Beszélned kellene Robynnal – jelentette ki Leah, miközben sütikkel töltötte fel az üvegedényeket a tábori kávézó pultja mögött. A pultnak támaszkodva néztem. Voltak ott csokis kekszek és olyanok, amikre smartiest szórtak, meg világosak is. – Ő a legjobb barátnőd. Csak nem fogtok egy fiú miatt összeveszni.

– Nem Cayden miatt van – védekeztem lagymatagon.

– Hát persze, hogy nem – csóválta a fejét Leah. – Nekem nyugodtan bevallhatod, hogy haragszol rá, amiért Cayden már nem törődik veled és ehelyett Robynnal flörtöl nyilvánosan.

A pultra hajtottam a fejem.

– Ez annyira szánalmas!

– Nem az – próbált vigasztalni. – Ez teljesen normális, és lehet, hogy a helyedben én is mérges lennék Robynra. Ha elhajtotta volna Caydent, akkor ő biztosan téged választott volna elsőként.

– Na, szuper! Bár ide inkább az illene, hogy másodikként.

Leah felvihogott.

– Oké. Akkor másodikként. De tudod jól, hogy értettem. Én csak azon csodálkozom, hogy Robyn képes ezért kockára tenni a kapcsolatát Cameronnal.

Felemeltem a fejem.

– Lehet, hogy ez az egész igazából nem is komoly. Lehet, hogy csak Cameront akarja féltékennyé tenni, hogy még többet foglalkozzon vele – mondtam reménykedve.

Leah letette elém a pultra a capuccinómat, és odatett mellé egy csokis kekszet is.

– Álmodozz csak, bébi! Egy olyan lánnyal, mint Robyn, a fiúk nem csak barátkozni szoktak. Mindkettőnknek vannak fiú barátai. De a Robynhoz hasonló lányoknak nincsenek. Különben is, ugyan min változtatna, ha Robyn csak kihasználná Caydent? A te szempontodból nyilván semmin. Ennyire senki nem lehet kétségbe esve.

– Ha most Robyn lenne itt velem, ő biztatna. Egyértelmű, hogy te túlságosan is gyakorlatias vagy nekem – feleltem panaszosan, és beleharaptam a sütibe.

Tökéletes volt: belül omlós, kívül pedig ropogós. Rosie maga sütötte, Leah meg eladta őket a tábori kávézóban.

– Pont ez a különbség közöttünk, bébi. Tőlem nem azt fogod hallani, amit szeretnél, hanem azt, amit valóban gondolok. Hogy aztán mihez kezdesz vele, az már a te dolgod.

– Nem is csodálkozom, hogy eddig még egy srác sem mászott át azon a tüskés sövényen. A te szobádban nem valami nyájas kis Csipkerózsika várja őket!

Leah hozzám vágta a rongyot, amit nevetve elkaptam.

– Beszélek vele – adtam meg magam végül bosszankodva. – Megmondom neki, hogy tekintettel kellene lennie Cameron érzéseire.

– Pontosan. De aztán nehogy jajveszékelj neki, hogy mennyire belezúgtál Caydenbe! Milyen rossz is lenne már, ha a legjobb barátnőd megtudná, hogyan is érzel valójában.

– Nagyon vicces. Te nem ismered őt annyira, mint én.

Kiittam a capuccinómat, és elindultam vissza a házunkhoz.

 

Robyn a kis sminkasztalnál ült a szobájában, és gondosan vitte fel a festéket az arcára.

– Ő csak a vívópartnerem, és néha-néha elmegyünk együtt fagyizni. Talán van ellene valami kifogásod? – felelte óvatos puhatolózásomra.

– Nem. Egyáltalán nincs. – Megálltam, hogy ne hozzam szóba a tóparti délutánt az úszóverseny idején. Cayden megnyalta a nyakát. Aminek semmi köze nem volt a víváshoz. – Akkor jó – feleltem inkább. – És Cameron mit szól hozzá?

Törökülésben letelepedtem az ágyra. Semmi szín alatt nem akartam azt a benyomást kelteni, hogy csak azért beszéltem vele erről, mert féltékeny voltam.

– Nagyon is leköti a vitaklubja meg a retorikaórája. Szinte csak az étkezéseknél és este találkozunk. Nem egészen így képzeltem a közös nyaralásunkat. Különben is, már közölte velem, hogy korábban haza akar menni. Hazajött az apja, és Cameronnak a szünet hátralévő részében az irodában kell dolgoznia. Hogy felkészüljön a komoly életre, meg ilyen hülyeségeket mondott. Mintha nem lenne még arra pont elég ideje. De hát ő tudja, mit csinál.

Nem úgy hangzott, mintha rá akarta volna venni, hogy maradjon.

Minden egyes vészharag egyszerre kondult meg a fejemben. Ha Cameron nem lesz itt, akkor Robynnak nem lesz rá semmi oka, hogy visszafogja magát.

– Ma karaokeest lesz. Jössz? – próbáltam témát váltani. Mi van, ha én is rosszul álltam a dolgokhoz? Lehet, hogy több időt kellene vele töltenem, akkor Cayden nem köthetné le folyton.

– Persze, felőlem mehetünk.

Az őszinte lelkesedés nem egészen így hangzik. Elképzelhető, hogy már rég van valami más programja? Nem kizárt. Szinte csak együtt lehetett őket látni. Cayden minden más hódítását úgy hagyta faképnél, mint eb a Szaharát. Engem is beleértve.

– Nem tudod, hogy Josh és Sharon is jönnek-e? – kérdeztem, és igyekeztem elhessegetni az előbbi gondolatot. Robyn időközben legalább úgy összebarátkozott Sharonnal, mint én Leah-val. Ez is olyasmi volt, ami régebben elképzelhetetlen lett volna. Olyan volt, mintha az addigi életem köddé foszlott volna, és esélyem sem volt rá, hogy megakadályozzam.

– Josh mindenképp. Sharonban már nem vagyok olyan biztos – felelte Robyn.

– Miért?

– Összevesztek. – Robyn alaposan kifésülte a haját, aztán copfba fonta, amit lelógatott elöl a vállán. – Azt hiszem, hogy miattad volt.

– Hogy miattam? – kérdeztem csodálkozva. – És ugyan miért vesznének össze miattam?

Robyn megvonta a vállát.

– Te csodálkozol rajta? Nekem sem nagyon tetszene, ha Cameronnak lenne egy legjobb barátnője, aki miatt folyton aggódna.

– Joshnak nem kell folyton miattam aggódnia! – szakítottam félbe kicsit ingerültebben, mint kellett volna. – Senkinek nem kell miattam aggódnia! Ez a csaj nem normális.

Robyn az ékszerdobozkájában kotorászott.

– Szerintem közel jár az igazsághoz. Ugyanis az összes pasi mindig ezt csinálja. Szegény kis Jess, akit mindig meg kell védeni, mert hát annyira peches a szülei miatt. És te még csak észre sem veszed. – Olyan lesajnáló hangsúllyal mondta, amit általában csak akkor használt, ha valaki az idegeire ment és ki nem állhatta az illetőt. Közben pedig még csak rám sem nézett, mert azzal volt elfoglalva, hogy betegye a fülbevalóját.

– Ezért haragszol rám ennyire? – Az ágy szélére csusszantam, és remegő kezeimet a combom közé szorítottam.

Nem válaszolt a kérdésemre, és valójában nem is volt rá szükség.

– Az anyám, Josh, itt meg még Cayden is. Folyton minden csak körülötted forog. Még a mozizásnál is utánad rohant. Mintha egyedül képtelen lettél volna hazatalálni.

Döbbenten meredtem rá. Szóval innen fújt a szél.

– Miért mondasz ilyeneket?

Végre rám nézett, még ha csak a tükrön keresztül is.

– Nagyon sajnálom, Jess. De muszáj volt kimondanom. Már régóta kikívánkozott.

– Milyen régóta?

Megvonta a vállát.

– Amióta elment az apád vagy nem sokkal utána. És itt megint kezdődött minden elölről. Nem kell ám mindenkinek azonnal elmesélned a szüleid történetét. Komolyan azt hitted, hogy ettől majd Cayden odalesz érted? Annyira szánalmas. Sajnálom. Nem gondolhatod őszintén, hogy te lennél az esete. – A pillantása végigsiklott a fekete leggingsemen és a hosszú pólómon. – Nagyon kedvellek, Jess, de gondolkodjunk reálisan!

Elhűlve néztem a barátnőm szemébe. Ezt most komolyan mondta?

– Nem meséltem neki a szüleimről – préseltem ki magamból nagy nehezen. – Én… Senkinek nem kell rólam gondoskodnia. Caydennek a legkevésbé.

Robyn felállt, és felkapta a rövid, aranyszínű kabátkáját.

– Akkor jó. – Rám mosolygott. – Annyira jó, hogy meg tudtuk ezt beszélni. Akkor én most megyek is.

– Lehet, hogy ma este mégsem megyek veled – mondtam, és felálltam az ágyról.

Az ajtóban még visszafordultam.

Robyn még egyszer ellenőrizte a rúzsát.

– Kár, de persze, ha fáradt vagy, akkor természetesen megértem.

 

Cayden jött velem szembe a vívócsarnokhoz vezető úton. Kivételesen egyedül volt. Körülnéztem, de sehol nem volt egy ösvény, amin észrevétlenül elmenekülhettem volna. Nem akadt senki, akivel beszédbe elegyedhettem volna. Természetesen. Én maradtam utolsónak, és végkimerülésig gyakoroltam a különböző lépéskombinációkat. Most már nem vágytam másra, mint hogy gyorsan ágyba bújjak. De előbb még el kellett haladnom mellette. A vívófelszerelésem ólomsúllyal húzta a vállamat. Szorosabban markoltam a táska fogantyúját. Tekintetemet mereven a földre szegezve mentem el Cayden mellett.

A szemem sarkából láttam, hogy megállt.

– Jess!

– Helló! Sietek.

Reméltem, hogy megérti az üzenetet. De természetesen nem tette meg nekem ezt a szívességet. Elkapta a karomat, és megállított. Legyőztem magamban a vágyat, hogy kitépjem magam a szorításából és elrohanjak.

– Mit akarsz, Cayden? – Szándékosan jól megnyomtam az álnevét.

– Jól vagy?

Erősen kételkedtem benne, hogy őszinte választ várt volna.

– Minden a legnagyobb rendben.

– Senkinek nem mondtál semmit. Csak szerettem volna megköszönni.

– Senki nem hitt volna nekem – ismételtem meg a korábbi szavait.

Beletúrt a hajába.

– Agriosz nem mutatkozott azóta. Nem kell aggódnod.

– Öööö…, jó, köszönöm. – Nem tudtam, mit is mondhatnék erre. Az a szörnyeteg viszonylag kevéssé foglalkoztatott az elmúlt napokban. Bármennyire furcsálltam ezt én magam is.

– Nagyon jól haladsz a szövegolvasó szemináriumon – folytatta. – Ha nem tudnám, hogy a tábor elején még gyakorlatilag nem ismerted a nyelvet, el sem hinném.

– Mit akarsz? – szakítottam félbe ingerülten. – Tán Robyn nem ér rá? Vagy ma talán kénytelen Cameronnal beérni? Feltételezem, hogy nem azért vadásztál le, hogy bókokkal halmozz el, amiért olyan jól haladok az ógöröggel.

Legalább volt benne annyi tisztesség, hogy bűnbánó arcot vágjon, bár minden valószínűség szerint csak megjátszotta magát. Az a meghittség, amit a mászófalnál éreztem, mindörökre oda lett.

– Azt hittem, hogy talán időközben felmerült még benned néhány kérdés. Mert szívesen megválaszolom őket. Ha szeretnéd.

Még mindig meg tudott lepni. Ahelyett, hogy most végre megmondhattam volna neki a magamét, sikerült megint felpiszkálnia a kíváncsiságomat. Valószínűleg ott volt minden olyan eseménynél, amiket csak a történelemkönyvekből ismertem. Megfogott, és ezt ő is nagyon jól tudta. Láttam az önelégült vigyorából. Most már egyáltalán nem tűnt bűnbánónak. Faképnél kellene hagynom és eltűnnöm innen. Viszont a fejemben már egy csomó kérdést összegyűjtöttem.

– És minden kérdésemre válaszolni fogsz? – faggattam.

– Majdnem mindegyikre – felelte. – Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tudsz.

Bólintottam.

– Akkor először is azt szeretném tudni, hogy pontosan miért is vagytok itt. És nehogy azt mondd nekem, hogy nincs komoly oka. Mert azt nem fogom elhinni.

– Nem vonhatnád vissza ezt a kérdést? – könyörgött. – Ez ugyanis egy kicsit túl bonyolult. Azt hittem, hogy olyanokra vagy kíváncsi, mint hogy mi lett Pénelopéval, Odüsszeusz feleségével. Meg hogy hová tűnt az aranygyapjú. Vagy, hogy Héraklész tényleg tűzbe hajította-e a saját gyerekeit. Meg ilyeneket.

Oldalra biccentettem a fejem.

– Médea és Iaszón magukkal vitték az aranygyapjút Korinthoszba. Pénelopé Odüsszeusz felesége volt, majd férje halála után feleségül ment annak Kirkétől született fiához, Télegonoszhoz, és Kirké halhatatlanná tette. Valószínűleg még mostanság is összefuttok néha. Héraklész sorsában már nem vagyok olyan biztos. A legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni, hogy Héra valóban rá akarta volna venni arra, hogy dobja a tűzbe a gyerekeit. Szerintem Mrs. Ross egész kedves. De ki tudja persze, hogy micsoda szörnyeteg lakozik a csinos pofi mögött.

Cayden fojtott nevetést hallatott. A gúnyos megjegyzésem túlságosan is egyértelmű volt ahhoz, hogy ne értse el.

– Egy null oda.

A mosolya észhez térített.

– Ha jobban belegondolok, akkor mindent tudok, amit tudni akartam. Kedves tőled, de azt hiszem, jobb nekem úgy, hogy ha azt képzelem, hogy teljesen normális emberek vagytok. Minden más csak összezavarna.

Amit valójában mondani akartam, az az volt, hogy mert te túlságosan összezavarsz. Nem kellene kettesben lennem veled, és nem akarom, hogy így mosolyogj rám! De erőt vettem magamon, és nem szóltam semmit. Búcsúzásképp odabiccentettem neki, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a házunk felé. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne rohanjak. Cayden nem tartott vissza, és nem is jött utánam. Nem is számítottam rá. Szinte már büszke voltam magamra, mikor bevágtam a táskámat az ágyam alá. Nem gyengültem el, és nem hagytam, hogy megint behálózzon.

 

A tollamat rágcsálva hallgattam, ahogy Zeusz egy fordításról beszélgetett Melissával. Ahhoz képest, hogy Melissa állítólag már három éve tanult ógörögöt, elég soványka volt a tudása. Szokása szerint megint nem készült, és most csak pislogott a nagy őzikeszemeivel. Zeusz elnézően mosolygott. Vannak lányok, akiknek minden olyan könnyen megy.

Kinéztem az ablakon. A tábori utak kihaltnak tűntek, ilyenkor mindenki órán volt. A levegő szinte remegett a nagy hőségtől. A tegnap éjszakai esőnek már nyomát sem lehetett látni vagy érezni. Ma már reggel is majdnem harminc fok volt. Szerencsére az épületekben megbízhatóan működött a légkondicionálás. Odakint csak a vízben lehetett megmaradni. Már alig vártam a délutáni medencézést. A tavat továbbra is messzire elkerültem. És Athénétől azt is tudtam, hogy Cayden ott szokott úszni. Jó neki. Ő végül is pertuban van a különböző szörnyetegekkel.

Valami mozgott a fák között az út túlsó oldalán. Hunyorítottam, hogy jobban lássam, ki vagy mi mászkál ott. Szürke szemek néztek szembe velem. A fehér farkas oldalra billentett fejjel bámult engem. Ugyanaz a farkas volt, mint amelyik a baleset után ott volt velem. A szívem kicsit hevesebben vert az izgalomtól, de mint ahogy akkor, most sem éreztem semmi félelmet. Sőt, épp ellenkezőleg, nagyon örültem, hogy újra látom. Legszívesebben odaintegettem volna neki. Az árnyékból most egy újabb farkas lépett elő, csak ez szénfekete volt.

– Apollón – böktem oldalba –, ezek a farkasok veled vannak? – súgtam oda neki.

A kutatásaim során már kiderítettem, hogy Apollón szent állatai a farkasok voltak, és hát összeraktam a kettőt. Apollónnak egy másodpercre elkerekedett a szeme. Először kérdőn nézett rám, aztán kitekintett az ablakon. Az arcán mosoly jelent meg. Egyik farkasról a másikra nézett. Aztán bólintott, mire a két farkas visszavonult.

– Így szoktál kommunikálni velük? – suttogtam izgatottan.

Vállat vont.

– Hogy máshogy? Nem kezdhetek el üvölteni, nem?

Elfojtottam feltörni készülő nevetésemet. Vicces elképzelés volt a farkasmód vonyító Apollón.

– Még tartozol némi magyarázattal – nézett rám szigorúan.

– Neked telepatikus kapcsolatod van a farkasokkal, és még én tartozom neked magyarázattal? Szerintem te nem vagy magadnál.

– Így is lehet nézni – mondta, és felemelte a karját. Mikor Mr. Ross észrevette, hogy jelentkezik, Apollón azt mondta neki: – Jess rosszul van. Elkísérhetem a gyengélkedőbe?

Mr. Ross bólintott.

Én csak a homlokomat ráncoltam.

– De én…

Apollón sípcsonton rúgott az asztal alatt, mire gyorsan elhallgattam. Összeszedte a papírjainkat, és aggódva talpra rángatott. Aztán kikísért a teremből. Cayden követett minket a tekintetével.

– Ha ez a hülye liba még egyszer megkérdezte volna, hogy kell ragozni a menni igét, nem álltam volna jót magamért, pedig én aztán általában nagyon békés természet vagyok – közölte Apollón, alighogy kiértünk az ajtón.

Tetszett, hogy legalább ő nem dőlt be ennek a csajnak. A hőség szinte sistergett a bőrömön. Sajnos reggel elfelejtettem bekenni magam naptejjel.

– Mielőbb kellene találnunk egy helyet, ahol védve vagyunk a naptól, különben szétégek.

– Fagyi? – kérdezte Apollón.

Ezt nem kellett kétszer mondania. Némán bólintottam, és máris a tábori kávézó felé vettük az irányt. Úgy tűnt, hogy a farkasok teljesítették a rájuk bízott feladatot, mert már el is tűntek. Remélhetőleg senki nem látta meg, hogy itt mászkálnak. Ha híre menne, hogy a táborban egy fehér farkas járkál, azonnal itt teremne egy csapat vadász.

Lihegve értünk oda a kávézóhoz. Leah a pult mögött állt, és a polcokat törölgette. Nem irigyeltem épp a munkájáért, de úgy tűnt, őt nem zavarja. Hangosan és hamisan énekelt, és rázta hozzá a csípőjét.

Apollón megköszörülte a torkát, mire Leah hátrafordult.

– Nehogy azt mondjátok, hogy lógtok!

– Hülyeség – tiltakozott Apollón. – Jess rosszul lett, én meg úgy gondoltam, ápolom kicsit.

– Ja, persze, világos, mint a nap – vihogott Leah, de azért abbahagyta a munkát.

Pirinyó rövidnadrág volt rajta és egy olyan felső, ami épphogy csak takarta a köldökét. Ebben a hőségben érthető választás volt, bár én soha nem mernék így mászkálni. Apollón elismerő pillantással mérte végig. Leah rendszeresen edzett, és a látvány alapján meg is érte a sok munka.

Leültünk az egyik kis asztalhoz. A napernyő alatt valamivel elviselhetőbb volt a hőség. Még jobban éreztük magunkat, mikor Leah hozott nekünk két jeges csokit. Élvezettel kortyoltam bele az enyémbe.

– Szóval, honnan is tudtad, hogy a farkasok hozzám tartoznak? – kérdezte Apollón, és közben le sem vette rólam a szemét.

– Mert ők a szent állataid, és már a balesetnél is ott voltak. De az idő legnagyobb részében csak morogtak Caydenre. Vagy hívjam inkább Prométheusznak?

– Mondd, te tényleg mindenre emlékszel? Ez igazán bámulatos. És nem ijeszt meg ez az egész?

– Mi, hogy istenek vagytok? Nem, miért ijesztene meg?

Apollón rezignáltan a magasba emelte a két karját.

– Ja, persze, ugyan miért is? Összefutsz Zeusszal, Apollónnal és Athénével, az emberiség történetének leghatalmasabb isteneivel, de te meg sem ijedsz ettől. Egyáltalán mit keresek én itt? – A szemében pajkos fényt villant.

– Azt én is szeretném tudni. Annyira unalmas lenne ott, ahonnan jöttök? – Lehalkítottam a hangomat, nehogy Leah meghallja ezt a furcsa párbeszédet.

– Természetesen nem – vágta rá felháborodva.

Felvontam a szemöldökömet.

– Sőt, azt mondhatnánk, hogy nagyon is jól el tudjuk foglalni magunkat. A saját dolgunkkal törődünk, és ez jól is van így.

– Hát nem szoktatok rendszeresen lejönni az emberek közé?

Apollón megrázta a fejét.

– Zeusz csak százévente egyszer engedélyezi számunkra, hogy idejöjjünk. Attól tart, hogy ha nem így lenne, folyton beleavatkoznánk a dolgotokba. Félisteneket nemzenénk, meg ilyenek.

– És miért csak százévente egyszer? Van ennek valami konkrét oka?

– Igen, de azt nem fogom elárulni. Különben az apám azonnal visszaküld, és én tényleg nagyon jól érzem magam itt, a te idődben.

Leah lépett oda hozzánk.

– Kértek még valamit?

Apollón kérdőn nézett rám.

– Még egy jeges csoki? Meghívlak.

Bólintottam.

– Egy isten nyilván nem fog a szegényházba jutni – viccelődtem, amint Leah megint hallótávolságon kívülre ért.

– Egy csokis fagyitól semmiképp.

Mikor Leah visszajött, hogy leszedje a poharakat, Apollón átnyújtotta neki a kártyáját. Ezen gyűjtötték a tábor ideje alatt keletkezett kiadásokat.

– Szóval elárulod végre, mi ez az egész Szküllával és Agriosszal?

– Őt is láttad? Nem tudtuk eldönteni, hogy hihetünk-e Prométheusznak. Agriosz valószínűleg szánt szándékkal idézte elő a ködöt, hogy ne láthassuk. És hogy nézett ki?

– Albínó, és eléggé félelmetesen fest.

Apollón ettől hirtelen aggódni kezdett. Nyoma sem volt már annak a fiúnak, aki semmit nem volt képes komolyan venni.

– Nem tudom elhinni, hogy képes volt annyi évszázadon át elrejtőzni az istenek elől. Tisztában kell lennie vele, hogy Zeusz meg fogja büntetni, ha itt találja.

– Ahhoz Zeusznak előbb el kell kapnia. Kígyóvá változott.

Apollón füttyentett egyet.

– Métisz és Zeusz adottságai egyesülnek a fiukban.

– De miért mondjátok, hogy ő csak egy legenda?

– Mert korábban még soha, senki nem látta.

– Úgy tűnt, hogy Cayden jól ismeri – vetettem közbe a jeges csokimat kavargatva. – Agriosz hetet-havat összehordott valami próféciáról meg hogy meg fogja dönteni Zeusz hatalmát. De azt nem teheti, ugye?

– Hát, biztosan meg fogja próbálni. Valószínűleg emiatt olyan mérges. Az a Métisz-Zeusz-ügy akkoriban elég nagy port kavart. Zeusz kicsit túlreagálta a dolgot. Nem kellett volna rögtön lenyelnie Métiszt. De, köztünk szólva, én inkább azt hiszem, hogy csak véletlen volt.

– És hogy ismerheti mindenki ezt az Agrioszt, ha állítólag meg sem született?

– Ez bonyolult.

– Biztos vagyok benne, hogy ha nagyon lassan elmagyarázod, akkor meg fogom érteni – mosolyogtam bátorítóan Apollónra. Nem fog tudni lerázni, míg ki nem szedtem belőle mindent.

Valószínűleg látta rajtam, mennyire elszánt vagyok.

– Minden isten és minden titán ismerte Kronosz átkát. Az ilyesmit nem olyan könnyű eltitkolni. De azt senki nem tudta, hogy melyik fia fogja megdönteni Zeuszt.

A teáskanalával megkocogtatta az asztal lapját.

– Prométheusz csak magának köszönhette, ami történt vele. Az átkozott kíváncsiságának és a makacsságának köszönhette, hogy odaláncolták ahhoz a sziklához.

– Ezt most nem értem. Rájött, hogy Zeusz melyik fiáról volt szó?

Apollón bólintott.

– Titokban kifaggatta a delphoi orákulumot. Zeusz, tartván a válaszától, nem merte ezt megtenni. Tudnod kell, hogy az orákulum egy kérdésre csak egyszer felel. Prométheusz nagy valószínűséggel nem számított arra, hogy épp Métisz lesz az anyja annak a fiúnak. És a tudása most veszélybe sodorta Métiszt. Fogalmam sincs, hogy az apja, Iapetosz megbocsájtotta-e neki valaha, hogy elárulta Métiszt.

– De miért árulta el? Zeusz csak nem hagyta volna ott örökre, ahhoz a sziklához láncolva.

– Örökre talán nem – felelte Apollón, és a messzeségbe révedt. Az arca szokatlanul komoly volt. – De én fele annyi ideig sem bírtam volna ki, mint ő. Zeusz csapdába csalta. Megígérte neki, hogy teljesíti leghőbb vágyát, ha cserébe elárulja neki a nevet. És ezzel sikerült rávennie. Miután Prométheusz belement a dologba, Zeusz megengedte fiának, Héraklésznek, hogy megölje a sast és eloldozza Prométheusz láncait.

Eszembe jutott a sas tetoválás Cayden mellkasa alatt. A hőség dacára libabőrös lettem.

– Mikor Zeusz lenyelte Métiszt, mind azt hittük, hogy véget ér ez az egész história, de szemmel láthatóan tévedtünk. Agriosz mindent arra fog feltenni, hogy teljesítse a küldetését. Az Olümposzon elszabadult a pokol. Minden a feje tetejére állt, miközben Zeusz meg itt ragadt. Az egyetlen, aki élvezi a helyzetet, az Arész. Ő már nagyon áhítozik egy igazi háborúra.

– És mi volt Prométheusz leghőbb vágya? Zeusz teljesítette végül? – kérdeztem, pedig valószínűleg semmi közöm nem volt hozzá.

– Eddig még nem. De sajnos nem árulhatom el neked, hogy mi az.

– És hol volt végig Agriosz ez idő alatt? – tettem fel máris a következő kérdést. Majd csak rájövök magamtól is, hogy mit kívánt annyira Prométheusz.

– Métisz minden bizonnyal elrejtette a csecsemőt Zeusz elől. És csak egyvalaki volt, akitől segítséget kérhetett ehhez. Csak egyvalaki, aki tartozott neki annyival, hogy vigyáz a fiára. A szerelmét, Iapetoszt bízta meg azzal, hogy nevelje fel a fiát. Fel nem tudom fogni, hogy tudta ilyen sokáig elrejteni előlünk. Az istenek és a titánok tulajdonképpen egyformán pletykásak.

– És ezért nevezte őt Cayden a fivérének – tettem hozzá.

– Valószínűleg. És neked úgy tűnt, hogy kedvelik egymást? – kérdezte Apollón nyomatékosan.

– Épp ellenkezőleg. Cayden ki nem állhatja.

– Ez legalább azt mutatja, hogy van esze. De Agriosz akkor is kényszeríteni akarja majd Prométheuszt, hogy csatlakozzon hozzá.

– Nem lehet, hogy Agriosz csak provokálja Zeuszt, hogy saját fiaként ismerje el?

Apollón részvéttel nézett rám, amiért ilyen ostobaságot kérdeztem.

– Zeusz bukása az a cél, amelyre Agriosz évszázadokon át készült. Rengeteg titán van, akik soha nem bocsájtották meg Zeusznak, hogy megfosztotta őket a hatalmuktól. Sokáig tartott a béke, de mindig is törékeny volt. Feltehetőleg sokan közülük szomjazzák a háborút és a halált.

– Agriosz azt állította, hogy ha végzett az istenekkel, akkor itt, a mi világunkban kő kövön nem marad majd. Mi közünk nekünk, embereknek az egészhez?

– Ezt mondta volna? – Apollón riadt pillantást vetett rám. – Ezekkel a szavakkal?

Megvontam a vállam.

– Igen. Cayden nem mesélte el Zeusznak?

Apollón felborzolta a haját.

– Cayden nem sokat mondott. Ha az érted való aggodalom miatt nem szólta volna el magát Athéné előtt, akkor azt sem tudnánk, hogy Agriosz életben van. Azt sem tudjuk, hogy milyen ereje van. De biztos vagyok benne, hogy ez nem csak üres fenyegetés volt. – Kiitta az időközben már megolvadt jeges csokiját, és talpra segített. – De semmiképp nem szabad alábecsülnünk.

– És most mire készülsz?

– Beszélni fogunk Hérával és Zeusszal. Szóról szóra elmeséled nekik, mi is történt. Cayden verziója szerint Agriosz sem félelmetes nem volt, sem beszélni nem beszélt sokat. Zeusznak sürgősen meg kell tudnia, hogy mivel fenyegetőzött. Ez az ostoba titán mindig azt hiszi, hogy mindent az irányítása alatt tart. Néha komolyan azt kívánom, bárcsak Zeusz hagyta volna megrohadni azon a sziklán.

Könyökömmel oldalba böktem.

– Ne mondj ilyeneket!

Bűnbánóan nézett rám.

– Egy dolog ujjat húzni az istenekkel, de az már egészen más, ha még az embereket is belerángatjuk.

– És mit tudna csinálni? Ránk küldi a hét csapást? – próbáltam viccel elütni a dolgot.

– Attól tartok, hogy több lesz az hétnél. – Apollón nem nevetett, csak megszaporázta lépteit, de annyira, hogy komoly nehézséget okozott, hogy lépést tartsak vele.

– És mit akarnak egyáltalán tőled a farkasok? – kérdeztem kifulladva pár perc elteltével. Apollón egy olyan úton vezetett végig, amelyen még sosem jártam.

– Kalkhasz feladata, hogy figyelje Agrioszt és hogy figyelmeztessen minket, amint újra felbukkan. De az albínó már eltűnt. Az a gyáva féreg elbújik.

– Melyik farkas Kalkhasz?

– A fehér.

– Kalkhasz nem jós volt?

– De, én pedig megengedtem neki, hogy farkas képében éljen tovább.

– Milyen kedves tőled.

Apollón elvigyorodott.

– Szerintem is. Nagyon hűséges hozzám.

– A farkasok is halhatatlanok? – faggattam.

– Különben nem sok értelme lett volna az egésznek, nem? – kérdezett vissza, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Persze, bocsánat. Hülye kérdés volt.

– Nem vagy hülye. Épp ellenkezőleg. Még soha nem találkoztam ilyen bátor és okos lánnyal. Nem is csodálom, hogy Cayden… – Elhallgatott.

Zavartan oldalba böktem.

– Nem kell túlozni! – mondtam aztán.

Apollón megrázta a fejét.

– Régebben a lányok szerették, ha bókoltam nekik.

– De régebben a lányok sokkal inkább ki voltak szolgáltatva a férfiak kényének-kedvének – vágtam rá csípősen.

– Vagy úgy! És ma már nem vagytok? Ahogy elnézem itt ezt a sok kavarást, olyan érzésem támad, mintha egyik-másik lánynak az élete múlna azon, hogy meghódítson valakit. Nem vagytok valami szégyenlősek.

– Csak nem nyomult rád valaki? – ugrattam.

– Nem is csak egyvalaki – felelte. – Néha szabályosan bujkálnom kell, hogy egy kicsit nyugton hagyjanak.

Hangosan felnevettem.

– És miért nem kapod el valamelyiket? Csak van köztük olyan, aki tetszik. Akkor talán a többi is békén hagy majd.

Apollón menet közben kicsit közelebb hajolt hozzám.

– Ne áruld el senkinek, de ez az egész szerelem ügy nem az én világom. Én inkább amolyan magányos farkas volnék.

– Komolyan? Csak szívatsz. – Feszülten gondolkodtam, hogy mit is tudtam meg a különböző legendákból Apollón szerelmi életéről.

Megvonta a vállát.

– Nincs valami nagy szerencsém a nőkkel. Például szegény Daphné még mindig babérfaként él, és az egészről csakis én tehetek. Meg kellett ígérnem az apámnak, hogy nem csinálok balhét, különben nem hozott volna magával.

Vigasztalóan a karjára tettem a kezem, és úgy döntöttem, inkább témát váltok.

– És egyébként milyen halhatatlannak lenni? – kérdeztem, és kicsit lassabb tempóra kényszerítettem. – Úgy értem, nem jön el a pont, mikor az ember úgy érzi, hogy már mindent megcsinált az életben? Nem válik unalmassá?

– Én nem érzem annak – állította Apollón. – De a többi isten nevében nem nyilatkoznék. – Kis szünetet tartott. – De mi csak ezt ismerjük. Nálad nyilván egészen más lenne a helyzet. Képzeld csak el, milyen lenne, ha te halhatatlan lennél, de azok, akiket szeretsz, nem. Egyszer végül magadra maradnál.

– Ez tényleg nem olyan, amire nagyon vágynék – értettem vele egyet. – De megtudhatnám, hogy mi jön még. Nem kellene a történelemnek csak ebben a szeletkéjében élnem. És hát, új emberekkel is megismerkednék.

– És újra meg újra elveszítenéd őket. Azokat, akik fontosak neked. Ők megöregednének, te pedig nem.

– Ünneprontó! – mondtam duzzogva. – Miért kell elrontanod az örömömet? Te is halhatatlan vagy, és épp most mondtad, mennyire jónak találod.

– Jó, de én isten vagyok. Az én világomban más törvények érvényesek. Ha te lennél az egyetlen halhatatlan a sok halandó között, egy idő után megbolondulnál.

– Nem bolondulnék meg. Megpróbálnám a lehető legjobbat kihozni belőle.

Apollón úgy döntött, hogy erre inkább nem mond semmit, én pedig ezalatt a lehető legvonzóbb színekben festettem le magamnak a halhatatlanságot.