Biondo szinte a pápa szeme láttára írta munkáját, olyannyira, hogy gyakran közvetlenül meg is szólítja: „tu, Pater Sancte….”⁴⁹ Amit tehát a pápa barátjáról és megbízottjáról mond, el lehet hinni: Kapisztrán nyilván mesélt ilyeneket a fraticellókról. Ezt Kapisztrán egy kiadatlan prédikációja is igazolja. 1451-ben német földre küldték ezt a tüzes prédikátort, s ő egy év múlva Nürnbergben egy prédikációjába beleszőtt egy történetet bizonyos kegyetlen eretnekekről, akik barlangokban vérfertőző orgiákat rendeznek.⁵⁰ Kapisztrán azonban nemcsak ennyiért felelős. A fraticellókat már egy évszázaddal a fabrianói epizód előtt is üldözték, ilyen váddal azonban sose illették őket. Sienai Bernát, aki tudott efféle históriákról, sose hozta őket kapcsolatba a fraticellókkal. Minden arra vall, hogy először Kapisztrán írta a barilottót a fraticellók rovására, méghozzá a fabrianói üldözés hevében.

A vádakra, ha már elhangzottak, beismerő vallomásoknak kellett következniük, amelyek aztán újabb vádak jogalapjául szolgáltak, ezek viszont újabb vallomásokat eredményeztek. Biondo elbeszéléséből nyilvánvaló, hogy a Fabrianóban megégetett tizenkét fraticello közül legalábbis néhányat a barilottóban való részvétel bevallására kényszerítettek. Csaknem húsz évvel később a Maiolati Ferencnek az Angyalvárban folyó kihallgatása során minden előzetes magyarázat nélkül fordulnak elő ilyen kifejezések: „amikor a barilottóra vonatkozóan faggatták”, „amikor a porra vonatkozóan faggatták”. A vizsgálóbírák nyilvánvalóan egy állandósult sémát követtek, és Massarói Miklós „püspök” igyekezett is igazolni az ő prekoncepciójukat.⁵¹ S valószínűnek látszik az is, hogy ekkorra már az egyszerű emberek is tudtak a rágalmakról. Rabok beszélték el, hogy Maiolati-környéki paraszt legények gúnyolódásaiban a fraticelli „de opinione” helyett a „fratri de barilotto” volt a legtöbbször használt elnevezés, és hogy a fiúk ilyenféleképpen gyalázták egymást: „te a barilottóból születtél”. S legalábbis ez meggyőzően hangzik.

Az 1466-os perrel a fraticellók, mint szervezett szekta, megszűntek, de becsmérlésük azután is folytatódott és erősödött, ami végül is a mozgalom egész történetét meghamisította. A következő évszázadban egy spanyol tudós, Juan Ginez de Sepúlveda írt egy életrajzot, amelyben szerét ejtette, hogy beszámoljon egy egészen eltérő fraticello csoport tevékenységéről és sorsáról, akik nem Fabriano, s nem is Róma környékén, s nem a XV., hanem a XIV. század közepén éltek. Ő is fesztelenül cseveg arról, hogy ezek a fraticellók éjjeli orgiákon tivornyáztak, csecsemőket öltek meg és hamvasztottak el, hamvaikat úrvacsorai borukba keverték – s ez mind olyasmi, amivel soha egyetlen kortársuk sem vádolta őket.⁵² A fraticellók rossz híre fennmaradt, mind a mai napig.

A fenti áttekintésben végre sikerült rossz hírük igazi forrását felderíteni. Nem olyasvalamiben, amit a fraticellók csakugyan csináltak, még csak nem is a közkeletű szóbeszédben, hanem egy olyan írásbeli hagyományban, amelyet csak tanult emberek ismerhettek.* Kapisztrán Szent János a fraticellókra vonatkoztatott jóval korábbi keletű, egészen más szektákról szóló, latin munkákban fennmaradt históriákat. S ahogy korábbi századokban Marburgi Konrád és Schönbergi Henrik a valdensekről a legszörnyűbb képtelenségeket el tudta hitetni IX. Gergely pápával és XXII. Jánossal, ugyanúgy Kapisztrán és követői is el tudták hitetni V. Miklóssal és II. Pállal ezeket a vádakat a fraticellókról. Pedig ezek a XV. századi pápák mindketten művelt emberek voltak, sőt Miklós korának egyik legképzettebb tudósa is volt.

Így tehát a fraticellók rágalmazása hivatali hatalommal felruházott értelmiségiek műve volt. Mégpedig akkor, amikor a fraticellók számottevő befolyással vagy jelentőséggel már egyáltalán nem rendelkeztek. Ez a képlet már ismerős, s még fogunk is vele találkozni.

Eretnek szektákat évszázadokon át újra meg újra megvádoltak azzal, hogy féktelen és vérfertőző orgiákat csapnak a sötétben, gyermekeket ölnek, húsukat megeszik, az ördögöt imádják. Lehetséges-e, hogy soha egyetlen szekta sem művelt ilyesmit? A múltban a történészek véleménye megoszlott e tekintetben. Most azonban egyszer s mindenkorra tisztázni kell a dolgot, mert különben ennek a könyvnek az egész érvelése ingatag marad.

A vádak közül egyet máris nyugodtan elvethetünk. Amikor inkvizítorok eretnekeket kihallgattak és vallattak, arról általában jegyzőkönyv készült. Százával maradtak fenn ilyen jegyzőkönyvek, és ezekben semmi sincs, ami azt bizonyítaná, hogy csecsemőket vagy kisgyermekeket öltek és ettek meg. Úgy fest a dolog, hogy ilyen vádak, annak rendje és módja szerint megfogalmazva, voltaképpen egyetlen egy szekta ellen merültek fel, a fraticelli „de opinione” ellen, Fabrianóban és Rómában, s mint láttuk, ebben a késői például szolgáló esetben is kiderült, hogy a „bizonyíték” jóformán szószerint századokkal előbb írt vitairatokból és szerzetesrendi krónikákból származik. A gyermekevésről szóló minden egyéb történet ugyanebből az írásbeli hagyományból származik. Az inkvizítorok hallgatnak erről, s ezt figyelembe véve, e történeteknek semmi hitelük nincs.

Ami a szabados, vérfertőző orgiákat illeti, első pillantásra úgy látszik, mintha ezeknek több valóságalapjuk volna. Az például biztos, hogy a szabadszellemű testvérekként ismert eretnek misztikusok azt állították, hogy ők már eljutottak az Istennel való teljes egység állapotába, amelyben minden szabad nekik, s az akkori közhiedelem szerint ők e meggyőződésük kifejezéseként maguk közt a szabad szerelmet űzték. Azután ott van a katharok néven ismert dualista eretnek szekta esete. A kathar elvek szerint minden anyag gonosz, az emberi test börtön, melyből az emberi lélek szabadulni igyekszik; ebből következőleg a gyermeknemzés förtelmes dolog. Katolikus hitvitázók kimutatták az efféle felfogás logikus következményeit. Ha minden nemzés eleve förtelmes dolog, akkor a nemi érintkezés egyetlen fajtája sem kifogásolhatóbb bármely másiknál; a vérfertőzés anya és fiú közt nem rosszabb, mint férj és feleség közösülése. Amíg nem szaporodik a hús börtönébe zárt lelkek száma, nincs semmi baj, s ennek elkerülésére jogos volt a magzatelhajtás, sőt a csecsemőgyilkosság is.

Ha azonban mindezt alaposabban megvizsgáljuk, ebben sincs semmi, ami indokolná a szabados és vérfertőző orgiákról szóló történeteket. Semmi komoly bizonyíték nincs arra, hogy a katharok a gyakorlatban bármikor is szabados következtetéseket vontak volna le a hús iránt érzett gyűlöletükből.⁵³ Különben is, a kathar erkölcstant eleve csak a szekta elitjének, a tökéleteseknek kellett követniük, s még a kathar hitelveket támadó katolikus papok is általában tisztelettel ismerték el, milyen tiszta életet élnek ezek az emberek.⁵⁴ Azt sincs okunk hinni, hogy a szabad szellemű testvérek közös orgiákat rendeztek volna; ha valamelyikük csakugyan űzte a szabad szerelmet, nem nyilvánosan csinálta. Az éjszakai orgiákról szóló számtalan történet közül valójában csak egy vonatkozhat esetleg a szabad szellemű eretnek misztikusokra, amely egy állítólag Kölnben, 1326-ban lezajlott eseményről szól, de nemrég erről is kiderült, hogy koholmány.*

Lássuk először is a vitathatatlan időrendi adatokat. Eretnekekről és orgiákról szóló történetek már a XI. században keringtek Franciaországban, de nyugaton a XII. század közepe előtt nem voltak katharok, a szabad szellemű testvérekről pedig a XIII. században hallunk először. Ezeknek a szektásoknak a nézetei és tettei éppoly kevéssé szolgálhatnak a valdensekre és fraticellókra szórt gyalázkodás magyarázatául, ahogy a Carpocrates-követők tevékenysége sem szolgálhat magyarázatául azoknak a nagyon hasonló történeteknek, amelyeket az őskeresztényekről terjesztettek.⁵⁵ A magyarázatot persze ezekben a nagyon régi történetekben kell keresnünk. Elvégre a szabados orgiák és a gyermekevés vádja egyaránt egy olyan hagyomány részei, amely a II. századig nyúlik vissza. Azok az egyházatyák, akik először védelmezték a keresztényeket e vádak ellen, maguk is e vádak tartós továbbélését segítették elő, amikor írásba foglalták őket. Bizonyára sok szerzetes ismerte ezeket a történeteket, hiszen azok rendi könyvtárakban őrzött, méghozzá sok másolatban terjesztett hittudományi munkákban maradtak fenn. Nagyon is kézenfekvő volt, hogy amikor egy-egy új vallási szakadár csoportnak kellett rossz hírét költeni, a szerzetesek ezeknek a rágalmazási kliséknek a hagyományos készletéből merítettek. Tudjuk azt is, hogy a XIV. században egyes krónikások már tudatosan szőttek ilyen történeteket az elbeszéléseikbe, így szolgáltatva anyagot a papoknak eretnekellenes prédikációikhoz.⁵⁶

Komolyabb figyelmet érdemel az a vélekedés, hogy az eretnekek az Ördögöt imádták. Ezt a vádat nem lehet egyszerűen abból levezetni, amit a pogány rómaiak mondtak a köztük élő keresztény kisebbségről. Akkor hát olyasmit tükröz ez, amit valamilyen középkori eretnek csoport vagy szekta gyakorolt? Manapság bizonyára kevés ember akad, aki hajlandó tényként elfogadni, hogy valami csoda folytán démoni macskák ereszkedtek le a magasból;⁵⁷ de azért hátha van némi valóság-elemük ezeknek a képtelenségeknek, hátha csakugyan volt Lucifer- vagy Sátán-kultusz? Még egy olyan kétkedő (és antiklerikális) történész is, mint Henry Charles Lea, így vélte,⁵⁸ s ma is széles körben él a feltevés, hogy ilyen kultusznak lennie kellett.

A felfogást képviselői három érvvel támogatják. Rámutatnak, hogy egyes középkori források leírásai koherens és hitelesnek látszó elvrendszert tulajdonítanak a „luciferiánusok” szektájának. Felmerült az is, hogy a dualista vallás logikai végkövetkeztetései akár az ördögimádáshoz is elvezethetnek. S elhangzott az is, hogy azok az értelmes, tanult és istenfélő emberek – köztük néhány pápa is –, akik a Sátán-kultusz létezését tényként fogadták el, komoly bizonyítékok híján ezt bizonyára nem tették volna. Ezeket az érveket meg kell vizsgálnunk.

Tény, hogy a luciferiánus elvekre vonatkozó állítások nemcsak abban a dörgedelmes bullában találhatók meg, amelyet IX. Gergely adott ki Marburgi Konrád ösztönzésére 1233-ban,⁵⁹ hanem féltucatnyi más, német és olasz forrásban is.⁶⁰ A luciferiánusok ezek szerint azt tanították, hogy Lucifert és démonjait igazságtalanul űzték ki a mennyországból, de végül majd visszatérnek oda, elfoglalják méltó helyüket, és Istent, Mihályt és angyalait örök időkre a pokolra vetik. A luciferiánusoknak addig is azzal kell urukat szolgálniuk, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek Isten sérelmére; jutalmul majd örök boldogságot nyernek Lucifertől. A beszámolók megegyeznek egymással, s látszatra nem is valószínűtlenek. De mennyire megbízhatóak?

Belső logikájukat nézve teljesen megbízhatatlanoknak bizonyulnak. Kísérő elemként mindegyikben előfordulnak tökéletesen valószínűtlen állítások. Egy esetben olyan démonokról hallunk, akik nyomtalanul eltűnnek, ha a luciferiánus szertartást félbeszakítja az oltáriszentség felmutatása. Egy másik forrás nem átallja kijelenteni, hogy csak Ausztriában, Csehországban és a szomszédos tartományokban 80 000 a Lucifert imádók száma. Egy másik – egy Lepzet nevű kölni eretneknek tulajdonított vallomás – azt a kijelentést tartalmazza, hogy ez az ember egymaga harminc gyilkosságot követett el, így akarván buzgón szolgálni Lucifert, és megbántani Istent. Egy másik forrás varázsitalról beszél, amely egy óriási varangy ürülékét tartalmazza; a Vox in Rama bullában pedig egy démoni varangy és egy démoni macska is a hódolat csókjait kapja. Továbbá, a legtöbb forrásban vannak utalások azokra a szabados, vérfertőző orgiákra, amelyekről az imént mutattuk ki, hogy nincs alapjuk. De ha egy forrás egyes állításai megbízhatatlanok, vagy nyilvánvalóan hamisak, akkor azt a forrást teljes egészében kétellyel kell kezelni; márpedig ez a helyzet minden olyan forrással, amely a luciferiánusok hitelveit említi.

Akárhogy is, ezek a sajátosan luciferiánus tanokra vonatkozó megjegyzések egyszerűen nagyon késői továbbfejlesztései az ördögimádó szektáról szóló hagyományos történeteknek, amelyeknek körülbelül négy évszázada voltak már nyomai; s épp maguk e történetek okoznak gondot. Lehetséges, hogy csakugyan kialakult egy ördögimádó szekta a dualista vallásból?

Elég egyenként megvizsgálni e történeteket, s kiderül, mennyire alaptalan ez a feltevés. Egészen a legutóbbi időkig az a felfogás uralkodott, hogy az örményországi paulikiánusok, akiket Odzsuni János a VIII. században ördögimádással vádolt, dualisták voltak; a legújabb kutatások tanúsága szerint azonban az adott időpontban a legkevésbé sem voltak azok.⁶¹ A XI. században eretnekséggel vádolt bogumilok csakugyan dualisták voltak, ám a nekik szentelt két bekezdésben egy szó sem vall arra, hogy Psellos tisztában lett volna ezzel a ténnyel. Ő Konstantinápolyban élt, a bogumilok Thrákiában, s Psellos olyan keveset tudott róluk, hogy még a nevüket is hibásan írta.⁶² Nyugaton pedig olyan szektákra is szórták az ördögimádás vádját, amelyeknek a dualizmushoz semmi közük sem volt. Már az 1022-ben, Orléans-ban felfedezett eretnekcsoportot ezzel vádolták; s az ördögimádó szekta sztereotípiája 1100-ra teljesen, minden részletében kialakult. De a történészek általában megegyeznek abban, hogy nyugaton legalább 1140-ig ismeretlen volt a dualista vallás.⁶³

A XII. század közepe és a XIII. század közepe közötti időszakban csakugyan virágzott a dualista vallás, a katharizmusként ismert formájában, s ezt sokan értelmezték a Sátán kultuszának, amit az a képtelen szófejtés is igazol, miszerint a „kathar” név a démoni macska imádásából származik.⁶⁴ Lehetséges-e, hogy a katharizmussal legalább néha együtt járt az ördögimádás?

A XII. század vége felé egy Rudolf Ardent nevű francia szerzetes foglalta össze a katharok hitének lényegét. Szerinte a katharok azt vallották, hogy Isten teremtett minden láthatatlan dolgot, minden láthatót viszont az ördög; ezért testük teremtőjeként az Ördögöt imádták.⁶⁵ Körülbelül ugyanekkor jegyezte le egy francia krónikás azt a vallomást, amelyet állítólag két vezető szerepet játszó kathar tett, miután néhány hónapot a pápai nuncius fogságában töltött: „azt mondták, hogy a Sátán és Lucifer az ég és a föld, minden látható és láthatatlan dolgok teremtője…”⁶⁶ Nyilvánvaló, hogy az ilyesféle híresztelések alakították ki egy luciferiánus dogma eszméjét. Ezek bizonyára újabb tápot is adtak azoknak a régi históriáknak, amelyek egy ördögimádó szektáról szóltak. De luciferiánus hitelvek, vagy egy ördögimádó szekta létezésének bizonyítékaként semmit sem érnek, mert durván elferdítik azt, amit a katharok valóban hittek.

A katharok hitéről vannak megbízható ismereteink is, részben kathar iratokból. Mint a többi dualisták, ők is meg voltak győződve arról, hogy az anyagi világmindenséget egy gonosz szellem – valójában az Ördög – teremtette, s azóta is az uralkodik rajta. De arról szó sincs, hogy az Ördögöt imádták volna; épp ellenkezőleg, elkeseredetten igyekeztek kiszabadulni a karmai közül. Ez a törekvés volt vallásuk leglényege. Mert a lelket nem az Ördög, hanem az Isten teremtette. Sőt a kathar felfogás szerint a lelkek a mennyből lebukott angyalok, akik, újabb meg újabb testek börtönébe zárva, epedve vágynak arra, hogy az anyagi világból kiszabaduljanak s visszatérhessenek a tiszta szellemiség mennyországába. A kathar „tökéletesek” erkölcstana – a házasság elvetése, iszonyodásuk a fajfenntartástól, vegetarianizmusuk, böjtölésük – azt tanúsítja, hogy teljesen elutasították az anyagi világot, amelyet az ördögi teremtés művének tekintettek. Aki megadja magát a húsnak, aki elfogadja az anyagi világot, az nyilvánvalóan az Ördög szolgája; aki pedig az Ördög szolgája, nem üdvözülhet.

Nincs tehát semmi okunk azt hinni, hogy akár a XII-XIII. században is olyasmit tükröztek az ördögimádó szektáról szóló elbeszélések, ami a katharoknál csakugyan létezett. Egyébként, még a XV. században is, jóval a katharok felszámolása után, a valdenseket, ezeket a buzgó bibliaolvasó keresztényeket, még mindig úgy üldözték mint „luciferiánusok”-at.

Végül meg kell kérdeznünk önmagunktól, vajon értelmes, művelt, hívő emberek elhihették-e, hogy van Sátán-kultusz, ha erre nem lett volna jó okuk. Több újkori történész állította, sok olvasójukat is meggyőzve, hogy ilyesmi elképzelhetetlen. Csakhogy tévednek. Ugyanazok, akik elhitték, hogy van Sátán-kultusz, elhitték azt is, hogy a Sátán valami csoda folytán anyagi testet ölt, és úgy jelenik meg kultusza ünnepén, általában egy óriási állat formájában. A két hiedelem voltaképpen elválaszthatatlan egymástól, s ha az egyiknek láthatólag nincs bizonyító ereje, a másiknak sem lehet.

Valójában semmilyen megalapozott bizonyíték sem szól amellett, hogy efféle ördögimádó szekta bárhol is létezett volna a középkori Európában. Sőt: komoly bizonyíték van ennek az ellenkezőjére. Nagyon kevés inkvizítor állította, hogy találkozott ezekkel az ördögimádókkal, s e kevesek közül is a legtöbb köztudottan elvakult amatőr volt, a Marburgi Konrád fajtájából. Biztosra vehetjük, hogy ha csakugyan lett volna egy ilyen hitelveket valló szekta, arról szó esett volna az inkvizítorok számára készült két nagy kézikönyv valamelyikében, a Bernard Gui-éban, vagy a Nicolas Eymericében; mindkettő a XIV. században keletkezett, amikor a luciferiánusok befolyása állítólag a legnagyobb volt. De nincs így. Ahogy egy későbbi fejezetben látni fogjuk, a „démonimádás” egyetlen fajtája, amelyről Eymeric tudott, abban állt, hogy a rituális vagy szertartásos mágiát űző egyének igyekeztek a démonokat rákényszeríteni akaratuk végrehajtására – és ez egészen mása Gui megjegyzéseinek még kevesebb közük van a dologhoz. Tulajdonképpen még csak nem is céloz sem Eymeric, sem Gui arra, hogy volna ördögimádó szekta, és a kérdés eldöntéséhez ez is elég.

Ahhoz, hogy megértsük, miért is alakult ki egyáltalán egy ördögimádó szekta sztereotípiája, miért keltett akkora figyelmet és miért maradt fenn oly hosszú ideig, nem a dualista vagy másmilyen eretnekek hitbeli nézeteit vagy viselkedését kell megvizsgálni, hanem az ortodox elveket valló emberek lelkébe kell bepillantani. Sok embernek, különösen sok papnak és szerzetesnek egyre inkább rögeszméjévé vált, hogy az ördögnek és démonainak mindent felülmúló hatalma van. Ezért került bele az abszolút gonoszról és embertelenről kialakult fogalmukba az ördögimádás is, a vérfertőzéssel, csecsemőgyilkossággal és kannibalizmussal együtt.

De hogyan is támadt ez a heves érdeklődés az Ördög iránt? Hogyan lett belőle olyan félelmetes rögeszme? S legfőképpen, hogyan hihették el, hogy a keresztény világot az Ördög közvetlen parancsnoksága alatt álló emberek összeesküvése fenyegeti? Az európai lélek történetének ez a fejezete többet érdemel egy futó pillantásnál.

Az Ótestamentum nem sokat beszél az Ördögről, s még csak nem is céloz az Ördög parancsnoksága alatt álló emberek összeesküvésére.

A régi hébereknek Jahve törzsi istenük volt, a szomszéd népek isteneit maguk iránt és Jahve iránt ellenségesnek vélték, s nem érezték szükségét a gonoszság ennél nagyobb szabású megtestesítésének. Később természetesen egyistenhit lett ebből a törzsi vallásból, dehát ez az egyistenhit annyira teljes, Isten mindenhatóságának, mindenütt jelenvalóságának a bizonysága olyan állandó, hogy a gonosz hatalma ahhoz képest jelentéktelen. Azazél, a pusztai démon Mózes III. könyvében, Lilith, az éjszakai démon és a kecskedémonok Esaiásnál – ezek mind a Jahve-előtti vallás maradványai, s kívül esnek a Jahve-vallás keretein; Istennel szinte sose hozzák őket kapcsolatba, s bizonyos, hogy nem vele szemben álló hatalmak. Az Ótestamentumban Rácháb, Leviátán és Tehom-Rabbah néven említett sárkány a babilóniai teremtésmítoszból került át, s inkább az őskáoszt jelképezi, semmint a teremtett világban működő gonoszt. A Sátánról sem úgy szól az Ótestamentum, mint Isten nagy ellenfeléről és a gonoszság legfőbb megtestesüléséről. Megszoktuk, hogy az Édenkertben Évát bűnre csábító kígyót az Istennel hadakozó Sátánnak tekintsük, de a szövegben ezt semmi sem indokolja. Sőt, épp ellenkezőleg, ha nagyritkán megjelenik a Sátán az Ótestamentumban, nem annyira Jahve ellenfelének, inkább tettestársának mutatkozik.

A Sátán tulajdonképpen magából Jahvéból alakult ki, összhangban az Isten lényegéről alkotott fogalmak változásával.¹ Amikor Jahve megszűnt törzsi isten lenni, és a világmindenség ura lett, kezdetben őt tekintették minden esemény előidézőjének, jónak és gonosznak egyaránt. Így például Ámos könyvében (Kr.e. VIII. század) ezt olvassuk: ,, … lehet-é baj a városban, amit nem az Úr szerezne?”² Még Deutero-Esaiás is ezt mondatja Jahvéval: „Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek, én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!”³ A vallásos tudat fokozatos változásával azonban végül már képtelenségnek hatott, hogy közvetlenül Isten lehessen felelős a gonoszságért. Ezen a ponton az Isten fenyegető és ártó funkciói különválnak a többitől, és a Sátán lesz a megszemélyesítőjük.⁴

A Jób könyvének bevezetőjében (valószínűleg Kr.e. V. század) a Sátán udvaroncként jelenik meg Isten udvarában, és sikerül Istent rábírnia arra, hogy csapásokkal sújtson egy ártatlan embert. Korábban Isten képes lett volna ezt megtenni anélkül, hogy másnak kellett volna erre rábírnia, sőt maga a gondolat, hogy Istent valaminek a megtételére rá lehessen bírni, hogy őt befolyásolni lehessen, teológiailag tarthatatlan lett volna. Magát a Jób történetét ez a korábbi felfogás hatja át, ellentétben a bevezetővel; ebben az ősi népmesében Jób habozás nélkül Jahvénak tulajdonítja szerencsétlenségeit; és a Sátánról mit sem tud. Hasonló fejlődést látunk, ha a talán még a Kr.e. X. századból való Sámuel II. könyvének egy történetét összevetjük ugyanannak a a történetnek a Kr.u. IV. századnál nem régibb keletű Krónikák könyvében található változatával. Sámuel II. könyvének 24. része elmondja, hogy az Úr rávette Dávidot a nép megszámlálására, és hogy ennek mi lett a vége. Minden népszámlálás az isteni hatalom megsértésének számított, mert ezzel egy ember ráébredt a maga hatalmának tudatára. Ezért aztán az Úr, Dávidot a népszámlálás elvégzéséért megbüntetendő, döghalált bocsátott a népre, hogy létszámát apassza; majd ennek utána „megelégelé az Úr a veszedelmet”. Hat vagy hét évszázaddal később efféle magatartást Isten lényével összeegyeztethetetlennek tartottak. A Krónikák I. könyvének 21. részében ugyanez a történet olvasható, és pontosan ugyanezekkel a szavakkal, mindössze egyetlen egy, igen lényeges különbséggel: itt nem Istent, hanem a Sátánt terheli a felelősség Dávid rábeszéléséért.

A Krónikák könyvének ez a története mutatkozik az egyetlen olyan ószövetségi példának, amely valamelyest azt jelzi, hogy a Sátán a gonoszság elvét képviseli, s az egyetlen példa arra is, hogy az „ellenfél” jelentésű „Sátán” főnév névelő nélkül, tehát tulajdonnévként fordul elő. Sátán itt már nem az isteni személyiség függvénye, hanem önálló lény, olyan erő, amely az embereket arra csábítja, hogy bűnt kövessenek el Isten ellen. Valóban fordulópont volt ez; a következő három évszázad folyamán ugyanis a zsidók egy új, bonyolult és átfogó démonológiát alakítottak ki. A Kr. e. II. századtól a Kr. u. I. század végéig létrejött egy jelentős terjedelmű irodalom, amelyet hol apokaliptikusnak neveznek, mert tele van a jövőt illető állítólagos természetfölötti kinyilatkoztatásokkal, hol meg apokrifnak, mert az egyes műveket hamisan olyan ótestamentumi alakoknak tulajdonítják, mint Énokh, Ezdrás és Salamon. Ez az irodalom bővelkedik az utalásokban gonosz szellemekre, amelyek azon ügyködnek, hogy keresztezzék és elrontsák Istennek a világot illető tervét.⁵

Bár egy ilyenféle gondolat teljesen idegen az Ótestamentumtól, valahogy mégis az Ótestamentum tekintélyével kellett szentesíteni. Ez sikerült is, a Mózes I. könyvének 6. részéből vett néhány mondat segítségével: „Lőn pedig, hogy… láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala... Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak”. Ez a homályos szakasz valószínűleg egy népmondát tükröz, amely óriásokról szól és az eredetükről, s ugyancsak kellett hozzá leleményesség, hogy ezt a gonosz szellemekre és az ő eredetükre lehessen vonatkoztatni. De az apokrifeknek ez sikerül.

Az Énokh könyve, vagy Énokh I. könyve azt mondja, hogy a Semjaza és Azazél vezette angyalok azért buktak le a mennyből, mert buja vággyal megkívánták az emberek leányait; e két fajta keveredéséből lett az óriások gonosz és pusztító nemzetsége. Terjedt az istentelenség szerte a földön, s végül Isten, a rendet helyreállítandó, özönvizet bocsátott a földre, hogy az emberek zömét elpusztítsa, s ugyanakkor az angyalokat megláncolta a föld sötét zugaiban, hogy ott várják ki az utolsó ítéletet, amikor is majd tűzre vettetnek.⁶ De maguk az óriások ottmaradtak a földön, s idő multával gonosz szellemek születtek tőlük. Hogy ez pontosan miképp is történt, nincs tisztázva, de a kérdésnek ez a része lényegtelen; csak az a fontos, hogy a gonosz szellemek „rátámadnak az emberek gyermekeire és a nőkre”.⁷ – Vagyis démonok ők, akik itt e földön kínozzák az embereket. Tévútra is csalják őket, hogy pogány isteneknek áldozzanak⁸ – ez a szerepük aztán megmarad a keresztény korban, mint a démonok egyik legfőbb és leggonoszabb tevékenysége.

Az Énokh I. könyvében foglalt elbeszélés a Kr. e. II. századból való; ezt későbbi apokrif iratok azután tovább alakították. Közülük sok foglalkozik ezekkel a démonokkal és gyalázatos cselekedeteikkel, amelyeket a hol Mastemának, hol Beliálnak vagy Beliárnak, hol Sátánnak nevezett vezérük parancsoksága alatt követnek el. A Jubileumok könyvében (Kr. e. 135-105 körül) Mastema a vezére a gonosz szellemek egytizedének, a többi kilenctized az „ítélet helyére” van bezárva. Az Isten által megszabott keretek közt a gonosz szellemek vagy démonok romlást hoznak a földre; de meg is kísértik az embereket, s mindenféle bűnökre csábítják.⁹ Még jobban kiviláglik ez a Tizenkét pátriárka testamentumából (Kr. e. 109-106). Itt Beliál, a bukott angyalok vezére Isten ellenségeként és vetélytársaként jelenik meg, akivel az emberek alattvalói hűségéért küzd. „A világosságot választjátok-é, vagy a sötétséget, az Úr törvényét, vagy a Beliál dolgát?”¹⁰ Az ő szolgái paráznaságra, féltékenységre, irigységre, dühre, gyilkosságra csábítják az embereket, és bálványozásra is, azaz a pogány istenek imádására.

A Holt-tengeri tekercsek egynémelyike hasonló képet fest. Bármilyen szekta művei is ezek, az a szekta, legalábbis bizonyos időszakokban ugyanolyan démonológiai nézeteket vallott, mint azok a zsidók, akik az apokrif könyveket írták vagy olvasták. Sőt, egyik-másik írásukban előfordul egy olyan gondolat is, amely a későbbi századok folyamán látványosan kifejlődött: az a gondolat, hogy az Ördögnek (Beliálnak, Sátánnak, vagy ahogy éppen hívják) megvannak a szolgái az élő emberek és asszonyok közt, a gonosz szellemek seregének afféle emberi munkatársai. A Világosság és Sötétség fiainak háborúsága címen ismert írásban, amely nagyjából Jézus korából származik, a szekta egy ötvenéves háborúra készül fel, amelyben tagjai mint „a világosság fiai” majd elpusztítják a pogányokat, akiket „a sötétség fiai”-nak, de „Beliál fiai”-nak is hívnak. „Az üdvözülés ideje lesz ez majd az Isten népének, az uralkodás kora az seregének valamennyi tagja számára, a Sátán egész hadának pedig az örökös romlás… [a sötétség fiainak] nem lesz menekvés.”¹¹ Majd ismét: „Átkozott legyen a Sátán az ő bűnös szándékáért, és legyen gyűlöletes az ő gonosz uralkodásáért! Átkozottak legyenek serege összes szellemei istentelen szándékaikért, s legyenek gyűlöletesek mindazért, amit a tisztátalanság szolgálatában tettek! Bizony a Sötétség csapata ők, ám az Isten csapata az [örök] Világosságé”.¹² Vagyis az Ördög szolgái, emberek, démonok egyaránt, egyetlen sereget alkotnak, és valamennyien egyformán bukásra és pusztulásra vannak ítélve.

A zsidó apokrif iratok és a Holt-tengeri tekercsek egynémelyikében megjelenő démonológia megtalálható, módosult formában, az Újtestamentumban is.¹³ Mert, ellentétben az ószövetségi Jahvéval, az újtestamentumi Istennek félelmetes ellenfelei a Sátán és az őt szolgáló démonok serege; az evangéliumok, az Apostolok cselekedetei, Pál levelei, a Jelenések könyve tele vannak a hatalmas küzdelemre vonatkozó utalásokkal. Ezek szerint a Sátán szerepe az, hogy szembeszálljon az új vallással, a leendő kereszténységgel; ő Jézus engesztelhetetlen ellensége, s folyton azon mesterkedik, hogy az ő követőit hűségüktől eltérítse, és testben, lélekben tönkretegye. A világ is így jelenik meg, két országra osztva, Krisztus országára és az Ördög országára. Krisztus birodalma az Isten országa lévén, csupa fényesség és ragyogás, vele szemben áll a Sátán birodalma, ahol a sötétség erői uralkodnak. A Sátán azon fáradozik, hogy Krisztus országának terjeszkedését megakadályozza, Krisztusnak pedig az a küldetése, hogy elpusztítsa a Sátán országát.

Az Ördög hatalma nyilvánul meg mindabban, ami az embereket Istentől elvonja, legkivált a krisztusi tanítás bárminemű ellenzésében. Ez nyilvánul meg tehát a zsidó vallásban is; János, I. század vége felé írott evangéliumában ezt mondatja Jézussal a tanításait elutasító zsidóknak: „Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni”.¹⁴ Még erősebben nyilvánul meg az a pogányok hitében. A leveleit Kr.u. 50 és 70 közt író Pál szemében voltaképpen a Sátán az ura az egész világnak, amennyiben az még nem fordult Krisztus felé: „… e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki az Isten képe”.¹⁵ Neki magának az a dolga, hogy elmenjen a pogányok közé és „megnyissa szemeiket, hogy setétségből világosságra és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek”¹⁶

Csakúgy, mint a zsidó apokrif iratokban, az Újtestamentumban is alsóbbrendű démonok sokasága segíti az Ördögöt, részint Jézus tanításának elutasítására csábítják az embereket, részint testileg bántalmazzák őket. Csábító hatásukat elsősorban a hivatalos római valláson át fejtik ki. Mert annak a vallásnak az istenei igazság szerint a Sátán szolgálatában álló démonok; Pál egészen félreérthetetlenül jelenti ki, hogy „amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák, és nem Istennek”.¹⁷ De uruk parancsára a démonok „meg is szállják” az embereket, vagyis olyan betegségeket hoznak rájuk, mint az epilepszia, hisztériás bénulás, zsibbadás. Jézus legtöbb csodatétele az ilyen bajok gyógyításában áll, ami tehát a Sátán gyengítését jelenti – minden csoda csapás a Sátán uralma ellen.

Tagadhatatlanul van némi bizonytalanság atekintetben, pontosan milyen szakaszába jutott el a harc Jézus és a Sátán között. Néha úgy látszik, mintha Jézus kereszthalálával a Sátán már végérvényesen elbukott volna. János ezt mondatja Jézussal, közelgő haláláról: „most vettetik ki e világ fejedelme”¹⁸, és „e világnak fejedelme megítéltetett”¹⁹, és Pál is úgy véli, hogy Jézus a halála által megtörte az Ördög hatalmát.²⁰ De más szövegrészekben a Sátán még cselekvő erejének teljében mutatkozik: „a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen”.²¹ A Jelenések könyve pedig egészen világosan kimondja, hogy a küzdelem véglegesen nem dőlhet el Krisztus második eljövetele előtt; majd csak az utolsó ítéletkor vettetik a Sátán a tűz és kénkő tavába.²² Ám ez a látszólagos következetlenség hangsúlyeltolódásnál alig több; nem homályosíthatja el azt a nagy optimizmust, a biztos győzelemnek azt a mindennél erősebb tudatát, amely az első században a keresztényeket eltöltötte. Az mindegyik írásból nyilvánvaló, hogy a Sátán és seregei Isten hatalmának teljesen alá vannak vetve, és tehetetlenek a Messiás ellenében. Egy fiatal és harcos egyház hite ez.

Az ősegyház egész története folyamán továbbra is nagyjából ugyanaz az elképzelés élt a Sátánról és az alacsonyabb rendű démonokról, mint az Újszövetségben, azzal a különbséggel, hogy a keresztény hittudomány kimunkálása során az ő teológiai jelentőségük pontosabb meghatározására is sor került. Fokozatosan beépültek a kereszténység fő tanaiba, az ember bűnbeeséséről, az eredendő bűnről, és az embernek Krisztus kereszthalála általi megváltásáról szóló tanításba.

Énokh könyve már a Kr. e. I. században arra célzott, hogy az Évát bűnre csábító Sátán egy volt a „sátánok” közül, akiket egy fő Sátán követőinek tartottak.²³ Végül a Kr. u. I. században egyértelműen kapcsolatba hozták a Sátánt az édenkertbeli kígyóval; a kígyó vagy a Sátán megjelenési formája volt, vagy általa ügyködött a Sátán. Ezt a kapcsolatot először több olyan I. századi apokrif irat fogalmazta meg világosan, amely vagy keresztény eredetű, vagy erősen keresztény színezetű. Különösen a század utolsó negyedében keletkezett Ádám és Éva élete foglalkozik nagyon alaposan a Sátánnak a bűnbeesésben játszott szerepével. Hogy Évát rászedje, angyal alakjában felfüggeszkedett az Édenkert kerítésére és himnuszokat énekelt; a kígyót pedig rábeszélte, hogy az ő szájával szólhasson.²⁴ Ez a Sátán valaha Isten egyik angyala volt, de megszegte Isten parancsait, s más angyalokat is engedetlenségbe vitt, aminek az lett a vége, hogy őt és követőit is kivetették a mennyből.

A Sátán bukására és az ember bűnbeesésére nézve lényegében ezt a felfogást vették át az egyházatyák a II. századi hitvédő, Jusztinosz vértanútól kezdve. Az egyetlen vitás pont a bukás, de nem a Sátáné, hanem az alsóbbrendű angyalok bukásának a kérdése volt. Bármit mondott is az Ádám és Éva élete, a legtöbb egyházatya nem tudta figyelmen kívül hagyni a nagyobb tiszteletben tartott apokrif iratokat. Mint láttuk, az Énokh könyve szerint ezeknek az angyaloknak a bukását az okozta, hogy megkívánták az emberek leányait, következésképpen ők, a Sátánnal ellentétben, csak jóval az ember bűnbeesése után bukhattak el. De a III. században jól áthidalta ezt a nehézséget Origenész, a kiváló teológus. Ő azt állította, hogy Mózes I. könyvének azt a szakaszát, amelyben az Isten fiairól és az emberek leányairól van szó, allegóriaként kell érteni; az angyalok bukása igazában már jóval az ember teremtése előtt, sőt már a világ teremtése előtt megtörtént. A görögkeleti egyház nyomban elfogadta Origenész véleményét: valamivel később a római egyházban is meghonosította ezt a gondolatot Szent Jeromos (340-420 k.) és Szent Ágoston, Hippó püspöke (354-430). A IV. század végén már keleten és nyugaton egyaránt az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy az ember bűnbeesése egy olyan hatalmas, kozmikus küzdelem része, amely akkor kezdődött, amikor a mennyei seregekből egyesek fellázadtak Isten ellen, s ezért őket kivetették a mennyből.

Atekintetben, hogy ezután hol volt a démonok lakhelye, semmi kétség nem merült fel azokban a századokban. Az angyalok a mennyország legfelső részében laktak, Isten trónusának közelében, a démonok viszont a földet közvetlenül borító sötét légrétegbe voltak bebörtönözve. Ez az eredeti jelentése Pál apostol híres kitételének „a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak”,²⁵ és az egyházatyák egy véleményen voltak vele. Szent Ágoston például azt állította, hogy „az Ördög száműzetett, angyalaival egyetemben, az angyalok magasságos lakából, és levettetett a sötétségbe, vagyis a mi levegőegünkbe, mint valami börtönbe”.²⁶ Egyetértettek abban is, hogy ha az angyaloknak levegőből és fényből alkotott éteri testük van, a démonokénak is ilyennek kell lennie. Ágoston szerint ez az anyagtalan test különleges érzékelő képességet ad a démonoknak, s lehetővé teszi, hogy rendkívül sebesen tudjanak közlekedni a levegőben.²⁷

A levegőben tanyázó Sátán és démonai folytonosan hadat viselnek a keresztények ellen. Ilyennek képzeli őket Pál²⁸; az egyházatyák pedig részletesen taglalják, hányféleképpen üldözik az új hitet és annak követőit. Mert az Ördög, aki sose nyughat, az embereket sem bírja nyugton hagyni²⁹; démonaival együtt ő sújtja betegséggel az egyes embereket³⁰, de ők okozzák a közös csapásokat is, amilyenek az aszály, a rossz termés, az emberek és állatok közt pusztító járványok.³¹ Sőt, új módját lelik annak is, hogy az egyháznak miképp ártsanak. Részint a keresztények üldözésére ösztönzik a római hatóságokat³², részint arra csábítják a keresztényeket, hogy az igaz hitet elhagyják, szakadárok és eretnekek legyenek.³³ Szent Cyprianus még azt is állítja, hogy ha a démonok nem tevékenykednének, eretnekség, szakadárság egyáltalán nem volna.³⁴

Az egyházatyák úgy vélik, akárcsak Pál, hogy démonok lakoznak az antik világ isteneiben is. Úgy vélik, hogy ha egy keresztény olyan új szokások és hitelvek bírálatára vetemedik, amelyeket az egyház hivatalosan szentesített, erre csakis egy démonként ténykedő pogány isten bujthatta fel. Amikor egy Vigilantius nevű szerzetes a vértanúk csontjainak növekvő kultusza ellen ír, Jeromos így torkolja le: „Azt a tisztátalan szellemet, amely veled ezeket a dolgokat íratja, sokszor meggyötörte ez az alázatos por [a vértanúk csontjáé] … Íme a tanácsom. Menj el a vértanúk bazilikáiba, s ott majd meggyógyulsz. Akkor majd bevallod, amit most tagadsz, hogy Mercurius szól Vigilantius szájával”.³⁵ A kereszténység igazának legkétségtelenebb bizonyítéka abban van, hogy a keresztények ki tudják űzni a démonokat azokból az emberekből, akikbe beleköltöztek, mert minden démonűzés győzelem egy pogány istenségen. Így vélekedik Tertullianus és Cyprianus a III. század elején³⁶, és még Sulpicius és Severus is, Tours-i Szent Mártonról szóló életrajzában, amelyet az V. század elején írt: „Valahányszor Márton templomba ment, úgy üvöltöttek és reszkettek ott a démonoktól megszállott emberek, mint a bűnösök a bíró megérkezésekor… Amikor Márton kiűzte belőlük a démonokat… a nyomorult démonok különbözőképpen beszélték el, milyen kényszernek voltak alávetve… Egyikük azt vallotta, hogy ő Jupiter, a másikuk azt, hogy Mercurius”.³⁷

A Sátán legnagyobb bűne voltaképpen az volt, hogy a pogány vallás szívósan élt tovább; mert mindazok, akik híven kitartottak mellette, valójában démonokat imádtak. A görög-római vallás szertartásrendjének efféle értelmezése mintha ízelítő volna azokból a sátánimádásról szóló képzelgésekből, amelyeket ezer év múlva középkori klerikusok szőttek a szakadár szekták tevékenységei köré.

Az őskeresztény és középkori keresztény megnyilvánulások hasonlóságait mégsem szabad eltúlozni. A korai egyházatyák vitairatainak légkörében nyoma sincs annak, hogy szerzőik olyan kóros érdeklődéssel vonzódtak volna ehhez a kérdéshez, mint amilyen a középkori leírásokat áthatja, s könnyű belátni, miért van ez így. Az egyházatyák korában az egyház még tele volt optimizmussal, még biztos volt hitében és abban, hogy ez a hit győzedelmeskedni fog. A Sátán erős lehet ugyan, de minden keresztény van olyan erős, hogy neki ellent tudjon állni. A Hermász pásztora címen ismert mű, amely a II. század első feléből való, nagyon határozottan szól erről: aki Istent féli, annak nem árthat az Ördög; maga a Sátán is elmenekül, ha kemény ellenállásba ütközik, tehát csak azoknak kell tőle félniük, akiknek nincs keresztény hitük.³⁸ A II. század második felében Irenaeus azt mondja, hogy az Ördög elmenekül a keresztények imái elő1³⁹, Tertullianus pedig meg van győződve róla, hogy elég csak kimondani Krisztus nevét.⁴⁰ Ha Isten megengedi, hogy a démonok megkísértsenek egy keresztényt, ezt azért teszi, hogy a keresztény embernek módja legyen megszégyenítenie őket, s egyúttal megerősítenie a maga hitét. Origenész véleménye szerint a Sátánnak és seregeinek már gyengül hatalma; valahányszor egy keresztény sikeresen áll ellent egy démonnak, az a pokolba bukik le, s elveszti jogát, hogy embereket megkísértsen. Ennek következtében a ténylegesen szolgáló démonok száma fogyatkozik, a pogány istenek hatalma gyengül, és a pogányok egyre könnyebbnek érzik, hogy kereszténnyé legyenek.⁴¹

Még ez a magasztos öntudat fűtötte az egyházat, amikor Európa germán és kelta népeit a kereszténységre térítette. De a századok folyamán új és iszonyú félelmek jelentkeztek a keresztény lelkekben, s végül már úgy látszott, hogy a világ a démonok karmai közé jutott, s nekik mindenütt vannak emberi szövetségeseik, még a kereszténység legbelső köreiben is.

A Sátánnak és démonainak az őskeresztények felfogása szerinti fogalma már hosszú és bonyolult fejlődés eredménye volt, s az újabb századok folyamán még tovább változott. A késő középkorra már sokkal hatalmasabbak és veszedelmesebbek lettek, egyszersmind sokkal több közvetlen közük lett az egyes keresztények életéhez.

Anyagtalan testüket is levetették. A Pszeudo-Dionüsziosz vagy Pszeudo-Areopagita néven ismert vallásbölcselő már az V. században azt a felfogást hirdette, hogy az angyalok bonyolult rangszervezetben élő szellemi lények, s ugyanez áll a bukott angyalokra, azaz a démonokra is. A De coelesti hierarchia (Mennyei hierarchia) című könyvet, amely ezeket a feltevéseket tartalmazza, Joannes Scotus Erigena fordította a IX. században görögből latinra, a XII. században pedig a párizsi Szent Viktor-i Hugó, a misztikus gondolkodó írt hozzá magyarázatokat, amelyekben hathatósan érvelt amellett, hogy a démoni seregek, csakúgy, mint az angyaliak, tisztán szellemi lények. Hugó tanítványa, Szent Viktor-i Richárd azt hangoztatta, hogy ha egy emberben megfér egy légiónyi démon, nyilvánvalóan testetlennek kell lenniük, hiszen egy légió 6666 főből áll. Ezeknek a misztikusoknak a nyomában jártak a nagy skolasztikusok, míg végül a XIII. században Aquinói Szent Tamás az angyalok és a démonok szellem-voltát a római katolikus hitelvek megingathatatlan tételének nyilvánította.

E feltevések azonban csak korlátozott mértékben voltak érvényesek, mert a démonoknak továbbra is megmaradt az a képességük, hogy testi alakot öltsenek, ha akarnak. Az V. század elején Jeromos határozottan állította, hogy a démonok groteszk formákban tudnak megjelenni, és az emberek számára láthatóvá, hallhatóvá és tapinthatóvá válni. Ekkoriban beszélt Theodorétosz egyháztörténész arról, hogy a megelőző században Marcellus, a szíriai Apamea püspöke megpróbált felgyújtani egy Jupiter-templomot, de ezt mindig megakadályozta egy fekete démon, aki újra meg újra eloltotta a tüzet.⁴² 600 körül Nagy Szent Gergely pápa sokszor szerepeltette a Sátánt, vagy egy alacsonyabb rendű démont a szerzetesekről és püspökökről szóló történeteiben. Elbeszéli például egy zsidó különös kalandját: ez az ember egy este bevetődött egy Apolló-templomba. Rengeteg démon volt a templomban, s éppen arról számoltak be vezérüknek, miféle gonosz praktikákat űztek istenfélő keresztényekkel. Egyiküknek még egy püspököt is sikerült rávennie arra, hogy gyöngéden megveregesse egy apáca hátát.⁴³ Szent Afra életrajza, amely 700 és 850 közt keletkezett, már olyannak ábrázolja a Sátánt, amilyennek majd a középkorban alakul ki az általánosan elfogadott képe: szurokfeketének, meztelennek és ráncos bőrűnek.⁴⁴

A középkori Európa démonai csakugyan nagy hatalommal rendelkeztek, mint olyan szellemi lények, akik testi alakban is képesek megjelenni a földön, és mint Krisztus ellenségei, akik a keresztények erkölcsi gyengeségét kihasználva fejtik ki hatásukat. A X. században Ratherius, veronai püspök szükségesnek látta hangsúlyozni, hogy a Sátán és seregei azért mégiscsak alárendeltjei egy mindenható Istennek. Ezt legalább a papságnak illett volna világosan látnia, mégis éppen a papok hangoztatták folyvást, hogy a Sátán már-már mindenható. Hogy lássuk, a XIII. században már mennyire rögeszméjükké vált ez a gondolat, elég azokra az anekdotákra hivatkoznunk, amelyeket két német szerzetes, a Rajna-vidéki Heisterbach kolostorából való Caesarius és a württembergi Schönthal kolostorának apátja, Richalmus beszélt el.

Caesariust, aki 1200 körül lett kolostorának tagja, majd 1240 és 1250 közt halt meg, egyesek afféle tréfamesternek tekintik, megrögzött nagyotmondónak, pedig a legkevésbé sem volt az. Legismertebb könyvének, a Dialogus Miraculorumnak már pusztán a formája is azt bizonyítja, hogy szándéka komoly, hiszen olyan párbeszédek sorozata ez, amelyekben Caesarius mint tapasztalt ember egy novíciusnak ad útbaigazítást. Ez a kolostor szigorú fegyelméről volt híres, és Caesarius szerzetestársai, akik kétségkívül olvasták és megbírálták az írásait, nem tűrték volna, hogy valaki komolytalanul tárgyaljon a lelkek üdvözülését vagy elkárhozását közvetlenül érintő dolgokat. Caesarius történetei voltaképpen exemplumok, példák, intelmül szolgáló, prédikációkban való felhasználásra szánt tanulságos történetek, s közülük sok előfordul a korszak más, jól ismert exemplum-gyűjteményében.

Caesarius könyvében a Sátán és az alacsonyabb rangú démonok úgy jelennek meg, mint Istennel szembeszegülő, megátalkodott lázadók. Egyízben arról esik szó, hogy egy démon elment gyónni. A gyóntató pap, bűneinek számától elképedve, megjegyzi, hogy ennyi bűn elkövetéséhez ezer évnél is több idő kellett, mire a démon azt feleli, hogy ő még ennél is öregebb, mert ő azoknak az angyaloknak az egyike, akik a Sátánnal együtt buktak le a mennyből. De látva, hogy a bűneiket megbánók még súlyos bűnökért is kaptak feloldozást, reméli, hogy ő is hasonlóképpen szabadulást nyerhet. A pap ki is szabja a penitenciát: „Menj el, s naponta háromszor borulj le a földre, s ezt mondjad: ‘Istenem, Uram, én Teremtőm, vétkeztem ellened, bocsáss meg nékem.’ Ennyi lesz az egész penitenciád”. A démon azonban ezt is túlságosan nehéznek találja, mert nem tud megalázkodni Isten előtt; ezért aztán a pap elzavarja.⁴⁵

Ez a démon emberi alakban jelenik meg, ami nem ritkaság. Caesarius egy másik történetében nagy, csúnya, fekete ruhás ember alakjában jelenik meg egy démon⁴⁶, egyszer meg, amikor egy nőt akar mindenáron elcsábítani, elegáns, takarosan öltözött fiatalember, vagy jóképű katona képében.⁴⁷ Nem ritka, hogy a démon szerecsen alakjában mutatkozik.⁴⁸ És azok a démonok, akik egy fennhéjázó hölgy pompás uszályán ülnek, olyanok, mint pici, fekete szerecsenek, s kuncognak, tapsolnak, és úgy fickándoznak, mint a halak a hálóban.⁴⁹ De mutatkozhatnak a démonok ökör, ló, kutya, macska, medve, majom, varangy, holló, bárány alakjában is.

Caesarius, meg a novícius is tudja, hogy a démonok végtelenül sokan vannak; úgy látszik, hogy az összes mennyei seregeknek nem kevesebb mint egytizede lebukott a Sátánnal a mennyből. Ezért aztán egy ember kínzásával egynél több démon is foglalkozhat. Caesarius ezt egy francia apáca esetével bizonyítja, akit egy démon kéjvággyal gyötört meg kegyetlenül. Az apáca buzgón imádkozott, hogy megszabaduljon ettől a kísértéstől; erre megjelent az őrangyala, s egy zsoltár egy sorát ajánlotta neki mint biztos gyógyszert. De az apácát, mihelyt megszabadult a kéjvágy kísértésétől, egy másik démon az istenkáromlás ellenállhatatlan vágyával sújtotta. Az angyal újra ajánlott neki egy verssort, de hozzátette, hogy ha az istenkáromlásból kigyógyul, újra a kéjvágy fogja gyötörni. Az apáca a kéjvágyat választotta, mert jobb, ha az embernek a húsa szenved, mint ha a lelke kárhozik el.⁵⁰

Caesarius elismeri, hogy Isten bizonyos korlátokat szab a démonhatalmának: senkit sem lehet erőszakkal bűnre kényszeríteni, és a szentéletű emberek bármiféle kísértésnek ellent tudnak állni. Mégis tagadhatatlan, hogy a hangsúly az ősegyház kora óta eltolódott. Most arra esik a nyomaték, hogy a démonok mindenütt jelen vannak és leleményesek, az emberek pedig viszonylag tehetetlenek. Körülöttünk és közöttünk mindig vannak démonok, és furfangosságuk határtalan⁵¹; csalárd ígéretekkel, sőt akár hamis csodákkal is félrevezetik az embereket⁵², hitükben megingatják őket.⁵³ Semennyi fáradságot sem sajnálnak azért, hogy egy lelket kárhozatra juttassanak; hallották egyszer, amint egy démon ezt mondta: inkább kísérne egy lelket a pokolba, semhogy egymaga a mennybe menne.⁵⁴ Bizony, amilyen veszedelmes lény egy démon, csak a rendkívül erényes ember láthatja vagy illetheti anélkül, hogy komoly baja származna ebből.⁵⁵ Caesarius beszél egy apátról, meg egy szerzetesről, akik majdnem belehaltak abba, hogy láttak egy démont, és két ifjúról, akik betegek lettek, miután láttak egy asszony formájában mutatkozó démont.⁵⁶ Egy asszony kezet fogott egy férficseléddel, akiről azt hitte, ismeri, de ez súlyos tévedésnek bizonyult, mert ez a cseléd valójában démon volt, s néhány napon belül az asszony meg is halt.⁵⁷ Egy katonának, aki éjjel egy démonnal kártyázott, kiszaggatták a beleit.⁵⁸

A legnyugtalanítóbb azonban az, hogy a démonok beleköltözhetnek az ember testébe, s tanyát üthetnek a beleiben, meg azokban az üregekben, ahol a bélsár van. Caesarius ezt egy olyan ötéves fiú esetével példázza, aki tejivás közben lenyelt egy démont, s az egészen felnőtt koráig folyvást gyötörte, míg végül Péter és Pál apostol, ennek az embernek a jámborságától indíttatva kiűzte belőle a démont.⁵⁹ Néha az, ami megszállottságnak látszik, valójában még sokkal súlyosabb baj tünete lehet. Volt egyszer egy pap, akinek az éneke mindenkinek örömet szerzett, míg csak egy nap meg nem hallotta egy másik pap, aki rögtön tudta, hogy ami ilyen tökéletes, nem származhat embertől, hanem csakis démontól. Ki is űzte a démont, mire az énekes élettelenül zuhant a földre, ami azt bizonyítja, hogy egy ideje már csak a démon éltette a testét.⁶⁰

1270 körül egy egész könyvet állítottak össze Richalmus schönthali apát értekezéseiből, amelyek arról szóltak, hogy a démonok miféle cselekkel és fondorlatokkal csalják tőrbe az embereket.⁶¹ Ő is kolostorának egy novíciusához intézi szavait, de Caesariustól eltérően, ő főként a szerzetesi életből meríti a példáit; különösen sokat foglalkozik azzal, hogy a démonok milyen kísértésekkel és milyen akadályok támasztásával igyekeznek a szent életre törekvő szerzeteseket céljuktól eltéríteni. Ezen belül nagyjából olyan képet rajzol ő is, mint a Rajna-vidéki szerzetes.

A közfelfogás szerint az angyaloknak megvan a kialakult rangsoruk, és Richalmus szerint ugyanez érvényes a démonokra is. A legkiválóbb, legfortélyosabb démonok állandó tanyája a levegőben van, épp csak valamivel a föld fölött, s onnan osztogatják parancsaikat az egyszerűbb démonoknak, akik magán a földön járnak-kelnek⁶²; voltaképpen egyfolytában gaztettekre ösztökélik egymást, az iramot azonban a felettes démonok diktálják.⁶³ Ám még a földön bizonyos feladatokkal megbízott démonok közt is van rangsor; például minden kolostorban van egy ott működő démon-csapat, s a köztük legmagasabban álló „az apát” vagy „a perjel”.⁶⁴ A nekik áldozatul eső embereket azonban már a puszta számuk is lenyűgözi: „Nem igaz, amit egyesek mondanak, hogy egy embert csak egy démon üldöz, mert minden egyes embert több démon is üldöz. Ahogy a tengerbe ugró embert teljesen körülveszi a víz, felül is, alul is, a démonok is ugyanígy kavarognak az ember körül, mindenfelől”.⁶⁵ Sőt olykor „olyan sűrűn vesznek körül a démonok egy embert, mint egy vastag boltozat, amelyen még szelelőnyílás sincs”.⁶⁶ Amikor Richalmus behunyja a szemét, gyakran látja az őt és minden más embert körülvevő démonok parányi testét, amelyek olyan sűrűn lebegnek a levegőben, mint a „porszemek a napfényben”.⁶⁷

A démonokat úgy eltölti az emberiség iránti ellenséges érzület, hogy csoda, hogy egyetlen ember is képes életben maradni, s ez lehetetlen volna, ha az ember nem kapna oltalmat a kegyelmes Istentől. A démonok egy pillanatra sem szűnnek meg gyötörni és kísérteni a halandókat, kivált az istenfélő embereket. „Ahogy a mérleg serpenyőjét nézzük, vajon felfelé mozdul-e, vagy lefelé, a démonok is így figyelik állandóan az embert. És mennél több keresztényi szeretet van egy emberben, annál hevesebben támadnak rá… Ha kevésbé jóságos, akkor ideiglenesen, vagy akár véglegesen is abbahagyják a gyötrését.”⁶⁸ Ebből az következik, hogy főként papokat és szerzeteseket választanak ki maguknak. Richalmus kiválóan alkalmas arra, hogy az őt és testvéreit sújtó démoni üldözést elbeszélje, mert képes meghallani, ahogy a démonok egymás közt beszélnek. A madarak éneke, emberek köhögése, voltaképpen minden hang, ami az elmélkedés csendjét megzavarja – mind a démonok beszéde; és Richalmusnak megadatott, hogy ezt megértse.⁶⁹

A démonok leginkább olyan bajokat hoznak a szerzetesekre, amelyek illetlen, vagy tiszteletlen magatartásra kényszerítik őket. Richalmus gyakran volt kénytelen szentáldozáskor kirohanni a templomból és kihányni az ostyát, amelyet éppen magához vett.⁷⁰ Szerencsére némi orvoslást talált erre abban, hogy keresztet vetett, de a démonok végtelen leleményessége ellen még ez is csak korlátozott mértékben használ. Egyszer a démonok hirtelen szédülést hoztak az apátra, s így akadályozták meg, hogy misét mondjon; másnap éjjel kihallgatta, mit forral ellene két démon: „Az egyik démon arra kérte a másikat, hogy sújtson rekedtséggel. Az utóbbi azt felelte, hogy ez nem áll módjában, viszont tudna szélszorulást okozni”.⁷¹ Ehhez különösen jól értenek: „Néha annyira felpuffasztják a hasamat, hogy, szokásomtól eltérően, ki kell engednem az övemet. Később, amikor – talán feledékenységből – abbahagyják a dolgot, újra meghúzom az övemet, olyan szorosra, ahogy általában hordom. De ha visszatérnek, és észreveszik ezt, annyira megkínoznak és gyötörnek, hogy ugyancsak szenvedek”.⁷² Arra is csábítják néha, hogy rosszkor aludjon el. Amikor szent könyveit olvasgatja, kezd elbóbiskolni; ha azzal akarja magát ébren tartani, hogy kezét kihúzza a reverendája alól és a hideg levegőre tartja, a démonok nyomban egy bolhát küldenek a reverendája alá, úgyhogy vissza kell dugnia a kezét.⁷³ Amikor a kórusban ül, a démonok arra csábítják, hogy elbóbiskoljon, bár szándékuk – amint erről Richalmus siet biztosítani a novíciust – kudarcba fullad, és a hortyogás, amely látszólag tőle ered, valójában a démonok mesterkedése.⁷⁴ A démonok azt is el tudják érni, hogy egy szerzetes gyenge hangon, sőt hamisan énekeljen a szertartás alatt.⁷⁵

A démonok minden módon igyekeznek megakadályozni a vallási szolgálatok elvégzését. Amikor egy pap misézni készül, oda nem illő gondolatokat ébresztenek benne, hogy megzavarják és bosszantsák.⁷⁶ Egy laikus testvér fülére épp akkor tapasztanak flastromot, amikor a rend szabályzatát akarja valaki elmagyarázni neki.⁷⁷ Az apát szeretné csuklyáját a fején tartani, mert a külső világosság kioltja a belső világosságot; de a démonok viszketést bocsátanak a fejére, s hogy megvakarhassa, le kell húznia a csuklyáját.⁷⁸ Amikor valami nehéz munkát kell elvégezniük, például falat kell építeniük, a démonok elveszik tőle a szerzetesek kedvét. Sajnálkozást színlelnek: „Ti szegények! Rabszolgamód kell dolgoznotok! Milyen kibírhatatlan munka! Hát nem gyalázat, hogy ilyen keményen kell dolgoznotok!”⁷⁹ – aminek aztán az az eredménye, hogy a szerzetesek zúgolódni kezdenek. Még az is megeshet, hogy a démonok kivisznek egy szerzetest a kolostorból, a legközelebbi városba, ott lovat nyergelnek, ráültetik, s nyargalvást útnak indítják.⁸⁰

Richalmus, amikor ezeken a démoni cselfogásokon eltűnődik, nem sok segítséget vagy reményt tud nyújtani. Azzal természetesen tisztában van, hogy ugyanúgy körülveszik őket a jó szellemek is, mint a rosszak, s ezenkívül kinek-kinek megvan a maga őrangyala, de az ő hatalmukban nem nagyon bízik, s nyomatékosan állítja, hogy amikor a jó szellemek a segítségünkre jönnek, vagy figyelmeztetnek valamilyen veszélyre, a gonoszok azonnal megkettőzik erőfeszítéseiket.⁸¹ Annak, aki önmagán akar segíteni, egyedül a keresztvetést tudja ajánlani. Amikor egyszer egy barátnak a reszponzórium éneklése közben elment a hangja, az apát keresztet vetett, s látta eliszkolni a démonokat, nagy méltatlankodás közepette, miközben az éneklőnek visszajött a hangja.”⁸² Az embert bolhák és tetvek kínozzák, de ezek valójában démonok; s az apát saját tapasztalata alapján ellenük is a keresztvetést ajánlja a novíciusnak.⁸³ A keresztvetés csakugyan hatásos, kivált ha alaposan csinálja az ember, s nem elkapkodja, de még ez az ellenszer is csak szigorúan megszabott keretek közt hat. Csekély vagy semmilyen eredménye sincs, ha sok démon tevékenykedik egymással egyetértésben.⁸⁴ S hatása mindig csak rövid ideig tart; a démonok nemsokára ismét csatába szállnak, „mint a vitéz katona, aki csak akkor hátrál meg, amikor megsebesítették, átdöfték”.⁸⁵

Mily messze kerültünk az őskeresztények önbizalmától! A démonok most már nemcsak külső ellenségek, akiknek az a sorsuk, hogy egy harcos vallás hívei ismételten legyőzzék, majd végül örökre leverjék őket. Azóta már bevették magukat az élet minden zugába, elsősorban az egyes keresztények lelkébe. Most már nem úgy élnek a képzeletben a démonok, hogy aszályt, rossz termést, vagy járványokat okoznak, hanem hogy olyan vágyakat képviselnek, amelyek megvannak az egyes keresztényekben, de azokat restellik magukénak elismerni. Az emberek olyan erők áldozatainak érzik magukat, amelyeken végképp nem tudnak úrrá lenni, és mennél fontosabb nekik a vallás, annál keservesebb a megpróbáltatásuk; legtöbbet a szerzetesek és apácák szenvednek. E fenyegető erők sorában legelöl áll a tiszteletlenségre, szentségtörésre, fegyelemsértésre és lázadásra való csábítás. A lelki feszültségek és konfliktusok, amelyeket okoznak, gyakran olyan testi tünetekben mutatkoznak meg, mint a szédülés és a gyomorrontás. De ezek az erők egyszersmind érzékelhető lények alakját is felveszik, a démonok látszólag emberi vagy állati testben jelennek meg. A rituális mozdulatok látszanak az egyedüli hatásos eszköznek ellenük; a hit belső forrásaiból nem, vagy legalábbis nem a kellő mértékben lehet erőt meríteni.

Nem meglepő, ha ebben a légkörben az emberek egy ördögimádó, titkos társaság képzetét alakították ki. Ez az elképzelés nem annyira a dualista vallás létéből származott, mint inkább azokból a szorongásokból, amelyek maguknak a keresztényeknek a lelkét gyötörték. Minthogy a Sátán és démonainak hatalma rögeszmésen foglalkoztatta a keresztényeket, kivált a szerzeteseket, hajlamosak voltak ördögimádást felfedezni a legképtelenebb dolgokban is.

Láttuk, hogy az 1230-as években ezek az elképzelések Marburgi Konrádot arra indították, hogy ne csak eretnekeket kínozzon és öljön meg, hanem sok kifogástalanul hithű katolikust is, és hogy befolyásával még a pápát is sikerült rávennie e gyilkosságok támogatására. Később, a XIV. század elején nagyon hasonló elképzelések kölcsönözték a jogszerűség látszatát egy sokkal nagyobb szabású és közismertebb törvénysértő gyilkos pernek, ezúttal Franciaországban. Ez az esemény „a templomos lovagok ügye” néven vonult be a történelembe.

Az, hogy Jeruzsálemet 1099-ben, az első keresztes hadjáratban elfoglalták, jelentősen megnövelte a Palesztinába igyekvő zarándokok számát. Sokan közülük siralmas állapotban érkeztek meg, ki betegen, ki egyetlen fillér nélkül, ki meg mind e két bajtól sújtva, s megalakult a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Rend, hogy őket könyöradományokkal segítse, és gyógykezelésükről gondoskodjon. A zarándokok azonban a mohamedánok fegyveres támadásainak is ki voltak téve. 1118 táján egy Hugues de Payens nevű champagne-i lovag, az ispotályosok példáján felbuzdulva új közösséget alapított, ezúttal abból a célból, hogy katonai védelmet biztosítsanak a Szent Város felé tartó zarándokoknak. Az ispotályosokhoz hasonlóan ez az új testület is szerzetesi rendre emlékeztetett annyiban, amennyiben tagjai szüzességet, engedelmességet és önmegtagadást fogadtak. De ez egyszersmind katonák testvéri szövetsége is volt, s kötelességei közé tartozott a harc a Menny Királyáért. Székhelyül a Sziklatemplom mellett kaptak egy házat, a jeruzsálemi templom telkén, s innen kapta a rend a nevét, amely hamarosan híres lett az egész keresztény világban. Kezdetben ezek a szerzetesek „Krisztus és Salamon templomának szegény bajtársai”-kén_t emlegették magukat, de nemsokára egyszerűen csak templomos lovagoknak hívták őket, szervezetüket pedig a „Templom”-nak.¹

A testvériség gyorsan bővítette működési körét. Ahelyett, hogy csak fegyveres kíséretet biztosított volna a zarándokoknak, állandó hadsereg lett belőle, amely kötelességének érezte a szüntelen harcot az iszlám erői ellen. E minőségében olyasmit vitt végbe, amit nemcsak életbevágóan fontos, hanem szent feladatnak is tekintett az egész nyugati keresztény világ, s az elismerés nem sokáig váratott magára. 1128-ban a troyes-i zsinaton Szent Bernát, ez a páratlanul nagy tekintélynek örvendő személyiség azt javasolta, hogy a testvériséget ismerjék el szerzetesrendnek, s ez meg is történt. A pápa jóváhagyta, hogy egyháza a templomosok révén hozzájáruljon a Szentföld védelmezéséhez. Szent Bernát segített kidolgozni a megfelelő szerzetesi szabályzatot. Újfajta szervezet jött létre: az egyház szolgálatára felesküdött katonai alakulat, egy szerzetesrend, amely üdvösséget kínált a hadi vitézség fejében. A templomos rend kettős jellegét jelképezte fekete-fehér zászlaja is: a fehér szín a jóindulatot Krisztus hívei iránt, a fekete pedig a vad elszántságot ellenségeivel szemben.

A templomosok hősiesen védelmezték a „Tengerentúl”-t (ahogy a szentföldi keresztény országot hívták) egészen 1291-ig, amikor végleg kivonultak onnan. Keresztes hadak jöttek és mentek, a templomosok azonban mindig ott voltak, mint a kereszténység előőrsei, az iszlám idegen és ellenséges világában. Állandó szövetségeseik csak az ispotályosok voltak, akik a templomosok mintájára ugyancsak katonai renddé alakultak át. Az időszak túlnyomó részében – voltaképpen már Edessza elestétől, 1144-től kezdve – ez a két katonai rend nyomasztóan hátrányos helyzetben folytatta harcát, amelyet végül el kellett veszítenie. Bátorságuk és áldozatos ügybuzgóságuk páratlan volt. Az, hogy a keresztények majdnem két évszázadon át tartani tudták magukat a Keleten, jórészt a templomosok és az ispotályosok küzdőképességének volt az eredménye.

A templomosokkal azonban Nyugaton is számolni kellett mint tényezővel. Akárcsak más szerzetesrendeknél, a szabályzat náluk is tiltotta, hogy a tagoknak saját tulajdonuk lehessen, a rendnek azonban megengedte ezt. Közvetlenül az 1128-as troyes-i zsinat után a francia király földet adományozott nekik, s ezzel megvetette a rend földbirtokainak alapját. Királyok, nemesurak követték e példát Nyugat-Európa-szerte, s tizenöt év múlva a templomos rendnek már földbirtokai voltak Kasztíliában, Bretagne-ban, Angliában, Languedocban, Apuliában, Rómában, német földön és Magyarországon. A kereskedelem XII–XIII. századi fellendülésével e birtokok értéke megnőtt. Ezen felül még minden lovag, aki egész életére szólóan lépett be a rendbe, teljes vagyonát átengedte. A rend így óhatatlanul nagyon meggazdagodott.

A balsikerű második keresztes hadjárat idején, 1147-ben VII. Lajosra mély benyomást gyakorolt, milyen készségesen támogatták a templomosok katonailag és pénzügyileg egyaránt. Beismerte, hogy az ő segítségük nélkül semeddig sem tudott volna meglenni. Hatalmas összegeket kölcsönzött tőlük, s Franciaországba hazatérve úgy törlesztette adósságát, hogy Párizs határában földet adott a rendnek. Rövid idő múlva már hatalmas vár emelkedett ott, egy öregtorony meg négy kisebb torony; saját kikötőhelye volt, saját rendőrsége, illetve törvényhozó testülete. Kiváltságokat élvezett, amelyek más vidékekről is vonzották a betelepülőket. A templomosok párizsi rendháza önálló közigazgatási egység volt, s ez lett az egész rend központja a nyugati világban.

Nyugaton a rend eredeti célja az volt, hogy segítse a Keleten harcoló katonai alakulatokat. Az Európa-szerte működő rendházak a birtokaikból származó jövedelmük fölös részét szentföldi központjuknak juttatták; egyszersmind toborzó és kiképző állomásul is szolgáltak a hitetlenek elleni háborúban. A rendnek azonban hamarosan olyan funkciói is lettek, amelyekről alapítói nem is álmodtak, s amelyeknek semmi közük sem volt az iszlám elleni harchoz. A templomosok rendházairól, amelyek tulajdonképpen várak voltak, az a hír járta, hogy mintaszerűen biztonságosak. Úton lévő pápák és uralkodók szívesen szálltak meg bennük. Franciaországban és Angliában egyaránt gyakran használták a templomosok központi rendházait arra, hogy ott helyezzék el biztonságos megőrzésre a koronaékszereket, vagy akár a közpénzeket is.* A Szentföldnek gyűjtött pénzek szállítását a templomosokra bízták, csakúgy, mint a pápai Kúriának küldendő tizedekét.

A templomos rend bankügyletekkel is kezdett foglalkozni. Fejlődött a kereskedelem, s ezzel együtt nőtt a készpénz-igény, de nagy mennyiségű aranyat csak nehezen és drágán lehetett szállítani. A templomos rend megragadta az alkalmat, és kidolgozott egy hitelrendszert. Kezdetben a zarándokok kényelmét szolgálta azzal, hogy az általuk letétbe helyezett összeg átutalásáról gondoskodott, s így a Szentföldre érkező zarándokok már nem álltak ott egyetlen fillér nélkül; és nemsokára kereskedők számára is vállaltak hasonló szolgáltatásokat. A kiterjedt szervezettel rendelkező és megbízhatóságáról híres rendnek módjában állt olyan hitelleveleket kibocsátani, amelyeket minden keresztény országban elfogadtak a kereskedők. A templomos rend már az itáliai bankok színrelépése előtt kiépített egy nemzetközi bankrendszert. Még a keresztes hadjáratokra is adott kölcsönt, mégpedig kamatra. Hiába ítélte el az egyház az „uzsorá”-t, a templomos rend ezt a tiltást úgy játszotta ki, hogy a kamatot járadék címén szedte be.

A templomos rendházak közül kivált a párizsi lett európai pénzügyi központ. Ez egyúttal Franciaország nemhivatalos pénzügyminisztériuma is volt, amely az országot újra meg újra átsegítette pénzügyi válságain. A templomos rend a francia királyságnak mindig tudott kölcsönt szerezni, akár királyi hozományra kellett, akár háborúra. A rend a XIV. század elején, épp az előestéjén annak a csapásnak, amely aztán tönkretette, a teljes összeget előlegezte Szép Fülöp leányának a hozományára, amikor az angol trónörökös eljegyezte. Ugyanekkor Hugues de Pairaud-t, a párizsi templomos rend kincstárnokát az összes királyi jövedelmek beszedőjének és felügyelőjének nevezték ki.

Már Hugues de Pairaud előtt is voltak az államügyekbe erősen belebonyolódott templomosok. Hiszen sok volt köztük a világ dolgaiban igen jártas, sok földet bejárt, tapasztalt, éles eszű ember, s uralkodók és főpapok szívesen adtak nekik fontos tisztségeket udvartartásukban, s szívesen alkalmazták őket bizalmas küldetésekben. A pápai Kúria kamarása majdnem mindig templomos volt, gyakran töltötték be a királyi udvarokban az alamizsnaosztó tisztét templomosok; egyes templomosok éveken át utazgattak Kelet és Nyugat közt diplomáciai és politikai megbízásokkal. A rend fő tisztségviselői pedig – nemcsak a nagymester, aki mindig a Szentföldön tartózkodott, hanem a különböző nyugati tartományok főnökei és az alájuk tartozó perjelek vagy priorok, akiknek gyakran több tucatnyi ház állt a fennhatóságuk alatt –, magas egyházi és állami méltóságokat viseltek. Az udvarban elsőbbséget élveztek mint egyházi emberek, az egyházi tanácskozó testületekben pedig harcoló katonák parancsnokaiként övezte őket tisztelet.

A rend a maga egészében különleges jogokat élvezett. Egy sor kiváltság adományozásával leginkább a pápaság fejezte ki jóindulatát, ami az 1163-ban kibocsátott Omne datum optimum bullában érte el a csúcsát. A templomos rend annakidején III. Sándort támogatta a pápaságért vetélkedő többi jelölt ellenében, s a bulla jól kifejezi, mennyire hálás volt nekik a pápa. A bulla változtatta ugyanis önálló intézménnyé a templomos rendet, amely semmiféle világi vagy egyházi hatalomnak nincs alávetve, kizárólag a pápának. Kimondta, hogy a rend és vagyona örök időkre a Szentszék oltalma és védelme alá kerül. Továbbá, a rendnek joga van saját templomokat építeni, és saját gyóntatókat kinevezni. A templomos rend a titoktartást mindig is gyakorolta, elsősorban nyilván katonai meggondolásokból, de a bulla erre még bátorította is őket. A káptalani tanácskozások, amelyekről minden kívülálló szigorúan ki volt zárva, s amelyeken a falak, ajtók minden rését gondosan betömték, jól mutatják, menynyire tudatában voltak a templomosok annak, hogy mindenki mástól különböznek.

A templomos rend óhatatlanul ellenséges érzéseket váltott ki, méghozzá sok különböző irányból. Mint egyházi rendet sokan gyűlölték az egyház kebelén belül. A rendnek juttatott föld jórészét egyházi birtokokból vették el; plébánosok, kolostorok tapasztalták, hogy tizedeik megcsappannak, s ezt nagyon rossz néven vették. S ez még nem minden: a templomosok, akik a maguk kiváltságaival és kedvezményeivel nagyonis tisztában voltak, állandóan megsértették más vallási intézmények jogait.

Igényt tartottak olyan tizedekre, amelyek jog szerint másokat illettek, templomokat szereztek meg, amelyeket nem nekik szántak, papok beiktatásáról és elbocsátásáról döntöttek a befolyásuk alá került egyházközségekben. Mi több, azok az engedmények, amelyeket a rend a pápaságtól kapott, kivették őket a püspökök hatékony ellenőrzése alól, akiket a templomosok gyakran leplezetlenül megvetettek. Olykor el tudták intézni, hogy papjaik a szentségeket olyanoknak is kiszolgáltassák, akiket a püspökök kiközösítettek. ^-Még pápáknak is volt okuk emiatt tiltakozniuk. A nyugati világban működő templomosok történetét gyakran szakítják meg pénzügyi és jogi természetű perpatvaraik egyházi személyekkel és testületekkel.

A pénzügyekben és a kereskedelemben való részvétele miatt a rend összeütközésbe került világi érdekekkel is. Francia borkereskedők például felemelték szavukat a tisztességtelen verseny ellen, hiszen a templomosoknak joguk volt adómentesen árulni a bort, posztókereskedők pedig azt panaszolták, hogy a templomosok tönkreteszik a mesterségüket, mert rendkívül nagy dézsmát szednek tőlük. A templomos rendnek még saját hajói is voltak, s jórészt magának sajátította ki a Szentföldre tartó zarándokok szállítását, amivel magára haragította a marseilles-i hajós társaságokat és az itáliai kereskedő köztársaságokat.

Saját érdekei érvényesítésében a templomos rend könyörtelenül járt el. Mivel a templomosok meg voltak győződve saját felsőbbrendűségükről, s megszokták, hogy a keresztény világ harcos élcsapatának tekintsék magukat, nem sok részvétet tanúsítottak mások szenvedései iránt, s érzéseikkel és véleményükkel kevéssé törődtek. A XIII. század elején III. Ince pápa, aki jó viszonyban állt a renddel, s aki egykor maga is templomos volt, kiadott egy bullát De insolentia Templariorum címen, s ez a kifejezés jogos volt. A templomosokból, akiket a pápán kívül senki más egyházi ember nem sújthatott büntetéssel, s akik a világi törvénykezésnek is szinte fölötte álltak, óhatatlanul rendkívül nyegle társaság lett. A könyörtelenség és arrogancia mindig is szokásos jellemvonásai a katonai arisztokráciának. A templomosokban ezeket a vonásokat még jobban kifejlesztették azok a kiváltságok és kedvezmények, amelyeket a rend élvezett. Ha egy templomos rendház tagjai perpatvarba keveredtek szomszédaikkal, éppúgy hajlandók voltak gyújtogatni vagy gyilkolni, mint akármelyik nemesi család, csak éppen kicsi volt a valószínűsége annak, hogy tetteikért megkapják a méltó büntetést.

Egyebekben is emlékeztettek a templomosok az arisztokrata réteg más tagjaira, s túl is tettek rajtuk. Hivatalosan ugyan csak a rend volt gazdag, s az egyes templomosok vagyontalanok, a dolog mégsem egészen így festett. A rend magas tisztségviselői a pompát gyakran hivatásukkal járó előnynek tekintették, s némelyikük olyan fényes külsőségek közt jelent meg a nyilvánosság előtt, mint a világi nagyurak és fejedelmek. Az emberek azonban nem felejtették el, hogy a templomosok egy szerzetesrend tagjai, és a könyörtelenséget, arroganciát, a felebarátaik elleni erőszakosságot, a pompát és fényűzést nem vették tőlük jó néven.

Mindez azonban sohasem vezetett volna a rend üldözéséhez, még kevésbé a megsemmisítéséhez. Sok más szerzetesrend is élvezett nagy kedvezményeket és kiváltságokat, s ennek megfelelően népszerűtlenek is voltak. A XIII. században a ferences és domonkos kolduló rendeket nagyon irigyelte és elkeseredetten támadta a világi papság. Kivált a másik nagy katonai rendet, a Szent János Ispotályos Rendet bírálták ugyanazért, amiért a templomosokat, s pontosan ugyanannyira megalapozottan. Az ispotályosok ráadásul gyakran keveredtek botrányokba is; a pápák gyakran feddték meg őket bujálkodásért, s azért, mert a zarándokok gyilkosait oltalmazták a zarándokok helyett, sőt még eretnek tévelygésekért is. Azok a kifogások, amelyekkel a pápák olykor-olykor a templomosokat illették, sokkal enyhébbek voltak. Az ispotályosok mégis bántatlanul túlélték a dolgot, a templomosoknak viszont végük lett. Miért?

Harcolni a szaracénok ellen, megvédeni a Szentföldet – ez volt a célja mindkét nagy katonai rendnek (mint ahogy a kisebb és újabb német lovagrendnek is), s amíg ezt a feladatukat látnivalóan teljesítették, sokmindent elnéztek nekik. Ám a Szentföldön az ott létrehozott keresztény ország csak addig állhatott fenn, amíg a mohamedán világ meg volt osztva, s el kellett jönnie az időnek, amikor egy idegen kultúrának ezt a parányi előretolt állását eltapossák. 1290-ben Acre, az utolsó keresztény erőd is muzulmán kézre került. A templomos katonák harcban estek el, s a közülük életben maradt kevesek voltak a Palesztinát utolsónak elhagyó keresztények. A keresztény kolónia maradványa Ciprus szigetén gyülekezett, s elérkezett az idő a dolgok újragondolására. A Keleten elszenvedett súlyos veszteségek ellenére az európai kontinensen a katonai rend emberállományának és javainak zöme érintetlenül megmaradt, s most meg kellett találniuk új szerepüket. Az ispotályosok a tengert választották; Ciprusról, később Rodoszról biztosították a rendet a Földközi-tengeren, s harcoltak a muzulmán kalózok ellen. A német lovagrend fő hadereje már hosszú ideje azért küzdött, hogy a német felségterületet növelje a szlávok rovására; ehhez csatlakozott most a maradék. Csak a templomosok nem tudtak új teret találni katonai tevékenységüknek.

Spanyolországban a templomosok tovább harcoltak a mórok ellen, mint addig is, de más országokban csak ünnepélyesen hangoztatták a Szentföld iránti soha el nem múló hűségüket, és otthon maradtak. A templomos rend vezetői láthatólag azt képzelték, hogy múltbeli eredményeik viszonzásául a keresztény világnak el kell tartania őket. Ez veszedelmes elképzelésnek bizonyult. Saját pozitív célok híján a templomos rend mások céljainak passzív tárgya lett. Mindig is elsősorban francia rend lévén, megsemmisítésére a francia szárny elleni támadás kínálkozott alkalmasnak, s egy ilyen támadás sikeres végrehajtására a francia király volt az egyetlen megfelelő személy. A XIV. század elején a „Szép” melléknévvel emlegetett IV. Fülöp francia király időszerűnek és hasznosnak látta a templomos rend megsemmisítését, s eszerint cselekedett.

Fülöp ravaszul számító politikus volt, s némi vallásos nagyzási hóbortban is szenvedett. A birodalom, amelynek 1285-ben a trónjára került, már akkor nagyobb volt, mint korábban valaha is; a királyi pénzverde egységes pénzt hozott forgalomba, egységes, törvénybe iktatott jogszabályrendszer érvényesült, eredményesen működött a már nem papokból, hanem jogászokból álló köztisztviselői kar. Fülöp buzgón fáradozott az egység megszilárdításán és a formálódó nemzeti állam hatalmának növelésén. Szent kötelességének érezte ezt: az állam és saját dinasztiája ügyének előmozdításával Istent és a keresztény vallást szolgálta. Vasakaratú, hajthatatlan, könyörtelen ember lévén, egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Isten nevében cselekszik, sőt, hogy Isten cselekszik általa. A francia király hatalmának növelésével Isten szándéka teljesül.

Fülöp lényegében híven folytatta családja politikáját, de mint igazi fanatikus, aki úgy érezte, hogy Isten különleges oltalma alatt áll, olykor hajlandó volt egészen valószerűtlen tervekbe is belevágni. A szentföldi keresztény vállalkozás végleges összeomlása után kialakuló helyzet újabb lépésekre csábította. 1292-től kezdve Ramon Lull katalán misztikus, akit régóta foglalkoztatott az a gondolat, hogy a mohamedánokat át lehetne téríteni a keresztény vallásra, újra meg újra előállt egy hittérítő, egyszersmind katonai vállalkozás tervével. Kellő arab tudással rendelkező térítők oltalmazására alakuljon egy új keresztes hadsereg; e sereg magva az egyesített templomosokból és ispotályosokból álljon, s az egészet vezesse egy király, aki a Bellator Rex címet viseli, s végül majd Jeruzsálem királya lesz. Úgy látszik, Lull eredetileg II. Jakab aragóniai királyra gondolt, s őt kellett volna megnyernie arra a célra, hogy a muzulmán kézen lévő Granada ellen keresztes hadjáratot vezessen; de gondolatait Párizsban fejtette ki, s a francia udvarban készséges hallgatókra talált.²

Szép Fülöpnek kedve támadt a Bellator Rex szerepére, s ahogy ezt a szerepet értelmezte, az egészen nagyszabású volt. Nyolcvan pontból álló tervezetet vázolt fel, s bár ennek csak töredékei maradtak fenn, azok is eléggé megdöbbentőek.³ Amint ezekből kiderül, arra gondolt, hogy a francia trónról lemond idősebb fia javára, ő maga pedig a két egyesített katonai rend nagymestere lesz. A rendeket új nevükön Jeruzsálem lovagjainak fogják hívni, a nagymester pedig felveszi a Jeruzsálem királya címet. Fülöp halála után a mindenkori francia király legidősebb fia legyen a nagymester. Az összes főpapok, az érsekek, püspökök is, jövedelmüket – egy kis járandóság levonásával – adják oda a nagymesternek, a Szentföld meghódításának céljára; ugyanezt tegyék jövedelmükkel a szerzetesrendek is. Ezenfelül a nagymesternek, vagyis a Bellator Rex-nek legyen komoly beleszólása a pápaválasztásba. E célok természetesen végképp irreálisak voltak, márpedig, tudtunkkal, ezek Fülöp összes céljainak csak egy kis részét tették ki. Pierre Dubois jogász és publicista De recuperatione Terre Sancte című könyvében némileg érzékelteti, valójában mire is gondolhatott a király.⁴ A francia királyból, az elképzelések szerint, római császár lesz, visszafoglalja a Szentföldet, majd jeruzsálemi székhellyel sok nemzet hatalmas államszövetségén uralkodik, s ezzel megalapozza az egyetemes béke uralmát.

Eközben Fülöpnek meg kellett birkóznia azokkal a nagyon is valóságos és sürgető pénzügyi kérdésekkel, amelyeket örökölt. Trónra léptekor az ország a tönk szélén állt, s költséges háborúk tovább rontották pénzügyi helyzetét. Fülöp sokféle megoldással próbálkozott. 1294-ben és 1296-ban tized fizetésére kötelezte Franciaországban az egyházat, egyúttal megtiltotta az arany kivitelét, beleértve a Szentszéknek fizetett szokásos járandóságot; ezek a lépések okozták a pápasággal első összeütközését, amelyet azután sok hasonló követett. Gazdagabb alattvalóitól arany és ezüst edényeket vett el, értéküknek csak töredékét kitevő áron, s ezeket beolvasztotta, és pénzt veretett belőlük. Addig soha nem látott mértékben megadóztatta a kereskedelmet és a magánvagyont, s legfőképpen, ismételten leértékelte a pénzt. Mindez összeütközésbe hozta saját alattvalóival. Egy különösen súlyos devalváció után a királynak menekülnie kellett a főváros feldühödött néptömegei elől, s (a helyzetben van némi irónia) a templomos lovagok párizsi rendházában húzta meg magát teljes három napig.

A következő hónapban Fülöp a zsidókra csapott le; egy és ugyanazon a napon, 1306. július 22-én Franciaország-szerte letartóztatták és börtönbe vetették a zsidókat. Pénzüket lefoglalta a királyi kincstár, ingóságaikat elárverezték a kincstár javára, üzleti ügyeiket átadták az itáliai bankoknak, amelyekben Fülöp mélységesen megbízott, magukat a zsidókat pedig (mármint azokat, akik életben maradtak) száműzték az országból. Ez utóbbi lépést Krisztus nagy győzelmének állították be a királyi publicisták. Két év múlva majd ugyanezt mondják a templomos rend megsemmisítéséről is.

A vallási nagyzási hóbortban szenvedő Fülöpnek a templomos rend léte dühítő akadályt jelentett, a politikus Fülöpnek viszont a rend megsemmisítése anyagi gondjai enyhülését ígérte. A templomosok magas rangú vezetői ugyanis mereven elleneztek bármiféle összeolvadást az ispotályosokkal. A két rend már a múltban is állandóan versengett egymással, alapítványokért, újoncokért, hírnévért. A Szentföldön kényszerűen együtt harcoltak a szaracénok ellen, de a köztük folyó versengés már akkor is gyakran vezetett véres összetűzésekhez. A Szentföld elvesztésével minden kötelék megszakadt köztük. Amikor V. Kelemen pápa kikérte a templomosok nagymesterének, Jacques de Molay-nek a véleményét az egyesülésről, a válasz egyértelműen tagadó volt.⁵ Kelemen továbbította Molay feljegyzését a királyi tisztségviselőknek, Fülöp tehát tudta, hogy amíg a templomos rend önálló intézményként fennáll, már az első lépéseinek a Bellator Rex címéhez vezető úton gáncsot vet. Ez 1306-ban történt, ugyanabban az évben, amikor Fülöp kifosztotta és elűzte a zsidókat. És Fülöp tudta, hogy Franciaországban a templomos rend mérhetetlenül gazdagabb, mint a zsidók voltak.

Ezideig a király és a francia templomosok viszonya kifogástalan volt. Mint láttuk, a párizsi templomos rend afféle nemhivatalos pénzügyminisztériumként működött, kincstárnoka a királyi jövedelmek gondnoka volt. 1303-1304 folyamán a király, anyagi gondjai miatt, különösen szoros kapcsolatba jutott a renddel, s jószolgálataik elismeréséül egy rendkívül hízelgő nyilatkozatot tett közzé, amelyben megdicsérte a templomosokat kegyességükért, jótékonyságukért, bőkezűségükért, vitézségükért, és jócskán megnövelte az országban már addig is élvezett kiváltságaikat. Fülöp újszülött fiának Jacques de Molay lett a keresztapja.

1307. október 12-én újabb megtiszteltetésben részesült a nagymester, aznap ugyanis koporsókísérőként vett részt a király testvére, Valois Károly feleségének a temetésén. Október 13. hajnalán a királyi poroszlók egész Franciaországban letartóztatták a templomosokat. A kínvallatók munkához láttak, s néhány nap múlva már kezdtek szép számmal gyűlni a beismerő vallomások. A legtöbb bűn, amit a templomosok bevallottak, azokat a régi-régi elképzeléseket tükrözi, amelyekkel ez a könyv foglalkozik. Marburgi Konrád munkája folytatódott, a francia király égisze alatt.

1304, vagy valószínűleg inkább 1305 elején egy Esquiu de Floyran nevű francia érkezett Leridába, ahol II. Jakab aragóniai király szokta volt tölteni a tavaszi hónapokat.⁶ Kérésére kihallgatáson fogadta a király, s ott ő, a király gyóntatójának jelenlétében, szörnyű dolgokat árult el a templomos lovagok rendjéről. Aragóniában azonban egészen más volt a templomosok helyzete, mint Franciaországban: nem élveztek autonómiát, hanem teljesen az uralkodótól függtek, akihez odaadóan ragaszkodtak is. II. Jakab nem sok indíttatást érzett arra, hogy hűséges templomosai ellen forduljon, s nyomós bizonyítékok híján nem volt hajlandó komolyan venni a közölteket.

Esquiu visszatért Franciaországba. Vajon már akkor kapcsolatba lépett az újfajta állami hivatalnokok fejével, Guillaume de Nogaret-val, aki később olyan nagy szerepet játszott a templomos rend megsemmisítésében? Nogaret tervelte-e ki mindazt, ami következett? Ezt sohasem sikerült bebizonyítani, de valószínűnek látszik. Esquiu-nek valahogy sikerült Fülöp király elé kerülnie. Egy nem is hihetetlen történet szerint bebörtönöztette magát egy bűnözővel, aki régebben templomos volt. Mindkettőjükre halálbüntetést szabtak ki, s kölcsönösen megvallották egymásnak bűneiket. A volt templomos olyan rendkívüli gonoszságok elkövetését vallotta be a rendben töltött éveinek idejéből, hogy Esquiu úgy érezte, feltétlenül kötelessége értesüléseit a királlyal közölni, s addig zaklatta a börtönőröket, mígcsak el nem érte célját. Akárhogy állt is a dolog, biztos, hogy Esquiu de Floyrantól szerezte azt az „értesülés”-t Fülöp, amelynek alapján a rend ellen eljárhatott. Esquiu később is felbukkan a történetben. Aktívan résztvett templomosok kínzásában vallatásuk során, és 1313-ban már zavartalanul élvezte egy olyan darab föld tulajdonjogát, amely korábban a templomos rendé volt. Jakab aragóniai királynak is írt, bejelentve igényét az aragóniai templomosok vagyonának egy részére.

Úgy látszik, hogy Esquiu leleplező közlései 1305 őszén jutottak Szép Fülöp fülébe, s hogy a király ugyanannak az évnek a telén továbbította őket a pápának. A templomosok rendje, szerzetesrend lévén, pápai, nem királyi igazságszolgáltatás illetékessége alá esett, és jog szerint bármiféle vizsgálatot pápai ellenőrzéssel kellett volna végezni. De, mint láttuk, a király és a templomos rend addigi harmonikus viszonya az 1306. év folyamán kissé megromlott, s Esquiu históriájának értéke megnőtt a király szemében. Fülöp legalább annyira volt fanatikus, mint cinikus, és alighanem elhitette magával, hogy egy olyan szervezet, amely képes az ő céljait meghiúsítani, mindenféle gazságra képes. Azt mondják, még egy tucat kémet is telepített a templomos rend franciaországi tartományaiba, hogy a vádakat igazoló bizonyítékot szerezzen; ez, mint utólag kiderült, hiábavaló fáradság volt, mert ezek közül az emberek közül egyetlen egyet sem idéztek meg a templomosok ellen tanúskodni.

Akárhogyis, ha már Fülöp úgy döntött, hogy felhasználja Esquiu leleplező közléseit a templomosok megsemmisítésére, nem akart bizonytalanra menni. 1307 augusztus végén Kelemen pápa arról értesítette, hogy vizsgálatot akar indítani. Fülöp tisztában volt azzal, hogy ha egy pápai vizsgálat akkor zajlik le, amikor a templomosok még szabadlábon vannak, és maguk tudják vinni a védelmüket, az ügy aligha végződik majd a rend elítélésével és betiltásával. Aggályait megerősítette a nagymester rendíthetetlenül nyugodt viselkedése. Jacques de Molay tudott Esquiu vádjairól, s ezért a maga részéről az ügy kivizsgálását sürgette a pápánál, hogy a rend tisztázhassa magát. Szeptember 11-én meglátogatta a pápát Poitiers-ben, ahol a két férfi nem a templomos rend dolgait vitatta meg, hanem egy lehetséges új keresztes hadjárat terveit. Nyilvánvaló volt, hogy ha a rendet pusztulásra ítélték, a királynak kellett az eljárást vezetnie: a templomosoknak a királyi tisztviselők kezébe kellett kerülniük, a szabadulás minden reménye nélkül. Amikor Fülöp lesújtott, ezt a pápa megkérdezése nélkül tette, s több hét telt el, mire egyáltalán érintkezésbe lépett vele.

A templomosok letartóztatási parancsát szeptember 14-én írták meg, s a király nevében kézbesítették a királyi poroszlóknak szerte az országban. Mintaképe ez az elembertelenítő nyelvhasználatnak. Minden egyes szót úgy választottak meg, hogy a templomosokat kívül rekessze az emberiség köré:⁷

A királyi levél ezután részletesen szól azokról a bűnökről, amelyeknek a templomosok állítólag hódolnak, s amelyekkel kapcsolatban ki kell hallgatni őket. Ezek az alábbiakban foglalhatók össze:

Amikor új tag kerül a rendbe, a kápolnában lezajlott ceremóniát egy titkos szertartás követi. A házfőnök félrevonul az új rendtaggal, például az oltár mögé vagy a sekrestyébe. Ott ő egy feszületet mutat neki, s az új tagnak háromszor meg kell tagadnia Krisztust, s háromszor le kell köpnie a feszületet. Azután meztelenre kell vetkőznie. A házfőnök háromszor megcsókolja, egyszer a gerince alsó végén, egyszer a köldökén, egyszer a száján. Azt is elmondja neki, hogy ha egy templomos társa szodómiát akarna vele elkövetni, azt meg kell engednie, mert így kívánják a templomos rend alapszabályai. Sok templomos csakugyan fajtalankodik is a többiekkel, s mindegyikükön van egy olyan öv, amely állandó része a viseletüknek. Úgy hírlik, hogy ezeket az öveket előzőleg egy nagy bálvány nyakába tették, amely szakállas emberfejet formáz, és hogy a tartományi káptalanok gyűlésein a rend fő tisztségviselői ezt a fejet csókolgatják, és ennek hódolnak, bár erről a kultuszról a közönséges lovagok mit sem tudnak. Azután még, a rend papjai nem hajlandók beszentelni az áldozási ostyát a misére.

Ilyen vádakkal kerültek bíróság elé a templomosok, akik közül ezeket sokan be is vallották, s végül is ezeknek az alapján törölték el a templomos rendet. A következő öt évszázadon át ezeket a vádakat szószerint elhitték a történészek; Raynouard volt az első, aki kétségbe vonta őket, 1813-ban. Azóta komoly történészek nem fogadják el őket összességükben, viszont kevesen akadnak olyanok, akik mindegyiket elutasítanák.⁸ A legtöbb ember még akár a legzsarnokibb uralkodóról sem igen volt képes elhinni, hogy vádak egész tömegét tudta vagy akarta volna fabrikálni a semmiből, s azután egész sereg ártatlan áldozatot kényszerített volna arra, hogy e vádakat megerősítse. Nekünk, akiknek Sztálin perei lebegnek példaként a szemünk előtt, ilyen nehézségeink nem lehetnek. Ideje nyomatékosan megismételni Heinrich Finke 1907-ben levont következtetését: a templomosok elleni vádaknak semmi alapjuk sem volt.

Semmi titokzatosság sincs abban a szertartásban, amellyel új tagokat fogadtak be a templomos rendbe. Fennmaradt egy részletes leírás a ceremóniáról, és semmi sem lehetne ennél mértéktartóbb.⁹ A házfőnök felhívja a jelölt figyelmét azokra a megpróbáltatásokra, amelyek rá mint templomosra várnak. A jelölt ezután megesküszik Istenre és Szűz Máriára, hogy engedelmeskedik a nagymesternek, szüzességben és vagyontalanságban él, megtartja a rend tisztes szokásait és harcol a Szentföldért. A szertartás a befogadó formulával zárul: „Mi pedig kenyeret és vizet ígérünk neked, meg házunk szegényes öltözékét, valamint sok megpróbáltatást és munkát”. Ez a szabályzat vitathatatlanul hiteles, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy a beavatás bármikor is másképp folyt volna le.

A beavatás ezekkel a feltételekkel teljesen elfogadható lehetett a rendbe belépni kívánó fiatalembereknek, akik közül sokan a legelőkelőbb családokból származtak, és sokan mélységesen vallásosak voltak. Dehát hogyan is vethették volna alá magukat olyan szertartásoknak, amelyek ocsmányak és istenkáromlók lévén, megtagadtak volna mindent, ami a rendhez vonzotta őket? Nem akadt egyetlen újonc sem, aki tiltakozott volna ilyen rút csalás ellen? A vádiratok azt állítják, hogy azokat, akik tiltakoztak, megölték, vagy bebörtönözték; de ha ez így volt, miért nem lépett közbe nagyhatalmú rokonaik közül senki? És a nemesi családok miért küldték oda fiaikat újoncnak továbbra is? Vagy higgyük azt, hogy fiatal templomosok tucatszám csak úgy eltűntek, s erről senki sem szerzett tudomást?

A dolog még valószínűtlenebbnek látszik, ha részleteiben megvizsgáljuk a vádakat. Tudjuk, hogy az új rendtagnak befogadásakor szüzességi fogadalmat kellett tennie. Elképzelhető-e, hogy a házfőnök, akinek a felszólítására az új tag ezt a fogadalmat tette, nyomban azzal folytatta volna, hogy a rend alapszabályai szodómiára buzdítanak? Tudjuk, hogy a templomosok mindig készek voltak életüket áldozni Krisztusért a hitetlenek elleni harcban, s közülük sokan inkább szíriai és egyiptomi börtönökben töltöttek hosszú éveket, de Urukat nem tagadták meg. Elképzelhető-e, hogy saját elöljáróik, miközben épp az ilyen áldozatokra készítik fel az új rendtagokat, Krisztus megtagadására és a feszület leköpésére szólítsák fel őket? A három csók különös szertartását illetőleg pedig maguk a vallatók sem képviseltek egyértelmű álláspontot, mert míg egyes áldozataik annak rendje és módja szerint az vallották, hogy ők kaptak ilyen csókokat a házfőnöktől, a többség azt mondta, hogy a csókokat ők adták a házfőnöknek. A periratokból az is kitetszik, hogy egyes esetekben az együtt bebörtönzött templomosok megállapodtak valamilyen semleges vallomásban; sokan állították azt, hogy bár ilyesmi kétségkívül általános volt, az ő beavatásukkor a szertartást félbe kellett hagyni, vagy mert szaracénok csapata tűnt fel a láthatáron, vagy egyszerűen azért, mert eljött az ebéd ideje.¹⁰

Itt van azután az övek és a bálvány kérdése. A rend szabályzata valóban előírta, hogy a templomos lovagnak, még ha alszik is, magán kell tartania az ingét és nadrágját, s ezek fölött egy övet is, becsatolva. Ennek bizonyára az volt a célja, hogy megnehezítsen bármiféle nemi tevékenységet. A templomosok ellen felhozott vád tehát éppen a fordítottját jelenti a regulának: az öv éppen mintha szodómiára ösztönözne, azzal, hogy viselőjét rejtélyes módon annak a fejformájú bálványnak a rabságában tartja, amelyhez hozzáért. Az egész dolognak ez a bálvány a nyitja. Amikor a templomosok vallomásaiban ismételten felbukkan, a legkülönbözőbb formákban jelenik meg. Abban a kívánalmaknak megfelelően mind megegyeznek, hogy ez a bálvány egy fej volt; az egyezésnek azonban ezzel vége is van. Egyesek úgy írják le, hogy három arca volt, mások úgy, hogy négy lába, megint mások úgy, hogy csak egy arca volt, lába meg egy sem. Némelyek bebalzsamozott és drágakövekkel kirakott emberi koponyának vélték, mások szerint fából volt kifaragva. Egyesek azt állították, hogy az a rend egy hajdani nagymesterének földi maradványaiból származott, mások viszont ugyanennyire meg voltak győződve arról, hogy Baphometnek hívták, amit aztán „Mohamed”-nek értelmeztek. Egyesek úgy látták, szarvai vannak. Mindebből két dolog világosan kitetszik: bálvány igazában nem volt, de a kihallgatások és a perek összefüggéseiben szükség volt létezésére a sátáni hatalom megtestesüléseként.*

A bálvány sátáni jellegéről nagy nyomatékkal esik szó újra meg újra egy sor vallomásban, amelyekben régi ismerősünkkel, a sátáni macskával együtt szerepel.¹¹ Ez a macska valamiféle felhőben jelent meg, a bálvány mellett, s ott mászkált az egész ceremónia alatt, majd nyomtalanul eltűnt; erre senki sem talált magyarázatot, legfeljebb azt, hogy a macska az Ördögtől jött, vagy maga az Ördög volt. A jelen lévő templomosok nagy tiszteletet tanúsítottak iránta, levették kalapjukat, mélyen meghajoltak előtte, végül megcsókolták a farka tövén. Egyébként a macska is ugyanolyan sokfélének mutatkozott, mint a bálvány, mert látták feketének, szürkének, cirmosnak, veresnek.

Ezek után nem meglepő azt hallani egyes vallomásokból, hogy a bálványt megsütött csecsemők zsírjával kenték meg, és hogy elhunyt templomosok testét elégették, hamvaikat porrá törve varázsitalban adták az új tagoknak, így biztosítva, hogy az ő rettenetes szokásaik rabjai maradjanak.¹² Az sem meglepő, ha azt halljuk, hogy a bálványnak és a macskának bemutatott tiszteletadáson olykor démonok is részt vettek, szép fiatal nők alakjában, akiknek az érkezése annál különösebb volt, mert minden ablak és nyílás szorosan el volt zárva, s ezekkel a nőkkel az egybegyűlt templomosok örömest szerelmeskedtek.¹³

Ismerős talajon járunk. Nyilvánvaló, hogy a templomosok elleni vádak pusztán változatai voltak azoknak, amelyeket korábban bizonyos – valódi vagy kitalált – eretnekcsoportok ellen felhoztak. A kihallgatások során pedig a megkínzott templomosok egyre több új bizonyítékát szolgáltatták annak, milyen mélységesen eretnek a rendjük. Most már az is kiderült, hogy a rend új tagjának nemcsak megtagadnia kellett Krisztust, hanem azt is ki kellett jelentenie, hogy Krisztus bűnöző volt, akit a bűneiért végeztek ki; ugyancsak meg kellett tagadnia Szűz Máriát és az összes szenteket. Nem volt elég leköpni a feszületet, hanem ide-oda kellett hurcolnia az illetőnek a szobában, meg kellett taposnia, le kellett vizelnie, s nemcsak a rendbe való befogadása alkalmával, hanem az egész nagyhéten is. Egyetlen templomos sem hitte, hogy a szentségek csak valamelyest is hatékonyak, vagy hogy van megváltás Krisztusban. Az ő egyedüli istenük és megváltójuk az Ördög volt, a bálvány és a macska képében, és az Ördög bámulatos dolgokat tud cselekedni hívei javára.¹⁴

Mindez eléggé könnyen magyarázható. Fülöp királynak az volt a célja, hogy sikerüljön megszüntetnie a templomos rendet, s a rend vagyonát magának és utódainak megszereznie. Ennek érdekében nem azt kellett bebizonyítania, hogy egyes templomosok megszegték a rend szabályzatát (hiszen ezzel semmire sem ment volna), hanem hogy a rend a maga egészében eretnek szekta. A nyugati keresztény világban csakugyan meglévő eretnek tanok – akár a katharoké vagy a valdenseké, akár a ferences spirituálisoké – nyilvánvalóan nem illettek egy katonai rendhez. Nem maradt más, mint elővenni az eretnek szektákról kialakult hagyományos képet: a templomos rendet olyannak kellett bemutatni, mint amely mindent megtestesít, amit a közvélemény förtelmesnek ítél. Természetes volt, hogy egy katona szerzetesekből álló csoportot inkább homoszexuális fajtalankodással vádoljanak, mint nőkkel folytatott vérfertőző orgiákkal és promiszkuitással; de még e tekintetben is mutatkoznak eltérések a kihallgatások során; a kihallgatások egy egész szakaszában szó sem esik szodómiáról, ehelyett nőnemű démonokkal űzött orgiákról hallunk. Ami a többi vádat illeti – Krisztus megtagadását, az ördögimádó szertartásokat, az undorító csókokat és a többit – ezek mind beletartoznak abba a sztereotip fogalomkörbe, amelynek a kialakulását az előző fejezetekben nyomon kísértük.

Ám a templomos rendet eretnek szektaként vád alá helyezni mégsem volt könnyű. A törvények értelmében az eretnekek felkutatása és perbefogása nem a világi hatóságokra, hanem az egyházra tartozott; a templomos rend pedig egyébként is védelmet élvezett, minthogy különböző pápai kiváltságok jóvoltából közvetlenül a Szentszék bírói hatáskörébe tartozott. Közvetlen fellépés a templomosok ellen kétszeresen is a pápa jogkörének megsértését jelentette. Ezt Fülöp csak azért kockáztathatta meg, mert az akkori pápa nem tudott vele szembeszállni. V. Kelemen francia volt, ő és udvara nem Rómában székelt, hanem Franciaországban, sőt megválasztását is Fülöp befolyásának köszönhette, és cselekvési szabadsága nagymértékben Fülöp jóakaratától függött. Ez a helyzet még egy erős, határozott pápának is gátat jelentett volna, de Kelemen természeténél fogva engedékeny volt, s csak még inkább gyöngítette súlyos szervi betegsége, amely olykor hónapokra cselekvésképtelenné tette. A templomosok letartóztatásával kitört a harc a király és a pápa közt, de ez egyenlőtlen harc volt, s végül Fülöpnek sikerült legtöbb célját elérnie.

Csakhogy Fülöp nem hagyatkozhatott egyszerűen a büntető törvényre, ha a kívánt eredményt el akarta érni; ezért ahhoz az „inkvizíciós”, felkutatási módszerhez kellett folyamodnia, amelyet az eretnekek elleni eljárások céljaira dolgoztak ki, s amelyet az Inkvizíció tökéletesített az előző században.*

Mint láttuk, ez a módszer eleve rontotta a vádlottak esélyeit, de legalább az inkvizítorok többnyire igazi eretnekeket akartak leleplezni, és igazi eretnekségeket akartak kiirtani, s munkájukat körültekintően végezték. De az inkvizíciós módszerrel alkalomadtán szégyentelenül vissza is lehetett élni: Marburgi Konrád áldozatait merőben koholt vádak beismerésére kényszerítették; a templomosokat úgyszintén. A templomos rend ellen folyó eljárásban az Inkvizíció a királyi hatalomnak volt alávetve, ami példátlan a középkori Európa történetében.¹⁵ Az első kihallgatást valóban a királyi tisztségviselők vezették, s csak ennek kielégítő befejezése után vonták be az Inkvizíciót a vádlottak alaposabb és újbóli kihallgatásába. Sőt maguk az inkvizítorok is egy olyan ember utasításai alapján dolgoztak, akit az egész Franciaország főinkvizítorának hívtak, de valójában ő is az állam szolgálatában állt. Ezt a tisztséget Fülöp király láthatólag külön e célra hozta létre; annyi mindenesetre biztos, hogy aki ezt betöltötte, Guillaume Imbert párizsi domonkos szerzetes, Fülöp gyóntatója volt, és sokkal szorosabb kapcsolatban állt vele, mint Kelemen pápával. Királyi pártfogójától azt a feladatot kapta, hogy törvényesítse a templomos rendnek mint különösen veszedelmes eretnek szektának a megszüntetését. Ő meg is tette, ami tőle tellett, a király megelégedésére és a pápa nagy bosszúságára.

A templomosok reménytelen helyzetbe kerültek. Először is, számszerűleg sokkal gyengébbek voltak, mint ahogy gyakran feltételezik róluk; valószínűleg 4000-nél kevesebben voltak egész Európában, s ezeknek csak mintegy fele élt Franciaországban; a francia templomosok közt a lovagok száma mindössze néhány százra rúgott. Továbbá, egyáltalán nem voltak felkészülve arra sem szervezetileg, sem lelkileg, hogy szembeszálljanak azzal a lerohanó támadással, amelyet a király olyan gondosan kitervelt. Az ország egész területén szétszórtan éltek rendházaikban. Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül fogták el őket, és sejtelmük sem volt arról, mi van a más vidékeken élő testvéreikkel; gyakran magánzárkában tartották őket fogva, s azt mondták nekik, hogy már számtalan templomos beismerte az összes vádat. Ha ők is vallanak, fogvatartóik megkímélik az életüket, szabadon bocsátják őket, és kibékítik az egyházzal; ha nem vallanak, kivégzik őket.¹⁶ Ha ez nem hozta meg a kívánt eredményt, jött a kínvallatás, és a kínvallatás azt is jelenthette, hogy addig sütögetik a lábukat, míg csak a csontjaik ki nem estek a vápájukból (csakugyan tudunk is olyan templomosról, aki egy későbbi kihallgatásán egy maroknyi csontját mutatta fel).¹⁷ Ilyen körülmények közt nem meglepő, hogy Párizsban az első kihallgatások során 138 templomos közül mindössze négy akadt, aki egyetlen bűnt sem volt hajlandó beismerni.

A rendet minden szinten érintette az üldözés: az egész keresztény világban jól ismert magas rangú tisztségviselőket, a harcokban kitűnt vitéz lovagokat, kisebb-nagyobb rendházak fejeit, de legkivált a kisembereket: ispánokat, a rend birtokain dolgozó földműveseket, sőt még pásztorokat is. Csakúgy ömlött belőlük a vallomás, ám a vallomások tartalma nagyon különböző volt.¹⁸ Hatuk kivételével mind beismerték, hogy beavatásukkor leköpték a keresztet, vagy képét egy misekönyvben, netán azt a keresztet, amelyet minden templomos lovag a köpenyén viselt, s arról is másképp vallottak, hogy ezt az oltár előtt csinálták-e vagy mögötte, vagy egy titkos szobában, sokak jelenlétében-e vagy egyedül. Háromnegyed részük beismert holmi „utálatos” csókokat, de másképp nyilatkoztak arról, hogy ezeket a csókokat ők adták-e vagy kapták, s mindössze egyharmaduknak volt tudomása a gerincoszlop alsó végére adott csókról. Körülbelül hetvenen mondták azt, hogy szodómia elkövetésére szólították fel őket, de két-három kivétellel valamennyien tagadták, hogy ezt el is követték volna. Viszont csak kevesen tudtak bármit is mondani a titokzatos bálványról, bár Hugues de Pairaud, a rend második legfontosabb embere Franciaországban, azt vallotta, hogy látta ezt a bálványt, meg is érintette és hódolt előtte.¹⁹ Ez így rendjén is volt: a királyi utasításokból világosan kitűnt, hogy erről csak a legmagasabb tisztségek viselői tudhattak. Mégis, egyes későbbi kihallgatásokban minden efféle megszorítást mellőztek, s a bálványról végül az derült ki, hogy mindenki ismerte.²⁰

Eközben nagyszabású propagandahadjárat indult a rend ellen. A templomosok iránt mindig ádázan ellenséges ferences és domonkos szerzetesek lettek a király szószólói, s ők hordták szét az országban a hivatalosan jóváhagyott rágalmakat. S legalábbis egynéhány templomost még arra is kényszerítettek, hogy a nyilvánosság elé álljon, s úgy vádolja magát, akárcsak Sztálin kirakatpereinek vádlottai hat évszázaddal később. Egy fennmaradt okmányból kiderül, hogy október 26-án, vagyis két héttel a letartóztatások után, harminckét párizsi templomos jelent meg papok és egyetemi tudorok fényes gyülekezete előtt, s kijelentették, hogy korábbi vallomásaik hitelesek.²¹ Még a nagymester is szerepelt ebben a komédiában. Jacques de Molay-t október 25-én hallgatták ki először, s akkor minden kínzás nélkül azt vallotta, hogy a rendbefogadásakor, sok évvel ezelőtt, megtagadta Krisztust, és odaköpött a feszület mellé. Ugyanaznap felszólították ezt a nagy méltóságot viselő férfit, hogy ismételje meg beismerő vallomását vezető egyházi és világi személyiségekből álló hallgatóság előtt. Ő, mélységes bűntudatot mutatva, kijelentette, hogy bár a templomos rend a Szentföld védelmére alakult, már réges-rég engedett a Sátán csábításának. Most a kegyelmes Isten, szolgája, Szép Fülöp által felfedte ezeket a szörnyűségeket, és a nagymester nem tehet mást, mint hogy kéri az egybegyűlteket, bocsássanak meg neki és a társainak, s emeljenek szót érdekükben a pápánál és a királynál.²²

Pápa és király – Fülöpnek sikerült nemcsak a nagymesterben, de a nagyközönségben is azt a benyomást keltenie, hogy a templomosok letartóztatása Kelemen pápa tudtával és beleegyezésével történt. A valóságban egészen másképp állt a dolog. Kelemen háborgott, látva, hogy jogait semmibe vették, nevét meghurcolták, és nem is volt meggyőződve a templomosok bűnösségéről. De sokat nem tehetett. Bármennyire fel volt háborodva, s bármennyire igyekezett is függetlenségének érvényt szerezni, gyenge ember maradt, gyenge pozícióban, s a legkevésbé sem volt méltó ellenfele az agyafúrt és könyörtelen Fülöpnek. A következő hónapokban azután a király, az erőszakosságot hízelgéssel és ravasz fogásokkal keverve, kivívta, hogy a pápa érje be pusztán a cinkostárs szerepével.

Kelemen első reakciója a letartóztatásokra az volt, hogy több titkos bíborosi tanácskozást tartott, s a környezetében lévő templomosokat biztosította támogatásáról. Szinte nyomban ezután történt valami, ami megingatta szilárd álláspontját: egy magas rangú templomos, egyik saját belső embere azzal a vallomással állt elő, hogy a rendbe való felvételekor megtagadta Krisztust, méghozzá nem is szűk körben, hanem a rend egy nagygyűlése előtt, amelyet maga a nagymester vezetett.²³ Úgy látszik, a pápa nem furcsállotta, hogy ezt a bizonyos templomost tizenegy éves korában vették fel a rendbe, s az sem jutott eszébe, hogy netán a királynak lehet valami köze ehhez a furcsa nyilatkozathoz. Egy november 22-én kibocsátott, Pastoralis praeeminentiae című bullában felszólította Nyugat-Európa uralkodóit, hogy az országaikban élő templomosokat tartóztassák le, s vagyonukat foglalják le az egyház nevében.²⁴ De aztán újra kételyei támadtak. Két bíboros, akit Párizsba küldött tájékozódni, gyanús tapasztalatokkal tért vissza; ugyanis néhány fogságba vetett templomos, köztük Jacques de Molay és Hugues de Pairaud jelenlétükben visszavonta vallomását.

Egyetlen egyszer, 1308 elején próbált meg Kelemen pápa igazán ellenállni. Nem volt hajlandó bűnösnek kimondani a rendet, felfüggesztette az inkvizítorok és a püspökök nyomozási felhatalmazását, s egyértelműen magának tartotta fenn a döntés jogát arra nézve, mi legyen a templomosokkal és vagyonukkal. Válaszul Fülöp még nagyobb erővel folytatta a propagandahadjáratot a templomosok ellen, s támadást indított a pápa ellen is. 1308 májusában Tours-ban összegyűlt a rendi országgyűlés az ügy megtárgyalására; a népes tanácskozáson a harmadik rend egymaga körülbelül 700 küldöttel képviseltette magát. Már a Nogaret által fogalmazott meghívólevél bűnösnek nyilvánította a templomos rendet: „Ó jaj! A templomosok gyalázatos, siralmas, szánalmas eltévelyedését nem rejtjük el előttetek…” Bizonyított bűnökként kerülnek ünnepélyesen lajstromba az összes vádak: Krisztus megtagadása, a kereszt leköpése és megtiprása, a bálványimádás, az ocsmány csókok, a szodómia, amelyek együttesen már a világmindenséget fenyegetik: „A menny és a föld megbolydul egy ilyen nagy bűnnek csak a fuvallatától is, s az elemek összezavarodnak… Ilyen dögletes bűn ellen keljen fel minden: a törvények és a fegyverek, minden ami él, a négy elem…”²⁵ Nem csoda, hogy a rendi országgyűlés majdnem egyhangúlag megszavazta a templomosok kivégzését.

Ezután következett a nagy és ünnepélyes tanácsülés egyháziak és világiak részvételével Poitiers-ben, ahol a pápa élt; a színjátékot a király rendezte, s ott maga is megjelent, és a legfontosabb szónoklatokat királyi tisztségviselők tartották. Nogaret által szerkesztett beszédek hangzottak el a pápa okulására. „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat” – a koronázási himnusz kezdőszavai szolgáltak az első beszéd textusául, s most új értelmet kaptak.²⁶ Azóta, hogy Krisztus a keresztfán először győzedelmeskedett az ördög felett, sohasem aratott még olyan gyors és nagyszerű diadalt, mint most, amikor küldöttei csodás módon leleplezték a templomosok eretnekségét, egy olyan eretnekséget, amely már igen régtől fogva munkált titkon a lelkek veszedelmére, a hit vesztére és az egyház elpusztítására. Kezdetben félelmetes volt a harc, mert a vádlók gyengék voltak, a vádlottak elképesztően erősek (ismerős ez a szívós életű, őrült gondolat…). De aztán örvendetesen megváltozott a helyzet, mert azóta, hogy a király és tisztségviselői (kapzsiságtól és nagyravágyástól mentes férfiak, Krisztus hű szolgái) kezére kerültek a templomosok, közülük némelyek felakasztották magukat, vagy a mélységbe ugorva halálra zúzódtak, a többiek pedig szinte valamennyien készséggel bevallották bűneiket; egyikük éppen a vallomása közben lehelte ki lelkét.

A dagályos kifejezések mögött eléggé könnyű megsejteni a kínzókamrát, a szónok azonban tudta, hogyan terelje el a figyelmet erről a gondolatról. Mint hangsúlyozta, a templomosokra már régen ráterelődött a gyanú, mert „káptalani tanácskozásaikat, összejöveteleiket mindig éjjel tartották, ami az eretnekek szokása; aki gonoszat művel, kerüli a világosságot”. A századok folyamán ez az érv sose változott, és sose veszített erejéből.

A király szószólójának mindezzel nemcsak az volt a célja, hogy a templomos rendet hitelétől megfossza, hanem inkább az, hogy a pápát megfélemlítse; s beszédét félreérthetetlen fenyegetéssel zárta. A templomosok bűnösségének tényét egyetlen igaz katolikus sem vonhatja – s ne is vonja – kétségbe; senki – legkevésbé a pápa – ne eméssze magát azon, hogy az igazság miképp, milyen módon derült ki, vagy kinek a jelenlétében. Csak az a fontos, hogy napvilágra kerültek, s most már közismertek lettek a tények, ezekben kételkedni annyi volna, mint eretnekségben bűnrészességet vállalni, s arra bujtogatni. Másszóval, ha Kelemen kétségbe vonná Fülöp jogát arra, hogy a templomosokat bebörtönözze és megkínoztassa, az eretnekség vádjának tenné ki magát. Egyszersmind a francia nép akaratával is szembeszegülne. Pierre Dubois királyi publicista tollából származó röpiratok és szónoklatok sulykolták bele a fejekbe a gondolatot: a támadó erőt nyer, ellentámadásba lendül, győzhet is; ha a pápa semmit sem tesz ennek megelőzésére, Franciaország népe maga fog ítélkezni. A pápának teljesítenie kell a kötelességét: hivatalosan el kell ítélnie a templomos rendet, és szabad kezet kell adnia az inkvizítoroknak munkájuk folytatásához.²⁷

Kelemen egy darabig szilárdan tartotta magát, de határozottsága, ami sose volt nagyon erős, elszállt, amikor néhány, a királyi tisztségviselők által gondosan kiválasztott templomost vittek elébe, s azok megismételték vallomásukat. A pápa és a király titkos tárgyalásokba kezdett, s július elején megállapodásra jutottak. Kelemen valójában megadta magát, de ahogy a gyenge, jószándékú emberek szokták ilyen esetben, ő is igyekezett megnyugtatni a lelkiismeretét és menteni a tekintélyét. Részint elhitette magával, hogy legalábbis egyes templomosok csakugyan bűnösök; ez indokolta azt az intézkedését, hogy a püspökök folytassanak egyházmegyéikben inkvizíciós eljárást a templomosok ellen, a kínvallatást is beleértve. Részint pápai bizottságokat szervezett a különböző országokban, annak kivizsgálására, hogy a rend a maga egészében, az egyes templomosoktól függetlenül, mennyire keveredett bele a szóban forgó bűnökbe; így azt a látszatot kelthette, hogy a pápai jogok nem szenvedtek csorbát.

A francia püspökök kezdettől fogva gyűlölték a templomosokat, s nyomozásuk könyörtelennek bizonyult; csak Párizsban harminchat fogoly halt bele a kínvallatásba.²⁸ De egyetlen korban sem akadnak sokan, akik fel vannak vértezve ilyen vértanúság elviselésére; bőven jöttek hát a beismerő vallomások, a királyi tisztségviselők által már előbb kicsikart vallomások alátámasztásául és kiegészítéséül. A pápa utasítása azonban nemcsak a francia püspököknek szólt, hanem az egész nyugati keresztény világ püspöki karainak, s túl a francia határon más lett az eredmény. Portugáliában a király egyszerűen nem volt hajlandó jóváhagyni templomosainak letartóztatását; Kasztíliában megindult egy vizsgálat, de kifulladt; Aragóniában a püspökök lefolytattak egy vizsgálatot, de ez sem győzte meg őket a templomosok bűnösségéről; Angliában presztízsmentő kiegyezés született; német földön, úgy látszik, felmentették a templomosokat, s biztos, hogy ez történt Cipruson, ahol Európa legkülönbözőbb részeiből verődtek össze templomosok. A magyarázat nyilvánvaló: ezekben az országokban a hatóságoknak sehol sem volt érdekük a rend megsemmisítése. Könyörtelen kínvallatást csak Franciaországban alkalmaztak, és Itáliának meg Szicíliának azokon a részein, amelyek vagy Fülöp, vagy Kelemen fennhatósága alatt álltak; és csak ezeken a helyeken születtek beismerő vallomások.

Ami a pápai bizottságokat illeti, ezek olyan eredményekről számoltak be – még a Franciaországban működők is –, amelyek bizonyára meglepték Kelemen pápát, Fülöp királynak pedig egyértelműen kellemetlenek voltak. Amikor a bizottságok 1309 szeptemberében munkához láttak, már majdnem két éve folytak az inkvizíciós kihallgatások, sok száz vallomást csikartak ki, s ez megnehezített minden újabb vizsgálatot a rend ellen. Ehhez járult még, hogy a bizottságok tagjainak kijelölésébe a királynak jócskán volt beleszólása. Az igazság azonban mindezek ellenére kikívánkozott. Amikor a bizottság közölte, hogy meghallgat minden templomost, aki önként hajlandó vallomást tenni, egyszerre több mint ötszázan jelentkeztek. Bár változatlanul a király foglyai voltak, s a viszontagságok, az éhezés, a kínzások megviselték őket, lelket öntött beléjük az, hogy lehetőségük nyílt megvédeni a rend becsületét. Párizsban, 1307-ben 134 templomos ismerte el a rend bűnösségét; 1310-ben ugyanebből a 134-ből nyolcvanegyen a rend védelmére keltek. Bayeux-ban tizenkét templomos tett korábban beismerő vallomást; most ugyanebből a tizenkettőből tízen védelmükbe vették a rendet.

Fennmaradt egy írásbeli védekezés, amelyet több templomos közösen nyújtott be, s ebből csakúgy buzog az ártatlanság, sőt a gyermeteg jóhiszeműség.²⁹ Vajon – kérdezi ez az iromány – miért nem hajlandó senki sem hallgatni azokra, akik az igazat mondják, még ha belehalnak is a kínzásba, s ezzel elnyerik a vértanúság koszorúját? Miképp lehetséges, hogy egykori templomosok, akiket kizártak a rendből, most pénzt és kiváltságokat kapnak a rend rágalmazásáért? Mit sem sejtve Fülöp királynak az ügyben játszott szerepéről, védőiratukban azt állítják, hogy a királyt nyilvánvalóan félrevezették ezek a hamis tanúk. A letartóztatásokig még csak nem is céloztak a gyalázatos vádakra. Most viszont fogvatartóik azt mondják nekik, hogy ha megmásítják vallomásukat, elevenen fogják őket megégetni. Azt kérik tehát, hogy az ő vallomásukat, vagy bármelyik testvérükét világiak (vagyis királyi tisztségviselők) ne hallgathassák meg, mert tudva, „milyen nagy félelem és rémület tölti el a testvéreket általában, nem az a csoda, hogy egyesek hazudtak, hanem az, hogy egyáltalán akadt olyan, aki az igazság mellett kitartott”.

Félelmeik nagyonis megalapozottak voltak. Az inkvizíciós gyakorlat szerint a vallomását visszavonó eretnekre a megégetés várt. S bár a pápai bizottság abban a hiszemben járt el, hogy az előttük megjelenők élete biztonságban van, legalábbis a vizsgálat befejeztéig, ilyen értelmű hivatalos megállapodás nem jött létre. A bizottság elé tárt bizonyítékok egyre növekvő tömege Fülöp király egész tervét veszélyeztette, s ő közbe is lépett, irgalmatlanul. Arra kényszerítette a pápát, hogy egy huszonkét éves fiatalembert, az ő főkincstárnokának unokaöccsét nevezze ki sens-i érseknek, akinek Párizs is a hatáskörébe tartozott. Az új érsek, papi tanácsával egyetértésben nyomban elfogatott ötvennégy olyan templomost, aki vallomását visszavonta, s felszólította őket, hogy nyilvánítsák semmisnek vallomásuk visszavonását, ellenkező esetben átadja őket a világi hatóságnak megégetésre. Mind az ötvennégyen rendíthetetlenül viselkedtek, s még a lángok között is ártatlanságukat és a rend tisztaságát hirdették. Mások is kitartottak vallomásuk mellett, s összesen mintegy százhúszan pusztultak el Párizsban, ezzel szemben csupán ketten választották a könnyebbik utat.

Az égetések mégis elérték céljukat. Ahogy egy templomos mondta ötvennégy társa megégetésének másnapján, ő, ha a máglyától ezzel menekülhetne meg, hajlandó volna megesküdni, hogy a rend ellen felhozott vádak mind igazak, sőt még arra is, hogy ő maga ölte meg Jézus Krisztust?³⁰ Ezután már nem jelentkezett senki, aki a rendet védelmezte volna. A pápai bizottság, bár működése cirkusszá fajult, fennkölten folytatta munkáját; a még ezután kihallgatott templomosok közt viszont már egy sem akadt, aki kész lett volna visszavonni korábbi vallomását, amelyet kínzással vagy tortúrával való fenyegetéssel csikartak ki belőle.

Fülöp azonban még ezzel sem érte el eredetileg kitűzött célját: a templomos rend feloszlatását. A pápa ezt a végső lépést nem merte megtenni; ezért, igyekezve a törvényességnek legalább a látszatát megőrizni, egyetemes zsinatot hívott össze az Avignon közelében lévő Vienne-be, 1310-1311 telére. A dolgok azonban másképp ütöttek ki, mint ahogy remélték. Az összegyűlt főpapok ötszörös vagy hatszoros többséggel úgy döntöttek, hogy nem hajlandók elmarasztalni a rendet addig, amíg egyes tagjait ki nem hallgatják. Ráadásul hirtelen jelentkezett is kilenc templomos azzal az igénnyel, hogy a zsinat előtt a rendet védelmükbe vehessék. Megint úgy látszott, hogy napvilágra kerül a kínzás, megfélemlítés és hamis tanúzás hosszú históriája, ezúttal egyházfejedelmekből álló nemzetközi hallgatóság előtt. A pápa elfogatta és bebörtönöztette a kilenc templomost, de a zsinatot nem tudta döntésétől eltántorítani. Megintcsak Fülöp tette meg a döntő lépést. Minthogy a rendet a zsinat részvétele nélkül hivatalosan nem lehetett bűnösnek kimondani, a király rábírta a pápát, hogy ő maga oszlassa fel, pápai rendelettel. Ez meg is történt, március 22-én, amikor a zsinat éppen szünetelt, s az újra összegyülekező bíborosoknak nem maradt más, mint bosszúsan tudomásul venni azt, amit éppen megakadályozni igyekeztek.

Nem ment minden úgy, ahogy Fülöp szerette volna. Az a vágyálma, hogy ő meg leszármazottai örökös nagymesterei lesznek egy új keresztes rendnek, valóban csak vágyálomnak bizonyult. Ugyanis hosszas vita után a pápa és a zsinat elvetette egy új rend alapításának a gondolatát, s ebben a kérdésben Fülöpnek kellett engednie. Sikerült viszont megtartania a feloszlatott rend vagyonát. A pápa és a zsinat úgy határozott, hogy a templomos rend javait régi vetélytársának, az ispotályos rendnek adják át; Franciaországban azonban e határozat csak írott malaszt maradt. Ott a rend vagyonának jórésze már eltűnt a királyi pénzesládában, és az ispotályosok sose tudták a maradékot Fülöpből vagy utódaiból kicsikarni.

1312 májusában a pápa döntött a még életben lévő templomosok sorsáról. Kis csoportokban különböző kolostorokba kellett menniük, s életük hátralévő részét ott kellett leélniük, kivéve a visszaeső eretnekeket, azokat, akik beismerő vallomást tettek, majd vallomásukat visszavonták. Ezzel a templomosok tömegét kitevő személyek a homályba vesznek. Más volt a helyzet a franciaországi templomos rend négy fő tisztségviselőjével, kivált a nagymesterrel, Jacques de Molay-vel. Ezeket az embereket szabadon engedni túlságosan veszélyes lett volna, ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték őket.

1314. március 18-án a négy vezető Párizsban egy emelvényen állva hallgatta meg ítélete kihirdetését. Ketten szó nélkül hallgatták végig, ketten azonban – Jacques de Molay és a normandiai perjel, Geoffroi de Charnay – nem. A nagymester korábban nem mindig mutatkozott hősnek; 1307-ben beismerő vallomást tett, pedig meg sem kínozták, sőt még olyan körlevelet is küldött szét az egész országba, amelyben ugyanerre utasította a neki alárendelteket. Ekkor azonban, az utolsó pillanatban, amikor még tehette, megszólalt. Ünnepélyesen kijelentette, hogy a rend szabályzata mindig tisztes, erkölcsös és katolikus volt, és a rend teljesen vétlen az ellene vádként felhozott eretnekségekben és bűnökben. Ő maga megérdemli a halált, mert a kínzástól félve, a pápa és a király nyomására hamisan elismerte a vádak egy részét.³¹

Fülöp király úgy reagált, ahogy ezt várni lehetett: semmiféle egyházi felhatalmazásra nem várva, Jacques de Molay-t és Geoffroi de Charnay-t máglyán megégettette.

Így végződött „a templomosok ügye”. A mi történetünk összefüggéseiben igen jelentős esemény ez. A római birodalom napjai óta most látjuk az első példáját annak, hogy világi hatóságok azokat az emberellenes képzelgéseket veszik elő és használják fel, amelyeknek a történetét nyomon követtük. De megfigyelhetjük azt is, miképp alakultak át maguk az elképzelések. A hit elhagyása, Krisztus és a kereszténység tudatos megtagadása most válik először súlyponti kérdéssé.

Nincs ebben semmi meglepő. Az előző fejezetekben megfigyeltük a vallásos érzés egész szerkezetében végbemenő változást: az Ördög és démonainak hatalma egyre nagyobbnak mutatkozott, az emberek hitbeli tartalékai egyre elégtelenebbeknek. Valahol a lelkük mélyén az emberek egyre több késztetést kezdtek érezni hitük elhagyására. Fülöp király céljaival jól egybevágott, hogy a templomosokat úgy tekintsék és úgy is kezeljék, mint e késztetés megtestesítőit, még ha ilyen érzések valójában senkitől sem álltak is távolabb, mint ezektől az istenfélő, egyszerű lelkű katonáktól.