Úgy látszik, itt is valóban létező keresztény szokással van dolgunk, amelyet egy sztereotípia hatására tévesen értelmeztek. A szokás az agapé, azaz szeretetvendégség volt.³³ A kereszténység első két évszázadában egyes emberek közös étkezésre hívtak meg házukba olyan keresztényeket, akiket már megkereszteltek. Az étkezés összetartozásukat fejezte ki: meghívtak szegényeket is, és alamizsnát osztottak. Ez egyszersmind vallásos szertartás is volt, és legalább a II. század közepéig része volt az ünnepélyes úrvacsora. A Minucius Felix által leírt képzeletbeli orgia olyan, mintha karikatúrája volna az igazi agapénak, amelynek a lényege, tömören összefoglalva, a következő: „A szertartás estefelé kezdődik. A püspök érkezésekor a diakónus behozza a lámpát és meggyújtja… Ezután következik a közös étkezés, melynek végeztével mindenki feláll székéről. A mindkét nembeli fiatalok imákat és zsoltárokat zengenek, így készülnek fel a szertartás csúcspontját jelentő eseményre”, vagyis az úrvacsorára.³⁴

Igaz, az agapé olykor mértéktelen evés-ivássá fajult a Krisztus második eljövetelét előlegező örömteli várakozásban. De amikor a pogány rómaiak ezt féktelen szerelmi orgiának képzelték és így is festették le, akkor már egy sztereotípiát, ez esetben a bacchanália mintáját követték. A „bacchanáliák esete” Kr.u. 186-ban történt, s részletes leírása Livius történeti munkájában található.³⁵ Kezdetben – mint olvashatjuk – Bacchus ünnepét nők kis csoportja ülte meg, fényes nappal. De a kultusz, Görögországból Etruriába, onnan Rómába kerülvén, úgy terebélyesedett és változott, hogy végül nagyszabású éjszakai orgiákat is magábafoglalt. Livius szerint:

A bacchanáliákat azonban nemcsak buja és olykor gyilkos orgiákként ítélték meg. Azt a konzult, akinek a tiszte volt figyelmeztetni az embereket a veszélyre, Livius így szólaltatja meg:

Vagyis azokat, akik résztvettek a bacchanáliákon, a politikai hatalom megszerzésére törő összeesküvőknek tekintették, s a szenátus szigorú intézkedéseket hozott. A bacchanáliákat megtiltó rendeletet küldtek szét Itália tartományaiban, s a kultusz temérdek sok hívét végezték ki vagy vetették börtönbe, férfiakat, nőket, nemeseket és közrendűeket egyaránt. Sokat vitatott kérdés, hogy a bacchanáliák betiltása valóban szükséges volt-e, vagy hogy ez az üldözés csak a rémuralom megnyilvánulása volt. A mi szempontunkból a kérdés mellékes. Azt ugyanis kétségtelenül bizonyítja a történet, hogy Livius korában, azaz a kereszténység hajnalán, a többé vagy kevésbé perverz szerelmi orgiák beletartoztak az államellenes forradalmi összeesküvésről kialakult sztereotip képbe. Ha az efféle orgiák rendezésének a vádját a keresztények ellen fordítják, az pontosan abba az irányba mutat, mint az emberevés vádja. Azzal, hogy a keresztény agapét egybemosták a bacchanáliákkal, a pogány rómaiak ismét az állam megdöntésére és a hatalom megragadására törő, kegyetlen összeesküvők bélyegét sütötték a keresztényekre.

De nemcsak erről van szó. Ha összehasonlítjuk a keresztényeket érő vádakat, ahogy azok Minucius Felixnél olvashatók, az összeesküvő csoportokról kialakult sztereotip nézetekkel, az előbbiek sokkal szörnyűbbek; a hagyományos téma fantasztikusan felnagyított változatainak hatnak. A Catilina, Tarquinius és Apollodórosz körül csoportosuló összeesküvőkről az hírlett, hogy csak egyetlen alkalommal ettek emberhúst és itták egy férfi vagy fiú vérét, akkor, amikor szövetségüket megkötötték; a keresztényekről azonban azt beszélték, hogy rendszeresen ettek csecsemőhúst, valahányszor új tagot avattak. S míg a bacchanáliákon a híresztelések szerint homoszexuális üzelmek is folytak, a keresztények szerelmi orgiáiról azt beszélték, hogy azokon teljes promiszkuitás uralkodott, beleértve ebbe a vérfertőzést férfi- és nőtestvér, illetve szülők és gyermekeik között. Továbbá úgy látszik, azzal is csak a keresztényeket vádolták, hogy vallási vezetőjük nemi szerveit imádják. Az efféle fantáziálásoknak mélyebb értelmük van.

A közeli rokonok – apa és leánya, anya és fia, fivér és nőtestvére – közötti nemi érintkezés szinte minden társadalomban tilos, s olyan megítélés alá esik, mint ami „az emberi természettel ellenkezik”. Ugyanez mondható egy férfi nemi szerveinek imádásáról; amit ugyancsak mindenki „az emberi természettel ellenkező”-nek érez. Egyetértés van atekintetben is, hogy a csecsemőket és kisgyermekeket, mint gyámoltalan, de mégis új életet hordozó és a jövőt biztosító lényeket, istápolni és táplálni kell. Ha valaki megöli és saját eledeléül használja fel őket, azt mindenki olyan „természetellenes” cselekedetnek érzi, amelynél természetellenesebbet nem lehet elkövetni. Ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben nincs kannibalizmus, az emberevés minden formáját „az emberi természettel ellenkező”-nek érzik. Ha tehát egy csoportról azt állítják, hogy vérfertőzést űz, nemi szerveket imád, gyermekeket öl és eszik, az a legtöbb társadalomban annyit jelent, hogy ezt a csoportot az embertelenség megtestesítőjének nyilvánították. Egy ilyen csoport teljes mértékben ki van rekesztve az emberiségből, s viszonya az emberiség egészéhez csakis engesztelhetetlenül ellenséges lehet. Márpedig ilyen volt a keresztények megítélése a görög-római világban a II. században.³⁸ Az, hogy a keresztény istent állítólag szamár formájában imádták, szintén erre vall.

Magyarázatul az szolgál, hogy az őskereszténységet végképp nem lehetett összeegyeztetni a római államvallással. A római vallás mindig inkább állami kultusz volt, nem pedig személyes, odaadó hit. Isteneiket a köztársaság kora óta Róma együttes védelmezőinek tekintették; voltaképpen annak a természetfölötti erőnek és szentségnek a megtestesítői voltak, ami a közfelfogás szerint a rómaiak közösségében lakozott. Minden római polgárnak kötelessége volt, hogy az isteneknek megadja a nekik kijáró tiszteletet és hódolatot, időtlen hagyományok által mereven megszabott szertartások szerint. Ha ennek eleget tesznek, az istenek is teljesítik a maguk feladatát, azaz megvédelmezik a római népet; de a tiszteletadásban mutatkozó legcsekélyebb mulasztás is vészt hoz az egész társadalomra. Történhettek és történtek is újítások a századok folyamán, de ezt az alapmagatartást nem érintették. Ezért aztán, amikor a Kr.u. II. századtól kezdve tömegesen áramlottak Rómába az idegenek, az illetékesek mindent megtettek, hogy ezeknek az isteneit összebékítsék az őshonos istenekkel. Az ebből eredő szinkretizmus változatlanul állami kultusz maradt.

A császárság korában a római istenek fogalmát szorosan összekapcsolták a birodalmi küldetéstudattal. Az emberek kezdték a birodalom által teremtett béke és rend oltalmazóinak tekinteni őket, akik szavatolják, hogy a birodalom örökre fennmarad. Ezenfelül magát a császárt is kezdték istenként tisztelni. A császárimádat burkolt formában már Augustus uralkodása idején jelentkezett, utódai alatt pedig egészen nyíltan. Része volt ebben az istenkirályság hellenisztikus eszméjének, s annak a római szokásnak, hogy a magas tisztségek viselőit az oltalmazó istenekkel azonosították, de része volt a politikai számításnak is, s ez a felfogás kötötte össze a birodalom nyugati és keleti felét. Körülbelül Kr.u. 70-től mindinkább a tudatos romanizáló politika kapcsolta össze a különböző tartományokban honos vallásokat a császárkultusszal. Szerte a birodalomban a császár születésnapja vallási ünnep volt, amelyen italáldozatot mutattak be. A császár és a régi istenek együttesen voltak a birodalom támaszai, s az irántuk tanúsított tisztelet hozott létre és tartott fenn egy egységes görög-római világot.

Olyan világ volt ez, amelyből a keresztények, éppen vallásuk lényegénél fogva, kizárták magukat. Az ő istenük is a mindenség ura volt, s abszolút hűséget követelt meg. A keresztény isten által támasztott igények és a világbirodalom, illetve annak vallása között elkerülhetetlen volt az összeütközés. Nem mintha az őskeresztények politikai forradalmárok lettek volna, de millennáriusok voltak. Az ő szemükben a létező világ mindenestől gonosz, a Sátán birodalma, s közeleg az idő, amikor lángtengerben elenyészik, s helyébe egy tökéletes világ lép, amelyben minden hatalom és dicsőség a visszatérő Krisztusé és az ő szentjeié lesz. Ami a római birodalmat illette, az abban az időben maga a Sátán megjelenése volt, s a vele szembeszegülő keresztények nem politikai, hanem eszkatológikus küzdelmet folytattak ellene. Róma a maga isteneinek panteonjával és a császár istenítésével a „bálványimádás” megtestesülése, a második Babilon, az Antikrisztus birodalma volt.

Ez a magatartás már az apostolok korát követő időszakban kialakult, vagyis akkor, amikor maguk a római hatóságok a keresztényeknek még a létéről is alig vettek tudomást. Kr.u. 70-től még egyértelműbben nyilvánult meg ez a magatartás, tiltakozásul az ellen a római intézkedés ellen, amely összekapcsolta a tartományok ősi vallásait a császárkultusszal. Igaz ugyan, hogy ez az intézkedés nem volt tudatosan keresztényellenes, a keresztények mégis úgy értelmezték, mint a bálványimádás újabb jelét. Ez az elutasító magatartás töretlenül érvényesült a II. század második feléig. Olyan korszak volt ez, amelyben a birodalom népei példátlan jólétet élveztek, s egyek voltak a Róma és a császár iránt tanúsított őszinte hűségükben. Ebből a környezetből kiríttak a keresztény gyülekezetek, mint olyan kis, befelé forduló közösségek, amelyek a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták az állampolgárokra tartozó ügyek iránt, és nem vettek tudomást állampolgári kötelességeikről. Minthogy csak a gyorsan közelgő világvége foglalkoztatta őket, nem vették ki részüket a város napi életéből, s nem voltak hajlandók a császár iránti hűségnek, vagy a római istenek iránti tiszteletnek a legkisebb jelét sem adni.

A keresztények minden megnyilvánulásukkal tagadták azokat az értékeket és azokat a hitelveket, amelyek a pogány görög-római világ létét biztosították. Nem csoda, ha a pogányok szemében a társadalmat mindenáron megsemmisíteni akaró összeesküvőknek látszottak. „Egy új, kártékony babonaság”, „egy szertelen, elfajzott babonaság” – Suetonius és Plinius szavai eléggé világosan kifejezik a megvetésnek és aggodalomnak azt a keverékét, amellyel a keresztényeket nézték. Efféle embereknek már a puszta jelenlétét is úgy tekintették, mint ami sérti az isteneket, s ami könnyen arra indíthatja őket, hogy oltalmazó segítségüket megvonják, s ez esetben egy egész kultúra pusztulna el, földrengésnek, forradalomnak, vagy katonai vereségnek esve áldozatul. Marcus Aurelius éppen azért engedte meg, hogy agitátorok és besúgók működjenek a keresztények ellen, s épp azért szorgalmazta a pereket és kivégzéseket, mert lelkiismeretes császár volt, s szívén viselte a köz javát. Tertullianus szerint a II. század vége felé az volt az általános nézet, hogy „a keresztények az okai a közt érintő minden szerencsétlenségnek, a néptömegeket sújtó minden csapásnak. Ha a Tiberis kiönt, vagy ha a Nílus, épp ellenkezőleg, nem árad meg, ha aszály van, vagy földrengés, éhínség, vagy pestis tör ki, nyomban felhangzik a kiáltás: ‘Vessétek a keresztényeket az oroszlánok elé!”³⁹ Ugyanez idő tájt kezdték el vérfertőző orgiákkal gyanúsítani a keresztényeket, azzal, hogy gyermekeket ölnek és esznek meg, hogy egy szamáristent vagy egy pap nemi szerveit imádják. Ezekben a képzelgésekben és vádakban fejezte ki a görög-római világ, hogy a keresztények valóban kívül állnak az emberiségen, s az emberiség ellenségei.

A nem keresztények csak a II. században vádolták meg ezekkel a förtelmekkel a keresztényeket*, s nem nehéz megérteni, miért épp ekkor. Korábban a keresztények olyan kevesen voltak, lényegében ismeretlenségben éltek, hogy nem keltettek figyelmet, s nem is tudták őket pontosan megkülönböztetni a zsidók zömétől. A III. századra viszont számuk olyannyira megnövekedett, s főként, a népességnek olyan széles körében voltak jelen, hogy az efféle mesék már nemigen számíthattak hitelre. Számtalan arisztokrata családnak voltak keresztény tagjai, többnyire nők, s nem lehetett volna komolyan venni azt a vádat, hogy ők vérfertőző orgiákon vesznek részt, és rituális emberevést űznek. Maguknak a keresztényeknek a magatartása is változóban volt. Már nem a világ közelgő végének és a Millennium eljövetelének rögeszmés várakozása körül forgott minden gondolatuk. Egyre jobban kialakult köztük a rangsor; a papság vagyonosodott, a püspökök fontos közéleti emberek és vezéregyéniségek lettek. 230 körül a kereszténység a birodalom egyik fő hitfelekezetének számított, és az egyház a birodalomban már nem annyira a démonok országát látta, mint inkább egy olyan intézményt, amely egyszer még kereszténnyé válhat. Ha voltak is még üldözések az említett időpont után, azokat császári rendeletre hajtották végre, s a fenti szörnyű elképzelések már nem szerepeltek az indokok közt.

*Ha nem vesszük figyelembe a vád furcsa újraéledését a XIX. század közepén, amiben nem kisebb személyiség szerepelt, mint Marx Károly. Marx 1847-ben nagy tetszéssel olvasta Georg Friedrich Daumer nem sokkal korábban megjelent, Die Geheimnisse des christlichen Altertums című munkáját. Ugyanez év novemberében Marx németajkú munkások gyűlésén beszélt Londonban, s ott így összegezte a könyv mondandóját: „Daumer bebizonyítja, hogy a keresztények valóban gyilkoltak embereket, s az úrvacsorán emberhúst ettek és vért ittak. Ez magyarázza meg, hogy a rómaiak, akik pedig minden vallási szektát megtűrtek, miért üldözték a keresztényeket, és miért semmisítettek meg a keresztények később minden olyan pogány írásművet, amely a kereszténység ellen irányult… Ennek a története, ahogy azt Daumer munkájában olvashatjuk, a végső csapás a kereszténységre, s megkérdezhetjük, mit jelent ez nekünk. Minket ez arról győz meg, hogy a régi társadalom a végét járja, és hogy a csalás és az előítéletek építménye összeomlóban van.” Ez igen nagy hatást gyakorolt az egybegyűltekre, s határozat született, hogy Daumer könyvét meg kell szerezni. Később Marxnak bizonyos kételyei támadtak e felfogást illetően, maga Daumer pedig annak rendje és módja szerint 1858-ban megtagadta korábbi nézetét, és buzgó katolikus lett. Az epizód azonban így is különös: Marx kijelentése a keresztény rituális gyilkosságról összes művei hivatalos német kiadásának ugyanabban a kötetében olvasható, mint a Kommunista Kiáltvány. Vö. W. Schulze: „Der Vorwurf des Ritualmordes gegen die Christen im Altertum und in der Neuzeit”. In: Zeitschrift für Kirchengeschichte, 65. köt., Gotha, 1953-54,304-306.1.

Összegzésül: az őskeresztényekre szórt rágalmakat nem lehet egyetlen okra visszavezetni. Amikor a keresztények még jelentéktelen számú kisebbséget alkottak, állásfoglalásaikkal, hitelveikkel, magatartásukkal mindazokat az értékeket tagadták, amelyek a görög-római társadalomban alapvetők voltak, s amelyek összetartó erejének az oly sokat köszönhetett. Ezért bizonyos keresztény szokásokat, kivált az úrvacsorát és az agapét, úgy értelmezték félre, hogy ez a másképp gondolkodó vallási kisebbség végül is forradalmi, politikai összeesküvést forraló csoportnak látszhatott. Sőt olyannyira tévesen értelmezték ezeket a szokásokat, hogy végképp embertelennek tűntek, s akik e szokásoknak hódoltak, azokat nem is vették emberszámba. Ez a szemlélet olykor alkalmat adott arra is, hogy törvényes színben tüntessen fel olyan üldözéseket, amelyekben más indítékok, például a kapzsiság és a szadizmus is közrejátszottak.

A századok folyamán aztán ez a képlet sokszor megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy az ortodox keresztények váltak üldözőkké, az üldözöttek pedig immár más, szakadár csoportok voltak.

A III. század elejétől kezdve a keresztényeket mások is, maguk is egyre kevésbé tekintették harcos kívülállók csoportjának; betagolódásuk a görög-római társadalomba már megindult, s kezdtek e társadalomban berendezkedni. De nem minden keresztény alkalmazkodott a változó körülményekhez. Keleten az alapítójáról, Montanoszról elnevezett vallási ébredési mozgalom, a montanizmus tiltakozott mind a világgal kötött kompromisszum, mind az egyházon belüli hivatalos hatalom és ellenőrzés ellen. A kisázsiai Phrügia távoli, belső vidékein keletkezett montanizmus leginkább a görög városok elkényelmesedő kereszténysége elleni lázadást testesítette meg. Ez a szekta, amely epekedve szomjazott a vértanúságra, s a világvége és a Millennium közeli eljövetelét jósolgatta, a II. század vége felé hallatott magáról először. De fennmaradt több évszázadon át, s amikorra a kereszténység a birodalom hivatalos vallása lett, egyre erősödő gyanakvással nézték a régmúlt időknek ezt a maradványát.

A IV. század közepe és az V. század közepe közötti időszakban több nagytekintélyű keresztény célozgatott arra, hogy ezek a művelt világtól távol élő, megátalkodottan nyakas emberek valamiféle kannibalizmust űznek. Philastrius bresciai püspök ezt mondja róluk: „Azt beszélik az emberek, hogy ezek a húsvét ünnepén egy gyermek vérét keverik ételáldozatukba, s ennek darabjait szétküldik mindenfelé tévelygő és gonosz híveiknek”.¹ Epiphaniosz is montanistákra gondol, amikor azt mondja, hogy egy bizonyos szekta hívei „réz tűkkel összevissza szurkálnak egy kisgyermeket, hogy így szerezzenek vért áldozatukhoz”.² Még a kiváló Ágoston is így tudósít ezekről a phrügiaiakról: „Azt beszélik az emberek, hogy ezeknek a leggyalázatosabb szertartásaik vannak. Mondják, hogy vérét veszik egy egyéves gyermeknek, úgy, hogy a testén mindenfelé apró vágásokat ejtenek, s ugyanakkor készítik el úrvacsorai eledelüket is: a vért lisztbe keverik, s abból kenyeret sütnek. Ha a fiú meghal, vértanúnak tekintik, ha pedig életben marad, kiváló papnak”.³ Maguk a montanisták persze ugyanúgy reagáltak, mint a II. századi keresztények: rosszindulatú rágalmakként utasították el ezeket a meséket.⁴ Tudták, hogy ártatlanok, sőt ezt még az egyház néhány vezetője is elismerte.⁵

Szent Ágoston utalt a manicheusok közt dívó különös szokásokra is. Az ő idejében a manicheus vallás már eredeti honának, Perzsiának a határain túlra terjeszkedett, s egyre mélyebben nyomult be a görög-római világba. Ahogy haladt nyugat felé, egyre inkább a kereszténység hatása alá került. Kivált Észak-Afrikában a kereszténység egy „racionálisabb” válfajának mutatkozott, amely megszabadult az Ótestamentum terheitől, s ezért komoly versenytársa lett a katolicizmusnak a tanult emberek körében. Maga Ágoston is a manicheus egyház tagja volt kilenc éven át, mielőtt áttért a katolikus hitre. Ő azonban csak auditor, vagyis világi manicheus volt; a történet, amelyet elmond, az electusokra vonatkozik, akik a vallás tudós mesterei voltak.

Ágoston szerint abban az időben, amikor ő még manicheus volt, egy nő egyszer elpanaszolta neki, hogy egy vallásos összejövetelen, ahol ő külön ült más asszonyokkal, „bejöttek néhányan a választottak közül; egyikük eloltotta a lámpát, mire egy másik, akit nem ismert fel, ölelgetni kezdte, s bűnre kényszerítette volna, ha ő el nem kezd kiabálni, s így meg nem menekül. Ez azon az estén történt, amikor egy ünnep vigíliáját ülték.”⁶ Ágoston elismeri ugyan, hogy a tettest sohasem találták meg, de hozzáteszi, hogy ilyesmi nyilván nagyon gyakran esett meg. Az ember joggal kérdezheti, hogy ha csakugyan így állt a dolog, ő maga hogyhogy sohasem látott ilyesmit annyi sok év alatt, amíg e közösség tagja volt. Az igazság az, hogy a manicheus electusok vagy perfectusok még az ellenségeik között is teljes önmegtartóztatásukról és szigorú aszkézisükről voltak híresek, és semmi okunk sincs azt hinni, hogy ez a valószínűtlen történet bármi egyéb, mint azoknak a vad orgiákról szóló képtelen históriáknak a szelídített változata, amelyek korábban a keresztény agapé köré szövődtek.

Évszázadok múltán ezeket a buja tivornyákról, gyermekölésről, emberevésről szóló meséket felelevenítették, és különböző, a középkori keresztény világon kívül álló vallási csoportokra alkalmazták. Eközben a történetek egyre erősebben beépültek a keresztény démonológia törzsanyagába. Akik szabados tivornyákon tobzódtak és gyermekeket ettek, a pogány görögök és rómaiak szemében a társadalom és az emberiség ellenségei voltak. A középkori keresztények szemében ezenkívül még Isten ellenségei és a Sátán szolgái is; iszonyú tetteiket a Sátán és démonai sugallták, s ezek az ő érdekeiket szolgálták. Ahogy múltak a századok, a sötétség hatalmai egyre fenyegetőbbnek mutatkoztak ezekben a történetekben, s végül övéké lett a főszerep. A szerelmi kicsapongások, a gyermekölés és az emberevés fokozatosan mind új értelmet kaptak, s egyvallásos Sátán-kultusz megnyilvánulásai, az ördögimádás kifejeződései lettek. Végül az egész éjszakai orgiát úgy képzelték el, hogy az egy testi alakban jelen lévő démon vezetésével és közvetlen irányításával zajlik le.

Egészen világosan láthatjuk ezeket a változásokat, ha időrendben követjük nyomon azokat a vádakat, amelyek a keleti és nyugati kereszténységben bizonyos szakadár szekták ellen felmerültek. Kezdhetjük a paulikiánusok szektájával, amely Délkelet-Örményországban működött, kívül a birodalom határain, és kívül az örmény egyház fennhatóságán. 719-ben ennek az egyháznak a feje, a „Bölcs”-ként emlegetett Odzsuni IV. Szent János nagy zsinatot hívott össze, amely ezeket az embereket a „Sátán fiai”-ként ítélte el, s ő maga írt egy traktatust, amelyből egészen világosan kiderül, hogy ez mit jelentett.⁷ A paulikiánusok, mondja vádlóan, a sötétség leple alatt gyűlnek össze, s ezeken a titkos összejöveteleken vérfertőzést követnek el tulajdon anyjukkal. Ha gyerek születik, azt addig dobálják egymásnak, míg csak meg nem hal, s akinek a kezében meghal, azt teszik meg a szekta vezetőjének. Ezeknek a csecsemőknek a vérét liszttel keverik el, s abból lesz az úrvacsorai kenyér; vagyis ezek az emberek még a saját kicsinyeiket megevő disznón is túltesznek a falánkságban. Odzsuni János ilymódon logikai kapcsolatba hozta egymással a két eredetileg önálló elképzelést, a szerelmi orgiát és a „thüesztészi lakomá”-t, s ezzel megadta a mintát későbbi nemzedékeknek. De ez még nem volt elég; azt is leírta, hogy a paulikiánusok miképp fejezik ki tiszteletüket az Ördögnek, mélyen meghajolva, miközben szájuk tajtékot vet. Ez a mozzanat is része lett aztán a hagyományos sztereotípiának.

Egy későbbi keleti példában még világosabban látható a Sátán és démonainak szerepe. 1050 körül Psellos Mihály Konstantin, aki híres filozófus, egyszersmind vezető bizánci államférfi volt, írt egy görög nyelvű dialógust A démonok munkálkodásáról címmel, s ennek két fejezetében a bogumilok szektájával foglalkozott.*

Psellos Konstantinápolyban élt és írt, a bogumilok pedig a messzi Thrákiában laktak; Psellos tehát egy thrákiai látogató szájába adja, amiről beszélni akar. Ez az a „misztikus áldozat”, amelyet a thrák, állítása szerint, húsvét idején személyesen látott:

A thráknak nincsenek kétségei afelől, mi a titkos céljuk e szertartásoknak. Azoknak a lelkében, akik ezeken résztvesznek, már nyoma sem marad az isteni befolyásnak, s a démonok ütnek benne tanyát. Érvényes ez olyanokra is, akik nem is tudják, miben vesznek részt: azzal, hogy gyermekhúst esznek, ők is a démonok karmába kerülnek. Psellos, traktatusának egy más részében, eszkatológiai megvilágításba állítja az egész kérdést. Azért történnek ezek az iszonyatos dolgok, mert közel a vég. Küszöbön áll az Antikrisztus eljövetele, amelyet szükségszerűen szörnyű tanításoknak és törvénytelen üzelmeknek kell előkészíteniük. Saturnus, Thüesztész, Tantalosz cselekedetei, az, hogy megették gyermekeiket, Oidipuszé, az, hogy anyjával közösült, Kinüraszé, az, hogy leányaival párzott – ezek a fertelmességek most rendre ismétlődnek, azt jelezve, hogy elérkeztek a vég napjai. Másszóval, ezek a démoni seregek végső, kétségbeesett próbálkozásai az Isten ellen folytatott küzdelmükben.

A XI. századig a nyugati kereszténységet jóval kevésbé bolygatták meg a szakadár vallási mozgalmak, mint a keleti kereszténységet. Amikor azonban Psellos a bogumilok elleni támadását szövegezte meg, már a Nyugat is aggodalommal vette tudomásul, hogy ott is vannak eretnekek. Az egyházi és világi hatóságok egyaránt élesen reagáltak az új helyzetre; nemcsak megégették az eretnekeket, hanem rágalmakkal is illették őket. Az első kivégzésre 1022-ben került sor, Orléans-ban. Nyugat-Európában ennek az eseménynek a kapcsán bukkantak fel először vérfertőzésről, emberevésről szóló históriák; mármint először azóta, hogy több mint nyolc évszázaddal korábban Lyonban a pogányok tömegesen végeztek ki keresztényeket.

Ez az eretnek csoport többségében az orléans-i társaskáptalani egyház kanonokaiból állt, tudós, istenfélő férfiakból, akik közül egy korábban még a királyné gyóntatója is volt. Akadtak köztük világi nemesurak, néhány apáca és más nők. A légkör mélységesen vallásos volt; a vezetők nemcsak hirdették, de élték is a legteljesebb mértékben szent és jámbor életet, s éppen ez vonzotta követőiket. És ezek az emberek nem féltek hitüket megvallani, mert meg voltak győződve arról, hogy a Szentlélek majd megoltalmazza őket, s végül nevetve mentek a máglyára. Vallomásuk tehát, amelyet a király, királyné és a püspökök jelenlétében tettek, éppen ezért a legteljesebb hitelt érdemli. Vallomásukból az derül ki, hogy az általánosan elfogadott keresztény tanokból sok mindent elvetettek: nem hitték, hogy Krisztus szűztől született, vagy hogy az emberekért szenvedett, vagy hogy halottaiból feltámadott. Nem voltak meggyőződve a kereszténység, az úrvacsora, vagy a szentekhez való imádkozás természetfölötti hatékonyságáról. Viszont misztikusok voltak. Hitték, hogy mindnyájan magukba fogadták a Szentlelket, s az a szívükben lakik, s minden útjukban az vezérli őket.

Hitelveik tehát nem sokban különböztek azoktól, amelyeket majd sok évszázaddal később a kvékerek vallottak, s nyugtalanítóbbak sem voltak azoknál. Csakhogy ezek a szakadárok valamiféle „mennyei eledel”-ről is beszéltek, s ez elég volt ahhoz, hogy az emberek képzelete működni kezdjen. Egy korabeli krónikaíró, Adhémar de Chabannes elmondja, hogyan szedte rá ezeket az embereket egy írástudatlan világi személy, aki gyermekek hamvait etette meg velük, s ezzel a maga szektájához fűzte őket. Miután megtörtént a beavatásuk, ismételten megjelent nekik az Ördög, hol egy néger, hol egy fényes angyal képében. Naponta bőven ellátta őket pénzzel; viszonzásul nekik meg kellett szívükben tagadniuk Krisztust, még ha nyilvánosan továbbra is azt bizonygatták, hogy hűséges követői Krisztusnak. És az Ördög arra is ismételten felszólította őket, hogy titokban gátlástalanul vessék bele magukat mindenféle bűnbe.⁹

Két emberöltővel később, 1090 körül, egy Pál nevű chartres-i szerzetes még részletesebben számolt be a dologról. „Bizonyos estéken összegyülekeztek, előre meghatározott órában – írja –, s mindegyikük hozott magával egy lámpát. Azután fennhangon sorolták a démonok nevét, mint egy litániát, míg végül hirtelen meglátták az Ördögöt, aki ilyen vagy olyan állat formájában ereszkedett le közéjük. Mihelyt mutatkozott ez a jelenés, a lámpákat nyomban eloltották…” A továbbiakban a szerzetes híven követi elődeit, kivált Adhémar de Chabannes-t és Psellost. S miután beszámol a már ismert szabados és vérfertőző orgiáról, a csecsemők elhamvasztásáról, a lelkeket rabbá tevő, ördögi ital kotyvasztásáról, szavait ezzel zárja: „Legyen ez kellő intés a keresztényeknek arra, hogy óvakodjanak ettől a gonosz cselekedettől…”¹⁰

Száz évvel később már közhelynek számított, hogy az Ördög, vagy egy alantasa, egy démon elnököl az eretnekek éjszakai orgiáin, valamilyen állat, legtöbbször macska alakjában. És ez nem az írástudatlan többség folklórjának, hanem a szellemi elit világképének része volt; tudós papok, akik helyzetüknél fogva nagy ügyismerettel rendelkeztek, sziklaszilárdan hitték ezt. Például az angol Walter Map nemcsak fontos egyházi ember volt, hanem többízben bíró is, és II. Henrik udvarnagya. Szellemes társaságbeli férfi volt, akit Champagne grófja örömmel látott vendégül udvarában, amikor Map útban volt Rómába, egy egyetemes zsinatra. Ám ez a nagyon művelt, finom és tapasztalt ember nem átallott olyan elképesztő dolgokat leírni az eretnekek gyűléseiről, hogy az ember tréfának vélné, ha a szöveg összefüggéseiből nem volna nyilvánvaló, hogy teljesen komolyan gondolja, amit mond. De nugis curialiunz (Udvaronc bohóságok) című könyvében leírja, mit mondtak állítólag korábbi üzelmeikről olyan francia eretnekek, akik megtagadták eretnek nézeteiket, s visszatértek a katolikus egyház kebelébe. A szakadárok szokás szerint éjnek idején gyűltek össze egy házban – egy „zsinagógá”-ban, ahogy Map mondja –, s annak minden ajtaját és ablakát jól bezárták. Miután egy darabig csendben várakoztak, hirtelen egy irdatlan nagy fekete macska ereszkedett le közéjük kötélen. Aztán eloltották a lámpákat, és az eretnekek, akik összeszorított foggal zsolozsmáztak (bizonyára, hogy odakint senkinek se keltsék fel a figyelmét), uruk, a macska körül csoportosultak. A sötétben tapogatódzva keresték meg az ördögi állatot, s megtalálván, ki-ki megcsókolta testének éppen azt a részét, amely a legalkalmasabbnak látszott megalázó vágyának kielégítésére: a lábát, a nemi szervét, a farka tövét (éppen úgy, ahogy az őskeresztényekről híresztelték, hogy az összejövetelüket vezető pap nemi szervének mutatták be hódolatukat!). Ezt megcselekedvén csak ennek felajzó hatására kezdték el szokott féktelen orgiájukat az eretnekek.¹¹

Akkorra, amikor Map 1180 táján ezeket írta, már a hivatásos bölcselők és hittudósok körében is elterjedtek efféle nézetek. Osztotta ezeket a francia Main de Lille is, aki olyan nagytudású ember hírében állt, hogy tréfásan csak doctor universalisként emlegették. Amikor 1179-1202 között megírta kora eretnekei ellen a röpiratát, meg kellett magyaráznia, miért katharoknak hívják az egyik legjelentősebb eretnek szektát. Válasza helyes: a név a „tiszták” jelentésű görög „katharoi”-ból származik; ám ő vagylagosan egy másik szószármaztatást is szükségesnek érez: a közép-latin „cattus”-ból, ami „macská”-t jelent, mert ebben az alakban jelenik meg nekik Lucifer, s így kapja tőlük undorító csókjaikat.¹² Guillaume d’Auvergne párizsi püspök, a neves skolasztikus ugyanilyen hiszékeny volt. „Lucifer — írja — (Isten engedelmével) megjelenhet imádóinak és tisztelőinek, fekete macska vagy varangy képében, s csókokat kérhet tőlük; macskaként — milyen undorító! — a farka tövére, varangyként — milyen iszonyú! — a szájára.”¹³

Változóban volt a légkör. Olyan elképzelések amilyenek a korai középkorban teljesen ismeretlenek voltak Nyugat-Európában, kezdtek közhelyszerűvé válni. Amint ez gyakran megesik, koholmányokat a gyakori ismételgetés következtében kezdtek tényként elfogadni. Nyilvánvaló, hogy amikor Guillaume d’Auvergne papírra vetette megjegyzéseit, valamikor 1231 és 1236 között, már bizton számíthatott a legmagasabb helyről jövő támogatásra, mert mint majd látni fogjuk, 1233-ban e képtelen agyszüleménynek egy különösen kidolgozott változata egy pápai bullába is belekerült.

A XI. és XII. században a (nem nagyon sok eretnek halálát jelentő) kivégzések a világi hatóságok, vagy a csőcselék műve voltak; az egyház, bár nagyonis érdekében állt az eretnekség felszámolása, általában a meggyőzés eszközével élt, s nem szívesen hagyta jóvá az erőszak alkalmazását. Kivételek azonban már akkor is akadtak. 1025-ben Gérard, cambrai püspök vizitációra ment egyházmegyéjében. Arrasban egy eretnek-csoportot jelentettek fel neki; ezeket az embereket ő megkínoztatta, majd pedig, miután illő bűnbánatot tanúsítottak, kibékítette őket az egyházzal. 1035-ben Heribert milánói érseknek néhány eretneket jelentettek fel Montefortéban; miután kihallgatta őket, s azt tapasztalta, hogy nem hajlandók bűnüket megbánni, megégettette őket. Amikor II. Gérard cambrai püspök 1077-ben egy kis faluba ért vizitációja során, egy Rhamird nevű eretneket jelentettek fel neki; kihallgatása után Rhamird-t is megégették.

Ezek korai példái annak a bírósági eljárásnak, amelyet a jogászok és jogtörténészek „inkvizíciós”-nak hívnak, s amely éles ellentétben áll azzal a fajta vádemelési eljárással, amely az egész középkor folyamán a bevett gyakorlat volt. Míg a vádemelési eljárásban a vádemelést magánszemély kezdeményezte*, az inkvizíciós eljárásban a hatóságok. A hatóságok dolga volt, hogy a lakosságtól olyan értesüléseket szerezzen, amelyek bűntények felderítésében és bűnözők azonosításában célravezetőek lehetnek. Vagyis feltétlenül szükségük volt a feljelentésekre. Kellő számú feljelentés birtokában maga a bíró látott neki a gyanúsított kihallgatásának vagy „inkvizíció”-jának.

Az efféle eljárás kezdetei a császárkori római joggyakorlatban lelhetők fel. A római jogban, akárcsak a germán jogban, a vádemelési eljárás volt érvényben, kivételek azonban akadtak. Nevezetesen a crimen laesae majestatis eseteiben a hatóságoknak kellett megindítaniuk a vizsgálatot, és magánszemélyeknek kellett vádakkal előállniuk. Valami ebből az álláspontból átment a középkori egyház kánonjogába. A vallási szakadárt már egészen korai időktől fogva hajlamosak voltak úgy megítélni, mint aki Isten felsége ellen vétkezett; és jellemző, hogy az inkvizíciós eljárás legkorábbi példái mind a vallási szakadár mozgalmak elleni küzdelemmel kapcsolatban fordultak elő.

Minthogy a XII. század második felétől egyre jobban terjedtek a vallási szakadár mozgalmak, a törvény erejével kezdtek fellépni ellenük. 1184-ben a veronai zsinaton III. Lucius pápa és I. Frigyes császár az eretnekek kiközösítését rendelte el, azokat az eretnekeket pedig, akik nem voltak hajlandók nézeteiket visszavonni, vagy nézeteik megtagadása után vétségükbe visszaestek, büntetés végett át kellett adni a polgári hatóságoknak. Az 1215-ben tartott negyedik lateráni zsinat határozataira több uralkodó úgy reagált, hogy a makacs eretnekséget halállal büntetendőnek nyilvánította. 1231-ben pedig IX. Gergely pápa és II. Frigyes császár, egymással egyetértésben, következetes, egységes törvényeket léptetett életbe a birodalom területén élő eretnekek ellen. Az eretnekségért kiszabható büntetéseket – köztük a halálbüntetést is – először ekkor fogalmazták meg egyértelműen.

Eközben fokozatosan intézményesült az inkvizíciós eljárás. A XIII. század elején III. Ince pápa, a nagy szervező ezt rendszeresítette egyházi személyek esetében mint szabályos eljárási formát. Egyházi személyt persze csak egyházi bíróság elé lehetett állítani, s a kánonjog szerint vádlója nem lehetett önmagánál alacsonyabb rangú egyházi ember. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy püspökök, apátok s más efféle rangos személyek sokáig csaknem teljesen mentesültek a büntető rendelkezésektől. Az inkvizíciós eljárás lehetővé tette az egyházi hatóságoknak, hogy indokolt esetben akár a legmagasabb rangú egyházi személyek ellen is pert indítsanak. Ez tagadhatatlanul üdvös reform volt; az Inkvizíció létrejöttével azonban új értelmet kapott.

Az Inkvizíció az inkvizíciós eljárásról kapta a nevét, és nem megfordítva, ahogy ezt sokan hiszik: „inkvizíció”-kat, vagyis hivatalos vizsgálatokat folytatott, és „inkvizíciós” tárgyalásokat tartott jó előre kialakított álláspontok alapján. De intézményként az inkvizíciós eljárást saját különleges céljára, az eretnekek megsemmisítésére is alkalmassá tette. Az eljárás, ahogy azt az Inkvizíció használta, rendkívül igazságtalan volt a vádlottra nézve. Csak ritkán engedték meg neki, hogy védőügyvédet fogadjon, de ha megengedték is, az ügyvéd nem annyira a védelmén fáradozott, hanem inkább beismerő vallomásra igyekezett rábírni. A perekre – amelyek hajdan a „vádemelési” eljárásnak megfelelően nyilvánosak voltak – most a titokzatosság leple borult. S noha a („tanú”-nak mondott) vádlott beismerő vallomása kellett ahhoz, hogy elítélhessék, ezt kínzással is szabad volt kicsikarni. A vádlottat meghatározatlan ideig börtönben lehetett tartani, kenyéren és vízen, a kihallgatás előtt, vagy egyik kihallgatástól a következőkig. Az a rab, aki nem tört meg, s továbbra is ártatlanságát hangoztatta, akár életfogytiglan is börtönben maradhatott. Azt a rabot, aki beismerő vallomást tett, három nap múlva felszólították vallomásának megismétlésére, s akkor félreérthetetlenül ki kellett jelentenie, hogy amit mondott, saját szabad akaratából mondta, nem pedig kínzás vagy a kínvallatástól való félelme hatására. Ha azt tette, amit vártak tőle, szertartásosan összebékítették az egyházzal, s kiszabtak rá valamilyen enyhébb vagy súlyosabb büntetést vagy penitenciát. Ha viszont vallomását bármilyen indokkal visszavonta – például azzal, hogy kínzással csikarták ki belőle –, visszaeső eretneknek minősült, és (minthogy az egyháznak tilos volt ölnie), átadták a világi hatóságoknak, hogy elevenen megégessék. Az eljárásból, ahogy azt az Inkvizíció tökéletesítette, olyan eszköz lett, amelynek csakugyan iszonyúak voltak a lehetőségei.

A pápai Inkvizíció csak a XIII. század második felében jutott el a teljes szervezettség fokára, de a mainzi érsek már 1231-ben, a IX. Gergely és II. Frigyes megállapodása után kinevezett egy bizonyos Marburgi Konrádot inkvizítornak az érseki széke alá tartozó hatalmas területre. Ez végzetes lépés volt, mert ez az ember elvakult fanatikusnak bizonyult. Ráadásul még nem volt meg a kialakult gyakorlat arra, hogy fanatizmusát miképpen lehetett volna megfékezni. Az az eljárás, amelyet később az Inkvizíció dolgozott ki, bármilyen igazságtalan volt is, kevésbé volt önkényes annál, amelyet ez az úttörő amatőr tákolt össze.¹⁴

Valószínűleg látszik, hogy Marburgi Konrád főúri családból származott, s korábban valamikor a premontrei rend tagja volt, utóbb azonban csak világi pap lett. Egyetemet végzett, valószínűleg Párizsban, és híres volt nagy tudományáról, de méginkább félelmetes személyiségéről és szigorú életviteléről. Ezt a böjtölésben elaszott, komor és riasztó küllemű embert tisztelték is, de féltek is tőle. Megvesztegethetetlen volt; bár hosszú éveket töltött a türingiai gróf udvarában, s nagy befolyású ember lett, mindenféle egyházi javadalmat visszautasított, s megmaradt egyszerű papnak. Ijesztően szigorú is volt. A ma Türingiai Szent Erzsébetként ismert grófné gyóntatójaként olyan keményen bánt bűnbánó hívével, hogy az még a korabeli mércével mérve is rendkívülinek számított. Többször is megtette például, hogy a huszonegy éves özvegyasszonyt tudtán kívül valamilyen jelentéktelen vétség elkövetésébe ugratta bele, s aztán őt is és nőcselédeit is úgy megkorbácsoltatta, hogy a verés nyoma hetek múlva is látszott.

A hit védelmével rendszeresen őt bízták meg a pápák. 1215-ben, majd újra, 1227-ben, amikor a mohamedán hatalom elleni újabb támadás terve készült, az ő feladata lett, hogy a szószékről a keresztes hadjáratot meghirdesse. Ahogy egyik helyről a másikra utazott – mindig szamárháton, mint Jézus –, egyháziak és világiak tömege követte; a városok határában csakúgy sereglettek fogadására a lakosok, zászlókkal, gyertyákkal, tömjénnel. A keresztes hadjárat hirdetésében elért sikere hírnevet szerzett neki.

Konrádnak abban is bőven volt tapasztalata, hogy a hitet miképp kell belső ellenségek ellen megvédeni. Az 1215-ös lateráni zsinat azzal, hogy nyomatékosan, állásvesztés terhe alatt a püspökök kötelességévé tette az eretnekek üldözését és megbüntetését, ösztönzést adott a besúgóknak. Özönlöttek a feljelentők, akik égtek a vágytól, hogy minden eretneket kiirtsanak. Ezek közül is kiemelkedett Konrád, s buzgalma nem maradt észrevétlen. 1227-ben a pápa azzal a feladattal bízta meg, hogy gyűjtsön össze olyan terhelő adatokat, amelyek alapján kit-kit a püspökénél az előírásoknak megfelelően fel lehet jelenteni. 1229-ben Konrád az eretnekek ellen prédikált Strassburgban, méghozzá olyan eredményesen, hogy két embert megégettek. Az, hogy 1231-ben a német föld első hivatalos inkvizítorává nevezték ki, méltó csúcsa volt egy ilyen pályának.

Ekkor már működött két nemhivatalos inkvizítor, akik, úgy látszik, önmaguk nevezték ki magukat. Egyikük, Conrad Torso, Domonkos-rendi laikus testvér, a másik egy Johannes nevű félszemű, félkarú csirkefogó; úgy hírlett, korábban mindketten eretnekek voltak. Valahogy nyilván megszerezték azt a tekintélyt, ami akkoriban a szent embereknek kijárt, mert a nép tömegei támogatták őket, s ezért tudhatták annyira megfélemlíteni a világi bírákat, hogy azok a kettejük által kiszemelt embereket készséggel megégessék. Engedelmeskedtek utasításaiknak a szerzetesek is, a Domonkos- és Ferenc-rendiek egyaránt, és segédkeztek az égetésekben.

Conrad Torso és Johannes néhány igazi eretnek leleplezésével kezdte, olyan emberekével, akik nemcsak megvallották hitbeli meggyőződésüket, hanem megátalkodottan ki is tartottak mellette; ezeket annak rendje és módja szerint perbe is fogták, bűnösnek mondták ki, és kivégzésre átadták a világi hatóságoknak. A két férfiú azonban hamarosan már nem mutatkozott ilyen körültekintőnek. Azt állították, hogy ránézésre meg tudják állapítani, ki az eretnek, s városról városra, faluról falura járva ilyen tisztára intuitív alapon jelentgették fel az embereket. Az ily módon megégetettek közt immár akadtak kifogástalanul hithű katolikusok is, akik a lángok közt is egyre Jézust, Máriát és a szenteket szólongatták. „Örömest megégetnénk mi száz embert is – mondták az amatőr inkvizítorok –, ha csak egy volna is köztük bűnös.”¹⁵

Eleinte a szegények közt lelték meg áldozataikat, de ez nem elégítette ki őket, s hamarosan kitaláltak valamit, amivel a gazdagokat is hatalmukba kerítették. A német király, VII. Henrik éppen akkoriban adott ki egy rendeletet, amelyben arról intézkedett, mi legyen az eretnekség miatt elítélt személy vagyonával; eszerint a vagyon egy része az illető hűbéruraira szállt, más része azonban az örököseire. Az inkvizítorok új megoldást javasoltak: ha javaslatukra gazdag embert égetnek meg, egész vagyonát kobozzák el és osszák el a különböző hűbérurak között, beleértve a királyt is, az örökösöknek pedig egyáltalán semmi se jusson. Ez a javaslat egy időre mintha el is érte volna a célját; az inkvizítorok jócskán kaptak támogatást a társadalom legfelső rétegeitől.

Conrad Torso és Johannes, ez a két sötét alak csatlakozott Marburgi Konrádhoz, akinek a vakbuzgósága őszinte volt, s így kialakult együttesük elképesztően hatékonynak bizonyult. Önkényes és zsarnoki akaratuk óriási területen érvényesült. Ezek a bírák senki emberfiától nem féltek, s ítéleteik egyformán sújtottak parasztokat és városi polgárokat, egyházi embereket és lovagokat. Akiről eldöntötték, hogy vádat emelnek ellene, annak nem adtak időt a gondolkozásra, vagy védőbeszéde elkészítésére, hanem azonnal ítélkeztek ügyében. Ha bűnösnek mondták ki, még azt sem engedték meg neki, hogy a gyóntatójával találkozhasson, hanem a lehető legrövidebb időn belül kivégezték, gyakran még őrizetbe vétele napján. És az elítéltetéstől és kivégzéstől csak egyféleképpen lehetett megmenekülni: ha a vádlott bevallotta eretnekségét. Akkor viszont megkívánták, hogy bűnbánatának tanúbizonyságát adja: fejét kopaszra kellett borotváltatnia, szégyene látható jeleként, s ami még fontosabb volt, meg kellett neveznie eretnektársait, s tüzetesen be kellett számolnia arról az „eretnekiskolá”-ról, amelyben kiképezték. Ha magától nem tudott kielégítő tájékoztatást adni, Marburgi Konrád és társai készséggel segítettek. Ilyenkor vezető szerepet játszó nemesurak nevét hozták szóba, mire a vádlott általában sietett egyetértőleg rávágni: „Azok az emberek ugyanolyan bűnösek, mint én; ugyanabban az iskolában tanultunk”. Egyesek azért tették ezt, hogy családtagjaikat megmentsék a vagyonelkobzástól és a szegénységtől, de a legtöbben egyszerűen azért, mert féltek az elevenen való megégetéstől. Olyan magas fokra hágott a terror, hogy testvér testvért jelentett fel, feleség a férjét, úr a parasztját és paraszt az urát.

Konrád erősen támaszkodott az egyházba visszatért volt eretnekektől származó feljelentésekre is. Bármit mondtak is neki az efféle emberek, ő vakon elhitte, s a legkevésbé sem törte magát azért, hogy állításaikat ellenőrizze; ez a nemtörődömsége számtalan túlkapásnak lett a forrása. Igazi eretnekek ki tudták használni hiszékenységét a maguk javára. Úgy intézték, hogy valamelyikük színleg megtérjen, akkor azután jó katolikusokat jelentettek fel eretnekként; ezzel részint bosszút akartak állni a máglyán elpusztult testvéreik haláláért, részint pedig el akarták terelni a figyelmet még életben lévő testvéreikről. És az üldözés apparátusát magánbosszú céljaira is fel lehetett használni. Egy Adelheid nevű fiatal nő önként jelentkezett mint bűnbánó eretnek, pusztán azért, hogy feljelenthesse rokonait, akik őt egy örökségből ki akarták forgatni. A szolgálatkész Konrád valamennyiüket megégettette.¹⁶

Konrád inkvizítori ténykedése körülbelül másfél évig tartott, s olyan, egymástól távoli helységekre terjedt ki, mint Erfurt, Marburg és a Rajna-menti Mainz, Bingen és Worms. Még csak megközelítőleg sem lehet megmondani, ennek következtében hány embert égettek meg, de abban az összes korabeli források megegyeznek, hogy nagyon sokat. Annyi tény hogy a bizonytalanság és szorongás légköre, a megalapozatlan feljelentések és a hamis vallomások hulláma a lakosság széles rétegeiben keltett nyugtalanságot.

A papság legfelsőbb rétege is megriadt. Konrád saját felettese, III. Siegfried mainzi érsek a kölni és a trieri érsekkel összefogva kérte a vakbuzgó papot, hogy mérsékelje magát. Egy Mainzban 1233. június 25-én tartott zsinat igyekezett volna egy kevésbé végletes eljárást bevezetni, amely az eretnekeknek inkább a megnevelését és megtérését, nem fizikai megsemmisítését szorgalmazta.¹⁷ A fontosabb egyházi emberek közül csak egy támogatta az inkvizítort, a hildesheimi püspök, aki maga is fanatikus volt. A többiek mind mérsékletet javasoltak; egy ilyen javaslat azonban csak még jobban növelte Konrád dühét, s újabb túlkapásokra sarkallta. Végül már olyan embereket kezdett megvádolni, akik előkelő származásúak voltak, egyszersmind közismerten vallásosak; és ez lett a veszte.

Henrik, Sayn grófja hatalmas úr volt, sok föld birtokosa a Rajna mentén és Hesse tartományban is. Buzgó katolikus volt, aki nemcsak alapítványokat tett kolostorok és templomok javára, hanem részt vett egy keresztes hadjáratban is. Konrád mégis megidézte, eretnekség vádjával, mert tanúi voltak, akik – állításuk szerint – látták a grófot, feltehetőleg valamilyen éjjeli tivornyán, egy rákon lovagolni. A mainzi érsek körültekintően úgy intézte, hogy az ügyet a birodalmi rendek gyűlésén tárgyalják, amelyre közvetlenül a zsinat után került sor, Mainzban. A gróf is és az inkvizítor is megjelent, ki-ki a maga tanúival, s míg a gróf tanúi határozottan vallottak mellette, hitbeli hűségét és vallásosságát hangoztatva, Konrád tanúi mind visszavonták korábbi állításaikat, s egyesek közülük beismerték, hogy csak azért vádaskodtak a gróf ellen, mert a saját életüket akarták így megmenteni, mások viszont azt mondták, hogy a személyes bosszú volt tettük indítéka. A jelenlévő papok kivétel nélkül mind arra a meggyőződésre jutottak, hogy a gróf ártatlan, s ezt ki is jelentették. Megsemmisítő vereség volt ez Konrádra nézve.

Keserűségében és dühében Konrád nyilvánosan kiprédikált más nemesurakat, s eretnekséggel vádolta őket, majd elindult, hogy Mainzból szülővárosába, Marburgba visszatérjen. Minthogy elvakította a düh, és hivatala sérthetetlenségét túlbecsülve elbízta magát, nem fogadta el a kíséretet, amelyet a király és az érsek felajánlott neki. 1233. július 30-án az országúton meggyilkolták, vagy Sayn gróf emberei, vagy azok a nemesek, akik ellen még mindig nem hagyott fel támadásaival.

Azokon a vidékeken, ahol Konrád tevékenykedett, mindenütt örömmel fogadták a gyilkosság hírét. Halálát Isten büntetésének tekintették, s helyét a pokolban jelölték ki, a kárhozottak között. Cinkostársai is pórul jártak: Conrad Torsót leszúrták, Johannest felakasztották, a Sayn gróf ellen hamisan valló tanúkat pedig bebörtönöztette a mainzi érsek. Ezután, bár az eretnekség ellen hozott törvények érvényben maradtak, nagyobb üldözésekre már nem került sor. Ahogy egy krónikás megjegyzi, ezzel lett vége annak az üldözésnek, amelyhez foghatót nem látott a világ az őskeresztények üldözése óta; ettől kezdve szelídebb és békésebb idők jártak megint.¹⁸

Ám nem mindenki örült. Gergely pápa a német papsághoz intézett körlevelében haragjának és félelmének adott hangot.¹⁹ Marburgi Konrád – jelentette ki – a világosság szolgája volt, a keresztény hit védelmezője, vőlegénye az egyháznak, amely küzdelmeiben és győzelmeiben örömét lelte volna. Meggyilkolásának híre mennykőcsapásként érte az egyházat.

Gyilkosait a vér szolgáinak és a sötétség fiainak mondták, akik számára nem is lehet bűnükhöz mérhető evilági büntetést kitalálni. De a pápának kötelessége volt bebizonyítani, hogy nem haszontalanul forgatja Péter kardját, s legalább annyit el kellett érnie, hogy a bűnösök ne dicsekedhessenek a bűnükkel. Ezért úgy rendelkezett, hogy a papság közösítse ki a gyilkosokat és tettestársaikat, tiltsa meg, hogy az emberek velük akár csak érintkezzenek is, és sújtson egyházi tilalommal minden olyan várost, falut vagy várat, amely netán oltalmat adna nekik, mindaddig, amíg a bűnösök nem jönnek Rómába, tőle feloldozást kérni. Voltak Gergelynek más javaslatai is. A mainzi érseknek és a hildesheimi püspöknek írt leveleivel megpróbált újabb hadjáratot indítani német földön az eretnekek ellen, s még azt is javasolta, hogy akik ebben résztvesznek, ugyanolyan bűnbocsánatot nyerjenek, mint akik keresztes hadjáratra mennek a Szentföldre.

A következő év folyamán tovább mélyült az a szakadék, amely a pápát a német papságtól és a néptől elválasztotta. A birodalmi rendek 1234 februárjában Frankfurtban tartott gyűlésére csapatostul jöttek olyanok, akiket annakidején Konrád megvádolt és javaikból kiforgatott, keresztet cipelve és a rajtuk esett sérelmeket panaszolva. A méltatlankodás vihara söpört végig a gyűlésen, sőt még az is elhangzott egy püspök-fejedelem szájából: „Konrád úr megérdemelné, hogy kihantolják és eretnekként megégessék”.²⁰ Ott volt Henrik, Sayn grófja, s hivatalos formák közt tisztázták az eretnekség vádja alól. Konrád egy másik áldozata, Henrik, Solms grófja könnyes szemmel jelentette ki, hogy az eretnekség vádját csak azért ismerte el, mert így akarta elkerülni a megégettetést; őt is felmentették. Végül előálltak hatan azok közül, akiknek részük volt Konrád megölésében; velük is elnézően bántak. Konrád régi szövetségesén, a hildesheimi püspökön kívül szinte senki sem tanúsított érdeklődést egy új eretneküldözés iránt, s amikor áprilisban a mainzi érsek a német papság nevében írt a pápának, felhívta figyelmét arra, milyen durva törvénytelenségek kísérték Konrád tevékenységét.²¹ Ez viszont a legkevésbé sem hatott Gergely pápára, aki továbbra is hevesen kikelt Konrád gyilkosai ellen, sőt a német papság ellen is, amiért védelmükbe vették őket.

A pápa ott Rómában nyilván egészen másként ítélte meg Konrádot és szerepét, mint azok, akik tevékenysége közben látták; s óhatatlanul felmerül a kérdés: miért? Nem igaz (amit egyesek időnként állítanak), hogy Konrád kinevezése önkényes döntés volt, ami sértette a püspökök hagyományos jogkörét; Konrádot saját felettese, a mainzi érsek nevezte ki.^ZZ Az álláspontok ilyen lényeges eltérésének más a magyarázata. Konrád fanatikus volt, akit nem csupán az eretnekek iránti gyűlölet vezetett, hanem közrejátszottak ebben azok az abszurd démonológiai elképzelések is, amelyek az eretnekekről kialakultak. A német püspökök általában nem osztották ezeket az elképzeléseket, a pápa viszont igen, és szinte bizonyos, hogy ezeket Konrád plántálta a lelkébe.

1233-ban IX. Gergely ki is adott egy bullát, a Vox in Ramát, s ebben megtaláljuk mindazokat a mocskolódó históriákat, amelyekkel foglalkoztunk, s még többet is.* Ez a pápai nyilatkozat elmondja, hogyan is zajlik le egy új tag befogadása egy eretnek szektába. Szokás szerint először egy varangyos béka jelenik meg, amelyet a jelöltnek meg kell csókolnia, az alfelén vagy a száján, bár olykor liba, vagy kacsa is lehet ez az állat, s akár olyan nagy is lehet, mint egy kemence. Majd egy férfi jelenik meg, akinek szénfekete a szeme, s az arca szokatlanul sápadt, s ez az ember olyan sovány, mintha csak csont és bőr volna. A jelölt őt is megcsókolja, s hozzáérve jéghidegnek érzi; eközben szívéből úgy elszáll a katolikus hit, hogy emléke sem marad. Ezután a társaság asztalhoz ül, s kezdődik a lakoma. Minden ilyen összejövetelen ott áll egy bizonyos szobor, s arról lekúszik egy fekete macska, s fogadja a Walter Map által már leírt ocsmány tiszteletadást.

Több ének eléneklése után a szekta vezetője megkérdezi egyik hívétől: „Mire tanít ez?”, s ezt a választ kapja: „A legmagasztosabb békére”, amihez egy másik hozzáfűzi: „S arra, hogy feltétlenül engedelmeskednünk kell”. Ezt követi a szokásos szabados, vérfertőző, gyakran homoszexuális orgia, majd egy sötét sarokból férfi lép elő, aki deréktól fölfelé olyan fényes, mint a nap, deréktól lefelé azonban olyan fekete, mint egy macska. A belőle sugárzó fény az egész helyiséget megvilágítja. A szekta vezetője az új tag ruhájának egy darabjával ajándékozza meg ezt az embert, mondván: „Amit kaptam, neked adom”. A fényt sugárzó ember így felel: „Jól szolgáltál eddig, még jobban szolgálsz majd ezután. Amit nekem adtál, a te gondjaidra bízom”. Ezzel eltűnik.

Ami ezután következik, azt az eretnek hitelvek summázatának szánták. Az ő felfogásuk szerint Isten nagyon igazságtalanul cselekedett, amikor Lucifert pokolra vetette. A mennyország igazi teremtője Lucifer, s egy napon majd kiveti onnan Istent, s visszaveszi jogos és dicsőséges székhelyét. Akkor az eretnekek majd, reményük szerint, általa és vele eljutnak az örökkévaló boldogság állapotába. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy kerülniük kell mindent, ami neki gyűlöletes. Hitelveiknek ez a rövid foglalata igazolja azt, amit az ember amúgyis feltételezett volna, hogy a varangy, a macska, a sápadt, jéghideg férfi és a felében sugárzó, felében fekete ember mind Lucifer, vagyis a Sátán megjelenési formái.

A Vox in Rama elsősorban a német eretnekekkel foglalkozik. A mainzi érseknek szól, mint Németország prímásának, de névszerint Marburgi Konrádnak is, s szövetségesének, a hildesheimi püspöknek. Voltaképpen egy olyan jelentés alapján készült, amelyet a Rajna-vidéki eretnekek ügyében ők küldtek a pápának írt levelükben. Az eredeti jelentés nem maradt fenn, de aligha kétséges, hogy az nagyrészt, ha ugyan nem teljes egészében, Konrád műve volt. Amikor Konrád halála után a mainzi érsek megírta tiltakozó levelét a pápának, rosszallását fejezte ki azért, mert az inkvizítor erőszakkal csikarta ki áldozataiból azt a vallomást, hogy ők a varangyot, a macskát, a sápadt embert s más szörnyetegeket csókolgattak.²³

Marburgi Konrád olyan ember volt, akit nem támogatott egyetlen szerzetesrend sem, a saját személyisége tette alkalmassá és ösztökélte arra, hogy rettegésben tartsa a német társadalmat, legfelső rétegétől a legalsóig. E késztetésnek sokkal inkább ő maga volt a forrása, mint a való helyzet: noha kétségtelenül voltak az országban eretnekek, számuk és hatalmuk sokkal kisebb volt, mint amilyennek ő képzelte. Működése idején is csak az általa bejárt területekről érkeztek jelentések az eretnekekről; az ország többi részén nem mutatkozott hasonló érdeklődés. Halála után pedig mély csend következett: a krónikáknak úgyszólván semmi mondanivalójuk sincs az eretnekekről, s hamarosan még a pápa is elfelejtkezett róluk. A fenyegető sátáni veszedelemnek nyilvánvalóan semmi alapja nem volt, s az egész csak egy rögeszmés ember agyában született meg.

Ez az epizód mégis döntő fontosságú. Ekkor történt először, hogy a hagyományos démonológiai koholmányok nem a melléktermékei, hanem az indítékai voltak az üldözésnek. Maga a pápa is ekkor adott először tekintélye súlyával nyomatékot ezeknek a képtelen elmeszüleményeknek: a Vox in Rama már hiteles tényekként közölte a mendemondákat. Fontos precedensek voltak ezek. Utóbb, a következő két évszázadban ugyanilyen indítékokkal folytak az üldözések, ugyancsak legfelső támogatással és jóváhagyással. S minden újabb üldözés újabb hitelt és érvényt szerzett azoknak a lehetetlen elképzeléseknek, amelyek az üldözések indítékául és jogalapjául szolgáltak, s ezeket a képzelgéseket aztán már maguktól értetődően igaznak fogadták el, előbb a tanult emberek jó része, végül pedig az egész társadalom zöme.

Amikor a mainzi érsek Marburgi Konrádról írt IX. Gergely pápának, megemlítette azt a szektát, amelyet az utánuk nyomozó inkvizítor „lyoni szegények”-nek nevezett.¹ De a „lyoni szegények” egyszerűen a valdensek vagy valdiak egyik neve volt.

A valdens eretnekség hiteles története és igazi jellege régóta közismert.² 1173-ban egy Valdés vagy Valdo nevű gazdag lyoni kereskedőn az üdvözülés heves vágya lett úrrá. Úgy vélte, az utat, amelyen járnia kell, kijelölik neki Jézus szavai a gazdag ifjúról szóló példázatban: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat és oszd ki a szegényeknek…”³ Valdés megvált minden javaitól, és koldus lett. Kialakult körülötte egy csoport, amely, az apostolok példájára, a teljes szegénység útján akart járni. És ezek az emberek hamarosan prédikálni kezdtek.

Eddig a történet teljesen párhuzamos a ferencesek egy emberöltővel későbbi vállalkozásának kezdetével. Csakhogy míg Szent Ferencnek és társainak sikerült, bizonyos nehézségek árán, megszerezniük a pápai jóváhagyást életvitelükhöz, Valdésnek és követőinek nem: amikor 1179-ben megjelentek Rómában a lateráni zsinaton, a pápa, bár méltányolta vallásosságukat, prédikáló tevékenységüket korlátozta. A két lehetőség közül, hogy abbahagyják a prédikálást, vagy szembeszegülnek a pápával, a „lyoni szegények” az utóbbit választották, aminek az lett óhatatlanul a következménye, hogy 1181-ben kiközösítették, 1184-ben pedig hivatalosan eretneknek nyilvánították őket.

A valdensek (ahogy ekkor már nevezték őket) sokasodtak, noha egyik egyházmegyéből a másikba űzték, olykor máglyára küldték őket. Ez a francia eredetű mozgalom tovább terjedt, észak felé Liége-ig, keleten Metzig, de kivált dél felé, Provence-ba, Languedocba, Katalóniába, Aragóniába. S közben új ágai jelentek meg Itáliában, ahol Milánó volt a fellegváruk, s a Rajna mentén, Strassburgban, Trierben és Mainzban, valamint Bajorországban és Ausztriában.

A valdensek közt két csoportot lehetett megkülönböztetni, nagyjából úgy, ahogy a római egyház papságra és világi hívekre oszlott. Csak az első csoport volt a „szegények”-é, a világiakat egyszerűen csak „jóbarátok”-nak hívták. A viszonylag kisszámú „szegények” egy vallási elitet alkottak; ennek minden tagja, többéves próbaidő után, fogadalommal kötelezte magát arra, hogy Krisztus törvényét szigorúan megtartja, lemond a világról, életmódjában az apostolokat követi, s hogy nem lesz semmi tulajdona azon kívül, ami a napi megélhetéshez szükséges, és hogy örökre megőrzi szüzességét. Ezenkívül a „szegények” továbbra is feladatuknak tekintették, hogy prédikáljanak és a vándor prédikátorok fáradságos életét éljék.

Ellentétben a már említett kathar eretnekekkel, a valdensek úgyszólván érintetlenek maradtak a nem keresztény hatásoktól. Sikerült lefordíttatniuk a Vulgatát különböző nemzeti nyelveikre, és ezek a (sokszor meglehetősen pontatlan) bibliafordítások lettek hitük alapjai. Jóllehet, nem voltak tanult emberek — lévén többségükben parasztok és kézművesek —, a Szentírást nagyon alaposan tanulmányozták, s még a teljesen írástudatlanok közül is sokan fejből el tudták mondani a négy evangéliumot és Jób könyvét. Hitelveik minden szokatlansága csak az Újszövetség egyoldalú értelmezéséből származott. Például semmilyen körülmények között sem voltak hajlandók esküt tenni, s mélységesen borzadtak mindenféle, még a legköznapibb hazugságtól is. Ellenezték a testi fenyítéket, s bizonyos jelek szerint a katonai szolgálatot is. E magatartás igazolására könnyen lehetett szakaszokat találni az Újszövetségben.

Az önkéntes szegénység maradt a legfőbb érték, s ez lett a mérce, amellyel a valdensek magukat is és ellenségeiket, a katolikus papságot is mérték. Úgy vélték, hogy ha a papok nem gyakorolják az önkéntes szegénységet, valójában nem is keresztelhetnek, nem bérmálhatnak, nem szolgáltathatják ki az oltári szentséget, nem szentelhetnek fel papokat, nem gyóntathatnak, és nem adhatnak feloldozást. E szentségek érvényes kiszolgáltatásának joga csakis az önkéntes szegénység igaz híveinek, a valdenseknek volt fenntartva. Voltaképpen a „lyoni szegények”-ből és követőikből állt az egyedüli igaz egyház, a római egyház pedig utálatos lett, mert papjait nem kötelezte a teljes szegénységre.

Ilyen volt az a szekta, amely Marburgi Konrád és IX. Gergely pápa szerint elmondhatatlan orgiákat űzött és az Ördögöt imádta. A XIII. században a vádak és a valóság közti eltérés nyilvánvaló volt sokak előtt, még az ortodox elveket védelmezők köreiben is. Amikor a mainzi érsek Konrád meggyilkolása után a pápának írt, láthatólag nem volt megrendülve, ahogy a híres prédikátor, Augsburgi Dávid sem, amikor 1265 körül Értekezés a lyoni szegények eretnekségéről című munkáját írta. A szektának és elveiknek ez a módszeres taglalata határozottan elveti az ördögimádás vádját, az orgiákat pedig egyszerűen némely valdens prédikátor egyéni kihágásának tekinti, aki hivatása kedvéért elhagyta feleségét, de nem bírta megtartani az örökös szüzességet.⁴ A német területeken mégis tovább élt a régi megbélyegző sztereotípia és a XIV század elején újra is éledt.

1311 és 1315 között Ausztriai Frigyes herceg a salzburgi érsekkel és a passaui püspökkel szövetkezve folytatott hajszát, hogy az osztrák fennhatóság alatt álló országokat megtisztítsa az eretnekektől, akik ezúttal is nyilván a valdensek voltak.⁵ Azokat, akik nem vonták vissza nézeteiket, szokás szerint most is megégették, s úgy látszik, ezek voltak nagy többségben. Egy korabeli krónikás feljegyzi, hogy „valamennyien hallatlan konokságot tanúsítottak, akár a halált is vállalva, s örömmel mentek kivégzésükre”. Ugyanez a krónikás összefoglalja a szekta hitelveit is, s a valdensek által csakugyan vallott nézetek közé olyanokat is kever, amelyek egyenesen a Vox in Rama bullából származnak. Ezek az emberek, mondja e krónikás, azt vallják, hogy Lucifert és démonait igazságtalanul űzték ki a mennyországból, s végül nekik jut majd az örök boldogság, Mihály és angyalai pedig örök kárhozatra jutnak. Isten eközben semmiről sem tud és semmit sem büntet, ami a föld alatt történik; az eretnekek tehát föld alatti üregekben tartják összejöveteleiket, amelyeken vérfertőző orgiákat űznek — apa a lányával, fivér a nőtestvérével, fiú az anyjával.⁶ E nézethez a valdensek hitelveiről és viselkedéséről kapóra jött az a vallomás, amelyet Domonkos-rendi inkvizítorok csikartak ki egy bizonyos, kremsi illetőségű Ulrich Wollarból.⁷

Egyes pápák komolyan vették ezeket a fantazmagóriákat, s páratlan tekintélyüket felhasználták terjesztésükre. Mint annakidején IX. Gergely, XXII. János is bullába foglalta őket, s ezt a lépést mindkét pápa egyetlen, messzi országban működő pap hatására tette meg. Ahogy Gergely pápa Rómában feltétlen hitelt adott Marburgi Konrád német földről küldött jelentéseinek, az Avignonban székelő János pápa is gyanútlanul elhitte azt a mesét, amelyet a prágai székesegyház egy kanonokja agyalt ki. Ez a kanonok, Schönbergi Henrik még csak nem is volt igazán megszállott, mint Konrád, pusztán intrikus, aki tönkre akarta tenni saját püspökét. Ennek az embernek a sugalmazására a pápa 1318-ban dörgedelmes bullát adott ki, amelyben a püspököt az eretnekek oltalmazásával vádolta. Az itt leírt eretnekség is egyértelműen valdens eretnekség, de az igazi valdens tanok itt is képzelgésekkel keverednek a Lucifer-tiszteletről és a barlangokban folyó éjszakai orgiákról.⁸

Már az 1233-ban kelt Vox in Rama úgy mutatja be az Ördögöt, mint aki testi valójában elnököl a valdensek éjszakai összejövetelein, s ugyanezt a badarságot látjuk viszont egy évszázaddal később. Az 1338-as évről szólva a svájci Ferenc-rendi Winterthuri János említ eretnekeket, akiket máglyán égettek meg Ausztriában és a környező országokban. Ezek is bizonyára valdensek voltak, s a nekik tulajdonított szertartások csakugyan nagyon különösek. Amikor már együtt vannak földalatti rejtekhelyükön, gyűlésük prédikációval kezdődik, amelyben a szekta feje a hitelveiket fejtegeti. Majd négy ifjú jelenik meg, kezükben égő fáklya, aztán egy király lép be, pompás öltözékben, fején szikrázó korona, kezében furcsán ragyogó jogar, s körülötte lovagok fényes serege.

A király közli, hogy ő a mennyek királya, ami azt jelenti, hogy ő Lucifer. Kijelenti, hogy az imént kifejtett tanokkal egyetért, s tekintélyével élve megparancsolja, hogy azokat tartsák meg mindörökkön, s azoknak engedelmeskedjenek. Egyszeriben előjön egy kabóca, s egymás után minden jelenlévőnek ráül a szájára, amitől valamennyiükön olyan boldog elragadtatás vesz erőt, hogy minden önuralmukat elveszítik. Elérkezett a szokásos orgia ideje: a lámpákat eloltják, s mindenki közösül a szomszédjával, gyakran férfi a férfival, nő nővel. A krónikás azzal zárja mondandóját, hogy e szekta hívei a Sátán kiváltságos fiai, akik az ő szavait és tetteit utánozzák a többi ember előtt.⁹

Ezt hitték a valdensekről a német nyelvterület legdélibb részein, de úgy látszik, messze fent északon is ugyanez a kép élt róluk. 1336 körül annak vette hírét a brandenburgi püspök, hogy Angermünde városát megmételyezte az eretnekség. Inkvizítorokat küldtek a dolog kivizsgálásra, s ezek nem jártak hiába. Találtak ott szép számmal olyanokat, akiket „luciferiánus eretnekség”-gel gyanúsítottak, és tizennégy férfit és nőt, aki nem volt hajlandó hitelveit megtagadni, megégettek.¹⁰ A vádak részleteit nem ismerjük, de egy történet, amely Winterthuri János fülébe jutott, legalábbis sejteti, mit jelent a „luciferiánus eretnekség”.

A saját állítása szerint „hiteles beszámoló”-ra támaszkodó svájci krónikás elmondja, hogy egy brandenburgi iskolamester meghívta egy jóbarátját, egy Ferenc-rendi szerzetest, hogy menjen vele, ha látni akarja a Szentháromságot. Miután a ferences megkapta testvéreitől az engedélyt, s a szent ostyával felvértezte magát, elment az iskolamesterrel oda, ahol – mint kiderült – eretnekek gyűltek össze. Három feltűnően szép, fényes palástú férfi vezette az összejövetelt, akikre az iskolamester azt mondta, hogy ők az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A ferences, akire mindez hatástalan maradt, elővette és felmutatta az oltáriszentséget, s fennhangon megkérdezte: „Akkor hát ez ki?” Winterthuri János így fejezi be történetét: „A szellemek, amelyek a Szentháromság képében félrevezették és megbolondították az embereket, az oltáriszentség láttán eltűntek, iszonyú bűzt hagyva maguk után. A ferences hálatelt szívvel tért vissza testvéreihez, s számot adott nekik Isten erejéről s annak csodatevő hatásáról. Az eretnekeket pedig, akik hagyták, hogy a szellemek gúnyt űzzenek belőlük, és becsapják őket, máglyára küldték és megégették. Amikor intették őket, hogy szabaduljanak meg a babonaság és az ördögi ámítás mocskától, elmélkedjenek, és vallják meg az igaz hitet, ahogy illik, ők rendületlenül kitartottak eretnek tévelygéseik mellett, mert a csapdából, amelybe estek, már nem tudtak szabadulni, s a helyes úttól túlságosan messzire tántorodtak. Inkább a tűzben pusztultak el, bűneik teljében, semhogy az igaz hit megvallásával magukat megváltották volna. Sőt még azt is mondták, hogy a lángok közt arany szekereket látnak, amelyek azonnal a mennyország örömei közé viszik őket”.¹¹ 1384-ben újabb „luciferiánus” csoportot lepleztek le Brandenburgban, s ezúttal tudjuk, mivel vádolták őket. Mint az osztrák eretnekekről és Marburgi Konrád áldozatairól, őróluk is azt híresztelték, hogy hitük szerint Lucifert igazságtalanul űzték ki a mennyországból, s majd amikor eljön annak az ideje, visszatér oda s átveszi az uralmat Istentől. Ők, mint mondták, addig is Lucifert tisztelik istenükként; s ők is tartottak földalatti pincékben féktelen orgiákat. A többi elv, amelyet ezeknek az embereknek tulajdonítottak, tisztán valdens tan, s minden jel arra vall, hogy ők is valdensek voltak.¹²*

Nincs okunk azt hinni, hogy német földön a valdensek bármikor is nagyon sokan lettek volna. Társadalmi befolyásuk megszűnt működésük kezdeti szakasza után: a XIV. századra már szinte kizárólag kézművesek, szerény kereskedők és parasztok maradtak soraikban. A katolikus egyház szilárd építményével, hatalmas vagyonával szemben ez a kis, szétszórtan élő, alig ismert szekta semmiféle valóságos fenyegetést nem jelenthetett. Mégis, bizonyos körökben nemcsak veszély, hanem egy mindent elsöprő, emberfeletti hatalom pusztító erejének forrását sejtették bennük. Megintcsak a ferences Winterthuri Jánostól tudhatjuk meg a dolgok valódi állása helyett a róluk kialakult elképzeléseket. Szerinte csakis a katolikus papok – köztük természetesen a ferences prédikátorok – igen buzgó erőfeszítései mentették meg az egyházat attól, hogy végképp alulmaradjon és megsemmisüljön e küzdelemben: „Ezek az emberek bizonnyal elveszejtenék Péter vallását, ha a tanítómesterek nem erősítenék meg azt az igazság igéjével. Így hát Péter kis hajóját, amely e világ tengerének hullámait szeli, vihar veri, dobálja, de mégsem süllyed el, mert óvja a tanítómesterek erős keze…”¹³

A szekta befeketítését célzó lankadatlan igyekezet elválaszthatatlan volt hatalmának elképesztő túlbecsülésétől. A valdenseket ördögimádóknak képzelték, s félig-meddig őket magukat is démoni lényeknek. Ez azt jelentette, hogy ténykedésük, amelynek célja a katolikus egyházzal azonosnak tekintett keresztény vallás gyengítése és megsemmisítése volt, szinte kivédhetetlen kellett, hogy legyen. Azt is jelentette, hogy minden, ami különösen embertelennek számít, például a féktelen orgiák, a szülő és gyermeke közti vérfertőzés szükségszerűen lényeges eleme az ő világuknak. És a XIV. században még a hivatásos inkvizítorok közül is sokan elfogadták ezt a sztereotip nézetet. Amit Nicolas Eymeric aragóniai inkvizítor mond a valdensekről 1368 táján írott Directorium Inquisitorum című kézikönyvében, általában tényszerű és tárgyilagos, de még ebben is a valdensek egyik hittételeként olvasható: „Jobb ha az ember bármiféle gonosz cselekedettel kielégíti buja kívánságait, semmint hogy a test kínzó vágyai gyötörjék. Sötétségben bármely férfinak szabad bármely nővel párzania, minden válogatás nélkül, akármikor és akárhányszor, amikor és ahányszor csak testi vágyai felgerjesztik. Ők ezt hirdetik, s ezt is cselekszik”.¹⁴

Franciaországban és Itáliában a valdensek eredetileg jelentősebbek voltak, mint német földön, de ott is olyan kegyetlenül üldözték őket, hogy a XIV. századra fénykorukon már túljutottak. Addigra a még életben maradottak többsége a francia-olasz határt átszelő Cotti Alpokba húzódott vissza, amely nagyjából Gaptól Torinóig húzódott. Ott szilárd összetartó kolóniát alkottak, olasz vezetés alatt. Nagy kockázatot vállaltak az inkvizítorok, akik ezekbe a távoli völgyekbe bemerészkedtek; kettőről tudunk, akiket megöltek a fegyverre kelt valdensek. Olykor-olykor mégis elfogtak néhány valdenst, s egyik-másik ezt követő bírósági tárgyaláson újra szóba kerültek azok az elképesztő hiedelmek és cselekedetek, amelyeket több emberöltővel korábban a német valdenseknek tulajdonítottak.

1387 elején egy Saviglianóból való, Antonio de Setto nevű Domonkosrendi inkvizítor vizsgálatot kezdett Pinerolo környékén a Cotti Alpok itáliai lábánál. Nem sok sikerrel járt, mindaddig, amíg el nem fogott egy Monte San Raffaellóból való, Antonio Galosna nevű vallásos világi embert, aki tagja volt Szent Ferenc harmadik rendjének. Az inkvizítor hónapokig fogva tartotta, mígnem 1388 májusában, az általa Torinóban létrehozott bíróság elé állította. Itt azután kiderült, hogy ez a harmadrendi ferences igazából valdens. Sokszor vett részt a szekta éjszakai összejövetelein, s igen részletesen be tudott számolni az ott történtekről.¹⁵

Az összejöveteleket általában egy valdens házánál tartották, vagy egy fogadóban, olyan időpontban, amikor a szomszédok már aludtak, s ezért biztonságban voltak tőlük. A társaság kézművesekből és kiskereskedőkből állt; kocsmárosokból, pékekből, vargákból, szabókból, rőfösökből, gyümölcsárusokból. Létszámuk egy tucat és mintegy negyven között ingadozhatott, de mindig képviselve volt mindkét nem. A gyűlés afféle úrvacsorával kezdődött. A prédikátor ilyenkor kenyeret osztott szét, azt fejtegetve, hogy az többet ér a katolikus hitnél, sőt az Isten kegyelménél is. Egy öregasszony italt töltött egy erre szolgáló palackból, amely az ő gondjaira volt bízva. Ez az ital valami undok folyadék volt; aki ebből sokat fogyasztott, a teste felpuffadt, sőt akár meg is halhatott, de egyetlenegy korty is örökre a szektához fűzte. Azt beszélték, hogy egy óriási varangyos béka ürülékét tartalmazta ez a folyadék, s a békát külön ezért tartotta az ágya alatt az asszony, és hogy ezt az italt mindig Vízkereszt estéjén főzték. Bármilyen undorító volt is az étel-ital, a jelenlévők „nagy örvendezéssel” vettek részt a lakomán. Így megerősítve magukat, megígérték a prédikátornak, hogy mindenben engedelmeskednek neki, és sohasem árulják el, mi történik az összejöveteleken. Megígérték még, hogy imádni fogják a sárkányt, amely Isten és az ő angyalai ellen hadakozik (ezen a Jelenések Könyvének sárkányát értve, amely Lucifer, vagyis a Sátán). Ezután eloltották a lámpákat, s valaki elrikkantotta magát: „Aki bírja, marja!” Ezzel megkezdődött az orgia, s tartott napkeltéig; és itt is külön szó esik a legközelebbi rokonok közti közösülésről. Néha azonban rendezettebben folytak a dolgok: a férfiak sorsot húztak a nőkre.

Antonio Galosna több mint egy tucat falut nevezett meg Torino környékén, ahol ezek az üzelmek állítólag folytak, s nem is csak néhanapján, hanem havonta egyszer-kétszer (kivéve, tette hozzá, ha esős volt az idő). Ugyancsak tucatszám említett férfiakat és nőket, akik ezeken állítása szerint résztvettek. De bármilyen részletes volt is a vallomása, végül mégsem segített rajta. Egy ponton a világi hatóságok közbeléptek, hogy kivonják az inkvizítor hatásköréből, mire ő minden addigi vallomását megtagadta, azt állítván, hogy csak a kínzástól való félelem mondatta vele mindezt. Az inkvizítor azonban nyomatékosan megismételte állításait, s bár Antonio visszatért eredeti vallomásához, mégis megégették. 1451-ben pedig egy másik Domonkos-rendi inkvizítor, szintén Pinerolóban, arra bírt rá egy másik valdenst, erősítse meg, hogy a szekta csakugyan szabados, vérfertőző orgiákba merült. Ezeknek az itáliai pereknek egyes mozzanatai arra vallanak, hogy talán az eredeti valdens tanokba a katharoktól származó elemek is keveredtek, a vádakat azonban ez sem teszi hihetőbbé.¹⁶

Közben az embruni érseknek állandó bosszúságául szolgáltak a francia valdensek, akik zömükben az ő fennhatósága alatt éltek. Nem mintha bármikor is fontos tényezőt jelentettek volna ezen a vidéken; épp ellenkezőleg, többségükben szegény parasztok és pásztorok voltak, akik kis zárt közösségekben éltek Fressiniére, Argentiére, Valpute és Valcluson magasan fekvő, távoli völgyeiben, ahonnan csak ritkán merészkedtek elő. De a puszta tényt, hogy ilyen közösségek léteztek és szívósan fennmaradtak, tűrhetetlennek érezték az egymást követő érsekek és inkvizítorok, s nemcsak ők. II. Frigyes példáját, aki 1231-ben azért fogott össze IX. Gergely pápával, hogy a birodalom területén kiirtsa az eretnekeket, sok uralkodó követte már, s 1365-től kezdve Dauphiné helytartója és a dauphinéi tanács (utóbb a grenoble-i főbíróság, a „parlement”) ismételten küldött fegyveres különítményeket a hegyi falvak ellen. Valójában egy meg-megszakított keresztes hadjárat volt ez, s mint más keresztes hadjáratok, ez is részesült pápai áldásban. A dauphinéi valdensek elleni harcot, amelyet már XXII. János és XII. Benedek is szükségesnek tartott, VI. Kelemen, V. Sándor, IV. Jenő és VIII. Ince hathatósan támogatta.

A harc az 1486 utáni években érte el tetőpontját, amikor egy különösen elszánt érsek, Jean Baile minden addiginál nagyobb erőfeszítést tett a szekta kiirtására.¹⁷ Felhívta a valdenseket, térjenek vissza az egyházba, s minthogy egyetlen egy valdens sem jelentkezett, VIII. Ince pápához fordult segítségért. Válaszul a pápa felmentette Dauphiné állandó, már idős inkvizítorát, s helyére egy Alberto Cattaneo nevű olaszt állított, aki – úgy látszik – mindössze huszonkét éves volt. Az inkvizítort általában a domonkos vagy a ferences tartományi rendfőnök nevezte ki aszerint, melyik rendbe tartozott, s kiválasztásánál leginkább az esett a latba, menynyire ismerte a helyi viszonyokat. Cattaneo azonban szerzetesrendbe nem tartozó külön megbízott volt, akit közvetlenül a pápa nevezett ki, s kiválasztása tévedésnek bizonyult. Bár Cattaneo tudományban nem szűkölködött – cremonai főesperes volt, az egyház- és magánjog doktora –, arra, hogy körültekintő inkvizítorként működjék, felkészültsége a legkevésbé sem tette alkalmassá. Minthogy egy szót sem tudott franciául, s egyáltalán nem ismerte a dauphinéi viszonyokat, nem tudta irányítani azokat a világi tisztségviselőket, akik a segítőtársai voltak. Az ő hivatali ideje alatt a szokottnál sokkal többször alkalmazták a tortúrát és a tortúrával való fenyegetést; tudunk valdensekről, akiket embruni tisztségviselők halálra kínoztak.¹⁸

Cattaneo első intézkedése viszonylag mérsékelt volt: ő is, mint korábban az érsek, felszólította a völgyek lakóit, hogy jelentkezzenek önként, kérjenek feloldozást, s béküljenek ki az egyházzal. De amikor ennek semmi visszhangja sem lett, azt szorgalmazta, hogy katonaság nyomuljon be azokba a völgyekbe, amelyekbe a valdensek befészkelték magukat, s kívánsága teljesült. A grenoble-i „parlement” utasítására és a dauphinéi helytartó helyettesének parancsnoksága alatt fegyveres különítmény indult el 1488 márciusában. Ennek tagjai a pápa ígérete szerint teljes bűnbocsánatra számíthattak, valamint részesedésre az eretnekek vagyonából; ennek megfelelően buzgók is voltak. A valdensek a jeges hegycsúcsokra szorultak vissza, ahol egy darabig vitézül ellenálltak, majd győzött a túlerő. Tucatszám hányták őket kardélre, vagy taszították le a szirtekről.

Még többen fogságba estek, vagy megadták magukat, s míg makacs vagy visszaeső eretnekekként néhányukat megégették, többségüket visszafogadta az egyház. Ezek közül mintegy ötvenet hallgatott ki Cattaneo világi jogászok, köztük Briançon főbírájának segítségével. Kiderült, hogy hitelveik dolgában ezek a valdensek olyan közel álltak a katolicizmushoz, mint elődeik két-három századdal korábban, s vallották az összes fontos katolikus hittételeket, beleértve azt is, amely szerint Krisztus az oltáriszentségben valóságosan jelen van, s csak a római egyház hierarchiáját vetették el. De a szekta elleni hajdani rágalmak még mindig éltek, sőt újabb tápot kaptak. Már a katonai beavatkozás előtt néhány elfogott valdens éjszakai orgiákról beszélt a kihallgatáson, s az újonnan ejtett foglyok csoportjából egyesek szintén hasonló dolgokat mondtak.¹⁹ Sokan méltatlankodva tagadták, hogy ilyesmi történt volna, mások viszont készségesebben nyilatkoztak. Különösen a (piemonti nyelven „nagybácsi”-t jelentő szóval) „barbe”-oknak nevezett valdens prédikátorokról volt sok mondanivalójuk. Azt állították, hogy a „barbe” szokott jelt adni az orgia megkezdésére azzal, hogy elrikkantja magát: „Aki bírja, bírja. Aki fogja, fogja. Aki a lámpát eloltja, örök élete legyen”.²⁰ Ez a furcsa kijelentés nem volt új – már Antonio Galosnánál megtaláljuk, egy évszázaddal korábban –, s tényleges alapja ismert: szokás szerint a valdens szertartás végén a prédikátor azt mondta: „Aki megragadta [a lényeget], az őrizze meg”; ezután a gyülekezet néhány percig némán elmélkedett a sötétben, mielőtt szétoszlott volna.²¹

A ”barbe”-ok egyszerű, tanulatlan emberek voltak, többségükben olasz származásúak. Nem plébániákon működő papok, hanem – a katolikus szerzetesekhez hasonlóan – vándor prédikátorok. Kereskedőnek, házalónak öltözve mindig úton voltak, s óriási távolságokat tettek meg gyalogosan. Veszedelmes, idegőrlő létforma volt ez, és bár a valdens közösségek híven oltalmazták őket, egy-egy közülük néha mégis fogságba került. Az ismert adatok szerint 1492-ben négyen pusztultak el Grenoble-ban,²² és ugyanabban az évben még ketten estek fogságba a Briançontól északra fekvő hegyekben. Egyiküket, egy Girundinói Ferenc nevű spoletói olaszt, akit Márton „barbe”-ként is ismertek (a most olasz területre eső) Oulxban állították bíróság elé. Kihallgatása, amelyet nem inkvizítor vezetett, hanem az oulxi apátság egy kanonoka, a dauphinéi helytartó egy tanácsosának és az embruni főbírónak a segédletével, új és színes részletekkel szolgált a képzeletbeli orgiákat illetően.²³ Ezúttal az derült ki, hogy orgiát, vagy „zsinagógát”* évente csak egyszer tartottak, mindig más és más vidéken, de csakugyan mindig a vérfertőzés jegyében. Ha az egészet irányító „barbe” nem helybeli ember volt, prédikációjának elmondása után el kellett mennie, mert az orgián csak a helybelieknek lehettek rokonaik, akikkel közösüljenek. Az embernek Tertullianus ironikus megjegyzése jut az eszébe vagy tizenhárom évszázaddal korábbról: „…el ne felejtsd magaddal hozni anyádat és nőtestvéreidet …de ha a megtértnek nincs is anyja, és nővére? Talán nem is lehet belőled igazi keresztény, ha nincs anyád, és nővéred?” Márton megjegyezte még, hogy azokat a fiúgyermekeket, akik ezen a vérfertőző orgián fogantak, különösen alkalmasnak találták arra, hogy idővel „barbe” váljék belőlük. Ami Márton társát, Pietro de Jacopo „barbe”-ot illeti, őt külön hallgatta ki Valence-ban a püspöki helynök. Az orgiákat illetően ő is ugyanazt vallotta, s hozzáfűzte, hogy ezeken az összejöveteleken a valdensek egy Bacchus nevű bálványt imádtak!

Bármily hihetetlen is, éppen Márton kihallgatásának jegyzőkönyvében fordul elő egy olyan észrevétel, amelytől az egész história hitelét veszti, mégpedig az, hogy a valdensek szemében a katolikus papság, kezdve a pápától, nem volt igazi papság, mert megszegték szüzességi és önmegtartóztató fogadalmukat. Más rabok, akiket más helységekben hallgattak ki, a jegyzőkönyvek szerint azt hangoztatták, hogy a házasság szentségét hűségesen és szilárdan meg kell tartani. S a valdensek erkölcsi szigora, még ebben a késői időszakban is, csakugyan minden kétségen felül áll.

Az orgiákról szóló vallomások mégis elérték céljukat. Széles körben elterjedtek, s teljesen lejáratták a valdenseket, olyannyira, hogy kezdték őket a társadalom legveszedelmesebb ellenségeinek tekinteni, akik ellen a köz egyetértésével újabb és újabb hajszákat lehet indítani. Sőt, ahogy ez gyakran megesik, gazdasági szempontok is közrejátszottak abban, hogy az üldözés hevesebben folyt. Egy valdenstől, aki nézeteit megtagadta, még mindig elkobozhatták vagyonának akár egyharmadát is, azt pedig, aki elvei mellett szilárdan kitartott, vagy megégették vagy életfogytiglani börtönre ítélték, s bármelyik esetben egész vagyonát elkobozták. Az elkobzások nagyon jelentős eredménnyel jártak, egyes völgyekben az elkobzott föld az adó alá eső földterület egyharmadát tette ki. Nem meglepő, hogy azok, akik ebből hasznot húztak – elsősorban az embruni érsek, de más környékbeli uraságok is – mindent megtettek annak érdekében, hogy nyereségük megmaradjon.²⁴

Párizsból nézve mást mutattak a dolgok. Amikor XII. Lajos 1499-ben trónra lépett, nem volt meggyőződve arról, hogy az Alpok messzi völgyeiben meghúzódó kis valdens csoportok csakugyan veszélyt jelentenek a francia társadalomra, s a pápa beleegyezésével saját gyóntatóját, Laurent Bureau sisteroni püspököt küldte el, hogy a helyszínen vizsgálja meg a dolgot. Ezzel megkezdődött a fokozatos jogorvoslás. 1509-ben a Párizsban ülésező nagy tanács megsemmisített minden olyan ítéletet, amelyet a néhai Jean Baile érsek, valamint Alberto Cattaneo inkvizítor és utóda, Francois Plouvier hozott, s minden elkobzott vagyont visszaszolgáltatott az eredeti tulajdonosoknak, vagy azok örököseinek. Nem azért történt ez, mintha az üldözöttek be tudták volna bizonyítani hithű voltukat – hiszen legtöbbjük csakugyan valdens volt, nem katolikus –, hanem mert a királynak elsőrendű érdeke volt, hogy országán belül békét és egységet teremtsen, s nem viseltetett tisztelettel egy olyan nyomozó intézmény iránt, amely már szinte minden hajdani hatalmát és tekintélyét elveszítette. Ettől kezdve nem esett több szó a valdens „zsinagógák”-ról.

Legalább két és fél évszázadon át kerengtek a szabados, vérfertőző orgiák históriái erről a makulátlanul, sőt naivul keresztény szektáról. Ám egyetlen esetben sem áll rendelkezésünkre minden adat: hogy ki adott először hangot a vádaknak, milyen forrásokra támaszkodott, mennyi külső kényszer kellett ahhoz, hogy a vádakat bizonyítottnak lehessen tekinteni. A hézagokat azonban ki lehet tölteni; elég megvizsgálni a szegénységet választó keresztények egy másik csoportjának, a XIV. századi Itáliában működő fraticelli „de opinione” esetét.

1466-ban vagy húsz fraticello „de opinione” ügyének inkvizíciós vizsgálatára került sor a római pápai börtönben, az Angyalvárban.²⁵ A vádlottak közül néhányan iszonyú dolgokat vallottak be, s mind a mai napig akadtak komoly és kitűnő történészek, köztük e kérdéskör szakértői is, akik ezeket a vallomásokat szóról szóra elhitték.²⁶ Körülbelül öt évszázadon át tartott a fraticellók rossz híre. A következő lapokon ügyük újbóli megvizsgálására kerül sor.

A fraticellókról csak akkor kaphatunk hű képet, ha ismerjük a ferences mozgalmat és annak történetét.²⁷ Az a testvéri közösség, amelyet eredetileg Szent Ferenc gyűjtött maga köré 1209-től kezdve, végképp elfordult ettől a földi világtól, s a legteljesebb szegénységben élt. Aki belépett e közösségbe, annak előbb meg kellett szabadulnia összes javaitól, s a létszükséglet legelemibb kellékein kívül nem is akartak mást birtokolni; kenyerüket napi munkával keresték meg; pénzt nem fogadhattak el, nem is forgathattak. Ezek az első ferencesek minden energiájukat arra fordították, hogy vándorolva prédikáljanak a szegényeknek, leprásoknak és számkivetetteknek viseljék gondját. Néhány év alatt azonban ez a kis közösség úgy megnövekedett, hogy létszáma ezrekre rúgott, és 1220-ban egy pápai bulla szerzetesrendnek minősítette.

1226-ban meghalt Ferenc, és az 1230-as évekre a ferences rend már eltért az ő eszményétől. Ekkorra már nagy szervezet volt, amely kiterjedt az egész nyugati kereszténységre, igyekezett befolyást szerezni és gyakorolni az egyházban és az államban, résztvett az egyetemeken a hittudomány és az egyházjog tanításában, és – más szerzetesrendekhez hasonlóan – hatalmas vagyonuk volt földekben és épületekben. Ám sok ferences nem tudott megbékülni ezekkel a változásokkal, s igyekezett visszahozni azt a szigorú, egyszerű életmódot, amely a legelső éveket jellemezte. Ezek a fanatikusok – vagy „spirituálisok”, ahogy magukat nevezték – először megmaradtak kisebbségi csoportként a renden belül, s olykor még azt is elérték, hogy ők lehettek az egész rendben a hangadók. De a legszélsőségesebbek közülük más utat választottak.

A spirituálisok közül egyesek már a XIII. században kiváltak ebből a rendből, majd magából az egyházból is. Ezek az emberek a tévesen Fiorei Joachim calabriai apátnak tulajdonított apokaliptikus írások hatására a római egyházat a babiloni paráznának, a pápát pedig az Antikrisztusnak tekintették, magukat viszont az egy és igaz egyháznak, kiválasztottaknak, akiket az Isten arra rendelt, hogy az egész világot az önkéntes szegénységben való életre vezessék. Őket óhatatlanul eretnekeknek bélyegezték, s ennek megfelelően üldözték is, ami csak fokozta az egyház elleni dühüket.

Ezeknek az eretnek spirituálisoknak a XIV. és XV. századi utódai a fraticellók. A XIV. században volt bizonyos jelentőségük, főként Itália életében. Akkor a pápa politikai ellenségeinek támogatását élvezték: a ghibellinek rokonszenveztek velük, és védelmezték őket. Sokan mások, akik egyszerűen csak elégedetlenek voltak az egyházzal, szintén vonzódtak ezekhez a szegénységet szerető lázadókhoz.

A legradikálisabb fraticellókat úgy hívták, hogy fraticelli „de opinione”, s ez a kifejezés némi magyarázatra szorul. Hajdan igen sok ferences hitte azt, hogy Krisztus és az apostolok a legteljesebb szegénységben éltek, és sem személy szerint, sem mint közösségnek egyáltalán semmi tulajdonuk sem volt. A rend Perugiában 1322-ben tartott káptalani közgyűlése el is fogadott egy ilyen értelmű javaslatot. A pápaság azonban mindig úgy látta, hogy ebben a nézetben veszedelmek rejlenek. A perugiai káptalani gyűlés idején XXII. János volt a pápa, ez a nagy pénzügyi szervező, akinek eltökélt szándéka volt, hogy visszaállítja a pápaságnak a világi uralkodóktól való függetlenségét, s ezért elsősorban a pápaság vagyonát igyekezett hathatósan gyarapítani. 1323-ban János kinyilvánította, hogy aki Krisztus és az apostolok teljes szegénységét hirdeti, eretnekség bűnében leledzik, s az utána következő pápák is így ítélték meg a dolgot. Vonakodva ugyan, de testületileg elfogadta ezt a nézetet a ferences rend is. Ezzel szemben a fraticelli „de opinione” hittételként vallották Krisztus és az apostolok teljes szegénységét. A pápai elítélő nyilatkozatra azzal vágtak vissza, hogy XXII. János és az őt követő összes pápák maguk az eretnekek, és hogy a katolikus papság, ha a pápáknak engedelmeskedik, minden tekintélyét eljátssza, s az ilyen papok által kiszolgáltatott szentségek semmit sem érnek. Ezeket a Krisztus és az apostolok szegénységéről, és a katolikus papság hatalmi szervezetének törvénytelenségéről vallott nézeteiket tartalmazta az a „vélemény”, az az „opinio”, amelyről e szektát elnevezték.

A fraticelli „de opinione” sosem voltak nagyon sokan, s nem is alkottak egységes szervezetet. A pápák mégis úgy érezték, hogy ezek a szakadárok, dogmatikai és társadalmi szempontból egyaránt veszedelmesek. Ismételten megpróbálták felszámolni őket, lehetőleg térítéssel, de ha szükséges volt, akár fizikai megsemmisítéssel, s végül sikerrel jártak. A XV. század közepére e szektából már csak néhány jelentéktelen, bujkáló csoport maradt, s ez az eretnek mozgalom úgyszólván minden súlyát elvesztette. A pápai támadás 1466-ban már egy legyőzött ellenséget ért.

Az akkori pápa, II. Pál olyan ember volt, aki sokkal jobban tudott lelkesedni pompás régiség- és műgyűjteményéért és a maga ékesítésére összegyűjtött ékszerekért, mint a teljes szegénység eszméjéért. 1466-ban fülébe jutott, hogy sok fraticello „de opinione” készül Assisibe, hogy az ott júliusban tartandó Portiuncula-ünnepen résztvegyen. A Portiuncula néven ismert kis kápolnában, a Santa Maria dei Angeliben volt Szent Ferencnek az a látomása, amely elhivatása szempontjából döntőnek bizonyult; azóta ez a kápolna kedvelt zarándokhelye lett a fraticellóknak, egyszersmind olyan hely, ahol a zarándokok tömegében elvegyülve feltűnés nélkül találkozhattak egymással. Ezúttal azonban nem így történt: a pápa külön e célból küldött nyomozói vagy húszukat elfogták, a legkülönbözőbb korú férfiakat és nőket vegyesen.

Kiderült, hogy e foglyok messziről jöttek Assisibe, egyesek a Róma közelében fekvő Poli környékéről, mások az Ancona-vidéki belső, hegyes-dombos területen fekvő Maiolati körzetéből. Mindnyájan eldugott falvak jelentéktelen lakói voltak, mégis érdemesnek minősültek arra, hogy a messzi Rómába kísérjék, s ott magába a pápai erődbe zárják be őket. Sőt ott a kihallgatásukat vezető egyházi személyek közt egy érsek és két püspök is volt, valamint az erőd parancsnoka, s szabadon alkalmazták a tortúrát. Nyilván sokat vártak ettől a tömeges kihallgatástól és a remélhető vallomásoktól. Nem is csalódtak.

Az elsőnek kihallgatott fogoly a szekta egy „pap”-ja volt, akit Bergamói Bernátnak hívtak. Válaszaiból a fraticellók életének eleven és hiteles képe bontakozik ki.²⁸ Bernát Görögországban töltötte novíciusidejét, mert az itáliai üldöztetésük elől menekülő fraticellók túl a tengeren, a latin kereszténység határain kívül alapítottak kolostorokat. Felszentelése után Bernát visszatért Itáliába, s Poliban hirdette a fraticellók tanításait: prédikált XXII. János tévelygései ellen, elítélte a katolikus papságot, s a teljes szegénységet dicsőítette. Bár titokban működött, tevékenységének láthatóan volt valami foganatja. Még előkelő nemesurak is akadtak pártolói közt. A falu hűbérura, Stefano de Conti gróf védelmébe vette a fraticellókat, s Bernátot választotta gyóntatópapjának, amiért azután a pápa annak rendje és módja szerint be is csukatta az Angyalvárba. Megemlítette Bernát azt is, hogy egy előkelő hölgy, aki a Colonna-családból származott, a várkastélyába hívatta, hogy neki gyónhasson a katolikus pap helyett; mint kiderült, ez a hölgy Sueva volt, Stefano Colonnának, Palestrina grófjának anyja.

Ilyen esetek, amelyekben a szegénységért rajongó eretnekeket gazdag és hatalmas családok támogattak titokban, nem voltak ritkák a XIV. és XV. században. Bernát nyájának többsége azonban egyszerű falusi emberekből állt. Becslése szerint húsz-harminc poli férfi és nő lehetett jelen, amikor titokban misézett. Egy helybeli lakos úgy hagyta örökbe a házát, hogy ott fraticello „papok” zavartalanul misézhessenek, gyóntathassanak, és új „papok”-at szentelhessenek fel. Mintha a falu katolikus papja is kissé cinkos lett volna az ügyben, hiszen amikor egy fraticello „püspök” meghalt, ő megengedte, hogy megszentelt földbe temessék el. (Bernát vallomásából az gyanítható, hogy a holttestet kihantolták és elégették.)

Mindez hitelesen cseng, s ezt támasztotta alá a „világi” foglyok vallomása. Ezek az emberek „Krisztus szegényei”-nek mondták, s Isten választottainak tekintették magukat. Sőt, akárcsak a valdensek, azt állították, hogy egyedül ők az igaz keresztények, mert csak ők követték Krisztust és az apostolokat teljes szegénységükben. Egész családok éltek és haltak meg ebben a hitben, több nemzedéken át; gyermekek ebbe születtek bele. Időnként inkvizítorok csaptak le ezekre az eldugott falvakra, s akiket nem börtönöztek be vagy nem égettek meg, azokat megfélemlítéssel hitük megtagadására kényszerítették. De ezek a hitehagyottak előbb-utóbb arra a meggyőződésre jutottak, hogy a szegénységért rajongó testvérek biztosabb utat mutatnak az üdvözüléshez, mint egy olyan egyház, amelyet a vagyon terhe nyom, s áthat a szentségekkel való üzérkedés mételye; ők aztán általában vissza is tértek korábbi elveikhez. A fraticello közösségek tehát tovább éltek mint az aszkézis kis szigetei a világiasság tengerében.

Ám míg az Angyalvárban elhangzott első vallomás tökéletesen egységes képet nyújt, a másodiknak már vannak furcsán ellentmondásos mozzanatai. A következő fogoly, a Maiolatiból való Ferenc kijelentései közt ugyanis az alábbiak is elhangzottak:

„Amikor a barilottóról faggatták, azt mondta, hogy gyermekkorában, amikor tíz-tizenkét éves volt, kétszer is megfordult egy azóta már lerombolt templom altemplomában, Maiolati közelében. Az éjszaka, közvetlenül pirkadat előtt mondott mise végeztével a lámpákat eloltották, s az emberek azt kiáltozták: ‘Oltsátok el a lámpákat, menjünk az örök életbe, alleluja, alleluja, s minden férfi ragadja meg az asszonyát’.” Arra a kérdésre, hogy ő maga mit csinált, s közösült-e valamelyik nővel, azt válaszolta, hogy akkor még nagyon fiatal volt, s a fiatalok kimentek a templomból; a felnőttek ottmaradtak, s közösültek az ott jelen lévő nőkkel. Dobogó zajt csaptak, amilyet Venus ünnepén hallani.

Ezt beszélte el a Maiolatiból való Ferenc. A dolog megértéséhez két tényt kell jól megjegyeznünk. Mint minden inkvizíciós perben, a bíróság itt is fel volt hatalmazva a kínvallatásra, és a vizsgálati jegyzőkönyvben ismételten előforduló félreérthetetlen utalások szerint kínzásra valóban sor is került. Ferencet, úgy látszik, nem kínozták meg, de nyilván tudta, hogy ez vele is megtörténhet. Másodsorban, az Angyalvárban volt egy fraticello „püspök” is, Massarói Miklós. Ez az ember a kihallgatások első fordulójában egyáltalán nem szerepelt, de nagyon úgy fest a dolog, hogy Ferenc vallomásának az ő későbbi megjelenését kellett előkészítenie. Ferenc, amikor újból kihallgatták, azt vallotta, hogy a rituális csecsemőgyilkosságról csak a szekta magasabb rangú tagjaitól tudott.³⁰ Egy másik fogoly, a Poliból való Angelo még világosabban fogalmazott; ő a barilottóról életében először ott, a börtönben hallott, amikor a „püspök”, Miklós beszélt neki róla.³¹ Nem lehet tudni, vajon ezeket a világiakat kényszerítették-e arra, hogy „püspöküket” gyanúba keverjék, vagy ellenkezőleg, a „püspököt” kényszerítették arra, hogy híveit félrevezesse, de a kérdésnek nincs is jelentősége. A lényeg az, hogy a színpad készen állt egy fraticello vezető drámai vallomásához.

A vizsgálat 1466 augusztusában kezdődött, s a bizottság októberben nyújtotta be jelentését Pál pápának. A pápa követelte, hogy haladéktalanul folytassák a vizsgálatot, és a foglyokat hallgassák ki újra.³² A sort ezúttal Massarói Miklóson kezdték, aki minden bizonnyal tiszteletreméltó férfiú lehetett, hiszen már vagy negyven éve volt püspök. Ő azonnal mindent bevallott: azt, hogy résztvett az orgiákon és a csecsemőgyilkosságokban, meg hogy híveinek „kilenc vagy tíz alkalommal” is adott olyan bort, amelybe az elhamvasztott újszülött hamvait keverték. Mindössze egy helyesbítést érzett szükségesnek: eszerint az orgiák nem voltak féktelenül szabadosak; a férfiak általában olyan nőket választottak, akiket ismertek, ő maga általában Palumbariai Katalint.³³ Hívatták Katalint, aki ezt nem erősítette meg; emlékezete szerint mindössze egyszer-kétszer közösült az élemedett Miklóssal. Viszont mindent tudott a csecsemőgyilkosságokról és a porok készítéséről, hiszen ezek a dolgok sokszor az ő házában zajlottak.³⁴

Lényegében ennyi, ami a tanúvallomásokból a fraticellók körében dívó orgiákat, csecsemőgyilkosságokat és kannibalisztikus italokat illeti; egyébként a szokatlanul részletes és eleven kihallgatási jegyzőkönyvek csak azt tanúsítják, hogy a szekta egyszerű világi tagjai teljesen értetlenül álltak e históriákkal szemben. Sok minden kiderül abból, ahogy egy kivételesen erős jellem, Saccói Antonio viselkedett. Ez az ember augusztusban, majd októberben másodízben is kiállt a hite mellett.³⁵ Elveit nem volt hajlandó megtagadni, s nem volt hajlandó letérdelni a bíróság előtt. Amikor közölték vele, hogy maga Miklós „püspök” is megtagadta hitét, ő rendíthetetlen maradt; ha így van, válaszolta, ő akkor is Istennek veti alá magát, nem egy eretnek pápának. Büszkén vállalta a fraticellók minden hittételét. Egyúttal tagadta, hogy bármit is tudna a barilottóról. Ezért aztán a második kihallgatáskor, októberben, Saccói Antoniót a szokásos módon megkínozták: a háta mögött összekötött csuklóira hurkolt kötélen felhúzták, majd hirtelen leejtették, azt remélve, hogy izmai elszakadnak és izületei kificamodnak. Miután többször is alkalmazták Antonión a tortúrát, beismerte, hogy részt vett barilottóban, de mihelyt leoldották a kötélről, tagadta a dolgot. Újból megkínozták, erre megismételte első vallomását, amikor azonban a bíróság elé állították, megint mindent tagadott.³⁶

Végül Antonio is megadta magát, akárcsak a többi vádlott, olyannyira, hogy megtagadta hitét, s kérte, hogy az egyház fogadja vissza, s megígérte, hogy elismeri a pápát Isten igaz földi helytartójának. A vizsgálóbizottsághoz lépve, alázatosan így szólt: „Uraim, bocsássatok meg nekem”. De ezt is mondta: „Uraim, láttátok tegnap, hogy amikor megkínoztak, azt mondtam, kétszer is résztvettem barilottóban. Ez nem igaz. Fiatal feleségem van és egy szép kislányom, akiket itt tartanak fogva az Angyalvárban. Ilyesmibe én soha bele nem mentem volna.”³⁷

A többi vádlottnak sem vették több hasznát. Ellentétben Antonióval, ők nagyon hamar megtagadták hitüket, már a kihallgatás első fordulójában, a Maiolatiból való Ferenc állításait azonban még így sem támogatta senki. Ugyanez történt októberben, amikor a kihallgatásokat folytatták. Miklóson, Katalinon és Ferencen kívül senki sem tudott felvilágosítással szolgálni az ügyben, s még Ferenc is azt hangoztatta, hogy ő maga ezekből a dolgokból soha semmit sem látott. Sőt, az eljárás folytatása során még arra sem tudott visszaemlékezni, hány éves is volt, amikor egy templom mellett állva, kintről hallott olyasvalamit, amit barilottónak vélt; talán tíz, talán inkább tizenöt.³⁸

A kialakult kép tehát hallatlanul ellentmondásos. Tény, hogy a bíróság a fraticelli „de opinione” két csoportját hallgatta ki. Megállapította, hogy ezek az emberek csakugyan vallják mindazokat a nézeteket – a teljes szegénység rendkívüli fontosságáról, a fraticellók magasztos erényeiről, a római egyház romlottságáról –, amelyeket nekik általában tulajdonítottak. Ennyi a kétségtelen tény, s ez már magában elég volt ahhoz, hogy a vádlottakat eretnekeknek nyilvánítsák. Ezen a ponton túl azonban az ügy a valószínűtlenségek és ellentmondások zűrzavarába vész. A bíróság végül is csak két jelentős személyiségre hagyatkozhatott, Massarói Miklós „püspök”-re és Palumbariai Katalinra, akik beismerték, hogy orgiákat, csecsemőgyilkosságokat és nagyszabású kannibalisztikus áldozásokat szerveztek, a köznép soraiból kikerült katonaság közt azonban senki sem akadt, aki ilyesmit tett, vagy akár csak látott volna. Vagyis, volt két hadvezér, sereg nélkül.

Mi több, a bíróság magatartása is tele volt meglepő ellentmondásokkal. A rendelkezésére álló eszközökkel bizonyára ki tudott volna csikarni beismerő vallomásokat a többi fogolyból is, akik közt serdülő fiúk és leányok is akadtak; de a bíróság nem erőltette a dolgot. S hasonló következetlenséget tanúsított akkor is, amikor ítélethozatalra került a sor. Azokért a nézeteikért ítélte el őket, amelyeket csakugyan vallottak – egyeseket hétévi száműzetésre, másokat életfogytiglani börtönre –, mint közösséget pedig „gyilkosoknak, házasságtörőknek, vérfertőzőknek” is nyilvánította őket. Ez csakis azzal magyarázható, hogy a bíróságnak kettős feladatot kellett ellátnia. Először is az volt a dolga, mint az Inkvizíciónak általában, hogy a bűnbánó eretnekeket újra megnyerje az egyháznak, a megrögzötteket és visszaesőket pedig megbüntesse. De feladata volt az is, hogy a fraticello mozgalmat szörnyű, embertelen összeesküvésnek nyilvánítsa.

Ám ebből mégsem vonható le az a következtetés, hogy a bizottság csupa cinikus alakból állt. Könnyen meglehet, hogy a kihallgatást vezető kiváló egyházi férfiak azt hitték, hogy ők pusztán az igazságot derítik ki. Mert a per időpontjában, 1466-ban, a szóban forgó vádak már régóta beletartoztak a papoknak a fraticellókról kialakult sztereotípiáiba. Annak a történetét, hogy ezek miképp alakultak ki, még nem írták meg, pedig érdemes.

Maiolati Ferenc elbeszélésében a fraticellók tevékenységéről van egy nagyon különös mozzanat. Nem elég, hogy állítólag csecsemőket öltek meg, hanem ráadásul nagyon furcsán tették ezt: kézről kézre adták őket, míg meg nem haltak. Ennek a képtelen ötletnek hosszú előtörténete van. Odzsuni János, az örmény egyház feje már a VIII. században beszélt arról, hogy a paulikiánus eretnek orgiákon fogant csecsemőket ugyanígy ölték meg.³⁹ A XII. században pedig Guibert de Nogent francia krónikás csaknem pontosan ugyanazt mondta a soissons-i eretnekekről, amit Maiolati Ferenc a fraticellókról: „Nagy tüzet gyújtanak, és mindnyájan körülülik. A gyermeket kézről kézre adják, s végül a tűzre vetik, s otthagyják, mígcsak teljesen el nem enyészik. Később, amikor a gyermek már elhamvadt, valamilyen kenyérfélét csinálnak a hamvakból, s ebből mindenki eszik egy darabot úrvacsora gyanánt”.⁴⁰ A kihallgatás és a kínvallatás szörnyű művelete mögött tehát egy irodalmi hagyományra bukkanunk. Pontosabban, egy igen régi elképzelésre, amelyet hittudományi értekezések és kolostori krónikák őriztek meg.

Nyomon tudjuk követni, hogy ez az elképzelés miképp jutott el a római püspöki bíróságig. A XIV. században a ferences renden belül kialakult egy reformmozgalom, az obszervánsoké. Akárcsak maga a ferences rend, az obszerváns reform is Közép-Itáliából indult, s hamarosan kiterjedt egész Itáliára és más országokra is. A reform alapja az volt, hogy a földi javak „silány és gyér hasznot” hoznak; az obszervánsok közül sokan éppolyan aszkétikusan éltek, akár a fraticellók.

Az obszerváns mozgalom egyik kezdeményezője Sienai Szent Bernát volt, aki a XIV. század első felében tevékenykedett. Körülbelül harminc esztendő alatt bejárta egész Itáliát, és ékesszóló, egyszersmind tartalmas prédikációival óriási hatást váltott ki a tömegekből. Egy prédikációjában, amelyet a sienai Piazza del Campón mondott 1427-ben, tehát körülbelül negyven évvel az angyalvári per előtt, szó esett a barilottóról is, s mellesleg a kifejezés eredetére is fény derül. Bernát a szokásos beszámolót nyújtja: féktelen éjszakai orgiákról beszél: hogyan dobálnak ide-oda egy fiúcsecsemőt, míg meg nem hal, hogyan készítik a port, de mond valami újat is. A szekta, amely ezt a szertartást űzi, „a barilotto hívei”-nek nevezi magát; és a „barilotto” eredetileg az a kis hordó vagy palack, amelyben az elporlasztott hamvak és a bor keverékét tartják, s amelyből a szekta tagjai szertartásosan isznak.⁴¹

A fraticellókról szó sem esik. Sőt, név szerint egyetlen szekta sincs említve, s az egyetlen adatszerű utalás, mely szerint ezeknek az embereknek egy része Piemontban él, ahol a kutakodó inkvizítorokat meg szokták ölni, inkább a valdensekre illik, mint a fraticellókra. Volt azonban Bernátnak egy hű barátja és munkatársa, aki gyakran ment vele városról városra, s aki később, amikor ez esedékessé vált, szentté avatását kieszközölte. Kapisztrán Szent Jánosról van szó, ő volt az, aki Bernát konkrétan senkire sem utaló elbeszéléséből vádat kerekített a fraticellók ellen.