Úgy látszik, VIII. Bonifác pápa volt az első, akit rituális mágia gyakorlásának vádjával szabályosan perbe fogtak, de csak holta után. Ez 1310-11-ben történt, a pápa és a Szép Fülöp francia király harcának megkésett következményeként, és az értelmi szerző Fülöp buzgó híve, Guillaume de Nogaret volt.*

Bonifác volt az első pápa, akinek azt kellett tapasztalnia, hogy a pápaság spirituális vezető szerepét egy nemzeti királyság nyíltan kétségbe vonja és elutasítja.¹ A viszály közvetlen forrása a papság megadóztatása volt. Anglia és Franciaország hadban állt egymással, s I. Edward és IV. Fülöp megpróbált, ki-ki a saját papságától, adó formájában pénzt szerezni hozzájárulásként a háború költségeihez. Ez ellenkezett a korabeli egyházjoggal, és Bonifác teljesen jogszerűen járt el, amikor 1296-ban egy olyan bullát adott ki, amely megtiltja a papság bármiféle megadóztatását, hacsak a pápa erre külön engedélyt nem ad. Angliában, Robert de Winchelsey canterburyi érsek erőfeszítéseinek köszönhetően a bullának lett is némi foganatja, Fülöp azonban olyan ellenintézkedéseket tudott hozni, amelyek azt Franciaországban úgyszólván teljesen hatálytalanították. Győzelmét késedelem nélkül ki is használta: Bernard Saisset pamiers-i püspök letartóztatásával és bebörtönzésével nyíltan elvitatta a megelőző két évszázad alatt oly sok fáradsággal biztosított pápai jogot a papság fölötti hatalom gyakorlására. Bonifác erre két bullával válaszolt, amelyekben követelte Saisset szabadon bocsátását, s ismételten leszögezte, hogy az egyházi hatalomnak van elsőbbsége a világival szemben; csakhogy alábecsülte Fülöp elszántságát és könyörtelenségét.

Fülöpnek szövetségesei voltak, már régebbről, a Colonna-családból. Ez a nagyhatalmú római nemzetség ádázul gyűlölte Bonifácot. A Colonnák voltak a város második legrégibb hercegi családja, s jó ideig a leghatalmasabbak is. A legrégibb család a Gaetaniaké volt, s ebbe született Bonifác; s amikor a pápai trónra került, a család egyszersmind a leghatalmasabb is lett. A Colonnák érezték, hogy megfosztották őket hagyományos elsőségüktől s még egyebektől is: Bonifác ugyanis kezdte módszeresen megtörni hatalmukat, kiközösítéssel, birtokaik elkobzásával, sőt még keresztes hadjáratot is hirdetett ellenük. Erre válaszul a Colonnák a francia király mellé álltak, s csatlakoztak a pápa tekintélyének lejáratására indított hadjáratához. Először a Colonnák kezdték el azt rebesgetni, hogy Bonifác démonokkal áll kapcsolatban.

1301 márciusában püspökök és nagyurak gyülekeztek össze Szép Fülöp körül a Louvre-ban; meghallgatták Nogaret-t, aki eretneknek bélyegezte a pápát, és azt követelte, hogy az egyház egyetemes zsinata hallgassa ki; ezután Nogaret elindult Itáliába. S miközben Bonifác egy újabb bullát fogalmazott, ezúttal a francia király kiközösítésére, Nogaret titokban szervezkedni kezdett, hogy a pápát elfogják, és kényszerítsék egy zsinat előtt megjelenni. A Colonnák a szövetségesei voltak, de végülis rajtuk bukott meg a vállalkozás. Szeptemberben a pápát a tervek szerint el is fogták anagni kastélyában, de aztán Sciarra Colonna túllőtt a célon; három napig bántalmazta és zaklatta az öregembert, s ezzel annyira felingerelte Anagni lakosait is, hogy végül felkelés tört ki, amelynek során kiszabadították a pápát. Nogaret megsebesült és elmenekült; egyetemes zsinatról már szó sem lehetett. De Bonifác testileg, lelkileg megtört ember lett, s alig egy hónap múlva meghalt.

Nogaret-re nézve a dolog azzal a következménnyel járt, hogy élete hátralévő tíz évéből nyolc alatt üldöztetésben volt része. XI. Benedek, az új pápa bullát adott ki, amelyben kiközösítette őt és még tizenöt személyt, akik résztvettek az anagni vállalkozásban. A következő évben Benedek is meghalt, s utóda V. Kelemen lett, a francia pápa, aki Avignonban székelt, s nagymértékben függött a francia király jóindulatától. Szép Fülöp is és Nogaret is Kelemen megválasztását támogatta, s mindketten elvárták, hogy fáradozásukat a pápa kegyekkel viszonozza. Fülöpnek fontos volt, hogy Kelemen nyilvánítsa semmisnek Bonifác ő ellene kiadott bulláit, és értsen egyet a templomos rend szétzúzásával, ha aktívan nem működik is közre benne. Nogaret számára égető volt, hogy kiközösítő ítéletét érvénytelenítsék. Ők ketten aztán szellemes fogást eszeltek ki, amivel nyomást gyakorolhattak a pápára: azt javasolták, hogy indítsanak posztumusz pert elődje, Bonifác ellen, mint eretnek, hitehagyó és bűnöző ellen.

A pernek, ha csakugyan végigviszik pontról-pontra, nagy horderejű következményei lettek volna: Bonifác emléke bemocskolódik, uralmát törvénytelennek nyilvánítják, még a csontjait is kiássák és elégetik; a francia király igazolást nyer és megdicsőül; a pápaság intézménye pedig tovább gyengül. De kérdés, szándékában állt-e egyáltalán akár Fülöp királynak, akár Nogaret-nak idáig elmenni. A Bonifác elleni vádakat nyilván ugyanúgy nem hitték el, mint ahogy a templomosok elleni vádakat sem. Ezt a per kimenetele bizonyítja. 1311-re Kelemen pápa már minden kívánságukat teljesítette: az őket érintő bullákat semmisnek nyilvánította, a templomos rendet feloszlatta, Nogaret-t pedig feloldozta (néhány, inkább csak elméleti jellegű feltétellel). Mindez semmit sem jelentett volna olyan embereknek, akik csakugyan azt hiszik, hogy nemrégiben eretnek ült a pápai trónon; ezek kitartottak volna álláspontjuk mellett. De ez esetben a Bonifác elleni vádakat csendben elejtették.²

A vádak egyrésze közvetlen kapcsolatban van tárgyunkkal.³ Az első célzás, amely rájuk utal, még 1303 júniusából való. Mialatt Nogaret Itáliában járt a pápa elrablását megszervezni, Fülöp összehívta a rendeket a Louvre-ba. Ez alkalommal a király, Franciaország főpapjai és nemes-urai, valamint a párizsi egyetem tudorai Nogaret egy helyettesét hallgatták meg, aki Bonifác bűneit sorolta fel. A Colonnáknak bizonyára volt valami közük ehhez a beszédhez, hiszen a szónok egész szakaszokat vett át egy kiáltványukból.⁴ A pápának tulajdonított sajátosságok közt szerepel ez is: „Van egy külön démonja, s ő mindig, minden dologban ennek a tanácsát kéri ki. Egy ízben azt is mondta, hogy ha minden ember a világon összefogna, ő meg egymaga maradna, őt akkor sem tudnák csapdába ejteni, sem törvényileg, sem a valóságban, márpedig ez démoni mesterség segítsége nélkül nem volna lehetséges. És ezt nyíltan ki is mondják ellene”.⁵

Amikor a posztumusz perre sor került, a téma már sokkal alaposabban ki volt dolgozva. 1310-ben Nogaret egy olyan iratot adott át Kelemen pápának, amely lényegében az 1303-ban elhangzott beszéd sokkal bővebb változata volt.⁶ Ehhez is volt közük a Colonnáknak, kivált Colonna Péter bíborosnak, akit az iromány külön meg is említ, mint adatforrást. Ebben a dokumentumban sok szó esik Bonifác démoni kapcsolatairól.⁷ Úgy látszik, nem is egy démona volt, hanem három; egyet egy olasz nőtől kapott, egy másikat, nagyobb hatalmút, egy magyartól, a harmadikat pedig, egy Bonifác nevűt, a három közül a legnagyobb hatalmút, Vicenzai Bonifáctól; „Bonifácot Bonifác adta Bonifácnak” – így tréfálkozott állítólag a pápa. Ezenkívül egy „szellem”-et is hordott egy gyűrűben az ujján; sok kardinális és pap figyelte meg, hogy az a gyűrű néha mintha egy embert mutatna, máskor meg állatfejet.*

Ezeknek a válogatott démonoknak a segítsége sokkal hatékonyabb volt, mint az 1303-ban említett démon pusztán tanácsadói szolgálata. V. Celesztin pápává választása után Gaetani Benedek (ahogy akkor hívták) dühösen tért haza, megtöltötte szobájában a füstölőket, és bezárkózott. Amikor a szoba megtelt a tömjénfüst felhőivel, a kulcslyukon hallgatózó cselédei hallották, hogy ezt kiabálja: „Miért csaptatok be?”, s egy éles, magas hang így válaszolt: „Most lehetetlen volt; neked általunk kell pápaságra jutnod, te nem lehetsz igazi, elismert pápa. De már nem kell sokáig várnod!” Gyakran, amikor súlyos ügyekben kellett dönteni, Bonifác bezárkózott a szobájába, s mindenkinek megtiltotta, hogy akár csak meg is érintse az ajtót; kísérői úgy egy óra múltán rengeni érezték a földet, s olyan hangokat hallottak a szobából, mintha kígyók sziszegnének és tehenek bőgnének odabent. Abban a félelemben éltek, hogy a pápa által felidézett démonok egy nap majd megfojtják őt is, meg valamennyiüket.

A pápa elvárta démonaitól, hogy beavatkozzanak a közte és a Colonna-család közt dúló viszályba. Gyakran hallották dühösen kiabálni: „Hol vannak a Colonnák, akikről azt ígértétek, hogy a kezembe adjátok? Én ezért adtam nektek magamat, testestől, lelkestől”. A démonok válaszai nem voltak kedvére valók. Ők azt magyarázgatták, hogy Bonifácnak ugyan módjában áll elpusztítani a Colonnák birtokát, de személy szerint nem árthat nekik; ezért a démonok nem árulhatják el tartózkodási helyüket. De legnagyobb bajában a démonok mégiscsak sikeresen megvédték a Colonnákkal szemben: Bonifác állítólag úgy nyilatkozott, hogy őt Anagniban nem Isten, nem is ember, hanem a démonok mentették meg a Colonnáktól.

Nogaret és megbízottai nekiláttak, hogy vádjaik bizonyításához tanúkat szerezzenek. Ez egyáltalán nem ment nehezen, mert Bonifácnak sok volt az ellensége. Kiváló adottságokkal, hatalmas energiákkal rendelkezett, de gőgösen, fennhéjázóan viselkedett; akiről úgy vélte, hogy az útjában áll, annak nem irgalmazott, nyerseségével, dühkitöréseivel még a hozzá ragaszkodókat is megsértette; egy kiváló uralkodó képességeivel rendelkezett, de mégsem lett az, nagyrészt mert inkább tudta eljátszani az emberek hűségét, mintsem megnyerni. Így aztán 1310 és 1311 folyamán húsz, Nogaret által kiválasztott és jóváhagyott ellenséges tanú tett vallomást a pápa és a pápai biztosok előtt. Az első kihallgatás az Avignon melletti Groseau-ban zajlott le 1310 nyarán, és bár a tanúk néhány elképesztő dolgot mondtak el a néhai pápáról, ott még démonokról egy szót sem szóltak.⁸ De az 1311 tavaszán Rómában tartott második kihallgatáson három szerzetes kifejezetten démonok imádásával vádolta Bonifácot.⁹ A legtöbb tanú, akit Rómában kihallgattak, már előzőleg Groseau-ban is megjelent, ez a három szerzetes azonban csak Rómában került rá a névsorra, vélhetően perdöntő tanúkként.

Különösen tanulságos a sorianói Berardus testvér vallomása.¹⁰ Az első esetet, amelyet elmond, az 1277-80 közti évekre teszi, vagyis a pernél legalább harminc évvel korábbra. Akkor a majdani Bonifác pápát még Gaetani Benedeknek hívták, és III. Miklós pápa jegyzője volt. A tanúvallomás így hangzik:

Évek múltán, amikor Gaetani Benedek már VIII. Bonifác volt, Berardus testvérnek újabb nyugtalanító élményben volt része, ezúttal Rómában, a pápai palotában. Amikor belépett, a pápa éppen vacsorázott, különböző emberek, köztük a már említett Constantius társaságában. A szoba falában volt egy aranyszínű selyemmel takart ablak. Vacsora utána selymet levették, a pápa pedig rajongó áhítattal állt egy teljes óra hosszat az ablak előtt, s csak ezután vitték el a trónjára. Berardus hátra maradt Constantiusszal, s arra a kérdésére, hogy mi előtt ájtatoskodott a pápa, barátjától ezt a választ kapta: „Nem festmény, hanem a fenséges gonosz hatalma előtt”. Erre Berardus tüstént az ablakhoz lépett, s Constantius tiltakozása ellenére kinyitotta. Egy bálványszobrot látott bent, amelynek a lényege, Constantius magyarázata szerint az volt, hogy abban egy ördögi szellem van, s a pápa azt imádja s azt tekinti istenének. Mindenben, amit tesz, e szellem útmutatását követi.

Ez Belialt juttatja eszünkbe, a fődémont, aki egy bálványszoborban talált menedéket. De eszünkbe juttatja a templomosok bálványát is, amelyről Franciaország oly sokat hallott a megelőző négy esztendő alatt. Az a bálvány is tele volt démoni erővel, s azt is Nogaret és emberei találták ki. De a két eset hasonlósága nemcsak ennyiből áll. A templomosokat is hitük megtagadásával, fajtalankodással és gyilkossággal vádolták, s ugyanezeket a vádakat emelték a néhai pápa ellen is. A Kelemen pápa és biztosai által meghallgatott tanúk azzal vádolták elődjét, hogy megtagadta és gúnyolta az egyetemes kereszténység leglényegesebb tanait: Isten egy személyben való hármasságát, Krisztus istenségét, a szűztől születést, Krisztus valóságos jelenlétét az oltáriszentségben, a világvégét és az utolsó ítéletet. Vádolták azzal, hogy fiúkkal és nőkkel fajtalankodott. Vádolták azzal, hogy meggyilkoltatta saját elődjét, V. Celesztint. S ráadásul még azzal is megvádolták, hogy pártolta a templomosokat és pénzt fogadott el tőlük.¹¹

Csakhogy a templomosokat nem vádolták azzal, hogy démonokkal szövetkeztek emberek tönkretételére és elpusztítására. Ez a vád a minden egyéb lehetséges vonatkozásban feltételezett gonoszsággal együtt új kombináció volt, tele vészterhes eshetőségekkel. A halott pápa pere utólag egy olyan folyamat kezdetének tekinthető, amely jóval később a nagy boszorkányüldözésben érte el csúcsát.

Guichard, troyes-i püspök üldözése ugyanarra az időszakra esik, mint a templomosok üldözése és a VIII. Bonifác ellen holta után indított támadás, és akárcsak a többit, ezt is Szép Fülöp megbízottai vezették, köztük Nogaret.¹²

Guichard, aki valószínűleg 1245 körül született, szerzetes lett, és egészen szokatlan gyorsasággal hágott egyre magasabbra a ranglétrán. 1273-ban már a champagne-i Provins jelentős kolostorának a perjele volt; s a következő években megszerezte egy igen nagy hatalommal rendelkező nő, Artois-i Blanka, III. Henrik navarrai király és champagne-i gróf özvegyének a pártfogását. Sikeres pályáját részben magának Blankának köszönhette, részben az ő leányának, Johannának, aki nagykorúságát elérve megörökölte Navarrát és Champagne-t is, és férjhez ment Szép Fülöphöz, vagyis 1285-ben Franciaország királynéja lett. Guichard, akit apáttá léptettek elő, mind a grófnénak, mind a királynénak a képviselője lett Champagne-ban, s olyan nagy volt a hatalma, hogy senki sem szállhatott szembe az akaratával. Végül 1298-ban a két nő befolyása a troyes-i püspöki székbe emelte. Vagyont már szerzett az évek folyamán, most a püspökséggel nagy úr is lett belőle; Troyes-nak sose volt tündöklőbb főpapja nála. Még a királyi udvarban is volt szerepe mint a királyi tanács tagjának. De ellenségeket is szerzett, a királyi tanácsosok és a saját papjai közül egyaránt. Enguerrand de Marigny, aki Johanna királyné udvarában igyekezett érvényesülni, óhatatlanul veszedelmes vetélytársat látott egy ilyen ügyes, energikus törtetőben. Ami a troyes-i papokat illeti, ingerültségre nekik is bőven volt okuk. Guichard, aki békülékenynek mutatkozott, mindaddig, amíg pályáján célba nem ért, a püspökség elnyerése után rögtön olyan fennhéjázó lett, akár egy világi nagyúr; egykettőre dühbe gurult, meggondolatlanul sértegetett és ócsárolt másokat, s lábbal tiport hagyományos kiváltságokat. Meg is adta ennek az árát, amikor kiesett pártfogó nőinek a kegyéből.

Először akkor lett kegyvesztett, amikor még csak két éve volt püspök. Egy bizonyos Jean de Calais-t, aki Blanka champagne-i jövedelmét kezelte, azzal vádoltak, hogy annak egy részét elsikkasztotta, s ezért bebörtönözték Guichard püspök tömlöcébe. Ez az ember megszökött, Itáliába menekült, és nem is tudták ismét kézre keríteni; Guichard pedig azzal a váddal találta magát szemben, hogy a szökésben cinkos volt, s ezért pénzt kapott. Ezt a vádat ketten terjesztették a grófné elé: Simon Festu, vendôme-i főesperes, aki a grófné bizalmasainak köréhez tartozott, s Guichard-ral vetélkedett a kegyeiért, és egy itáliai bank megbízottja, akit Onofrio Deghinek, Franciaországban Noffo Deinek hívtak. A grófné, akit sikerült hamar meggyőzni, ádáz dühvel fordult egykori kegyence ellen, s Guichard-t azonnal kizárták a tanácsból. 1301-ben vizsgálatot indítottak ellene, ami szabályos üldözéssé fajult. Nem enyhített a dolgon az sem, hogy a következő évben Blanka váratlanul meghalt; Johanna királyné ugyanis folytatta az üldözést. Bár még tartott a vizsgálat, Guichard javainak egy részét lefoglalták, a maradékot pedig Enguerrand de Marigny kezdte leltárba venni. Már ekkor mutatkoztak jelei egy olyan taktikának, amelyet később nagy súllyal használtak a püspök ellen: Enguerrand azt mondta Johanna királynénak, hogy Guichard felbérelt egy zsidót, aki felidéz egy démont, s az majd addig riogatja a királynét, míg csak el nem áll a vádtól.¹³

Így ment ez 1304-ig, amikoris az elszökött Jean de Calais Itáliában meghalt, és a királynak és a királynénak leveleket hagyott hátra, amelyekben Guichard-t ártatlannak nyilvánította. A püspöknek, mint hangoztatta, semmi része sem volt az ő szökésében; az egész ügyet Simon Festu intézte, azért, hogy vetélytársát tönkretegye. A királyné kibékült a püspökkel; Guichard kártérítést fizetett, s a vizsgálatot megszüntették. 1306-ban Noffo Dei, aki úgy érezte, hogy hamarosan meghal, szintén visszavonta Guichard elleni vádjait, s 1307 júniusában V. Kelemen pápa hivatalosan is elismerte ártatlanságát. Úgy látszott, hogy a püspök, aki ekkor körülbelül hatvan éves volt, nyugodt öregséget remélhet. De ebből semmi sem lett: a Jean de Calais-ügy, mint kiderült, csak előjátéka volt egy sokkal veszedelmesebb támadásnak.

Ezt az új hadjáratot Guichard-nak azok az ellenségei sugallták, akik a király fiának, az ifjú navarrai királynak az udvarában éltek, bár hamarosan mások is csatlakoztak hozzá. Az első lépések feltűnően hasonlítottak a templomosok ellen tett kezdeti lépésekre. Ahogy abban az ügyben egy homályos figura, Esquieu de Floyran, Fülöp király színe elé jutva szörnyűségeket tárt fel a rend titkos üzelmeiről, ezúttal hasonlóképpen egy másik homályos figura, egy Reynaud de Langres nevű remete tárt fel szörnyűségeket Guichard püspök titkos viselt dolgairól. A XIV. századi Franciaországban a remeték nem voltak okvetlenül jámbor és a világ dolgaiban járatlan emberek; sokukat akár kétes alaknak is nevezhetjük, akik a remete életmódot csak valódi üzelmeik leplezéséül választották. Reynaud de Langres is effajta volt. 1308 elején érkezett Sens városába, amely érseki székhely volt, s ott először egy papot, majd az érseket, végül pedig a királyi tisztségviselőket tájékoztatta azokról a rettenetes dolgokról, amelyeket a Guichard troyes-i egyházmegyéjében lévő Saint-Flavit de Villemaur-i remetekolostorban tapasztalt. 1305-ben váratlanul meghalt Johanna királyné, fiatalon, harminckét éves korában, s az idő tájt, mondta a remete, látta, hogy a püspök éjjelente maleficiumokat űzött egy környékbeli boszorkány társaságában. Nemrégiben pedig személyesen megkörnyékezte őt a püspök, s arra próbálta rábeszélni, hogy mérgezze meg a király öccsét és gyermekeit. Ő ezt megtagadta, s azóta reszket az életéért.

Nyomban megvitték Fülöp királynak a hírt, s az soha jobbkor nem érkezhetett volna. Kelemen pápa épp ekkor, s ezegyszer igazán, igyekezett tenni valamit annak érdekében, hogy a templomos rendet megmentse, vagy legalábbis némileg befolyásolni tudja sorsa alakulását, Fülöp pedig már szervezte ellenlépésül szánt propaganda hadjáratát. Terve az volt, hogy a pápát meg kell félemlíteni és be kell feketíteni, bármi áron; kivált azt kellett nyilvánvalóvá tenni, hogy ha a pápa védelmébe veszi a templomosokat, ezzel nem kevesebbet tesz, mint hogy segíti és cinkosan támogatja az eretnekséget, s ezzel magát is az eretnekség vádjának teszi ki. Semmi sem jöhetett volna jobban kapóra a királynak, mint egy olyan püspök, akit nemcsak királygyilkossággal lehet vádolni, hanem még azzal is, hogy démonokkal tart kapcsolatot. Fülöp nem az az ember volt, aki elszalaszt egy ilyen lehetőséget. Vizsgálatot követelt, mégpedig majdnem szó szerint úgy, ahogy a templomosok esetében. A pápának intézkednie kell, mert a püspök bűnei nemcsak a király felséges méltóságát sértik, hanem az Istenéit is, meg a katolikus vallást, s ha a pápa ezt nem tenné meg, majd intézkedik a király, hogy az egyház becsületét megmentse.¹⁴

Kelemen, akit a templomosok miatti zaklatás már megtört, azonnal engedett a nyomásnak. Utasította a sens-i érseket, hogy tartóztassa le Guichard-t, s nagyon furcsa kifejezéseket használt: a maleficiumokon és a mérgezési kísérleteken kívül a bulla még azt is megemlíti, hogy Guichard „egyéb iszonyú és szentségtörő bűnöket is elkövetett”.¹⁵ Ebben nyilvánvalóan benne volt a király keze, mert az így fogalmazott szöveg korlátlan lehetőséget biztosít a vádlóknak arra, hogy olyan újabb vádpontokkal álljanak elő, amilyenekre épp szükség mutatkozik, anélkül hogy a pápától újabb felhatalmazást kellene kérniük. Tény, hogy a királyi tisztségviselők már kezdettől fogva erősen belefolytak ebbe az ügybe. Az egyházjognak fittyet hányva Guichard-t az érseki őrizetből a Louvre királyi tömlöcébe vitték. A hivatalos vádirat első változatát egy királyi tisztségviselő, Hengest, sens-i bailli készítette el, s a tanúkról is ő gondoskodott. S 1308. október 6-án, egy nappal a vizsgálat megkezdése előtt Guichard bűneit a nyilvánosság elé tárták egy gyűlésen, amelyet a király kertjében tartottak; ugyanaz a fogás volt ez, mint amit VIII. Bonifác és a templomosok ellen alkalmaztak.

A vizsgálatot a sens-i érsekből és az orléans-i meg az auxerre-i püspökből álló bizottság vezette. Az ügy jelentősen felduzzadt a remete első bejelentései óta eltelt hat hónap alatt. Amint a vádból kiviláglott, Guichard azzal hencegett, hogy ha Johanna királyné nem fogadja vissza kegyeibe, ő elpusztítja. Ecélból, mint aki a gonoszság szakadékába veti magát, hivatott egy asszonyt, aki jövendőmondó és varázsló hírében állt. Az asszony azt javasolta, hogy idézze meg az Ördögöt; ezért ő egy Jean de Fay nevű domonkos szerzeteshez fordult, aki jártas volt ebben a mesterségben. Amikor aztán az Ördög annak rendje és módja szerint megjelent, Guichard hódolatát nyilvánította neki. Viszonzásul az Ördög megmondta, mit tegyen: csináljon egy viaszfigurát, azt keresztelje a királyné nevére, szúrjon bele tűket, s ha ez hatástalan maradna, dobja tűzbe.¹⁶

A vádak huszonhárom külön pontba szedve hangzottak el; Guichard mindet tagadta, s ezt megismételte eskü alatt is, a Szentírás előtt állva, kezét szívére téve. A bizottság ezután a tanúkat hallgatta ki. Nyolcan voltak, de közülük csak hárman mondtak olyasmit, ami érdeklődésre tarthatott számot: a remete, aki megismételte előző állításait, Guichard komornyikja, valamint a jövendőmondó asszony, aki néhány furcsa új adattal szolgált.

A Lorin nevű komornyik két egymásnak ellentmondó históriát beszélt el.¹⁷ Először azt mondta, hogy néha látta Guichard-t felkelni éjszaka, de azt gondolta, hogy a szeretőjéhez megy, aki ugyanabban a házban élt. Később eszébe jutott, hogy ő maga kísérte Guichard-t minden alkalommal Jean de Fay szobájába, s látta, amint a püspök és a domonkos barát parasztruhába öltözve kimegy a palotából egy ládát cipelve. Lorin, akit kevésbé alaposan oktattak ki, mint a templomosokat, azt is elárulta, hogy mi rejlik vallomása mögött. Miután a király katonái letartóztatták, két hétig vasra verve tartották. Amikor Hengest, a bailli először hallgatta ki Troyes-ban, ő ismételten tagadta, hogy csak egyszer is látta volna a püspököt éjszaka kimenni a házból. De akkor Hengest parancsára meztelenre vetkőztették és szétfeszített kezénél, lábánál fogva kikötötték a falon lévő karikákhoz úgy, hogy a lábujja nem érte a földet, s így hagyták mindaddig, amíg csak a fájdalomtól félholtan el nem mondta azt, amit tőle kívántak, s annak igaz voltára meg nem esküdött.

A jövendőmondó, egy Margueronne de Bellevillette nevű, nagy nyomorban élő asszony esetében a megfelelő vallomás kicsikarására már annyi is elég volt, hogy kínzással fenyegették meg.¹⁸ Viszonzásul megengedték, hogy ne kelljen önmagát gyanúba kevernie. Ezúttal már szó sem esett arról, hogy Guichard az ő biztatására lépett kapcsolatba az Ördöggel; ő most, épp ellenkezőleg, úgy szerepelt, mint aki akaratlanul és kelletlenül lett e kapcsolat tanúja. Behívatták a püspöki palotába, de semmit sem tudott javasolni arra, mi módon nyerhetné vissza a püspök Johanna királyné kegyét. Ám nem zavarták el, amint várható lett volna, hanem hagyták ott téblábolni. Hallotta, hogy Guichard elmerülten társalog a domonkos baráttal, aki aztán varázsigéket kezdett el felolvasni egy könyvből. Valamivel később az asszony elborzadva látta, hogy egy fekete baráthoz hasonlatos alak ereszkedik le egy magas ablakból, szélsebesen, létra nélkül, s végül megáll a püspök és a domonkos barát előtt. Ez az alak szarvakat viselt, s Margueronne úgy vélte, hogy ez csakis az Ördög lehet. Az a baráthoz fordult: „Mit akarsz tőlem, amiért idefárasztottál?” – „Itt van a püspök úr, ő kéretett ide.” – „Mit kíván?” – „Azt kívánja, hogy szerezz békét közte és a királyné közt.” – „Ha azt kívánja, hogy szerezzek békét közte és a királyné közt, nekem kell hogy adjon egy darabot saját testéből.” Ekkor a püspök közbeszólt, mondván, hogy ezen még gondolkozik, az Ördög pedig távozott, ugyanazon az ablakon át, mintha repülne, szárnyait csapdosva. Hogy a szerződés csakugyan létrejött, a királynéra nézve végzetes következményekkel, ez kiderült a többi tanú vallomásából.

Az Ördög, akiről a remete első vallomásában egyáltalán nem esett szó, most egyre fontosabb szerephez jutott; ama bizonyos „egyéb iszonyú és szentségtörő” bűnök kezdtek határozott formát ölteni. De ez csak az első lépés volt. A vizsgálatot elnapolták négy hónappal, s akkorra, amikor 1309 februárjában folytatták, a királyi tisztségviselők egész sor új vádat hoztak össze.¹⁹ Tudjuk, hogy ezeket részben Guichard régi ellenségei szolgáltatták, Enguerrand de Marigny, aki közben Szép Fülöp főminisztere lett, a nemrégiben meaux-i püspökké előléptetett Simon Festu és Noffo Dei, aki egészségével együtt egykori rosszindulatát is visszanyerte. De a királyi tisztségviselők is megtették a magukét. Az új vádak vázlatos fogalmazványát Nogaret-nak adták át, s aki csak ismeri Nogaret szerepét a templomosok ügyében, csalhatatlanul fel fogja ismerni keze nyomát a végleges változaton.²⁰ És míg a bizottság első ülésezésekor csak nyolc tanú jelent meg, a második ülésszakra a királyi tisztségviselőknek sikerült egy szép és változatos együttest összeszedniük. Guichard troyes-i egyházmegyéjének papsága huszonöt kanonokot, három főesperest, két apátot, tizennégy perjelt, valamint egész sereg közönséges papot, szerzetest és plébánost állított ki. Lorinnak, a komornyiknak Guichard szakácsnéja, portása, borbélya és szeretője adott erősítést. Volt ott hat lombard is, az itáliai bankok képviseletében, és számtalan minden rendű és rangú ember Troyes-ból és Provins-ból. Összesen mintegy kétszáz tanú vonult fel, s bár sokan közülük beismerték, hogy Guichard-ról mindent csak hallomásból tudnak, húsz és harminc közt mozgott azoknak a száma, akik a legsúlyosabb vádakat is készek voltak igazolni.

A hangot az első vallomás adta meg, amely szinte bevezetőül szolgált az egészhez: ebben Guichard úgy szerepelt, mint egy incubus, démon fia.²¹ Nem kevesebb, mint huszonhét tanú szolgált adatokkal. Guichard születésekor, mint beszélték, vajúdó anyja, akinek halálfélelmei támadtak, bevallotta, hogy hét éven át meddő volt, és csak egy incubus segítségével tudott teherbe esni. Guichard apjának házát ezért az Ördög házának vagy az incubus házának hívták, s nagyon nehéz volt cselédeket találni a házimunka elvégzésére. Apja tudott a dologról, s emiatt látni sem bírta a fiát. Guichard-t egész életén át üldözte születésének rossz híre. Fiatal szerzetes korában társai kerülték, s az „incubus fiá”-nak hívták. Később, amikor perjel lett, gazdagságában annak jelét látták, hogy ő csakugyan az Ördög fia volt. Sokan magától Guichard-tól hallották, hogy házukhoz gyakran járt egy incubus. Így beszélték a tanúk; ami Guichard-t illeti, azt beismerte, hogy hallott erről a históriáról; apja házát állítólag csakugyan zaklatta egy incubus fél éven át, de ez az ő születése után, nem azelőtt volt. Ő nem démonnak a fia.

De mondhatott Guichard akármit, egyre csak szaporodtak a bizonyítékok démonokkal fenntartott kapcsolataira. A nesle-i perjel egy régi emlékét idézte fel, 1275-ből, fiatal, tizenhét éves szerzetes korából.²² Guichard akkor a provins-i Saint-Ayoul kolostor perjele volt. Egy este, amikor vacsora után elindult felfelé, a szobájába, levetette csuháját és átadta a fiatal szerzetesnek. Az, a perjel fejére pillantva, izzó tűzkarikát látott körülötte, amelyet, mint kiderült, démonok alkottak. A csuhát a perjel arcára borította; de Guichard megpróbálta csitítgatni, mondván: „Légy nyugodt, ne félj, és senkinek se mondd el, hogy mit láttál”. De a fiatal szerzetes mégis elmondta, s most újabb tanúk álltak elő azzal, hogy ők is hallottak erről az esetről.

Az elmondottakból az is kiderült, hogy Guichard-nak egész életében volt egy személyes démona, amellyel akkor tanácskozott, amikor akart.²³ Köztudomású volt, hogy egy palackban tartotta, bár a szeretője egy más nőtől azt hallotta, hogy a csuklyájának a hegyes végében. De a démon azért a helyét is tudta változtatni; kémkedett a püspök cselédei után, kihallgatta beszélgetéseiket, s ezeket elmondta a püspöknek. Olykor hallani lehetett, amint Guichard a démonnal beszélget, és egy tanú egy ízben látta, hogyan került elő egy ilyen beszélgetésről a püspök: égnek állt a haja, és izzadságtól lucskosan gőzölgött a feje. Guichard borbélya, ha a házban lévő démonra gondolt, néha úgy reszketett, hogy nem tudta gazdáját megborotválni.

Mivel démon volt az apja, s egy másik démon egy életen át a szolgáló szelleme, Guichard-t könnyen meg lehetett vádolni többszörös emberöléssel, mint ahogy meg is vádolták. Azzal gyanúsították, hogy elődjét a Saint-Ayoul kolostorban megmérgezte, mert így akart perjelként a helyére kerülni; hogy apát korában foglyokat éheztetett halálra a tömlöceiben; hogy amikor a néhai királyné egy kanonokot Rómába akart küldeni, aki őt ott feljelentse, Guichard ezt a kanonokot meggyilkoltatta; és hogy a királyi hercegeknek szánt mérget ő maga készítette, viperák, skorpiók, varangyos békák és pókok keverékéből. S amint most kiviláglott, Johanna királyné halálát sem csak maleficiumok okozták; előkerült egy levél, Guichard pecsétjével, amely „a lombard Cassian”-t utasította, hogy kotyvasszon mérget erre a célra.

Guichard ünnepélyesen tagadta mindezeket a vádakat, de néhány viszonylag enyhébbet beismert. Elismerte, hogy háznépének tagjai közt egy darabig volt két gyilkos, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy bűnükről nem tudott; beismerte, hogy megpróbált pénzt hamisítani, de, tette hozzá, nem hogy haszna nem lett a kísérletből, hanem nagyon sokat veszített is rajta. Azután az is kiderült, hogy nyíltan szeretőt tartott; hogy ügyletei voltak itáliai bankárokkal, méghozzá nagyon előnyösek; hogy papjaival udvariatlanul és erőszakosan bánt. Mindez együtt inkább a világ, mint a vallás dolgaiban buzgólkodó embernek mutatja a püspököt: erélyesnek, gyakorlatiasnak, nyereséghajhásznak, s nem túlságosan aggályosnak. Viszont gyilkosnak tartani éppúgy nincs okunk, mint azt állítani róla, hogy démonokkal állt személyes kapcsolatban.

Ezt igazolta a nyomozás eredménye is.²⁴ Az eljárás másfél évig folyt, s még tizenöt hónap telt el, amíg a bizottság 1311 áprilisában jelentését a pápa elé terjesztette. Ez volt az a pillanat, amikor Kelemen pápa végre engedett Fülöp király ama követelésének, hogy marasztalja el a templomosokat. A királyt már nem érdekelte Guichard, s hagyta, hogy a Louvreból Avignonba vigyék, s attól kezdve, hogy a pápa őrizetébe került, semmi további lépést sem tett. Közben Noffo Deit Párizsban felakasztották valamilyen közelebbről meg nem határozott bűncselekményért, s ő, halála előtt, újra a püspök ártatlanságát hangoztatta, mint egyszer már korábban is. 1314-ben, öt évvel az ügy kezdete után, Guichard-t végre szabadon engedték. Bár Troyes-ba nem térhetett vissza, a pápa tétovázás nélkül igénybe vette szolgálatait, s Németországba, Konstanzba küldte koadjutornak.²⁵ Nevét sikerült megtisztítani a rátapadt szennytől: a XIV. századi krónikásoknak semmi kétségük nem volt afelől, hogy megrendezett komédia volt az egész ügy.²⁶ Joggal kérdezhetjük tehát, akadt-e csak valamelyest is tájékozott ember, aki nem ilyen megvilágításban látta volna az ügyet már akkor, amikor folyamatban volt.

Egy körülbelül húszéves időszakban, 1318 és 1338 közt két avignoni pápa tanúsított nyugtalanságot a varázslók ténykedése miatt. XXII. János pápa, alighogy trónra lépett 1317-ben, letartóztatta Hughes Géraud-t, az öreg cahors-i püspököt, aki a vád szerint méreggel és maleficiummal meg akarta őt ölni.²⁷ A püspök, akit maga a pápa hallgatott ki hét ízben, beismerte bűnét, nem tudni, milyen kényszer hatására. Bár a fennmaradt jelentésekben nem esik szó démoni beavatkozásról, ennek feltétlenül szerepelnie kellett az ügyben, hiszen a püspökkel úgy bántak, ahogy csak a legveszedelmesebb eretnekekkel szoktak: megkínozták, megkorbácsolták, máglyán megégették, s hamvait a Rhône-ba szórták. János pápa valójában hajlott arra, hogy ellenségeit olyan maleficiummal vádolja, amelyet még csak hatékonyabbá tett a démonokkal tartott kapcsolat. Itáliában a pápa milánói szövetségesei, az érsek és az inkvizítor, azzal vádolták Matteo Viscontit, a ghibellin párt vezérét, hogy viaszbábuk segítségével el akarta veszejteni a pápát, és hogy személyes kapcsolatban állt az Ördöggel.²⁸ Az ügy végülis minden eredmény nélkül zárult, mert a kivizsgálására a pápa által kinevezett bíborosi bizottság kénytelen volt beismerni, hogy minden bizonyíték egyetlen, méghozzá megvesztegetett tanútól származik. A pápának azonban ez sem szegte kedvét. 1320 és 1325 közt egész sor levelet küldött az anconai püspöknek és az ottani inkvizítornak, arra híva fel figyelmüket, hogy azon a vidéken is élnek olyan politikai ellenfelei, akik eretnekek, pogányok és bálványimádók. Feltűnő, milyen erősen emlékeztetnek ennek a francia pápának a vádjai azokra, amelyek néhány évvel előbb VIII. Bonifác pápa és Guichard püspök ellen merültek fel. 1320-ban az Ancona közelében fekvő Recanatiból nyolc ghibellin főnemest inkvizítor elé idéztek azzal a váddal, hogy van egy bálványuk, s abban egy démon lakik, aki minden cselekedetükben tanáccsal szolgál, s akit ők viszonzásul imádnak.²⁹

Ezek olyan fogások voltak, amelyeket a pápa a maga politikai céljainak érdekében eszelt ki. De nem minden esetben erről volt szó. A rituális mágia űzése valóság volt, és a pápa már uralkodásának a legelején tapasztalta jeleit a saját udvarában.³⁰ 1318-ban kinevezett egy bizottságot, amely a fréjus-i püspökből, egy perjelből és egy prépostból állt, s az volt a feladatuk, hogy vizsgálják ki az ügyet, inkvizíciós módszerekkel. A gyanúsítottak mind férfiak voltak: nyolc pap és ismeretlen számú világi ember. A pápa azt állította, hogy megbízható forrásból értesült tevékenységükről, s valóban, a vádak közt a rituális mágia összes lényeges ismérvei szerepelnek: a könyvekből felolvasott varázsigék, a bűvös kör, a beszentelt tükrök és képek, és a démon is, aki, ha megidézik annak rendje és módja szerint, veszélyezteti az emberek üdvösségét, vagy sorvadást hoz rájuk, vagy akár meg is öli őket.

Igaz, a pápa „emberek és angyalok bizonyos kártékony társaságá”-ról is beszélt, de etekintetben óvatosnak kell lennünk. Első pillantásra azt hihetnénk, hogy valamilyen titkos társaságra gondolt, amelyben emberek és démonok szövetkeztek egymással; még az a kérdés is felmerülhet, nem volt-e netán egy ördögimádó szekta. Csakhogy a kifejezés semmi ilyesmit nem jelent. Pusztán hagyományos közhely volt ez, amely a XII. századi Ivo chartres-i püspökön és a IX. századi Hrabanus Mauruson át a VII. századi Sevillai Izidorig vezethető vissza. S végülis az derül ki, hogy maga Izidor is egy régebbi szöveget használt fel, amelyben a mágiáról szólva, Szent Ágoston azt jegyzi meg, hogy a keresztény egyházon kívül eső egész világ gonosz emberek és gonosz angyalok, vagyis démonok társasága. Bár rituális mágiát csakugyan űztek, és bár a varázskönyvek nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a varázslónak segédek jelenlétében kell űznie a mesterségét, varázslók ördögimádó szektájának létezésére valló bizonyíték egyáltalán nincs.

1326-ban lelepleztek egy másik csoportot is, Agenban, Franciaország délnyugati részén.³¹ Egy kanonokot, egy másik papot és egy világi személyt azzal vádoltak, hogy jégeső és zivatar támasztásának és emberek megölésének a céljából démonokat idéznek. Ez is a rituális mágia esete volt; a kanonoknál varázskönyvek és porokkal, büdös folyadékokkal teli edények kerültek elő. Két cinkosát akkor fogták el a városi őrök, amikor éppen újabb eszközöket akartak keríteni a rontó erők érvényesítéséhez: a városi bitófán függő hullákról fejeket és testrészeket loptak. A világi embert nyomban megégették, a két papot pedig átadták az egyházi hatóságoknak. A pápa ugyanúgy járt el, mint 1318-ban: egy bíborost bízott meg azzal, hogy az ügyben ítéljen. És ugyanabban az évben, 1326-ban kinevezett egy három bíborosból álló bizottságot is, hogy ítélkezzen egy perjel és két alacsonyabb rangú pap ügyében, akik a vád szerint varázsló céllal szobrocskákat használtak és démonokat idéztek.

Mint láttuk, az 1320-as években az Inkvizíció felhatalmazást, sőt biztatást kapott arra, hogy a rituális mágiát űzők ellen fellépjen. Ám úgy látszik, hogy hivatásos inkvizítorok végülis csak kevés ilyen üggyel foglalkoztak.* Részletesen mindössze kettőt ismerünk. 1323-ban a párizsi inkvizítor a megyéspüspökkel együtt kihallgatott két világi személyt, egy apátot és több kanonokot. Mint kiderült, a sarcelles-i cisztercita apátnak eltűnt valami nagyértékű kincse, s ő egy Jean de Persant nevű varázslót bízott meg azzal, hogy előkerítse, és a tolvajt megkeresse. A varázsló tettestársa tortúra hatására elmondta, mit szándékozott tenni a gazdája, s ez nagyon különös volt. Vízben és szentelt olajban áztatott kenyérrel etettek egy macskát, azzal a céllal, hogy majd megölik, bőrét csíkokra vágják fel, s azokból bűvös kört formálnak. A bűvös kör közepébe állva a varázsló megidézi a Berith nevű démont – a varázskönyvek ismert figuráját –, s az majd megmondja, amit meg akarnak tudni. A varázslót máglyán megégették, tettestársának már csak a földi maradványait, mert ő közben a börtönben meghalt; a papokat megfosztották egyházi tisztségüktől, és életfogytiglan börtönbe zárták.³²

1329-ben a carcassonne-i inkvizítor egy Pierre Recordi nevű karmelita szerzetest ítélt életfogytiglani fogságra, amit kenyéren és vízen és kezén-lábán vasra verve kellett eltöltenie. Ez az ember bevallotta, hogy a rituális mágia fogásaival próbált magának nőket szerezni. Saját nyálával és varangyos békák vérével bekent viaszbábukat ajánlott áldozatul a Sátánnak. Ha egy ilyen bábut odatett egy nő házának a küszöbe alá, az kénytelen volt engedni neki, mert ha nem, egy démon megkínozta. Miután a szobrocska betöltötte rendeltetését, a szerzetes egy lepkét áldozott a segítőkész démonnak, aki erre könnyű szellőként jelentkezett. Ez az ügy mindenesetre koholmánynak látszik; Recordi azt is vallotta, egyebek közt, hogy ha a viaszképmásokba beleszúrtak, véreztek; s azt is mondta, hogy ezeket a bábukat mind a folyóba dobták; így aztán bizonyítékként egyet sem lehetett felmutatni. Sőt később visszavonta vallomását, több ízben is a per folyamán, amely több évig tartott.³³

Az Inkvizíció semmilyen értelemben sem volt a rituális mágia elleni harc élcsapata. Ilyen irányú működése, épp ellenkezőleg, nagyon szűk körű volt, s gyaníthatóan kártékony önmagára nézve. Közvetlenül a Recordi elítélését követő évben János pápa visszavonta korábbi meghatalmazását; a folyamatban lévő pereket a lehető legsürgősebben be kellett fejezni, s az iratokat őhozzá kellett továbbítani. Az emberben felmerülhet a kérdés, nem a Recordi-ügy játszott-e fontos szerepet a hivatalos álláspont megváltozásában; tudjuk, hogy rangos karmeliták nem osztották az inkvizítor nézetét, s lehet, hogy magában a pápában is kételyeket támasztottak. De bárhogy áll is a dolog, tény, hogy a varázslók ügyeit – noha továbbra is az inkvizíciós eljárást alkalmazták ellenük – már nem az Inkvizíció tárgyalta. Amikor a következő pápa, XII. Benedek elé került egy ügy rituális mágiával kapcsolatban, a nyomozással egy bizonyos Guillen Lombardit bízott meg. Lombardi nem szerzetes volt, mint a szabályos inkvizítorok, hanem kanonok, s később egy társaskáptalani templom prépostja. Kiválóan képzett jogász is volt egyszemélyben, s működése magának a pápának a szeme előtt folyt, minthogy a rabokat a pápai tömlöcben tartották fogva.³⁴

Feltűnő, hogy a század első felében milyen sok pap volt a vádlottak közt, ami ritkaságszámba ment magának a nagy boszorkányüldözésnek az idején. Kézenfekvő a magyarázat: rituális mágiát csak olyanok tudtak űzni, akik eléggé iskolázottak voltak ahhoz, hogy a varázslókönyveket tanulmányozzák, és abban a korban még mindig leginkább a papok közt akadtak ilyenek. Ezenkívül az egyházi emberek, akik hivatásuknál fogva érdekelve voltak a démonok dolgaiban, a laikusoknál könnyebben képzelték magukról azt, hogy parancsolni is tudnak nekik. Ugyanezért gyanúba is könnyebben vették őket, akár világiak, akár paptársaik, még ha teljesen ártatlanok voltak is a pokol seregeivel feltételezett kapcsolatokban. Így festettek a dolgok a XIV. század elején, Bonifác pápa és Guichard püspök perének idején; változatlanul ez volt a helyzet a XXII. János pápasága alatt sorjázó perekben, s ugyancsak szerepeltek papok abban a néhány perben is, amelyről XII. Benedek és VI. Kelemen uralkodásának idejéből van tudomásunk – s ezzel el is jutottunk a század közepéig.

Ez után az időpont után a nyomok nagyon megritkulnak. Az biztos, hogy továbbra is űztek rituális mágiát (még a XVII. században is), s az is, hogy időről időre történtek lépések a megszüntetésére és művelőinek a megbüntetésére. A Pireneusok túlsó oldalán az aragóniai főinkvizítornak, Nicolas Eymericnek, akinek az írásairól már szóltunk, kétségkívül akadt dolga ilyen emberekkel: említi a belőlük kicsikart vallomásokat, és a salamoni könyveket, amelyeket ő kobzott és égetett el. Franciaországban viszont a jelek szerint tartósan gátolták az Inkvizíció működését azok a korlátozások, amelyeket XXII. János hozott 1330-ban. Franciaország inkvizítora 1374-ben arról panaszkodott XI. Gergely pápának írt levelében, hogy sokan idéznek démonokat, köztük papok is, és hogy amikor pert akar indítani ellenük, illetékességét elvitatják. Válaszul a pápa felhatalmazta, hogy az ilyen vétségek elkövetőit perbe vonja és megbüntesse, de a felhatalmazást csak két évre adta.³⁵ S bár e felhatalmazást a pápa bizonyára megújította, csak két olyan újabb esetről tudunk, amelyben inkvizítorok rituális mágia miatt hoztak ítéletet.

1380-ban Hugues Aubryot párizsi prépostot idézték a párizsi püspök és egy Domonkos-rendi inkvizítor elé, ahol több vádra kellett felelnie.^3ó A jelek szerint az volt az igazi bűne, hogy megsértette az egyház kiváltságait, mert egyházi személyeket börtönöztetett be, köztük egyetemi embereket, a vádak azonban eretnek beszédektől a zsidók iránti részrehajlásig terjedtek. Sőt, bár Aubryot már a hatvanas éveiben járt, azzal is megvádolták, hogy mágikus módszerekkel fiatal leányokat és férjes asszonyokat csábított el. Noha démonokról külön nem esik szó, az ember mégis azt gyanítja, hogy ilyesmi húzódott meg valahol e per hátterében; Aubryot-t mindenesetre életfogytiglan börtönbe zárták. A másik ügyben egy bizonyos Géraud Cassendi szerepelt, aki a Carcassonne közelében fekvő Bogoyran jegyzője volt. Őt 1410-ben fogta perbe az Inkvizíció azzal a váddal, hogy démonokat idézett meg, és asszonyokat meg leányokat csábított el. Egy tanú állítása szerint Cassendi néhány aranyszálat szerzett egy Szűz Mária-szobrocskáról, s a saját ingébe varrta be őket. Védettségét így biztosítva, démonokat idézett fel egy könyvből felolvasott szövegekkel, mire meg is jelent sok démon, de eltűntek, amikor a tanú, aki érthetően megrémült, egy cipőt vágott hozzájuk. Az ügy kimenetelét nem ismerjük.

A XIV. század végére a párizsi világi bíróságok egyre inkább növelték hatáskörüket az egyházi törvényszékek rovására; és 1390-91-ben két fontos perre került sor Châtelet-ben. A vádlottak itt már nem papok vagy előkelő emberek voltak, hanem alacsony sorból való nők, de vallomásaikat ők is a rituális mágia nyelvén fogalmazták.³⁶

Az első per 1390 július 30-án kezdődött. Marion la Droituriere-t otthagyta a szeretője, és más nőt vett feleségül; s a vád szerint Marion felbérelt egy bizonyos Margot de la Barre-t azért, hogy a férfit tegye impotenssé fiatal feleségénél. Margot mindössze annyit ismert be, mielőtt megkínozták, hogy tudott mágikus gyógymódokat, köztük az impotencia gyógymódját is. A prépost bírósága azonban súlyosabb vétségekre akart fényt deríteni, nem az egyszerű, hagyományos varázslás akár jótékony, akár rontó módszereire. A parlement jóváhagyásával (amelyhez a nők fellebbeztek, de hiába) könyörtelenül alkalmazta a tortúrát, s végül olyan vallomásokat csikart ki, amelyek megfeleltek eleve kialakított elképzeléseinek. A nők bevallották, hogy ténykedésükhöz füvekből font koszorúkat használtak, amelyeknek az Ördög az ő kérésükre varázserőt adott. Az Ördög, ha az Atya, Fiú, Szentlélek nevében háromszor hívják, testi valójában megjelenik, s nagyon hasonlít ahhoz, amilyennek a misztériumjátékokban mutatják; ő fogja a koszorúkat, s az ablakon át távozik, olyan zajjal, mint a forgószél. A rituális mágia ilyetén, képzeletbeli gyakorlásáért mindkét nőt megégették.

A második perben, amely a parlement-hoz beadott fellebbezésekkel együtt mintegy tíz hónapig tartott, szintén a hagyományos maleficium és a rituális mágia keverékéről volt szó, nemi kapcsolatok vonatkozásában. Egy Macete nevű nőt azzal vádoltak, hogy felbérelte Jehanne de Brigueet: mágiával érje el, hogy őt Hennequin de Ruilly feleségül vegye. Ez meg is történt, ám Hennequin brutális férjnek bizonyult, s a két nő újra összefogott, ezúttal azért, hogy varangyos békákkal és viaszbábukkal varázsolva betegséget hozzanak erre az emberre. Jehanne a kínvallatás során beismerte, hogy mindezt egy Haussibut nevű démon segítségével sikerült végrehajtaniuk. Ő már gyermekkorában megtanulta a nagyanyjától, miképp kell Haussibut-t megidézni: a Szentháromságtól kellett kérni, hogy a démon megjelenését kikényszerítsék. Igaz, amikor azt a tanácsot kapta, hogy áldozzon húst a démonnak, s e célra ajánlja fel a saját karját, ez ellen tiltakozott. Az ügyből, ahogy a prépost bírósága forgatta, végül ezúttal is rituális mágia lett, s úgy fejeződött be, ahogy az ilyen ügyek általában szoktak: mindkét vádlottat megégették.

A vizsgált pereket mind eretnekség miatt indították, a vádlottnak elsősorban azt rótták terhére, hogy személyes kapcsolatot tartott fenn egy démonnal. Némelyikben nagy szerep jut a maleficiumnak is, és e kétféle vád keveredése, egy olyan per keretében, amelyben az inkvizíciós módszert használják, megint egy lépés a nagy boszorkányüldözéshez. De önmagában csak egy kis lépés. Ezekben a perekben kit-kit személy szerint, nem pedig egy szekta tagjaként vádoltak valaminek az elkövetésével. A nagy boszorkányüldözés csúcsán azonban mindenütt úgy gondolták, hogy a boszorkányok egy szektába tömörülnek, amely minden szekták közt a legveszedelmesebb. Az átmenetet két XIV. századi per jelzi. Szövegszerűen még mindkettőben rituális mágia miatt emelnek vádat, de a vádlottakat már egy szervezett szektának tekintik.

Lady Alice Kyteler és társainak pere volt a korábbi a kettő közül; ezt az írországi Kilkennyben rendezték 1324-25-ben.³⁹ Lady Alice gazdag asszony volt, aki egy angol-normann családból származott, s ez a család több emberöltő óta élt Kilkennyben. A kilkennyi Robert le Kytelernek rendszeres kereskedelmi kapcsolatai voltak Flandriával a XIII. század vége felé, Lady Alice pedig azzal gyarapította a család vagyonát, hogy az ugyancsak Kilkennyből való William Utlagh vagy Outlaw nevű gazdag bankárhoz és uzsoráshoz ment feleségül. Később még három férje volt: a callani Adam le Blund, Richard de Valle és Sir John le Poer.⁴⁰ Az asszony és első házasságából való fia, William Outlaw sok haragost szerzett. William Outlaw, akárcsak az apja, bankár és uzsorás volt, és sok írásos bizonyítéka van annak, hogy számos helybeli nemesúr tartozott neki súlyos összegekkel. Anya és fia hírnevét jól tükrözi egy történet az Írországi krónikából. Lady Alice-ről az a hír járta, hogy az utcákról mindig fia kapuja elé gereblyézte a szemetet, közben halkan ezt motyogva:

De legjobban a férjei korábbi házasságaiból született fiúk és leányok gyűlölték. Ezek a mostohafiúk és -leányok azt panaszolták keservesen, hogy Lady Alice varázslattal megölte néhányuk apját, a többiekének pedig úgy elvette az eszét, hogy minden vagyonukat őrá és fiára, Williamre hagyták, ezzel végérvényesen szegénységre kárhoztatva a törvényes örökösöket. Ezt megtoldották még azzal, hogy porokkal, pirulákkal, varázslással olyan állapotba juttatta akkori férjét is, hogy csak sorvad, körmei lehulltak, s a teste szőrtelen lett. Beszélték azt is, hogy Sir John le Poer, akit figyelmeztetett a felesége szobalánya, feltörte az asszony ládáit, s egy egész zsákra való szörnyű holmit talált bennük, amit át is adott a helyileg illetékes püspöknek. Nem kellett messzire menniük, mert Kilkenny volt az ossoryi egyházmegye püspöki székhelye.

A püspök, Richard de Ledrede sürgősen intézkedett: 1324 elején szabályszerű vizsgálatot tartott, amelybe be tudott vonni sok lovagot és nemesurat. A tanúk közt felvonultak a négy férj örökösei, akiket járandóságukból kiforgattak, s akik most „nyíltan és harsányan nógatták a püspököt, orvoslást és segítséget követelve”; de a vádak jóval túlmentek a maleficiumon és a többszörös gyilkosságon. Alice Kytelert és William Outlaw-t úgy állították be, mint varázslókat, akik különböző eretnekségeket is elkövettek, sőt egy szervezett eretnekcsoportnak voltak a vezetői. Tíz férfi és nő került velük együtt vád alá, s a nevekből ítélve valamennyien az angol-normann uralkodó réteghez tartoztak, s legalább egy közülük, egy bristoli Robert nevű alacsonyabb rangú pap bizonyíthatóan nagybirtokos családból származott.

Ennek a csoportnak az állítólagos praktikáiban a maleficium a démonok tiszteletével keveredett. Maleficiumot sokfélét űztek. A csoportot azzal vádolták, hogy porokat, pirulákat, kenőcsöket kotyvasztottak füvekből, kakasok beléből, ronda férgekből, hullák körméből, kereszteletlenül meghalt csecsemők pólyaruhájából; és emberek zsírjából öntöttek gyertyát. Ezeket egy lefejezett rabló koponyájában kifőzték, és varázsigék mondogatása közben alkalmazták, hogy vele igaz keresztényekre betegséget vagy halált hozzanak, vagy pedig szerelmet vagy gyűlöletet gerjesszenek. Ezenkívül még azt is beszélték róluk, hogy éjjeli összejöveteleiken olyasmit csináltak, amire csak a papok jogosultak: egyeseket dörgedelmesen kiátkoztak, tetőtől talpig testük minden részére átkot szórva. Különösen az asszonyok átkozták meg férjüket.⁴²

Mindez igazi eretnek szellemben történt. Úgy hírlett, hogy a csoport tagjai varázsló mesterkedéseik sikerét biztosítandó, elhagyták keresztény hitüket, bár sajátos módon csak átmeneti, ideiglenes jelleggel. Aszerint, hogy céljaik kisebb vagy nagyobb mértékben voltak nagyratörőek, Krisztusban és az egyházban való hitüket egy hónapra, vagy egy egész évre tagadták meg, s ez idő alatt nem jártak misére, nem áldoztak, nem mentek templomba, és semmiben sem hittek, amiben az egyház hitt. Mágikus eszközökkel démonoktól kértek tanácsot, és a démonoknak állatokat is áldoztak; Lady Alice három ízben áldozott saját démonainak kakasok vérével és húsuk darabjaival, ugyanúgy, ahogy korábban állítólag Bonifác pápa is.⁴³

Mindebben még nincs is semmi nyilvánvaló képtelenség, ám van egy vádpont, amelynél egy kicsit el kell időznünk. Ebben Lady Alice személyes démonáról van szó, aki hol macska, hol egy lompos szőrű kutya, hol meg egy néger képében jelent meg. Lady Alice incubusként fogadta, s megengedte neki, hogy vele közösüljön. Viszonzásul jólétet kapott a démontól; tetemes vagyonát mind az ő segítségével szerezte. Sőt, a démont a csoport más tagjai is ismerték. Az még a nevét is megmondta nekik, ami úgy szólt, hogy „a Mesterség Fia”, vagy „Robin, a Mesterség Fia”, s azt is tisztázta velük, hogy ő a pokolban a szegényebb démonok közé tartozik.⁴⁴

A Lady Alice ellen folytatott eljárásról fennmaradt korabeli beszámolóban – amely az egyetlen forrás erre az ügyre nézve – ezek a vádak együtt vannak felsorolva, mintha mind összefüggenének; ha tehát egyetlen egy vád nyilvánvalóan hamis, eleve gyanús a többi is. A vádak méghozzá kétszer is fel vannak sorolva, a második alkalommal egy kínzással kicsikart vallomás szövegébe ágyazva. Lady Alice egy társát, a Meath-ből való Petronillát a püspök parancsára hatszor korbácsolták meg, s ezután közölte ő „nyilvánosan, az egybegyűlt papok s más emberek előtt” a fent említett összes adatokat, mind a kotyvalékokat, a maleficiumokat és átkokat, mind pedig Robint, a Mesterség Fiát illetőleg.⁴⁵ Sőt Petronilla még azt is beismerte, hogy közvetítő (mediatrix) volt Lady Alice és démonszeretője közt, s részletekkel is szolgált. Fényes nappal, saját szemével látta, hogy Robin megjelenik, három négerben öltve testet; ezek vaspálcát tartottak a kezükben, s a démon ebben a különös álcában közösült a hölggyel. Távozásuk után az asszony még meg is törölte a helyüket az ágytakaróval.⁴⁶ Hacsak nem hajlandó az ember mindezt tényként elfogadni, nincs semmi ok arra, hogy a Lady Alice elleni vádak közül akár csak egyet is elhiggyünk.

Valójában minden vád egy és ugyanazt a célt szolgálta: kimutatni, hogy Lady Alice jogtalanul birtokolja a vagyonát, amelyből igazi ördögi fogásokkal forgatta ki a jogos tulajdonosokat, s jólétének becstelenség a forrása. Maleficium, méregkeverés, emberek megátkozása, megölése mind szerepelt ennek a vagyonnak a megszerzésében. S ami még ennél is rosszabb, mindebben egy démon segédkezett, aki fizetségül nemcsak vallásos tiszteletet és állatáldozatot kapott, mint Bonifác pápa démonja is, hanem párzott is Lady Alice-szel.

Ilyen értesülések birtokában De Ledrede püspök írt a főbírónak, Roger Outlaw kilmainhami perjelnek, a vádlottak azonnali bebörtönzését követelve. Csakhogy Roger Outlaw, aki Lady Alice sógora és William Outlaw nagybátyja volt, nem intézkedett, és a püspöknek a világi hatalom segítsége nélkül kellett a dolgot folytatnia, úgy ahogy tudta. Lady Alice-t egy bizonyos napra megidézte maga elé, de amikor eljött a nap, kiderült, hogy az asszony elmenekült a városból. A püspök ezután William Outlaw-t idézte meg, eretnekség és az eretnekek segítésének és támogatásának vádjával, de ebből sem lett semmi, mert a kilkennyi főbíró közbelépett.

A főbíró egy nagyhatalmú nemesúr volt, Sir Arnold le Poer, távoli rokona Lady Alice negyedik férjének, Sir John le Poernek. Akár baráti érzésektől vezetve, akár önérdekből, vagy akár csak azért, mert az egész ügyet ostobaságnak tartotta, William Outlaw mellé állt. Outlaw-val együtt elment a püspökhöz, s nagyon nyomatékosan kérte, hogy vonja vissza a vádat, s amikor ezt nem sikerült elérnie, szemrehányásokat és fenyegetéseket zúdított a püspökre. Másnap még tovább ment; egy csapatnyi fegyverest küldött a püspök letartóztatására, majd a kilkennyi börtönbe csukatta, s ott tartotta, míg csak el nem múlt az a nap, amelyre William Outlaw idézése szólt. Amikor pedig a püspök, a börtönből kiszabadulván újra maga elé idézte Outlaw-t, és segítségért a főbíróhoz fordult, goromba visszautasításban volt része.⁴⁷

Ledrede kiközösítette Lady Alice-t, mire a hölgy vádat emelt a püspök ellen rágalmazás címén, szövetségesei pedig – élükön Sir Arnold Poerrel – a dublini parlament elé idéztették. A püspök azonban sose volt szűkében az önbizalomnak, s ezúttal olyan hévvel védelmezte saját magatartását és álláspontját, hogy a testületet megnyerte magának. Végre folytathatta Lady Alice társainak letartóztatását. Kilkennyben vetették őket börtönbe, s Ledrede-nek hamarosan megvolt az az elégtétele, hogy az ellenük emelt vádakat a királyi bíró, a főbíró, a kincstáros és a királyi tanács jelenlétében ismertethette, akik mind ebből a célból gyűltek össze az ő püspöki székhelyén. Minden vádlottat bűnösnek találtak, s különböző büntetéseket szabtak ki rájuk. Egyeseket, köztük a meath-i Petronillát, elevenen megégették, másokat végigkorbácsoltak Kilkenny utcáin, némelyeket száműztek, és az egyházból kiközösítettek, másoknak az lett a büntetésük, hogy a ruhájukra varrt keresztet kellett viselniük.⁴⁸ William Outlaw-nak, miután bizonyos időt börtönben töltött, megengedték, hogy állításait visszavonja, vezekeljen, és kibéküljön az egyházzal, bár nagy vagyonának egy részén ólomtetőt kellett építtetnie a püspöki székesegyházra. Lady Alice, akire a főbűnös szerepe volt kiosztva, csak úgy menekült meg a megégettetéstől, hogy nagyhatalmú rokonai Írországból Angliába szöktették.⁴⁹

Az egész ügy csak akkor érthető, ha ama küzdelem egy epizódjának tekintjük, amely egyrészt Lady Alice rokonsága és szövetségeseik, másrészt az ő mostohafiai és mostohaleányai közt folyt. Pénzügyi szempontok láthatólag mindkét oldalon közrejátszottak. Tudjuk, hogy Roger Outlaw komoly összeggel tartozott a püspöknek, Lady Alice vádlói pedig nyilvánvalóan olyan nemesurak közt leltek szövetségesekre, akik neki vagy a fiának tartoztak. A gazdagok és hatalmasok már a kora középkortól fogva hajlandók voltak a vagyonért és hatalomért folyó harcban a maleficiumot vagy a maleficium vádját használni fegyverként. Itt is erről van szó, de némi különbséggel: a démonok ügyei sokkal súlyosabban esnek a latba, mint a korábbi századokban. Ezt bizonyára Ledrede püspök számlájára írhatjuk. Tudomásunk szerint Robinról, a Mesterség Fiáról szó sem volt azokban a vádakban, amelyekkel Lady Alice-t férjeinek örökösei illették, de jelentős szerepet kap Petronilla vallomásában, amelyet úgy csikartak ki belőle a püspök emberei. És mindaz, amit Ledrede pályájának korábbi és későbbi szakaszáról tudunk, azt tanúsítja, hogy olyan módon foglalkoztatták az eretnekséggel és démontisztelettel kapcsolatos képzetek, ami inkább Franciaországban volt otthonos, nem pedig Angliában, s még kevésbé Írországban.⁵⁰

Az angol származású ferences rendi Ledrede valóban járt is Franciaországban és a pápai udvarban, akkor, amikor a templomosok és Bonifác pápa meg Guichard püspök perének emléke még frissen élt mindenkiben. XXII. János pápa nevezte ki az ossoryi püspöki székbe, s 1317-ben, Avignonban szentelték fel, és már 1320-ban – négy évvel a Kyteler-ügy előtt – olyan zsinatot tartott káptalanjának tagjaival és papjaival, amelyen törvényeket hoztak azok ellen, akik az ő egyházmegyéjének területén a hivatalos állásponttól eltérő téveszméket vallanának. Később, már a per után, eretnekként üldözte könyörtelenül Lady Alice szövetségesét, Arnold le Poert, a kilkennyi főbírót, s addig nem nyugodott, míg kiközösítését el nem érte, őt magát a dublini várba be nem csukatta, ahol is ez az ember néhány év múlva meghalt, feloldozatlanul, s ennek megfelelően nem járt ki neki az utolsó kenet, sőt még a temetés sem. Még később azonban magát Ledrede-et is a dublini érsek bírósága és más, világi törvényszékek elé idézték, különböző bűnök, köztük gyilkosságra való bujtogatás vádjával. A püspök Avignonban keresett menedéket, ahol sikerült meggyőznie XII. Benedek pápát arról, hogy Írország tele van démonokat imádó eretnekekkel, akik ellen ő egymaga lépett csak fel.

Kilenc évig volt távol Írországtól, voltaképpen száműzetésben, s amikor visszatérhetett, és újra betölthette tisztségét, tapasztalta, hogy felettese, a dublini érsek kellemetlenül élénk figyelmet szentel az ossoryi egyházmegyének. Ebből újabb viszály támadt; Ledrede ismét az uralmon lévő pápához fordult, ezúttal VI. Kelemenhez, és sikerült is meggyőznie arról, hogy az érsek eretnekeket védelmez. 1347-ben történt ez, csaknem negyed évszázaddal a Kyteler-ügy után. Akár volt valamilyen kapcsolat a két eset közt, akár nem, a püspök észjárása mindkét ügyben azonosnak mutatkozott. Ő is, akárcsak Szép Fülöp király, nyomban eretneknek, vagy eretnekek védelmezőjének bélyegezte, sőt talán még valóban annak is tartotta azt, aki ellenfele lett.

Ha egy ilyen ember elhitte, hogy Lady Alice maleficium elkövetésében vétkes, az ő helyzetében úgyszólván köteles volt azt is feltételezni róla, hogy hétpróbás eretnek. Valóban ebbeli meggyőződése határozta meg cselekedeteit. Amikor először írt a főbírónak, a hölgynek és társainak a letartóztatását követelve, eretnekeknek mondta őket, s a nemrég kiadott De haereticis pápai dekrétum egy példányát is csatolta. Amikor a király tisztségviselőit összehívatta Kilkennybe, őket is e dekrétum felolvasásával traktálta, anyanyelvükön részletesen taglalva azt, hozzáfűzve a maga elmefuttatását arról, milyen büntetés jár az eretnekeknek és védelmezőinek.⁵¹ De még tovább is ment. Az incubus, vagyis a nőkkel párzó démon képzetét, amelyet már a troyes-i Guichard püspök ellen is felhasználtak, anyjával kapcsolatosan, nyilván még célszerűbben lehetett alkalmazni akkor, amikor maga a vádlott volt nő. Az ossoryi püspök élt is ezzel a lehetőséggel. Az európai történelem folyamán tudtunkkal ekkor vádoltak először egy nőt azzal, hogy egy démonnal való nemi közösülés révén szerzett hatalmat a varázslásra, s nem is fiatal nő volt az illető, hanem olyasvalaki, aki jócskán túl járhatott a hatvanon.* A Lady Alice Kyteler elleni eljárásban, ahogy azt Richard de Ledrede irányította, egy új boszorkány-kép kezd feltűnni.

A Kyteler-ügy azért még nem az a fajta tipikus boszorkányhajsza, ami majd oly gyakori lesz a nagy boszorkányüldözés idején. Ezt már eddig is sokan észrevették, de az ügy sajátos jellegzetességeit nem sikerült könnyen megmagyarázni, vagy akár csak meghatározni is. Ám egészen egyszerű a dolog, ha tudomásul vesszük, hogy még mindig a rituális mágia fogalomrendszerében kell mozognunk. Akkor érthetővé válik minden. A meath-i Petronilla úgy beszélt úrnőjéről, mint aki a legjártasabb a mesterségben az országban, sőt az egész világon, s ez a minősítés inkább azokra a varázslókra illik, akik urai voltak a démonoknak, semmint a későbbi boszorkányokra, akik alázatosan szolgálták őket. A gyertyagyújtás része volt a szertartásoknak; erről sok szó esik a salamoni könyvekben. Állatokat keresztutakon áldozatul ízekre tépni: szokványos mozzanata ez a rituális mágiának. Petronilla egyik nagy teljesítménye az volt, hogy varázsigéinek eredményeként egyes nők hegyes szarvú kecskék alakját öltötték fel: az ilyenféle fogások csakis a rituális mágia világában honosak. S kiváltképpen itt van Lady Alice démona, aki ha mutat is bizonyos hasonlóságot a későbbi boszorkányperek nőcsábító ördögeivel, telesen csak akkor érthető, ha a salamoni tanok fogalomkörében vizsgáljuk. Ő azt állítja magáról, hogy a pokol alsóbbrendű démonai közül való, s egyebek közt vasrudakkal is fel van szerelve; és a Salamon jelkulcsa a legalacsonyabb rendű szellemeket úgy mutatta be „mint katonákat, akiknek a fegyvere a lándzsa”. Oly sok fejtörést okozó neve sem rejtély már. Amikor a meath-i Petronilla Robinnak nevezte, bizonyára annak a helyi erdei szellemnek a nevét mondta ki, amelyik elsőnek jutott eszébe; számtalan más nő is ezt teszi majd a kínvallatás alatt a későbbi századok folyamán. De amikor származására utaló nevet is toldott hozzá – alighanem Ledrede ösztönzésére –, nyilván a rituális mágiával való kapcsolatot jelezte ezzel. A rituális mágiában a varázslót gyakran hívták a „mesterség mesterének”, az állatot, amelynek a bőréből készült a mágikus formulákat tartalmazó pergamen, a „mesterség áldozatának” nevezték. Mi lehetett volna találóbb, mint hogy ezt a korai kísérő-démont filius Artisnak nevezzék, ami nem azt jelenti, hogy ő egy másik, „Ars” nevű démonnak volt a fia (ami teológiailag nézve amúgyis képtelenség lett volna), hanem hogy az „ars magicá”-nak, a mágikus mesterségnek volt a gyermeke.

A második per, amelyben csoportosan szerepeltek boszorkányok, háromnegyed évszázaddal később zajlott, valamikor 1397 és 1406 között, s fogalomrendszerét még mindig a rituális mágia szolgáltatta. Egy svájci per volt ez, amelyet Boltigenben tartottak, a Simmentalban, mely területet nem sokkal előbb Bern városa hódított meg, s egy világi bíró vezette, Greyerzi (Gruyéres-i) Péter, aki Bern város főhatalmát képviselte.*

Egy Stedelen nevű ember volt a fővádlott. Kínvallatása során különféle maleficiumokat ismert be. Meddőséggel sújtott egy egész tanyát, minek következtében a gazda felesége hétszer elvetélt, a tehenek pedig nem ehettek; ezt úgy érte el, hogy egy gyíkot ásott el a küszöb alá. Tudott jégesőt is támasztani, és a termést elpusztítani; értette a módját, hogy gyerekek a szüleik szemeláttára vízbe essenek és megfulladjanak; tudott mennykőcsapással embert ölni; tudott kárt tenni felebarátai vagyonában és testében, vagyis a rontás minden hagyományos formáját tudta űzni. A bíró kérdéseire válaszolva, amelyekhez ismételt kínzás is járult, elmondta, hogyan lehet vihart támasztani. Ebből az derült ki, hogy maleficusok és maleficák egy csoportja összegyülekezik egy mezőn, s kérik a minden démonok fejedelmét, küldje el hozzájuk egy démoni alattvalóját, akit meg is neveztek. Egy keresztúton fekete kakast áldoznak, húsát magasra feldobják a levegőbe, ahol az alacsonyabb rendű démon elkapja azt. Ezután a démon jégesőt támaszt és mennykövet szór, bár, tette hozzá Stedelen, nem mindig a kívánt helyen.

Ebben a vallomásban, amelyet Greyerzi Péter csikart ki Stedelenből, maleficium és rituális mágia találkozása még sokkal nyilvánvalóbb, mint a Kyteler-ügyben. És mások vallomásaiban, amelyeket ugyanaz a bíró csikart ki ugyanolyan módszerekkel, az egész ötvöződik az eretnek szekta sztereotípiájával, amely a megelőző három évszázad alatt alakult ki. Megtudjuk ezekből, hogy a maleficusok Bern-környéki „szektá”-ja nemcsak öldöste a csecsemőket mágikus fogásokkal, de fel is használta a hulláikat arra, hogy varázsos erejű italokat kotyvasszon belőlük. Azt, aki a szektába be akart lépni, a vezetők egy vasárnap reggel elvitték egy templomba, még a szentelt víz megáldása előtt. Ott felszólították, tagadja meg Krisztust és a kereszténységet, s fejezze ki hódolatát egy démonnak, akit „a kis úr” néven emlegettek, s aki emberi alakban mutatkozott. Ezután ivott az italból, mire feltárultak előtte „a mesterség képei”. Ősrégi fantáziakép ez, olyan változatban, amelybe a rituális mágia is belefér.

Mert nem kétséges, hogy ezúttal is csak fantáziálásáról volt szó, ugyanúgy, mint minden korábbi esetben. Nemcsak minden vallomást tortúrával csikartak ki; Greverzi Péter még azt is állította, hogy a szekta vezetői, elfogatásukat megakadályozandó, kellemetlen szagokat bocsátanak ki, amelyek megbénítják üldözőiket, sőt még egerekké is át tudják változtatni önmagukat. Azt is hitte, hogy amikor egyszer a sötétben egy lépcsőn leesett, ez azért történt, mert láthatatlan boszorkányok meglökték.

Ez az írországi Kilkennyben és a svájci Boltigenben lezajlott két per már a nagy boszorkányüldözés küszöbéig visz el minket. Egyikben sem pusztán a maleficiummal kapcsolatos ősi, népi hiedelmek tükröződtek. Egyikben sem az írástudatlan parasztság szolgáltatta a lényeges elemeket, hanem a társadalom felső, művelt rétege. A figyelem, ha mégoly torz formában is, a tanult emberek körében fordult először a rituális mágia felé, s ugyancsak tőlük származott az ördögimádó eretnek szektáról kialakult tévképzet is. És persze az inkvizíciós eljárás is, a kínvallatás alkalmazásával együtt.

Viszont sem De Ledrede püspök, sem Greyerzi Péter nem volt hivatásos inkvizítor. Nyilvánvalóan saját belső démonaiktól hajszolt fanatikusok voltak mindketten, nem pedig egy nagy hivatali gépezet ügymenetéhez szenvtelenül alkalmazkodó hivatalnokok. Minthogy elhatalmasodott rajtuk démonológiai rögeszméjük, az inkvizíciós eljárást ennek a rögeszmének az igazolására és bizonyítására használták fel. Amit ők ketten végrehajtottak, az már a nagy boszorkányüldözés igazi előjátéka.

De ahhoz, hogy a nagy boszorkányüldözés megindulhasson, a boszorkányság fogalmának még egy átalakuláson kellett átesnie: értelmes, gondolkodó embereknek el kellett hitetniük önmagukkal, hogy a boszorkányok repülni tudnak. Amíg a boszorkányokról feltételezték, hogy gyalog mennek gyűléseikre, elfogadhatatlan lett volna nagyon gyakori vagy nagyon nagy létszámú gyűlésekről beszélni. Megváltozott a helyzet, amikor tekintélyes állású emberek kezdték azt mondogatni, hogy a boszorkányok mágia segítségével láthatatlanul közlekednek a levegőben. E téren is a XIV. században tették meg az első lépéseket.

Már a régi rómaiak ismerni véltek egy olyan lényt, amely éjjelente rikoltozva repked ide-oda, s emberek húsán és vérén él. A Krisztus utáni első két évszázadban keletkezett irodalmukban rengeteg utalást találunk rá. Ők strixnek hívták ezt a lényt, egy „rikoltozni” jelentésű görög szóval; általában baglyot értettek ezen, amelynek elképzelésük szerint tolla is volt, sőt tojásokat is rakott, mégis biztosak voltak benne, hogy nem pusztán madár. Az idősebb Plinius bevallotta, hogy a strixet sehova sem tudja besorolni az ismert madárfajták közé, s hozzáfűzte, hogy a néphit szerint csecsemőknek kínálgatta a mellét szopni.¹ Ebben sötét szándék vezette: Serenus Sammonicus, aki az orvostudományról írt, úgy vélte, hogy teje mérgező.²

Ovidius még rosszabbakat mond a strixekről. A Fastiban ragadozó-madarakként mutatja be őket; csőrük horgas, karmuk erős, tolluk szürke, s szemük mereven bámul nagy fejükből. Ezek a bagolyszerű lények, mondja ő, lehetnek igazi madarak, vagy lehetnek madárrá varázsolt öregasszonyok is; de akárhogy áll is a dolog, éjjelente ide-oda szálldosnak, s olyan csecsemőket keresnek, akikre nem vigyáz a dajkájuk. Ha egy ilyet találnak, kirángatják a bölcsőjéből, és kitépik s megeszik a zsigereit, míg csak nem feszül a hasuk a vértől, amit lenyeltek. A költő arról is beszél, miképpen lehet ezeket a madarakat távol tartani. A szemöldökfát és a küszöböt ütögessük meg vadalmafaággal, az ablakba pedig tegyünk galagonyavesszőt. Kivált pedig a csecsemő belső részei helyett kínálluk fel a strixnek egy kismalac zsigereit, s mondjuk ezt:

Nemcsak csecsemőket kerestek fel ezek a lények. Petronius említ egy halott kamasz fiút, akinek a belső szerveit felfalta egy strix, majd egy szalmabábút tett az emberi test helyébe; egy rabszolga, aki kardjával akarta elzavarni, csupa fekete meg kék lett, mint akit megkorbácsoltak, s pár nap múlva meghalt. S a szerző megjegyzi, hogy azok a felnőttek, akik hirtelen elvesztik az erejüket, kivált a nemző erejüket, általában úgy vélik, hogy egy strix eszi őket.⁴ Petronius is és Ovidius is említ egy különleges ételt – bablevesbe kevert sonkát –, amelyről úgy hírlett, ellensúlyozni tudja a hatását annak, hogy valami belülről eszi az embert.

Mindebből világosan kiderül, hogy a strixeket nem közönséges madaraknak tekintették, hanem olyan lényeknek, amilyenekké nők át tudnak változni. Ovidiusnak van az Amoresben egy idevágó megjegyzése Dipsasról, a kerítőnőről és boszorkányról. Ez egy vén szipirtyó, aki elsősorban a fiatalok ártatlanságának a bemocskolására tör, de nagyon nagy mágikus hatalma is van. Dipsas nemcsak a füvek használatának titkos módjait ismeri; halottakat is fel tud idézni, és ha akarja, kettéválik a kemény szikla, és a folyó visszafolyik a forrásáig. Sőt, mondja Ovidius, „higgyék el nekem, én láttam már, hogy a csillagok vért hullatnak, és a vér elsötétíti a holdat. Úgy vélem, ilyenkor [Dipsas] repkedett az éjszaka sötétjében, más alakot öltve, s tollak borították szipirtyó-testét. Én ezt gyanítom, és híresztelni is ezt híresztelik”.⁵

Apuleius az Aranyszamárban bővebben szól e tárgyról a thesszáliai hölgy, Pamphile arcképének megrajzolásával. Akárcsak Dipsas, Pamphile is főboszorkány, aki varázslással le tudja igázni az elemeket, összekuszálja a bolygókat, sőt még az isteneket is megzavarja, és egyes éjszakákon ő is madárrá szokott átváltozni. Ecélból ő babér és kapor vízben oldott főzetét használja, amiből iszik, s tetőtől talpig be is dörzsöli vele magát; ettől tollak nőnek a bőrén, orra csőrré alakul, körmei karmokká, huhogni kezd, mint a bagoly, s végül elszáll, szeretőt keresni magának. Ha pedig egy fiatalember olyan oktalan, hogy visszautasítja Pamphilét, azt ő elpusztítja. Mert, mint hírlik, Pamphile állandó buja vágyban ég; minden jóképű fiatalember vonzza, s ha valaki meggondolatlanul elutasítja, azt vagy állattá változtatja, vagy azon nyomban megöli.⁶

Az irodalmi utalások azonban egyértelműen olyan hiedelemre vallanak, amelyet némely körökben komolyan vettek, és nagyon is lehetséges, hogy a köznép körében sokan igazán hittek a strixekben. Kétségkívül ez volt a helyzet a germán népeknél, mielőtt római, majd keresztény befolyás alá kerültek. Köztük is kialakult – úgy látszik, külső hatásoktól telesen függetlenül – a boszorkánynak, mint titokzatosan félelmetes, emberevő nőnek a képe. S a legkorábbi fennmaradt germán törvénygyűjtemény, a Lex Salica, amely a VI. században készült, de egy előbbi kor nézeteit és állásfoglalásait tükrözi, a strigáról vagy striáról mint valóban létező lényről, emberevő hajlamáról pedig tényként beszél. Utal boszorkánygyűlésekre, amelyeken üstöket használtak, s meghatározza, mennyi bírságot kell fizetnie „annak a striának, akiről bebizonyosul, hogy embert evett”, s azt is megállapítja, mennyi bírság fizetendő akkor, „ha valaki striának mond egy szabad nőt, s ezt nem tudja bebizonyítani róla”.⁸

Későbbi, már erős keresztény hatást tükröző törvények a stria valóságos létezését nem fogadják el ugyan tényként, de egyértelműen azt tanúsítják, hogy a striában még mindig igen nagyon sokan hittek. A VII. század első fejéből származó alemann törvények bírsággal sújtják azt a nőt, aki egy másikat striának monda A legutolsó germán törvénykönyv, a lombardoké, amelyet Rothar király léptetett életbe 643-ban, Páviában, ugyancsak tilalmazza ezt a fajta rágalmazást.¹⁰ Sőt még tovább megy: „Senki se vetemedjen egy idegen nőcseléd vagy rabszolganő megölésére, mert strigának tartja, hiszen nem lehet és nem szabad, hogy keresztény embernek csak eszébe is jusson, miszerint egy nő valakit, aki él, meg tudna enni belülről”.¹¹ Az itt elítélt hiedelem újra felbukkan Nagy Károly kapituláréjában, amelyet 789-ben a szászoknak adott: „Ha valaki, az Ördögtől félrevezetve, pogány szokás szerint azt mondja bármely férfira vagy asszonyra, hogy striga, és embert eszik, s ezért az illetőt halálra égeti, vagy a húsából eszik, vagy abból másoknak enni ad, az ilyet ki kell végezni”.¹¹ Az derül ki ebből, hogy a VIII. század végén a zömükben még pogány szászok nemcsak hittek emberevő strigákban, hanem a húsukból maguk is ettek, bizonyára így akarván egyszer s mindenkorra hatástalanná tenni pusztító erejüket.

j

Nemcsak a törvények szolgálnak efféle bizonysággal. A kora középkorból nagyon kevés német irodalmi mű maradt fenn, hiú ábránd volna tehát azt remélni, hogy vannak a nemzeti nyelven olyan szövegek, amelyek Ovidius és Apuleius műveivel egy napon említhetők. De akad egy nagyon sokatmondó rész Martianus Capella De nuptiis Mercurii et Philologiae című munkájának, ennek a különös, V. századi enciklopédiának a fordításában, amelyet Notker Labeo svájci szerzetes (952-1022 k.) készített. Amikor egyes vad törzsekről esik szó, amelyekről az a hír járja, hogy embert esznek, Notker megjegyzi, hogy „itt minálunk” a boszorkányokról mondják ugyanezt.¹³

Az emberevő boszorkányok fogalmát tehát sok germán nép ismerte a kora középkorban. Sőt a nyelvi bizonyíték arra vall, hogy az elképzelések szerint ezek a lények, akárcsak római előfutáraik, éjjelente repültek. A kora középkori törvények latin nyelve tagadhatatlanul eléggé romlott, de azok a papok, akik írásban ezt használták, bizonyára tudták, hogy a striga a strixből származott, a strix pedig valamilyen, a sötétben rikoltozva repkedő lényt jelentett. Ha nem ezt az elképzelést akarták volna kifejezni, nyugodtan használhatták volna a maleficát, ami ugyancsak „boszorkány”-t jelentett, de madárszerű képzettársítások nélkül.

A XI. század elejére egyes német területeken mindenesetre már bizonyíthatóan kialakult egy kép olyan emberevő nőkről, akiknek az esetek jó részében, bár nem feltétlenül minden esetben, az a tulajdonságuk is megvolt, hogy éjszaka repülni tudtak. Megtaláljuk ezt Burchard Correctorának ötödik fejezetében, amely már eddig is annyi mindenről tájékoztatott a maleficiummal kapcsolatos kora középkori hiedelmeket illetőleg. E penitenciás könyv egy kérdése így hangzik:

Ez a szöveg több szempontból is érdekes. Az emberevő éjszakai boszorkányokról kialakult elképzelést sokkal részletesebben taglalja, mint bármelyik korábbi germán forrás. Alátámasztja azt, amire már a Lex Salica célzott vagy öt évszázaddal előbb, hogy tudniillik az elképzelések szerint az éjjeli boszorkányok csoportosan jártak, tetteiket közösen hajtották végre, és áldozataikat megsütötték, mielőtt megették volna. Legkivált pedig arra szolgáltat jó bizonyítékot, hogy német földön az emberevő éjjeli boszorkány alakja beletartozott a hagyományos népi hiedelmek világába.

Még két és fél évszázad múlva is ugyanez volt a helyzet. A XIII. század közepén egy tiroli költő kigúnyolta ezeket az emberevő éjszakai boszorkányokról szóló népi hiedelmeket. Azt mondja tréfálkozva, hogy sok ország egyetemein fordult meg, de sehol sem hallgatott egyetlen tudóst sem, aki ezekről a rejtélyes lényekről tartott volna előadást. S csakugyan furcsa is volna, teszi hozzá, ha az ember borjún, seprűszáron, piszkavason látna egy nőt lovagolni hegyek, városok fölött. Ő maga ezt sose hiszi el, bárki állítsa is, hacsak a saját szemével nem látja. Az is csak ostoba hazugság, hogy egy nő ki tudja vágni valakinek a szívét, és egy csomó szalmát tesz a helyébe.¹⁵ Az angol Tilburyi Gervase, aki 1211 körül egy könyvre való asztali beszélgetést írt IV. Ottó császár mulattatására, ugyancsak ismerte azt az elképzelést, hogy bizonyos férfiak és nők éjjel nagy távolságokat tesznek meg repülve, behatolnak a házakba, megfolyósítják az emberek csontjait, a vérüket szívják, és csecsemőket ragadnak el s visznek el máshová. Igaz, ő Szent Ágostonra hivatkozik, mint forrására, de egészen nyilvánvalóan korabeli hiedelemre támaszkodik, mert azt is mondja, hogy az orvosok az ilyen elképzeléseket lidérces álmoknak tulajdonítják.^1ó Egyébként Ágostonnál semmi sem található, ami forrásul szolgálhatott volna.

Mivel az éjszakai boszorkányt a rómaiak is ismerték, sokan vélekedtek úgy, hogy a germán népek okvetlenül tőlük vették át ezt a fogalmat, pontosabban, az éjszakai boszorkány előfordulása középkori szövegekben a latin irodalom hatásával magyarázható.¹⁷ A bizonyítékok azonban ennek inkább ellene vallanak. A Lex Salica az éjszakai boszorkányt valóságosan létezőnek tekinti, amire a római jogban sose volt példa. Azok a későbbi törvények pedig, amelyek tagadták az éjszakai boszorkány létezését, nyilvánvalóan nem az Ovidiuson nevelkedett, művelt emberek rafinált képzeletszüleményei ellen irányultak, hanem azok ellen a hiedelmek ellen, amelyek az egyszerű emberek széles körében olyan mélyen ivódtak bele a lelkekbe, hogy tettlegességre és erőszakos cselekedetekre is ragadták őket. Egészen a XIII. századig a művelt elit volt az a réteg, amely a keresztény tanítások jegyében elvetette az éjszakai boszorkány fogalmát, míg az egyszerű emberek változatlanul hittek benne. Egy kicsit messzebbre is mehetünk. Burchard penitenciás könyvének bizonysága szerint egyes nők annyira magukba szívták ezt a hitet, hogy éjszakai boszorkányoknak képzelték magukat. Ez a könyv az ilyen nőket nem azért ítéli el, mert másoknak ártanak, hanem mert pogány babonával élnek. Valójában csak annyit tettek, hogy álmaikban megéltek egy kollektív elképzelést, illetve egy olyan népi hiedelmet, amely a germán népek közt hagyományos volt.

Volt még egy másfajta népi hiedelem is az éjjelente természetfeletti módon közlekedő nőket illetőleg. 906 körül a trieri érsek megbízta Reginót, aki korábban prümi apát volt, hogy írjon egy egyházi fegyelmi kalauzt az egyházmegyéjüket vizitáló püspökök részére. Ő felvett a könyvébe egy olyan jogszabályt, amely valószínűleg egy elveszett IX. századi kapituláréra ment vissza, s amely később a Canon Episcopi címet kapta e kezdőszavairól: „Episcopi episcoporumque ministri”.¹⁸* Ennek kulcsfontosságú szakasza így hangzik:

És a jogszabály a kötelességükre emlékezteti a papokat: figyelmeztessék a szószékről gyülekezeteiket, hogy mindez csak illúzió, amit nem az Isten, hanem a Sátán szelleme sugall. Mert a Sátán tudja, mint szedhet rá ostoba nőket azzal, hogy álmukban mindenféle dolgokat és személyeket mutat nekik. Dehát ki nem bódult még meg álmában úgy, hogy azt higgye, olyasmit lát, amit ébren soha? És ki volna bolond elhinni, hogy ami csak a képzeletben történt meg, éppúgy megtörtént a valóságban is? Mindenkivel meg kell értetni, hogy ez annak a jele, hogy az illető elvesztette igaz hitét, s már nem az Istenhez, hanem az Ördöghöz tartozik.

Így a Canon Episcopi. Egy évszázaddal a prümi Regino után, a wormsi Burchard belefoglalta Decretumába ennek a leglényegét:¹⁹ innen vette át két későbbi egyházjogász, a chartres-i Ivo és Gratianus, s így került be a maradandó egyházi törvények tárába. Fontos szerepet játszik az európai boszorkányság történetének legtöbb modern feldolgozásában, de a gondos vizsgálatból az derül ki, hogy semmi nyilvánvaló köze sincs a boszorkánysághoz. A megfeddett nők nem gyilkos és emberevő üzelmeknek élő éjszakai boszorkányoknak tekintették magukat, hanem egy természetfölötti királynő híveinek, aki éjszakai repüléseikben a vezetőjük és parancsolójuk.

Ezt a természetfölötti királynőt érdemes alaposabban szemügyre venni. Akárcsak Regino, Burchard is így nevezi: „Diana, a pogányok istennője”, de még ezt is hozzáteszi: „vagy Heródiás”, s a Corrector egy más helyén „Holda”-ként említi.²⁰ Ezek a nevek így együtt közvetlenül a népi hiedelmek egy jellegzetes csoportjához vezetnek.

Diana római istennőnek bizonyos mértékig fennmaradt a kultusza a kora középkorban is. Szent Caesarius, VI. század eleji arles-i püspök életrajza említ „egy démont, akit az egyszerű emberek Dianának hívnak”. Tours-i Gergely elmondja, hogy ugyanabban a században egy Trier környéki keresztény remete összetört egy Diana-szobrot, amelyet – bár kétségkívül római eredetű volt –, az ott élő parasztok vallásos hódolattal tiszteltek.²¹ Keletebbre, a mai Frankónia területén, még a VII. század végén is virágzott ez a kultusz; Szent Kilián, a brit hittérítő püspök vértanúságot szenvedett, amikor a frankokat Diana imádásáról át akarta téríteni.²² Dianát, a holdistennőt és az éjszaka szerelmesét egy bizonyos szempontból nézve Hekatéval, a mágia istennőjével azonosították. Hekatéra pedig az volt a jellemző, hogy éjszaka kelt útra, s nők kísérték csapatostól, azaz inkább nőknek álcázott lelkek, olyanoknak a nyugalmat nem találó lelke, akik korai vagy erőszakos halállal haltak meg, vagy akiket nem temettek el.

Dianát Burchard azonosnak tartja Heródes tetrarcha feleségével, Heródiással, Keresztelő János meggyilkolásának értelmi szerzőjével. Alakja köré sok legenda szövődött. Már a X. században említi Ratherius, aki frank származású volt, de veronai püspök lett belőle. Ő azt nehezményezi, hogy sokan lelkük kárhozatára királynőnek, sőt istennőnek vallják Heródiást, s azt állítják, hogy ő uralkodik a világ egyharmadán, mintha – jegyzi meg Ratherius – ez volna a jutalma a próféta megöléséért.²³ Egy Reinardus című, a „Róka komáról” szóló XII. századi latin költemény további részletekkel szolgál. Ez elbeszéli, hogy Heródes leánya, akit itt ugyancsak Heródiásnak hívnak, nem pedig Saloménak, beleszeret Keresztelő Jánosba, de az visszautasítja. Amikor elhozzák neki egy tálon a próféta fejét, még akkor is könnyeivel és csókjaival akarja borítani, de a fej elhúzódik tőle. Szájából levegőt fúj, olyan erősen, hogy Heródiás végül kirepül az űrbe, s a búslakodó királylánynak ott kell keringenie, mindörökké. Némi vigasz jut azért neki. Kultusza támad, s az emberiség egyharmada neki szolgál. S éjféltől kakasszóig elüldögélhet tölgyfákon, mogyoróbokrokon, s megpihenhet a semmiben való örök jövés-menése közben.²⁴

De a királynő másik neve, Holda mutatja meg a legvilágosabban, hogyan is tekintettek rá hívei.²⁵ Burchard ezzel a Diana és Heródiás helyett vagylagosan használt névvel egy olyan alakot idéz fel, aki egészen a XIX. századig kiemelkedő figurája maradt a német néphagyománynak, legkivált Hessen tartományban, Burchard szülőföldjén. Holda (Hulda, Holle, Hulle, Frau Holl stb.) egy természetfölötti, anyai lény, aki többnyire a levegőég felső rétegében lakik, és bejárja a Földet. Kivált tél derekán serénykedik; a hópelyhek tollpihék, amelyek akkor hullnak, amikor az ágyát megveti. A karácsony és vízkereszt közé eső tizenkét nap alatt folyton úton van, s ez termékenységet hoz a földeknek a következő évben; amiből arra lehet következtetni, hogy eredetileg a téli napfordulóval és az év újjászületésével kapcsolatba hozott pogány istennő volt. Tud néha félelmetes is lenni, a vihar szárnyán száguldó „vad csapat” élére tud állni, csúnya, nagy fogú, hosszú orrú vénasszonnyá, a gyermekek rémévé is át tud változni. De általában csak akkor válik ijesztővé, amikor felbosszantják, s leginkább a ház körüli és a tanyai munkákban mutatkozó hanyagság bosszantja fel.

Holdának ugyanis nem mindig az égbolt a tartózkodási helye; látogatja ő a Földet is, a gazdálkodás pártfogójaként. Az ő kegyeibe ajánlják az ekét, és ő segíti a gabona növekedését. Kivált a nők munkája érdekli, a fonás, a szövés, s ha egyrészt bünteti a restséget, másrészt megjutalmazza a szorgalmat, gyakran azzal, hogy ajándékokat dugdos be az ablakon. Köze van a gyermekszüléshez is; az újszülöttek az ő birtokában lévő eldugott helyekről kerülnek ki: az ő fájáról, az ő tavából. A termékenység, a szaporodás minden fajtájával különösen sokat törődik.

Amikor Holda éjjel útnak indul, csapatostól követik hívei. A holtak lelkei ezek, köztük gyermekeké és kereszteletlenül meghalt csecsemőké; de jusson itt eszünkbe, hogy sokszor magát a lelket is csecsemőként képzelték el. Így válnak érthetővé a Canon Episcopi és Burchard Correctorának passzusai; a nők, akik azt képzelték magukról, hogy éjnek idején Diana, vagy Heródiás, vagy Holda kíséretében repülnek, a lelküket küldik el, hogy ideiglenesen a holtak bolygó lelkéhez csatlakozzon, s olyan feladatokat végezzen el, amelyek nem gyilkos és pusztító, hanem épp ellenkezőleg, jótékony és gyarapító jellegűek.

Efféle hiedelmek vagy elképzelések nem szorítkoztak a németségre. Az 1249-ben elhunyt Guillaume d’Auvergne, párizsi püspök hasonló dolgokat mond el Franciaországból. Hallott ő olyan szellemekről, akik bizonyos éjszakákon fényes ruhába öltözött leányok és asszonyok képét veszik fel, s ebben az alakban járják az erdőket és ligeteket. De megjelennek az istállókban is, a kezükben viaszgyertya, s befonják a lovak sörényét. Ezek az „éjszaka hölgyei” leginkább családok otthonába látogatnak el (a „bőség” jelentésű abundantia szóból) Abundia asszonynak, vagy (az azonos jelentésű satietasból) Satiának is nevezett úrnőjük vezetésével. Ha találnak nekik odakészített ételt-italt, fogyasztanak belőle, de úgy, hogy azok mennyisége nem csappan meg, s a vendégszerető ház lakóit bőven megjutalmazzák mindenféle földi jókkal. Ha viszont azt látják, hogy minden enni-innivalót elzártak előlük, megvetéssel hagyják ott a házat. Ostoba öregasszonyok s egyes ugyanolyan ostoba férfiak e hiedelemtől vezetve kinyitják a kamrájukat, s fedetlenül hagyják a hordóikat éjszakára, amikor ilyenféle látogatásra számítanak. A püspöknek persze megvan a véleménye az efféle praktikákról. Az öregasszonyok démonok cseleinek a hatására álmodják ezeket a dolgokat, és súlyos bűn azt hinni, hogy a földi javak bősége Istenen kívül más forrásból is származhatna.²⁶ Egy emberöltővel később Abundia asszony Jean de Meun Roman de la Rose-ában, ebben az óriási verses enciklopédiában tűnik fel; ez a középkori irodalom legnépszerűbb műve lett azok közül, amelyeket nem latinul írtak, hanem valamilyen nemzeti nyelven. Mint ebből megtudjuk, sokan azt képzelik ostoba fejjel, hogy éjjelente boszorkánnyá változnak, s Habonde asszonnyal csatangolnak. Azt is beszélik, hogy ez a képessége mindig a harmadik gyermeknek van meg egy családban (mint ahogy az emberiségnek is egyharmada szolgálja Heródiást). Hetente háromszor kelnek útra, s réseken, lyukakon jutnak be a házakba, zárakkal, reteszekkel mit sem törődve. Lelkük kiszáll a testükből, s a „jóságos hölgyek”-kel járja a házakat s idegen helyeket. Maga Jean de Meun nem veszi komolyan ezeket a képzelgéseket; akárcsak Guillaume d’Auvergne, ostoba vénasszonyokra jellemző dolgoknak tartja őket. Véleménye szerint mindezeket az utazásokat álmokkal lehet magyarázni.²⁷

Olyan széles körben terjedt el e titokzatos hölgyeket és éjszakai látogatásaikat illető hiedelem, hogy abból durva tréfák, vagy legalábbis durva tréfákról szóló történetek is születtek. Egy Franciaországban, a XIV. század első negyedében készült latin értekezés elbeszéli, hogyan szedett rá néhány gazfickó egy gazdag és hiszékeny parasztot.* Hölgyeknek öltözve betörték egy éjjel a háza ajtaját, s végigtáncoltak az összes szobán. Azt énekelték, hogy „Elveszünk egyet, visszaadunk százat”, s a legértékesebb holmiját mind elvitték. A paraszt meg csak nézte, mint aki elbódult, s amikor a felesége megpróbált véget vetni a fosztogatásnak, rászólt: „Hallgass, és hunyd be a szemed! Gazdagok leszünk, mert a jó tündérek ezek, s majd megszázszorozzák mindenünket”.²⁸ Egy másik anekdota arról szól, hogyan próbált egy öregasszony ajándékot kicsikarni a plébánostól. Elmondja, hogy ő meg „az éjszaka hölgyei” bementek a pap házába, bár az ajtó kulcsra volt zárva, s ott találták a plébánost az ágyán fekve, meztelenül. Ha neki nincs annyi lélekjelenléte, hogy egy pokrócot dobjon rá, a hölgyek azzal büntették volna illetlenségéért, hogy agyonverik. A pap nem zavartatta magát, hanem megütögette a vállát egy kereszttel, hogy megtanítsa, nem szabad az álmoknak hinnie.