******************************************

Mert bizony szörnyű és csalárd iskolamester a szokás. Apránként, szinte titkon plántálja belénk hatalmát, s amikor a szelíd és jámbor kezdet után az idő segítségével gyökeret ver bennünk, hamarosan ádáz és zsarnoki arcát mutatja, amellyel már nem nézhetünk szembe.

Ebben a könyvben eredetileg a nagy európai boszorkányüldözés okait szándékoztam vizsgálni. Munkám végül is túlnőtt a téma keretein. Azt igyekszem bizonyítani, hogy az a boszorkánysztereotípia, amelyet a XVII. századi Európában sokfelé ismertek, különféle eredetű elemekből alakult ki, s egyes elképzelések gyökerei az ókorig nyúlnak vissza. Eszerint az emberek nagy közösségén belül valahol létezett egy másik, kis, titkos társadalom, amely az egész társadalom létét fenyegette, s olyan üzelmeknek is hódolt, amelyeket a köz förtelmesnek és a szó legszorosabb értelmében emberellenesnek érzett.

Ezt az elképzelést irodalmi hagyomány őrzi; századokon át, hittudósok vitairataiban és szerzetesrendi krónikások elbeszéléseiben követhető nyomon. Különös története van annak, ahogyan ez a hagyomány az írástudók körében továbböröklődött, s ezt a történetet ezeken a lapokon beszéljük el először. A könyvnek mégsem ez a fő tárgya. Az elgondolás változott, egyre összetettebb lett a századok folyamán. Néhány nagyobb üldözésben fontos szerepet játszott, de mindig másként és másként. Olykor csak ürügye lett olyan üldözéseknek, amelyekre amúgyis sor került volna, máskor arra szolgált, hogy kiszélesedjenek olyan üldözések, amelyek egyébként szűkebb keretek közt maradtak volna; a nagy boszorkányüldözések idején pedig olyan tömeges hajszába torkollott, amely szinte elképzelhetetlen lett volna enélkül. A nyomozás során az ember messze túljut az eszmetörténet keretein, az üldözés szociológiájának és szociálpszichológiájának kellős közepén találja magát.

A vázolt elgondolás először a II. században bukkant fel; a pogány görögök és rómaiak a birodalomban élő kis keresztény közösségeket különféle rágalmakkal illették. Ezek a szerencsétlen emberek egyszerre számtalan váddal találták magukat szemben: hogy összejöveteleket tartanak, amelyeken rituális gyilkosságokat követnek el, csecsemőket és kisgyermekeket ölnek meg, lakomákat rendeznek, amelyeken áldozataik földi maradványait szertartásosan elfogyasztják, szerelmi orgiákat tartanak, amelyeken gátlás nélkül űzik a közösülés minden fajtáját, beleértve a szülők és gyermekek közti vérfertőzést, s hogy állat alakjában különös istenséget imádnak.

A keresztény középkorban különféle szakadár csoportokat vagy eretnek szektákat vádoltak hasonló üzelmekkel, szentségtelen cselekedetekkel, többek között, hogy leköpik és megtapossák a feszületet, a Sátánt imádják a maga testi mivoltában, s tiszteletüket többé vagy kevésbé szemérmetlen formában fejezik ki. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy az ilyesmivel vádolt szakadárok a közfeltevéssel ellentétben nem az idegen eredetű és keresztényellenes tanokat hirdető katharok voltak, ellenkezőleg, olyan buzgó keresztény csoportok, amilyenek a valdensek és a fraticellók. A dokumentumok ismételt vizsgálata bebizonyította, hogy ezek a csoportok ártatlanok azokban a bűnökben, amelyekkel az elmúlt öt-hat évszázad alatt vádolták őket, bár ezektől a rágalmaktól sosem tudtak egészen megszabadulni. Igen hasonló vádakkal tette tönkre Szép Fülöp francia király is a templomos lovagok rendjét, az ő esetükben is bebizonyítottam, hogy a vádak alaptalanok voltak.

A könyv második felében azt mutatom be, milyen szerepet játszott ez az ősi hagyomány az európai boszorkányüldözésben. A nagy hajsza a XVI–XVII. században hágott tetőfokára, de ehelyütt meg sem kísérlem, hogy ennek a történetét leírjam; hét év fáradságos munka után jogosnak éreztem, hogy a hatalmas feladat küszöbén megálljak. A könyv alig merészkedik a XV. század közepénél messzebbre, de célomnak ennyi is megfelelt. Nézetem szerint a boszorkányüldözés tömeges elterjedésének két feltétele volt: a hatóságoknak el kellett fogadniuk, hogy bizonyos területeken boszorkányszombatokat tartanak, és rendelkezniük kellett olyan bírósági eljárással, amely megengedte a kínvallatást. A XV. század közepére Európa bizonyos részein mindkét feltétel megvolt.

Munkámban igyekszem behatóan foglalkozni a boszorkányszombat és a sztereotip boszorkányfogalom kialakulásával. Kutatási eredményeim ellentétben állnak a három legáltalánosabban elfogadott felfogással.

Az 1820-as évektől napjainkig a nagy történésztől, Jules Michelet-től az „ál-történész” Margaret Murray-ig számos és igen különböző szerző próbálta elhitetni, hogy valóban léteztek titkos boszorkánytársaságok, de legalábbis egy olyan pogány kultusz, amelyet az egyház boszorkányságnak minősített. E felfogásnak köszönhető, hogy mára igencsak elszaporodtak a boszorkány „coven”-ek* és más hasonló csoportok. A beható vizsgálat során azonban a történelmi bizonyítékok semmivé foszlanak: nincs okunk feltételezni, hogy a boszorkányüldözés valóban létező társaságok, vagy egy valóban létező kultusz ellen irányult volna. Aki nem hiszi, olvassa el a 6. fejezetet!

Más vélemény szerint a boszorkányszombat képzete a férfiak nőgyűlöletéből, a nőktől való félelméből született, a nagy boszorkányüldözés tehát a nemek háborújának különösen véres epizódja, amelyet, egyesek szerint, súlyosbított, hogy szüzességi fogadalomban élő barátok, szerzetesek és papok is csatlakoztak hozzá. A nemek viszonyáról szóló sok újabb keletű munka és az utóbbi idők feminista propagandája is tényként kezeli ezt az elméletet. Pedig az egész alapja csupán egy fogalomzavar. Az a fajta boszorkány, aki a közfelfogás szerint csak nő lehetett, maleficiumot, vagyis rontást űzött, olyasvalaki volt tehát, aki, mint hitték, titokzatos erők segítségével ártott felebarátainak. Hogy egyes nők képesek ilyesmire, ősrégi hiedelem, kivált a parasztság körében. De éppen, amikor a boszorkányszombat került a figyelem központjába, és megkezdődött a nagy boszorkányüldözés, már nem hitték azt sem, hogy boszorkányok csakis nők lehetnek; éppúgy lehettek gazdag polgárok, városi tanácsurak, diákok és mindkét nembeli gyermekek is. Ez a változás tükröződik az első igazi boszorkányperekben, amelyekkel a 12. fejezet elején foglalkozom.

A harmadik felfogást XIX. századi tudósok – köztük az amerikai George Lincoln Burr és a német Joseph Hansen – dolgozták ki, majd több újabb keletű munka elevenítette fel és népszerűsítette. Eszerint a Sátán szolgájának tartott boszorkány a XIII. és XIV. század szüleménye, azaz olyan szerzők agyalták ki, mint Aquinói Szent Tamás, vagy XXII. János pápa, és erről olvashatunk Nicolas Eymericnek az inkvizítorok számára készült kalauzában is. A felfogás képviselői szerint már ekkor rendeztek olyan pereket, amelyek során az inkvizíciós nyomozás vezetői addig kínozták a vádlottakat, amíg azt nem vallották, hogy résztvettek boszorkányszombatokon. Ez a nézet azonban nem állja ki a történelmi források próbáját. A 7. fejezetben kifejtem, hogy nem is voltak ilyen perek, s a mellettük szóló „bizonyítékok” századokkal későbbi koholmányok és hamisítványok. A 9. fejezetben kimutatom, hogy Aquinói Szent Tamást, XXII. Jánost és Eymericet nem a boszorkányság, még kevésbé a boszorkányszombat foglalkoztatta, hanem csakis a rituális mágia, vagyis az, hogy a varázslók démonokat idéznek meg.

Milyen gyökerekre nyúlik vissza a boszorkányszombat fogalma, amely közvetve a nagy boszorkányüldözéseket is kiváltotta? A könyv utolsó fejezetében részletesen tárgyalt folyamat a következőképpen foglalható össze.
A késő középkorban a társadalom felső rétegeiben afféle divat lett a rituális mágia, amelyet a XIII. század közepétől több egymást követő pápa eretnekségként megbélyegzett. A XIV. században folytatták le az első olyan eretnekpereket, amelyekben a legfőbb vádpont démonok megidézése volt. Sok ilyen eljárás egyszersmind politikai per volt, jelentős egyházi és állami tisztségeket viselő személyiségeket érintett; a legkorábbi példák: VIII. Bonifác pápa posztumusz pere és Guichard, troyes-i püspök pere; mindkettő Szép Fülöp francia király céljait szolgálta. De a nagy boszorkányüldözések felé akkor tették meg az első igazán jelentős lépést, amikor már nemcsak egyvalakit, hanem egy egész csoportot vádoltak meg azzal, hogy közvetlen kapcsolatban áll démonokkal. Ez történt Lady Alice Kyteler és társainak perében az írországi Kilkennyben 1324-25-ben, majd a svájci Boltigenben, valamikor 1397 és 1406 között. Mindkét esetben egy-egy csoportot vádoltak démonok megidézésével, és hogy segítségükkel maleficiumot űznek.

Az inkvizíciónak egyik ügyhöz sem volt köze. Írországban egy püspök indította meg a pert, és ő is bíráskodott; Svájcban pedig egy világi bíró kezdeményezte az eljárást. Úgynevezett „inkvizíciós”, felkutatási eljárással éltek azonban, ez pedig az inkvizíciónál régebbi keletű, s általában együtt járt a kínvallatás alkalmazásával. A nagy boszorkányüldözések megindulásában erősen eltúlozták az inkvizíció szerepét, az azonban lényeges, hogy a hagyományos vádemelési, „akkuzációs” eljárást a felkutatási, az „inkvizíciós” váltotta fel. Az „inkvizíciós” eljárással éppúgy éltek püspökök és világi bírák, mint inkvizítorok; a kínvallatás eredményeiről a 10. és 12. fejezetben ismertetett perek alapján alkothatunk fogalmat.

A végső és döntő lépésre a XV században került sor. Amíg a gyűlések résztvevőiről úgy hitték, hogy gyalog mennek a színhelyre, ezeket a gyűléseket nem képzelhették el sem túl gyakoriaknak, sem túl népeseknek. A boszorkányoknak tehát láthatatlanul repülve kellett eljutniuk távoli céljaikig. A középkori Európa sok részén, akárcsak a mai Afrika számos vidékén, létezett egy olyan paraszti hagyomány, amely a transzban vagy álomban szerzett élményekhez fűződött, s amelyet – megintcsak tortúra segítségével – felhasználhattak ennek az űrnek a kitöltésére. A valdensek szétszórt maradványainak üldözése során éltek is ezzel a lehetőséggel. Egyúttal minden, ami a rituális mágiáról a közhitben élt, új értelmezést kapott, a következetesen embertelen, ördögimádó eretnek szekta sztereotip fogalmával összekapcsolva. A démon szolgából úr lett, a varázslók titkos összejövetele boszorkányszombattá változott, s akik ezeken gyaníthatólag megjelentek, azokat addig kínozták, amíg nemcsak a saját részvételüket vallották be, hanem másokat is megneveztek, akiket ott állítólag láttak. Megindulhatott tehát a nagy boszorkányüldözés.

A boszorkányszombaton való részvétel volt a lényege a crimen magiaeként ismert vádnak, amelyért tízezreket égettek meg elevenen az európai kontinensen. Angliában viszont, mint ezt Keith Thomas és Alan Macfarlane nemrégiben kimutatta, az állítólagos boszorkányokat csak a maleficium vádjával fogták perbe és végezték ki. E szerzők a boszorkányperek számának XVI–XVII. századi hirtelen emelkedését a falusi lakosság személyes kapcsolataiban mutatkozó feszültségek növekedésével próbálták magyarázni. A 8. fejezetben szó van róla, hogy a parasztság körében hosszú hagyománya volt a rontástól való félelemnek, de a maleficium-váddal nem mentek a törvény elé, mert ettől egészen a középkor végéig visszatartotta őket a tálió-jog. A 12. fejezetben további részletek taglalják ezt a kérdést. Bebizonyítom, hogy a nagy boszorkányüldözés tetőzésének idején a boszorkányok mibenlétéről többféle felfogás élt, s a boszorkánynak vélt személyek üldözésének két különböző módja volt. A paraszti tanúvallomásokból, amelyekből az említett fejezetben idézek, az derül ki, hogy jelentős részükben a maleficium körül forogtak, s a vád egyes személyek – majdnem mindig idős nők –, de legfeljebb egyes családok ellen irányult. A tömeges boszorkányüldözések viszont az egyházi és világi hatóságoknak a démonokra vonatkozó rögeszméit tükrözik. Tömeges boszorkányüldözésekre csak ott került sor, ahol a hatóságok tényként fogadták el a boszorkányszombatot, s e meggyőződésük igazolására a kínvallatás eszközével is élhettek; Angliában ezek a feltételek nem voltak meg. A dolog mégsem ilyen egyszerű. A két fogalmat össze lehetett kapcsolni, s gyakran össze is kapcsolták, úgyhogy sok boszorkányperben parasztok és bírák – nyilván akaratlan – összejátszása figyelhető meg. A nagy boszorkányüldözés mozgatóerőinek alapos vizsgálata most kezdődik, de a parasztok és bírák ellentétes érdekeinek és céljainak összefonódása csábító eredményekkel kecsegtető kutatási terület.

A felszín alatt azonban felsejlik egy másik történet. A folyamat mögött, amelyet ez a könyv a nagy boszorkányüldözésben való tetőzéséig vizsgál, hajtóerőként az működött, hogy az emberekben egyre jobban tudatosult a Sátán és alattvalóinak hatalma. Ez a gondolat, amellyel a 4. fejezet foglalkozik, a könyv vége felé újabb vizsgálat tárg^ya lesz. Ahol a boszorkányüldözés a leghevesebben dúlt, ott a boszorkányt úgy tekintették, mint a hit elárulásának megtestesítőjét, mint élő bizonyságát annak az erőnek, amellyel a Sátán küzd a keresztények Istene ellen. De továbbléphetünk-e, s következtethetünk-e ebből arra, hogy a boszorkány bűnbak volt azok számára, akiket öntudatlan vágy hajtott hitük elhagyására? Lehet, hogy a középkor végén, az újkor elején az emberek némiképp tehernek kezdték érezni a vallásos hitet? A könyv utóirata ezt a feltevést kínálja, de a szerző elismeri, hogy egyelőre ez nem tekinthető többnek feltevésnél.

Az az olvasó, aki esetleg ismeri egy korábbi, The pursuit of the Millennium (A várvavárt Millennium) című munkámat, bizonyos rokonságot vehet észre jelen kötet és a korábbi között. A két könyv arányai megegyeznek, mindkettő nagyjából ugyanazt a történelmi korszakot fogja át, s mindkettő az európai történelem fonákját vizsgálja; voltaképpen kiegészítik eg^ymást. Míg a korábbi kötetben bemutatott khiliasztikus elképzelések a társadalom peremén élők – független értelmiségiek, fél-értelmiségiek, földnélküli, gyökértelen parasztok, a városi lakosság legszegényebb, mindenre elszánt elemei – körében örvendtek népszerűségnek, az itt vizsgált elképzelések olyan berkekben voltak honosak, amelyeket ma „intézményes”-nek neveznénk. Szerzetesek, püspökök és pápák, királyok és előkelő nemesurak, ortodox hittudósok, inkvizítorok és világi bírák – ők voltak ennek a bizonyos hagyománynak a letéteményesei. És akiknél tömeges meghallgatásra találtak, azok sem feltétlenül a társadalom legalsó rétegeiből kerültek ki.

De a két kötet között más, mélyebb rokonság is van. Lényegében mindkettő ugyanazzal a jelenséggel foglalkozik: azzal a törekvéssel, hogy a világot meg kell tisztítani bizonyos fajta emberektől akiket a rontás eszközeinek és a gonoszság megtestesítőinek véltek. Ha más-más társadalmi közegben is, de kétségtelenül ugyanarról a törekvésről van szó. Sőt, ez a törekvés ma is él; ez a könyv, akárcsak elődje, egyes olvasóiban nemcsak a régmúltat, hanem bizonyos vonatkozásokban a XX. századi történelmet illetőleg is gondolatokat ébreszt majd.

Ez a könyv eredetileg a „Studies in the dynamics of persecution and extermination” című, a Columbus Centre, Sussex University kiadásában megjelenő sorozat egyik kötetének készült. A megírásához szükséges kutatómunkát a Columbus Trust nagylelkű anyagi támogatásával tudtam elvégezni.

Az évek során, mialatt munkám készült, sok tudós sokféleképpen segítette munkámat. Senor J. Caro Baroja (Madrid), Dr. Christina Larner (University of Glasgow), Jeffrey Russell professzor (University of California, Riverside) nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta kiadatlan és kiadás előtt álló munkáinak anyagát. Miss Rosemary Handley (Queen Mary College, University of London) segített Kapisztrán János 1451-es nürnbergi miséjéhez készült, rendkívül nehezen olvasható kézírásos jegyzeteinek megfejtésében. Dr. Michael Clanchy Glasgow-ból ellenőrizte a tálió-joggal kapcsolatos vádemelésekhez fűzött megjegyzéseimet. Rendkívül sok intellektuális erőt merítettem a Columbus Centre-ben, kollégáimmal folytatott vitákból, beszélgetésekből, valamint az Association of Social Anthropologists 1968. évi konferenciájából, amelyet a boszorkányság témájának szenteltek.

Mint a múltban már oly sokszor, ismét lekötelezettje vagyok a British Library munkatársainak, akiket én még a British Museum, North Library olvasótermének készséges dolgozóiként őrzök emlékezetemben. Ugyancsak hálás vagyok a Warburg Institute, a Bodleian Library, a Cambridge University Library és a Bibliothéque Nationale munkatársainak. Ehelyütt ugyancsak köszönetet kell mondanom a glasgow-i egyetem könyvtárosának, Mr. Ogilvie McKennának és munkatársainak. Különösképpen egy rejtélyes feladvány – az Orta nevű boszorkány valódi természete (akiről a 7. fejezet harmadik részében írok) – körül nem sikerült volna a homályt eloszlatnom a Middle Temple, a három cambridge-i egyetem – a Trinity College, a Magdalene és a Trinity Hall – valamint ismét csak a glasgow-i egyetem munkatársainak segítsége nélkül.

Ugyancsak hálás vagyok a British Library, a Bibliothéque Royale Albert I^er, a Museo Lázaro Galdiano és a Prado vezetőinek, amiért hozzájárultak a birtokukban lévő képek közléséhez. A további részleteket a képjegyzékben tüntettük fel.*

Továbbá köszönettel tartozom azoknak a kiadóknak, akik engedélyezték, hogy az általuk publikált, alább felsorolt művekből idézeteket vehessek át: W. H. C. Frend: Martyrdom and persecution in the early Church, Basil Blackwell, Oxford és New York University Press; Jeffrey B. Russell: Witchcraft in the middle ages, Cornell University Press; J. R. Crawford: Witchcraft and sorceiy in Rhodesia, Oxford University Press és International African Institute; Montague Summers: The history of witchcraft and demonology, Routledge and Kegan Paul; H. C. Erik Midelfort: Witch hunt-ing in southwestern Germany, 1562-1684, Stanford University Press; Elliot Rose: A razor for a goat, Toronto University Press; Keith Thomas: Religion and decline of magic, Weidenfeld and Nicolson, London és Scribner, New York.

A Kr.u. II. században a római birodalom területén – még kis és szétszórt csoportokban élő – keresztény közösségeket furcsa gyanúsítások és vádak érték. A kereszténység egyik első latin nyelvű hitvédő iratának szerzője, Minucius Felix, aki valószínűleg a század végén írta munkáját, ezeket részletesen megörökítette. A keresztények praktikáit egy pogánnyal mondatja el, a következőképpen:

Ha ez a Minucius Felix szövegében található szakasz egyedülálló volna, a szerzőt még szónoki túlzással lehetne gyanúsítani, de más források is alátámasztják, amit mond, szinte minden részletében. Tertullianus, a római egyház első igazán jelentős írója is ismerte ezeket a vádakat, s 197-ben elhatározta, hogy megcáfolja őket. Leírja, hogy saját lakóhelyén, Karthágó városában egy bűnözőt, aki rendszeresen azzal keresi a kenyerét, hogy vadállatokkal küzd az arénában, nemrégiben arra béreltek fel, hogy a szamáristen képét mutogassa. A képen egy szamárfejű, patás lény volt, amely azonban két lábon állt, tógát viselt, és könyvet tartott; felirata pedig így szólt: „A keresztények istene, akit szamár nemzett.”² Tertullianus gúnnyal válaszol: „Csak nevettünk a néven és az alakon”. A vérfertőző orgiákról, gyermekgyilkosságról, emberevésről szóló történetek is csúfolódásra ingerlik. Ha ezek a történetek igazak volnának, mondja, akkor egy leendő keresztény ugyancsak furcsa követelményekkel találná magát szemközt: „Szerezz egy zsenge korú gyermeket, aki nem tudja, mi a halál, és csak mosolyog a kés alatt. Gondoskodj kenyérről is, a vér felitatására, valamint gyertyatartókról és lámpákról, meg néhány kutyáról és húsdarabokról, amelyek után kapva felborítják a lámpákat. De legfőképpen ne felejtsd el magaddal hozni anyádat és nőtestvéreidet. De hátha az anya és a nővér nem áll kötélnek, vagy ha a megtérőnek nincs is anyja és nővére?… Talán nem is lehet belőled igazi keresztény, ha nincs anyád és nővéred?”³

Minucius Felix és Tertullianus szolgáltatja a legbőségesebb bizonyítékot arra, milyen gyanúsításoknak voltak kitéve a keresztények, de az ő korukban ezek a gyanúsítások szinte már hagyományosnak számítottak. A legveszedelmesebb már az ifjabb Plinius 112-ből vagy 113-ból származó megjegyzéseiben feltűnik. A kisázsiai Bithünia kinevezett helytartójaként feladata lett, hogy kihallgasson néhány ottani lakost, akik már régóta keresztények voltak, s írásban kérdezte meg a császártól, hogyan járjon el velük. Ezek az emberek – jelentette – bevallották, hogy eljárnak olyan összejövetelekre, ahol a közösen hozott ennivalót elfogyasztják, de határozottan állították, hogy – bárki bármit mondjon is – ezekhez az ételekhez semmilyen bűn nem tapad.⁴ Aligha lehet kétséges, mit fed ez a rejtélyes megjegyzés: Plinius azt próbálta kideríteni, dívik-e a keresztényeknél a kollektív emberevés vagy sem.

152-ben Tatianus, a keresztény hit védelmezője, aki a pogány görögök okulására írt, már szükségesnek látta, hogy világosan kimondja: „Körünkben nem folyik emberevés.”⁵ Ugyanebben a században Jusztinosz vértanú is több ízben utal ezekre a rágalmakra. Apológiájában azt kérdezi, ugyan miképp tud annyira erőt venni önmagán az emberhús evésében élvezetet lelő falánk ember, hogy örömmel fogadja a halált, ahogy a keresztények szokták, ami elvégre is megfosztja gyönyörűségétől?⁶ Párbeszéd a zsidó Triphónnal című munkájában pedig felveti a kérdést: vajon a zsidók, a pogányokhoz hasonlóan azt hiszik, hogy a keresztények embert esznek?⁷ Jusztinosz azt is észreveszi, hogy ez a vád nem áll egyedül: a keresztényeket emberevéssel és vérfertőző orgiákkal is rágalmazzák.

Végül is Athenagorász találta meg a szabatos terminust ezekre a kiagyalt vétkekre: „oidipuszi párzás” és „thüesztészi lakoma”.⁸ A kifejezés sokat elárul: Thüesztész gyermekeit testvére, Atreus meggyilkolta, és egy lakomán feltálalta neki. Ha a keresztények állítólagos emberevő lakomáit „thüesztészi”-nek lehetett nevezni, ez azt jelenti, hogy a vélt áldozatok nem felnőttek, hanem gyermekek voltak. Ezt támasztja alá Minucius Felix és Tertullianus is.⁹

Tertullianus gúnyolódhatott az efféle hiedelmeken, ám ezek korántsem voltak nevetnivaló dolgok. Földrajzilag, társadalmilag egyaránt széles körben elterjedtek. Keresztény hitvédők utalásai szerint közkeletűek voltak mindenütt, ahol keresztények éltek: Észak-Afrikában, Kisázsiában, s magában Rómában is, és nem pusztán a műveletlen csőcselék körében. A 160-as években M. Cornelius Fronto egy beszédében csecsemők legyilkolásával, emberevéssel és vérfertőzéssel vádolta a keresztényeket; márpedig Fronto nemcsak híres szónok és befolyásos szenátor volt, hanem Marcus Aurelius császár nevelője és tanácsadója is. Az igazság az, hogy ezek a híresztelések halálos veszedelmet jelentettek a keresztény közösségek számára. Könnyen lehetséges, hogy Marcus Aurelius Fronto befolyására üldözte a keresztényeket, méghozzá igen keményen. S abban a szörnyű üldözésben, amelyet uralkodása végén a lyoni keresztények szenvedtek el, bizonyára fontos szerepet játszottak ugyanezek a vádak.¹⁰

Erről a 177-ben lezajlott üldözésről kivételesen megbízható írásos forrásunk van, az egyik túlélő ugyanis részletes beszámolót küldött az ázsiai és a phrügiai egyháznak, s ez fennmaradt Eusebius Egyháztörténetében.¹¹ A lyoni keresztény gyülekezet ekkor még egészen kicsi volt. Zömében görög anyanyelvű kisázsiai bevándorlókból állt, akik szellemi otthonuknak még mindig Kisázsiát tekintették, s nehéz időkben errefelé orientálódtak; de rajtuk kívül voltak római gall újkeresztény tagjai és a közösségnek. Ezek a keresztények különböző társadalmi rétegekhez tartoztak; akadtak köztük tekintélyes orvosok, ügyvédek, akik olyan gazdagok voltak, hogy rabszolgákat tarthattak, mások viszont maguk voltak rabszolgák – együttesen azonban egy olyan szorosan összetartó kisebbséget alkottak, amely élesen elkülönült az őket körülvevő pogány lakosságtól.

Az üldözés közvetlen indítéka akár a vezető lyoni polgárok puszta önös érdeke is lehetett. A szokások szerint a birodalom provinciáiban a gladiátorviadalok költségeit jórészt a gazdag földbirtokosok viselték. Marcus Aurelius és a szenátus néhány hónappal az üldözés kezdete előtt hozott rendelkezései értelmében e helyi előkelőségek elítélt bűnözőket vásárolhattak arra a célra, hogy a viadalokon rituálisan feláldozzák őket. Az elítélt bűnözők ára jóval alacsonyabb volt, mint a gladiátorok bére. A kutatás fényt derített arra, hogy a keresztények nyilvános megkínzása és kivégzése igencsak „célszerű” megoldásnak látszott a vezető lyoni polgárok és a galliai papok szemében, hiszen nemcsak a legolcsóbban biztosította a rituális áldozatokat, hanem egyúttal egy idegen és potenciálisan ártalmas csoport felszámolását is lehetővé tette.¹²

Bárhogy állt is a dolog, a hatóságok és a köznép együttműködtek az üldözésben. A nyilvános helyekről hivatalosan kitiltott, voltaképpen jogfosztott szerencsétlen keresztényeket kopóként üldözte a csőcselék, az utcán megverték, megkövezték, majd elfogták és börtönbe vetették őket. A következő lépés az volt, hogy letartóztatták a foglyok pogány rabszolgáit, s kínzással terhelő tanúvallomásokat igyekeztek kicsikarni belőlük, sokuk meg is erősítette, hogy uraik gyermekeket öltek és ettek meg, vérfertőző orgiákon vettek részt. Maguktól, sugalmazás nélkül ilyen vádakat ki sem ejtettek volna a szájukon, ami arra vall, hogy az üldözők kezdettől fogva tervszerűen igyekeztek ezeket a bűnöket a keresztény közösség nyakába varrni. Ezek a vádak megadták a további eljárások alaphangját is, mivel, mint Frend professzor megjegyzi, „ezeket a leleplező vallomásokat sok pogány olybá vette, mint legszörnyűbb gyanúinak igazolását. A népharag nem ismert határt, s az a néhány józan ember, aki addig védeni próbálta keresztény barátait, -most becsapva érezte magát, s szabad folyást engedett a dolgoknak… Ugy látszik, csak kevesekben ébredt fel a legcsekélyebb kétely is aziránt, hogy a keresztények csakugyan emberevők. Ez indokolta a legnagyobb, a végső büntetést is: az elítélteket nem engedték eltemetni…”¹³ Szemben tehát a még az árulók esetében is érvényes általános római gyakorlattal, a kivégzett keresztények holttestét nem temették el, hanem elégették, s hamvaikat a Rhône-ba szórták.

A keresztényeket először iszonyúan megkínozták a börtönben és az arénában is. Semmivel sem lehetett azonban rávenni őket, hogy vállalt és vallott hitüket megtagadják, vagy hogy beismerjenek olyan bűnöket, amelyeket nem követtek el. Egyikük, egy bizonyos Attalus, akit vas széken elevenen sütöttek meg, azt kiabálta a tömegnek: „Az az emberevés, amit ti csináltok, de mi nem eszünk embert, s egyéb gonoszságot sem művelünk.”¹⁴ Egy Biblis nevű asszony pedig azt kiabálta kínzatása közben: „Már hogy is ennének gyerekeket ilyen emberek?”¹⁵

A keresztényekkel szembeni vádak közül jó néhányat korábban más közösségek vagy csoportok ellen is felhoztak.

Alexandriában, ebben a nagy városban, görög és zsidó közösségek éltek egymás mellett, állandó feszültségben, és valamikor a Kr. e. I. században az alexandriai görögök azt kezdték híresztelni, hogy a zsidók istenének szamár formája van.¹⁶ Az ötletet talán az sugallta, hogy a Jahve név emlékeztetett az egyiptomiak „szamár” szavára, de akármi legyen is a valódi ok, tény, hogy ez a zsidóellenes gúnyolódás állandó tárgya lett. A Kr. u. I. században Apion görög író ezt még ki is színezte.¹⁷ Őszerinte egy Zabidosz nevű görögnek sikerült álruhában bejutnia a jeruzsálemi templomba, s ellopnia a szamárfejet, amelyet ott imádtak; hozzátette, hogy vagy két évszázaddal előbb, amikor Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó betört a templomba s azt kirabolta, ő is elvitt onnan egy nagyértékű szamárfejet, amely a zsidó istentisztelet legfontosabb tárgya volt.

Az antik világban persze nem volt szokatlan, hogy egy istenségnek állatszobor legyen a szimbóluma; az egyiptomi isteneken kívül például ott volt még a görög-római Pán is. Ám kevés állatot vetettek meg annyira, mint a szamarat, „minden állatok legalantasabbikát”, ahogy Minucius Felix nevezte; az a kultusz pedig, amely egy szamáristen körül alakult ki, csakis nevetséges és gyalázatos lehetett. Ezért mesélte történeteit Apion, aki alexandriai görög, s korának vezető zsidóellenes közírója volt. Apion után több emberöltőn át keringtek a zsidókról hasonló históriák Alexandriában. Epiphaniosz még a IV. században is tudott egy olyan könyvről, amely alexandriai gnosztikusok birtokában volt, s különösen színesen tárgyalta a kérdést. E könyv azt beszélte el, hogy Zakariás a jeruzsálemi templomban különös lényt látott, amely ember is volt, meg szamár is. Amikor erről beszámolt a zsidóknak, megölték.* A gnosztikusok szerint e miatt az esemény miatt született az a határozat, hogy a főpap viseljen magán csengőket, így aztán, amikor papi szolgálatának elvégzésére belép a templomba, a hangok idejében figyelmeztetik azt a lényt, akit ott imádnak, így elrejtőzhet, s titokban maradhat, hogy szamár formája van.¹⁸

A szamárkultusz legendáját könnyű volt a zsidókról átvinni a keresztényekre, nemcsak azért, mert a keresztény vallást régtől fogva pusztán a zsidó vallás egy hajtásának tekintették, hanem azért is, mert a pogány képzelet számára a keresztény isten ugyanolyan nehezen felfogható volt, mint a zsidó. A pogány görögök és rómaiak nem egykönnyen tudtak olyan istent elképzelni, aki mindenható és mindenütt jelenvaló, de láthatatlan. Míg azonban, tudomásunk szerint a zsidókat csak Alexandriában és környékén vádolták azzal, hogy szamáristent imádnak, ugyanez a vád, mihelyt a keresztényeket illették vele, szerte az egész birodalomban elterjedt. Minucius Felix Rómájában ugyanolyan közkeletű volt, mint Tertullianus Karthágójában.

Nem is a keresztények voltak az elsők, akiket rituális gyilkossággal, vagy kannibalizmussal gyanúsítottak, sőt a vád igazi jelentőségében csak akkor világosodik meg előttünk, ha tudjuk, milyen más csoportokat rágalmaztak hasonlókkal. A Kr.e. I. században működő Sallustius római történetíró így tájékoztat a korábban lezajlott Catilina-féle összeesküvésről: „Akadtak ez idő tájt, akik szerint Catilina, beszéde végeztével, mikor bűntársait eskütételre kényszerítette, borral kevert embervért hordott körül serlegekben; és csak akkor fedte fel terveit, mikor az átok terhét fejükre vonva már mindannyian megízlelték az italt – ahogy ez az ünnepi áldozatoknál is szokás”.¹⁹ Ez merő koholmány, hiszen Cicero, Catilina ádáz ellensége, bizonyára megemlítette volna Catilina elleni szónoklataiban. A történet azonban tovább élt, s újabb elemekkel gazdagodott, minek következtében körülbelül három évszázaddal az esemény után egy másik történetíró, Dio Cassius már arról számolhatott be, hogy Catilina és társai megöltek egy fiút, belső szervei fölött esküt tettek, majd azokat egy áldozati lakomán közösen elfogyasztották.²⁰ Mivel tudjuk, hogy ez a történet bizonyíthatóan valótlan, joggal vagyunk bizalmatlanok Dio Cassius iránt akkor is, amikor azt mondja, hogy az egyiptomiak a Róma ellen viselt pásztor-háború kezdetén megöltek egy római századost, esküt tettek a belső szervei felett, majd megették azokat.²¹

Ha jól dokumentált történelmi események köré ilyen mesék szövődhettek, nem csoda, ha a homályosabb múltból örökölt elbeszélések már-már legendai anyaggal is ötvöződtek. Ez történt, amikor a Kr.u. II. századi görög életrajzíró, Plutarkhosz egy összeesküvésről szólt, amely hat évszázaddal korábban a fiatal római köztársaság ellen irányult. Miután Tarquiniust, Róma utolsó királyát elűzték, hívei szövetkeztek, hogy visszahozzák. „Úgy határoztak – írja Plutarkhosz –, hogy mind nagy és félelmetes esküt tesznek, s közben kezüket egy meggyilkolt ember belső részeire téve, véréből mint áldozati italból isznak.”²² Egy másik, nem túl híres, II. századi görög író, Polüénusz még szörnyűbb történetet mond el egy kevéssé ismert zsarnokról, Kasszandreiai Apollodóroszról, aki körülbelül négy évszázaddal ő előtte élt. Amikor Apollodórosz összeesküvést szervezett a hatalom megszerzésére, feláldozott egy fiút, belső szerveiből ételt készíttetett, s feltálaltatta honfitársainak. „Miután ettek, majd az áldozat vörös borba kevert véréből ittak, megmutatta nekik a hullát, s így azzal, hogy ők is részesei lettek ennek a tisztátalanságnak, biztosította hűségüket.”²³

Mi volt a valóság e történetek mögött? Az igazság az, hogy olyan kultuszok, amelyekbe gyermekek vagy serdülők megölése és megevése is beletartozott, nem ismeretlenek a történettudomány vagy az antropológia számára. A Dionüszosz-kultuszról, ahogy azt eredetileg Thrákiában űzték, okkal tételezhető fel, hogy hozzátartozott az istenséget megjelenítő csecsemő felfalása. Bizonyos, hogy saját évszázadunkban, Sierra Leonéban a „leopárdemberek” titkos társasága megölt és megevett fiatalokat. Mindennek azonban semmi köze a fenti történetekhez. Ha a Dionüszosz-kultusz részeként csakugyan ettek gyermekeket, ezt nyilván valamilyen önkívületi állapotban tették, ahogy az állatokat is széttépték és nyersen felfalták. Ami a Sierra Leone-i leopárdembereket illeti, úgy látszik, az ő kannibalizmusuk a mágia egy fajtája volt, s azzal a céllal űzték, hogy férfierejüket fokozzák, jószerencséjüket növeljék.* A mi történeteink egészen más irányba mutatnak. A gyilkosság és az emberevő lakoma minden egyes esetben olyan szertartás része, amellyel egy összeesküvő csoport pecsételi meg szolidaritását; és a csoportnak minden esetben az a célja, hogy egy uralkodó, vagy egy politikai rendszer hatalmát megdöntse, s azt magának szerezze meg. Semmi sem bizonyítja ezeknek a gyilkosságoknak és lakomáknak a valódiságát, ellenkezőleg, az egyiptomi felkelő pásztorok kétes esetét nem számítva, valamennyi történet vagy a távoli múlttal foglalkozik, vagy ténylegesen megcáfolható. De még ha bizonyítható volna is, hogy összeesküvő csoportok olykor csakugyan űztek efféle praktikákat, ez nem érintené a mi érveinket. A rituális gyilkosság és az emberevő lakomák egy sztereotípia jegyei voltak: a politikai hatalom megszerzése érdekében semmitől vissza nem riadó, összeesküvő szervezet vagy titkos társaság ismérvei.

Apion ezt a sztereotípiát kísérelte meg a zsidókra alkalmazni. Ezzel, éppúgy, mint a szamáristenről szóló történetével, Antiokhosz Epiphanész tettét eleveníti fel. Elbeszéli, hogy amikor a görög király behatolt a jeruzsálemi templomba, talált ott egy gyönyörű rabot, aki elárulta neki a zsidók szörnyű titkát. Eszerint az volt a szokás, hogy évente egyszer egy rabot kivittek az erdőbe, ott megölték, s istenüknek ajánlották áldozatul. Azután ettek a belső részeiből, s esküvel fogadtak örök gyűlölséget a görögök ellen. Ezt a görög rabot is feláldozták volna, ha Antiokhosz meg nem érkezik és ki nem szabadítja.²⁴ Apionnak ez a története azonban nem talált hitelre: az antik világban nem élt olyan közhiedelem a zsidókról, hogy rituális gyilkosságokat követnek el és emberevést űznek. Lehet, hogy a pogány rómaiak furcsa vallásnak tartották a zsidókét, de tudták, hogy az religio licita, azaz hivatalosan elismert vallás, s ebben a minőségében feltétlenül méltó arra a tiszteletre, amelyet a rómaiak minden ősi intézménynek megadtak. Legfőképpen pedig lehetetlen volt titkos társaságnak mondani a zsidókat, akik a birodalom minden tartományában láthatóan és tevékenyen jelen voltak.

Egészen más volt a helyzet azzal a csak homályosan ismert, semmi jogot nem élvező szektával, amelyet keresztényekként emlegettek. Mint láttuk, a keresztényekről igen széles körben élt az a hiedelem, hogy rituális gyilkosságokat követnek el és embert esznek, azaz általában kegyetlen, hataloméhes összeesküvők társaságának tartották őket.