek is kezdték átvenni mindkét elképzelést az „ostoba nőktől és együgyű férfiaktól”, és egyetlen képzetet alakítottak ki belőlük a boszorkányok szervezett csapatairól, akik éjjelente emberevő orgiákra repülnek démonoktól vezérelve. És ez már csakugyan hozzájárult a nagy európai boszorkányüldözés kitöréséhez.

Nyilvánvalóan már a középkorban voltak nők, akik azt képzelték magukról, hogy éjszakánként emberevés céljából, mások meg azt, hogy üdvösebb célzattal kóborolnak egy természetfölötti királynő vezetésével. Később, miután a nagy boszorkányüldözés megkezdődött, egyes nők csakugyan azt hitték, hogy részt vettek a boszorkányszombaton s az ott űzött démoni orgiákban; még az akkori vallomásoknak sem mindig a kínzásban, vagy a tortúrával való fenyegetőzésben kell keresni az okát. Ami korunkban, amelyben oly nagy az érdeklődés a pszichedelikus kísérletek iránt, magától értetődően felmerül a kérdés, hogy ezeket a tévképzeteket nem kábítószerek idézhették-e elő.

A német Johann Nider egy 1435-37 közt keletkezett írásában beszél egy parasztasszonyról, aki azt képzelte magáról, hogy éjjelente Dianával repül.³⁴ Amikor egy odalátogató domonkos szerzetes meg akarta szabadítani ettől a téveszméjétől, az asszony azt ajánlotta, megmutatja neki, hogyan csinálja. Egy este, a domonkos és egy másik tanú jelenlétében beült egy kosárba, egy kenőccsel bedörzsölte magát, s olyan mély bódulat vett rajta erőt, hogy még akkor sem riadt fel, amikor leesett a földre. Mikor aztán végre felébredt, azt bizonygatta a megfigyelőknek, hogy Dianával volt, s azok csak nagynehezen tudták elhitetni vele, hogy a lábát sem tette ki a házból. Ugyanabban az időben a spanyol Alfonso Tostato is beszél ilyen nőkről, hozzátéve, hogy bódult állapotukban érzéketlenek az ütésekkel, de még a tűzzel szemben is.³⁵ Egy évszázaddal később az olasz Bartolommeo Spinának voltak értesülései olyan nőkről, akik bekenték magukat, s mély bódulatukban azt képzelték, hogy a levegőben repülnek úrnőjükkel és egy csapat táncossal.³⁶ 1569-ben pedig Johannes Weyer holland orvos már olyan oldatokra és kenőcsökre tudott receptet írni, amelyeket állítólag nagyon kedveltek a boszorkányok.³⁷

Mennyire vegyük mindezt komolyan? Az a tény, hogy egyes receptekben valódi kábítószerek is előfordulnak, például belladonna, felcsigázta a kíváncsiságot. Néhány merész lélek, mind Németországban, nemrégiben kipróbálta ezeket a szereket, amelyek gyorsan hatottak is, s ők nagyjából olyasmit éltek át, amit állítólag a boszorkányok.³⁸ De van okunk kételkedni. Még csak elhitetni sem akarja senki sem, hogy ezek közül a kenőcsöt használó nőkről szóló történetek közül akár egyetlen egy is szemtanútól származna; még a legtöbb részletről tájékoztató Nider is pusztán azt ismétli el, amit egyszer régebben a tanítójától hallott egy meg nem nevezett domonkos szerzetesről. Ezenkívül, a legkorábbi receptek, amelyek a XV századból valók, nem kábítószereket tartalmaznak, hanem olyan undorító, de nem mérgező hatású anyagokat, mint kígyók, gyíkok, varangyok, pókok és persze gyermekek húsát; a kenőcsöket pedig többnyire nem a boszorkány testére kell kenni, hanem azokra a székekre és seprűnyelekre, amelyeken útra kel.³⁹ Mindent egybevéve, aligha van több okunk ezeket a históriákat komolyan venni, mint elhinni azt, hogy Apuleiusnál a boszorkány Pamphile babér és kapor főzetének segítségével bagolytollat, -csőrt és -karmokat tudott növeszteni, s aztán huhogva elrepült.⁴⁰ Az igazi magyarázat egészen másfelé keresendő, nem a gyógyszertanban, hanem az antropológiában; az éjjeli boszorkányt ugyanis jól ismerik sok mai nem-európai társadalomban.

A boszorkányságról szóló antropológiai irodalom óriási, és hallatlan ütemben növekszik, de ennek a szóbanforgó kérdésnek a tisztázására elég, ha J. R. Crawford Witchcraft and sorcery in Rhodesia⁴¹ című könyvéhez folyamodunk. Crawford könyve, amely 1956 és 1962 közt boszorkányság és varázslás tárgyában folytatott perek bírósági jegyzőkönyvein alapszik, nagyon pontosan megmutatja, mit hisznek az éjjeli boszorkányokról Rodézia masóna népei. Azt hiszik, hogy bizonyos nők meztelenre vetkőznek, s úgy repülnek éjjel a levegőégen át, többnyire hiénán, sörényes hangyászon, baglyon vagy krokodilon ülve. Azzal a céllal kelnek útra, hogy ember, pontosabban holt ember húsából egyenek, amit a masónák, ha lehet, még nagyobb szörnyűségnek tartanak, mint a mi társadalmunk. A boszorkányokról azt beszélik, hogy frissen eltemetett hullákat ásnak ki, s megeszik a húsukat, de ölnek is embert, főként gyermekeket, s aztán felfalják őket.⁴² Közhiedelem ez a masónáknál, de ugyanezt megtaláljuk Afrika más vidékein, sőt Ázsiában és Közép-, illetve Dél-Amerikában is. A lényeges az, hogy egyes masóna asszonyok magukat képzelik ebbe a szerepbe. A következő idézet egy Muhlava nevű asszony vallomásából való:

Muhlava vallomását nagyjában megerősítette, amit barátnője, Csirunga Cacavani mondott. Hogy mindkettőt helyesen tudjuk megítélni, szükséges itt Crawford megjegyzését is idézni:

Világos, hogy ez a dolog lényege: ezek a vallomások pontosan megfelelnek azoknak az elképzeléseknek, amelyek a masónák közt az éjszakai boszorkányokról széles körben elterjedtek. Tetteik is mind kizárólag elképzelt cselekedetek voltak, az emberevés csakúgy, mint a hiénán való lovagolás; Csidava holttestét a rendőrség exhumálta és orvosilag megvizsgáltatta, és nyomát sem találták semmiféle külső beavatkozásnak. Másrészt viszont arra sem vall semmi, hogy e képzelődéseket kábítószerek okozták volna. Egyszerűen csak a kollektív fantáziálás lett úrrá ezeken a nőkön, olyannyira, hogy éjszakai boszorkánynak hitték magukat: „Nem tudom okát adni a dolognak, az egész csak úgy megesik velünk álmunkban… hogy miért, nem tudom megmondani, mert csak úgy jött az egész, mintha álmodnánk”.

Mindezek figyelembevételével új jelentésük lesz azoknak a megállapításoknak, amelyeket Carlo Ginzburg olasz tudós közölt I Benandanti című rendkívül érdekes könyvében.⁴⁵ Ginzburg levéltári kutatásai során felfedett egy, a XVI. század végén Itália észak keleti részén, az Udine közelében fekvő Friuliban tevékenykedő ellen-boszorkányokból alakult különös társaságot. Ezek a parasztok azt tekintették feladatuknak, hogy a kántorböjtök idején elmenjenek és megküzdjenek a boszorkányokkal, akik terméketlenné akarták tenni a földeket, és még gyermekeket is akartak ölni. Nemcsak lovak, hanem kecskék, vagy macskák is lehetettek a paripáik, a fegyverük pedig kaporkóró volt, s a csata kimenetelétől függött, bőséges lesz-e a következő év, vagy ínséges. Ginzburg ebből arra következtetett, hogy egy ősrégi termékenységi kultusz még élő maradványára bukkant; más szerzők is átvették ezt az ötletet, és továbbfejlesztették.⁴⁶ Ám Ginzburg anyagában semmi sincs, ami egy ilyen következtetést indokolna.

A benandanték valamennyi élményüket – a lovaglást, a boszorkányokkal vívott harcot, a termés és a gyermekek megmentését – mind transzállapotban élték át. A benandanték, ahogy ezt maguk ismételten kijelentették, merevgörcsös állapotban mentek át ezeken az élményeken, a szóbanforgó idő alatt mozdulatlanul feküdtek ágyukban, teljes kábultságban.

Mint mondták, a lelkük szállt ki, s ment harcba, s valóban, ha egy lélek nem tért idejében vissza, a test meghalt.⁴⁷ Sőt, az embereket álmukban hívták el, hogy a benandanték közé álljanak; angyal hozta a felszólítást, akit aranyszínűnek írtak le, az oltárképek angyalaihoz hasonlóan, s a csata alatt ugyanez az angyal állt a benandanték zászlajánál.

A benandanték feltétlenül hittek abban, hogy élményeik valóságosak és kollektívek, de azt egy pillanatig sem akarták elhitetni, hogy fizikailag valóságos élmények; a boszorkányokról is azt mondták, hogy csak a lelkük harcol. Akár a masóna asszonyoknak, nekik is „csak úgy jött az egész, mintha álmodnának”. Egyébként, benandante csak abból lehetett, aki burokban született; ez afféle hídnak számított, amelynek segítségével a lélek a köznapi világból a szellemek világába tud átjárni.

Amit Ginzburg a XVI. századi levéltári anyagában talált, valójában helyi változata volt annak, ami századokkal korábban Diana, Heródiás vagy Holda követőinek volt a szokványos élménye. Semmi köze ennek ahhoz a termékenységgel kapcsolatos „ősi vallás”-hoz, amelyre Margaret Murray és hívei alapozzák elméletüket. Csak azt illusztrálja ez is, hogy az egyes embereknek nemcsak az ébrenlétük idején támadó gondolatait, de még transzállapotukban szerzett élményeit is milyen erősen meghatározhatják annak a társadalomnak az általánosan elfogadott hiedelmei, amelyben élnek.

Ezzel csak azt ismételjük kissé korszerűbb formában, amit a művelt emberek jóformán a középkor végéig magától értetődőnek fogadtak el. Mint láttuk, a XIV. század végéig a művelt emberek általában, kivált pedig a főpapok, teljesen tisztában voltak azzal, hogy a nőknek ezek az éjszakai útjai, akár jótékony, akár ártó szándék vezette őket, pusztán a képzelet világában zajlottak le. De a XVI., s méginkább a XVII. században már nem ez volt a helyzet. És ez tette lehetővé a nagy boszorkányüldözést: a boszorkányok üldözése csak ott és akkor válhatott tömegessé, ahol és amikor maguk a hatóságok is valóságként fogadták el az éjszakai utakat. Ilyen utazások nélkül ugyanis nincs boszorkányszombat.

Kérdés, mi indított el egy ilyen nagyméretű szemléletváltozást.

A boszorkányüldözők leghíresebb kézikönyvének, az 1486-ban kiadott Malleus Maleficarumnak eltúlozták a jelentőségét. A boszorkányüldözés legintenzívebb szakasza, amelyben Európa különböző térségeiben egymás után rendre tömegesen lángoltak fel a máglyák, csak a következő évszázad vége felé kezdődött. A boszorkány sztereotípiája viszont már fél évszázaddal a Malleus megjelenése előtt kialakult, teljesebb és ijesztőbb formában, mint amilyennek magában a Malleusban látjuk. A Malleusban alig esik szó a boszorkányszombatról, vagy az éjszakai repülésről, pedig az 1420-as, 1430-as évektől kezdve mindkettőnek fontos szerep jut a perek jegyzőkönyveiben.

Ezek a perek a valdensek üldözésének a melléktermékei voltak, ami azt jelenti, hogy leggyakrabban olyan területeken fordultak elő, ahol valójában éltek, vagy úgy hitték, hogy élnek még a valdensek kis elszigetelt csoportjai. Mint láttuk, a XV. században ezek már főként hegyvidékek voltak, a francia és a svájci Alpokban ugyanis egész települések születtek odamenekült valdensekből. Ez a körülmény adott tápot annak a feltevésnek, amelyet Joseph Hansen fogalmazott meg először, de amely még ma is népszerű: az éjszakai boszorkányról kialakult elképzelést jórészt a sajátos hegyvidéki életkörülmények határozták meg.¹ Az igazság az, hogy ez az elképzelés a középkorban rendkívül széles körben élt, a legkevésbé sem csak a hegyvidéki emberek közt, amint ez világosan kiderül az előző fejezetből. S amikor ez az elképzelés meggyökeresedett az egyházi és világi bírák gondolkozásában is, ennek következményei ugyanolyan gyorsan mutatkoztak meg a sűrűn lakott sík vidékeken, mint az Alpok messzi völgyeiben. Egy újfajta bírói eljárás alakult ki, s ennek a legkorábbi példái az Alpoktól Lyon környékéig, Normandiáig és Artoisig mindenütt megtalálhatóak.

Ezekben a perekben a felkutatási, inkvizíciós módszert alkalmazták, bár nem feltétlenül az Inkvizíció kezdeményezésére; inkvizítoroknak, püspököknek és világi bíráknak egyaránt volt közük hozzájuk, néha külön-külön, néha együttesen. Például a legkorábbi per is jobbára világi ügy lehetett a jelek szerint. 1428-ban a svájci Valais kanton parasztfalvainak lakói – igaz, hűbérurak, a sioni püspök irányításával – úgy határoztak, hogy azt, akit több mint két személy vádol boszorkánysággal, le kell tartóztatni, s ha önként nem vall, meg kell kínozni, s az így szerzett vallomás alapján meg kell égetni. Körülbelül tíz évvel később írta Hans Fründ, luzerni krónikás, hogy abban az évben, 1428-ban szabályos boszorkányüldözés kezdődött a Rhône-tól délre fekvő két völgyben, a Val d’Anniviersben és a Val d’Hérens-ban.² E per némel^yik vádlottjából kicsikart vallomásban jelenik meg először a repülni tudó, ördögimádó boszorkány képe, amely azután meghatározó fontosságú lesz a nagy boszorkányüldözés szempontjából.

Alkalmazták a tortúrát, méghozzá olyan könyörtelenül, hogy sokan, akik nem voltak hajlandók hamisan vallani, ebbe haltak bele. De nem mindenki rendelkezett ilyen nagy jellemerővel, s az a kép, amely az ő megnyilatkozásaikból alakult ki, iszonyú volt, egyszersmind sokrétű. Részben a rituális vagy szertartásos mágiával kapcsolatos hagyományos tévképzetek tükröződnek benne. Ezek szerint az évek során sok férfi és nő tagadta meg ünnepélyesen Istent, a szenteket és az egyházat, s az Ördögnek kötelezte el magát, s egy birkát vagy bárányt adott neki évi járandóságképpen, vagy teste egy részét ígérte oda, ami majd halála után lesz átvehető. Mindez Bonifác pápa, Guichard püspök és Alice Kyteler perét juttatja eszünkbe. Azok a képességek viszont, amelyeket az Ördög ad viszonzásul, nagyrészt a paraszti maleficiumok ősi világából valók: képesség, amellyel embereket vagy állatokat betegséggel, vagy halállal lehet sújtani; képesség, amellyel férfiakat impotenssé, nőket meddővé lehet tenni; képesség, amellyel el lehet apasztani a tehenek tejét, és el lehet pusztítani gabonaföldeket.

Ám a kép egyéb vonásai nyilvánvalóan más forrásból származnak, az éjszakai boszorkányokra vonatkozó elképzelésekből. Az Ördög ugyanis, aki általában egy fekete állat képében jelenik meg, híveinek adott egy kenőcsöt, hogy azzal kenjenek be székeket, s így azokon repülve mehetnek majd egyik faluból a másikba; de néha maga szállította őket hegytetőről hegytetőre. Akárcsak Diana csapata, az Ördögnek ezek a követői is be-betörtek az emberek pincéibe, s megitták a legjobb borukat; de ezek egyszersmind strixek is voltak, akik gyermekeket öltek, sütöttek és ettek meg, a sajátjaikat éppúgy, mint másokéit. Ez éjjeli összejöveteleken történt, amelyeken az Ördög is rendszeresen megjelent, s prédikált híveinek, arra intve őket, hogy ne járjanak templomba, és soha papnak ne gyónjanak. A boszorkányszombat-képzet e legkorábbi megfogalmazásának az lett az eredménye, hogy sok férfit és nőt megégettek, akiknek a számát a krónikaíró hol százra, hol meg kétszázra teszi, de biztos, hogy ez a szám magas volt.

Az Alpok francia oldalán a pereket legtöbbször az Inkvizíció kezdeményezte, amelynek a hivatalnokai ezen a vidéken a ferencesek voltak, nem a domonkosok.³ A Briancon-környéki hegyek Freysinniére, Argentiére, Valpute és Valcluson nevű négy völgyében már egy évszázada éltek ott letelepedett valdens családok. Most ezeknek az eldugott vidékeknek az egész lakossága gyanúba került, méghozzá nemcsak az eretnekség, hanem az újfajta boszorkányság gyanújába is.

Akárcsak Valais-ben, a sztereotípiának itt is van még némi köze a rituális vagy szertartásos mágia hagyományához. Az Ördög, vagy egy alsóbbrendű démon csak akkor jelenik meg, ha előbb megidézik; önszántából nem mutatkozik, s nem fordítja figyelmét a leendő boszorkányra, mint majd a későbbi boszorkányperekben. Továbbá a boszorkány éppúgy lehet férfi is, mint nő. Thomas Bégue, akit 1436-ban kivégeztek, bevallotta, hogy megidézett egy démont, háromszor szólítva „Mermet diable”-t, amire Mermet meg is jelent, először fekete macska képében, majd mint feketébe öltözött öreg néger, akinek szarvak vannak a lábán. Hugues Brunier özvegye, Jeannette beismerte, hogy megidézett egy Brunet nevű démont, aki először fekete kutya, majd szintén feketébe öltözött néger alakjában öltött testet; az asszony minden május elsején fekete kakast áldozott neki. Más démonok, ha megidézték őket Guillemet vagy Griffart és hasonló neveken is, először általában fekete macska, vagy fekete varjú formájában jelentek meg, aztán négerré változtak át. Mindez még nagyon közel áll Alice Kyteler világához és az ő néger Robinjához, a „Mesterség Fiá”-hoz.

Most azonban sokkal nagyobb teret nyert a hit megtagadása, méghozzá a csoportosan elkövetett hittagadás. Itt most nem az Isten vagy az egyház időleges megtagadásáról van szó. A démon, ha már egyszer megidézték, teljes átállást követel: végérvényesen meg kell tagadni Krisztust, jelképes cselekedettel, például a kereszt megtaposásával vagy leköpésével, hódolattal kell adózni neki magának, vagy urának, az Ördögnek; nagyon gyakran még azt is megköveteli a démon, hogy a hozzá pártoló személy áldozza fel saját gyermekeit. Akárcsak Alice Kyteler esetében, az Ördög, vagy az őt szolgáló démon nemileg közösül híveivel, szükség szerint változtatva nemét; de még tovább is mehet: az Ördög bélyege, az emberek húsára égetett jegy, amelynek majd olyan fontos szerepe lesz a nagy boszorkányüldözésben, már e perek némelyikében is felbukkan.

Legkivált pedig a boszorkányszombatról, vagy ahogy általában hívták, a „zsinagógá”-ról kialakult elképzelés minden képtelen részletére kiterjedő leírására most kerül sor először. Az Ördög, vagy a neki alárendelt démon gondoskodik annak a lehetőségéről, hogy a férfi- és nő-boszorkányok eljuthassanak a boszorkányszombat színhelyére, bármilyen távol van is. Egyesek kis fekete lovat kapnak, mások pej kancát, ismét mások valamilyen különös, agárszerű állatot, de a legtöbben csak egy botot és egy kis kenőcsöt, amivel azt bekenjék, s így felszerelkezve aztán repülnek, szélsebesen. A boszorkányszombaton démonok és boszorkányok együtt lakomáznak, magának az Ördögnek az elnökletével, aki megjelenhet fekete macska képében, de a saját pokolbeli alakjában is, koronásan, fekete öltözetben, csillogó szemmel. A boszorkányok letérdelve hódolnak neki. Beszámolnak azokról a maleficiumokról is, amelyeket a legutóbbi boszorkányszombat óta követtek el, s az Ördög ezeket mérlegelve dicséri vagy feddi meg őket, és újabb rontásokra ad utasítást. Egy frissen megölt gyermek – gyakran valamelyik boszorkány gyermekének – a húsát megsütik, hogy abból elkészíthessék a rontáshoz szükséges porokat, majd a démonok és a boszorkányok közös táncot járnak, amihez az Ördög veri a dobot vagy fújja a dudát. Végül mindegyik boszorkány közösül a maga démon-párjával, s végül kakasszókor szétoszlik a társaság, s a boszorkányok mágikus paripáikon hazatérnek.⁴

Egyáltalán nincs okunk azt hinni, hogy azok a férfiak és nők, akik ezeket a furcsa tetteket beismerték, többségükben valdensek voltak. Inkább úgy látszik, hogy a valdensek üldözése közben mind az egyházi, mind a világi hatóságok ismételten olyan személyekre, főleg nőkre akadtak, akik olyan dolgokat hittek magukról, amik pontosan beleillettek az eretnekekről évszázadok óta kerengő történetekbe. A közös mozzanat a kannibalisztikus csecsemőgyilkosság gondolata volt. Széles körben élt az a hiedelem, hogy az eretnekek éjszakai összejövetelein rendszeresen esznek csecsemőket vagy kisgyermekeket. Ugyancsak széles körben elterjedt, hogy bizonyos nők csecsemőket ölnek és esznek meg, szintén éjszaka, sőt egyes nők saját magukról hitték ezt. A két hiedelemkör sajátos egybeesése hozta azt, hogy az eretnekek üldözői azokban a históriákban, amelyeket a megtévesztett nőkből kicsikartak, a kannibalisztikus csecsemőgyilkosságot űző eretnekekről szóló hagyományos történetek igazolását vélték megtalálni.

Nemcsak igazolva látták ezeket a történeteket, de továbbfejlesztésükre is indíttatva érezték magukat. Feltételezték ugyanis, hogy ezek az állítólagos emberevő nők repülve mennek szörnyű teendőiket elvégezni. Egy repülni tudó eretnekszekta eszméje pedig nagyon hasznosnak mutatkozott: magyarázatául szolgálhatott azoknak a gyűléseknek, amelyek gyakoriak voltak, sokszor nagyon népesek is, amelyeket azonban soha senki sem látott. Már 1239-ben, Châlons-sur-Marne-ban az inkvizítor, Robert de Bougre – Marburgi Konrád francia párja – addig kínoztatta egyik női áldozatát, míg csak azt nem vallotta, hogy a levegőben repülve járt el a több száz mérföldnyire fekvő Milánóba, hogy ott az eretnekek lakomáján felszolgáljon.⁵ Ennek a történetnek akkor nem volt keletje, két évszázad múlva viszont igen. És ebben döntő jelentősége volt az éjszakai boszorkányokról, valamint a többi éjjel repülő nőkről, az „éjszaka hölgyei”-ről, Diana, Heródiás, vagy „Signora Oriente” követőiről kialakult elképzeléseknek.

A XV. század folyamán az inkvizítorok és a világi hatóságok kezdték egybeolvasztani ezeket a változatos képzeteket az ördögimádó, orgiasztikus, csecsemőgyilkos szektáról kialakult sztereotípiával. Néhány, a tipikustól eltérő inkvizítor – Marburgi Konrádtól Alberto Cattenóig – olyan adatokkal szolgált, amelyek látszólag igazolták ezt a sztereotípiát, s ez azért sikerült nekik, mert az „inkvizíciós” eljárással dolgoztak, s kivált, mert kínvallatást alkalmaztak. A kilkennyi Ledrede püspök és Greyerzi Péter svájci bíró a maleficiummal, valamint a rituális mágiából kölcsönzött elemekkel bővítette a képet; a tortúra itt is megtette a magáét. Azután az éjszakai repülés jött hozzá. Az előző századokban ezt az elképzelést a tanult emberek nem fogadták el, most azonban már más volt a helyzet. Az emberevés céljából tett éjszakai utak nemcsak beleillettek a meglévő sztereotípiába, hanem még hihetőbbé is tették, ezért nagyonis kapóra jöttek azoknak, akik eretnekek felkutatásával és perbe fogásával foglalkoztak. A történeteket, amelyekkel egyik-másik vádlott önként szolgált, a többieknek meg kellett erősíteniük, s e célból megint csak a kínzást alkalmazták. Végül már közhelyszámba ment, és a társadalom nagyobb része is elfogadta, hogy vannak eretnekek, akik nemcsak az eretnekeknek hagyományosan tulajdonított szörnyűségeket művelik, hanem ezenkívül repülve jutnak el éjjeli gyűléseikre. A közfelfogás szerint minden efféle tevékenység a valdensekre volt jellemző, amit franciául külön szóval is neveztek, Vauderie-nek. Valójában itt egy új bűntényt találtak fel, amit később a jogászok szaknyelven crimen magiaenak hívtak.

Bár a valdensek üldözése a hegyvidékeken folyt a leghevesebben, a legkevésbé sem korlátozódott csak e területekre, ahogy a boszorkányperek sem. 1438-ban a La Tour du Pinből való Pierre Vallint fogták perbe boszorkányság miatt, aki a tournoni földesúr jobbágya volt; ez a Lyontól délre és délkeletre eső terület alig 200 méter magasan fekszik a tenger szintje fölött. Ez a per két szempontból érdekes: egyrészt azt tanúsítja, milyen szorosan együttműködtek a világi és egyházi hatóságok az újonnan feltalált bűntény üldözésében, másrészt, hogy az újfajta boszorkányperekből miért lehettek könnyen tömeges perek. A per két menetben zajlott le: az elsőben a vienne-i püspök és az Inkvizíció tisztségviselői emeltek vádat és hoztak ítéletet Pierre Vallin ellen, a másodikban a tournoni földesúr prokurátora.⁶ A vádlott már az első perben bevallotta, hogy testestől-lelkestől elkötelezte magát egy Belzebut nevű démonnak, jó hatvanhárom évvel azelőtt, s rendszeresen egy boton lovagolt a „zsinagógá”-ra, vagyis boszorkányszombatra, ahol gyermekeket ettek. A második perben a világi hatóságok neveket igyekeztek kiszedni a szerencsétlen emberből, olyan boszorkánytársakét, akik ugyancsak boton lovagoltak a boszorkányszombatra. Pierre Vallint már előzőleg is megkínozták, s voltaképpen már halálra is ítélték; ezúttal újból megkínozták, hogy a kívánt adatokat megtudják tőle. Végül mondott is vagy tíz nevet. Figyelemreméltó, hogy ezek többségükben férfiak nevei voltak, és hogy a vallatói főként papok, egyházi személyek, nemesek és gazdag emberek nevét igyekeztek kikényszeríteni belőle. Még nem jött el annak az ideje, hogy a boszorkányszombatra szinte kizárólag nők járjanak, és pedig parasztasszonyok.

1453-ban és 1459-ben két, nagy feltűnést keltő per zajlott le Észak-Franciaországban. Az elsőnek, a normandiai Evreux-ben Guillaume Adeline, a teológia neves tudora, egykori párizsi professzor volt a vádlottja, a bíróság pedig egy inkvizítorból és az evreux-i püspök megbízottjából állt.⁷ A vád szerint Adeline-nél találtak egy olyan írásbeli szerződést, amelyet ő a Sátánnal kötött, s ez őt arra kötelezte, hogy prédikációiban cáfolja a boszorkányszombat valóságát, minek következtében a bírák nem érezték fontosnak a boszorkányszombat résztvevőinek üldözését, éppen ezért ezeknek a száma megnövekedett. Adeline végül nemcsak azt vallotta be, hogy ilyenféle egyezséget kötött a Sátánnal, hanem azt is, hogy ő maga szintén rendszeresen eljárt a boszorkányszombatokra, seprűnyélen repülve. Látott ő ott egy Monseigneurnek hívott démont, aki olykor bakkecske alakját vette fel, s ilyenkor Adeline a farka tövét csókolta meg hódolata jeléül. Akik a boszorkányszombatra eljártak, kötelesek voltak a keresztény hitet minden vonatkozásában ünnepélyesen megtagadni. Adeline-t, talán személyes kiválósága okán, talán, mert a caeni egyetem pártfogását élvezte, nem halálra ítélték, hanem pincebörtönben, kenyéren és vízen töltendő életfogytiglani fogságra. Négy évig élt ezen az étrenden, amikor holtan találták zárkájában, imádkozó testhelyzetben.

Azt a csoportot, amelyhez Adeline a vád szerint tartozott, valdensek szektájaként emlegették, de ekkorra ez a kifejezés már általában a „boszorkányok” szinonímájaként volt használatos. A boszorkányszombaton, vagy (ahogy ez esetben mondták) a „valdensek zsinagógájá”-n való részvétel számított fontosnak; maleficiumról szó is alig esik. Ugyanez áll a leghíresebb XV. századi boszorkányperre, az arrasi Uauderie-re. Ez az ügy is élénken példázza, hogy egyetlenegy személy elleni eljárás is tömegper elindítója lehetett, ha a vizsgálatot az inkvizíciós módszerrel vezették olyan hatóságok, amelyek valóságnak fogadták el az éjszakai repülést és a boszorkányszombatot.⁸ 1459-ben Langres-ban egy remetétől, mielőtt boszorkányként megégették, kínzással kicsikarták azoknak a nevét, akiket ő a boszorkányszombaton látott. Ezek közt volt egy fiatal douai-i prostituált, és egy idős arras-i festő és költő, aki a Szűz Máriát dicsőítő verseivel szerzett magának hírnevet. Az ügyet az arrasi inkvizítor vette azonnal kezébe, de hamarosan két másik domonkosé lett a főszerep: Jean, beiruti címzetes püspöké, aki koadjutorként látta el a távollévő arrasi püspök teendőit, és Jacques du Boys-é, aki a jogtudomány doktora volt, egyszersmind a Domonkos-rend egyetemes káptalanjának a dékánja. Mindkét vádlott további személyeket nevezett meg, akik eljártak a boszorkányszombatra; a következő lépés az volt, hogy ezeket is letartóztatták, s addig kínozták, míg nem vallottak terhelően sok más személyre is. Du Boys és a beiruti püspök követelésére elkezdődtek az égetések. Ők ketten váltig azt hangoztatták, hogy aki ellenzi az égetéseket, nyilvánvalóan maga is boszorkány, és hogy aki segíteni merészel a foglyokon, ugyancsak megégetendő. Nézetük szerint a keresztény világ tele volt boszorkányokkal; sok püspök és bíboros, sőt a névleg keresztény emberek teljes egyharmad része titokban boszorkány volt. Az égetések előtt az inkvizítor prédikált, és ismertetett egy leírást a boszorkányszombatról. Amikor a foglyoktól megkérdezték, hiteles-e a leírás, mind igennel válaszoltak, de aztán, amikor az inkvizítor átadta őket a világi hatóságoknak megégetésre, jajveszékelni kezdtek, hogy kegyetlenül rászedték őket. Korábban ugyanis azt ígérték nekik, hogy ha beismerő vallomást tesznek, mindössze egy rövid zarándokút lesz a bűnhődésük, s csak akkor égetik meg őket, ha makacsul tagadnak. Amikor fellobbantak körülöttük a lángok, még akkor is azt kiáltozták, hogy sose voltak a hauderie-n, és hogy vallomásaikat kínzással és hamis ígéretekkel csikarták ki belőlük.

Folytatódtak a letartóztatások, s az érintettek közt volt Arras néhány leggazdagabb polgára is. Rémület lett úrrá a városon, mert senki sem tudhatta biztosan, nem ő lesz-e a soron következő. Arras gazdasági élete is megsínylette a dolgot; ezt a nagy iparos várost érzékenyen érintette, hogy kereskedői elvesztették hitelüket. Végül a perekben elhangzott vallomások szövegét Brüsszelben a burgundiai herceg elé terjesztették, aki nyomban megtanácskozta az ügyet egy sereg egyházi emberrel, köztük a louvaine-i egyetem tudoraival. Kétségek merültek fel atekintetben, hogy van-e boszorkányszombat a valóságban, de döntésre nem jutottak. A herceg ezért szigorúan gyakorlatias lépésre határozta magát: elküldte hírvivőjét azzal, hogy minden kihallgatáson legyen jelen. A letartóztatásoknak nyomban végük szakadt, bár a vádlottak listájáról korántsem fogytak el a nevek. Négy per volt ekkor még folyamatban, s az ítéletek következetlensége jól mutatja azt a zavarodottságot, amely a bírák elméjén uralkodott; egy per ugyanis égetéssel végződött, egy másik olyan ítélettel, ami voltaképpen életfogytiglani fogságot jelentett, kettőben pedig csak bírságot róttak ki, igaz, rendkívül súlyos bírságot, amelyet részben az Inkvizíciónak, részben a különböző világi tisztségviselőknek voltak kötelesek fizetni a vádlottak. A beiruti püspök és Jacques du Boys hiába unszolta az inkvizítorokat az üldözés folytatására; az inkvizítorok nemet mondtak. Sőt magatartásukkal azt tanúsították, hogy már maguk sem hittek a boszorkányszombatról szóló históriákban. Egy nő többszöri tortúra után bevallotta, hogy járt a boszorkányszombatra, s annak rendje és módja szerint máglyára is ítélték az egész első csoporttal együtt, de mert az eretneksüvege nem készült el idejében, elhalasztották a kivégzését, s most, az elvi álláspont megváltozása után, pusztán csak száműzték az egyházmegyéből, és egy rövid zarándokút megtételére kötelezték.

A dolognak ezzel még nem lett vége. A letartóztatottak közt volt az öreg Payen de Beaufort lovag, az artois-i tartomány egyik leggazdagabb családjának a feje. Ő azonnal a párizsi parlement-hoz fellebbezett, s bár fellebbezését nem méltatták figyelemre, és válasz nélkül elfektették, voltak fiai, akiknek módjukban állt tovább vinni az ügyet. Az üldözésnek ekkorra már amúgyis úgyszólván teljesen vége lett, s lehetőség nyílott arra, hogy De Beaufort-t és más foglyokat Arrasból a párizsi Conciergerie-be vigyenek át. Ezzel egy olyan törvényes vizsgálat vette kezdetét, amelyben első ízben kapott mindkét fél alkalmat arra, hogy meghallgassák. Az egész ügy fő mozgatója, Jacques du Boys hirtelen megőrült, s egy éven belül meghalt. Maga a vizsgálat mindazzal a huzavonával folyt, amelyről a parlement híres volt, s eltartott vagy harminc évig. 1491-ben, amikorra az érdekeltek már szinte mind meghaltak, parádés körülmények közt egy végzés felolvasására került sor Arrasban, pontosan azon a helyen, ahol annakidején az ítéleteket hirdették ki. A vádlottakat és elítélteket szabályszerűen rehabilitálták, üldözőiket pedig, mármint azokat, akik még éltek közülük, bírsággal sújtották; az összeget részben arra kellett fordítani, hogy minden évben mondjanak misét az áldozatok lelkiüdvéért, illetőleg, hogy egy keresztet állítsanak fel ott, ahol megégették őket. Bárki, aki hisz – akár Montague Summers, akár Margaret Murray hatására –, a boszorkányszombat valóságában, okosan tenné, ha elgondolkozna a párizsi parlement ítéletén, amelyet Arras-ban hirdettek ki nyilvánosan, az ott összegyűlt hallgatóság zajos tetszése közepette.

Ezekben a XV. századi perekben gyökeresen megváltozik az ügyekben közreműködő démon szerepe. Az előző századi perekben a démon még többé-kevésbé alárendeltje volt annak az embernek, aki megidézte. Bonifácról, Guichard-ról, s még Kyteler asszonyról is úgy képzelték, hogy démonaik készen állnak a szolgálatukra, s parancsaiknak engedelmeskednek, még ha megjelenni csak bizonyos áldozatok ellenében hajlandók is. Vallin vagy Adeline esetében már nem erről van szó. Vallin testestől-lelkestől odaadja magát a démonának, s engedelmesen szolgálja hatvanhárom éven át, urának szólítja, letérdel előtte, s hódolata jeléül megcsókolja a bal kezét, évdíjat fizet neki készpénzben, s még tulajdon csecsemő leányát is odaadja neki, hogy azt megölje. Adeline azzal fejezi ki hódolatát kecskedémonjának, hogy a farka tövét csókolgatja, s írásbeli szerződést köt a Sátánnal. A francia Alpokban lefolytatott perekben egyéb új mozzanatokkal is találkozunk, amelyek majd a XVI. és XVII. századi nagy boszorkányüldözés idején válnak egészen megszokottá: férfiak, nők azt vallják, hogy démonokkal közösülnek a boszorkányszombaton, s hogy ki-ki titkon a saját démonával is közösül. És a démonok itt is egyre inkább az embereken uralkodó félként jelennek meg; a boszorkányt olykor – akár férfi, akár nő – még az Ördög bélyegével is megjelölik.

Vagyis, gyökeres szerepváltás kezdődött el: a démon szolgából úrrá alakul át. A XVI. és XVII. századi boszorkányperekben már ebben a minőségében jelenik meg, és ha a boszorkány nő, szexuális vonatkozásban is a démon az úr. Ez a változás elsősorban azt tanúsította, hogy az emberek egyre inkább megszállottai lettek a Sátán és a démoni seregek eszméjének, egyre erősebben érezték halálos vonzerejüket és lenyűgöző hatalmukat. De az is igaz, hogy az uralkodó démon már bizonyos sajátos régi hagyományokból származó, kialakult fogalom volt, s ez nyilvánvalóan megkönnyítette a változást.

Az a gondolat például, hogy egy ember szerződésre léphet a Sátánnal vagy egy neki alárendelt démonnal, korántsem volt új. Felmerül ez már egy olyan történetben, amely Nagy Szent Vazul caesareai püspökről, a görögkeleti egyház IV. századi vezető alakjáról szól. Egy rabszolga varázslótól kér segítséget ahhoz, hogy egy szenátor leányának a szerelmét elnyerje. A varázsló intézkedésére az Ördög éjjel megjelenik egy pogánynak a sírjánál; ott a rabszolga megtagadja keresztségét, Krisztust, és írásban elkötelezi magát az Ördögnek. Az Ördög végrehajtja az alkuban vállalt kötelezettségeit, de akkor közbelép Vazul. Az ő imáinak jóvoltából az írásos kötelezvény valamilyen csoda folytán az Ördögtől őhozzá kerül. Ő széttépi az ott összegyülekezett emberek előtt, s ezzel kimenti a rabszolgát az Ördög karmaiból.⁹

Ez a történet széles körben vált ismertté Európában is, egy hasonló kisázsiai legenda azonban még nagyobb visszhangot váltott ki. Ezt eredetileg a görögkeleti egyház egy pátriárkája, Eutükhiosz beszélte el, aki azt állította, hogy szemtanúja volt a különös eseményeknek. A VI. században, Nagy Jusztinianosz bizánci császár uralkodása idején, élt Kilikiában egy Theophilosz nevű ember. Ő az adai egyház sáfára volt, s általában úgy vélekedtek róla, hogy püspökségre méltó, de az ellenségei által terjesztett rágalmaknak köszönhetően tisztéből elmozdították. Elkeseredésében egy zsidó varázslóhoz fordult segítségért, aki úgy intézte, hogy személyesen találkozhasson az Ördöggel. Theophilosz aláírt egy okmányt, amelyben megtagadta Krisztust és a szenteket, s elkötelezte magát az Ördögnek, aki erre visszahelyeztette tisztébe. Ám akkor a keserű bűntudat és bűnbánat évei következtek, míg csak a Szűzanya meg nem könyörült rajta, s közben nem járt Istennél, s a veszedelmes okmányt csoda folytán elragadták az Ördögtől.¹⁰ Theophilosz históriája, amelyet a VIII. században görögből latinra fordítottak, a X. században latin nyelven versbe szedtek, sok színdarab cselekményének szolgált forrásául a középkor kései szakaszában. A XIII. századtól kezdve ez volt az egyik legismertebb és legkedveltebb legenda.¹¹

Más jelek is azt mutatják, hogy a késő középkorban az embereket egyre jobban elbűvölték az efféle történetek. 1180 körül az angol Walter Map egy bizonyos Eudót említ, akit anyagi javak ellenében sikerült rávenni arra, hogy az Ördögöt ismerje el urának.¹² És természetes, hogy 1220 körül Heisterbachi Caesariusnak is van mit elmesélnie novíciusa okulására. O két olyan varázslóról tud, aki csodáival rászedte a besançoni csőcseléket, míg csak egy pap meg nem idézte az Ördögöt, s rá nem jött a varázslók hatalmának forrására. Ők korábban szerződést írtak alá az Ördögnek, s mind a ketten magukkal hordták ennek egy-egy példányát a hónuk alatt, a bőrük alá varrva. A püspök nyomban kivágatta ezeket a becses okmányokat, s ezután már minden nehézség nélkül meg lehetett égetni a két varázslót.¹³ Ez mind csak koholmány volt, de nem feltétlenül tekintették annak; nem meglepő tehát, hogy amikor a boszorkányüldözés igazából elkezdődött, az Ördöggel kötött szerződésnek fontos gyakorlati szerep jutott.

Az az elképzelés sem volt új, hogy a démonok emberekkel tudnak közösülni. Bár a Biblia csak egyetlenegy példát említ az ilyen kevert fajtájú párzásra, s az az egy is kétes értékű,¹⁴ a római irodalom és mitológia láthatólag sok ilyennel szolgált. Szent Ágoston merő pimaszságnak tekintette, ha valaki tagadta, hogy faunok nőkkel közösülnek, hiszen oly sokan tanúsították.¹⁵ Világos, hogy tulajdonképpen mi rejlik emögött, amint azt Sevillai Izidor, a VII. századi enciklopédista hangsúlyozta: ezek a nőket hajhászó szőrös lények, akiket a római faunoknak, a gallok duseoknak hívtak, voltaképpen démonok voltak.¹⁶ Dehát elvégre a görög és római istenek közt is sokan voltak hírhedett nőhajhászók, s mint láttuk, minden keresztény hittudós, akár az ősegyházban, akár a középkoriban, megegyezett abban, hogy ezek az istenek is démonok voltak.

Néhány középkori legenda még tovább fejlesztette ezt az elképzelést, s arról beszélt, hogy utód is születhetik egy démon és egy nő egyesüléséből. A keresztényeknek már az I. századtól ismerős volt az a gondolat, hogy a Messiás második eljövetelét közvetlenül megelőző időben egy Antikrisztus nevezetű természetfölötti varázsló és fejedelem fog uralkodni a világon, s székhelye Jeruzsálem lesz. A X. században egy francia szerzetes, aki az Antikrisztusról közszájon forgó elképzeléseket vetette egybe, azt jegyezte meg, hogy az Antikrisztus anyja valószínűleg egy zsidó prostituált lesz, aki a fogamzás pillanatában a Sátánt fogja szellem formájában a méhébe fogadni.¹⁷ Tulajdonképpen egy hasonló tervnek a kudarcából született Merlin, az Arthur-mondakör walesi varázslója is. A Sátán, akit bőszített Jézus Krisztus megtestesülése, kiválasztott egy bizonyos családot, annak minden tagját, egy leány kivételével, kiirtotta, s aztán elküldött egy démont, hogy vele az Antikrisztust nemzze. Szerencsére a leány gyóntatójának volt annyi lélekjelenléte, hogy a gyermeket születésekor megkeresztelje, s ennek következtében nem az Antikrisztus lett belőle, a gonosz varázsló, hanem Merlin, a jótékony varázsló. Általános volt az a hiedelem is, hogy egész népek, például a hunok, nőkkel közösülő démonoktól születtek.

Mindez a legendák világába tartozik, de a nőkkel közösülő férfi-démon, vagy ahogy nevezték, az incubus, kezdett teret hódítani a valóságos asszonyok életében. Már a IX. században találunk erre célzást, Hincmar, rheimsi érsek írásaiban (ugyanaz a személy, aki a maleficiummal mint az impotencia okával foglalkozott).¹⁸ Hincmar beszél egy asszonyról, akit úgy szed rá olykor egy démon, hogy az általa szeretett férfi képét veszi fel; s az érsek tud egy apácáról is, akit rettenetesen gyötört egy incubus, mindaddig, amíg egy pap ördögűzéssel meg nem szabadította tőle.¹⁹ De csak a XII. századtól kezdve jutnak jelentős szerephez az incubusok a krónikákban. Guibert de Nogent arról ír 1120 körül, hogy egyszer, amikor apja maleficium miatt impotens lett, anyját egy éjjel egy incubus látogatta meg, de egy „jó szellem” szerencsére még idejében érkezett, s a legrosszabbat megakadályozta.²⁰ Guibert megjegyzi még, hogy sok históriát tud incubusokról, de inkább nem mondja el őket, nehogy olvasóit megriassza.

1150 körül Szent Bernátnak egy súlyosabb esettel volt dolga.²¹ Nantes-ba érkezvén megtudta, hogy van ott egy asszony, akit erősen gyötör egy incubus. Ez a démon éjjel járt hozzá, s úgy töltötte rajta kedvét, hogy a férjét sose ébresztette föl. Az asszony hat évig titkolta szégyenét, de végül az Isten büntetésétől való félelem rávitte, hogy meggyónja egy papnak. Sajnos, a kiszabott penitenciák közül egy sem használt – sem az imádkozás, sem a zarándoklatok; a démon csak visszajárt hozzá minden éjjel, és egyre bujább lett. Jött Bernát, s az asszony a lába elé vetette magát és a segítségéért könyörgött. Isten embere szelíden szólt hozzá, megígérte a mennyei segítséget, s azt mondta, hogy másnap jöjjön vissza hozzá. Aznap éjjel az incubus újra meglátogatta az asszonyt, s szokott helytelen viselkedését még istenkáromlással és fenyegetésekkel is tetézte. Csakhogy Bernát jó ellenszerről gondoskodott: a botját adta oda az asszonynak, hogy tegye az ágyába, amikor lefekszik. Ez távol tartotta a démont tőle, de az ott állt a szobája előtt, iszonyatosan szitkozódva, s fogadkozott, hogy mihelyt Bernát elmegy, folytatja bujálkodását. Hatékonyabb ellenintézkedésre volt szükség. A következő vasárnap Bernát a város egész lakosságát a templomba hívta. Ott állt az egész gyülekezet, kezükben égő gyertya, a szent pedig felment a szószékbe, s elmondta az egész siralmas históriát, majd ünnepélyesen megátkozta a démont, s Krisztus nevében megtiltotta neki, hogy a jövőben egyetlen egy asszonyt is zaklasson. Ez hatott; amikor a gyertyák kialudtak, vége lett a démon hatalmának. Az asszony meggyónt, megáldozott, s ezután soha többé nem látta az incubust.

Egy századdal később Heisterbachi Caesarius már sokat tud mesélni az incubusokról. Ott volt például az egykori bonni pap, Arnold szomorú esete.²² Arnoldnak pap létére volt egy leánya, olyan gyönyörű, hogy folyton körülötte legyeskedtek a férfiak, kivált a székesegyház kanonokjai. Egy nap egy démon jött hozzá, egy férfi képében, s mézes-mázos szavakkal elcsábította. Sokat szerelmeskedtek, s nagy gyönyörűségük tellett benne, végül azonban a leány, akiben felébredt a bűntudat, mindent meggyónt az apjának, mire ő sürgősen elküldte a Rajnán túlra. Ezután megjelent Arnoldnál a démon, s rákiabált: „Te nyomorult pap, miért vetted el tőlem a feleségemet? Neked lesz belőle károd”. S úgy mellbe vágta, hogy a szerencsétlen ember vért hányt, és három napon belül meghalt. Caesarius beszél egy iszonyról is, aki a Rajna-menti Breisachban élt, s amikor közeledni érezte a halálát, egy papnak meggyónta, hogy rendszeresen szerelmeskedett egy démonnal. Olyan gyönyörűsége tellett ebben, hogy hét évig megállta gyónás nélkül; ekkor azonban kiszállt belőle a lélek, mielőtt a gyónását befejezhette volna, és feloldozást kaphatott volna.²³

Ezeket az eseteket nyilvánvalóan komolyan vették. Ha egy nő enged egy incubusnak, örök üdvösségét kockáztatja. Ehhez képest igazán csekélység az, ha egy férfi bűnözik egy suttubussal, vagyis nő képében megjelenő démonnal. Caesarius erre is szolgál tanulságos példával. A Rajna-vidéki Prümből való János nevű hittudós rá akart venni egy nőt arra, hogy éjjel menjen el hozzá. A nő ugyan nem ment el, de helyette megjelent egy démon, az ő alakjában, s a hangja is olyan volt, mint az övé. Reggel a papot felvilágosította látogatója, hogy nem egy nővel feküdt le, hanem egy démonnal. János erre mondott egy cifrát (amit Caesarius szemérmesen elhallgat), s kinevette a démont, és a legkevésbé sem volt megrendülve különös kalandjától.²⁴ A suttubusokra sose tekintettek az emberek olyan irtózó bűvölettel, mint az incubusokra.

Ha az ember összehasonlítja a különböző történeteket, amelyek a középkorban az incubusokról közszájon forogtak, összefüggő kép bontakozik ki. A történet nyersanyagát mindig maga a nő szolgáltatja; ő árulja el, önszántából, hogy rendszeresen közösül egy incubussal. Úgy látszik, hogy egyes esetekben az incubusnak vélt szerető igazi, élő férfi, s meglehet, hogy együgyű nőket olykor így csalnak lépre. Más esetekben nyilvánvalóan csak képzelt szeretőről van szó, olyan alakról, aki erotikus álmokból vagy ábrándozásokból, esetleg érzékcsalódásokból született. De hogy olyan közönséges jelenségeket, mint a buja képzelgések, vagy a házasságon kívüli szerelmi viszonyok, miért értelmeztek ilyen félelmetes beállításban, annak az a magyarázata, hogy tekintélyes mennyiségű démonológiai ismeret halmozódott fel. Ha démonok nincsenek, nincsenek incubusok.

Kétirányú folyamat ez. Ha eleinte a papok tanították arra az asszonyokat, hogy őrizkedjenek az incubusoktól, a XIII. században a hittudósok már olyan élményeket taglaltak, amelyekről nők számoltak be nekik. Guillaume d’Auvergne, párizsi püspök eléggé hosszan foglalkozik ezzel a tárggyal, s pontosan ugyanolyan szellemben, amilyennel az Abundia asszonyról és az „éjszaka hölgyei”-ről szóló történeteket kezeli.²⁵ Azzal teljesen tisztában van, hogy démonok nem tudnak valóban közösülni asszonyokkal, hiszen nincs igazi testük, s ezért nemi szervük sem lehet, vagyis csak arról lehet szó, hogy a nők mindezt pusztán álmodják, vagy képzelik. Azt viszont nyomatékosan hangoztatja a püspök, hogy ha az ilyen álmoknak, vagy képzelgéseknek néha természetes oka van, az általában a démonok műve. Guillaume kétkedőbb volt, mint a nagy többség. Aquinói Szent Tamás például nemcsak arról volt meggyőződve, hogy a démonok párzani tudnak, hanem arról is, hogy gyermekeket is tudnak nemzeni, méghozzá a legagyafúrtabb módon: a démon, suttubus képében befogadja egy férfi magját, amit aztán, incubussá változva továbbad egy nőnek.²⁶

Eredetileg sem az Ördöggel kötött szerződést, sem az incubusokról elterjedt elképzeléseket nem hozták kapcsolatba a boszorkánysággal, amikor azonban kezdett az új boszorkány sztereotípia kialakulni, amikor a boszorkányt egyre inkább úgy képzelték el, mint aki eszköze, nem pedig ura a démoni hatalmaknak, ezek az elképzelések jól szolgálták a folyamat kibontakozását. Régi mondák, gyenge idegzetű, vagy nemileg kielégítetlen nők éjjeli élményei mind újabb bizonyítékul szolgáltak arra, hogy van egy szekta, amelyben emberek mindent azoknak a démonoknak az egyenes utasítására visznek végbe, akiknek a rabjai lettek, s akikkel szemben tehetetlenek.

Írott munkáknak csekély részük volt e képzeletbeli szekta megteremtésében. A szóba jöhető írások közül csak nagyon kevés származik az arras-i „Vauderie”-t, vagy különösen a legelső dauphinéi és svájci pereket megelőző időkből. Ezek közül a leghíresebb, Nider Formicariusa (1435-87) úgyszólván semmivel sem egészíti ki az ősrégi fogalmat, amely szerint a boszorkányság pusztán a maleficiummal azonos, és, mint látjuk, ez a munka egyértelműen tagadja az éjszakai repülések valódiságát.²⁷ Martin Le Franc francia költeménye, a Le champion des dames (1440) tanúsítja, hogy a boszorkányszombat és az éjszakai repülés fogalmát ismerték már akkor, de maga a szerző ezeket nem vette komolyan.²⁸ Az Errores Gazariorum (1450 körül) – s a „Gazarius” akkorra már valdenst jelentett – a jelek szerint egy olyan inkvizítor műve, aki Savojában, vagy a Genfi-tó környékén élt.²⁹ Ez az írás olyan bizonyítékon alapszik, amelyet már a perekben kicsikart vallomások szolgáltattak, s ezeket valós bizonyítékként kezeli, de ez a néhány oldal – azt nem is számítva, hogy egyetlen kéziratos példány van belőle – semmiképpen sem adhatott tápot maguknak a pereknek. Csupán a Flagellum haereticorum fascinariorumra, Nicholaus Jacquer munkájára hagyatkozhatunk.³⁰ A szerző Franciaország északi részének inkvizítora volt az 1450-es években, s ismerte a Guillaume Adeline ellen folytatott eljárást, s legfőbb céljául sajátos módon azt tűzte ki, hogy az éjszakai repülés valóságát bizonyítsa, szembehelyezkedve a Canon Episcopi tekintélyével, amely az ortodox álláspontot képviselte már a X. század óta. Ez voltaképpen vita- és propaganda-irat, de keletkezése csak egy évvel előzte meg az arras-i Vauderie-t, addigra pedig már lezajlott számtalan kisebb per.

Igaz, hogy utóbb, a XVI. és XVII. században a tárgynak hatalmas nemzetközi irodalma támadt a boszorkányszombat, az éjszakai repülés, az emberek és démonok érintkezésének valóságát bizonyítandó, illetőleg cáfolandó. Ez azonban egészen más lapra tartozik. Az új boszorkány-sztereotípia máshonnan származott, nem az irodalomból, hanem maguktól a perek során kicsikart vallomásokból. Volt azért egy szemernyi igazság ebben a bizonyítékban, hiszen egyes nők csakugyan azt hitték magukról, hogy éjszaka repülni tudnak, és hogy éjjelente incubusokkal közösülnek. Minden egyéb bizonyos inkvizítorok, püspökök és bírák képzeletéből eredt, akik az inkvizíciós eljárás módszereivel élve és visszaélve igyekeztek megszerezni minden olyan értesülést, ami az ő álláspontjukat támasztotta alá.

A perek, amelyekkel foglalkoztunk, nem magyarázhatók a falusi életben mutatkozó feszültségekkel, s nem is a maleficium vádja bennük a központi kérdés. Adeline nem paraszt volt, hanem kiemelkedő egyházi személyiség, s ő annak reményében ment el állítólag a boszorkányszombatra, hogy az Ördög majd megvédelmezi egy lovagtól, aki neki ártani akar. Az arras-i ügyben a vádlottak túlnyomórészt városi emberek, némelyikük nagyon gazdag, és maleficiumról alig esik szó. Mindkét perben az a legsúlyosabb vádpont, hogy valaki egyáltalán részt-vett a boszorkányszombaton, s ezzel egyszersmind hitét is elhagyta. Újabb, főleg angliai kutatásokból viszont az derül ki, hogy a XVI. és XVII. században a parasztok körében a személyes gyűlölet és harag sokszor valóban úgy nyilatkozott meg, hogy az emberek szabályszerűen vádat emeltek egymás ellen maleficium miatt, ez viszont sok esetben lett boszorkányper kiinduló pontja.

A kérdést erről az oldaláról is meg kell vizsgálni.

Nem számított újdonságnak, hogy egy paraszti közösségben valaki meggyanúsította szomszédságának egyik-másik tagját, miszerint az természetfeletti módszerekkel ártani akar neki. Amint egy korábbi fejezetben láttuk, a maleficiumtól való félelem néha arra vitt rá parasztokat, hogy erőszakos cselekedeteket kövessenek el, netán gyilkoljanak is, minden hivatalos jóváhagyás nélkül. A XV. századtól kezdve már ez a jóváhagyás is meg volt, előbb csak egy, majd egyre több vidéken: a paraszti félelmek a szabályszerű vádemelés formájában juthattak kifejezésre. Ahogy a hatóságok egyre több figyelmet szenteltek a boszorkányságról kialakult új nézeteknek, egyúttal arra is több hajlandóságot mutattak, hogy meghallgassák a nép köréből származó maleficium-panaszokat. Azt, hogy a parasztok mire gondoltak, feltétlenül külön kell választani attól, amit a hatóságok gondoltak; a legtöbb vidéken ugyanis, ahol egyáltalán sor került boszorkányok elleni perekre, olyan bírák vezették az eljárást, akik eleve meg voltak győződve arról, hogy minden boszorkány részese a kereszténység ellen irányuló sátáni összeesküvésnek.

Volt azért kiút a zsákutcából. A Svájci Államszövetségnek a XV–XVI. században, Angliának a XVI–XVII. században olyan jogrendszere volt, amely lehetővé tette, hogy a köznép a maleficiummal gyanúsítottak ügyét bíróság elé vigye. Sok tanúvallatási jegyzőkönyv maradt fenn eredeti formájában, amelyben nyoma sincs démonológiai okfejtésnek, ami pedig erősen foglalkoztathatta a bírák elméjét. Van például egy gyűjtemény a Luzern kantonban a XV. század közepétől a XVI. század közepéig tett vallomásokból, amelyekben körülbelül százharminc falusi ember vádol harminckét boszorkányt;³¹ az Ördög még csak említve sincs egyetlen vallomásban sem, a maleficium viszont igen, kivétel nélkül mindegyikben. Ezek az iratok némileg érzékeltetik azt a légkört, amelyben a falu szintjén az ilyen gyanúk és vádak megteremtek.

Egy tipikus tanúvallatási jegyzőkönyvet érdemes részletesen megvizsgálni. 1502-ben három faluból, Schötzből, Ettisweilből és Albersweilből való férfiak a willisaui járás elöljárójánál panaszt tettek azok miatt a maleficiumok miatt, amelyeket Dichtlin (vagyis Benedicta), „Hans in der Gasse” felesége, s leánya, Anna követett el.³² Az egyértelműen kiderül, hogy a nőket egyszer már varázslásért letartóztatták, majd szabadon engedték. A szomszédok most újra támadásba lendültek, s amit XVI. századi svájci–német nyelvjárásukban mondtak, így hangzik fordításban:

Az a kép, amely ebből a feljegyzésből kirajzolódik, eléggé világos. Egy tucatnyit tanú mondja itt el vádjait és gyanúit egy család ellen; pontosabban: egy anya és leánya ellen, bár némileg az apa bűnrészességét is sejtetve. Minden vád és gyanú rontásra vonatkozik; nyolc esetben vihar keltéséről van szó, hasonlósági vagy utánzásos mágia segítségével (a folyó vizének paskolásával); két eset vonatkozik ember halálának az okozására, egy pedig arra vonatkozik, hogy valakinek a vagyonát villámcsapás pusztítja el. Az idősebb nő bába, s ahol szó esik a maleficium indítékáról, az mindig az ő szakmai féltékenysége az azonos mesterséget űző versenytársakra.

A képet ki lehet egészíteni egyéb, Luzern kantonban folytatott tanúvallatások jegyzőkönyveiből. 1454-ben magában Luzern városában Burgi Hindremstein feleségét, Dorotheát több tanú is vádolta.³³ Amikor a gyerekét egy másik gyerek fellökte, Dorothea betegséggel sújtotta ez utóbbit. Amikor a leánya perpatvarba keveredett egy másik nővel, Dorothea olyan átokkal verte azt a nőt, hogy csupa fekély lett a teste. Amikor férje egy hitelezője egy régóta esedékes adósság visszafizetését követelte, Dorothea varázslással megölte a tehenét. Amikor maga Dorothea veszett össze egy asszonnyal, kimesterkedte, hogy ellenségének a tehene vért adott tej helyett, míg csak az asszony ki nem engesztelte Dorotheát azzal, hogy lisztet vitt neki ajándékba. Az ügyet súlyosbította az a tény, hogy Dorothea anyját annakidején boszorkányként megégették, s ő maga is kénytelen volt Uri kantonból elmenekülni. A luzerni tanács, mérlegelve a tanúvallomásokból kikerekedő bizonyítékokat, úgy döntött, hogy jobb, ha egy ilyen asszony meghal, mint ha életben marad, s ennek értelmében megégetésre ítélték.

Nagyon hasonló „az oberhausi asszony”-ként említett nő esete, akit több szomszédja vádolt be Kriensben 1500-ban.³⁴ Amikor egy szomszédja cseresznyét lopott ettől az asszonytól, ő megrontotta a szomszéd tehenének a tejét, s amikor az ellenmágiával betegséget hozott rá, ő is ugyanezt tette vele. Végülis a szomszéd férfi kénytelen volt a kegyét keresni az asszonynak, mire az meggyógyította. Más alkalommal az oberhausi asszony elcsalt egy cselédlányt a gazdáitól; az ebből származó perpatvarban aztán varázslással újabb szerencsétlenségeket hozott a házukra, megbetegítette a teheneiket. Egy férfit, akinek valami apró nézeteltérése támadt vele, ledobott a lova, s az ember beteg lett, végül meghalt, s szentül meg volt győződve arról, hogy varázslás lett a veszte. Két testvér nem adott a nőnek kölcsön egy kapát; földjüket elverte a jég. Az emberek, akár megvolt rá az okuk, akár nem, azzal vádolták az oberhausi asszonyt, hogy fitogtatta a hatalmát; a jelek szerint legalábbis megfenyegette azokat, akik vádakkal illették. Ez esetben is, akárcsak a Dichtlinében, nemcsak tőle féltek, hanem a leányától és a férjétől is; feltevésük szerint az asszony hajlandó volt rontást elkövetni családtagjai érdekében is, ugyanúgy, mint a magáéban. Egy embernek, miután az asszony férjével beszélt, elpusztult két tehene; rögtön arra gondolt, hogy bizonyára önkéntelenül mondott valamit, amivel a férjet megsértette.

Pusztító viharok, emberre, állatra hozott betegség – ezek voltak a leggyakoribb vádak, de ha impotens lett egy falusi ember, azt is hajlamos volt rontásnak tulajdonítani. 1531-ben egy bizonyos Sebestyén, aki a willisaui járásban fekvő Rüti nevű faluban lakott, úgy érezte, hogy állandóan zaklatja egy asszony, Stürmlinné, azért, mert azt a leányt vette feleségül, akit Stürmlinné a saját fiának szemelt ki.³⁵ Amit Sebestyén az asszonyról, a cselekedeteiről, a hatalmáról elmondott, őszinte rettegést tükröz. A férfi impotens volt a feleségével, s szerinte ezt csakis Stürmlinné okozhatta. Elmondta, hogy Stürmlinné gyakran bejött a szobájába, bejelentés nélkül, s aztán szó nélkül távozott, félelmet keltve benne meg a feleségében. Egyszer a templomban Stürmlinné olyan pillantást vetett rá, hogy égnek állt tőle a haja; s amikor aznap később elindult az asszonyt meglátogatni, olyan fájdalom állt a nyakába, hogy szólni is alig tudott tőle. Amikor egyszer együtt fürdött a feleségével, abban a reményben, hogy ez esetleg majd meggyógyítja a bajukat, megjelent Stürmlinné, s azt mondta, hogy valamelyiküknek majd még megárthat a fürdő, mire a feleségének heves görcsei támadtak. A férfi néha nem engedte be Stürmlinnét a házba, s ennek vészes következményei lettek; a tehenei mind megdöglöttek, a lovai pedig annyira agyonzabálták magukat, hogy nem tudott dolgozni velük. Máskor viszont épp a házaspár kérte meg az asszonyt, hogy segítsen nekik. Úgy látszik, Stürmlinné voltaképpen „tudós asszony” volt, a mágikus gyógymódok szakavatott ismerője, s a legkevésbé sem engesztelhetetlen ellensége a fiataloknak. Amikor Sebestyén szemrehányást tett neki bajai miatt, az asszony csak azt kérte tőle, hogy ne keltse rossz hírét, mert akkor nehezebben tudna imáival segíteni rajta. Mindenféle mágikus szert adott a házaspárnak: berovátkolt botot, amely imával együtt hasznos, különleges gyertyát, amelyet nagycsütörtökön kell meggyújtani. Mégis nyilvánvaló, hogy Sebestyén és a felesége olyan hisztérikus állapotba lovalta magát, hogy ha csak rágondoltak Stürmlinnére, ez már önmagában is mindenféle zavarokat okozott szerveik működésében.

Ilyen vádaknak adnak hangot a parasztok Luzern kantonban. Melléjük állítható egy tisztára népi fogantatású angol ügy, amelyben a hatóságok a vádak jegyzőkönyvbe vételén kívül egyáltalán semmit sem tettek.³⁶ 1601-1602-ben egy devonshire-i békebíró, Sir Thomas Ridgeway (később Londonderry grófja) tizenkét tanút hallgatott ki olyan maleficiumokat illetően, amelyeket, mint hírlett, a Dartmouth közelében fekvő Hardnessben követtek el. Egy halász, Michael Trevysard, a felesége, Alice és a fiuk, Peter volt a vádlott, a vádlók pedig egyszerű falusi emberek, akik a helyi hatóságokhoz fordultak védelemért. Ridgeway jegyzőkönyvbe vétette a tanúvallomásokat, nyilván a legközelebb esedékes esküdtbírósági tárgyalásra, bár nem tudjuk, egyáltalán bíróság elé kerültek-e a vádlottak. Jellemző az egyik tanú, a hardnessi Alice Butler „kikérdezése” (azaz vallatása):³⁷

Ugyancsak itt említendő az a vád is, amellyel Joan Baddaford illette Alice Trevysardot. Valamilyen csip-csup szóváltás során Alice azt mondta Joan férjének, John Baddafordnak, hogy „menjen el a purseveri erdőbe, az eszét megkeresni” – amivel nyilvánvalóan azt akarta mondani, hogy elment az esze. Sajnos, mondta Joan, „nem egészen három héttel ezután a nevezett John Baddaford elment a dittshami katlanban fekvő Rochellebe, s amikor hazatért, akkor sem volt eszénél, s így is maradt két évig, s olyan dühödten tépte, szaggatta a ruháját, hogy négy-öt ember is alig tudta megkötözni és lecsendesíteni”.³⁸ Sőt, panaszolta még Joan, Alice Trevysard azzal is megfenyegette, hogy hét év se telik bele, s elveszíti minden vagyonát, és ez is csakugyan megtörtént. Es ezek az események csak a tetőpontjai voltak egy hosszú históriának, amelyben egyik perpatvar a másikat érte. Még három évvel azelőtt történt, hogy Joan egy pennyt kért Alice Trevysardtól holmi ruhanemű mosásáért; Alice fizetett is, de azzal a megjegyzéssel, hogy abból a pennyből „nem sok haszna” lesz Joannak. És lám, amikor Joan azt a pennyt italra költötte, „egy kortyot sem bírt inni belőle, hanem még aznap éjjel beteg lett, és csak hét hét elteltével gyógyult meg”. A magyarázat bizonyára önként kínálkozott: közfelfogás szerint mindig is veszedelmes dolog volt boszorkánytól bármit is elfogadni, akár ajándékul, akár fizetségül.

Így történt aztán, hogy Joan Baddaford néhány szomszédjával együtt elment_, Sir Thomas Ridgeway házához, panaszt emelni Alice Trevysard ellen. Útban hazafelé véletlenül összetalálkoztak magával Alice-szel, s elkezdték szidalmazni. Valószínűleg azzal is fenyegették, hogy majd megégetik, mert, jóllehet Angliában valójában nem égettek boszorkányokat, az egyszerű emberek ezzel nem mindig voltak tisztában. Alice mindenesetre azt mondta Joannak: „Megeshetik, hogy te meg a tieid égtek meg nemsokára!” Pár nap múlva Joan gyermekének, aki a tűzhely előtt ült, megégett a nyaka (ő legalábbis így látta), bár a tűz meg sem volt gyújtva, s három napon belül a gyermek rohamosan gyengült és meghalt.

Egy másik panaszos William Thompson volt, egy tengerész, aki egy éjjel szóváltásba keveredett Alice-szel Dartmouth-ban, az utcán. Végül a muskétájának a töltővesszejével fejbe vágta Alice-t, mire ő így fenyegette meg: „Majd kívánod még, hogy bár ne találkoztál volna velem!” Alighogy újra tengerre szállt William Thompson, hajója kigyulladt és elsüllyedt; őt egy portugál hajó vette fedélzetére, s elvitte Spanyolországba, ahol egy évre börtönbe csukták. Amikor végre hazakerült Dartmouth-ba, Alice Trevysard találkozott a feleségével, kifejezte bosszúságát, s hozzáfűzte: „Egy esztendő sem telik belé, s ő visszakerül oda, ahol volt”. És így is lett. Williamet elfogták a spanyolok, és bebörtönözték, ezúttal huszonöt hónapra.

Christian Webbar, egy özvegyasszony, bérbe adott egy hardnessi telket Michael Trevysardnak, de az csak nem fizette a bért. Amikor Christian követelte a hátralékos tartozást, Alice Trevysard megátkozta: „Majd lesz neked nemulass!” Alice vizet locsolt Christian házának lépcsőjére, de egy szomszédja látta ezt, s figyelmeztette Christiant, hogy ne lépjen a lépcsőre. Maga Alice azonban elővigyázatlanul rálépett, s nyomban fogott rajta saját varázslásának az ereje: „egy órával később a nevezett Alice … súlyosan megbetegedett, s a nevezett Alice kezeinek, ujjainak, lábujjainak egyes részei elüszkösödtek és elsorvadtak, ami még ma is látszik rajta”, s közben Christian is beteg lett.

Voltak még sokan mások is Hardnessben, akik a Trevysard-családnak tulajdonították különböző sérelmeiket. George Davye összekülönbözött Michael Trevysarddal; egy héten belül gyermeke kiugrott az anyja karjából, egyenest be a tűzbe, és csúnyán megégette magát. Amikor Trevysard erről értesült, azzal hencegett, hogy ő ugyan meg tudná gyógyítani a gyermeket, ha akarná, de John Davye-nek és a családjának semmivel sem hajlandó segíteni. S az utána következő héten maga John Davye is, aki közben tengerre szállt, egy balesetben súlyosan megsérült. Henry Oldreve is pórul járt azután, hogy szóváltásba keveredett Michael Trevysarddal: egy hét alatt húsz hízott ürüje pusztult el, majd ő maga lett beteg, s meg is halt. William Cozen is összetűzött Trevysarddal, s három hónapon belül a menye elnyomorodott: „nyaka behúzódott a két válla közé, álla a melléig hajolt le, s ma is ebben a nagyon furcsa állapotban van”.

Susan Tookernek (vagy Turke-nek) pedig mind a három Trevysard, az apa, az anya és a fiú ellen egyaránt volt panasza. Néhány évvel előbb Alice Trevysard megfenyegette: „Majd teszek róla, hogy ne maradjon egy lyukas garasotok se!”, és csakugyan, amikor Susan férje legközelebb útra kelt, hajója, áruja odaveszett, pedig nem is volt viharos a tenger. A fiú, Peter pedig, amikor Susan egyszer nem adott neki inni, azt felelte, „hogy jobban tette volna, ha nem sajnálja tőle azt az italt”. Másnap Susan beteg lett, s csak hét hét múlva gyógyult meg. Susannak Michael Trevysardról is volt mit mesélnie. Amikor Martin, az akkori hardnessi polgármester egy aklot vagy istállót épített, Michael Trevysard kigúnyolta, mondván, hogy a szél, a vihar fel fogja kapni. Martin tőle telhetőleg mindent megtett a fenyegető veszedelem kivédésére, s többször is áthelyezte a istállót teljesen szélvédett helyekre, „mégis felkapta a szél, úgy hogy az egész a levegőbe emelkedett, ami azért nagyon furcsa, mert igen nehéz és nagy gerendákból ácsolták össze”. Említendő eset még a Joan Laishe-é, aki egyszer nem volt hajlandó Alice Trevysardnak egy félpenny ára sört adni. „Megkeserülöd még azt a félpennyt – kiabálta Alice –, teszek róla, hogy egy garasod se maradjon!” Két nap múlva Joan söröshordói a földre zuhantak és szétrepedtek, s az egész söre oda lett.

Akárcsak a luzerni anyag, a devoni Hardnessben élt Trevysard-család históriája is azt tanúsítja, hogyan támadt a maleficium gyanúja és vádja az egyszerű emberek között, amikor csak magukra hagyatkoztak, s a világi, vagy egyházi hatóságok, vagy a hivatásos boszorkányüldözők nem avatkoztak be. Az így kialakuló képet alátámasztják Alan Macfarlane kutatásai is, aki több száz essexi boszorkánypert vizsgált meg ugyanebből az időszakból.³⁹ Macfarlane azt állapította meg, hogy a vádaskodások nem feltétlenül két személy közvetlen ellenségeskedéséből támadtak, hanem abból, hogy több falusi család is összeveszett ugyanazzal a személlyel, vagy ugyanazzal a családdal. Minden „boszorkány”-ra átlagosan négy olyan személy esett, aki a boszorkány áldozatának tekintette magát. De a dolog sokkal többeket érintett, mert az „áldozatok” családtagjai és barátai is beletartoztak ezek körébe. Sokszor egy falu egész lakossága élt feszültségben és a pletykálkodás szövevényében; ilyen esetben a szabályszerű feljelentés azt jelezte, hogy a falu közösségének tagjai, akik hosszabb időn át kölcsönösen megismerkedtek egymás panaszaival és a híresztelésekkel, közmegegyezésre jutottak.

Bevádolásra egymást nagyon jól ismerő emberek közt került sor. A „boszorkány” szinte mindig ugyanabban a faluban élt, ahol az „áldozatok”, gyakran a szomszédságukban lakott, s az „áldozatok” szoros társadalmi, vagy gazdasági kapcsolatban álltak vele. Sőt Macfarlane azt állítja, hogy a boszorkányság vádját sokan valójában (bár persze nem tudatosan) csak fogásként használták, egy terhessé vált szoros kapcsolat megszüntetésére. Eszerint az étel, pénz megtagadása valakitől, vagy egy háztartási eszköz kölcsönadásának visszautasítása a szomszédsági viszony megszakadását jelképezte. Aki ilyesmit megtagadott, általában kényelmetlenül érezte magát, és számított a másik fél bosszújára, és ha bármi baj érte, azt ezzel magyarázta. Az pedig, hogy boszorkányság címén vádat emelhetett a személy ellen, akivel ő maga bánt hitványan, megszabadította a bűntudattól: „… inkább az áldozat, és nem a boszorkány szegte meg nyíltan a jószomszédi viselkedés szabályait. Az áldozatnak volt oka bűntudatra és szorongásra, amiért egy szomszédjától valamit megtagadott, a gyanúsított viszont gyűlöletessé válhatott, mert ilyen érzéseket idézett elő”.⁴⁰ Olyan séma ez, amely gyakran szemünkbe ötlik, ha ezeket az eseteket tanulmányozzuk, de vannak másfajta sémák is. A luzerni anyagban Dichtlin, a „boszorkány”, aki bába volt, látnivalóan féltékeny volt egy másik, sikeresebb bábára. A devonshire-i anyagban szereplő Michael Trevysard azzal teremtett válságos helyzetet, hogy nem fizette meg telke bérét. Egy faluban sokféle oka lehet a szomszédok közötti súrlódásnak, s bizonyos körülmények között bármelyik szolgálhatott a maleficium vádjának alapjául.

Ezek a körülmények pontosan megállapíthatóak. Egyrészt valamilyen bajnak kellett történnie, másrészt kellett valaki, akit kézenfekvő boszorkánynak tekinteni. A baj sokféle formában jelentkezhetett. Különös, ismeretlen betegség sújthatott, vagy előre nem látható baleset érhetett egy embert, asszonyt, gyermeket, házat, ökröt, egy alomnyi malacot, egy fészekalja kiscsirkét. Esetleg a vártnál kevesebb tejet adott egy tehén, kevesebb mézet gyűjtöttek a méhek, kevesebb termést hozott egy darab föld. Pusztíthatott vihar. A döntő tény azonban mindig az volt, hogy egyesek úgy érezték, személy szerint ők a szerencsétlenség kiszemelt áldozatai. A közösségeket sújtó csapások, mint például az éhínség, a pestis, más lapra tartoztak; ilyesmit a parasztok, a maguk feje után men^ye a jelek szerint nem tulajdonítottak boszorkányoknak; erre csak akkor és ott került sor, amikor és ahol a démonológiai jellegű boszorkány-koncepció már közkeletűvé vált. A parasztok, még ha eltűnődtek is azon, mi okozza a vihart, mindig azt nézték, kinek a földjében, kinek a házában tett kárt. A falusi emberek körében a maleficium vádjához a kiindulás általában az volt, hogy egyes személyeket váratlan csapások értek.

De ki volt a boszorkány-szerepre kiválasztott személy? A legfeltűnőbb tény a nők nagy számbeli túlsúlya. Igaz, voltak férfi-boszorkányok is. A kora középkori vándor viharkeltők, akik olyan mélységes rettegésben tartották a parasztokat, többségükben, úgy látszik, férfiak voltak. A későbbi századokban azonban a falusi szinten gyakorolt maleficium majdnem kizárólag női kiváltság lett.

A luzerni anyagban felsorolt vádlottak közt például harmincegy a nő, és egyetlenegy a férfi, az is idegen, (valószínűleg olasz), aki csak tolmács segítségével tudta megértetni magát, sőt még ő is azt állította, hogy a rovására írt rontásokat voltaképpen a társa, egy asszony követte el. A Macfarlane által megvizsgált essexi esetekben a 291 boszorkány közül, akiknek az ügyét 1560 és 1680 közt az esküdtbíróságok tárgyalták, csak huszonhárom férfi akadt, s tizenegynek ezek közül is nő volt a társa. A devoni Trevysardék esetében a gyanú az egész családra kiterjedt, de láthatólag ott is az asszonytól, Alice-től féltek a legjobban, s még ha eredetileg valamelyik férfi családtaggal támadt is nézeteltérése valakinek, olykor az ebből származó rontást is Alice-nek tulajdonították.

Egészen a nagy európai boszorkányüldözésig, amikoris mindenben és mindenkiben ördögöt fedeztek fel, a boszorkány szinte per definitionem nő volt. Sőt a rendelkezésre álló hatalmas anyag alapján még pontosabban is fogalmazhatunk. Az emberek általában olybá vették, a rontást űző boszorkány ötven és hetven év közötti férjes vagy özvegy asszony (inkább, mint vénlány). Akkoriban, ha valaki betöltötte az ötvenet, már öregnek számított, s mennél öregebbek voltak ezek a nők, annál nagyobbnak vélték a hatalmukat. A kivégzettek közt nyolcvan éven felüliek is akadtak.

Persze nem minden korosabb nőt vádoltak rontás elkövetésével, és a jelek arra vallanak, hogy bizonyos tipikus jegyek alapján egyesekre hamarabb terelődött a gyanú. Széles körben terjedt el például az a nézet, hogy a boszorkányság – mármint a rontás űzésére meglévő készség és szándék – öröklődő családi tulajdonság. Az olyan leány, akinek az anyját boszorkányként kivégezték, kiváltképpen gyakran került veszedelmes helyzetbe. Amikor a luzerni tanácsosok Burgi Hindremstein feleségének, Dorotheának a megégetését elhatározták, döntésükben, mint láttuk, befolyásolta őket az a tény, hogy évekkel azelőtt az asszony anyját is megégették.⁴¹ Az anya sorsa valójában leányának egész életét megkeserítette. Dorotheát anyjával együtt megégették volna, s ezt csak úgy úszta meg, hogy idejében elmenekült szülőföldjéről, Uri kantonból, de bárhová ment, követte a gyanú. Viselkedhetett ő akármilyen barátságosan, csak a lehető legrosszabbra magyarázták azt is; semmit sem tehetett, ami jó lett volna. Egyszer, egy farsangi mulatság alkalmával tíz váratlan vendégnek készített bámulatosan rövid idő alatt köleskását; aztán a kellő időben ezt a vendégszerető gesztusát is boszorkányságának bizonyságául emlegették fel!

Más nőket valamilyen sajátos egyéni vonásuk tett már eleve gyanússá. A rontás vádjával illetett asszonyok közt sok volt a magányos, különc, házsártos; jellemző tulajdonságaik közt gyakran szerepelt az, hogy éles a nyelvük, s szidalmazásra, fenyegetésre könnyen jár a szájuk. Néha a küllemük is ijesztő; csúnyák, a szemük vörös vagy kancsal; vagy himlőhelyes a bőrük; vagy nyomorék valamelyik testrészük, vagy egyszerűen csak az öregségtől hajlott, görnyedt a hátuk. Az ilyen nőket hátborzongatónak tartották, akárcsak azt a különös jelenést, amelyet Schwyz kantonban láttak 1506-ban. Egy korabeli krónikás szerint ez is öregasszony képében mutatkozott, piszkos, ócska ruhát, fura kalapot viselt, de ezenkívül még hosszú fogai voltak, s a lába hasított patában végződött. Sokan a puszta látványtól belehaltak a rémületbe, amint erről a krónikás tudósít, az országban pedig mindenfelé tombolt a pestis.⁴² Az a fajta képzelet, amelyik egy ilyen lényt meg tudott alkotni, arra is képes volt, hogy a mindenféle nyavalyáiktól megtört öregasszonyokban gonosz erők megtestesítőit lássa.

Végül pedig itt voltak a bábák és a népi gyógyítók. A csecsemőhalandóság igen nagy volt: s kisgyermekek megölésére kinek lehetett volna kedvezőbb lehetősége, mint a bábának? Biztosan meg is öltek ők sokat, tudatlanságból, ostobaságból. De az embereknek nem ez jutott az eszükbe, amikor az okot keresték; és feltűnő, milyen sok falusi bába van a boszorkányperek vádlottjai közt.

A népi gyógyászat gyakorlói nyilvánvalóan gyanúsak voltak.⁴³ Egy olyan korban, amelyben az orvostudomány még épp csak a kezdeténél tartott, s amikor a parasztok egyébként is csak igen ritkán jutottak szakképzett orvoshoz, a vidék kitermelte a gyógyítóit, gyógyító asszonyait. Ezek nem voltak feltétlenül sarlatánok; sokan használtak gyógyfüveket, valamint szuggesztiós fogásokat, amelyek valóban gyógyhatásúnak bizonyultak. Egyesek azonban mágikus technikákat is használtak, például varázsigéket, sőt gyakran az is beletartozott a mesterségükbe, hogy eldöntsék, rontás okozott-e egy betegséget, s ha igen, ellen-mágiát alkalmaztak. Nem meglepő, ha az ilyen „jótevő boszorkányok”-at, férfiakat, nőket egyaránt, az emberek hajlamosak voltak egyszerűen boszorkányoknak minősíteni. Elvégre is, ha egy természetfölötti erőkkel rendelkező személy nem tudott egy betegséget meggyógyítani, vagy nem tudta a halált megakadályozni, nem lehetett-e ő maga a baj előidézője? Csalódott betegek és hozzátartozóik szemében ez bizonyára meglehetősen nyilvánvalónak látszott.* Sok „boszorkány” ismerte be kínvallatása során, hogy füveket, gyökereket, faleveleket és porokat használt emberek, vagy állatok ártalmára, és bár ez a bűnösségük tekintetében semmit sem bizonyít, azt mindenesetre jelzi, hogy otthonosak voltak a népi gyógyászatban.

Ilyenek voltak azok az asszonyok, akiket szomszédaik könnyűszerrel boszorkánynak minősítettek; de vajon minek minősítették ők magukat? Hitték-e magukról, hogy természetfölötti hatalmuk van a rontásra? Vagy felháborodtak, ha ezzel vádolták őket? A válasz az, hogy ez is, az is előfordulhatott.

A luzerni anyagban a tanúvallatási jegyzőkönyveken kívül a vádlottak néhány vallomása is megtalálható. Így például 1549-ben a Barbara Knopf muri lakost azzal vádolta több szomszédja, hogy rontással állatokat megbetegített és megölt, embereket pedig nyomorékká tett, illetve megvakított. Elfogták, börtönbe vetették, de ő minden vádat tagadott, s azt fűzte hozzá – a hatóság megfogalmazása szerint –, hogy ő „semmit sem tett, csak a nyelve volt gonosz, ő maga pedig furcsa egy asszony; néha fenyegetőzött ugyan egy kicsit, de semmi rosszat sem tett. Azt kérte, szembesítsék azokkal, akik ilyesmit mondanak rá, s ő majd megfelel nekik…”⁴⁴ A maleficium vádjával letartóztatott nők általában így reagáltak, ha kínzásnak nem vetették őket alá. Ezek a válaszok hitelesen csengenek. Nincs is semmi okunk sem azt feltételezni, hogy a boszorkányként vádolt nők többsége valóban annak tekintette magát.

Egyesek azonban igen. Mint láttuk, voltak, akik rontást csakugyan űztek; egyes nők valóban megpróbáltak emberekre vagy állatokra bajt vagy halált hozni, vagy titkos úton-módon elpusztítani a termést vagy az emberek vagyontárgyait. Ilyesmi emberemlékezet óta folyt, és folyt még a nagy boszorkányüldözés idején is, sőt egyes eldugott, elmaradott vidékeken folyik még ma is. És nem nehéz elképzelni, hogy mindig is voltak olyanféle nők, akiket különösképpen vonzottak az ilyen praktikák. Azok a „tudós asszonyok”, vagy „jótevő boszorkányok”, akik meggyőződésük szerint gyógyítani tudtak természetfölötti eszközökkel, bizonyára arra is éreztek magukban képességet, hogy természetfölötti eszközökkel másoknak ártsanak, és egyesek ez utóbbival kétségkívül ugyanúgy meg is próbálkoztak, mint az előbbivel. A luzerni anyagban Stürmlinné, a „tudós asszony” lehet, hogy akart, lehet, hogy nem akart impotenciát okozni annak a fiatalembernek, aki faképnél hagyta a leányát, s mást vett feleségül.” De egyértelműbb esetekről is vannak feljegyzések. Egy perben, amely az Invernesstől északra fekvő Black Isle-on lévő Fortrose-ban zajlott le 1699-ben, egy asszony azzal dicsekedett, hogy gyógyítani és ártani egyaránt van képessége, s ezzel mintha teljesen szándékosan maga vádolta volna magát. Vallomása így hangzik:

Ez a kis történet nagyon jól egészíti ki a maleficium hagyományos, ősi világáról megismert képet és a rontásra vonatkozó hiedelmeket, ahogy azok Nyugat-Európa parasztságának körében éltek.

Atekintetben tehát, hogy mik is voltak a boszorkányok, két egészen különböző felfogás uralkodott.

A parasztok, míg csak a hozzájuk felülről leszivárgó új tanok át nem alakították szemléletüket, a boszorkányokat elsősorban olyan személyeknek tartották, akik természetfölötti eszközökkel ártani tudnak felebarátaiknak, s akik majdnem mindig asszonyok. Amikor a Malleus Maleficarum szerzői látszatra teológiai indokokkal magyarázták, hogy általában miért ők a boszorkányok, pusztán csak racionális megfogalmazásban igyekeztek kifejezni valamit, amit a parasztok régóta magától értetődőnek tekintettek.⁴⁷