Valami zajt hallottam, és összerezzentem. Cayden magamra hagyott az erdőben, pedig tudta, hogy a hülye szörnyetegei a nyomomban vannak. Megpördültem a tengelyem körül. A fák közül a fehér farkas lépett elő. Mikor odaért mellém, letérdeltem hozzá. Meleg lehelete simogatta az arcomat. Aztán érdes nyelvével megnyalta a bőrömet. Először kíváncsian méregetett, majd lenyalta a könnyeimet, amik úgy folytak végig az arcomon, hogy észre sem vettem.

– Ez gusztustalan – tiltakoztam, de közben a nyaka köré fontam a karomat, és meleg bundájába temettem az arcom. – Cayden egy idióta – mormogtam.

– Nem nagyobb idióta, mint az összes többi isten. Azt hiszik, hogy körülöttük forog a világmindenség – hallottam a fejemben a hangját.

Azonnal elengedtem, és hitetlenkedve bámultam a farkasra.

– Ez te voltál?

Kalkhasz félrebillentette a fejét.

– Miért, látsz még itt valakit?

Kasszandra pár méterre tőlünk, lihegve feküdt a fűben.

– Ő nem beszél veled – magyarázta a farkas. – És azt sem akarja, hogy én beszéljek. De én kedvellek.

– Köszönöm szépen. – Ezektől a szavaktól nevetnem kellett. Mindazok közül a furcsa dolgok közül, amik az elmúlt napokban történtek velem, ez volt a legfurább, de egyben a legkevésbé ijesztő is. Egy farkassal cseverésztem. A fejemben. – És minden emberrel tudnál így beszélni?

Megrázta a fejét.

– Te különleges vagy.

Na, hát ide jutottunk. Már egy farkas bókjainak is tudtam örülni. Megdörzsöltem a szemem, és úgy döntöttem, hogy ebbe most inkább nem megyek bele.

– Miért csinálja ezt Cayden?

– Mit? – kérdezett vissza Kalkhasz. – Hogy megcsókol? Én mindig azt gondoltam, hogy a lányok nagyon is tudják, miért csókolja meg őket valaki.

– Lehet, hogy ez régebben még így volt. De ma már nem ilyen egyértelműek a dolgok. Mikor is volt, hogy ember voltál?

– Rég – felelte habozva.

– Elnézést kérek – mondtam, és úgy elszégyelltem magam, hogy az arcom egészen bíborszínű lett. – Ez nem volt valami tapintatos. – Mi van, ha hiányzott neki az emberi alakja? Lehet, hogy bántja, hogy most már örökre farkasként kell élnie.

– Semmi gond. Gondolom, hogy kedvel – válaszolta meg Kalkhasz a kérdésemet.

– Hát, elég furcsa módon próbálja kimutatni.

– De hát mondta, hogy nem akar fájdalmat okozni neked. Érd be ennyivel!

– És ezért flörtöl a legjobb barátnőmmel? Ezért akarja azt is, hogy elmenjek a táborból?

Felvettem egy tobozt, és a fák közé hajítottam.

– Lehet, hogy te így látod. De jó oka van rá. Legalábbis szerinte.

– És elárulod, hogy mi az az ok?

– Azt nem tehetem, és ő sem. Különben megszegné a Zeusszal kötött megállapodását. A fiú nincs most könnyű helyzetben.

– Ő isten, ugyan mennyire lehet nehéz élete?

– Ne becsüld alá a halhatatlanság terhét – korholt Kalkhasz kedvesen. – Nem mindenki veszi olyan könnyedén a sorsát, mint Apollón.

– Igyekezni fogok – ígértem, pedig egészen más kívánkozott volna a nyelvemre. Azért ennél nagyobb terheket is el tudtam képzelni.

– Te vagy az egyik legbátrabb lány, aki ismerek. Legalábbis trójai Heléna óta. És hát persze Kasszandra sem volt lebecsülendő ellenfél.

– Én nem érzem magam különösebben bátornak. Rohadtul be vagyok szarva. És ha szép Helénával veszel egy kalap alá, akkor sajnos ezután egy szavadat sem fogom elhinni.

Kalkhasz felhúzta az ajkát, amitől úgy nézett ki, mintha nevetne.

– Pedig jobb lenne, ha egyszerűen csak hinnél nekem. Bátor vagy, de mire ennek itt vége lesz, szükséged is lesz minden bátorságodra.

– Látod a jövőmet?

Kalkhasz a fejét ingatta.

– Bár még mindig megvan bennem a látás képessége – szólalt meg bizonytalanul –, a te jövődet illetően vak vagyok. Ami megint csak nagyon különleges.

Néma csendben kísért vissza a házunkhoz. Az erdő szélén elbúcsúztam tőle. Mikor hátat fordított nekem és elindult, még utána kiáltottam.

– Nem félsz tőle, hogy meglát valaki?

– Leányom, engem itt senki nem lát. Csak te és az istenek.

 

– Dehogynem mész el arra a vacsorára! – jelentette ki Leah. – Ha Mr. és Mrs. Ross meghívtak, akkor Cayden nem kérheti azt tőled, hogy egyszerűen ne menj oda. – Megcsóválta a fejét. – Mégis, kinek néz téged?

– Valószínűleg ő inkább Robynt hívta volna meg – mondtam, aztán hirtelen elharaptam a mondatot. Robyn nem volt a házban, mikor visszaértem az erdőből. Viszont Leah ott ücsörgött a lépcsőn, és közölte velem, hogy sürgősen szükségem lesz egy kis segítségre, hogy jól nézzek ki. Mintha nem lenne ennél nagyobb bajom.

– És mit kell ilyenkor felvenni? – kérdeztem aztán mégis Leah-t, aki lázasan nekilátott átnézni a fellelhető ruháimat.

– Ez minden? – kérdezte egy perc múlva döbbenten.

Zavartan megvontam a vállam.

– Nincs szükségem másra.

Leah elgondolkodva dobolt mutatóujjával az ajkán.

– Nem kérhetnél kölcsön Robyntól valamit?

– De, általában igen, ám most, hogy összevesztünk, biztosan nem veszek tőle kölcsön semmit. Képes rá, és letépi rólam a ruháját, ha megtudja, mire készülök, és akkor mehetek meztelenül Z… Mr. Rosshoz. – Úgy tűnt, Leah-nak nem tűnt fel, hogy kis híján elszóltam magam.

– Ennyire haragszik rád?

– Látta, hogy Caydennel bemegyünk az erdőbe. Nem nagyon tetszett neki.

– Nem értem ezt a lányt. Ott van neki Cameron. Aki imádja. Miért akarja még Caydent is? Hát nem látja, mi mindent tesz ezzel tönkre?

– Attól tartok, hogy egyszerűen képtelen ellenállni neki.

Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ez az igazság. Cayden isten volt, és még ha Robyn mit sem sejtett erről, akkor sem tudta magát kivonni a bűvereje alól. Én is így voltam ezzel, és bármilyen kínos volt is, nálam ráadásul még csak nem is kellett nagyon erőlködnie. Nekem rendszerint elég volt egyetlen pillantása. Ez egyszerűen annyira szánalmas!

– Van egy ötletem – szakította félbe Leah nyomasztó gondolataimat. – Menj el zuhanyozni! Mikor visszaérek, megcsinálom a hajadat, te pedig felveszed, amit hozok neked. De ellenkezés nélkül!

– Na, azt hiszem, jobb, ha felkötöm a gatyámat. De kérlek, ne legyen túl színes!

Leah elvigyorodott.

– Ne aggódj! Csodálatosan fogsz kinézni.

Bár ebben eléggé kételkedtem, beálltam a zuhany alá, és alaposan megmostam a hajamat. Ha már bemerészkedtem az oroszlán barlangjába, akkor legalább csinos akartam lenni. Elhatároztam magam: mostantól jégcsap leszek, amit sem pillantással, sem érintéssel nem lehet megolvasztani.

Mire kijöttem a fürdőszobából, az ágyamon ott hevert egy krémszínű, rövid ruha. Egyszerűen tökéletes volt. Nem túl csinos, nem túl laza. Leah még arra is gondolt, hogy hozzon hozzáillő balerinacipőt.

– Sietnünk kell, nagypapa nemsokára jön érted. Bár nem limuzinnal, de így legalább nem kell az egész utat gyalog megtenned.

– Szuper, köszi szépen. – Megtapogattam a ruha anyagát. – Ez tényleg nagyon szép.

Leah megvonta a vállát.

– Na, most menj be a fürdőszobába, és öltözz fel. Nagypapa nem szeret várni. És még rengeteg dolgunk van.

A ruha második bőrként simult rám. Én magam soha nem választottam volna ezt a színt, mert attól féltem volna, hogy nem illik a vörös hajamhoz és a fehér bőrömhöz, de tévedtem. Körbefordultam a tükör előtt, aztán sóhajtva megtorpantam. Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne, ha visszavenném a saját ruháimat.

– Ez nem volt jó ötlet – bukott ki belőlem, mikor kijöttem a fürdőszobából.

– Nem értem, miről beszélsz. Istenien áll – tiltakozott Leah.

– Azt fogja hinni, hogy miatta csinosítottam ki magam. Amiért megcsókolt.

– Miért, megcsókolt? – hangzott fel a kérdés egyszerre két szájból.

Sarkon pördültem, és nagyot nyeltem zavaromban. Robyn állt a szobám ajtajában, és szikrázó szemmel nézett rám.

– Hát, igen – próbáltam magyarázkodni –, de nem hiszem, hogy nagyon élvezte volna.

A legjobb barátnőm arca mintha maszkká merevedett volna. Sarkon fordult, és kiment a szobából.

– Várj már, Robyn! Hadd magyarázzam meg!

Az ajtó nagy dörrenéssel becsapódott, és ha nem akartam mezítláb utána rohanni, akkor előbb fel kellett vennem a cipőmet. Lógó orral álltam a szoba közepén. Most végleg elrontottam mindent.

– Majd megnyugszik. Na, folytassuk! – szólalt meg Leah a hátam mögött, és vigasztalóan átkarolta a vállam.

– Nem hiszem. Még soha nem láttam ilyennek.

Leah visszarángatott, és egy székre nyomott.

– Kérlek, ne érts félre – kezdte –, kedvelem Robynt. Vicces, és biztos vagyok benne, hogy fontos vagy neki. De ő eddig mindig, mindent megkapott az életben, amit csak akart, ugye?

Bólintottam. Leah közben próbálta megzabolázni rakoncátlan tincseimet.

– De az élet nem így működik, és minél hamarabb rájön, annál jobb neki. Az ő helyében nagyon vigyáznék, nehogy az legyen, hogy a végén üres kézzel állok ott. Nagyon jó úton halad afelé, hogy Cameronnal és veled is végleg megromoljon a kapcsolata.

– Nem tudom, mi ütött belé.

Leah elkészült, és most szemrevételezte a művét.

– Tényleg nem érted? – nézett rám rá nem jellemző komolysággal. – Most először vagy a riválisa, és ezt nem viseli valami jól. Sokkal könnyebb neki olyasvalakivel barátkoznia, aki csodálja és akinek szüksége van rá.

Még soha nem gondoltam így a barátságunkra, és bár lehet, hogy Leah szavaiban volt némi igazság, én továbbra sem akartam így gondolni rá.

– Nem rossz szándékból mondom. Csak gondolkodj el rajta! – tette hozzá halkan.

Odaálltam a falón lógó tükör elé, és belenéztem. Leah kontyba kötötte a hajamat, amiből csak pár makacs tincs lógott ki. Ettől az arcom keskenyebbnek, a szemem pedig sokkal nagyobbnak tűnt.

Odanyújtott egy rózsaszín rúzst.

– Próbáld ki! Több smink nem is kell neked. Gyönyörű vagy. És ez csak magadért van, nem Cayden vagy bárki más kedvéért.

A tükörben egymásra néztünk. Színes hajával és az arany felsőjében úgy nézett ki, mint valami eszement tündér. Én ezzel szemben úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, akinek odavarázsoltak egy ruhát, és akire kint várt a hintója.

– Nekem ez soha nem sikerült volna – vallottam be. Akkoriban már nem nagyon érdekeltek a jó ruhák, de azt el kellett ismernem, hogy ebben itt jól éreztem magam. Cayden egyszerűen faképnél hagyott és elment. Az önbizalmamra ráfért egy kis erősítés. Nem akart engem, de már nem is érdekelt. Felőlem akár fel is fordulhatott volna. Vannak még más pasik a földön! Lehet, hogy nem ennyire szépek, de az biztos, hogy sokkal kedvesebbek.

– Semmiség – szakította félbe Leah a gondolatmenetemet. – Szívesen. Nagyon menőn nézel ki a fekete farmeredben, de vannak olyan helyzetek, amikor a lányoknak ruhát kell felvenniük – tette hozzá kacsintva.

– Meg kell hagyni, igazad van. – Még egyszer körbeforogtam a tengelyem körül. Kintről dudálás hallatszott.

– Ó, ez biztosan nagypapa lesz. – Leah odaadta a balerinacipőt, én meg gyorsan belebújtam. Átölelt és átköpött a vállam fölött. – Ez szerencsét hoz – mondta komoly képpel.

– Remélem, nem a hátamat köpted le – vigyorogtam rá.

– Hülye vagy. Na, rajta, indulj!

 

Henry egészen az elágazásig vitt, ahová múltkor Apollónnal sétáltunk el.

– Innen már gyalog kell menned, ifjú hölgy. Mr. és Mrs. Ross nem szeretik, ha az emberek túl közel mennek a házukhoz. Ha engem kérdezel, nagy marhaság – mormogta a szakállába. – Mintha nem jártam volna épp eleget ott, mikor még az öreg Sparks lakott ott.

Kiszálltam a kocsiból, és megköszöntem a fuvart. Az utat borító fakéreg szúrta a talpamat a balerinacipő vékony talpán keresztül. Nagyon örültem, hogy nem kellett végig gyalogolnom. Mikor a tisztásra értem, a ház előbukkant a csillámló párából. Az ablakokból meleg fény sugárzott, a levegőben finom sült hús illata terjengett. A fehér terasz korlátján számtalan gyertya sorakozott. Fogadni mertem volna, hogy elég volt egyetlen ujjcsettintés, hogy az összeset meggyújtsák. Felsóhajtottam. Bárcsak az én életemben is minden ilyen egyszerű lenne!

Valaki kilépett a teraszra. Elindult a lépcsőn és elém jött. Bár már alkonyodott, mégis rögtön tudtam, ki az. Felismertem a járásáról, amit addigra már olyan jól ismertem.

Ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy engem néz. Meglepetésében egy pillanatra elkerekedett a szeme. Kihúztam magam. Én aztán semmiképp nem fogom telesírni a fülét amiatt, hogy megcsókolt.

– Kisorsoltuk Apollónnal, hogy ki jöhet eléd, és meg kell mondanom, örülök, hogy én nyertem. – A hangja olyan lágy volt, mint a folyékony méz. De elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy megint behálózzon. Szűk szabású, sötét öltönynadrág volt rajta és fehér ing, ami szinte világított a sötétben. A ruhája csak még jobban kihangsúlyozta széles vállát és keskeny csípőjét. Ha volt a világon fiú, aki tényleg úgy nézett ki, mint egy isten, hát ő volt az.

Odanyújtotta a karját. Mikor látta, hogy meg sem moccanok, megfogta a kezem, és izmos alkarjára fektette. Na, most aztán igazán úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, akit épp akkor vett észre a hercege. Én voltam Hamupipőke, és már csak éjfélig volt időm, mielőtt el kellett volna tűnnöm. Különben fennállt volna a veszélye, hogy végleg elrabolja a szívem.

Néma csendben léptünk be a házba.

– Nagyon sajnálom azt az előbbit – mondta aztán. – Nem lett volna szabad megcsókolnom téged.

– Semmi gond – feleltem halkan. Nagyon örültem, hogy a hangom nem remegett. – Csak egy csók volt. Nem az első és nem is az utolsó csók életemben. – A szavaim hallatán a karján megfeszültek az izmok, én pedig gratuláltam magamnak, hogy felnőtt módjára reagáltam. Lehet, hogy még azt is hozzá kellett volna tennem, hogy még csak nem is ez volt a legjobb csók, amit valaha kaptam, de az hazugság lett volna.

 

Héra ajkán mosoly jelent meg, amint Caydennel beléptem a házba. Kezében borospoharat tartott, melynek tartalma sötétvörösen csillogott. Zeusz Apollónnal a kandallónál ült. Közöttük, egy alacsony asztalkán sakktábla hevert.

Athéné épp a lépcsőn suhant lefelé, és mikor leért, átölelt.

– Éhes vagy? – kérdezte.

Válaszképp megkordult a gyomrom. Cayden, aki el sem mozdult az oldalamról, halkan felnevetett. Szúrós pillantást vetettem rá. A házat belengte a sült vaj, a fahéj és a csípős hús fejedelmi illata. Zavartan bólintottam. Héra is nevetett.

– Hát, ennek nagyon örülök. Rettenetes mennyiségű ételt főztem. Nem gyakran vannak vendégeink.

Nem ment könnyen, hogy odaképzeljek egy istennőt a tűzhelyhez. De az elmúlt napokban úgyis odalett már jó pár elképzelésem. És hát, ugyan miért is ne főzhetnének az istenek? Végül is a sütési tudományát már elég meggyőzően bizonyította.

– Lányok, segítsetek megteríteni az asztalt! – kérte Héra, és mi követtük az étkezőbe.

Az asztalra fényes, fehér terítőt terítettek, rajta a gyertyák fényében csillogtak az ezüst evőeszközök és a ragyogó, fehér tányérok. Rég volt már, mikor utoljára ilyen gondosan megterített asztalnál ettem.

– Vörös- vagy fehérbort kérsz? – kérdezte Héra.

Megvontam a vállam.

– Egy kis víz jólesne. – Nem akartam megkockáztatni, hogy az alkohol elhomályosítsa a gondolataimat. Még mindig nem igazán tudtam, miért is hívott meg Zeusz.

Héra felvonta az egyik tökéletes ívű szemöldökét.

– Biztos vagy benne? A férjem nagyon büszke a borospincéjére.

– Akkor lehet, hogy fehérboros fröccsöt kérek – adtam meg magam, mert nem akartam udvariatlan lenni.

Héra elégedetten bólintott, mi pedig követtük a konyhába, ahol két boroskancsót nyomott Athéné és egy levesestálat az én kezembe.

A három férfi is csatlakozott hozzánk, mikor Héra megtöltötte a tányérokat a krémlevessel.

– Nagyon örülünk, hogy velünk töltöd az estét – emelte magasba a poharát Zeusz, és elmosolyodott. Már megint az a különös, aranyszínű ragyogás vette körül.

Oldalra sandítottam Caydenre, akit Héra a mellettem lévő székre ültetett, és aki valamilyen oknál fogva lemondott arról, hogy ragyogjon. De nem is volt rá szüksége. Így is elég lenyűgözően festett.

A leves után Athénével segítettünk Hérának felszolgálni a főfogást. Rizs, saláta és valamilyen ínycsiklandó húsos étel volt.

De én csak turkáltam a tányéromon levő falatokat. A gyomrom borsószemnyire zsugorodott. Biztosan van valami oka, hogy meghívtak vacsorára. Feltehetőleg ahhoz van köze, amit Cayden az apjától tudott meg. Azt reméltem, hogy hamarosan elmondja. De egyelőre csupa hétköznapi dologról folyt a társalgás.

Zeusz kikérdezett, hogy mik a terveim a jövőre nézvést, és nem tudtam kikerülni, hogy el ne meséljem neki, hogy régészetet szeretnék tanulni. Felragyogott a szeme, miközben Aineiasz, Iaszón és Héraklész hőstetteiről mesélt. Héra és Athéné egymásra mosolyogtak az asztal két végéről. Szemmel láthatóan nem először hallották ezeket a történeteket. Biztosan nagyon unalmas lehet Zeusznak, hogy manapság már nincsenek hősök.

Csak a cukrozott narancshéjból készült desszertnél – amihez előbb azért hozzá kellett szoknom, de állítólag valami görög specialitás volt – tért rá végre Zeusz a mai találkozásunk valódi témájára.

– Angyalom, ez nagyon finom volt – fordult a feleségéhez, aki válaszképp szeretetteljesen megszorította a kezét. – Most, hogy már mindannyian jóllaktunk, esetleg Cayden elmesélhetné nekünk, hogy mit sikerült megtudnia az apjától. – A tekintete ellenfelének fiára szegeződött. Nem sok kellett volna hozzá, hogy villámok lövelljenek ki a szeméből. Caydennek azonban szempillája sem rebbent.

Letette az ezüstkanalát, és kiitta az utolsó csepp bort a poharából.

– Elnézést kell kérnem tőled – fordult higgadtan Zeusz felé. – Én mindig is tudtam, hogy Agriosz él. Már sokkal korábban beszélnem kellett volna róla neked.

Zeusz homlokán mély ráncok jelentek meg.

– Hagyd, hadd mondja el a fiú, amit akar – szólt rá Héra.

– Iapetosz úgy érezte, adósa Métisznek, amiért nem védte meg tőled és tőlem sem.

– És te soha nem érezted szükségét annak, hogy elmondd nekem, hogy a fiam él? – csapott az öklével az asztalra akkorát Zeusz, hogy összerezzentem. – Ha tudtam volna, magamhoz vettem volna.

Cayden résnyire szűkült szemmel nézett rá.

– Vagy száműzted volna, vagy lenyelted volna, esetleg egy sziklához láncoltattad volna? Az anyját már elárultam.

Héra gyűrűje nekikoccant a borospohárnak.

– Te is tudod, hogy Zeusz soha nem tett volna ilyet – dorgálta meg Caydent, és sietve ivott egy kortyot. Nála jobban senki nem tudta ennél az asztalnál, hogy mire képes a férje.

De Cayden nem zavartatta magát.

– Honnan tudhattam volna, hogy nem fogod bántani? Iapetosz megesketett engem is, a bátyáimat is, hogy nem áruljuk el Agrioszt. Cserébe azt ígérte, hogy soha nem fogja hagyni, hogy Agriosz ellened és az istenek ellen forduljon. Nem szeghettem meg ezt az eskümet is. – Az utolsó mondatnál elszántan nézett Zeusz szemébe, és nekem úgy tűnt, mintha a főisten arca kicsit elpirult volna. Szóval az isteneknek is lehet lelkiismeret-furdalásuk.

– És hogy sikerült Métisznek végrehajtania a tervét? Hol rejtette el apád Agrioszt? – kérdezte Zeusz rekedten. Nehéz lett volna megmondani, hogy magára vagy Caydenre haragudott-e.

– Métisz a Tartarosz mélyén szülte meg Agrioszt. Még menekülés közben. – Cayden Athénére nézett. – Tudta, hogy ikreket vár, és biztonságba helyezte a fiát. Az orákulum azt jósolta, hogy lányodat egyenrangúként fogod elismerni. Ezért akarta megkímélni Athénét a bátyja sorsától. Még abba is beletörődött, hogy így a lánya veled nő majd fel.

– Még a végén ezért is hálásnak kell lennem neki – dörmögte Zeusz.

Az asztalnál ülők mind jól tudták, mennyire szereti a lányát.

Cayden halkan folytatta. A mutatóujjával a borospohara szélét simogatta, amivel éles, csengő hangot csalt ki belőle.

– Apám egy barlangban rejtette el Agrioszt, amelyben sötétebb volt még a legfeketébb éjszakánál is. Mindent elkövetett, hogy ne találhasd meg. Miután a titánoknak megengedted, hogy visszavonulhassanak Elíziumba, őt is magával vitte. De Agriosz addigra már rég a sötétség teremtményévé vált. Elíziumban is egy barlangban élt. Csak a szinte teljesen holdfénymentes éjszakákon hagyta el a rejtekhelyét. – Cayden felém fordult. – Te láttad őt. A bőre és a szeme soha nem látott napfényt. Apám gyakran elvitt hozzá, hogy játsszam vele. Hogy ne legyen olyan sokat egyedül. De Agriosz már akkoriban is nagyon keserű volt, és mardosta az irigység. Apámnak soha nem meséltem arról, mennyire gonosz tudott lenni. Mindketten úgy véltük, tartozunk Métisznek azzal, hogy megóvjuk tőled a fiát.

Zeusz mogorván felszúrt a késére egy narancsgerezdet. Egyre erősebb volt az őt körülvevő arany ragyogás.

– Ennyit már magam is összeraktam – mordult fel, miután lenyelte a narancsot. – Ha Agriosz a barlangjában maradt volna, most nem lenne semmi gond. De honnan tud egyáltalán a próféciáról, mikor szinte mindig egyedül volt? Ti árultátok el neki, hogy ő az a fiam, akinek hatalmában áll, hogy megbuktasson? Mi Iapetosz szándéka?

– Az apám egy szót sem szólt erről Agriosznak – közölte Cayden. – Ő nem akar háborút.

– Akkor biztosan Gaia volt az – szólt közbe Héra. A hangjából mintha enyhe pánik csendült volna ki. – A nagyanyánk bujtotta fel ellenünk. Mindig is rosszindulatú, vén boszorkány volt.

– Valószínűleg igazad van – mordult fel újra Zeusz. – Tudhattam volna. Nagyon is élvezi az ilyesfajta játékokat.

Az istenek némán bámultak egymásra.

– Föld anyánk összeesküvést szőtt ellenünk. Már megint. És ezúttal Agrioszt szeretné az istenek trónján látni – törte meg Apollón a csendet. Közben a semmibe meredt.

A szeme mintha csak két, koromfekete pont lett volna az aranyszínű arcban. A hangja sötéten visszhangzott a helyiségben, ahol váratlanul az összes fény kialudt. De mégis mindent pontosan láttam. A karomon azonnal felállt a szőr. Már nyoma sem volt a kék szemű, vidám fiúnak. Az a férfi, aki ott ült az asztalnál, határozottan egy isten volt. Legyőztem magamban a vágyat, hogy felpattanjak és elrohanjak. Aztán Apollón megrázta magát, a fények megint felgyulladtak, és a nappali felől halk zene csendült. Apollón bocsánatkérőn nézett rám.

– Ő a delphoi orákulum védelmezője – magyarázta Héra, és figyelmesen fürkészte az arcom. Nem kerülte el a figyelmét, mennyire megijedtem. – Mióta Apollón kiszabadult az ellenőrzése alól, Gaia borzasztóan haragszik rá. De így legalább mindig tudjuk, mikor kitervel valamit.

Azért úgy tűnik, Agriosz terve mégiscsak elkerülte a figyelmüket – gondoltam, de ezt inkább nem hoztam szóba. Az ujjaim szorosan markolták a szalvétát. Cayden a kezemre tette a kezét, de most még ez sem tudta elmulasztani a félelmemet.

– És ezúttal mit tervez? – Zeusz töltött magának még egy kis bort, és nagyot kortyolt belőle. – Engem is kasztrálni akar majd, mint Uranoszt, vagy talán a Tartaroszba száműz, mint Kronoszt?

Apollón nem válaszolt, csak megvonta a vállát.

– Ezt sajnos apám sem tudja – felelte Cayden, mikor Zeusz felé fordult. – Azért jött ide a táborba, hogy figyelmeztessen: Agriosz elszökött.

– Inkább tiszta vizet kellett volna öntenie a pohárba.

– De téged még mindig tiszta szívéből gyűlöl.

Zeusz bűnbánóan bólintott.

– És Iapetosz semmit nem hallott Agriosz felől, amióta megszökött?

– Nem. Csak a mendemondákat – felelte Cayden óvatosan.

– Miféle mendemondákat? – szólt közbe ekkor Athéné, aki eddig némán követte a szóváltást.

– Állítólag Agriosz sereget gyűjt – közölte Cayden. – Gaia biztosította őt a támogatásáról. Így akarja visszaszerezni a hatalmat a világ felett, de most már halandók nélkül. Agriosznak meg kell semmisítenie Zeuszt és az embereket is.

– Az egyedül is nagyon jól megy nekünk, ehhez igazán nincs szükségünk egy dühöngő albínóra – szóltam közbe halkan, és megkavartam a kihűlt kávémat.

– Ezt mi is nagyon jól tudjuk, ezért is fordítunk mindig annyi energiát arra, hogy próbáljuk minimalizálni a károkat – mormogta Zeusz. – Ha nem kötöttétek volna le annyi időnket, akkor nem veszítettem volna szem elől a saját ügyeimet.

Elképedve néztem rá, és nem vettem tudomást Athénéről, aki bőszen integetett, hogy lecsillapítson. Szemmel láthatóan nem akartak nagyon belemélyedni ebbe a témába.

– Eddig valahogy az volt az érzésem, hogy az istenek magunkra hagytak minket. Nem nagyon látom, hogy bármiféle károkat is megakadályoztatok volna – mondtam feldúltan.

– Nem szeretnék alapvető kérdésekről vitatkozni veled, kislány. Ezt máskorra kell halasztanunk.

Athéné szemmel láthatóan megkönnyebbülve fellélegzett.

– És eddig kik csatlakoztak hozzá? – kérdezte. – Iapetosz tud erről valamit?

– A szokásos, gyanús alakok. Bié, Megaira és Kratosz, valamint Zélosz és Niké. Biztos sikerül majd meggyőznie pár titánt is meg Kimérát, a sziréneket és természetesen Szküllát. Szerintem egyelőre még nincsenek sokan. De van elég ellenséged – fordult Cayden most megint Zeuszhoz.

– Mindig a régi nóta – legyintett Zeusz. – Majd megoldjuk ezt a problémát is – jelentette ki, és eltolta maga elől a tányérját. – Apád és a követői a mi oldalunkon állnak vagy Agrioszén? – kérdezte, és felállt. Olyan volt, mintha közben egyre nagyobb lett volna

– Még nem döntötte el. – Csodáltam Cayden bátorságát, hogy nem próbált kitérni Zeusz tekintete elől.

– És te? Te kinek az oldalán állsz?

– Legszívesebben nem állnék senki oldalára. De amíg tartod magad az egyezségünkhöz, addig a tiéden.

– Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy akár évezredekre be kell záratnom a családtagjaidat a Tartaroszba?

– Akkor is – felelte Cayden határozott hangon. – Én figyelmeztettem az apámat. Többet nem tehetek.

Zeusz egy darabig hallgatott, aztán azt mondta: – Megpróbáljuk elkerülni a nyílt összecsapást. Indulj Agriosz keresésére! Veled szóba fog állni. Vedd rá, hogy jöjjön el hozzám!

A gyomrom fájdalmas görcsbe rándult. Ez elég veszélyes küldetésnek hangzott. Bár az előbb még a pokolba kívántam Caydent, mégsem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy esetleg soha többé ne lássam.

– Most biztosan azon gondolkodsz, hogy miért is hívattalak ide – fordult most váratlanul felém Zeusz.

Már azt hittem, hogy meg is feledkezett róla, hogy én is ott vagyok.

Athéné megnyugtatóan mosolygott rám.

– Szeretnélek megkérni valamire.

Azt hittem, rosszul hallok. Miért kérne a legfőbb isten, Zeusz már megint valami szívességet tőlem?

– Van egy különleges adottságod – magyarázta.

Biztosan összetévesztett valakivel. Én sem gondolatot olvasni, sem köddé válni, sem pedig repülni nem tudtam.

– Lehet, hogy számodra nem is tűnik olyan érdekesnek. De olyan dolgokra tudsz visszaemlékezni, amiket más emberek azonnal elfelejtenek. Mindig is ennek segítségével sikerült eltitkolnunk a létezésünket.

Csodálkozva néztem Apollónra.

– A balesetre gondolsz? És arra, hogy tudom, hogyan mentett meg Apollón? – kérdeztem lassan.

– Soha nem gondolkodtál el azon, hogy Robyn miért nem emlékszik semmire?

– Soha nem is kérdeztem tőle – vallottam be. – Nem akartam, hogy aztán kinevessen.

– Ez nagyon bölcs döntés volt. Neki ugyanis nem adatott meg az emlékezet tehetsége. Alig van ember, aki képes erre. De szemmel láthatóan Lakheszisz a diafáni sorsát osztotta rád.

– Lakheszisz egyike a három sorsistennőnek – magyarázta Athéné. – Ha tudtuk volna, hogy diafáni vagy, akkor soha nem jöttünk volna ide. – Egészen úgy beszélt, mintha bocsánatot akart volna kérni.

– Mit jelentsen ez? – kérdeztem gyanakodva. Ez alkalommal mi vár rám?

– Számodra a mi világunk nem láthatatlan, mint a többi, hétköznapi ember számára. Te olyan dolgokat is látsz, amelyek mások elől rejtve maradnak. Előled nem tudunk elbújni.

Nagyokat pislogtam. Nem voltam biztos benne, hogy jól értettem.

– Ezért tudsz Kalkhasszal beszélgetni – magyarázta most Apollón –, pedig ő sokszor még az istenekkel sem áll szóba.

– És azt sem felejtetted el, amikor találkoztál Szküllával és Agriosszal – fűzte hozzá Athéné.

– Az átlagemberek nem tudnak visszaemlékezni az ilyesmire – egészítette ki Zeusz már-már szemrehányó hangon. Mintha én bármit is tehetnék róla!

– Én is jobban örültem volna, ha elfelejtem – mondtam. A szavak szabályosan kibuktak belőlem, még mielőtt átgondolhattam volna őket.

Héra a szalvétája mögé bújva próbálta leplezni mosolyát.

Zeusz döbbenten méregetett. Aztán megköszörülte a torkát.

– Már előtted is léteztek diafánik.

– Aiszkhülosz volt az egyik – szakította félbe a férjét Héra. – És Homérosz meg Vergilius is azok voltak.

– A diafánik őrzik meg a rólunk szóló legendákat az emberiségnek. Hogy ne feledkezzenek meg rólunk egészen, még akkor sem, ha nem szeretnénk, hogy hozzánk imádkozzatok – magyarázta Zeusz. – Ez a diafáni feladata. Legalábbis a múltban eddig úgy volt, hogy a diafánik elmeséltették velünk a történeteinket, amiket aztán lejegyeztek. Csak hát most eléggé úgy fest a dolog, hogy te egyenesen az események kellős közepébe csöppentél.

Jól hallottam, hogy a hangjában valami szánakozásféle hallatszott?

Ez már megint annyira jellemző! Hogy pont én keveredem ilyesmibe.

A homlokomat ráncolva néztem rá. Remélhetőleg a következő életemben nem leszek ilyen peches. Már ha lesz következő életem. Valószínűbb, hogy még ebben lenyel egy hüdra, és akkor annyi nekem meg az örökkévalóságnak.

– A történeteinket gyakran megváltoztatták, és a végén rossz fényben tüntettek fel minket – szólt közbe Héra, és fájdalmas tekintettel nézett rám. – A különböző elbeszélésekben messze én vagyok a legellenszenvesebb istennő.

Zeusz megfogta a kezét, és megcsókolta.

– Mi tudjuk, milyen vagy valójában, és csak ez számít – mondta, aztán újra felém fordult. – De Jess csak az igazat fogja írni, ugye?

Nem várhatta el tőlem komolyan, hogy valaha is elmondjam ezt az egészet bárkinek is! Gyorsabban találnám magam egy pszichológus kanapéján, mint hogy annyit mondhatnék, hogy bikkmakk.

– Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni – próbáltam lerázni.

Segítségkérően néztem Athénére, aki reménykedve mosolygott rám, aztán Caydenre, akinek komoran megfeszült az állkapcsa.

– Nem akarom, hogy belerángassuk Jesst ebbe az egészbe. Ehhez ő nem elég erős.

Ugyan mit tud ő az én erőmről? A szavaitól gutaütés kerülgetett.

– Ez aztán megtiszteltetés lenne – válaszoltam dacosan. Zeusz addigra már egyáltalán nem emlékeztetett a kedves, türelmes tanáromra. Halhatatlansága teljes dicsőségében pompázott.

– Köszönöm. Többet nem is kérek tőled. – Kicsit oldalra biccentette a fejét és felállt. – Légy oly kedves, és kísérd haza Jesst, kérlek! – fordult Caydenhez.

Mielőtt még bármelyikünk is tiltakozhatott volna, Zeusz távozott a szobából.

Kimentünk a teraszra. A fák hajladoztak a langyos, éjszakai szélben. A levegőben a fenyők finom illata lengett.

– Valószínűleg Agriosz most is itt van, a közelben.

Próbáltam tekintetemmel áthatolni a tisztás másik oldalát borító sötétséget.

– Miből gondolod? – Apollón odatámaszkodott mellém a terasz korlátjára. – Látsz valamit, ami mi nem?

– Már háromszor találkoztam vele – feleltem halkan, mert tudtam, hogy ezt már rég el kellett volna mesélnem Zeusznak. Hogy nem jutott eszembe?

Cayden odalépett mögém, mintha el akart volna takarni valami elől.

– Mikor?

– Először nem sokkal a baleset előtt. Az út szélén állt. Tulajdonképpen csak a piros szemeire emlékszem.

– És másodjára? – A hangja remegett a feszültségtől. A nyakamon éreztem a lélegzetét.

– Aznap, az erdőben, mikor apáddal találkoztál. Vissza akartam futni a táborba, és akkor megláttam a kezét. – Már az emlék hatására is elfogott a szorongás.

– Követte Iapetoszt. – Héra a fiúkról Athénére nézett. – Így talált meg minket.

– Ma éjjel nem fog mutatkozni – jelentette ki Apollón, és felnézett az éjszakai égboltra.

– Honnan tudod?

– Telihold van. Túl világos ez a sötétség teremtményeinek.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez elég megnyugtató számomra – válaszoltam gúnyosan, és Athénéhez fordultam. – Hazajössz velem?

Héra védelmezően átkarolta a mostohalányát, ő pedig hozzásimult.

– Ma éjjel itt maradok. Sok mindent kell megbeszélnünk. De Cayden biztonságban hazavisz majd.

A biztonságban ebben az esetben elég relatív fogalom volt. De hát volt más választásom? Megköszöntem Hérának a vacsorát, búcsút intettem Athénének és Apollónnak, aztán elindultam Cayden után, aki már a lépcső aljában várt.

Az út szélén álló lámpák pont annyira világítottak, hogy fényükkel távol tartották az erdő szélének árnyait. Néma csendben sétáltunk egymás mellett.

– Nem szeretnél mesélni a családodról? – kérdezte Cayden egy idő után váratlanul. – Végül is te már egy csomó mindent tudsz az enyémről. Úgy érzem, az lenne a helyes, ha…

Felsóhajtottam.

– Igazából nem szeretnék.

Elhallgatott, és várt.

– Nem szívesen emlékszem vissza a régi életemre – feleltem egy kis idő elteltével. – A mostani helyzetemből olyan valószínűtlennek tűnik. Mintha akkoriban vakon bolyongtam volna a világban.

– De hát akkoriban még csak gyerek voltál, gondolom.

Lépteink nagy zörgéssel egy ütemre tapodták az utat borító száraz fenyőtűket. A kezünk újra meg újra összeért, mintegy véletlenül, amitől felgyorsult a szívverésem. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy rávegyem magam, hogy keresztbe fonjam a karomat a mellkasomon és ne fogjam meg a kezét. De ma már így is épp eléggé blamáltam magam. Nem lett volna szabad megengednem, hogy megcsókoljon.

– Nem fázol?

Megráztam a fejem. Aztán mégis elkezdtem mesélni.

– Az apám elhagyott minket. Egyik napról a másikra. Viszonya volt egy nővel, és mint később megtudtam, nem is az volt az első eset. Ráadásul befektetési tanácsadóként dolgozott, éveken át lopta ügyfelei pénzét és adót csalt. Egy éjjel lelépett az összes pénzzel és egy nála sokkal fiatalabb nővel. Az addig tökéletesnek hitt életem egy csapásra semmivé lett.

– Nagyon szeretted?

Meglepődtem a kérdésen, és csodálkozva néztem fel rá. A legtöbb ember általában azt kérdezte, hogyan viselem a hirtelen jött szegénységet.

– Valószínűleg senki nem tud akkora csalódást okozni az embernek, mint a saját szülei – magyarázta.

– Igen, nagyon szerettem. Ő volt a világ legjobb apukája. Az anyám tökéletes ellentéte volt. Mindig vidám, mindig jókedvű. Az útjairól mindig hozott csokoládét Phoebe-nek és nekem, amit később titokban, az ágyban ettünk meg, pedig anyu megtiltotta. Apu mindig azt mondta, hogy fogmosás után sokkal jobban ízlik a csokoládé. – Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, ahogy viccből szigorú arccal megtiltotta, hogy másodszor is fogat mossunk.

Cayden átkarolt, én pedig hozzábújtam. Örültem, amiért nem mondta, hogy sajnálja. Ezt az elmúlt években túlságosan is gyakran hallottam már.

– És mi történt, miután elment?

– Heteken keresztül mi voltunk a legfőbb beszédtéma Montereyben. Nem valami nagy város. – Az emberek megállás nélkül rólunk pusmogtak. Akárhová mentem. Rettenetes volt. – Aztán szép sorban jött az adóhatóság és a hitelezők. Az emberek, akiknek az apám tartozott. Mindenünket elvitték, amink csak maradt. Anyám ékszereit, az autóinkat és végül a házat is. Nem gondoltam volna, hogy lehet még ennél is rosszabb. De tévedtem. Kivettünk egy pici kis házat a tengerparton, és vettünk bútorokat meg mindent, ami kell. Találtam magamnak munkát egy pizzériában. Anyám kap még egy kis pénzt valami befektetési alapból, amit még a szülei hagytak rá. Nem valami sok, de az életben maradáshoz elég.

– És mi volt a legrosszabb? – kérdezte Cayden gyengéden.

Nagy levegőt vettem.

– Anyám túlságosan szerette az apámat. Nem igazán tudom elmagyarázni, de valahogy mindig tudtam, hogy számára ő volt az első, és csak utána következtünk Phoebe és én. Az apám annyira elbűvölő volt, mindenkit meg tudott nevettetni, és volt benne valami, amitől az embernek egyszerűen muszáj volt szeretnie és bízni benne. Anyu a lába elé tette a szívét, ő pedig összetörte. Anyám újra meg újra azt is megbocsájtotta neki, hogy megcsalta. De mikor aztán az apám végleg elhagyta, inni kezdett. Először csak egy kicsit, aztán egyre többet. Mostanra már nincs abban a helyzetben, hogy elhagyja a házat.

Egy olyan ellenség vette el tőlem az anyámat, akit nem tudok legyőzni. Cayden még szorosabban magához húzott, és ez sokkal több vigaszt jelentett, mint bármi, amit mondhatott volna.

A fák közül, a sötétből ezüstös szempár villant felénk.

– Úgy tűnik, Kalkhasz úgy gondolja, hogy ő a védelmeződ – mondta Cayden mosolyogva. – Nagyon úgy fest, hogy mágikus erővel vonzod magadhoz a világom teremtményeit.

– Hát, csak kell, hogy legyenek olyan hímnemű teremtmények, akikre én is hatással tudok lenni – feleltem én is mosolyogva.

– Ehhez kétség sem fér.

– De valószínűleg jobb lenne, ha nem hagyatkoznék teljesen Kalkhasz védelmére, végül is ő látó, nem harcos.

– Ha tehetné, az életét adná érted – felelte Cayden.

– Sokáig leszel távol? – váltottam át egy olyan témára, ami nagyon foglalkoztatott.

– Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán sikerül-e megtalálnom Agrioszt.

– Nem hiszel benne, hogy sikerrel járhatsz nála, ugye?

– Nem, de nem szeretném, ha Zeusz azt gondolná, hogy meg sem próbálom. – Cayden zsebre dugta a kezét. – Gyerekkora óta ismerem Agrioszt. Gyűlöletben született, és attól tartok, hogy Gaia a saját gyűlöletével táplálta unokáját. Azt hiszem, hogy semmi és senki nem tudná megváltoztatni a hozzáállását.

Akkor ez a hülye miért akarta magát veszélybe sodorni?

– És miért nem mondtad meg ezt rögtön Zeusznak is? Végül is ez nem a te harcod. – Éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. – Zeusz nem írhatja az egészet a te rovásodra!

– Te ezt nem értheted. Agriosz is megérdemel egy esélyt. Nem hiszem, hogy vissza akarna menni Tartaroszba. Az még Hadész birodalmán is túl van. Jártam ott. Azokban a mélységekben félelmetes lények lakoznak. A szökésre gondolni sem lehet. Ha valaki mégis megpróbálná, a Pyriphlegethon folyó lángjai biztosan elnyelnék. Az a legborzalmasabb és legkíméletlenebb tájék, amit csak el tudsz képzelni. A legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy ott kelljen élnie. És nem akarok háborút. Muszáj észhez térítenem Agrioszt.

– Látjuk még egymást? – csúszott ki számon a kérdés.

Cayden közelebb lépett. A kezével végigsimította meztelen karomat. Nagyot nyeltem, mikor az ujjai elérték a nyakamat, ahol biztosan megérezték az ereimben vadul száguldó vért. Ügyesen kioldotta a kontyomat. A hajam a vállamra omlott.

– Tetszik nekem ez a vörös szín. A felkelő napra emlékeztet – súgta, és megpuszilta az arcom. – Visszajövök – ígérte aztán. – Nem tudom, meddig tart majd, amíg megtalálom Agrioszt, de a mi időnk más, mint a tiétek. A hórák majd megállítják. Nem is fogok hiányozni.

Hát, ebben erősen kételkedtem.

– És ez mit jelent?

– A hórák szövik a mi világunkban az időt, és képesek a végtelenségbe nyújtani vagy akár egy szempillantásba összesűríteni. Az elkövetkező száz év, amit én talán Agriosz felkutatásával töltök, neked lehet, hogy csak egy nap vagy egy óra lesz.

Csodálkozva ráztam a fejem.

– Ki csatlakozott még Agrioszhoz? – Nem akartam, hogy máris elmenjen.

– Bié az erőszak, Kratosz, a fivére a hatalom, Zélosz a lelkesedés istene, és vélhetőleg Niké a legveszélyesebb az összes testvér közül. Ő a győzelem istennője. Nagyon okos húzás volt Agriosztól, hogy rávette Nikét, hogy őt kövesse. De ő egyben a legingatagabb is. Ők négyen a titánok elleni harcban Zeuszt támogatták. Akkoriban azt remélték, hogy jutalomképp majd Zeusz belőlük is olümposzi istenséget csinál, de nem tette. Ezt soha nem bocsájtották meg neki. És most bosszút akarnak állni rajta.

Hideg szél támadt, megborzongtam.

– Ez Zeusz. Azt akarja, hogy visszatérjek. – Cayden hangjában mintha sajnálkozás csendült volna. – Be kellene menned.

Bólintottam, de egy tapodtat sem mozdultam. Cayden odahajolt hozzám, és éreztem ajkai érintését a halántékomon.

– Örülök, hogy Kalkhasz vigyáz rád – mormogta. – Nem bírnám elviselni, ha valami bántódásod esne.

Annyira szerettem volna kevésbé kívánni, hogy megint megcsókoljon, mielőtt elmegy. De sajnos nem tette meg nekem ezt a szívességet. Ehelyett inkább megint magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejem.

– Egyébként nem sajnálom, hogy az előbb megcsókoltalak – szólalt meg.

Még mindig mosolyogva álltam, mikor karcsú alakját elnyelte a sötétség.

 

Mikor beléptem a házba, Robyn az ablaknál állt. Biztosan minket figyelt.

– Na, sikerült az ujja köré csavarnia? – kérdezte csípősen.

Vállat vontam. Ő valószínűleg így látta.

– Gondolom, azért kezd most megint veled, mert én egy kicsit hagyom vergődni. Beszélt rólam?

– Nem.

Robyn keresztbe fonja a karját maga előtt.

– Nem gondolod, hogy ennél azért jobbat érdemelsz? Először Melissa, aztán én, most meg te. Mit gondolsz, mennyi idő kell hozzá, hogy téged is megunjon és újabb áldozatot keressen magának?

– Miért, te áldozat voltál? – Mert nekem nem úgy tűnt.

– Én mindenesetre nem engedtem meg neki, hogy megcsókoljon. – Mérgesnek és sértettnek tűnt. – Ezért próbálkozik most megint nálad. Csak engem akar féltékennyé tenni. Hát nem érted? – A hangja egyre metszőbb lett.

Ha tényleg ez volt Cayden terve, akkor elérte a célját. De szigorúan megtiltottam magamnak, hogy ezt higgyem.

– De hát neked van barátod – emlékeztettem inkább Robynt.

– Pontosan, és azt is tudom, hogy mi az, ami megvan Cameronban. Ő legalább nem olyan csélcsap, mint… – Nem fejezte be a mondatot, mert valószínűleg még neki is feltűnt, hogy mennyire ellentmondásos lenne.

– Robyn – léptem közelebb hozzá –, ne veszekedjünk már egy fiú miatt! Kérlek!

– Tényleg megcsókolt? – kérdezte, és láttam rajta, mennyire szeretné, ha nemmel felelnék.

– Egyszer.

Robyn szemében könnyek csillogtak, és hirtelen azt kívántam, bárcsak hazudtam volna. De még mielőtt megölelhettem volna, sarkon fordult és berohant a szobájába. Becsapta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak. Talán Leah-tól vagy Athénétől kérhetnék tanácsot. De legjobb lenne Aphroditétől – ha már ilyen rossz tréfát űz velünk –, végül is ő a szerelem istennője.