Nem mintha csak a templomosokra osztották volna ki ezt a szerepet. Ezekben az években egyéb szövetségeseket is kerestek és találtak az Ördögnek, még valószínűtlenebb helyeken.*

Százával születtek könyvek és cikkek a XV–XVII. századi nagy boszorkányüldözésről, s a legutóbbi néhány évben a történészek minden addiginál nagyobb figyelmet szenteltek a tárgynak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy már nincs mit mondani. Sőt, mennél több írás jelenik meg, annál kirívóbbak a véleménykülönbségek. Voltak-e olyan emberek, akik boszorkánynak tekintették magukat? Ha igen, mit csináltak vagy mit hittek magukról? Volt-e szervezetük, tartottak-e gyűléseket? Mit értsünk „coven”-en, és boszorkányszombaton? Vagy, mikor és hol kezdődött a nagy boszorkányüldözés? Kik kezdték, kik tartották fenn oly sokáig, és mik voltak az indítékaik? És voltaképpen mennyire volt „nagy” – ezrekre vagy tízezrekre, százezrekre rúgott a kivégzettek száma? E kérdések legtöbbjében ma sincs közmegegyezés a történészek közt, s ha mégis, az eredmény nem feltétlenül megnyugtató. E könyv további fejezeteiben ezeket a témákat ismét megvizsgáljuk.

Kezdhetjük a boszorkány sztereotip fogalmával, ahogy az a legnagyobb boszorkányüldözés idején és helyszínein élt a közfelfogásban. Ennek a sztereotípiának legalább a körvonalai vitathatatlanul kialakultak. Nemcsak számtalan boszorkányper jegyzőkönyve maradt ránk, hanem féltucatnyi boszorkányüldöző bíró feljegyzései és kézikönyvei is – a kirajzolódó boszorkánykép világosabb és részletesebb már nem is lehetne.

A boszorkány emberi lény volt, legtöbbször nő, de olykor férfi, sőt akár gyermek is, aki szövetség vagy szerződés révén az Ördög szolgája, illetve segédje lett.

Az Ördög a leendő boszorkánynak először hús-vér alakban jelent meg; néha állat, de legtöbbször jól, sőt választékosan öltözött férfi formájában. Majdnem mindig abban a pillanatban tűnt fel, amikor az illetőt valami nagy csapás érte: elveszítette valakijét, egyszál maga maradt, a legszörnyűbb nyomorba jutott. Ennek tipikus példája volt, hogy egy idős özvegyasszonyt, akit elhagytak felebarátai, s akinek nem volt kihez fordulnia, felkeresett egy férfi, s hol vigasztalgatta, hol pénzt ígért neki, hol ijesztgette, hol ígéreteket csikart ki tőle arra, hogy neki engedelmeskedik, s végül közösült vele. A pénzből legtöbbször semmi sem lett, a párzás meg egyenesen gyötrelmes volt, az engedelmességre tett ígéret azonban kötelezően érvényben maradt. Az új boszorkánynak ünnepélyesen és visszavonhatatlanul meg kellett tagadnia Istent, Krisztust, a keresztény vallást, s el kellett magát köteleznie a Sátán szolgálatára; ezután az Ördög rajta hagyta a maga jegyét, többnyire a bal keze körmeivel, azaz inkább karmaival, az asszony testének bal felén.

A boszorkánnyá válás ritkán hozott gazdagságot vagy szerelmi gyönyört, tudott viszont egyéb jótéteményekkel szolgálni. A boszorkány képes lett maleficiumot űzni, vagyis természetfölötti módszerekkel ártani felebarátainak. A szerződés értelmében ezt megkövetelte tőle az Ördög, aki viszont az e célra szükséges természetfölötti erővel ruházta fel a boszorkányt. Az Ördög segítségével tetszése szerint bárkinek az életét tönkretehette. Hirtelen betegséggel, elmeháborodással, nyomorékságot okozó balesettel, vagy halállal sújthatott férfit, asszonyt, gyermeket. Meg tudott rontani házasságokat azzal, hogy meddőséget hozott az asszonyra, sorra elvetéltette vele a magzatait, vagy a férfit tette impotenssé. A szarvasmarhát meg tudta betegíteni, sőt meg is tudta ölni; jégesőt tudott támasztani, vagy esőt, alkalmatlan időpontban, s ezzel tönkretette a termést. Mindez egyúttal az ő jutalma is volt, hiszen a boszorkány vágya, akárcsak mesteréé mindig s csakis az ártás, csakis a pusztítás.

A boszorkányok a közhit szerint különösen jól értették a csecsemők és kisgyermekek megölésének a módját. Ebben más is vezette őket, mint a puszta gonoszság; a boszorkányoknak többféle okból is szükségük volt a hullákra. Emberevők voltak, s kielégíthetetlen mohósággal kívánták a különösen zsenge húst; egyes korabeli írók szerint egy boszorkánynak az okozta a legfőbb gyönyörűséget, ha egy még megkereszteletlen csecsemőt ölt, sütött és evett meg. A csecsemőhúsban azonban mindenféle természetfölötti erők is voltak bőven. Varázsitalokba főzve más emberek megölésére lehetett használni, vagy elfogott boszorkányoknak erőt lehetett vele adni arra, hogy kínvallatás alatt hallgatni tudjanak. Kenőcsbe is bele lehetett keverni, s ha a boszorkány ezzel kente be a testét, repülni tudott.

A boszorkányoknak szabályos időközökben el kellett menniük a kezdetben „zsinagóga”, később „sabbat”, vagyis szombat néven emlegetett gyűlésekre. A közönséges boszorkánygyűlések, amelyeket általában pénteken tartottak, nem voltak nagyszabású események; azokon csak az adott környék boszorkányai vettek részt; az egyetemes boszorkányszombatokra viszont, amelyeket évente háromszor-négyszer rendeztek nagy ünnepélyességgel, mindenfelől jöttek a boszorkányok. A boszorkányszombat mindig éjszakai összejövetel volt, s éjfélig, legkésőbb kakasszóig tartott. Helyszíne lehetett temető, keresztút, akasztófa töve, bár a nagyobb boszorkányszombatokat általában valami távoli, híres hegy csúcsán rendezték.

A boszorkányszombatra, kivált az egyetemes boszorkányszombatra menő boszorkányoknak hosszú utat kellett megtenniük igen rövid idő alatt. Ezért repültek. Miután bekenték magukat a varázskenőccsel, már a hálószobájukból repülve mentek ki, démoni kosok, kecskék, disznók, ökrök, fekete lovak hátán, vagy boton, lapáton, nyárson, seprűnyélen emelkedve a magasba. Eközben a férj, illetőleg a feleség békésen aludt, nem sejtve, milyen fura dolgok történnek; olykor egy bot került az ágyba, s nemcsak a helyét foglalta el a hiányzó házastársnak, hanem a formáját is felvette. E fogás jóvoltából egyes boszorkányok éveken át félre tudták vezetni házastársukat.

A boszorkányszombatról fennmaradt sok-sok leírás csak apró részletekben mutat eltéréseket, így_, hát könnyű jellemző képet festeni róla. A boszorkányszombaton az Ördög elnökölt, aki erre az alkalomra nem pusztán emberi alakot öltött, hanem egy szörnyetegét, aki félig ember, félig kecske volt: egy rút fekete ember, akinek hatalmas szarvai voltak, kecskeszakálla és kecskepatája, olykor madárkarmai a keze- és lábafeje helyett. Magas ébenfa trónuson ült, szarvaiból fény áradt, óriási szemeiből lángok lövelltek. Arca mélységes szomorúságot fejezett ki, s rekedtes hangját iszonyú volt hallani.

A „szombat”, akárcsak a „zsinagóga”, persze a zsidó vallásból származik, amelyet hagyományosan a keresztényellenesség tökéletes megtestesülésének, sőt egyfajta ördögimádásnak tekintettek. Mert a boszorkányszombat elsősorban azt bizonyította, hogy az Ördögnek mekkora hatalma van szolgái, a boszorkányok fölött. A szertartás azzal kezdődött, hogy a boszorkányok letérdeltek és imádkoztak az Ördöghöz, Úrnak, Istennek nevezve őt, majd sorban mind megcsókolták, gyakran a bal lába fejét, a nemi szervét vagy a végbélnyílását. Ezután a bűnös boszorkányok jelentkeztek, hogy megkapják büntetésüket, ami általában megkorbácsolást jelentett. Római katolikus országokban ez rendszerint úgy folyt le, hogy a boszorkányok bevallották bűnüket, például hogy templomba járnak, és az Ördög penitenciaként szabta ki rájuk a megkorbácsolást; de mindenütt keményen megkorbácsolták azokat a boszorkányokat, akik elmaradtak egy boszorkányszombatról, vagy nem vittek véghez elég rontást. Ezt követte az istentisztelet paródiája. A fekete miseruhába öltözött, püspöksüveget, karinget viselő ördög prédikált, s intette híveit, nehogy visszatérjenek a kereszténységre, és a keresztény mennyországnál sokkal boldogítóbb paradicsomot ígért nekik. Majd fekete székére visszaülve, két oldalán a boszorkányok királyával és királynőjével, átvette hívei áldozati ajándékait: kalácsot és lisztet, baromfit és gabonát, néha pénzt.

A gyűlés befejezéseként érte el csúcsát az istentelenség. A boszorkányok újból imádkoztak az Ördöghöz, s megcsókolták a farát, ő pedig különösen gonosz formában fogadta hódolatukat. Parodisztikus úrvacsora következett, két szín alatt, de amit kenyér gyanánt kaptak a jelenlévők, olyan volt, mint a cipőtalp, fekete, keserű, majdnem rághatatlan, az ital pedig egy korsó émelyítő, fekete lötty. Ezután jött az étkezés, de gyakran ez is undorító fogásokból állt: korhadt fa ízű halból és húsból, trágyalé ízű borból, csecsemőhúsból. Végül duhaj tánc következett, trombiták, dobok, sípok hangjára. A boszorkányok kört alkottak, arccal kifelé fordulva, s körültáncoltak egy boszorkányt, aki kétrét görnyedt, annyira, hogy feje a földet érintette; a végbelébe gyertyát dugtak, az adta a világítást. A tánc őrjöngő, buja tombolásba csapott át, s akkor már minden szabad volt, beleértve a szodómiát és vérfertőzést is. Amikor a legvadabbul tombolt az orgia, az Ördög minden ott lévő férfival, nővel, gyermekkel közösült. Végül, a boszorkányszombat befejezéseképpen azzal az utasítással küldte haza a résztvevőket, hogy minden elképzelhető rontást kövessenek el keresztény felebarátaik ellen.

Így képzelték el a boszorkányokat a leghevesebb boszorkányüldözés idején és helyein. Meg kell jegyeznünk, hogy közösségnek tekintették őket: noha a rontást egyénileg követik el, táraságot alkotnak, amely rendszeresen gyűlésezik, közösségi rítusok tartják össze, s központilag megszabott szigorú fegyelemnek vannak alávetve. Minden tekintetben a kereszténység fonákját képviselő közösség, s ezt csak egykori keresztények tudják sikeresen megvalósítani. Ezért a nem-keresztényeket, például zsidókat, cigányokat, ha netán megvádolták is maleficiummal, sosem gyanúsították azzal, hogy a szó szoros értelmében boszorkányok lettek volna. A boszorkányság a hit megtagadásának számított, méghozzá a legvégletesebb, legteljesebb, legszervezettebb formában. A boszorkányokat mindenekfelett ördögimádók szektájának tekintették.

Hogyan alakult ki ez a különös sztereotípia? Azóta, hogy a XIX. század második negyedében a történeti kutatások a témakörben elkezdődtek, leginkább két magyarázat kínálkozott. Egyes tudósok szerint csakugyan volt egy boszorkány szekta, s a boszorkányokat üldöző és perbe fogó hatóságok valójában ennek a szektának a helyi szervezeteit zúzták szét. Mások azt állították, hogy a boszorkány szekta fogalma először az Inkvizíció kathar-ellenes hadjáratának melléktermékeként alakult ki, és mint sztereotípiát először egy nagyszabású inkvizíciós boszorkányüldözésben használták fel, amely több száz áldozatot követelt Dél-Franciaországban a XIV. században.

Amikor e két feltevés közül az első felmerült, alapvetően újdonságot jelentett. A XVIII. században és a XIX. elején úgyszólván egyetlen művelt ember sem hitte, hogy boszorkány szekta egyáltalán valaha is létezett volna; ezt csak úgy 1830 táján kezdték ténynek tekinteni. Azt persze, hogy a szekta mindazt elkövette, amit eredetileg feltételeztek róla, azok a tudósok sem állították, akiknek a nézete szerint valóban létezett a boszorkány szekta. Nem mondták azt, hogy a boszorkányok a levegőben repültek a boszorkányszombatra, vagy hogy ott a testet öltött Ördög elnökölt. Azt azonban állították, méghozzá nyomatékosan, hogy boszorkányok csoportokba szerveződtek, elismert vezetőikkel az élen; hogy egy olyan vallási kultusz hívei voltak, amely nemcsak keresztényietlen, hanem keresztényellenes is volt, és hogy az éj leple alatt, távoli helyszíneken gyülekeztek össze e kultusz szertartásainak gyakorlására. E nézet szerint a boszorkányperek jegyzőkönyveit és a boszorkányüldözők írásait úgy kell tekintenünk, mint amelyekben torzító beállításban ugyan, de olyan csoportokról van szó, amelyek valóban léteztek, és olyan gyűlésekről, amelyek valóban lezajlottak. Ezt a nézetet, amelynek jelentős európai és észak-amerikai egyetemek tudósai adtak hangot, gyakran egyetemi kiadóknál megjelent munkákban, vakon elhitte rengeteg művelt ember. S elhiszi még ma is: amikor a nagy boszorkányüldözés kerül szóba, az esetek nagyobb részében az a felfogás mutatkozik meg, hogy az üldözés nyilván egy valóban meglévő titkos társaság ellen irányult.

E felfogás első képviselőjének egyesek Girolamo Tartarotti-Serbati olasz papot tartották, aki 1749-ben adta ki Del Congresso Notturno delle Lamie című munkáját, mások viszont Jacob Grimmet, a nagy német néprajztudóst, 1835-ben megjelent Deutsche Mythologie című művének bizonyos szakaszai alapján, de valamennyien tévednek. Tartarotti és Grimm csupán arra hívta fel a figyelmet, hogy a kereszténység előtti időkből származó népi hiedelmek is szerepet játszottak a sztereotípia kialakulásában. De még csak nem is célzott egyikük sem arra, hogy a nagy boszorkányüldözés egy keresztényellenes szekta ellen irányult volna. Alighanem Karl Ernst Jarcke volt az első újkori tudós, aki ezt a nézetet hangoztatta. 1828-ban, amikor Jarcke a büntetőjog fiatal professzora volt a berlini egyetemen, egy jogtudományi közlöny számára sajtó alá rendezte egy XVII. századi német boszorkányper iratait, s ezekhez hozzáfűzte a maga rövid észrevételeit. Azt állította, hogy a boszorkányság elsősorban természetvallás, és a pogány germánoknak hajdan ez volt a vallásuk. A kereszténység általános elterjedése után is fennmaradt ez a vallás, hagyományos szertartásaival és szentségeivel együtt az egyszerű emberek közt élő hagyományként, de megváltozott a jelentése. Az egyház ördögimádásként elítélte, s végül még azok is elfogadták a dolognak efféle megítélését, akik titokban továbbra is űzték. A hajdani pogány vallásnak a leglényegéhez tartoztak olyan titkos fogások, amelyekkel befolyásolni lehetett a természetet, olyan fogások, amelyek hatékonysága ama vallás követői és keresztény papok szerint is az Ördögtől függött. Minthogy a keresztény vallás lett a köznép vallása, e fogások gyakorlását általában úgy ítélték és úgy is élték meg, mint a gonosz tudatos és önkéntes szolgálatát; akit ezekbe beavattak, az az Ördög szolgálatát választotta. Ez a magyarázata annak a boszorkányhit későbbi formájával együtt kialakult nézetnek, hogy aki ezekben a fogásokban jártas, ezeket feltehetően mások kárára fogja használni, vagyis feltehetően maleficiumot fog elkövetni.¹

1839-ben a téma új változatával állt elő Franz Josef Mone történész, aki akkor, fényes professzori pályája után a badeni levéltár igazgatója volt. Ő is úgy vélte, hogy a boszorkányság a kereszténységet megelőző időkből származó kultusz, csakhogy az ő felfogása szerint ez nem az ősi germánok elismert vallásából eredt, hanem egy olyan földalatti, titokzatos kultuszból, amelyet a lakosság legalsó rétege űzött. A Fekete-tenger északi partján élő germán népek kapcsolatba kerültek Hekaté és Dionüszosz kultuszával, a lakosság rabszolga sorban lévő elemei pedig átvették ezeket a kultuszokat, és saját vallásukká ötvözték őket. Ezt a vallást egy kecskeszerű isten imádása, éjszakai orgiák rendezése, mágia űzése és mérgek használata jellemezte. Amikor a germán népek nyugat felé húzódtak, ezt a vallást magukkal vitték, de a szabadnak született férfiak és nők megvetéssel viseltettek iránta. Ez mindig is ellentétes volt a társadalom hivatalos vallásával, s változatlanul ez volt a helyzet akkor is, amikor a kereszténység lett a hivatalos vallás. A földalatti vallás a boszorkányság volt. A boszorkányok tehát „kiválóan megszervezett titkos társaság”-nak számítottak, amelynek a gyökerei a messzi múltba nyúltak vissza, a boszorkányszombatot vezető Ördög pedig Dionüszosz torz változata volt. Még a háziállatok ellen elkövetett rontások is, amelyek oly nagy számban szerepelnek a perekben, talán azt tükrözik, hogy az őrjöngő bacchánsnők őzgidákat és ünőket szoktak volt ölni.²

Egyik felfogás sem meggyőző. Sem Jarcke, sem Mone nem tudja bizonyítani, hogy az ősi, akár germán, akár görög istenek tiszteletét a középkorban valóban gyakorolták szervezett, titkos társaságok. Azt sem próbálják még csak megmagyarázni sem, hogy ha efféle csoportok észrevétlenek maradtak majdnem ezer éven át, miért keltettek egyre nagyobb figyelmet a XV., XVI. és XVII. században. Ám mindkét férfiú komoly tudós volt, s közös erővel sikerült a kérdést mellékvágányra terelniük, amelyen időről időre más, köztük hozzájuk hasonló, komoly tudósok követték és követik őket mindmáig.

Jarcke és Mone buzgó római katolikus volt, olyannyira, hogy alkalomadtán mindkettőjük a papság szószólójaként lépett fel a sajtóban. Ezenkívül nézeteiket éppen akkor fejtették ki, amikor a francia forradalom és következményeinek hatásaként konzervatív körökben sokan rögeszmésen rettegtek a titkos társaságoktól.³ A legcsekélyebb megértést sem tanúsították a boszorkányok titkos társasága iránt, amely feltevésük szerint valamikor létezett; az ő szemükben ez egy alapvetően gonosz összeesküvés volt az igaz hit és az igaz egyház ellen. De az ellenkező álláspontnak is támadt szószólója, Jules Michelet személyében. La Sorcičre című művében (1862) úgy állítja be a boszorkányságot, mint a középkori jobbágyok indokolt, bár reménytelen tiltakozását az őket tönkretevő társadalmi rend ellen.

Michelet úgy képzeli, hogy a jobbágyok titkon összejöttek éjszaka; ősi pogány táncokat lejtettek, s ezeket az urak és a papok ellen irányuló szatirikus bohózatokkal váltogatták. Úgy véli, hogy ez így ment már a XII–XIII. században, a XIV-ben pedig, amikor az egyház is, meg a nemesség is jórészt elveszítette a hitelét, a boszorkányszombat ritualizált elutasítássá alakult a keresztény Isten alakjával fémjelzett fennálló társadalmi rend ellen. Michelet ezt „fekete misé”-nek hívja, s középpontjába nem az Ördögöt helyezi, hanem egy nőt, egy harmincas éveiben járó jobbágynőt, „akinek olyan az arca, mint Médeáé, szépsége gyötrelmekből született, tekintete sötét, tragikus, zaklatott; dús, bozontos fekete haja úgy omlik alá, ahogy a véletlen hozza, fürtjei mint megannyi tekergőző kígyó. Fejét, mint sírokat a borostyán, a halál virágjaként verbénakoszorú ékesítheti”.⁴

Ez a regényes figura a kultusz papnője, sőt, Michelet szerint ő kezdeményezi, szervezi és rendezi az egész boszorkányszombatot. Ő veszi rá a parasztokat, hogy a közös étkezésre ennivalót adjanak, s tudja, hogy aki ad, rájön majd, milyen bűnszövetkezetbe keveredett. Ez a nő állítja fel az óriási, fából készült figurát, amely szőrös, szarva van és nagy hímvesszeje. Ez „nagy lázadó jobbágy”-ként ábrázolja a Sátánt, aki Isten ellen kel fel, amiért az őt a mennyországból kitaszította, de ő maga is afféle természetisten, „aki csírázásra serkenti a növényeket”, sőt, aki „észrevette, hogy a Természet megalázottan hever, mert az egyház kivetette, mint egy szurtos csecsemőt, s ő felemelte a Természetet és a kebelébe zárta”.⁵

A boszorkányszombaton a papnő rituális párzást végez a Sátánnal: az egybegyűlt sokaság szemeláttára ölébe ül, és közösülést utánozva magába fogadja annak a lelkét. Később, a lakoma és a tánc után az oltár szerepét tölti be. Egy démonnak álcázott férfi áldozatot mutat be a földön fekvő testén: gabonát áldoznak a Sátánnak, hogy jó legyen a termés, kalácsot sütnek a hátán, s azt szent ostya gyanánt osztják szét. Végül a papnő hangos szóval gyalázza a keresztények Istenét, s eközben „démonok” csapata ront elő, s tüzeken ugrál át, hogy az összegyűlt parasztokat kigyógyítsa a pokol tüzétől való félelmükből.

Tény, hogy a boszorkányszombatról szóló egyetlen kortársi leírásban sincs szó efféléről. Egyetlenegy sem említ papnőt, s még csak nem is céloz arra, hogy nő volna a szertartás vezetője. A „fekete mise” pedig, amelyet egy nő hátán celebrálnak – ez a fogalom egészen más történelmi összefüggésekben született, méghozzá a párizsi „méreg-ügy”-ben, 1680 táján.⁶ És a boszorkányszombatot a kezdet kezdetén sem tekintették a jobbágyok ünnepségének; már 1460-ban Arrasban gazdag és befolyásos polgárokat is megvádoltak azzal, hogy ilyenen résztvettek egyszerűbb emberek társaságában: Michelet, hogy a maga elbeszélésének némi valószínűséget kölcsönözzön, kénytelen úgy tenni, mintha a boszorkányszombatról fennmaradt beszámolók mind abból az időszakból valók volnának, amikor ez a szokás már hanyatlóban volt; az igazi, az eredeti boszorkányszombat tehát valami egészen más. Történész ezt az érvelést aligha fogadhatja el.

De a boszorkányszombatról fennmaradt leírásokban még így is akad, ami gondot okoz Michelet-nek. Bizonyos lényeges mozzanatokon egyszerűen átsiklik; például egy szót sem szól a maleficiumról; más kérdéseket úgy-ahogy megválaszol. Gondot okoznak neki a szerelmi orgiákról szóló históriák, amelyekben a vérfertőzésre esik a fő hangsúly. Azt bizonygatja, hogy leplezetlen promiszkuitásról szó sem lehetett, hiszen kisgyermekek is voltak jelen. Azt viszont elismeri, hogy titkon azért eshetett vérfertőzés, sőt ennek magyarázatára két, egymásnak kölcsönösen ellentmondó érvet is hoz. Lehet talán, hogy a vérfertőzés fogalmát a középkori törvények szerint kell értelmezni, amelyek a rokoni kapcsolatok esetére szóló tiltást egészen a hatodfokú unokatestvérekig terjesztették ki. Másrészt talán az is lehet, hogy a papnő, lévén maga is nő, együttérzett az asszonyokkal, és azért buzdította a fiúkat az anyjukkal való párzásra, hogy az anyáknak öreg korukra biztos fedél legyen a fejük felett. Azután számtalan korabeli leírás említi, hogy a Sátán magját a boszorkányok hidegnek érzik, amikor befogadják. Michelet úgy véli, hogy akármilyen párzás zajlott is a boszorkányszombaton, azt jéghideg „tisztítás”-nak kellett követnie, a fogamzás meggátolására. A csecsemők pedig, akiket a boszorkányszombatokon állítólag megettek, csak csecsemő-formájú bábuk voltak, amelyek úgy néztek ki, mintha húsból lettek volna. Ezek, amikor a papnő hátára tették őket, a Népet jelképezték, s amikor a jobbágyok ettek belőlük – vagy úgy tettek, mintha ennének –, egyszerűen csak arról van szó, hogy a Nép hódolattal adózott a Népnek, igazi demokratikus szellemben.

Ezt mondja a La Sorcičre a boszorkányszombatról, s az erőltetett érvelés, egyes dokumentumok mellőzése, és a szövegmagyarázatnak az értelmezést döntően meghatározó ostobaságai ellenére mindez mégsem maradt hatástalan. Mert a La Sorcičre-ben Michelet mozgósította mindazokat a látnoki és költői adottságait, amelyek olyan lenyűgöző történésszé teszik. Bár azt hangoztatta, hogy a könyv mentes az érzelmek regényes csapongásától, és hogy összes művei közt ez a vitathatatlanul leghitelesebb, ennek épp az ellenkezője igaz. A La Sorcičre-t Michelet hatvannégy éves korában írta, és nagyon rövid idő alatt; a boszorkányszombattal foglalkozó két fejezet egyenként egy nap alatt készült, s két hónap alatt majdnem az egész könyvet befejezte.⁸ Az öreg romantikus radikálisnak, akit fűtött a szenvedélyes vágy, hogy két elnyomott rétegnek – a nőknek és a középkori parasztságnak – igazságot szolgáltasson, az alapos kutatásra már sem ideje, sem kedve nem volt. Az eredmény egy gazdag képzeletről tanúskodó alkotás lett, amely olyan hatásos, hogy újra meg újra kiadták, s egymást követő nemzedékek olvasták és vették komolyan. Nagy általánosságban, úgy látszik, még egyes nagyon árnyaltan gondolkodó mai francia történészekre is hatott. Például Emmanuel Le Roy Ladurie professzor Les paysans de Languedoc című hatalmas művében (1966) még mindig úgy beszél a boszorkányszombatokról, mint valóságos gyűlésekről, amelyekben a parasztok ösztönös lázadása fejeződött ki jelképesen.⁹

De a La Sorcičre egyes célzásaiban egy másfajta értelmezés lehetősége is felsejlik. Michelet azt sugallja egy elejtett megjegyzésével, hogy a boszorkányszombat tulajdonképpen termékenységi kultusz ünnepsége volt, amelynek célja a bő termés biztosítása. Ez a gondolat azután, későbbi tudósok kezén, megdöbbentő részletekkel gazdagodott.

Az Átokföldjéhez írt jegyzeteiben T. S. Eliot a művek közt, amelyeknek különösen nagy hálával tartozik, Sir James Frazer Aranyágát is említi: „egy antropológiai munka… mely mély hatással volt nemzedékünkre”. Eliot némely más jegyzetével ellentétben ez teljesen komoly: az 1890-ben megjelent, majd bővített formában 1907 és 1915 közt tizenkét kötetben kiadott Aranyág a termékenységi kultuszok valóságos kultuszát indította el. Az angol nyelvterületen legalábbis divatba jött mindenféle rítust olyan mágia származékaként értelmezni, amelyet eredetileg az állatok szaporodásának és a növények növekedésének serkentésére alkalmaztak, s a legkülönbözőbb isteneket és hősöket kezdték úgy nézni, mint a vegetáció szellemének álcázott megjelenési formáit. Számítani lehetett rá, hogy ezt a fajta értelmezést az európai boszorkányság történetére is alkalmazni fogják, s ez meg is történt, Margaret Murray The Witch-cult in western Europe című művében. 1921-et írtak akkor, s az Aranyág hatása éppen abban az időben volt a legerősebb. (Az Átokföldje, Eliot megjegyzésével, a következő évben jelent meg.)¹⁰

Murray említett művének Európában rendkívül nagy hatása lett. Az Encyclopaedia Britannica egymást követő kiadásaiban mintegy negyven éven át (1929-1968) a „Boszorkányság” címszó alatt Margaret Murray cikke jelent meg, amely egyszerűen csak könyve állításait summázta, úgy, mintha egyértelműen bizonyított tényekről lett volna szó. 1962-ben egy csüggedt tudós már ilyen megjegyzésre érezte magát indíttatva: „Úgy látszik, a murrayisták… uralma a magasabb értelmiségi rétegekben szinte vitathatatlan. Művelt emberek igen széles körében terjedt el az a nézet, hogy Margaret Murray professzor az európai boszorkányság történetének kérdésében megtalálta a helyes választ, és hogy felfogását be is bizonyította.”¹¹ Azóta, hogy ezt az észrevételét a szerző leírta, a murrayisták ügye hatalmas erősítést kapott. Az Oxford University Press, amely Murray művét eredetileg kiadta, 1962-ben olcsó, fűzött változatban is megjelentette, ami azóta is több új kiadást ért meg, s még mindig nagyon kelendő. Ehhez az új kiadáshoz írt előszavában Sir Steven Runciman, a neves középkorkutató megdicséri a szerző tudományos lelkiismeretességét, s nem hagy kétséget afelől, hogy alaptételét is teljesen elfogadja. A XVII. századi Angliával foglalkozó vezető történészek közül egyesek ugyanilyen bizalommal vannak iránta. Még a boszorkányság történetének szűkebb területén dolgozó szakemberekre is nagy mértékben hatott és – ahogy majd látni fogjuk – hat még ma is ez a könyv. Könyvtárnyi új művet ihletett, amelyek tovább terjesztették ezt a felfogást többé vagy kevésbé komoly olvasók közt. Jellemző, hogy Nagy-Britanniában, még a rangos Pelican sorozatban is, amelyben 1958-ban a Murray-ellenes Geoffrey Parrinder munkája jelent meg, azt 1965-ben a néhai Pennethorne Hughes murrayista felfogású műve váltotta fel. Még látványosabb fejlemény, hogy az elmúlt évtizedben a Murray művének és származékainak ösztönző hatására rendkívüli mértékben elszaporodtak a „boszorkánytársaságok” Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, ami a New York-i székhelyű Boszorkányok Nemzetközi Szakmai Szövetségének megalapításában érte el csúcsát. 1970-ben a szövetség Dr. Leo Martello és főpapnője, Hazel boszorkány vezetésével megtartotta a „világ első nyilvános boszorkánygyűlését” a Central Parkban, Halloweenkor, vagyis Mindenszentek előestéjén. Az ember azt hiszi, talán még Margaret Murray is meglepődött volna, látva a „Szabadságot a boszorkányoknak” mozgalom fejlődését, s az olyan terveiket, mint a boszorkánynapi felvonulás, boszorkány hírszolgálat, boszorkány előadások rendezőirodája, és a liga a boszorkányok jóhírének védelmére.¹²

Az alábbiakban foglalható össze, amit Murray a Witch-cultban megfogalmazott és a folytatásban, az 1933-ban megjelent a The God of the Witchesben kifejtett:

Egészen a XVII. századig élt Nyugat-Európában egy vallás, amely sokkal régebbi volt a kereszténységnél, s ennek a királyoktól a parasztokig minden társadalmi rétegben voltak hívei. Középpontjában egy kétarcú, szarvat viselő isten tisztelete állt, akit a rómaiak Dianus vagy Janus néven ismertek. Ez a „Dianus-kultusz” olyanféle vallás volt, amilyet az Aranyág bőven taglal. A szarvas isten a termények érésének és az évszakoknak a körforgását jelképezte, s a róla kialakult elképzelés szerint szabályosan visszatérő időben meghalt, illetve új életre kelt. A társadalomban kiválasztott emberek képviselték. Egy-egy nemzet olyan híres személyiségei voltak köztük, mint Rufus, azaz Pirospozsgás Vilmos, Becket Tamás, Jeanne d’Arc és Gilles de Rais, akiknek a drámai halála az isten feltámadását és a föld megújulását szolgáló rituális áldozat volt. Falusi szinten az istent az a szarvat viselő személy jelenítette meg, aki a boszorkánygyűléseket vezette. Akik ellenségesen szemlélték ezeket a dolgokat, például az inkvizítorok, természetesen úgy tekintették ezt a személyt, mint aki maga az Ördög, vagy legalábbis a képviselője, az ő szemükben tehát a boszorkányság valamiféle sátán-tiszteletnek látszott. A boszorkányok valójában csak a kereszténység előtti Dianus istenségnek mutatták be hódolatukat, és ha úgy látszott, hogy megcsókolják uruk hátsó részét, ennek csak az volt az oka, hogy az maszkot viselt, amelynek, akárcsak magának az istennek, két arca volt. A Dianus-kultusz fennmaradása nagyrészt egy őshonos népnek volt köszönhető, amely az egymást követő hullámokban érkező hódítók elől kénytelen volt rejtekhelyre húzódni. Ezek a menekültek alacsony termetűek voltak; ez a tárgyi alapja a „kis emberek”-ről, vagyis a tündérekről szóló történeteknek. Félénken visszahúzódva éltek ugyan, de annyit mégis érintkeztek a helyi lakossággal, hogy vallásuk lényegét át tudták adni neki. A boszorkányok az ő tanítványaik és szellemi örököseik voltak.

A Dianus-kultusz szervezetileg a helyi „coven”-re, társaságra épült, amely mindig tizenhárom tagból állt, tizenkét közönséges tagból, férfiakból és nőkből vegyesen, és egy tisztségviselőből. A csapat tagjainak el kellett járniuk a heti gyűlésekre, amelyeket Murray „esbat”-oknak* nevez, és a nagyobb összejövetelekre, a tulajdonképpeni boszorkányszombatokra is. Szigorú fegyelem uralkodott: a vétkest, aki elmaradt a gyűlésről, vagy az ott kapott utasításokat nem hajtotta végre, úgy megverték, hogy olykor belehalt. Az így létrejött építmény rendkívül szilárdnak bizonyult: az egész középkorban végig a Dianus-kultusz volt az uralkodó vallás, a kereszténység alig több, mint máz.

Csak a reformáció jövetelével lett a kereszténységnek olyan hatalma a lakosság felett, hogy nyílt támadást indíthatott versenytársa ellen – ez eredményezte a nagy boszorkányüldözést.

Szakmája szerint Margaret Murray nem történész volt, hanem egyiptológus, régész és folklorista. Az európai, sőt még az angol történelmet is csak felületesen ismerte, a történettudomány módszereit pedig egyáltalán nem. A boszorkánykutatás szakterületén, úgy látszik, az üldözések modern történeti feldolgozásai közül egyet sem olvasott, de ha olvasott volna, sem használta volna fel. Már majdnem hatvan éves volt, amikor ezek iránt a kérdések iránt érdeklődni kezdett, s nézetei a frazeri öntőforma egy túlméretezett és torz változatában szilárdultak meg. Élete hátralévő részében pedig (jóllehet, száz évig élt) olyan görcsösen ragaszkodott ezekhez a nézetekhez, hogy semmilyen kritika, még a legszakszerűbb és a legmeggyőzőbb sem tudta álláspontjától eltéríteni.

Pedig ilyen kritikában nem volt hiány. George Lincoln Burr, Cecil L’Estrange Ewen, Rossell Hope Robbins professzor, Elliot Rose, Hugh Trevor-Roper professzor, Keith Thomas mind azok közül valók, akik az 1920-as és az 1970-es évek között vagy mérlegre tették és könnyűnek találták Margaret Murray felfogását, vagy eleve elvetették, mint amivel nem is érdemes foglalkozni. Más tudósok azonban másképp foglaltak állást, s azt mondták, hogy ennek a felfogásnak, nyilvánvaló túlzásai ellenére, van igazságmagja. Ezt fejtegeti Arno Runeberg Witches, demons and fertility magic című könyvében (1947). Hangsúlyozza, hogy a Murray által idézett boszorkánygyűlés-leírások közül némelyik semmi képtelenséget sem tartalmaz, ellenkezőleg, teljesen hihető. A boszorkányok a boszorkányszombatra és onnan vissza nem repülve mennek, hanem gyalog, vagy lóháton, az „Ördög”-ben semmi természetfölötti nincs, úgy ül az asztalfőn, mint egy közönséges ember; az étkezés egészen szokványos; a résztvevők még azt is megmondják, ki milyen enni- és innivalót hozott. Runebergnek ez a végső következtetése: „Hogy az ilyen italozásokat csak érzékcsalódásoknak kellene tekintenünk… ez nehezen hihető. Az sem valószínű, hogy az üldözők célzatos kérdésekkel vettek volna rá embereket ilyenféle történetek elbeszélésére”.¹³ E felfogás szerint ezek a – talán nem nagyon gyakori s nem is túlságosan elterjedt – köznapi események jelentik azt a valóság-elemet, amely köré a képzelgések szövődtek, s így alakult ki fokozatosan a boszorkányszombat fogalmának az az elképesztő változata, amelyet más, ismertebb leírásokban találunk. Nyomós érv volna ez, ha a Murray által idézett beszámolók csakugyan olyan tárgyilagosak volnának, amilyeneknek látszanak; dehát azok-e valóban? Ezt csak úgy lehet tisztázni, ha Murray forrásait eredeti szövegkörnyezetükben vizsgáljuk meg, ami fáradságos munka ugyan, de már réges-rég el kellett volna végezni.

A The Witch-cult in western Europe szóbanforgó passzusaiban a szerző körülbelül tizenöt elsődleges forrásra hivatkozik, főként közismert pereket leíró röpiratokra. Mármost, mind e források közt csak egy van, amelyben nem fordulnak elő nyilvánvalóan kiagyalt és képtelen elemek, de az Ördög, bár itt ő egy „kékkalapos, jóképű fiatal legény”, még ebben az egyben is megfelel a hagyományos követelményeknek: hideg a teste, hideg az ondója, s készségesen párzik egy nyolcvan éves boszorkánnyal.¹⁴ Ahhoz, hogy lemérhessük, mennyit ér valójában a többi forrás, elég ha vagy féltucat esetben összevetjük azt, amit Murray idéz, azzal, amin szó nélkül átsiklik.

Az 1612-ben perbe fogott lancashire-i boszorkányok ténykedését a következő, korabeli röpiratból vett szemelvények mutatják be:

Ezután „kimentek a nevezett házból, ki-ki a maga alakjában és képében, s mind felültek az ilyen vagy amolyan színű lovukra, vagy inkább csikajukra”.¹⁵

Az Ördög, mint látjuk, egyáltalán nem szerepel a leírásban, s az ember ebből sosem jönne rá, milyen nagy része volt a per egészében a démoni hatalmaknak. A koronatanú egy kilenc éves kislány, Jennet Device volt, aki az anyja, nagyanyja és a bátyja ellen vallott. A kis Jennet szerint a Gombóc nevű barna kutya képében egy szellem ment oda az anyjához, és megkérdezte, milyen kívánságát teljesítse; s anyja utasítására rejtélyes módon megölt három embert. Hasonló beszélgetést hallott a kislány egy Ficsúr nevű fekete kutya és a bátyja, James között, amely után Ficsúr valamiképpen egy öregasszony halálát okozta.¹⁶

Az 1664. évi somerseti perek Murray szerint különösen tanulságosak. Idéz Elizabeth Styles tanúvallomásából:

„Összejöveteleiken általában bort, jóféle sört isznak, süteményt, húst és más effélét esznek. Igazából akkor esznek és isznak, amikor már az egész társaság együtt van, s akkor táncolnak és muzsikálnak is. A feketébe öltözött férfi az asztalfőn ül, s legtöbbször közvetlenül mellette Anne Bishop. A férfi szól néhány szót az étkezés előtt; utána már semmit; hangja erős és nagyon mély.”¹⁷

A szerző nem idézi az ezt közvetlenül megelőző mondatot: „A Szellem minden gyűlésen, mielőtt eltűnik, kijelöli a következő helyszínt és időpontot, s távozásakor büdösséget hagy maga után”. Említetlenül maradnak bizonyos egyéb részletek is, amelyekkel ugyanez a tanú szolgált. Elizabeth Styles ugyanis azt mondta, hogy bár neki az Ördög néha férfiember formájában jelent meg, többnyire kutya, macska vagy légy alakjában érkezett, s légyként szerette a tarkóján a vérét szívni. Híveinek olajat is adott, amivel a homlokukat és csuklójukat bekenjék, s ettől képesek lettek egyetlen pillanat alatt eljutni a gyűlés színhelyére, vagy onnan haza. Még azt is hozzáfűzte Elizabeth, hogy a gyűlésekre néha csak a lelkük ment el a boszorkányoknak, a testük otthon maradt.¹⁸

Murray, maga is skót lévén, anyagát bőven meríti a skót perek irataiból. Jellemző forrás az 1661-ben Forfarban boszorkányváddal bíróság elé állított nők egyikének, Helen Guthrie-nek a vallomása, minthogy szól a boszorkányszombat mulatságáról és az onnan való hazatérésről is. A The Witch-cult in western Europe-ban a következő szemelvények találhatók:

Ez rendjén is van így mindaddig, amíg az ember meg nem nézi az eredeti forrást, s rá nem jön, mi is van a kipontozott helyeken. A hiányok pótlása után a szövegrészek így hangzanak:

Ezután nem meglepő, ha arról értesülünk, hogy a csoport egy másik tagja megpatkolt lóvá tudott változni, s ebben az alakban szállította társait, sőt magát az Ördögöt is a boszorkányszombatra és onnan vissza, minek következtében aztán másnap ágyban kellett maradnia, mert annyira kisebesedtek a kezei. S az sem ér bennünket váratlanul, hogy a forfari boszorkányok olykor a fent leírtaknál szokatlanabb ételeket is fogyasztottak. Végül bevallották, hogy kiásták egy csecsemő holttestét, húsát tésztába sütve megették, s ettől azt remélték, hogy boszorkány voltuk beismerésére soha senki sem tudja majd rábírni őket, ugyanúgy, ahogy öt évszázaddal előbb a thrákiai és az orléans-i eretnekekről járta az a hír, hogy csecsemők hamvainak elfogyasztásával lélekben örökre kötődnek szektájukhoz. A forfari boszorkányok esetében ez hiú reménynek bizonyult, a skót perekben ugyanis általában addig kínozták a vádlottakat, míg csak ki nem csikarták tőlük a beismerő vallomást.

Hasonlóképpen használja fel Murray Isobel Gowdie 1662-ben, a Nairn megyei Auldearnben tett vallomását is, azaz inkább vallomásait, mert az egyre erősebb kényszer hatására ez a nő négy ízben vallott:

A két történetet elválasztó egyszerű gondolatjel sok mindent rejt, egyebek közt ezt is:

Isobel Gowdie-nak még sok egyéb mondanivalója is volt. Amikor ő és társai a boszorkányszombatra mentek, férjük mellé az ágyba seprűnyelet, vagy háromlábú zsámolyt tettek, amely nyomban asszony alakját vette fel. A boszorkányszombaton egy kos szarvából ekét csináltak, abba békákat fogtak, fűszálból készült istránggal. Míg az Ördög a boszorkánycsapat férfi parancsnokának a segítségével a földeket szántotta, a nők követték az ekét, s az Ördöghöz fohászkodtak azért, hogy a föld csak bogáncsot és kórót teremjen.

Murray Isobel Gowdie-ra mint olyan boszorkányra hivatkozik, aki lóháton ment a gyűlésekre, s onnan haza, s ezt Isobel saját szavai bizonyítják: „Volt egy kis lovam, s mindig azt mondtam: ‘Kalapot fel, s lóra, az Ördög nevében!” De ez pontosan az a szólás, amit a hiedelem szerint a tündérek is használnak, amikor egyik helyről a másikra repülnek, s az, amiről Isobel még számot adott, görcsösen igyekezve elegendő adattal szolgálni vallatóinak és kínzóinak, azt mutatja, hogy ő bizony jócskán merített a helyi tündérhiedelmekből:

Ezen a ponton Isobelbe belefojtották a szót a vallatói; túlságosan messze kalandozott azoktól a démonológiai tanoktól, amelyekről ők szerettek volna hallani. További három heti fogság után Isobel olyan változattal állt elő, amelyben a tündérek mos tmár az Ördög birodalmába tartoztak. Állítása szerint maga az Ördög készített „tündér nyílhegyeket”, s azokat kis púpos tündéreknek adta át, akik kihegyezték, majd továbbadták őket a boszorkányoknak, hogy legyen mivel lőniük. Minthogy íjuk nem volt a boszorkányoknak, a nagyujjuk körmével pöccintették el a nyilakat, miközben a magasban repültek szalmaszálon és babszáron, s a nyilak megölték azokat, akiket eltaláltak, még ha páncélt viseltek is.” Ez a szövegrész sugallta Murraynek a rejtőzködni kényszerülő őshonos népről szóló elméletét. Bizony, nagyon, nagyon messzire kerültünk a fenti grangehilli és auldearni köznapi lakomáktól.

Vállalva annak a kockázatát, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, lássunk még egy példát arról a nevezetes boszorkányszombatról, amelyet állítólag 1667-ben tartottak Svédországban, egy Blokulla vagy Blockula nevű (nem létező) helyen. Murray egy német röpirat egykorú angol fordításának a következő részeit idézi:

Az olvasó aligha találja ki, mi követte az étkezést: az Ördög párzott az összes jelen lévő nővel, akik aztán, amikor eljött annak az ideje, fiakat és leányokat szültek tőle; utóbb ezek aztán összeházasodtak, és varangyos-békákat meg kígyókat hoztak a világra. Arra sem jönne rá az ember, miféle más közlekedési eszközökkel lehetett ezt az utat megtenni: „Mint mondták, utazásukhoz minden eszközt igénybe vettek, állatokat, embereket, nyársakat, rudakat, kinek mi adódott; ha kecskeháton mennek, és sok gyerek van velük, azért, hogy mindnyájuknak legyen helyük, egy nyársat dugnak a kecske alfelébe, azután bekenik magukat a már említett kenőcscsel” – amitől az egész társaság repülni tud levegőben, „templomok fölött, és magas falakon át”.²⁷

Murray persze észreveszi ezeket a fantasztikus mozzanatokat, mégis azzal, ahogy az idézeteit felsorakoztatja, sikerül azt a benyomást keltenie, mintha sok egészen tárgyilagos, valószerű leírás volna a boszorkányszombatról. Pedig nincs; és hogy emögött mi rejlik, az világos, vagy világos kell hogy legyen. Ha egy elbeszélés egyértelműen képtelen mozzanatokat is tartalmaz, egyetlen részletét sem lehet hiteles bizonyítékul elfogadni arra, hogy valójában mi történt. Minthogy azok a történetek, amelyekre Murray hivatkozik, bővelkednek az ilyenféle mozzanatokban, nagyfokú bizalmatlansággal kezelendők. Mihelyt a történettudomány kritikai módszereivel vizsgáljuk azt az állítását, hogy nők valójában egy termékenység-isten imádására gyűltek össze az istent képviselő férfiak vezetése alatt, ez ugyanolyan valószínűtlennek hat, mint az a tétel, amelyet vagy hatvan évvel korábban Michelet fogalmazott meg sokkal nagyobb költői erővel.

Ha Arno Runeberg veszi a fáradságot, hogy Murray idézeteit eredeti helyükön visszakeresse, talán sose írja meg a Witches, demons and fertility magic című munkáját. De a könyv megjelent – a Finn Tudományos Akadémia kiadásában, 1947-ben –, s ez Murray alaptételének újabb igazolását jelentette. Ez ugyanis a legkevésbé sem primitív mű. Temérdek fontos adatot tartalmaz az európai népi hiedelmeket illetően, köztük sok olyat is, amely a régi, népi boszorkány-elképzelésekre vonatkozik. Egyáltalán nem folyamodik olyan képzelgésekhez, mint az őshonos törpék népe, sőt, az egységes vallásként felfogott Dianus-kultuszhoz sem. Éppen mert tartózkodik az efféle szélsőségektől, sikerült egyes komoly történészekkel mindmáig elhitetnie, hogy az a fajta boszorkányság, amelyről a középkor végén hallunk, csakugyan egy termékenységi kultuszból ered.²⁸

Runeberg az őskorral kezdi. Egy olyan világban, amelyben még az ősvadon volt az úr, az őskori vadászok és földművelők a mágia egy olyan fajtáját alakították ki, amellyel az erdők, folyók, hegyek szellemeire akartak hatni. A népi termékenységi rítusok, amilyenek sok paraszti közösségben szinte a mai napig fennmaradtak, ebből a mágiából származnak.

De e nyilvánosan, az egész falu részvételével megült szertartásokon kívül volt egy titkos tudomány is, amelyhez csak a szakemberek, vagyis a varázslók értettek. Ezek a varázslók olyan férfiak és nők voltak, akik megtanulták, hogyan kell behatolni a természeti szellemek világába, hogyan válhatnak e szellemekhez hasonlóvá, hogyan tudják befolyásolni őket, és hogyan részesülhetnek erőikben. Az ősi világfelfogás szerint a természet szellemei és a varázslók egyaránt tudnak „termékenységet, bőséget, erőt adományozni annak, akinek akarnak, ellenségeiket pedig betegséggel és halállal tudják sújtani”.²⁹ A rosszindulatú varázsló vagy boszorkány fogalma a „mágikus átvitel” gondolatából alakult ki: a boszorkányok mágiához folyamodtak, hogy a maguk földjei bőven teremjenek, nyájaik kiadósan szaporodjanak, s egyszersmind ennek arányában felebarátaikat ínség sújtsa.

A varázslók társaságokat alakítottak, s ezek titokban, éjnek idején összegyűltek, közösségi rítusokat végeztek, s a középkor vége felé az egyház már erősen üldözte ezeket a társaságokat, azon a címen, hogy pogány kultuszt űznek. Üldözték a katharokat is, természetes volt tehát, hogy a két, sokat zaklatott és jogfosztott csoport egymással szövetségre lépjen, sőt egybeolvadjon. Ebből a szövetkezésből, vagy egyesülésből, amelyre először Dél-Franciaország és az Alpok megközelíthetetlen völgyeiben került sor, egy új eretnek szekta létesült, amely fokozatosan elterjedt Nyugat-Európa hatalmas területein. Erről a szektáról van szó a boszorkányperek jegyzőkönyveiben és a boszorkányüldöző bírák könyveiben. Mert az üldözés nyomására a katharok és a varázslók egyaránt ördögimádásra adták a fejüket. A hagyományos varázslás átalakult: „A ‘boszorkányszombat’ résztvevői már nem az egyszerű emberek közül kerültek ki, akik saját javukra és saját természetfelfogásuk szerint igyekeztek befolyásolni a termékenységet; hanem ezek szenzációhajhász, elfajzott egyének voltak, akik csakugyan azt hitték, hogy magát a Sátánt imádják. A boszorkányok testet öltött istenét szélhámosok és csirkefogók alakították…”³⁰

Véleményének alátámasztására Runeberg felsorol egy sor hasonlóságot, amely a boszorkányszombatról szóló leírások, valamint a termékenységgel kapcsolatos paraszti rítusok és hiedelmek közt mutatkozott. A nagy boszorkányszombatokat köztudomásúlag húsvétkor, május elsején, pünkösdkor, a nyári napfordulókor, Mindenszentek napján, karácsonykor, vagy a nagyböjtkor tartották; ezek egyúttal a termékenységi rítusok időpontjai is voltak. A boszorkányszombatokon, mint hírlett, körtáncokat is jártak, s ezek összevethetők a májusfa körültáncolásával. Mindkét fajta szertartásban van lakoma és szerelmeskedés, s mindkettőben szerepelnek állatmaszkot viselő alakok. Runeberg megjegyzi azt is, hogy a boszorkányok Ördögének van néhány egészen meglepő vonása: gyakran olyan neve van, ami sokkal inkább illik egy erdei szellemhez, mint a keresztény démonológia ördögéhez. Továbbá, a boszorkányszombat végén az Ördög néha elégeti magát, s ugyancsak ez történik a gabona-szellemet vagy az erdei szellemet jelképező bábukkal. Runeberg mindebből arra a jellegzetesen frazeriánus következtetésre jut, hogy a népi termékenységi rítusoknak és a boszorkányok titkos termékenységi szertartásainak egy és ugyanaz a céljuk van: megölni a természet „régi” szellemét, majd feltámasztani ugyanezt a szellemet új, if_jú alakban. S mindama torzulások ellenére, amelyeket a katharokkal való kapcsolat és az egyházi üldözés nyomása okozott, ez az eredeti alapstruktúra változatlanul felismerhető.

Látszatra elfogadható okoskodás ez. Ám azt, hogy lett volna szervezett boszorkánytársaság, mégsem bizonyítja. Egyszerűen semmi sem tanúsítja, hogy egyáltalán lett volna titkos varázslótársaság, amely a termés bőségét és a nyájak szaporodását igyekezett volna mindenképpen serkenteni vagy növelni; egyetlen teológiai értekezés vagy gyónási könyvecske sem céloz ilyesmire. Runeberg azon fáradozik, hogy egy ilyen társaságnak a nyomára bukkanjon, de nem a középkorban keresi, amikor szerinte volt ilyen, hanem a XVI. és XVII. században, s nem elsődleges forrásokból merít, hanem Margaret Murrayből. Végülis, mint kiderül, egyedüli bizonyítékként azokat a boszorkányszombat-leírásokat tudja felvonultatni, amelyekről az imént mutattuk ki, hogy hamisak. És a termékenységi rítusok és a boszorkányszombatok közti párhuzamokat meg tudjuk magyarázni akkor is, ha nem tételezzük fel, hogy boszorkányszombatok valaha is lezajlottak. Egy teljes évszázaddal Runeberg előtt már Jacob Grimm megállapította, hogy bizonyos népi hiedelmek, köztük a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek, belekerültek a boszorkányszombatról kialakult képbe, ez azonban egyáltalán nem bizonyítja a boszorkányszombat valódi meglétét. Ezenkívül a Runeberg által felsorolt mozzanatok némelyikére sokkal kézenfekvőbb magyarázat kínálkozik. Igazán nem meglepő, hogy a Pokol Urának lángok közt kelljen eltűnnie. Az évnek azok az időpontjai, amelyeken állítólag a nagy boszorkányszombatokat rendezték, a termékenységi szertartások időpontjai voltak ugyan, de ezek egybeestek egyszersmind az egyházi naptárban a nagyobb ünnepekkel és a nevezetesebb szentek napjaival. Mivel a boszorkányságot a kereszténység istenkáromló paródiájának fogták fel, cseppet sem volt meglepő, ha a boszorkányok olyan időpontokban gyűltek össze, amelyeket a keresztények különösen szentnek tartottak. Másrészt viszont a maleficium legtöbb formája sehogy sem magyarázható meg a Runeberg által bevezetett „mágikus átvitel” fogalmával. A boszorkányokról feltételezték, hogy bosszúból, merő rosszindulatból, vagy az Ördög parancsára ártottak felebarátaiknak, s csak alkalomadtán és mellékesen azzal a céllal, hogy saját élelem-készleteiket növeljék.

Elliot Rose szellemes, A razor for a goat című könyvét a University of Toronto Press adta ki 1962-ben. Itt szó sincs termékenységi kultuszról; Margaret Murrayt kemény kritika éri történészként és antropológusként egyaránt, Arno Runebergnek pedig még a neve sem fordul elő. De Rose is ugyanolyan biztos benne, mint ők, hogy boszorkányszervezet valóban létezett, és ugyanolyan készségesen magyarázza el, mit és miért csinált ez a szervezet. Ő is az őskorig megy vissza. A francia Pireneusokban lévő Trois Frčres barlang híres barlangfestménye, amelyen talán egy állatnak öltözött, nagy ágas-bogas szarvat viselő táncos látható, szerinte egy varázslótársaság vezérét ábrázolja. Az ember eltűnődik, vajon számot vetett-e Rose azzal, hogy a kép korát 20000 évre becsülik; gondolatmenetében ugyanis egyetlen ugrással oda jut, hogy a kereszténység megérkezett Észak-Európába. Ennek az eseménynek a hatására a varázslók társasága titkos szektává alakult át, amely egy félig embernek, félig állatnak ábrázolt istent imádott, a szekta vezetőjét pedig Isten megtestesüléseként tisztelte. Ez a vezető immár nem szarvas-, hanem kecske-maszkot viselt, s előbb az egyház, majd később a szekta hívei maguk is úgy fogták fel, hogy ő a keresztény Isten nagy ellenlábasát, a Sátánt képviseli. Ezek a szektások voltak a boszorkányok, akik az Ördögöt imádták, s vezetőik kecskeszerű lénynek öltözve, magát az Ördögöt személyesítették meg.

Rose mindennél fontosabbnak tartja a boszorkányszombat buja mozzanatait: a táncot és a hívek közösülését egymás közt és vezetőjükkel. Ezek alapján ő egy olyan kultuszt tételez fel, amelyben döntő szerep jut az extatikus élményeknek, s amely különösen a nők számára vonzó. E nézet szerint a boszorkánykultusz az ókori Görögország Dionüszosz-vallásának utóda a kereszténnyé lett Európában: „A táncolók nyilván bacchánsnők vagy menádok, s hódolatukat fejezik ki az iránt az isten iránt, aki az őrjöngést rájuk bocsátja… Szolgái ennek az istennek, aki betölti őket; egyéni akaratukat alávetik az ő sugalmazásának”³¹ A boszorkányok által használt „repülőzsír”-ok önkívületi állapotot előidéző szerek voltak. A kultusz vezéralakjai (Rose „szarvat viselő sámánok”-nak nevezi őket) ismerték a füvek titkait, amelyek az embereket ideiglenesen ki tudják emelni ember voltuk korlátai közül, s kiválóan értettek ahhoz, hogy a füvekből nagyhatású szereket főzzenek. Az ember itt ismét a Zeitgeist, a korszellem működését érzi: ahogy Murray sokat idézett műve az Aranyág divatjának tetőzése idején jelent meg, Elliot Rose könyvét (amelyet Kecskeborotvaként fordíthatnánk magyarra) épp akkor adták ki, amikor a pszichedelikus kísérletek és élmények hóbortja kezdett egyre nagyobb arányokat ölteni.

Rose minden kétely nélkül elfogadja a boszorkányszombatok valódi létezését, nagyokét és kicsikét egyaránt. Annak, hogy a nagy boszorkányszombatokat az év meghatározott időpontjaiban tartották, semmilyen termékenységi kultuszhoz sincs semmi köze; pusztán arról van szó, hogy a boszorkányok, akárcsak görög elődeik, „az év fontos napjain ünnepelték azt a szellemi erőt, amelyet bizonyos füvekből nyert szerekkel felszabadítottak”.³² Ezenkívül Rose úgy véli, hogy maguk a szertartások eredetileg mindenütt mások voltak, s egységesítésükre csak a XIII. században került sor. Az egységesítést goliardok hajtották végre, azaz vándordiákok, akik iskolázottságuk ellenére sem tudtak egyházi alkalmazásba kerülni:

A XVI. és XVII. században, az üldözés nyomása alatt, a formális szervezettség még nagyobb jelentőséget kapott, úgyhogy végül a fennálló rend erői valóban az ördögimádók erős földalatti szervezetével találták magukat szemben.

Rose könyve meglepő észrevétellel zárul. Kétségtelen tényként említi, hogy 1590 táján a skóciai „nagy coven”-nek, amely a „covenek kiterjedt és hatalmas szervezetét irányította”, Bothwell gróf volt a feje.³⁴ Ez nemcsak hogy nem elfogadott tény, hanem merő kitalálás, s nem mástól származik, mint Margaret Murraytől. Ő könyvének³⁵ tíz oldalát szentelte annak bizonygatására, hogy Francis Stewart, Bothwell gróf vállalta magára az Ördög szerepét, így próbálván skót boszorkányokat rávenni arra, hogy VI. Jakab királyt mágia segítségével megöljék, s ezzel megnyissák őelőtte a trónhoz vezető utat. A könyv megjelenésekor egy jól tájékozott ismertetője ezt jegyezte meg: „Nem tudok egyetérteni Margaret Murrayvel abban, amit a Bothwell-epizódról mond. Arra, hogy ő volt az Ördög, semmiféle bizonyítékot nem találok, azonkívül, hogy a szerző ezt szeretné hinni”;³⁶ s aki az állítólagos boszorkányok perének jegyzőkönyvét elolvassa, csakis egyetérthet ezzel a véleménnyel. Sőt, ha el kellene fogadnunk, hogy Bothwell az „Ördög” volt, akkor azt is el kellene hinnünk, hogy a nagyúr vagy száz férfi és női hívével megcsókoltatta az alfelét a North Berwick-i templomban. És akkor már azt is el kellene hinnünk, hogy ő is velük repült a levegőben, amikor a tenger fölött szálltak, hogy az ő parancsára hajókat süllyesszenek el. A vádlottak, hosszas és gyötrelmes kínzás után, mindezt csakugyan állították Ördögükről, de azt sosem, hogy Bothwell gróf volt az Ördög.³⁷

Az az „eset” tehát, amellyel Rose döntő súlyt kíván adni érvelésének, nem az eredeti forrásokból származik, hanem Murraytől. Sokatmondó baklövés ez. Bár Rose nagyrészt azért írta a könyvét, hogy Murray kirívó téveszméi közül néhányat megcáfoljon, hatása alól nem tudott szabadulni. Azzal, ahogy forrásanyagából válogatott, Murray másokat és önmagát is meg tudta győzni arról, hogy állandó, helyi csoportok formájában csakugyan voltak boszorkányszervezetek; voltaképpen ez volt az egyik legeredetibb teljesítménye a történelem félremagyarázásában. Úgy látszik, Rose úgy vette át a boszorkánytársaság gondolatát, hogy nem vette észre, honnan származik, s hitelességét nem vonta kétségbe. Akárcsak Runeberg, ő is jobb könyvet írt a Witch-cultnál. Akárcsak Runeberg, ő is szellemes ötletekkel szolgált atekintetben, milyen is lehetett volna a boszorkányok szervezete. De ha az ember bizonyítékokat keres arra, hogy boszorkányszervezet csakugyan volt, nem akad más, mint azok a források, amelyeket Murray már felvonultatott, s amelyek, alaposabb vizsgálat tanúsága szerint, tele vannak a legvadabb képzelgésekkel.

Ebben a vonatkozásban megemlítendők Montagne Summers munkái is, noha manapság talán kevesebben olvassák őket, mint hajdan. The History of witchcraft and demonology és The geography of witchcraft 1926-ban, illetve 1927-ben jelent meg a Kegan Paul kiadó The History of Civilization című sorozatában, amelyet a kiváló cambridge-i tudós, C. K. Ogden szerkesztett. Mindkettőt újra kiadták nem is olyan régen, 1963-65-ben, s néhány alapvető tételüket egyes történészek továbbra is komolyan vették és veszik, mind a mai napig. Summers papnak vallotta magát, bár kérdés, jogosan-e. Csak az a biztos, hogy vallási fanatikus volt, római katolikus abból a fajtából, amely mára szinte teljesen kihalt; rögeszméje lett az Ördög, folyton a Sátán szolgái után szimatolt, akár elmúlt korokban, akár a korabeli világban; rettegésben tartották, de egyúttal ellenállhatatlanul vonzották is a sátánimádásról, féktelen orgiákról, kannibalisztikus csecsemőgyilkosságokról és egyebekről szóló históriák. Termékeny író is volt, aki a fent említett művein kívül lefordított és sajtó alá rendezett féltucat boszorkányüldöző kézikönyvet, írt három könyvet a farkasemberekről és vámpírokról, egyet De Sade márkiról, és kiadott több restauráció-kori vígjátékot.

Summers annak tekintette a boszorkányokat, aminek a XV–XVII. századi boszorkányüldözők mondták őket: a Sátán által szervezett és vezetett összeesküvés résztvevőinek, amelynek a kereszténység megsemmisítése és az emberiség szellemi és fizikai elpusztítása volt a célja. A boszorkányperekben elhangzott vallomásokat és a boszorkányüldöző hatóságok kézikönyveiben és feljegyzéseiben található történeteket lényegükben igaznak fogadja el. „Tudjuk – írja –, hogy a boszorkánygyűlésekről szóló történetek, amelyek a kontinensről származnak, nagyon kevés kivétellel hiteles tényekről adnak számot.”³⁸ Másutt: „Rengeteg kétségtelen, bizonyított tényt ismerünk, amelyeket csak az elvakult racionalista előítélet hagyhat figyelmen kívül, s amelyeket csak akkor érthetünk meg, ha elismerjük, hogy voltak és vannak a gonosz szolgálatát tudatosan, sőt lelkesen vállaló szervezetek”.³⁹

Nem mintha maga Summers teljesen tagadná a racionalizmus jogait, hiszen, Murrayt követve, a boszorkányszombatról szóló leírások nyilvánvalóan képtelen mozzanatait ő sem veszi komolyan. Ha bizonyos részletek kihagyásával el lehet érni, hogy egy boszorkányszombat-leírás természetesebbnek lássék, ezeket a részleteket kihagyja. Azt, hogy az Ördög testileg jelen volt a boszorkányszombaton, ugyanúgy magyarázza, mint Murray: férfiak személyesítették meg az Ördögöt (és persze az egyik ilyen férfi Francis Stewart, Bothwell gróf volt). A levegőben való repülésről Summers azt mondja, hogy azt ritkán említik ezekben a forrásokban (pedig az az igazság, hogy ez rendszeresen előfordul bennük).⁴⁰ Summers alapjaiban másképp nézi a dolgot, mint Murray és tanítványai: őszerintük a boszorkányság csakis az emberek műve, Summers szerint pedig a Sátán Isten elleni szüntelen háborújának a szélsőséges megnyilvánulása. De ugyanúgy mint ők, Summers is meg van győződve arról, hogy boszorkányok szervezete csakugyan létezett, s csakugyan tartott gyűléseket, s ezt a véleményét ugyanúgy nem tudja hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztani, pontosabban: bármiféle olyan bizonyítékkal, amelynek akkor is megmarad a hitele, ha a forrásáig nyomozunk vissza.

Ez a szemlélet, amelyet itt megvizsgáltunk, korántsem szűnt meg, ellenkezőleg: ma is él, még hivatásos történészek közt is. Sőt épp a közelmúltban támadt új és jelentős képviselője a californiai egyetemen tanító Jeffrey Russell professzor személyében. Russell professzor a középkor történetének kiváló ismerője, a vallási szakadármozgalmak történetének szakembere. A Cornell University Press kiadásában 1972-ben megjelent Witchcraft in the middle ages című könyve minden idők legtudományosabb kísérlete annak bizonyítására, hogy a boszorkányságnak valóban része volt egy keresztényellenes kultusz. Alighanem sokakat meggyőzött, akiket a fent említett művek nem győztek meg.

Ez a könyv, mint a címe is jelzi, nem a XVI. és XVII. századi nagy boszorkányüldözéssel foglalkozik, hanem annak középkori előzményeivel. Közelebbről, azt igyekszik bizonyítani, hogy a boszorkányság olyan kultusz, sőt szekta volt, amely a középkori eretnekségből fejlődött ki: „A középkori boszorkányság kialakulása szoros kapcsolatban áll az eretnekségével, azzal az erőfeszítéssel, hogy a vallásos érzést az egyház által megszabott határokon kívül is kifejezésre lehessen juttatni”.⁴¹ Mint az eretnekséget, a középkori boszorkányságot is csak akkor lehet megérteni, ha abban a közegben tanulmányozzuk, amelyben virágzott, vagyis egy mélységesen keresztény kultúra közegében. Tiltakozás volt ez az uralkodó vallás ellen; ez azt jelenti, hogy egyúttal társadalmi lázadás is volt: „A boszorkány lázadó volt az egyház és a társadalom ellen, egy olyan korban, amelyben a kettőt teljesen azonosnak tekintették”.⁴² Ez magyarázza, hogy a középkor vége felé, egy gazdaságilag, politikailag és társadalmilag válságos időszakban a boszorkányság a lázadás egyéb formáival együtt mindinkább terjedt.⁴³

Russell persze nem azt állítja, hogy a vallási szakadárság vagy eretnekség minden formája a boszorkányság fejlődését segítette, azt azonban igen, hogy egy bizonyos irányzat, vagy talán inkább egy sajátos hagyomány erősen hozzájárult. Azok a csoportok, amelyek szerinte ezt az irányzatot vagy hagyományt képviselték, nagyjából ugyanazok a csoportok, amelyekről e könyv második és harmadik fejezetében beszéltem. Míg azonban nálam a róluk szóló történetek azt példázzák, hogy miképp alakultak ki ellenük a démonokkal kapcsolatos vádak, Russell úgy véli, hogy e históriák többé-kevésbé igazak. Azt gondolja, hogy az 1022-ben megégetett orléans-i kanonokok, Marburgi Konrád németföldi áldozatai 1231-33-ból, valamint különféle, XIV. és XV. századi német és olasz csoportok minden valószínűség szerint az Ördögöt imádták, féktelen szerelmi orgiákat rendeztek, sőt olykor csecsemőket öltek és ettek meg.⁴⁴ Ezeket a csoportokat ő már lényegük szerint boszorkányszervezeteknek tekinti. Az 1000-1150 közti időszakról írva ezt jegyzi meg: „A boszorkányságba, eretnekséggel való kapcsolata révén, új elemek kerültek, a régiek pedig tovább alakultak és határozottabb formában érvényesültek: a szexuális orgia, a lakoma, a barlangokban tartott éjszakai titkos összejövetelek, az emberevés, a gyermekgyilkosság, Isten egyértelmű megtagadása, démonok tisztelete, a kereszt és a szentségek meggyalázása. Ezek akkorra már mind állandó elemei lettek a boszorkányság fogalmának”.⁴⁵ Amikor pedig a XIII. századhoz érünk, a Marburgi Konrád áldozataival foglalkozó fejezet címe egyszerűen „eretnek boszorkányok”. A nagy boszorkányüldözés idejére új mozzanatok tűntek fel, de a legtöbb ezek közül is olyan beállításban, mintha tényleges gyakorlatot tükrözne. A boszorkányok persze nem repültek a levegőben, boszorkányszombatok viszont voltak, s ezek jórészt a nekik hagyományosan tulajdonított formában zajlottak le. Nem barlangban vagy pincében rendezték őket, hanem a szabadban, a résztvevők többsége nő volt, s az egész összejövetelt egy olyan lény vezette, akiről úgy tudták, hogy ő az Ördög. Bár a boszorkányok továbbra is űzték régi istenkáromló, féktelen, kannibalisztikus gyakorlatukat, mégis sok figyelmet szenteltek uruknak. Csókolgatták az alfelét, és, többségükben nők lévén, közösültek vele. Russell arra gondol, hogy a „női kielégületlenségből fakadó nyugtalanság”-nak is lehetett része a „boszorkányok tivornyáinak orgiaszerű mozzanataiban”, de ő is megjegyzi, hogy az Ördöggel közösülni nem volt élvezetes. Ennek az ellentmondásnak a magyarázatára több feltevéssel is szolgál; az egyik szerint „nem gondolhatjuk, hogy… egy nő, amikor olyasvalakinek veti magát alá, akiről azt hiszi, hogy az az Ördög, teljesen fel tudjon szabadulni”.⁴⁶

A XV–XVII. századi boszorkányok tehát a legvégletesebb eretnekség hívei voltak, a legnihilistább szekta tagjai. Ez az eretnekség és ez a szekta azonban egy olyan keresztény társadalomban jött létre, amely ragaszkodott a vallási egységhez, az üldözöttek pedig új erőt nyertek minden olyan akcióból, amely ennek az egységnek a kikényszerítését célozta. Az Inkvizíció nagymértékben volt felelős a boszorkányság elterjedéséért, de csak azért, mert valamennyi intézmény közül leginkább ennek a feladata volt a szakadárok megzabolázása. Végső soron az egész középkori keresztény kultúra volt felelős.

Russell gondolatmenetében ez a legfontosabb, de nem egyetlen következtetés; mert, mint előtte oly sokan, ő is azt hiszi, hogy a boszorkányság részben a termékenységgel kapcsolatos népszokásokban és hiedelmekben gyökerezett. Teljesen tisztában van Margaret Murray könyvének hiányosságaival, alaptételét mégis komolyan veszi. Mint Runeberg, ő is úgy véli, hogy a termékenységi szertartások, a tánccal, bujálkodással, lakmározással s egyebekkel az ellenséges keresztény társadalom nyomására alakultak át a boszorkányszombattá.⁴⁷ Sőt úgy véli, hogy Runeberg nézeteit „rendkívül nyomós érvekkel támasztják alá” Carlo Ginzburg olasz tudós kutatási eredményei. Szerinte Ginzburg 1966-ban megjelent, I Benandanti című könyve azt mutatja be, miképp váltak boszorkányokká egy termékenységi kultusz hívei. Az 1610-et megelőző időben Észak-Itáliában, Friuli környékén szabályos ütközeteket vívott éjszakánként egy csapatnyi paraszt „a helyi boszorkánykultusz híveivel”; 1640-ben, egy emberöltőn át tartó inkvizíciós perek után már általában ördögimádó boszorkányoknak tartották őket, s nemcsak mások, hanem maguk is. Russell véleménye szerint „ennél nyomósabb bizonyítékot még soha senki sem szolgáltatott arra, hogy boszorkányság létezett”.⁴⁸

Ezt az álláspontot fejti ki tehát Russell idézett könyvében, annak elhitetésére, hogy boszorkányszervezet, sőt szekta csakugyan volt. Kiváló tudományos felkészültséggel és nagyon szuggesztíven fejtegeti ezt, csak éppen a legkevésbé sem helytálló, amit mond.

Nézzük először a termékenységi kultuszt: az egész okoskodás az I Benandanti félreértésén alapszik. Mert Ginzburg elbeszélése szerint a friuli parasztok valójában nem szabályos ütközeteket vívtak „a helyi boszorkánykultusz híveivel”; ők kataleptikus transzba estek, s ebben az önkívületi állapotban azt álmodták, hogy csónakokra és dereglyékre szállva boszorkányokkal harcolnak. A valóságban csak az történt, hogy pár órán át mozdulatlanul feküdtek az ágyukban, mintha meghaltak volna. Ginzburg kutatásainak igazi jelentőségével egy későbbi fejezetben foglalkozom. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy azok a legkevésbé sem igazolják Runebergnek azt az állítását, miszerint egy termékenységi kultusz híveinek valóságos összejövetelei alakultak volna át az üldözés hatására boszorkányszombatokká.

Hogy Russell ennyire félreérthette Ginzburg könyvének lényegét, már önmagában is jellemző. Módszertani zavarra vall ez, ami más, még súlyosabb tévedésekbe sodorja. „Amiről az emberek azt hitték, hogy megtörtént – írja –, ugyanolyan érdekes, mint az, ami ‘objektíve megtörtént’, és sokkal bizonyosabb annál.”⁴⁹ Tagadhatatlan – de a két dolog azért korántsem azonos. Harminc-negyven évvel ezelőtt sok német hitte azt, hogy a világ ügyei a zsidók kezében vannak, akiket egy Sion Véneiként ismert titkos testület irányít; ugyanakkor sok orosz hitte azt, hogy a szovjet társadalomban, a legfelső rétegétől a legalsóig mindenütt ott vannak Trockij hívei, akik egyúttal az „imperialista” hatalmak ügynökei is.

Az, hogy ilyen hiedelmek terjedtek el, mindkét esetben megkönnyítette sokmillió ember elpusztítását. Ezeknek az eseményeknek a történettudományi értékelése nagyon különböző lehet aszerint, hogy az illető történész lényegileg igaznak tartja-e ezeket a hiedelmeket, vagy ellenkezőleg, otromba félremagyarázásnak. A nagy boszorkányüldözés esetében, mint majd látni fogjuk, a helyzet bonyolultabb volt, mint ezeknek az újkori üldözéseknek az esetében, a történésznek azonban mégiscsak az a dolga, hogy a tényeket megkülönböztesse a fantáziaszüleményektől, amennyire ez emberileg lehetséges.

A feladat nem olyan megoldhatatlan, mint amilyennek Russell, művének bizonyos részeiben feltünteti. Én e könyv harmadik fejezetében részletesen kifejtettem, ezért itt most nem szükséges megismételnem, miért nem fogadom el azt, hogy a XI. és a XV. század közötti időszakban csakugyan lett volna egy orgiákat rendező, csecsemőgyilkos, emberevő, ördögimádó eretnek szekta. Maga Russell is egyértelműen „képtelenség”-nek minősíti a rituális gyermekgyilkosság vádját, a megölt gyermekek vérének megivását – amikor ezt zsidók ellen hozzák fel⁵⁰; ha munkájában kitért volna a fraticellók esetére is, arra a következtetésre juthatott volna, amelyre én, hogy a hasonló sztereotip vádakban akkor sem volt több igazság, ha azok eretnekek ellen irányultak. Ebben a fejezetben pedig bőségesen megindokoltam, miért nem fogadom el, még részben sem, a boszorkányszombatokról szóló históriákat úgy, ahogy azokat a XV. századtól kezdve terjesztették. Nézetem szerint olyan történeteket, amelyek nyilvánvalóan képtelen mozzanatokat is tartalmaznak, ténykérdésekben nem szabad bizonyítékként kezelni.

Van még egy ok, amiért a titkos boszorkánytársaság fogalma nem magyarázható meg kielégítően azzal, hogy egy ilyen társaságot valóságosan létezőnek tételezünk fel. Mint majd egy későbbi fejezetben látni fogjuk, kortárs antropológusok a világ különböző pontjain nagyon hasonló fogalmakra bukkantak „primitív” társadalmak világképébe mélyen beágyazva. Embereket, kivált gyermekeket gyilkoló, destruktív boszorkánycsapatok, amelyek természetfölötti segítséggel közlekednek éjnek idején, eldugott, távoli helyeken gyűlnek össze, hogy ott áldozataikat megegyék – mindez újra meg újra felbukkan az antropológiai szakirodalomban. De az antropológusok egyöntetű véleménye szerint ezek a csapatok pusztán a képzeletben élnek; valóságos boszorkánytársasággal soha senki sem találkozott. S voltaképpen itt van a bökkenő: Jarckétól és Monétól kezdve az egész hag^yománynak, amellyel foglalkoztunk, végig megvan ugyanaz a hibája, hogy t.i. durván alábecsüli az emberi fantázia lehetőségeit.

Maga ez a hagyomány összességében sajátos fejezete az eszmetörténetnek. Másfél évszázadon át a nem létező boszorkánytársaság fogalmát ismételten újraértelmezték aszerint, hogy az adott pillanatban mi foglalkoztatta leginkább az elméket. Jarcke és Mone elképzeléseit nyilván a titkos társaságoktól való akkori félelem sugallta; Michelet-ét a munkásosztály és a nők felszabadítása iránt érzett lelkesedése; Murrayét és Runebergét az a frazeriánus meggyőződés, hogy a vallás eredetileg termékenységi kultuszokból állt; Rose-ét és Russellét pedig talán az 1960-as években a szemük előtt folyó pszichedelikus és orgiasztikus kísérletek.

De ideje megvizsgálni a másik hagyományos magyarázatot is arra nézve, hogy a középkori Európában miképp alakult ki egy boszorkányszekta sztereotip fogalma.

A legtöbb olyan történész, aki nem volt meggyőződve a boszorkányszekta valóságos létezéséről, azt a nézetet osztotta, hogy ez a sztereotípia az Inkvizíciónak a katharok elleni, dél-franciaországi és észak-itáliai hadjárata alatt és annak folyományaképpen alakult ki. Egyetértenek abban is, mik voltak ennek a közvetlen következményei: Franciaországban a sztereotípia első élő megtestesítőjének, egy toulouse-i asszonynak a megégetése 1275-ben; majd az első tömeges boszorkányper és kivégzés 1335-ben, ugyancsak Toulouse-ban; más hasonló perek, amelyekben 1350-ig körülbelül 400 személyt végeztek ki Toulouse-ban s további 200-at Carcassonne-ban; Itáliában egy Ortából, a novarai egyházmegyéből való nő perbefogása és valószínű kivégzése 1341 és 1352 közt; végül újabb perek és kivégzések 1360 táján a szomszédos comói egyházmegyében.

Ezek az adatok megtalálhatóak a boszorkányperek történetének első tudományos feldolgozásában, Wilhelm Gottlieb Soldan 1843-ban német nyelven kiadott munkájában;¹ részletesen közli őket Joseph Hansen 1900-as, német nyelvű nagy történeti áttekintése;² s megtalálhatók még a legújabb történeti munkákban is, amelyeket a legkiválóbb tudósok írtak. E közlések azonban mind hamisak: a valóságban ezek közül a dolgok közül egy sem esett meg. Az egész história kimutathatóan három koholmányon alapszik, amelyek a XV–XVI., illetőleg a XIX. századból valók. Minthogy ebből következőleg a boszorkányüldözés történetének a teljes felülvizsgálatára van szükség, a dolgot részletesen kell tárgyalni, ami gyakran unalmas lehet, itt azonban legalább a különlegesség vonzerejére számíthatunk.

Hansennak olyan nagy a hatása a XX. századi történészekre, hogy indokolt vele kezdeni a sort. A legkorábbi esetet ő három ízben említi, külön-külön passzusokban, amelyek közül a leginkább meglepő így hangzik fordításban:

E történet egyetlen forrásául Hansen a Lamothe-Langon báró 1829-ben Párizsban megjelent Histoire de l’Inquisition en France című munkáját nevezi meg. Lamothe-Langon hivatkozott szakasza azonban, mint kiderül, nem elsődleges forráson alapul; ez is csak rövid összefoglalása a történetnek, utalással két korábbi munkára, T. Bouges Ágoston-rendi szerzetes Párizsban, 1741-ben megjelent Histoire ecclésiastique et civile de la ville et diocčse de Carcassonne című művére és Bardin Krónikájára.⁴ Ez a két forrás, ha jobban megnézzük, eggyé olvad: Bouges egyszerűen lefordította Angela de la Barthe történetét egy krónikából, amelyet a toulouse-i legfelső bíróság, a parlement tanácsosa, Guillaume Bardin írt 1455 táján.⁵ És ez a krónika a történet legelső ismert forrása.

Csakhogy Guillaume Bardin krónikája rendkívül megbízhatatlan. A XVII. és a kora XVIII. században sok történész bízott benne, és fel is használta, de 1742-ben, vagyis egy évvel Bouges történeti munkájának megjelenése után Dom Joseph Vaissete, a kiváló tudós újra kinyomatta Histoire générale de Languedoc című munkájának negyedik kötetében, s egyúttal elmondta kifogásait. Szerinte egy ennyire nyilvánvalóan pontatlan krónika akár hamisítvány is lehet, amelyet ismeretlen szélhámos agyalt ki a XVI. vagy XVII. században. S bár Vaissete túlságosan messzire ment el – hiszen azt, hogy Bardin a szerző, nem lehetett komolyan kétségbe vonni –, az ösztöne jól működött. Amikor századunk elején Auguste Molinier ismét sajtó alá rendezte Bardin munkáját az Histoire générale részeként, ő is nyomatékosan hangoztatta, hogy a krónikás gondatlan volt, sőt lelkiismeretlen, s még az is kitelhetett tőle, hogy okiratos forrásait meghamisította.⁶

Ez a bírálat kétségtelenül jogos az Angela de la Barthe históriáját illetőleg, mert abban bizony van egy szörnyű baklövés. Bardin egy szót sem szól Hugues de Beniols inkvizítorról; ezt az adatot Lamothe-Langon tette hozzá a történethez, aki ezt a nevet a toulouse-i inkvizítorok hiteles névsorából vette.⁷ Bardin az egész üldözést nem is az Inkvizíciónak tulajdonítja, hanem egy Pierre de Voisins nevű toulouse-i főbírónak, s így folytatja: „Kezemben volt, s el is olvastam a főbíró ítéletét, amelyben mindezt részletesen előadja”.⁸ De tudjuk, hogy Pierre de Voisins 1254 vége felé már nem volt toulouse-i főbíró, s jóval 1275⁹ előtt meghalt, Bardin tehát semmiképpen sem olvashatott ilyen bírói ítéletet.

A korabeli források hallgatnak erről, ami azt támasztja alá, hogy kitalált történetről van szó. Az egyetlen korabeli utalás egy 1275 körüli boszorkányperre mindössze annyit mond, hogy a carcassonne-i királyi bíró, Barthelemi Dupuy 1274-ben tárgyalta egy nő ügyét, akit csak varázslással vádoltak.¹⁰ Talán ez a szűkszavú utalás szabadította el Bardin képzeletét, de akárhogy áll is a dolog, az biztos, hogy Angela de la Barthe sohasem élt. S erre bizony ki-ki rájöhetett volna magának a történetnek a részleteiből: az ügynek egyetlen, jegyzőkönyvben megörökített korábbi vagy későbbi boszorkányperben sincs igazi megfelelője; ez inkább ötvözete olyan boszorkányokról és szörnyszülöttekről kialakult képzeteknek, amilyenek egy Bardin-szerű XV. századi jogásznak ismerősek lehettek.

De a történet, ahogy azt Hansennál olvashatjuk, nem egészen Bardin műve. Angelából De Lamothe-Langon báró csinált előkelő hölgyet, s ő határozta meg a korát ötvenhat évben; ő változtatta főbíróból inkvizítorrá az asszony bíráját; ő tette meg a toulouse-i Szent István-teret a kivégzés színhelyévé. S az ember joggal kérdezheti: minek alapján toldotta meg ezekkel az adalékokkal a hagyományos történetet ez a XIX. századi szerző? Volt valami más felhasználható forrása is Bardinen és Bouges-on kívül? A válasz: ez a forrás és hivatkozási alap csakis az ő termékeny agyában volt meg. 1823-ban, hat évvel azelőtt, hogy Histoire de l’Inquisitionját megjelentette, segédkezett egy Biographie toulousaine szerkesztésében. A fiktív Angeláról írott szócikk nyilván az ő tollából származik, s mindezeken az új „adatok”-on kívül ezt a különös mondatot is tartalmazza: „Bardin, a krónikás még hozzáfűzi, hogy az ítélet, amelyet ennek az elmebeteg nőnek az ügyében kimondtak, az ő idejében még megvolt. Sőt megvan még most is, a [toulouse-i] parlement irattárában; ezek az adatok ott mind részletesen fel vannak sorolva…¹¹ Vagyis, mint ő előtte Bardin, Lamothe-Langon is azt állítja, hogy első kézből ismer egy olyan okmányt, amely, mint láttuk, sosem létezett. Más forrásokról egyetlen szó sem esik.

Ez még csak a kezdete a históriának. A boszorkányszombatról, például, azt mondja, hogy annak a fogalma a katharok üldözésekor született meg, s akkorra alakult ki véglegesen, amikor ez az üldözés a vége felé közeledett: már 1330-35 körül arról hallunk, hogy a toulouse-i és carcassonne-i inkvizítorok olyan nőket fogtak perbe, akik ellen az volt a vád, hogy eljártak a boszorkányszombatra, és az Ördögöt imádták, ami a dualista vallás megjelenési formája volt. Ezek a perek, amelyeket Soldan csak röviden említ, Hansen történeti áttekintésében¹² tizenöt lapnyi terjedelemben szerepelnek. De még fontosabb, hogy az eredeti források hatalmas gyűjteményében, amelyet könyvéhez csatolt, közreadott olyan szövegeket is, amelyek — állítása szerint — a periratokból származó részletek, francia fordításban.¹³ Ezúttal az egész anyag Lamothe-Langon Histoire de l’Inquisitionjából került ide.

A periratok közt a legfeltűnőbb az, amely két, egyaránt toulouse-i illetőségű boszorkány vallomását tartalmazza, Anne-Marie de Georgelét és Catherine-ét, aki Pierre Delort felesége volt.¹⁴ Ezek a vallomások, amelyekről a szerző egyértelműen megmondja, hogy kínzással csikarták ki őket, szörnyű képet festenek a boszorkányszombatokról, amelyekre ezek a nők eljártak, s az általuk sok éven át űzött rontásokról. De megtalálni bennük a kathar-tanok egy torz változatát is:

Catherine, Pierre Delort felesége, nagyjából ugyanezt mondta: