A menzán gyűlést tartottak, amiről mi lemaradtunk. Leah-t megállította pár diák, akik épp élénk beszélgetésbe mélyedve léptek ki az épületből.

Átfurakodtam közöttük, és láttam, hogy Mr. Ross, Athéné, Apollón és Cameron a terem túlsó végében állnak.

Mr. Ross keresztbe fonta a karját a mellkasán, mialatt Cameron beszélt hozzá. Hangos szavai még hozzám is elhallatszottak.

– Felhívtam a rendőrséget – mondta neki épp Mr. Ross, mikor odaértem hozzájuk. – Te most menj vissza a házatokba, és pihend ki magad! Biztos vagyok benne, hogy reggelre Robyn megint itt lesz.

Cameron nem ellenkezett tovább. Helyette bólintott és elment anélkül, hogy engem egy pillantásra is méltatott volna. Lehet, hogy Zeusz hipnotizálta?

A főisten felém fordult.

– Vissza kellene menned a házatokba. Nem hallottad, mit parancsoltam?

Úgy döntöttem, nem veszek tudomást a türelmetlen hangvételről.

– Én csak most érkeztem. Leah-val találtunk valamit.

Elővettem a láncot, és a tenyeremre fektetve odatartottam eléjük. A három isten szó nélkül szemlélte az ékszert.

– Mond ez nektek valamit? – kérdeztem.

Athéné benyúlt a ruhakivágásába, és előhúzott egy láncot, ami pontosan úgy nézett ki, mint az, amelyiket a kezemben tartottam. Majdnem pontosan ugyanúgy. Csak a medál volt más rajta. A háromágú szigony helyett az övén sötétvörös drágakövekkel kirakott ezüstmérleg függött. Annyit tudtam, hogy a mérleg Athéné bölcsességét szimbolizálja. Apollón is elővette a láncát, amin ezüstlant lógott, amit kék drágakövek díszítettek. Ő volt a művészetek istene, ami bénán hangzott, és nem is nagyon illett hozzá. A háromágú szigonyhoz hasonlóan ezeket az ékszereket is nagyon szépen munkálták meg, és valószínűleg őrülten sokat értek.

– Megölöm Héphaisztoszt. Hogy merészelte? – mormogta Zeusz, de elhallgatott, mikor Athéné megnyugtatóan a karjára tette a kezét.

– Kié ez a lánc? – Athénéről Apollónra néztem, de nem kaptam választ. – Caydené?

Zeusz megrázta a fejét.

– Ilyen láncot csak a vér szerinti gyermekeim hordanak – felelte rosszkedvűen.

Megkönnyebbülve fellélegeztem.

– És melyik gyerekedé a háromágú szigony? – Miért kellett mindent harapófogóval kihúznom belőlük?

Zeusz felhorkant.

– Nem tűnik ismerősnek.

– Apám – szólt közbe Athéné –, gondolod, hogy Métisz készíttette ezt az ékszert Agriosz számára?

– Hát, eléggé úgy néz ki, nem?

– És miért pont egy háromágú szigonyt? – kérdeztem.

– Métisz ókeanisz volt. Természetes, hogy a tenger szimbólumát választotta. Ezzel is engem akart bosszantani. Egyedül nekem van jogom, hogy eldöntsem, melyik gyerekem milyen medált kapjon.

Az arany ragyogás, amit mindig olyan gondosan elrejtett, most felizzott körülötte.

Egy kicsit hátrahőköltem. Nem volt szabad megfeledkeznem róla, hogy isten volt. És abban a pillanatban egy nagyon dühös isten.

– Uralkodj magadon, és ne ijeszd meg Jesst! – karolt át Apollón.

Kintről kiabálás és buzdító kiáltások hallatszottak. Egymásra néztünk, aztán egyszerre kezdtünk el kifelé rohanni.

A diákok egy csoportja körbeállt. Ujjongtak és ordítoztak. A kör közepén két fiú verekedett. Az egyiket azonnal felismertem: Cameron volt az. És a másik… Visszatartottam a lélegzetemet… Cayden. Visszajött hát. Annyira örültem, hogy látom, hogy egy pillanatra még arról is megfeledkeztem, hogy azzal vádolták, köze van Robyn eltűnéséhez. Épp akkor kapott egy horogütést az állára Camerontól, amit egy gyomrossal torolt meg. Cameron elterült a földön. Cayden kifulladva állt fölötte, aztán odanyújtotta neki a kezét. Cameron megfogta, de nem állt fel, hanem lerántotta magához Caydent, és rávetette magát. Mint valami őrült, úgy nyomta bele az arcát a talajt borító kemény fakéreg törmelékbe. Aztán a hátához csavarta a karját.

– Hol van? – sziszegte.

Csak annyi levegőt hagyott Caydennek, hogy meg tudjon szólalni: – Mégis kiről beszélsz?

– Robynról, ki másról? Te raboltad el.

Cayden olyan gyorsan pattant fel, hogy Cameron lerepült a hátáról és elterült mögötte a földön. A körülöttük álló fiúk felnyögtek.

– És ugyan miért raboltam volna el? – nézett körbe csodálkozva Cayden. Megakadt rajtam a pillantása.

 

– Elég a balhéból! – csattant fel Mr. Ross hangja. – Most mindenki visszamegy a házába, és erről itt hallani sem akarok többet. Holnap kijönnek a rendőrök és átkutatják a környéket Robyn után. Te pedig, fiacskám – lépett Cameron elé, akit Cayden időközben talpra segített – vigyázz a szádra! Ha hamis vádakkal tévútra viszed a rendőrséget, akkor lehet, hogy soha nem találják meg a barátnődet. Adjatok kezet egymásnak, és aztán tűnj el! Késő van már. Ha továbbra is ilyen cirkuszt csapsz, hazaküldelek.

Cameron gyűlölködő pillantást vetette Caydenre, aztán – tudomást sem véve a felé nyújtott kézről – távozott.

Zeusz odalépett Caydenhez.

– Minden rendben?

– Ennél azért voltak már keményebb küzdelmeim is.

Zeusz elvigyorodott.

– Azt meghiszem.

– Mi történt itt?

– Ezt majd otthon beszéljük meg. – Zeusz Athénéhez fordult. – Kísérd el Jesst Rosie-hoz. Jobb, ha most nem tölti egyedül az éjszakát a kunyhóban.

A mellettem álló Leah örömében a levegőbe bokszolt.

– Pizsamaparti! – kiáltotta, de aztán elkomolyodott, mikor eszébe jutott, hogy mi miatt is alszom náluk.

– Nem kellene tovább keresnünk Robynt? – kérdeztem.

– Ez innentől a mi dolgunk – nézett rám szigorúan Zeusz. – És nehogy egyedül indulj a keresésére! Meg fogjuk találni.

 

Henry felfújt nekem egy gumimatracot. A ház, amelyben Leah a nagyszüleivel lakott, aprócska volt és csak kétszintes. Rosie minden elképzelhető firlefranccal telezsúfolta, de még így is százszor otthonosabb volt, mint az a nagyvilági ház, amiben Zeusz élt a családjával. Persze az istenektől valószínűleg nem lehet elvárni, hogy mindenféle mütyürrel és csecsebecsével vegyék magukat körül.

Az oldalamra fordultam. Sajnálatos módon minden levegő kiment a gumimatracomból. Biztos lyukas volt. Nem akartam felébreszteni Leah-t, aki halkan hortyogva feküdt az ágyában. Nem maradt más választásom, mint ide-oda dobálni magam. Sajnos nemcsak a kemény fekhely miatt nem tudtam visszaaludni, a Robyn miatti aggodalom is ébren tartott. Vajon Agriosz tartotta fogva? És ha igen, ugyan miért? Mit tervezett Zeusz, és miért nem méltatott Cayden egy pillantásra sem? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy először nem is hallottam meg a neszezést. Egy kicsit az eső hangjára emlékeztetett vagy arra, amikor a jégeső veri az ablakot. Felültem, lekászálódtam a matracról, és odasettenkedtem az ablakhoz. A fogyó hold éles fénnyel világította meg az ütött-kopott padlódeszkákat. Óvatosan eltoltam a reteszt. A Szküllával és Agriosszal való találkozásom után némiképp alábbhagyott a felfedező kedvem.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen alszol. – Cayden hangja szemrehányóan hangzott.

– Nem is aludtam – védekeztem. – Gondolkodtam.

– Miről?

– Mégis, mit gondolsz? Természetesen Robynról. – Azt a rólad meg rólam részt inkább nem említettem. – Mit keresel itt? – Nem kellene az isteneknek épp minden követ felforgatniuk, hogy megtalálják a barátnőmet?

– Látni akartalak.

Azonnal valami melegség öntötte el a testem.

– Le tudsz jönni? Azt hittem, hogy esetleg szeretnél elkísérni, amíg Robynt keresem.

Felmértem az ablakpárkány és a talaj közötti távolságot, és inkább nem a legrövidebb utat választottam.

– Elkaplak – kacsintott rám Cayden.

Valószínűleg még sikerülne is neki.

– Inkább nem bíznám az életemet egy ilyen szeszélyes istenre – utasítottam rendre, mielőtt még rá tudott volna beszélni az ugrásra, és sietve becsuktam az ablakot. Felvettem a farmeremet, és belegyűrtem az alváshoz viselt pólót. Aztán felkaptam a Martens bakancsomat, és leosontam a lépcsőn. Mivel a ház ajtaja be volt reteszelve, nem maradt más választásom, mint kimászni a nappali ablakán.

Cayden kint várt, és vigyorogva elkapott.

– Na, mégiscsak a karomban kötöttél ki – mondta.

Éreztem, hogy belefúrja az orrát a hajamba, és magamban gratuláltam magamnak, amiért ma hajat mostam. Egy kókuszillatú samponnal. Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel egyáltalán le lehet-e nyűgözni egy istent.

– De ez a zuhanás nem volt olyan nagy, mint amilyen lehetett volna – jegyeztem meg kétértelműen.

– Magának aztán csípős a nyelve, Miss Harper – felelte Cayden, de még mindig nem tett le.

– Attól tartok, ez az egyetlen fegyvernem, amivel célt érhetek nálad. Vagy mi a te Achilles-sarkad?

Cayden színpadiasan felnyögött.

– Ne is juttasd eszembe azt a fickót! Kiállhatatlanul arrogáns és udvariatlan volt. Muszáj volt folyton a saját feje után mennie. Ki nem állhattam.

Eltoltam magamtól.

– Én pedig eddig azt hittem, hogy a te beceneved az arrogáns.

– Én pedig azt reméltem, hogy örülsz majd, hogy újra láthatsz.

– Ó, nagyon is örültem, egészen addig, míg azt nem láttam, hogy tudomást sem veszel rólam.

Habozva megint a karjába húzott.

– Nem akartam a többiek előtt… – magyarázta akadozó nyelvvel.

De a szíve közben csodálatra méltóan egyenletesen vert. Az enyémmel ellentétben. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg. Végigsimítottam a hátán, mialatt ő a hajtincseimmel játszott. Azt kívántam, bárcsak megint úgy megcsókolna, mint akkor, az erdőben. Aztán ezt eltörölte az a gondolat, hogy a legjobb barátnőm élete esetleg veszélyben van.

– És mit csinálunk most, hogy megtaláljuk Robynt? – kérdeztem halkan.

– Megkeressük. Te is velem jössz.

– Már hogy mi, együtt?

– Zeusz és Héra már elindultak, Athéné pedig Apollónnal ment.

– Nem akarom elhinni, hogy az istenek tényleg gyalog caplatnak végig a világon, hogy megtaláljanak egy embert. Én pedig végig azt hittem, hogy nektek szuper képességeitek vannak. Erre meg… – morogtam bosszankodva.

– Hát, folyton csalódást okozunk neked – felelte Cayden, és a hangja alapján elég jól szórakozott.

– Azt talán nem mondanám, de azért tényleg sokkal látványosabbnak képzeltelek titeket. Azt hittem, hogy tudtok repülni vagy láthatatlanná tudtok válni, esetleg képesek vagytok mások gondolataiban olvasni.

– Akkor tényleg el kell, hogy keserítselek, mert messze nem tudunk annyit, mint amennyit gondoltál rólunk. De ez nem rajtunk múlik. A ti történetíróitok a ludasak. Ők hordtak össze rólunk mindenféle hajmeresztő dolgot. Mindenesetre Agriosz át tud változni, mint tudod. Szóval, ha neked inkább ő jön be… – Rám kacsintott, mire én reflexből azonnal a füvet kezdtem vizslatni a lábam körül, hogy nincs-e ott kígyó. Életem végéig borzongani fogok a fehér színtől.

– Akkor is eljöttél volna hozzám, ha nem hiányzott volna egy ember a kétfős csapatodból? Vagy ez Zeusz ötlete volt? Ő akarta, hogy én is beszálljak a keresésbe? – kérdeztem.

Bűntudatos arckifejezéséből láthattam, hogy beletrafáltam a közepébe. Sértődötten el akartam rohanni, de Cayden megállított.

– Mi van? – förmedtem rá.

Az ellenkező irányba mutatott.

– Arra kell mennünk.

Megfordultam, és berohantam a fák közé. Pukkadjon meg ott, ahol van! Iszonyú hülyének éreztem magam, amiért azt hittem, azért jött, hogy engem lásson. Miközben mint egy víziló, csörtettem a sötétben, a fák között, Cayden felől semmi nesz nem hallatszott. Csak mikor megálltam egy kicsit, hogy tájékozódjam, akkor hallottam meg a lépteit a hátam mögül. Fogalmam sem volt róla, hogy hová rohantam vagy mit is kerestem tulajdonképpen. Egy fél órával és a negyedik tüskés ággal később – ami az arcomat és a kezemet is végigkarcolta – hátrafordultam hozzá.

– Mi értelme van ennek az egésznek?

– Eddig úgy néz ki, hogy semmi. – Izgatóan lassan nekitámaszkodott egy fa törzsének. – Megnyugodtál végre és elmondod, hogy mi ütött beléd?

Ha magától nem tudja, akkor sajnálom, de én nem fogok rajta segíteni.

– Nem szeretem, ha az éjszaka közepén felráznak álmomból.

– Én úgy tudtam, hogy nem is aludtál.

Annyira összeszorítottam a fogaimat, hogy megcsikordultak.

– Hol keressük Robynt? – kérdeztem minden egyes szót külön hangsúlyozva.

– Nem gondoljuk, hogy Agriosz messzire vitte volna. – Nem tudom, mi alapján jutottak erre, de mindenesetre Cayden nem osztotta meg velem. – Szóval át kellene fésülnünk az erdőt.

– De hát ez a Sziklás-hegység. Az erdő, ahogy te nevezed, egyszerűen óriási.

– Tudom. De sajnos egy isten nagyon is jól el tud rejtőzni a többi isten elől. Így hát nincs más választásunk, mint nekivágni valahol.

Megráztam a fejem.

– Zeusz vihart tud kavarni, Apollónnak gyógyító ereje van, Agriosz át tud változni. – Mézédesen mosolyogtam rá. – Ja, tényleg, te pedig tudsz a víz alatt szörnyetegekkel társalogni. És mégis itt bújócskáztok?

Ezek az istenek nem normálisak!

Cayden azzal a vadmacskaszerű járásával közeledett felém, amire már rögtön az első nap felfigyeltem.

– És ne feledkezz meg róla, hogy én ráadásul még ellenállhatatlan is vagyok – duruzsolta a fülembe.

Ki akartam nevetni. De sajnos a hang, ami végül előtört belőlem, inkább hasonlított sóhajtáshoz.

– Az tetszene, mi? – suttogtam. – De én immunis vagyok a vonzerőddel szemben. – Még nekem is feltűnt, mennyire hallani lehetett a hangomon, hogy ez színtiszta hazugság, és hát, neki aztán hiába próbáltam bármit is megjátszani.

A vállamra tette a kezét.

– Nem tudom, miért érzek folyton heves vágyat arra, hogy vagy megcsókoljalak vagy megfojtsalak.

– Isten hozott a klubban – vágtam rá bosszankodva.

A szája sarka felfelé húzódott, ujjával követte az állam vonalát, végig a torkomon, majd az arcomon. Az arcom minden egyes porcikáját végigsimította, mintha a legapróbb részletekig emlékezetébe akarná vésni őket.

– Akkor is eljöttem volna hozzád, ha Zeusz kifejezetten megtiltotta volna – suttogta a fülembe.

A szívverésem még jobban felgyorsult. Lassan kezdtem megelégelni, hogy mindig csak addig jutunk, hogy az ajkával végigsimítja az arcomat vagy a homlokomra ad egy puszit. Szemmel láthatóan nekem magamnak kellett lépnem, ha igazi csókot akartam. Lábujjhegyre álltam, a nyaka köré fontam a karomat, és a számhoz húztam az ajkát. A sötétben kicsit eltévesztettem az irányt, elhibáztam, és éreztem, hogy Cayden egész testében megmerevedik. De ilyen könnyen nem akartam feladni, ezért először az állára, aztán az arccsontjára nyomtam kis csókokat, és úgy haladtam a szája sarka felé. Cayden sem a csókjaimat nem viszonozta, sem nem lökött el magától. Óvatosan végighúztam a nyelvemet az ajkán. Ez volt az a pont, ahol végképp megadta magát. Nem bírtam elfojtani egy elégedett vigyort. Válaszképp csak felmordult, kinyitotta a száját, és kezével a hajamba túrt. Úgy fogok majd kinézni, mintha szélcsatornába álltam volna – gondoltam. De nem érdekelt. Ez akkor, ott több volt egyszerű csóknál. Cayden egy fatörzsnek nyomott. Kezemmel végigsimítottam az arcán, ujjaim alatt éreztem a borostáit. Belemarkoltam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Minden más lényegtelenné vált. Csak a száját és a kezeit éreztem. A gyomrom bukfencet vetett. Ha abbahagyja, belehalok – futott át rajtam. Minimum.

Kalkhasz morgása térített észre minket. Sietve kisimítottam a hajamat az arcomból. Cayden adott még egy utolsó, gyengéd csókot. De legalább még mindig szorosan magához szorított. Egyszer csak szörnyen zavarba jöttem attól, hogy így rávetettem magam. És mindezt akkor, mikor a legjobb barátnőm nagy veszélyben volt.

– Találtál valamit? – kérdezte Cayden a farkastól. Nagyon irigyeltem, hogy ilyen határozott hangon tudott megszólalni. Én még levegőt venni is csak kapkodva tudtam.

– Nagyon remélem, hogy tisztában vagy azzal, mit művelsz!

Bizonytalanul vállat vontam. Az agyam még mindig máshol járt, és egy magányos, baldachinos ágyról ábrándozott, ahol senki nem zavarhatna meg minket. Főleg nem egy farkas, ami pont úgy nézett ki, mintha legszívesebben Cayden torkába mélyesztené a fogát.

Kalkhasz kétkedő pillantást vetett rám, de szerencsére témát váltott, és Cayden kérdésére válaszolt.

– Nyomát sem láttam, de hát nem is számítottam rá. Nagyon ért a rejtőzködéshez – tolmácsoltam a válaszát, Cayden kérdő pillantását látva.

– Erre már magunktól is rájöttünk.

– De miért rabolta el egyáltalán?

Próbáltam lépést tartani Caydennel, aki még mindig szorította a kezemet.

– Hosszú történet.

– Azt hittem, hogy az a dolgom, hogy mindent feljegyezzek az utókornak – emlékeztettem. – Szóval kénytelen leszel elmesélni. És alkalomadtán akár azt is rögtön elárulhatnád, hogy egyáltalán miért hoztál magaddal. Biztosan nem vagyok valami nagy segítség. A túrázás nem tartozik az erősségeim közé.

– Én azt mondanám, hogy elég egyértelmű, hogy mi volt a terve veled éjszaka, egy sötét erdőben – dörmögte mellettem Kalkhasz. – És még rólunk, farkasokról mondják, hogy ártatlan kislányokat falunk fel!

Dühös pillantást vetettem rá.

– Én csókoltam meg őt, nem ő engem. Csak a tisztánlátás végett.

– Szégyellhetnéd magad, ifjú hölgy! Az ember lánya nem vetheti magát egy férfi nyakába.

– Mi vagy te? Látnok vagy gardedám?

– Most eléggé úgy tűnik, hogy mindkettő.

– Ha befejeztétek a vitatkozást – szakított minket félbe Cayden nevetve –, akkor talán folytathatnánk a keresést.

Zavartan bólintottam. Véletlenül hangosan válaszolgattam Kalkhasznak.

– Az orromig sem látok – nyafogtam.

Ami lefordítva azt jelentette, hogy keressünk egy ágyat, ahol ott folytathatjuk, ahol az előbb abbahagytuk. Magamon is elszörnyedve lesütöttem a szemem. Tényleg szégyellhetném magam, mert egy kis időre valóban megfeledkeztem róla, hogy mi valójában Robynt keressük. Agriosz mostanra lehet, hogy már rég felfalta vagy mit tudom én, mit csinált vele, mialatt én csak azzal voltam elfoglalva, hogy odavessem magam Caydennek.

Válaszképp meghallottam Kalkhasz nevetését. Na, szuper!

– Várd csak ki a végét! – mondta Cayden. – Lehet, hogy az istenek képesek elrejtőzni a többi isten elől, de egy diafáni elől nem. Ha hagyott maga után bármi nyomot, te biztosan meg fogod látni.

Csodálkozva néztem Caydenről Kalkhaszra.

– Csak koncentrálnod kell – erősítette meg a farkas is.

– Remélem, nem közlöd velem mindjárt, hogy félisten vagyok vagy állsz elő valami hasonló marhasággal!

– Nem – felelte Cayden. – Ne is reménykedj, teljesen átlagos ember vagy.

Ez nem úgy hangzott, mint egy bók.

– Már persze kivételes képességekkel megáldott átlagos ember – tette hozzá, és elégedetten mosolyogva figyelte arcom minden rezdülését.

Mérgesen belemarkoltam Kalkhasz bundájába.

– Csak mutasd meg, hogy merre nem jártál még! Meglátom, mit tehetek. De ígérni nem ígérhetek semmit. Normális esetben ugyanis igyekszem távol maradni a szörnyetegektől, és nem rohangálok utánuk. Nem is tudom, mi bírhatott rá arra, hogy felhagyjak ezzel a már nagyon jól bevált taktikával.

A farkas egyre mélyebben vezetett be minket az erdőbe, fel, a meredek hegyoldalon. Cayden olyan szorosan jött mögöttem, hogy éreztem a testéből kiáramló meleget. Időről időre átsegített a kidőlt fatörzseken vagy az elhalt gyökereken. Legnagyobb bánatomra utána rögtön mindig el is engedett. Percről percre nehezebben haladtunk felfelé. A szélfútta fák a meredek hegyoldalban szinte merőlegesen nőttek ki a sziklás talajból. Az ágak árnyai úgy nyúltak utánunk, mint a kísértetek.

Aztán egyszer csak valami csillogást vettem észre a fák törzse között. De ugyanolyan hirtelen el is tűnt, mint ahogy felbukkant. Megdörzsöltem a szemem. Már égett a fáradtságtól. Nem sokkal később megint megláttam. De ez alkalommal csak halványan pislákolt.

Cayden megtorpant.

– Hol?

– Ott, a fák között. – Most egyértelműbben világított, és aztán megláttam egy második fénypontot is, kicsit távolabb az elsőtől. – Egészen úgy néz ki, mint valami nyom.

– Kronosz öröksége? – Cayden kérdően nézett Kalkhaszra.

– Elképzelhető. Végül is Agriosz az unokája – felelte a farkas, én pedig tolmácsoltam a válaszát.

– Mit jelentsen ez?

– Fénypermet – magyarázta Cayden. – Kronosz a fény istene volt. A haja lángokból állt. Ahová csak ment, elűzte a sötétséget. Egyik fia sem örökölte ezt az adottságot, és eddig úgy tudtam, hogy az unokái közül sem vitte tovább senki ezt az adottságát. Szemmel láthatóan a sorsistennők megtréfáltak minket, és az unokák közül épp a legsötétebbiknek adományozták ezt a képességet. Nagy valószínűséggel ez lehet az oka, hogy sikerült túlélnie a Tartaroszban töltött időt.

Ettől hirtelen megesett a szívem Agrioszon. Az apja eltaszította magától, anya nélkül kellett felnőnie egy komor, sötét börtönben. Ráadásul olyan külsővel verték meg, amitől már elve kirekesztetté vált a gyönyörű istenek között.

– Kövessük a nyomot! – parancsolta Cayden. – Maradj szorosan mögöttem, és csak mondd, merre kell mennünk!

– Nem lenne jobb, ha Kalkhasz idehívná a többieket?

– Majd akkor, ha már biztosan tudjuk, hogy valóban megtaláltuk őket.

Ez nem tűnt valami okos gondolatnak, de hát ő volt az isten, és ki voltam én, hogy ellentmondjak neki? Cayden előttem haladt, Kalkhasz pedig hátulról fedezett. De még így is nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam.

Az út végeláthatatlannak tűnt. Nagyon reméltem, hogy nem lidércfényeket követünk csak, amik aztán valami szakadékba vagy még rosszabba vezetnek minket. Minden egyes kanyar után körülnéztem, merre lehetnek a fények. A tenyerem már csupa karcolás volt, és a nadrágom is kiszakadt a térdemnél. A szél vadul tépázta a ruhámat. De mégis melegem volt az erőfeszítéstől. Örültem, hogy legalább a Martens bakancsomat vettem fel. Flip-flopban megnézhettem volna magam, és kétlem, hogy Cayden hajlandó lett volna a hátán cipelni.

– Nem bírom tovább – nyögtem fel, mikor már egy örökkévalóság óta bolyongtunk az erdőben. Lehet, hogy az istenek a végtelenségig bírják a gyaloglást, de én nem. Fáradt voltam, éhes, és sajogtak a lábaim. Ráadásul legnagyobb bosszúságomra már nem láttam a fényeket sem.

– Szünetet tartunk – határozta el Cayden. – Nincs értelme megvárni, míg összeesel a kimerültségtől.

– De mi van, ha közben bántja Robynt? – kérdeztem, és megdörzsöltem a karomat. Ha nem mozogtam, azonnal fázni kezdtem. A hátamon végigfutó izzadság most mintha vékony jégrétegként fedte volna a bőrömet.

– Nem fogja. Neki az kell, hogy legyen valami, amivel nyomást gyakorolhat ránk. Robyn csak akkor ér valamit, ha sértetlen marad. – Cayden száraz fadarabokat halmozott egymásra. – Ülj le! – parancsolt rám.

Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy megint ellenkezzem vele vagy folytassam a kérdezősködést. A faágak ropogtak. Hogy gyújtotta meg a tüzet? Az biztos, hogy nem láttam nála gyufát. De hát Prométheusz volt az, aki lehozta az embereknek a tüzet az égből. És ahhoz is elég volt neki egy édesköményszár. Valószínűleg ma is magával hozta a nadrágzsebében. Mikor fellobbantak a lángok, közelebb húzódtam a tűzhöz.

– Nem tudnád felderíteni a környéket? – fordult Cayden Kalkhaszhoz, mire a farkas szó nélkül eltűnt a fák között.

Lecsukódott a szemem. Próbáltam megakadályozni, de egyszerűen nem ment. Annyira fáradt voltam már, hogy még a Robyn iránt érzett aggodalom sem tudott ébren tartani.

– Pihenj egy kicsit, majd felébresztelek, ha tovább kell indulnunk. Látod még a fényeket? – kérdezte Cayden, és leült a hátam mögé. Megszédültem a kimerültségtől, mire magához húzott.

– Annyira fázom – mondtam bocsánatkérően.

– Látod még a fényeket? – ismételte meg a kérdést anélkül, hogy reagált volna a megjegyzésemre.

– Nem – mormogtam. – Eltűntek. – Lehunyt pilláim alól könnyek buggyantak elő. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, ha Robynnak bántódása esik, gondoltam magamban.

– Túlságosan kifárasztottad magad. Most inkább aludj!

Még éreztem, hogy a karjába vesz, és hallottam a száraz avar zörgését, ahogy lefektetett a földre. Hátammal a mellkasához simultam, fejem a karján pihent. A hasamra tette a kezét. Így már ugyan nem fáztam, de biztos voltam benne, hogy nem is fogok tudni elaludni. Ahhoz egyértelműen túl közel voltunk egymáshoz. A bőröm bizsergett, és a gyomromban lapuló pillangók őrült táncba kezdtek. Idegesen hánykolódtam.

– Aludnod kellene – jegyezte meg Cayden szigorúan.

– Ez nem olyan egyszerű, nem megy parancsra.

– De hát már fáradt voltál.

– Igen, de most…

– Mi van most? – kérdezett vissza.

Csak nem az ajkát éreztem a nyakamon? Most erre tényleg választ vár? Nem tudok aludni, mert azt szeretném, hogy inkább tépd le rólam a ruhát? Felvihogtam.

– Mi olyan vicces?

Csak a fejemet ráztam.

A keze a hasamra vándorolt. Vajon sejtette, hogy mit vált ki ezzel belőlem? Valószínűleg nem. Megfordultam, és így a fejem most a mellkasán nyugodott. Sokkal kevésbé veszélyes, ha a keze a hátamon van, döntöttem el.

Cayden kelletlenül felmordult, de én hozzábújtam, karcsú dereka köré kulcsoltam a karomat, és lehunytam a szemem. Annyira jó illata volt. Ezt sürgősen be kellene tiltani! Ajkával végigsimította a homlokomat.

– Semmi feltűnőt nem láttam – hallatszott ekkor Kalkhasz hangja.

Ijedtemben el akartam tolni magamtól Caydent, de ő szorosan magához ölelt.

Kalkhasz a lábamhoz heveredett.

– Semmi szükség rá, hogy úgy tegyél, mintha aludnál – hallottam a fejemben a hangját.

– De épp próbálok elaludni – nyafogtam.

– Nem valószínű, hogy sikerül, ha úgy tapadsz rá, mint valami bélyeg a borítékra. Jobb lenne, ha óvakodnál tőle. Nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked!

– Most azért vagy itt, hogy megóvd a szüzességem? – kérdeztem gúnyosan.

– És ez jól is van így.

Hát, ebben nem biztos, hogy egyezett a véleményünk.