mondta az egyik, és a vállára ütött. Fájt, de tulajdonképpen nem nagyon. Azután újból rázendített a gramofon. Kopott a tű, gondolta Martin, és én halálfáradt vagyok. Egyszer csak megunják, hogy a hátamat nézegessék. - Most elimádkozzuk a Miatyánkot - vezényelte a hang. Engedelmesen elmondták a Miatyánkot. Martin régen nem hallotta, csak homályos sejtelme volt róla. Gondosan figyelt a szövegre, tulajdonképpen szép szöveg volt. A gramofon a pártprogram huszonöt pontját hirdette. Most bizonyos értelemben tréningezek, gondolta Martin. Liselotte most bizonyára rajta ül a kagylón, és telefonál. Mühlheim is. Liselotte, ez a legrosszabb.

Két órát állni semminek hangzik. De annak, aki közel jár az ötvenhez, és nem szokott testi erőfeszítéshez, nem könnyű. A vakító világosság és a falról visszaverődő fény bántotta Martin szemét, a gramofon nyekergése a fülét. De azután - neki örökkévalóságnak tűnt, holott csak két óra volt - csakugyan megunták. Elengedték a faltól, megint végigvitték a lépcsőkön és sötét folyosókon, végül egy elég sötét kis szobába vezették. A gyertyatartós asztal mögött ezúttal egy háromcsillagos ült. - Van még valamilyen kívánsága? Vagy valami elintéznivalója? - kérdezte Martint. Martin gondolkozott. - Üdvözölje Wels urat - mondta végül rejtélyesen. A háromcsillagos bizonytalanul nézett rá.

Megint átvették a fiúk. Martin legszívesebben szóba elegyedett volna velük, de túlságosan fáradt volt. A következő, aki beszélt vele, Hinkel szállítómunkás volt. Nem volt rajta egyenruha. - Síkra szálltam önért, Oppermann úr - mondta, összehúzott szemmel vizsgálgatva Martint. - Elvégre néhány esztendőt együtt töltöttünk. Azt hiszem, jobb, ha enged. Írja alá, hogy engedelmeskedik az üzemi tanács rendeleteinek, elbocsátja a négy embert, és szabad. - Maga valószínűleg jót akar, Hinkel úr - mondta békülékenyen Martin. - De itt nem tárgyalok magával. Üzleti ügyben csak a Gertraudtenstrassén tárgyalok. - Hinkel szállítómunkás a vállát vonogatta.

Egy kis fülkében kijelöltek Martin számára egy priccset. Fájt a feje, most már fájt a háta is ott, ahol hátba verték, megpróbálta felidézni emlékezetében a Miatyánk szövegét, e a nemrégiben mondott halotti ima héber szavai tolakodtak fel benne. Jó volt egyedül lenni. Nagyon kimerült. De nem oltották el a lámpát, s emiatt nem tudott aludni.

Még az éjszaka letelte előtt megint felvitték abba a helyiségbe, ahol nyilvántartásba vették. A gyertyatartós asztal mögött most csak egy kétcsillagos ült, tölgyfalomb nélkül. - Elmehet, Oppermann úr - mondta. - Még csak néhány formaságot kell elintézni. Legyen szíves, írja itt alá. - Elismervény volt, hogy jól bántak vele. Martin elolvasta, megcsóválta a fejét. - Nem tudom, hogy ha például én így bánnék az alkalmazottaimmal, ők igazolnák-e ezt nekem - mondta. - Csak nem akarja azt állítani - recsegte a barnaruhás -, hogy itt rosszul bántak magával? - Hogy akarom-e? - kérdezte vissza Martin. - Rendben van - válaszolta -, nem mondok semmit. - Aláírta a nevét. - Azután itt volna még ez is - mondta a náci. Rendelet volt, hogy fizessen két márkát, egyet a szállásért, egyet az ellátásért és eljárásért. A zene ingyen van, gondolta Martin. Fizetett, nyugtát kapott róla. - Jó reggelt - mondta. - Heil Hitler! - válaszolta a kétcsillagos.

Ahogy kilépett a szabadba, hirtelen kutyául érezte magát. Esett, senki sem járt az utcán, jóval hajnal előtt volt. Még nincs huszonnégy órája, hogy elvitték. Csak hazaérjen. A lábai annyira gyengék, összecsuklanak alatta. Egy királyságot egy taxiért. Itt egy rendőr. A rendőr szúrósan nézegeti. Talán részegnek tartja, talán látja róla, hogy a rohamosztagosok kaszárnyájából jön. A rendőrök gyűlölik az SA-t, „barna pestis"-nek nevezik őket, undorodnak tőlük. A rendőr mindenesetre megáll, és barátságosan megkérdezi Martint: - Mi baja van? Nem jól érzi magát? - Talán tudna egy taxit szerezni nekem, őrmester úr - mondja Martin. - Csakugyan csehül érzem magam. - Rendben van - mondja a rendőr.

Martin leül az egyik ház kiugró lépcsőfokára. Lehunyja a szemét. Most komolyan fáj a válla, ott, ahová az ütést kapta. Különös látvány az Oppermann Bútorvállalat főnöke az utcán ülve, meglehetősen ziláltan, megviselten. De már nem áll, ül, lehunyhatja a szemét; valójában bármenynyire rosszul van, jól érzi magát. És milyen jólesik a szemerkélő eső. Jön a taxi, a rendőr besegíti, még meg tudja adni a címét. Azután oldalra dűlve ül a taxiban, jobban mondva fekszik, mint egy halott, alszik, szokása ellenére horkol, horkol és hörög.

A Corneliusstrassén a ház elé érve a sofőr becsenget. Liselotte maga nyit ajtót, mögötte félig felöltözve riadtan a portás, megörül, ahogy meglátja Martint. Vele segíti fel Liselotte Martint. A télikertben leteszik. Ott ül egy székben, megint lehunyta a szemét, alszik, horkol.

Közben felébredt a szobalány is, jön, meglátja Martint, mond valamit ijedtében, örömében. Liselotte csakugyan egész nap ide-oda telefonált, ahogy Martin sejtette. Bátor

asszony, de az utolsó hetekben sok mindenen ment keresztül. Borzalmas dolgokat hallani, hogy mit csinálnak a nácik a foglyaikkal. Josephi ügyvéd a halálán volt, amikor visszahozták, mind a két veséjét leverték; minden orvos beszél a nácik foglyairól, akiket nagyon rossz állapotban vittek hozzájuk. Liselottének borzasztó dolgok fordultak meg a fejében. Ahogy most ott áll Martin előtt, ahogy aludni, horkolni látja a széken, a télikertben álló egyik nem kényelmes Oppermann-széken, nem tudja tovább türtőztetni magát. Annak ellenére, hogy ott a szobalány, kiabál, világos arca vörös, teljesen dúlt, kövér könnycseppek gördülnek rajta, jajveszékel, ráveti magát az alvóra, végigtapogatja. Az felébred, álmosan pislog, valamilyen mosolyféle ül az arcán. - Liselotte - mondja. - Na, na, Liselotte, ne olyan hevesen. - Azután megint lehunyja a szemét, horkol, és Liselotte a szobalánnyal együtt lefekteti.

Gustav az egyik takaros kis gőzösön átkelt a Luganói-tavon. Pietra falucskából jött, ahol megnézett egy házat, hogy kibérelje vagy megvegye. Berlinben a nácik elkobozták a házát; bizonyos volt, hogy egyhamar nem térhet vissza Berlinbe.

Ha kibéreli odafent Pietrában a házat, talán nem kell egyedül ott laknia. Johannes Cohen talán hosszabb ideig itt marad, talán rá tudja beszélni, hogy maradjon ott fent vele néhány hónapig.

Igen, holnap itt lesz Luganóban Johannes Cohen, fiatalon barátja. Gustav két napja kapta meg a táviratát. Nagyon izgatott. Féljen ettől a találkozástól, vagy örüljön neki? Teljesen felkavart. Mindenesetre küzdelmes napok várnak rá.

Johannes olyan fickó, akivel nem lehet kijönni, de elszakadni se lehet tőle. Évekig, évtizedekig veszekedett vele Gustav; százszor elmondta magában, hogy most aztán végérvényesen befejezte. De sohasem fejezte be. Ez a Johannes Cohen dühbe gurítja az embert, megdöbbenti, új gondolatokra kényszeríti; de aki egyszer igazán megértette, mindig vissza kell térjen hozzá.

Johannes tizennégy hónap óta egyetlen szót sem hallatott magáról. Még az ötvenedik születésnapjára sem gratulált. Pedig az, amit Gustav tett, még a legérzékenyebb embert sem késztethette arra, hogy szakítson. Előző télen, amikor különösen viharos diákzavargások voltak, Gustav egy szívhezszóló levélben azt tanácsolta neki, hogy hagyja végre faképnél Lipcsében a professzúráját. Nem érte el Johannes, amit akart? Könyve - Az eszmék furfangja - vagy - Van a világtörténelemnek értelme? - világsikere után annyi külföldi egyetem versengett érte, hogy az idegenkedő egyetemi tanács végre felajánlotta neki a rendes filozófiai tanszéket. Nem elégedhetett volna meg ezzel? A lipcsei diákok egyszerűen nem akarták elfogadni. Nem volt-e minden második nap zavargás? Nem élhetett volna meg jobban és békésebben a könyvei jövedelméből? Éppen ilyen nehéz helyzetben kellett Lipcsében maradnia, mikor annyira gyűlölte a szász tájszólást, durva diákok között, akik ráadásul szász tájszólásban gorombáskodtak vele? Szüksége van rá, hogy ott üljön a katedra előtt, és várja, hogy a rendőrség lehetővé tegye, hogy elkezdhesse az előadását? Minek kell oly diákokat tanítania, akik egyáltalán nem akarnak tanulni? Azokhoz, akikhez érdemes, a könyvei révén is szólhat.

Szóval, ezt írta meg Gustav tizennégy hónappal ezelőtt Johannes Cohen barátjának. De Johannes nem felelt rá.

Azóta egyáltalán nem is hallatott többé magáról. Gustav nem akarta bevallani, de barátja hallgatása egész évben nagyon bántotta. Johannes kezdettől jogot formált rá, hogy mindenkiben gúnyosan, rosszindulatúan hibát találjon, amikor együtt diákoskodtak, hányszor megvágta, és még ugyanabban a pillanatban durván kinevette. Ha pedig valaki megpróbált neki óvatosan, barátságosan tanácsot adni, akkor rosszindulatúan visszavágott, vagy ami még rosszabb, gőgösen több mint egy évig hallgatott. Most tehát bebizonyosodott, hogy Gustavnak annak idején igaza volt a levelével; Johannest csúfosan elkergették. De Isten tudja, ez nem elégtétel Gustavnak. Kétségtelen, rettenetesen bosszantotta, hogy a barátja konokul kitart a helyén, de lelke mélyén tisztelte a makacsságát, és bármennyire ésszerűtlen volt, irigyelte érte Johannest. Hát igen, ha egészen őszinte akar lenni, állandó néma szemrehányásnak érezte ezt a szívósságot.

Nagyon megkönnyebbült, amikor néhány nappal ezelőtt megkapta Johannes levelét. Büszke volt, hogy most, amikor barátra van szüksége, hozzá fordult. Azonnal táviratozott neki, hogy jöjjön. Holnapra tehát már itt lesz Johannes. Gustav kemény, gyors léptekkel, egész talpára lépve ide-oda szaladgált a kis gőzös fedélzetén. Maga előtt látta barátja sárgásbarna, éles orrú, okos, gőgös, eleven arcát. Örömteljes izgalommal vágyott erre a szellemi masszázsra.

Sok éve nem volt ilyen szép a tavasz a Luganói-tónál:

nagyon meleg volt, körös-körül féktelen, lágy virágzásba borult a táj. Pompás lenne, ha rá tudná venni Johannest, hogy néhány hónapig lakjanak együtt odafent. Gustav hirtelen szinte ajándéknak érzi a kényszerű távollétet Berlintől. Ajándék, ha egy ötvenéves ember reménykedhet benne, hogy még tetőtől talpig újból megváltozhat. Johannes segítségével sikerülhet neki.

A gőzös kikötött. Gustav végigment a parti sétányon. Sokfelé kellett visszaköszöngetnie. Egyedül akart lenni. Elment a sétány legvégéig, leült egy padra.

Nagyon sokan elhagyták Németországot, de jóval többen ottmaradtak. A nácik nem verhetik agyon, vagy nem zárhatják be minden ellenfelüket, mert a lakosság kétharmada ellenfelük. Modus vivendit keresnek. Az újjárendezés időszakában a legkülönösebb emberi, üzleti kapcsolatok állnak fent a nácik és ellenségeik között. Százezrek emelkednek fel, és százezrek süllyednek le, nyilvánvalóan. „Emelkedünk és süllyedünk, sodortatunk, / mint kerekeskút vödrei, / megtölti egyiket, a másikat kidönti, / felhúzza, lebocsátja a sors, pajkos gyerek, / egy láncra köt örök viszálykodó-kat." Igen, a felemelkedők és lesüllyedők egymáshoz voltak kötve, és ezt érezték. Az üldözők mindenhol felajánlották az üldözötteknek, hogyha osztoznak velük, megmentik az állásukat és a vagyonukat, közelebbről nézve az egész náci forradalom millió apró kölcsönösségre és üzletre hullott szét.

Gustav ezen a szép délutánon lehiggadva, örömteljes izgalommal várva barátja érkezését, elnézően elgondolkodott azokon a furcsa anekdotákon, amiket meséltek neki.

Holsten, a jóindulatú, nagyvonalú, másodrangú festő nyomorba került. De fénykorában bőkezűen és barátságosan bánt komornyikjával, aki most az egyik náci miniszter komornyikja volt. A komornyik tudta, mi az illendőség, revanzsálta magát, s most Holsten határozta meg, ki legyen a vezető művészszövetségek elnöke, ki kapjon állami megbízásokat. Egy náci ügyvéd, aki a leghangosabban ordítozott, hogy ki kell űzni a zsidókat az igazságszolgáltatásból, hozzásegítette az egyik zsidó ügyvédet, hogy átszökhessen a határon. - Számítok rá, kolléga - mondta búcsúzóul -, hogy szükség esetén ön majd hasonló szolgálatokat tesz nekem. - Az új urak közül sokan fedezéket kerestek a jelenlegi üldözötteknél összeomlás esetére.

Kissé feszélyezetten gondolt Friedrich Wilhelm Gutwetter barátjára. Olvasta egy esszéjét, amely nagy, ünnepélyes szavakkal hirdette az „Új Embert"; náci körökben lelkendezve ünnepelték érte, az ellenfél táborában sajnálták, támadták, kinevették. Gustav, aki meg volt győződve barátja feltétlen becsületességéről, örült volna, ha nem írja meg ezt a cikket. Tegnap kapott tőle levelet. Gutwetter arra kérte, mivel Gustav utazása hosszabb ideig elhúzódik, engedje meg, hogy távollétében is használhassa a Max-Reger-Strassén a könyvtárát, és ott dolgozhassák.

Miközben Gustav elnézően tűnődött ezeken, arra jött egy harmincegynéhány éves, széles termetű, csontos, négyszögletes arcú fiatalember. Gustav ismerte, dr. Bilfingernek hívták, gazdag, dél-németországi fiatalember volt. Már tegnap és tegnapelőtt is látta. Mindig feltűnően egyedül kóborolt, csukaszürke tavaszi felöltőben, kifogástalan ruhában, keménygallérral, mindig kalappal kezében, elmerülten a lába elé nézve. Ahogy most észrevette Gustavot, tétovázott, végül odalépett hozzá, és megkérdezte, leülhet-e mellé. Valami nyilvánvalóan nyomta a szívét. Gustav előzékenyen, élénken bátorította az esetlen fiatalembert. Igen, mondta az végül, mindenféle mesélnivalója van, és éppen Gustavnak szeretné elmondani. Frischlin barátjától hallott egyet-mást Gustavról, hogy voltaképpen Gustav is érdekelt, és bizonyos értelemben bocsánatot szeretne kérni tőle. Gustav meghökkent Frischlin nevének hallatán. Önmagában nem volt ebben semmi különös, most már arra is emlékezett, hogy Frischlintől hallotta néha Bilfinger nevét. De úgy érezte, mintha az utóbbi időben majdnem szándékosan megfeledkezett volna Frischlinről, eszébe jutottak a berni pályaudvar fonálnak tetsző sínei, és Frischlin követének érezte a fiatalembert. Ránézett. Dr. Bilfinger illedelmesen ült ott csukaszürke felöltőjében, négyszögletes arca, rövid, felfelé kefélt haja bizalmat keltett, valamilyen eszme megszállottjának rémlett. - Kérem, beszéljen, Bilfinger doktor - szólította fel Gustav. De Bilfinger azt felelte, hogy rossz tapasztalatokat szerzett, és csak olyan helyen szeretne beszélgetni, ahol bizonyos benne, hogy nem hallgathatják ki. Gustav erre azt javasolta, hogy ránduljanak ki ebéd után valahová. A szabadban zavartalanul beszélgethetnek.

Délután azután egy kis füves lejtőn ültek a tóparton a napon, és dr. Bilfinger mesélt. Svábföldön járt a nagybátyjánál, von Daffner bírósági elnöknél, Künzlingen közelében egy birtokon, amelyet majd egyszer örökölni fog. Március 25-én Künzlingenbe utazott, hogy pénzt vegyen fel a bankban. Szemtanúja volt, ahogy a heilbronni Klein Standartenführer vezetésével rohamosztagosok elfoglalták a helységet, körülfogták a zsinagógát, és - szombati nap volt - félbeszakították az istentiszteletet. Kihajtották a férfiakat a zsinagógából, az asszonyokra rázárták az ajtót, anélkül hogy megmondták volna nekik, mi történik a férfiakkal.

A férfiakat bekísérték a városházára, és „fegyvereket" kerestek náluk. Hogy miért vittek volna a férfiak fegyvert magukkal a szombati istentiszteletre a zsinagógába, rejtély maradt. Szokás szerint mindegyiküket acélvégű korbáccsal és gumibottal verték, úgyhogy többségük siralmas állapotban hagyta el a városházát. Egy Berg nevű hetvenéves férfi még aznap meghalt; mint később közölték, szívszélhűdésben. A polgármester azt tanácsolta a zsidóknak, akiket többnyire nagyon szerettek, hogy azonnal hagyják el Künzlingent, mert nem tud kezeskedni a biztonságukról. De csak kevesen tudták követni a tanácsát, a többség kénytelen volt az ágyat őrizni.

Őt, Bilfingert felkavarták a történtek, és nagybátyja, az említett von Daffner úr kíséretében az ország székhelyére, Stuttgartba utazott, és panaszt emelt a rendőrfőkapitány helyettesénél. Dr. Dili - a belügyminiszter-helyettes - azonnal felhívta a künzlingeni polgármestert. Az hímezett-hámozott, hol beismerte, hol letagadta a történteket. A nácik tudniillik azzal fenyegetőztek, hogy az, aki bármit elárul a bántalmazásokról, a maga bőrén fogja kitapasztalni, hogy mit jelent. A főkapitány Weizenäcker és Geissler rendőrtanácsosok vezetésével rendőri vizsgálóbizottságot küldött Künzlingenbe, hogy tisztázza, mi történt. A bizottság megállapította, hogy Bilfinger beszámolója jóval a valóság mögött maradt. A vizsgálat egyetlen következménye mégis mindössze az lett, hogy az egyik náci négy napra vizsgálati fogságba került, és a heilbronni Klein Standartenführert büntetésből másik osztaghoz helyezték. A legnagyobb stuttgarti napilap a következő hírt közölte az eseményekről: „Mergentheim közelében a lakosok egy részénél fegyverek után kutattak. A motozás során néhány nem helyeselhető túlkapás fordult elő, ezért az egyik nyomozót letartóztatták."

Ő jogász, folytatta Bilfinger, tanult, szenvedélyes jogász, és bosszantotta, hogy olyan cselekedetek, amelyek ennyire nyilvánvalóan beleütköznek a birodalmi büntetőtörvénykönyv világos paragrafusaiba, büntetlenül maradnak. Tovább érdeklődött a Mergentheim, Rothenburg és Crailsheim közé eső vidéken. Nem könnyű hiteles adatokat összeszedni, mert a bántalmazottakat rettenetesen megfélemlítették, egyesek rémületükben egyenesen az őrület szélére jutottak. Megfenyegették az asszonyokat és a gyerekeket is, hogy ha csak mukkanni mernek, bosszút állnak rajtuk. Most senkit sem engednek közel magukhoz, dúlt arccal semmit sem hajlandók mondani. Ennek ellenére látott sebesülteket, ki is tudta hallgatni őket, beszélt szavahihető szemtanúkkal, államrendőrségi tisztviselőkkel, a bántalmazottak orvosaival, látott fényképeket. Annyi bizonyos, hogy ezen a vidéken megbontották a közrendet, szervezett pogromok folytak, és vitathatatlanul fennforog a közrendháborítás ténye.

Bünzelsee mezővárosában például tizenhárom zsidó férfinak, a legelsőnek zászlóval a kezében, ütlegek közepette végig kellett vonulnia a városon, kiáltozva: „Hazugok, csalók, hazaárulók vagyunk." - Kitépték a szakállukat és a hajukat, acélvégű korbáccsal és gumibottal rettenetesen megverték őket. Reidelsheim helységben a nácik többek között egy zsidó tanítót is megvertek, akitől ezekkel a szavakkal: „Izidor, hol a listád?", a zsidók által bojkottálandó cégek listáját követelték, ami nem létezett. A tanítót olyan súlyosan bántalmazták, hogy Binswanger nevű rokona, aki késő este meglátogatta, sebei láttán szívszélhűdést kapott. Keresztény kezelőorvosa, dr. Staupp, kérte a tanítót, hogy oldja fel az orvosi titoktartás kötelezettsége alól; nem akar tovább ebben a Németországban élni, elmegy, hogy elmondja mindenkinek, mit látott.

Weissachban a kilenc legtekintélyesebb zsidót elvitték a községházára, és a fal felé fordulva sorbaállították. „Kihallgatták" őket. Ha válaszolás közben valamelyik gépiesen a kérdező felé fordította a fejét, pofon vágták. Az így „kihallgatottak" között két fronttiszt volt, egyikük elveszítette a háborúban a fél karját. A keresztény lakosok közül sokan hangosan kifejezést adtak felháborodásuknak és fájdalmuknak az események miatt.

Oberstettenben egy öreg zsidó asszony haldoklott. A nácik mind a két fiát elhurcolták halálos ágya mellől, és „fegyvereket keresve" házkutatást rendeztek. A jelenlevő rendőrségi tisztviselő kijelentette, hogy nem tudja ezt tovább nézni. Az asszony meghalt úgy, hogy a hozzátartozói nem voltak mellette, a rendőrtisztviselő elveszítette állását.

Mivel a württembergi hatóságoknak, eltekintve az egyik rohamosztagos négynapos vizsgálati fogságától, nyilvánvalóan eszük ágában sem volt megtorolni a pogromokat, ő és nagybátyja, a bírósági elnök, Berlinbe utaztak, hogy tiltakozzanak az új Birodalom mérvadó vezetőinél, folytatta elbeszélését Bilfinger. De mindenütt csak a vállukat vonogatták; a forradalom nem ötórai tea, mondták, és amikor ők nem tágítottak, gorombák lettek. Egyáltalán nem látják szívesen, ha magánszemélyek bírósági ügyekkel foglalkoznak. Egy gyakornokot tízhavi börtönre ítéltek, pusztán azért, mert összeállította azoknak a névsorát, akiket a hivatalos jelentések szerint politikai összeütközéseknél agyonvertek. Végül egy jóakarójuk figyelmeztette őket, hogy a lehető leggyorsabban tűnjenek el a határon túl, mert az a veszély fenyeget, hogy internálják őket. Az internálás adminisztratív intézkedés. Célja, hogy megvédjék a nyilvánosságot a fogolytól, és a foglyot a nyilvánosságtól, az új hatóságok kifejezésmódja szerint „megvédjék a nép jogos dühétől". Az SA és a titkosrendőrség tetszése szerint elrendelheti az internálást. Az őrizetbe vettet nem állítják bíró elé, nem közlik vele letartóztatása okát, nincs fellebbezés, nincs határidő, nem engednek hozzá ügyvédet. Az internálást a koncentrációs táborokban foganatosítják. A koncentrációs táboroknak a birodalmi büntetőtörvénykönyv 362. paragrafusa értelmében mintegy javítóintézetekként kellene működniük. A koncentrációs táborok az SA fennhatósága alá tartoznak, és az SA nem tűri semmilyen más szerv beavatkozását az ügyeibe. Az SA többsége nagyon fiatal munkanélküliekből áll. Az ő dolguk tehát a foglyokat, professzorokat, írókat, bírákat, minisztereket, pártvezetőket „az új idők szelleme által megkövetelt tulajdonságokra" átnevelni.

Ezt mesélte dr. Bilfinger a Luganói-tó partján egy gyepes dombon ülve. Száraz, hivatalnoki stílusban, terjengősen mesélt, nem volt jó elbeszélő. Kedélyes sváb hanghordozása furcsa ellentétben állt az elmondottakkal. Mozdulatlanul ült csukaszürke felöltőjében, egyetlen részletet sem hagyott ki, beszámolója majdnem egy óráig tartott. Gustav hallgatta. Kissé kényelmetlenül ült, lassacskán elzsibbadt a lába, de csak nagy néha változtatott a testtartásán. Eleinte néhányszor idegesen pislogott, később a tekintete is megmerevedett. Egyetlen szóval sem szakította félbe Bilfingert. Már sok mindent és ennél szörnyűbb dolgokat is hallott, de a fiatalember jogászos, tárgyilagos modora kézzelfoghatóbbá tette előtte a szennyes, véres képeket, mint mások tájékoztatója. Szenvedélyesen, figyelmesen hallgatta. Elnyelte, magába itta Bilfinger szavait, úgyhogy az nemcsak tudássá, hanem azonnal érzéssé vált benne, lénye szerves részévé alakult át.

Bilfinger lassan, egyenletesen, megállás nélkül beszélt. Eddig mindig csak egyes esetekről számolt be, mondta. Most ad először összefüggő, óvatos körülírások nélküli, tárgyilagos, rendes jogászhoz illő tájékoztatót. Gustavnak meg kell őt értenie, unszolta. Nem az egyes bűntettek izgatták fel ennyire, hanem az a tény, hogy büntetlenek maradtak. Ő ízig-vérig német, a Stahlhelm tagja, de ízig-vérig jogász is. Hogy egy hatvanötmilliós nép között akadnak erőszakos bűncselekményt elkövetők, szellemileg fogyatékosak, az érthető, de hogy az ősember erkölcs- és jog-nem-ismeretét hirdessék mint nemzeti eszményt és erkölcsi normát, és ezt szögezzék le birodalmi törvényekben, emiatt mint német szégyelli magát. A munkások és zsidók ellen hidegvérrel szervezett pogromok, a törvényhozásban lefektetett antropológiai és zoológiai ostobaság, a törvényesített szadizmus izgatja annyira fel. Régi jogászcsalád fia, és az a nézete, hogy jog nélkül nem érdemes élni. Nem tud mit kezdeni ezzel a német joggal, amit az új hatalmasságok a régi római jog helyett bevezettek, és ami arra az alapelvre épül, hogy ember nem egyenlő az emberrel, aki német, az úrnak született, mindenkinél különb és más jogelvek alapján kell megítélni, mint a nemnémetet. Legjobb akarattal sem tudja törvényként elismerni a náci „törvényhozók" rendelkezéseit, mert a törvényhozók egy része minden fehér bőrű nép jogrendszere alapján bűnözőnek számítana, egy része pedig mérvadó orvosi szakvélemény szerint tébolydába való. Az az ember, aki a svéd bíróságok jogerős ítélete alapján nem lehet saját gyermeke gyámja, mert nem teljesen beszámítható, nem alkalmas arra, hogy harmincnyolcmillió porosz gyámja legyen. Németország nem jogállam többé. Ő, Bilfinger torkig telt mindezzel. Nyersen kimondva, a történtek megfertőzték és dögletessé tették a jó német légkört, de még inkább az, hogy nincs büntetőjogi következményük. Nem tud ebben az országban tovább élni. Búcsút mondott németországi kilátásainak, és elhagyta az országot. Nagy, aranykeretes szemüvegén át szögletes, elkeseredett arccal meredt maga elé. - Szétzúzták a civilizált világ mértékegységeit - mondta mogorván, svábosan, dühösen, tehetetlenül.

Gustav hallgatott. - Szétzúzták a civilizált világ mértékegységeit - csengett a fülében a fiatalember sváb táj szólásán. - Szétzúzták a civilizált világ mértékegységeit. - Szeme előtt megjelent egy ember egy sárga mérőléccel, hogy megmérjen egy kis tárgyat. Tizenöt, legfeljebb húsz centiméter lehetett. Megmérte, kétszer is megmérte, utána széttörte a mérőlécet, és ráírta: „Két méter." - Azután jött egy másik ember, és azt írta rá: „Két méter ötven."

Gustav több mint egy percig hallgatott. - Miért éppen nekem mesélte el mindezt? - kérdezte végül elszorult torokkal, köhécselt, hogy kitisztuljon a hangja. Bilfinger zavartan, feszengve nézett rá keskeny szemével. - Két ok miatt feltételeztem, hogy érdekli önt - mondta. - Először, mert annak idején aláírta azt a manifesztumot a közélet barbarizálása ellen; másodszor, mert a barátom, Klaus Frischlin azt mondta egyszer, hogy ön „megfigyelő". Nagyon jól tudom, mit értett ezalatt; nagyon sokra becsülöm az én Frischlin barátomat. - Kissé elpirult, restelkedve beszélt.

A nap lement, hideg lett. Gustav még mindig rekedten, erőlködve így szólt: - Köszönöm, Bilfinger doktor, hogy elmondta ezeket. - Majd nagyon gyorsan hozzátette: - Hideg lesz. Menjünk vissza.

Hazafelé menet ezt mondta: - Ne beszéljünk most, Bilfínger doktor. Nincs értelme erről beszélni. - Mit is mondhatott volna valaki ilyen beszámoló után, aki szerette Németországot? Mit jelent az, hogy szerette? Egy régi vers sorai tolakodtak fel benne, ő írta, vagy valaki más? „Szereted-e német hazád? / A kérdés ostoba. / Hogy szeresse az ember / azt, ami önmaga."

Bilfinger megszólalt: - Leírtam, amit láttam, és amit másoktól hallottam, pontos adatokkal. Egy zürichi közjegyzővel jegyzőkönyvbe vétettem, és esküt helyettesítő nyilatkozattal megerősítettem. Ezt tették mások is, akik mint szemtanúk vagy áldozatok beszélni tudnak erről, és sikerült külföldre szökniük. Elküldöm önnek ezeket a jegyzőkönyveket, ha óhajtja. De nagyon hosszú, és nem kellemes olvasmány. - Kérem, küldje el - válaszolta Gustav.

Ezen az estén nem tudott enni, ezen az éjszakán nem tudott aludni, és képtelenségnek érezte azt a tervet, amivel eddig játszogatott, hogy kibérli, vagy megvásárolja odafent Pietrában a házat.

A fiatal Bilfinger doktor odahajította reményteljes állását Németországban, otthagyta Németországot, mert mindez büntetlenül megtörténhetett. És Bilfinger német, csak német, csak azokkal azonos, akik ütnek, ő, Gustav nehezebb helyzetben van. Ő azokkal is azonos, akik ütnek, és azokkal is, akiket ütnek.

Vernek valakit, verik a veséjét, amíg leszakad, amíg hús fedi a csontjait. Ezt olvasta, erről tájékoztatták Kelet-Poroszországból, Sziléziából, Frankföldről, Pfalzból. De eddig élettelenek maradtak számára a szavak. Csak most, ennek a sváb fiatalembernek a beszámolója után keltek benne igazán életre a dolgok. Most látja, érzi őket. Az ütések, amelyekről hallott, a saját húsába tépnek sebeket.

Nem, nem ülhet tétlenül odafent Pietrában ezekben az időkben.

A hullámok eloszlanak, és akár a hullám, eloszlanak az emberi érzések és gondolatok is. De az embernek megadatott, hogy megvalósítsa a lehetetlent. Nem lehet kétszer ugyanarra a hullámra felkapaszkodni, az ember azonban képes rá. Megálljt parancsol a hullámnak. Szavakba öntve, kőbe öntve, hangba öntve rögzíti a mulandót.

Mások gyermekeket nemzenek, hogy tovább éljenek. Neki, Gustavnak néhányszor megadatott, hogy közvetíteni

tudja másokhoz a szépséget, amire ráérzett. „Megfigyelő", mondta róla Frischlin. Ez nagy kötelezettség. Nem kötelessége lángoló felháborodását továbbadni?

A nácik uralma olyan iszonyú eseményekkel kezdődött, amiket a Nyugat már évszázadok óta nem tartott lehetségesnek. De Németországot légmentesen lezárták. Aki elmondja a németeknek, hogy mi történik országukban, aki csak suttog róla, azt harmadíziglen üldözik. Berlinben a Kurfürstendammon, Hamburgban a Jungferstiegen, Kölnben a Hohe-Strassén semmit sem láttak, semmit sem hallottak a szörnyűségekről; a nácik tehát diadalt aratnak, a szörnyűségek nem léteznek. Nem kell-e a Kurfürstendammon, a Jungferstiegen, a Hohe-Strassén a süket fülekbe kiáltani, a homályos szemek elé tárni a szörnyűségeket, hogy végre felébredjenek? Nem jó fegyver ilyen célra az ő haragja?

Másnap reggel Gustav újból egyedül üldögélt a tóparti sétány végén levő padon. Milyen furcsák az összefüggések. Ha nem írta volna alá azt a - elismeri - felesleges manifesztumot, akkor nem ülne itt, nem beszélt volna Bilfingerrel, talán ő is úgy járkálna, mint azok, akik a Kurfürstendammon, a Jungferstiegen, a Hohe-Strassén járkálnak, vakon, süketen, érzéketlenül. így rántotta bele a véletlen, ami mégsem véletlen.

Nem véletlen. Frischlin azt mondta, hogy ő „megfigyelő". Tudja, mire értette Frischlin. „Aki cselekszik, az mindig lelkiismeretlen; lelkiismerete csak annak van, aki megfigyel." Büszke, hogy Frischlin megfigyelőnek nevezte.

A fiatal Bilfinger „jegyzőkönyvbe foglalta az eseményeket", el fogja neki küldeni az okiratot. Gustav testi félelmet érez tőle. Fél, hogy ott fog heverni a szobájában, a nevetséges, kicsi szállodai íróasztalban. Odalent a dining-roomban zenélni, a hallban táncolni, a bárban ülni, inni, flörtölni fognak; az okmány pedig a száraz, borzalmas beszámolóval ott fekszik majd az íróasztalfiókban.

Csak Johannes Cohen lenne már itt. Átkozottul nehéz mindezt egyedül, a saját lelkiismeretével elintéznie. Gustav maga előtt látja barátja sárgásbarna, sovány, okos, gúnyos arcát. Ő beolvasna neki, ha tudná, milyen mennyekben és milyen poklokban járt előző éjszaka. Jó, hogy ma este megjön.

Annyira belemerült az álmodozásba, hogy amikor valaki rákiáltott, enyhén összerezzent: - Halló, Oppermann! - Rudolf Weinberg volt, a higiéniai cikkeket gyártó nagy gyár igazgatója. A testes, elegáns úr megkérdezte, leülhet-e mellé. Szemmel láthatóan örült, hogy Oppermann-nal találkozott. Egyébként nem szeret tíz percnél tovább sétálni, magyarázta Gustavnak, de kénytelen a sétány legvégére menekülni, ha meg akar szabadulni attól a mekegéstől, amivel itt ez a sok menekült telisírja a fülét. Sóhajtva leült. - Hiszen meg lehet őket érteni, de hát úgysem használ, ha még a néhány napi szabadságát is elrontják a lamentálásukkal. Természetesen komisz, nagyon komisz dolog. De ha majd berendezkedtek a nácik, szépen helyrejön minden. Amint igazán felülkerekednek, jobbak lesznek. Gazdaságilag meg nem is indul rosszul a história. Persze, szörnyű dolgok történtek. Seprű nélkül nem lehet rendet teremteni. De tegye csak a kezét a szívére, nem kivétel az ilyesmi?

És nem javult máris a helyzet? Ha ma végigmegyek Berlinen, igazán alig látni valamilyen különbséget. És ezért ez a jajveszékelés. Tiszta ostobaság, amit csinálnak. Csak ingerlik az ordítozásukkal az embereket. Aki felüti az újságokat, azt hiszi, Németországban már az utcán sem lehet járni, hogy meg ne támadnák. Szerintem ez nem helyes.

Weinberg úr gömbölydeden ült a szép napsütésben, és fejét csóválta a világ oktalansága felett. - Gustav elgondolkodva hümmögött, és homlokán megjelentek a függőleges ráncok. - Ön tehát úgy találja, hogy ezekkel egy tálból lehet cseresznyézni? Érdekes, igazán érdekes. Mondja csak, Weinberg - folytatta elevenebben -, ugye, van egy fiókvállalata Münchenben? Milyen ott az élet? Járt az utóbbi időben Münchenben? - Jártam - felelte Weinberg -, Münchenen keresztül utaztam ide. - Akkor talán meg tudná mondani - folytatta Gustav barátságosan -, hogy van Michael ügyvéd? Lehúzták a zakóját, nevetségesen rövidre levágták a nadrágját, úgyhogy kilógott az alsónadrágja, és plakátot akasztottak a nyakába: „Soha többé nem panaszkodom a jó nemzetiszocialistákra." Így vezették végig a város szívén. Elég ziláltnak látszott. Láttam róla a fényképeket. Hát azt tudja-e, hogy van München főrabbija? Őt kivitték a városból, fegyvert fogtak rá, végül nagyon nyomorúságos öltözékben egy jó óráig állatták a városon kívül. Hideg éjszaka volt. És Alfréd Wolf ügyvédről nem hallott semmit? Valamilyen ügye volt egyik keresztény kollégájával, különféle anyagok voltak ellene a kezében. A kolléga most igazságügyminiszter lett. Wolf ügyvéd erre eltűnt egy koncentrációs táborban. Hallott már valamit a koncentrációs táborokról, Weinberg? Németországban ugyanis most koncentrációs táborok vannak, eddig negyvenhárom. Egyszer meg kellene néznie egyet, Weinberg. Hány kilométer Oranienburgig? Harmincegynéhány, gondolom. Ha egyszer kirándul a kocsival a tóhoz, álljon meg Oranienburgban. Ott mindenfélét láthat erőlködés nélkül. Szóval, Wolf ügyvéd a dachaui koncentrációs táborba került. Ez az egyik legrosszabb tábor. „Uramisten, kösd meg a nyelvem / Dachau pokla el ne nyeljen" - imádkozzák Bajorországban. De Wolf ügyvédnek nem volt megkötve a nyelve, és Dachauba került. Gazdag ember, és sok összeköttetése van. Megmozgatták az összeköttetéseket. Volt egy kis lótás-futás. Maga a Führer interveniált az érdekében az igazságügyminiszternél, de az ragaszkodott hozzá: ez az ember az enyém. - Mindenesetre három nap múlva megjelent egy rendőr Wolf doktor édesanyjánál, és megkérdezte, hogy a fia már régebben is szívbajos volt-e. Az asszony azt gondolta, a fia szívbajra hivatkozott, hogy jobban bánjanak vele. - Igen - mondta buzgón -, mindig gyenge volt a szíve. - Szóval akkor azért - válaszolta a rendőr. - Tudniillik meghalt. - Kiadták a hulláját is, persze leplombált koporsóban, és esküt helyettesítő nyilatkozat ellenében, hogy nem nyitják ki a koporsót. Nem hallott erről Münchenben, Weinberg?

Weinberg gyáros kényelmetlenül fészkelődött a padon. Oppermann nem beszélt halkan, és itt szinte mindenki értett németül. Hát persze, hogy is felejthette el, hiszen ez az Oppermann, a hülye, maga is exponálta magát, még éppen kapuzárás előtt. - Persze, persze - helyeselt -, szörnyű dolgok történtek. Senki sem tagadja. Én magam is mondtam. De csak az első napokban. A kormány most már rég leállította az ilyesmit, biztosítom önt. És ha külföldön nem ugrálnának annyira a zsidók, alábbhagyna az egész antiszemita mozgalom. Tudom. Beszéltem illetékesekkel. Örülnének, ha teljesen lefújhatnák ezt a programpontjukat. De a külföldiek nem teszik lehetővé. Tovább uszítanak, ahelyett hogy megkönnyítenék a megegyezést. Én mondom önnek, Oppermann, mindannyiunk érdeke, az öné is, hogy megcáfoljuk a túlzásokat. A jajveszékelés csak azoknak a zsidóknak árt, akik ottmaradtak. Elvégre egyszer ön is vissza akar térni.

Gustav hallgatott. Weinberg úr azt hitte, az érvei hatottak, és megpróbálta végérvényesen lecsillapítani. - Egyébként, ami Wolf ügyvédet illeti - mondta -, az ő esete természetesen rendkívül sajnálatos. De egymás között szólván, azt mondják róla, hogy különlegesen gonosz fickó volt. Az egyik legellenszenvesebb kortárs, mondták nekem. - Lehet válaszolta Gustav. - Tudja, Weinberg, nem olyan egyszerű ügy ez a rokonszenv. Megeshet például, hogy egyik-másik embernek ön sem maradéktalanul rokonszenves. De helyesnek tartaná, ha példának okáért én ezért önt itt a tóba hajítanám? Weinberg felállt. - Kénytelen vagyok egyet-mást a pánikhangulatának betudni - mondta méltóságteljesen. - De komolyan megnyugtathatom önt, Oppermann, hogy aki nem exponálja magát, azt nemigen fenyegeti veszély. Ha hiszi, a nem, én jóformán semmit sem éreztem az antiszemitizusból. Én mondom, Oppermann, nemsokára ön is visszatérhet Németországba. Meglátja, a hálókocsi kalauz ugyanúgy megköszöni majd önnek a borravalót, mint azelőtt, és közlekedési rendőr is ugyanolyan barátságosan ad majd felvilágosítást a sofőrjének, mint egy évvel ezelőtt. - Igaza van - mondta Gustav -, ne legyünk telhetetlenek.

Miután Weinberg úr eltávozott, homlokán a függőleges ráncokkal a derült tájat nézte maga előtt. Ideges pislogása rosszabbodott. Az utóbbi időben keveset tornázott. Lehorgasztotta nagy fejét, mintha keresne valamit. Weinberg úr fecsegése mélyebben felkavarta, mint ahogy bevallotta magának.

Sokan viselkedtek úgy, mint Weinberg úr. Végigautóztak Berlin nyugati részének széles útjain, nagy lakásokban éltek, és nem akarták meglátni, mi történt más negyedekben, saját házuk pincéjében. Szerintük Németországban nyugalom és rend volt. Nagyon felbosszankodtak, ha a koncentrációs táborokban levő százezer emberről hallottak, és a negyvenmillióról, akiket ezzel fenyegettek, hogy nyugton maradjanak. Hallgattak, magukba temették, amit tudtak, olyan mélyen, hogy végül már maguk sem hitték. Mindannyian szövetkeztek, alkudozva és elnézően, hogy ostobán és pimaszul meghamisítsák az igazságot. - Szétzúzták a civilizált világ mértékegységeit - tisztán hallotta Bilfinger sváb hangsúlyát, látta az embert a sárga mérőléccel, és látta, ahogy felírja: két és fél méter.

Ott ül lehorgasztott fejjel, sötéten a padon. Halkan csikorgatja a fogait. Talán hiábavaló, talán nem okos, mégis beszélni kell. Kényszerítik a foglyaikat, hogy ládára állva térdhajlítgatást végezzenek, és közben kiabáljanak: „Én, marxista disznó, elárultam a hazámat!" Nem lehet csak úgy élni és hallgatni és nézni, ahogy otrombán és pimaszul meghamisítják az igazságot.

Elmerülten bámult maga elé. Valahol ütött egy óra. Előszőr gépiesen magába itta az óra ütését, csak később hatolt el a tudatáig. Erőt vett magán. Szokásos ebédideje már régen elmúlt. Hirtelen észreveszi, hogy éhes, elindul hazafelé. Gyors, kemény léptekkel halad visszafelé a sétányon. Gúnyolódik magán. Mi baja tulajdonképpen? Mit akar? Mibe gabalyodott bele? Ő csak egy berlini kereskedő 1933-ban, irodalmi érdeklődésű, eléggé vagyonos. Hiún és meggondolatlanul aláírt egy fölöttébb felesleges okmányt, s ezért néhány kellemetlensége támadt. Ezért akar a próféták közé kerülni? Mi keresnivalója a gazdagoknak a próféták között? Egyébként ez a helyes értelmezés. „Saul a próféták között" annyit jelent: mit keres a gazdag a próféták között? De Frischlin azt mondta, hogy ő „megfigyelő". Ezért beszélt vele Bilfinger. Nyilvánvalóan feltételezik, hogy ez kötelez. Ostobaság. Milyen romantikus, milyen korszerűtlen. Ha már mindenképpen magasabbrendű dolgokra vágyik, Oppermann doktor úr, akkor szíveskedjék elővenni a Lessingjét. Frischlin doktor úr is jobban tenné, ha kissé többet foglalkozna Lessinggel, mint a világrenddel. Mások hivatottak arra, hogy megmondják, hogy kikiabálják, mi van, hogy felrázzák a világot. Hogy jön ön ehhez, Oppermann doktor úr? Ki bízta meg önt?

Ebédelni ment. Jól és jó étvággyal evett. Az éhséggel együtt elmúlt gyerekes, romantikus hangulata is. Lefeküdt, elaludt, jól aludt, nem álmodott.

Bilfinger ébresztette fel, aki elhozta az okmányokat. Megint azonnal megelevenedett benne minden, és legszívesebben egyetlen pillanatot sem veszítve nekirontott volna a dokumentumoknak. El kell olvasnia, mielőtt Johannes Cohen megjön, nehogy összekuszálhassa az érzéseit. De Bilfinger nem engedte. Bilfinger nem ment el. Bilfinger maradt. Oppermann doktor egyszer meghallgatta, kötelessége tovább is meghallgatni; Gustavot is ugyanúgy érintik a dolgok, mint őt. Bilfinger, a szenvedélyes jogász ülve maradt, aranykeretes szemüvege mögül Gustavra nézett, száraz, nyomdakész mondatokban beszélt. A németek ősidők óta hajlanak arra, hogy az írott jogot egyetlen vezér tekintélyével pótolják. Már a rómaiak korában azt tartották, hogy a mindenkire kötelező jog az egyéni becsület ellen irányul, és nemcsak azért gyűlölték őket, mert a római jogot, hanem mert egyáltalán jogrendszert akartak náluk bevezetni. Szívesebben engedik, hogy egy feljebbvalójuk, akiben hisznek, saját érzelmei alapján ítélkezzen felettük, mint ésszerűen megállapított paragrafusok alapján. A Führer azonban, sajnos, helyesli a gyilkosságot. Azokat a nácikat, akiket egy munkás állati meggyilkolása miatt elítéltek, a Führer bajtársaiként köszöntötte. Az ilyesmi megerősíti a népben azt az érzést, hogy az ítélet nem fontos, csupán a Führer „mindenkori sugallata". Ez vezet azután olyan eseményekhez, mint amilyeneket Württembergben élt át.

Elmondta még, hogy nehezére esett eljönnie Németországból. Nemcsak Németországot hagyta el, nemcsak a fényes pályafutás, a szép birtok reményét, amely több mint száz éve családja otthona volt, egy lányt is elhagyott, akit szeretett. Most választás elé állította, hogy vagy utánajön, és lemond erről a Németországról, amíg újból jogállam lesz, vagy feloldja őt kötelezettségei alól.

Ezt fejtegette Bilfinger Gustavnak gondterhelten, fáradhatatlanul, sváb tájszólásban és szakavatottan.

Bilfinger beszéde alatt Gustav az okmányokat nézte. Ott feküdtek, ahogy elképzelte, vaskosan, súlyosan a filigrán szállodai íróasztalon. Ahogy Bilfinger elment, nekiesett. Felvette, elolvasta. Igen, ugyanaz az izgalom áradt belőlük, mint tegnap Bilfinger beszámolójából. Megint megelevenedtek előtte a száraz szavak. A szervezett szadizmus, a rafináltan kiagyalt megalázás-rendszer, az emberi méltóság bürokratizált szétzúzása, minden, amiről az okmányok szárazon, hivatalos hangon beszámoltak, mozgalmas képekké változtak benne. Látta, az ideghártyáján érezte őket. Sok jegyzőkönyv volt, gyötrelmesen sokáig, gondosan elolvasta valamennyit, két óra kellett hozzá, míg végzett velük.

Utána nehézkes, gépies mozdulattal kinyitotta a fiókot, hogy beletegye. De a fiók kicsi volt, és már volt benne egy csomó levél. Kivette a leveleket. Az a levélköteg volt, amelyet Frischlin továbbított neki. Legfelül hevert az a figyelmeztető levelezőlap, amelyet annak idején ötvenedik születésnapján diktált: „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük."

Úgy érte, mint a villámcsapás. A berni pályaudvar sínei, a Frischlin és közötte húzódó, végtelenbe nyúló, elszakíthatatlan szálak, Bilfinger, a követ. - Ki bízott meg? - kérdezte magától kényelmesen néhány órája, és evett, és lefeküdt aludni.

A levelezőlapra meredt. Klaus Frischlin szokása szerint alágépelte annak idején a nevét, és helyet hagyott fölötte, hogy aláírhassa. Gustav felvette a tollat, aláírta a lapot. Rátette Bilfinger jegyzőkönyveire, mindent rendesen elhelyezett a fiókban.

A nevetségesen apró íróasztal üveglapjára könyökölve ott ült a fiók előtt, sűrűn, fájdalmasan pislogott.

Este kiment a pályaudvarra Johannes elé. Még nagyon korán volt, a vonat késett. Végre befutott. Kereste barátja élénk, sárgásbarna arcát, izgatottan várta, milyen gonosz tréfával fogja köszönteni. Sokan szálltak ki a vonatból, ismerősök is, sötét volt, nem tudta az egész pályaudvart áttekinteni Sokáig kereste, de eredménytelenül. Csodálkozva, nagyon csalódottan tért vissza a szállodába. Lehet, hogy Johannes nem vette őt észre, és rögtön a szállodába ment. De ott sem találta. Johannes nem érkezett meg.

Másnap reggel sem jött meg. Gustav táviratozott. Egész nap várt. Semmi válasz. A következő nap távirat érkezett: „Súlyos akadályok miatt Johannes a közeljövőben nem mehet. Richard." Gustav megijedt. Richard Johannes fivére volt. Mik lehetnek azok a súlyos akadályok?

Két nap múlva Strassburgból kapott egy levelet, amelyben egy ismeretlen Richard Cohen megbízásából közölte vele, hogy Johannest csütörtökön az SA letartóztatta, és valószínűleg a herrensteini koncentrációs táborba vitték.

Ami őt illeti, válaszolta Gustav Friedrich Wilhelm Gutwetter levelére, kéri Gutwettert, használja tetszése szerint a könyvtárát, helyesebben mondva azt, ami a könyvtárából megmaradt. Csupán tudomása szerint jelenleg, sajnos, más szervek tartják magukat illetékesnek rá, hogy erre engedélyt adjanak, avagy megtagadják. Ha Gutwetternek sikerülne belépési engedélyt kapnia a Max-Reger-Strasséra, nézze meg alaposan a könyvtárát, azt, ami megvan belőle, és azt, ami hiányzik, de elsősorban az elszakított, széttépett köteteket. Sok könyvgyűjtemény van Németországban ilyen megrongált állapotban, és ugyanilyen állapotban vannak a tulajdonosaik is, hacsak nem menekültek el idejekorán. Mint Gutwetter hangzatos szavakkal megírta, milyen lesz az Új Ember", szíveskedjék megírni azoknak a régi embereknek a szenvedéseit is, akiknek teljesen ártatlanul fizetniük kell ennek az ,,Új Embernek" a kialakulásáért. Gutwetter e levelet olvasván megcsóválta nyugodt, barátságos fejét. - Mi lelte a barátunkat? - kérdezte csodálkozva Sybiltől. - Mitől ilyen ingerült? Hogy kívánhatja tőlem, hogy csak kozmikus eseményekhez illő szavakkal írjak le apró, egyéni élményeket? Komolyan azt kívánja, hogy azért, mert őt néhány kellemetlenség érte, letagadjam a dionüszoszi élményt, amelynek hanglemeze szeretnék lenni?

Friedrich Wilhelm Gutwetter új lendületbe jött. Törvényszerűen haladt tovább azon az úton, amelyre törvényszerűen rálépett. Ünnepelte az „Új Embert", a természetesebb, ősi, vad ösztönei mellett kitartó Új Ember megszületését, ahogy kezdettől tette. Semmi egyebet. Nem lepődött meg, hogy a történelem végre valóra váltja költői látomásait. Viszont a nácik meglepődtek, hogy ilyen szájra találtak. Szinte minden tudós, minden rangos művész elfordult náciktól; milyen szerencse, hogy hirtelen itt volt egy nagy író, aki hitet tett mellettük. Amit Gutwetter ártatlanul, kozmikus érzelmei folytán írt, hirtelen jelentős politikai költészet lett. A kormány utasítást adott, hogy futtatni kell. Futtatták. Minden újság leközölte nyilatkozatait, a nácik nagy tiszteletben részesítették, egy csapásra népszerű lett.

Noha nem volt benne kicsinyes becsvágy, mégis elnéző mosollyal ringatódzott a sikerben. Eltűrte, hogy díszvendégként meghívják a náci miniszterek nagy estélyeire; nyugodt feje, nagy szeme jelentékenyen emelkedett ki jellegzetes régimódi ruhájából, a fényképészeknek öröme telt benne. Belenyugodott, naivul hízelgett neki; így örül egy felnőtt a gyermekek játékának, mondta ismerőseinek.

Kései, csodálatos felfelé ívelő pályáján megpróbálta magával vinni Sybilt. Sybil készségesen alkalmazkodott hozzá a maga kedves, meghitt módján. Amíg Gustav mellett élt, osztotta az ő liberális nézeteit, kimondhatatlanul ostobának és faragatlannak látta a nácikat. Ez nem zárta ki, hogy százéves távlatban Gutwetter látomásai valósággá ne váljanak. Sybilt nem nagyon érdekelte a politika, nem kötelezte el magát. Nem volt látnok, mint Gutwetter; amit a költő már világosan látott, számára még sokáig ködfolt maradt. Hűvösen, szaporán, gyermekesen gúnyolódott a nácik számtalan groteszk ostobaságán, és Friedrich Wilhelm Gutwetter szívből vele nevetett.

De Gutwetter nagyvonalú együgyűsége hamar elveszítette kezdeti vonzerejét. Kezdte ízléstelennek, zavarosnak érezni hosszú körmondatait, magasztos érzelmessége untatni kezdte. Amit irodalmi téren tanulhatott tőle, azt megtanulta. Örökké egyforma gyermeteg csodálata untatta. Vágyódott Gustav, Gustav liberalizmusa, nagyvilágiassága után. Gustav csendes hozzáértéssel dicsérte erényeit, és ugyanilyen csendesen kifogásolta, ami nem tetszett neki. Gutwetter vélemény nélküli imádata után kétszeresen szüksége lett volna erre a bíráló barátságra. Sajnálta, hogy olyan kevéssé érdeklődött Gustav ügyei iránt, hogy a hűséges Frischlinnel olyan laza kapcsolatot tartott.

De Gustav békés természetű. Gyakran előfordult, hogy ő annyira el volt foglalva magával, hogy alig törődött a férfival. Sohasem vette tőle zokon. Most sem fogja. Hosszú hallgatás után táviratozott neki: annyira jutott a munkájával, hogy most már utánamehet.

Gustav akkor kapta meg ezt a táviratot, amikor a legtávolabbra került tőle. Bilfinger jegyzőkönyvei az íróasztalában hevertek, senkije sem volt, akivel beszélhetett volna róla. A barátja, Johannes Cohen koncentrációs táborban volt Szászországban, a herrensteini erődben. Ha behunyta a szemét, maga előtt látta, ahogyan lesoványodva egy ládán áll, groteszkül térdhajlítgatást végez, nemes fejét kopaszra nyírták, csak a fejebúbján hagyták meg horogkereszt alakban a haját, és minden térdhajlítgatás után felkiált: „Én, Johannes Cohen, disznó zsidó, elárultam a hazámat!" - Hátborzongató volt. Johannes Cohen paprikajancsiként festett, mint egy híres táncos, akit Gustav egyszer egy pantomimjátékban látott, hajlékonyan, ruganyosan felugrott, papagájként elrikácsolta a mondókáját. Gustavnak nevetnie kellett, és a nevetés nagyon fájt. Johannes Cohen letartóztatása óta Gustav még jobban ide-oda hányódott a józan gondolkodás és a szenvedélyes felháborodás között. Ilyen hangulatban érte őt tehát Sybil, az ő kis vékony Sybiljének a távirata. Nem, most nem tud együtt lenni vele. Ezekről a dolgokról nem tud vele beszélni, másról meg nem tud beszélni, csak erről. Nemrég nagy szüksége lett volna rá, akkor félreállt. Most nem tehet egyebet, minthogy félretolja. Halk, óvatos gesztussal ezt tette.

De Sybil semmit sem látott ebből a gesztusból, csak az elutasítást látta. Lebiggyesztette a száját, mint egy duzzogó gyerek, és lassan sírni kezdett. Megállás nélkül sírt, hasra feküdt, a párnája egészen átnedvesedett. Csalódottsága azonban fokozatosan haraggá változott. Gustavot Németországban törvényen kívül helyezték, aki mellé állt, érintkezett vele, veszélybe sodorta magát. Ő vállalni akarta ezt, hozzá akart utazni, Gustav pedig hanyag, gőgös gesztussal visszautasította a barátságát. Sohasem igyekezett komolyan beleélni magát az ő helyzetébe. Éppen azért, mert lelke legmélyén tudta, hogy saját hibája miatt vesztette el, felháborodott Gustav viselkedésén. Nem válaszolt a levelére.

Már nem unta, ha Gutwetter nyugodt, régimódi modorában udvarolt neki. Nemsokára Gutwettert már csak vele együtt lehetett látni.

 

Amikor Berthold Oppermann annak idején nem jelent meg az aulában, hogy bocsánatot kérjen, Vogelsang tanár mélységesen felbőszült. Odarendelte a náci sajtó tudósítóit, felsorakoztatta az intézet tanári karát és diákjait, előkészített egy katonás, gyújtó beszédet, és ez a zsidó kölyök most egyszerűen arra vetemedik, hogy meglógjon és becsapja őt a felemelő ünnepéllyel. Amikor telefonáltak a lakására, és megtudták, hogy Berthold Oppermann halálos beteg, Vogelsang csak megvetően mosolygott. Ilyen cselnek nem ugrik be. Harciasan nyekeregve kijelentette, hogy a pimasz fickó betegséget színlelve nem tud kibújni a bűnhődés alól. Amikor azután három nap múlva a színlelt betegség Berthold halálával ért véget, a hetedikesek nagyon rossznéven vették Vogelsang kijelentését. Amikor az osztályba lépett és beszélni kezdett, ugyanolyan tompa, mozdulatlan arccal előidézett zúgás támadt, mint ami annak idején a Frigyes Császár Gimnázium tanárát, Schultest arra késztette, hogy könnyes szemmel a fal felé forduljon. Vogelsang nem fordult a fal felé. Arcán még vörösebb lett a heg; szavát adta magának, hogy örökre porba tiporja a bomlasztás szellemét.

Hamar alkalma nyílott rá. Azok a könnyek ugyanis nem akadályozták meg, hogy Schultes tanárból oktatásügyi miniszter ne legyen. Bernd Vogelsang évek óta jól ismerte Schultest. Berlinben pedig még jobban összebarátkoztak, semmi sem állt útjában, hogy áthelyezzék a minisztériumba.

De előzőleg tabula rasát kell csinálnia, itt, a Lujza Királynő Gimnáziumban. Ezt tűzte ki legelőször célul maga elé, amikor Berlinbe jött. Egy német férfi nem hagyja félben a munkáját.

Itt van először is Werner Rittersteg ügye. Magától értetődően megszüntették ellene az eljárást, pajtásainak elismert vezére, Mellenthin pedellus vigyázzba vágja magát előtte, majdnem olyan hosszan, mint Vogelsang előtt. De Rittersteg németből és matematikából vitathatatlanul elégtelenre áll; az érvényben levő szabályok szerint nem léphet a nyolcadik osztályba. Vogelsang a maga részéről úgy vélte, hogy ilyen esetben nem helyénvaló a kicsinyeskedés, az ősi Rittersteget nem lehet szégyenszemre megbuktatni. Nem pusztán a holt tudás a fontos, jelentette ki, a könyvekből szerzett tudás hiányát bőségesen pótolja az eszmei többlet. De Francois rektornál jeges csodálkozásba ütközött. Az a diák, aki két tantárgyból elégtelen, nem léphet felsőbb osztályba. A rektor szívósan, kicsinyesen ragaszkodott a rendelkezés szövegéhez.

Bernd Vogelsang csak gőgösen mosolygott ezen a makacsságon. Minek a hatalom? A romlás és a német gyalázat korszakából származó rendeletek annyit jelentenek a nemzeti forradalom számára, mint pókháló a géppuska előtt. Hiszen ők ülnek a törvénygépezet kerekénél. Egy kicsit fordítanak rajta, és a régi rendeletek egész tára makulatúra. Az ostoba paragrafusok vadonában csapdába akarnak ejteni egy ifjú hőst, meg akarják nehezíteni pályafutását, tevékenységét az Új Németországért, mert iskolai tudása nem birkózott meg a vizsga véletleneivel? Nevetséges volna. Alapvetően fel kell számolni az ilyen rosszindulatú szabotázst. Vogelsang felvetette az oktatásügyi minisztériumban, hogy rendeletileg könnyítsék meg a gimnáziumokban és az egyetemeken azok számára a vizsgát, akik a nemzeti ügy szolgálatában különös érdemeket szereztek. Régimódi miniszteri tanácsosok kifogásolták, hogy egy ilyen rendelet következtében néha olyan orvosok kezébe kerülhetnek a betegek, akik nemzeti szempontból ugyan megbízhatóak, tudományos szempontból azonban nem. Vogelsang hazafias buzgalma könnyedén kiütötte a nyeregből ezeket az aggályokat.

Amint kiadták a rendeletet, újból megjelent Francois-nál. Még egy másik ügyet is el kellett intéznie, személyes vitáját a rektorral. Ebben a menetben is ugyanolyan győzelmet arat majd, mint az elsőben. Amíg Tilsitben élt, csak olyan diadalt tudott elképzelni, hogy ellenfele tarkójára tett lábbal, acélkeményen áll a legyőzött előtt. Berlinben megismerte a győzelem más, halkabb, elegánsabb módját. Most ott ül a nagy rektorátusi szobában, hogy utolsó cseppig kiélvezze ezt a győzelmet, inkább világfiasan, mint katonásan, átvetett lábbal, karját összefonva, a láthatatlan kardot letéve. Búzaszőke bajuszkája alatt egyenesen lekötelező mosoly bujkál, és a gallérja csakugyan megint két milliméterrel alacsonyabb. - Mielőtt elhagyom ezt az intézetet - kezdi nyekergő hangján olyan vidáman, amennyire csak lehet -, súlyt helyezek rá, hogy még valamit tisztázzak, rektor úr. Annak idején nem tudtunk megegyezni, hogy kívánatos-e ilyen intézetben, mint ez az iskola, a Mein Kampf tanulmányozása. Emlékszik, rektor úr?

Francois bólint. Kék szemével komolyan, nem ellenségesen, még csak nem is rosszindulatúan néz Vogelsangra. Az most azon van, hogy utolsó, legnagyobb győzelmét ízlelgesse. Mert szíve mélyén még mindig szúrja a tüske, hogy akkor nem talált megfelelő választ a tisztelt könyv ócsárlására. Ez az ember harcképtelenné tette annak idején a nyelvészek fölött álló Zsigmond császárról szóló anekdotával. Most későn, de találó választ tud adni rá. - Engedje meg - folytatja elegánsan -, hogy a konstanzi zsinatról szóló anekdotára, amelyre ön annak idején a Führert ironikusan a császárhoz hasonlítva utalt, az egyház történetéből egy másik anekdotával feleljek. A ciprusi zsinaton - lassan, minden szót megnyomva beszélt - az egyik püspök idézte a köszvényesek előtt az Üdvözítő szavait: „Vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!" De a „krabbaton" szót, amely ebben áll, a stilisztikai finomságokra áhítozó tudós egyházi fejedelem túlságosan közönségesnek tartotta, és az irodalmi „skimpous"-szal helyettesítette. Ekkor felugrott Szent Szpiridon, és rákiáltott: - Te tán különb vagy, mint az, aki krabbatont mondott, hogy szégyelled az ő szavait használni?

Francois figyelmesen hallgatta. Nagyon igazságos ember volt. Ez nem rossz válasz, egy nácitól feltűnően jó. Ült, átgondolta, hallgatott.

Vogelsang félreértette a csendet. Porrá zúzta Francois-t. A jókedvű tanár szinte megsajnálta, ahogy most megszeppenve ült, mikor ellenfele legfontosabb fegyverével, a nyelvvel is legyőzte. A nacionalista, ha már ellenfele mellén térdel, nagylelkű. Most majd csodálkozni fogsz, fiam. Néhány hónapig még meghagyja a helyén ezt az embert, elvégre miért ne, természetesen erős ellenőrzés alatt, hogy ne tudja tovább mérgezni az ifjúság lelkét. Persze, előbb vezekelnie kell. Bernd Vogelsang látni akarja összetörve. Enélkül nem engedi el. Ismerje be a vereségét, expressis verbis. - Ön tudja - mondta -, hogy az oktatásügyi minisztériumban a személyi ügyek intézését veszem át. Én jobban ismerem önt, mint legtöbb kollégája. De ahhoz a döntéshez, amelyet talán rövidesen meg kell hoznom, fontos valamit tudnom: hogy látja most a közöttünk levő vitás kérdést? Egyetért az én anekdotám Szent Szpiridonjával? Vagy kitart amellett, hogy annak a könyvnek az eszméit, amelynek a stílusát nem tartja megfelelőnek, nem szabad megmagyarázni a diákjainak?

Francois tulajdonképpen nem érezte tisztességtelennek Bernd Vogelsang viselkedését. Ez az ember még néhány hónap haladékot, esetleg hosszabb időt kínál neki. Csábító. De tudja, egyetlen áldozattal nem marad annyiban az ügy. Egyre többet fognak követelni tőle. Mindig újabb választás elé kerül majd, hogy elkövet-e valamilyen újabb tisztességtelenséget, vagy a szegénységet választja. És egyszer csak nem fog tudni uralkodni magán, és akkor keresztüldöfik. Eldőlt már a sorsa. Szegénységbe kell süllyednie, proletársorba, a gyermekeinek kemény, zord élete lesz, neki kemény, zord öregsége. Ez az ember tehát most még egy kis időt kínál neki. Egyetlen apró engedménybe kerül. Tett már több engedményt is, a legutolsót Oppermann esetében. Több engedményt nem tesz. Még nem lépte túl a határt, még rajta múlik, hogy teszi meg az utolsó lépést, egyenesen vagy botladozva. Ha már odaát lesz, bizonyára lelkileg is lesüllyed; elég öreg hozzá, hogy tudja, a nincstelennek nincs reménye rá, hogy tisztességes maradhasson. Ezért legalább az utolsó lépést egyenesen akarja megtenni. - Kedves öntől, kolléga - mondja -, hogy mintegy tetszésemre bízza, itt maradhatok-e még egy ideig. - Feláll, önkéntelenül átmegy Voltaire mellszobra alá, mintha menekülne. - Kétségtelen - folytatja -, hogy ennek a szobának a nyugalma és biztonsága megéri azt a kis sacrificium intellectust,⁴ amit ön kíván tőlem. De nézze, kolléga - még egyszer olyan udvariasan beszél, kecskeszakálla fölött parányi mosoly bujkál -, én nem vagyok elég hajlékony, talán túl kevés bennem az „északi furfang", hogy meghozzam ezt a kis szellemi áldozatot. Sajnálom, de kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá: azért vagyunk itt, hogy a fiúkat tisztességesen megtanítsuk németül. Annyi erkölcsi eszmét írtak meg tisztességes német nyelven, hogy le tudunk mondani az ön Führerének eszméiről. Mert kancellár vagy nem kancellár ez az író, kínszenvedés elolvasni a könyvét. Ennek a könyvnek a tanulmányozása tönkreteszi az ifjúság stílusát.

Megint elhangzott hát az a mondat, amelyet Bernd Vogelsang el akart némítani. Ez az ember a földön fekszik, kiszámolták, de nem hallgat. Vogelsangnak voltaképpen imponál a viselkedése. Erről látni, hogy még egy francia család is akklimatizálódik, ha százötven évig németek között él. - Őszintén sajnálom - fejezte be nyekeregve, tartózkodóan, de nem rosszindulatúan utolsó látogatását ebben a szobában -, hogy kitart a téves tanok mellett. Ilyen körülmények között nehéz lesz átvennem önt az Új Németországba. De amennyire meggyőződésem engedi, megpróbálom tiszteletteljessé és nem túlságosan nehézzé tenni önnek a távozást. - S ez komoly szándéka volt.

Francois természetesen semmit sem mondott Viharfelhőcskének Vogelsang ajánlatáról és saját

⁴ Szellemi áldozathozatal

válaszáról. A fordulat napjai egyébként kellemesebben

alakultak, mint gondolta. Miután ugyanis Viharfelhőcske arra a meggyőződésre jutott, hogy férje sorsa végérvényesen eldőlt, megváltoztatta viselkedését. Természetesen okosabb lett volna, ha Francois alkalmazkodik a jelenlegi időkhöz, de hát ő kezdettől tudta, hogy látszólagos határozatlansága ellenére kemény legény; hiszen éppen a szívóssága miatt ment hozzá férjhez. Természetesen meg kellett próbálni összhangba hozni a korral. De ha nem sikerült, ha már eldőlt a dolog, mint most, akkor nincs értelme tovább kínozni. Ezért szinte gyöngéd lett. Megpróbálta vigasztalni Francois-t. Most nyugodtan befejezheti kéziratát - „Az ókori hexameterek hatása Klopstock szóhasználatára" -, hiszen másra úgysem jó, vélte. Ezalatt ő majd igyekszik valamilyen magániskoIában vagy külföldön állást találni Francois számára. Nem lesz könnyű soruk. De három évig van idejük, addig mindenképpen kijönnek a félretett pénzből, és Francois talán mégis kap majd nyugdíjat, és ő mindenképpen talál majd kiutat.

Francois-nak jólesett ez a vigasztalás. Mindig tudta: Szókratész nem ok nélkül vette feleségül Xantippét.

 

Jacques Lavendel közölte Friedrich Pfanz gazdasági vezetővel, hogy elhagyja Németországot, és felszámolja német üzleteit. Friedrich Pfanz is azok közé tartozott, akik dróton rángatták a nácikat, és Jacques Lavendel bizalmas üzletfele volt. Jacques Lavendel tehát, aki még amerikai állampolgár is volt, veszély nélkül Németországban maradhatott volna. Ő nem akart. - Én igazságos ember vagyok, Pfanz - mondta. - Tudom, nem mindenki van benne ezekben a disznóságokban. Elismerem, hogy ez a nép alapjában véve tisztességes. Tizennégy évig kénytelen volt eltűrni a legvadabb uszítást a zsidók ellen - ön csak tudja, hogy mi folyt, hiszen ön is felelős érte -, és valójában csoda, hogy mindezek után csak ennyi történt. Well. De pillanatnyilag túlságosan rossz számomra itt a levegő. Én kapitalista vagyok. Megértem az indítékaikat. Tudom, hogy ezt a korhadt gazdaságot nem tudták másképp szanálni, csak úgy, hogy segítségül hívták ezt a tetves csőcseléket. De nézze, én kapitalista is vagyok, meg zsidó is vagyok. Ha azt mondja nekem: agyonütjük a zsidókat, de csak a szakszervezeteket akarjuk szétverni, ettől az én zsidóim nem élednek fel újra.

Pfanz gazdasági vezető szerette volna Lavendel urat az országban tartani. A lelkére beszélt, hogy ez az egész csak átmeneti állapot, hogy hamarosan újból megtanítják kesztyűbe dudálni a csürhét, hogy a Reichswehr készen áll, hogy leverje az SA-t, hogy utána megint a tisztek fognak uralkodni a káplár helyett, hogy elhatározta, hogy ő maga is belép a kormányba. És felajánlotta Lavendel úrnak, hogy őt is bevonja abba a nagyon nagy biztosítási ügyletbe, amelynek keresztülvitele miatt magára veszi a kellemetlen miniszteri tisztség terhét.

Jacques Lavendel azonban nem hajlott. - Elhiszem, önnek, Pfanz - mondta rekedt hangján -, hogy ha ön belép a kormányba, megzabolázza ezeket a híres nácikat. De nézze, én már nem vagyok fiatal, már nem vagyok kapzsi, már nem vagyok kíváncsi. Nekem elég, ha valamelyik külföldi mozi híradójában megnézem, amit csinálnak, ahogy nagytakarítást rendeznek. Szívesebben menetelek csak lélekben az önök soraiban. Tehát, járjon szerencsével, Pfanz, és viszontlátásra, amikor levitézlettek.

Előre számítva a fejleményekre, alaposan előkészítette üzletei felszámolását. Ezeknek az üzleteknek a szervezeti felépítése rejtélyes volt. Egész sor nagy ingatlan-részvénytársaságot ellenőrzött, és most kiderült, hogy tulajdonképpen fizetésképtelenek. Nagyon nagy hivatalos szubvencióra volt szükségük, vagy a jelzálogbankok elveszítik a pénzüket. Mivel pedig sok jelzálogbankot a Birodalom vagy a tartományok szubvencionáltak, Jacques Lavendel visszavonulása német ügyleteiből érzékeny veszteséget jelentett a Birodalomnak. Jacques Lavendel fejcsóválva, apró, alig észrevehető mosollyal vette ezt tudomásul.

Igazán nem volt kapzsi. Klárával együtt elhatározták, hogy néhány évig vakációznak. Legelőször visszavonulnak Lugano melletti szép birtokukra. Meghívták a három Oppermann fivért, hogy húsvétra jöjjenek el hozzájuk, erre az időre Heinrich is ott lesz. Jacques Lavendel fia tetszésére bízta, hogy Európában vagy Amerikában fejezi-e be tanulmányait. Heinrich szívesebben maradt német nyelvű országban, Zürichben vagy Bernben fejezi majd be iskoláit. Jacques Lavendel örült ennek. Németország egyszerűen a rögeszméje lett.

Mielőtt elhagyták a Birodalmat, Heinrich még el akart intézni egy bizonyos ügyet. Az ügyészséghez intézett feljelentésének mindössze annyi eredménye lett, hogy Lavendelék lakásán megjelent egy bűnügyi detektív, és otrombán és felületesen kihallgatta Heinrichet. Egyéb következménye nem lett bejelentésének sem Werner Rittersteg, sem az ő számára. Werner még csak tudni sem látszott róla. Ilyen stádiumban semmiképpen sem hagyhatta itt Heinrich ezt az ügyet. Egyre erősödött benne az az elképzelés, hogy Werner Rittersteg vitte a sírba Bertholdot az Ifjú Sasokkal és a futballklubban tett kaján javaslatával. Mialatt erősen és eredménytelenül töprengett, hogyan tisztázhatná ezt, Werner maga jött segítségére.

A Langalétát nem hagyta közömbösen Berthold halála. De primitív logikával azt mondta magában, most hogy Heinrich elveszítette legjobb barátját, talán barátságosabban fogadja majd az ő udvarlását. Apja beváltotta ígéretét, oldalmotort szereltetett a Teupitzi-tó melletti egyik csónakházban álló csónakjára. Werner úgy mellesleg, mintha semmiség lenne, meghívta Heinrichet, ránduljanak ki egyszer a Teupitzi-tóhoz, és próbálják ki a motort. És nicsak - a boldog meglepetéstől elállt a szívverése -, Heinrich rövid töprengés után igent mondott, sőt felajánlotta, hogy kiviszi Wernert Teupitzbe.

Titokban tehát kölcsönvette apja autóját, és a két fiú kiautózott Teupitzbe. Heinrich nyugodtan és jól vezetett. Beszálltak a csónakba, durrogva cikáztak a barátságos tavon. Werner zavart és gátlásos volt, de Heinrich műszaki érdeklődése a csónak iránt keresztülsegítette zavarán. Heinrich ugyan szűkszavú volt, de nem barátságtalan. Később még beültek a nagy, jelenleg nagyon kihalt étterembe, világos sört és málnaszörpöt ittak, kolbászt ettek. Késő este lett, mire hazaindultak.

Werner kusza érzésekkel ült a kocsiban. Sporttársakként beszélgettek egymással, de ez volt minden; egyáltalán nem jutott olyan messzire, mint remélte. Most meg egyenesen úgy látszott, mintha Heinrich már sajnálná, hogy kijött vele. Mindenesetre rendkívül szótlan volt.

- Hová hajtasz? - kérdezte Werner újból felcsillanó reménnyel, amikor Heinrich most lekanyarodott a főútról. - Erre szebb az út - válaszolta Heinrich -, és nem sokkal hosszabb. - Már éjszaka volt, a fényszórók kihasították a fenyves egy részét a sötétből, a hold sarlója nagyon kicsi és keskeny volt. Heinrich egészen lassan hajtott. Werner elfogódottsága nőtt. - Megállhatnánk és járhatnánk egy kicsit - javasolta elszorult torokkal. - Jó - mondta Heinrich, megállt, eloltotta a lámpákat.

Bementek az erdőbe. A talaj nedves és göröngyös volt, elég hideg lett, és nagyon sötét. Kellemes, erős földszag és fenyőillat terjengett. Teljes csend volt, nesztelenül lépkedtek a lágy, nedves talajon, csak néha-néha reccsent valami a lábuk alatt, ha száraz gallyakra léptek. Egészen enyhe szél fújt.

Werner megbotlott néhányszor a sötétben. Heinrich hirtelen megragadta. Werner először azt hitte, azért fogja meg, nehogy elessen, de Heinrich elgáncsolta, úgyhogy hasra vágódott. - Mit csinálsz? Megbolondultál? - kiáltott fel Werner. Heinrich nem felelt, megmarkolta a nyakát, és belenyomta a fejét a nedves földbe, úgyhogy Wernernek elakadt a lélegzete. - Te disznó, te döfted Karper bendőjébe a kést. Te pusztítottad el Bertholdot. Nesze, most megtudod, milyen az, amikor elintéznek valakit. - Halkan, zihálva, indulatosan beszélt. Egyre mélyebbre nyomta Werner arcát a földbe. - Így, öregem, most elintézlek - beszélt hozzá. - Azt mondják majd, hogy a nemzeti ügyért döglöttél meg. Rám senki se gondol. Azt fogják mondani, hogy a kommunisták tettek el láb alól. Lehet, hogy ez vigasz neked. De aki meghalt, az halott, és Vogelsang beszédei nem sokat fognak használni neked. - Még erősebben leszorította. Werner kapálódzott, nem tudta a karját kiszabadítani, nem tudott levegő után kapkodni.

Heinrich hirtelen elengedte, leugrott a hátáról. - Állj fel! - parancsolt rá. De a Langaléta fekve maradt, és nem mozdult. - Állj fel - förmedt rá Heinrich másodszor, és felrántotta. - Te rongy - mondta. Werner ott állt előtte siralmas állapotban, remegve, arcát felhorzsolta a rőzse, vérzett, a homlokán széles karcolás húzódott, a ruhája teli volt sárral. - Töröld le magad és gyere - parancsolta Heinrich.

Nyersesége mögött tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát. Tisztázni akarta a dolgát, nem sikerült. - Gyere - ripakodott rá a Langalétára. Segített neki egy kicsit letisztogatni magát. Támogatta, visszasegítette a kocsihoz.

Némán hajtottak haza. Az első villamosmegállóhoz érve Heinrich letette.

 

A Friedrich-Karl-strassei lakásában Markus Wolfsohn úr fekete fejtámlás karosszékében ül. A vacsora szegényes volt, hajszálvékonyan kent vajas kenyér. Wolfsohnné most minden pfenniggel takarékoskodik, a legszigorúbban ellenőrzi a kasszát.

Ma este megint megmondja Wolfsohn úrnak a véleményét. Most gyakran teszi. Nagyon határozottan, de nem hangosan. Nem szükséges, hogy odaát Zarnkééknál hallják. Wolfsohn úr úgyis megérti, ha halkan beszél; ezerszer elmondta már ugyanazt. El kell menni, kereket kell oldani, inkább ma, mint holnap. A házbeli asszonyok, annak ellenére, hogy majdnem mindegyiknek a férje horogkeresztet visel, még szóba állnak vele, de csak titokban; ha valaki arra jön, abbahagyják. Hoppegartné szerint még sokkal rosszabb jön. Mindenki azt tanácsolja, hogy lépjenek le. De hogyan? És hová? Kétezer-hatszázhetvennégy márkájuk van a bankban. Ha rá hallgattak, és jobban takarékoskodtak volna, ha Wolfsohn úr nem lett volna mindig olyan nagyravágyó, amikor berendezkedtek, akkor most együtt lenne a négy- vagy ötezer márka. Például a fejtámlás karosszék. Alkalmi vétel volt, mecie, kétségtelen. De akinek nincs pénze, az még a mecie mellett is menjen el.

Wolfsohn úr hagyja, hogy beszéljen. Amikor az ember

benne ül a pácban, mindig az asszonyoknak áll feljebb, régi nóta a „mindig tudtam". Csak ne túlozna olyan rettenetesen. Négy- vagy ötezer márka. Ennyit sohasem tudtak volna összekotorni. Az egyetlen luxus, amit egész életében megengedett magának, az új fogsor volt. De akkor még jobban festettek a dolgok. Akkor még csak a haladó földalattiból dobták ki az embert, nem az országból. Wolfsohn úr félénk kísérletet tesz, hogy optimista legyen. A Német Bútorművektől kirepült, de nincs egyelőre jó helye Oppermann úrnál? Ezzel azonban ki is merített mindent, amire optimizmusa támaszkodhat. Innen kezdve minden elsötétül. A náci üzemi tanácstagok uszítanak, Hinkel szállítómunkás követeli, hogy tegyék ki a szűrét. Oppermann úr nagyon tisztességesen viselkedett, de meddig tudja még tartani?

És még ha tudja is, már nem öröm az élet. Ha úgy kellene élnie haláláig, mint most, akkor inkább rögtön kinyitni a gázcsapot. Csak idő kérdése, hogy az Agg Süldőheringek kizárják: szeretik, de nem tehetnek mást. És itt sem fogják megújítani a bérleti szerződését. Puskaporos hordón ül, a lakás úgyszólván inog a talpa alatt. Biztosan találnak rá utat és módot, hogy Zilchow urat, Zarnke úr sógorát a határidő lejárta előtt beleültessék.

Tulajdonképpen csupa Zarnke úr lakik most a háztömbben. Az eredeti Zarnke már annyi fáradságot sem vesz magának, hogy fenyegetéseket hangoztasson. Ha meglátja Wolfsohn urat, csak kinyújtja a karját, és felkiált: - Heil Hitler! - És Wolfsohn úrnak Heil Hitler!-rel kell válaszolnia. - Mondott valamit? - kérdezi néha szórakozva Zarnke úr, és Wolfsohn úrnak meg kell ismételnie: - Heil Hitler!

Egyébként, amit a néhány zsidó ismerőstől meg a kollégáktól hallani az üzletben, az borzalmas, Wolfsohn úr nem is akarja meghallani. Aki ilyesmit továbbad, vagy csak meghallgat, észre se vetted, máris koncentrációs táborban ül. Marie is hoz haza ilyen történeteket, nagyon kellemetlen történeteket, a bátyja, Moritz Ehrenreich lengyel zsidó ismerősei suttogják a fülébe. De ilyenkor Wolfsohn úr tiltakozik, felfortyan, hallgatást parancsol Marie-nak, ezt semmilyen körülmények között sem tűri, ezek azok a rémmesék, amelyek fegyházba juttatják az embert.

De vajon rémmesék-e? Wolfsohn úr nyomatékkal ezt mondja magának, akarja, hogy azok legyenek. De egyszer éjszaka, leltározásról jövet, egy régi ház előtt egy autót látott állni a belvárosban, egy olyan nagyon nagy autót, amilyeneken a nácik szoktak száguldozni. A fényszórói égtek, úgyhogy messze vakító fényben feküdt az utca. Wolfsohn úr először kerülőt akart tenni, de azután úgy gondolta, hogy az csak feltűnő lenne, ezért tovább haladt az utca másik oldalán, elment az óriási autó mellett, amelyet most csak ketten őriztek, és hatalmas fényszóróival nagyon kellemetlenül és harciasan festett. Nyilvánvalóan házkutatást vagy razziát, vagy valami ilyesmit tartottak. Igen, éppen akkor hoztak ki valakit, amikor Wolfsohn úr elhaladt az autó előtt. Wolfsohn úr nem nézett oda, jobb volt semmivel sem törődni, de félénk kíváncsisággal telve egy egészen picit mégis oda kellett sandítania. Egy férfit látott, aki az övéhez hasonló barna öltönyt viselt; egy rohamosztagos a gallérjánál, egy másik a jobb karjánál, egy harmadik a bal karjánál fogta; a férfi lehorgasztotta a fejét, láthatólag éktelenül agybafőbe volt verve. Egy pillanat tizedrészéig Wolfsohn úr az arcát is látta, sárga volt, fakó, hatalmas kékesfekete folt takarta a szemét.

Wolfsohn úr egy szót sem szólt erről Marie-nak, de a férfi sárga, fakó, kimerült arca nem ment ki többé, a fejéből. Ettől kezdve ha hazafelé jövet bekanyarodott a Friedrich-Karl-Strasséra, mindig félénken fürkészte, nem áll-e ott egy olyan nagy autó. Éjjelről éjjelre rettegett, hogy az autó hatalmas fényszórói hirtelen az ő ablakára hullhatnak, noha ez képtelenség volt: a lakása túlságosan magasan feküdt. Elképzelte, hogy az éjszaka kellős közepén csengetnek, és mielőtt még ajtót nyithatna, máris bent vannak, gumibottal a homlokára ütnek, és folt van a szeme helyén, akkora folt, mint a kép fölött, és az arca sárga és fakó, mint azé a férfié. Ezeken az éjszakákon rosszul aludt. Marie-nak nem szólt semmit arról, amit látott; annál inkább szíven találta, amikor egyszer, ahogy álmatlanul hevert, Marie hirtelen közelebb csúszott hozzá, és így szólt: - Úgy félek, Márkus, hogy ma éjjel eljönnek. - Valami gorombaságot akart válaszolni, hogy ez micsoda baromság, de nem tudott. Hiszen Marie csak azt mondta ki, amit ő is gondolt. Nem tudott többé elaludni, és észrevette, hogy már Marie sem aludt. A rettegése fokozódott. Hülyeség az egész, mondta magában, hiszen nem keveredett bele semmibe. Négymillió-kétszázezer ember él Berlinben, nem tett sem többet, sem kevesebbet, mint bárki, miért pont ő féljen? De ez semmit sem ért. Hinkel szállítómunkásra gondolt, Zarnke úrra gondolt, és félt, egyre jobban félt, verejtékezett, fájt a gyomra, azt kívánta, bárcsak már reggel lenne. Azután újból iszonyú dühbe gurult, hogy éppen neki kell ilyen félelmet kiállnia.

Miért éppen neki? Miért nem Zarnke úrnak? Mindenesetre még egy ilyen éjszakát nem csinál végig. Itthagy mindent. Hiszen képtelenség így élni. Egyszerűen elmegy, átmegy a határon valahová. Ennél mindenütt jobb. Csak már reggel lenne.

Sokan feküdtek így Berlinben és a Birodalom többi városaiban, mint Markus Wolfsohn és a felesége. Semmit sem tettek, de volt egy Hinkel szállítómunkás vagy egy Zarnke úr, és féltek, hogy a nyakukra küldi a rohamosztagosokat. Apáik évszázadok óta itt éltek, legtöbbször régebben, mint a rohamosztagosok apái, és nehezen tudták másutt elképzelni az életet. Ennek ellenére valamennyien szívesen elhagyták volna ezt az országot, a hazájukat, ó, milyen szívesen. De hogy éljenek másutt? Ha gyáruk volt, kényszerítették őket, hogy semmiért odaadják a gyárukat. Ha pénzük volt, nem engedték, hogy magukkal vigyék a pénzüket, a többi ország pedig nem engedte be őket pénz nélkül. Akadtak olyanok is, mint Weinberg úr, akik azért maradtak Németországban, mert nem tudták elképzelni, hogy kevesebből éljenek meg, mint eddig; inkább állandó rettegésben és veszélyben éltek, csak nehogy elveszítsék a pénzüket.

Ami Wolfsohn urat illeti, reggel nagyon összetörten érezte magát. De amikor letusolt, és bement az üzletbe, már esze ágában sem volt elköltözni Németországból. Ugyan, hová menne? Palesztinába? Hiszen pénz nélkül nem engedik be. És mit csináljon ott? Telepes legyen? Olajbogyót szedjen? Szőlőt taposson? Nincs kellő elképzelése róla, hogy ezt hogy csinálják. Lábbal tapossák a szőlőt, és akkor megerjed. Mindenesetre nem éppen kellemes munka. És a kétezer-hatszázhetvennégy márka sem fog soká erjedni. Amíg itt mindent felszámol, és amíg elindul, útlevélügyek, útiköltség, addigra már legfeljebb kétezer. És Franciaországba? Ha jó is a francia kiejtése, mégis temérdeket felejtett, és ahhoz, hogy bútorokat adjon el Párizsban, édeskevés, ha annyit tud mondani, hogy: „Bonjour, Monsieur."

Egyébként a következő éjjel jobb volt, és ezután két éjjelen át jól, mélyen aludt. De azután úgy érezte, hogy Hinkel úr furcsán néz rá oldalról, és a következő éjjel megint elfogta a félelem, másnap éjjel pedig nagyon rossz volt.

Harmadnap este Markus Wolfsohn és felesége korán lefeküdt, és el is aludt, és ezen az éjjelen csakugyan eljöttek. Markus remegve és soványan álldogált a gyűrött pizsamában. Marie higgadtan járkált ide-oda, megkérdezte az embereket, mit vihet magával Markus. Időnként fojtottan és indulatosan ráripakodott: - Mindig mondtam, hogy le kellett volna lépnünk. - Markus teljesen meg volt zavarodva. Marie unszolta, hogy a jobbik öltönyét vegye fel, mert az melegebb, becsomagolt még neki néhány apróságot. A gyerekek riadtan álldogáltak. A rendőrök azt mondták, hogy fektessék vissza, és hagyják aludni őket. Udvariasak voltak, egyenesen barátságosak, nem is sürgették őket, igazi rendőrök voltak, nem rohamosztagosok. Amikor Wolfsohn-né a végén mégis sírni kezdett, így szóltak: - Ne féljen, tisztelt asszonyom, nemsokára visszakapja az urát.

Wolfsohnné megtette a magáét, hogy ezt a vigasztalást valóra váltsa. Nyomban elszaladt a Gertraudtenstrasséra. Ott barátságosan nyugtatták, legyen meggyőződve róla, mindent megtesznek, amit lehet. Elszaladt a zsidó hitközséghez. Ott is segítséget ígértek. Visszafutott az üzletbe, maga Martin fogadta, azt mondta neki, hogy náci ügyvédeket bíztak meg, alighanem ők ilyen ügyekhez a legmegfelelőbbek. Ahogy megtudják, mivel vádolják Wolfsohn urat, azonnal közli vele. Wolfsohnné délután megint eljött, eljött másnap délelőtt, másnap délután. Oppermann úr türelmes, Brieger úr türelmes, még Hintze úr is türelmes.

Harmadnap tudnak valamit mondani neki. Valami fantasztikusat: Wolfsohn úr állítólag részt vett a Reichstag felgyújtásában. Marie Wolfsohn minden lehetségesre felkészült. Talán azért csukták be az ő Markusát, mert amikor az utolsó öltönyét leszállították, levont a szabótól három márkát. Talán azt mondta rá valaki az Agg Süldőheringeknél, hogy csal a skatnál. Hiszen ma mindenki be tud csukatni egy zsidót, ha nem tetszik neki. De hogy Markus Wolfsohnt, az ő Markusát azzal vádolják, hogy felgyújtotta a Reichstagot, az megrendítette. Hiszen mindenki tudja, hogy a porosz miniszterelnök úr gyújtotta fel. Teljesen mesügék lettek, hogy ezt a bűntettet most az ő Friedrich-Karl-strassei Markusa nyakába akarják varrni? Hiszen ezt még a ma született csecsemő sem hiszi el a Hitlerjugendben. Magán kívül ordítozott a Gertraudtenstrassén az igazgatói irodában. Martin Oppermann és Brieger úr ijedten próbálta csillapítani. Megmagyarázták neki, hogy némileg vigasz, hogy ennyire képtelen dologgal vádolják a férjét, mert a hatóságoknak is be kell látniuk, hogy ha pont Markus Wolfsohn eladót vádolják ilyesmivel, annak még a nacionalista népünnepélyek mámorában sem dől be senki.

Markus Wolfsohn eközben a cellájában ült. A cella világos és kopár volt, de ez a vigasztalan, kopár világosság kétszer olyan rettenetessé tette. Fogalma sem volt róla, miért ül itt, és nem mondták meg neki. Három napig teljesen egyedül és némán gubbasztani a parányi helyiségben, mindig világosságban, mert éjjel is vakítóan bevilágította a helyiséget a folyosó lámpája, olyan kínszenvedés volt, amelynél borzalmasabbat a barátkozó, beszédes Wolfsohn úr számára nem lehetett volna kitalálni. Egyre újból és újból kutatgatta magában, hogy milyen bűnt követhetett el. Semmi sem jutott az eszébe. Ha politikáról beszéltek előtte, mindig olyan néma maradt, mint a sült hal. Ha náci rohamosztagosok vonultak el mellette, buzgón kinyújtotta órómai módra a karját, ahogy csak tudta, és Heil Hitler!-t kiáltott. Nem volt muzikális, soká tartott, amíg a Horst Wessel-dalt meg tudta különböztetni a sok hasonló hajós- és matrózdaltól, ezért óvatosságból, mihelyst ilyenféle dallamot hallott, tüstént felugrott, és katonásan állt. Az isten szerelmére, mit vetnek hát a szemére?

Nem mondták meg. Háromszor huszonnégy óráig hagyták egyedül, némán üldögélni. Szörnyű, szürke reménytelenség töltötte el. Még ha ki is engednék egyszer, akkor is örökre elveszett. Ki vesz fel ma olyan zsidó eladót, akit a nácik lecsuktak? Szegény Marie, gondolta. Milyen jó lett volna neki, ha Marie Wolfsohn helyett Mirjam Ehrenreich marad. Akkor most valószínűleg Moritz fivérénél lenne, sportrendezvényeket nézegetne, volna miből megélnie, és pálmákat meg tevéket látna. Így meg egy hazaáruló felesége, és ragadozó farkastól szült gyermekeket. Legalább ne csináltatta volna az új fogsort, akkor most ötven márkával több volna a bankban. Még szerencse, hogy nem fizette ki az egészet az Agg Süldőhering Schulzénak. Azaz, megvan, alán éppen ő jelentette fel a hátralevő összeg miatt, már kétszer figyelmeztette. Hirtelen megint a fülébe cseng August kissé részeg hangja: - Mázlid van, ha nyáron még egyáltalán magunkkal viszünk. - Disznóság, ő fizette a legtöbbet a kasszába, és most áldozócsütörtökön, a kanmurin a többiek az ő pénzéből csapnak sabeszt.

Addig, amíg Wolfsohn úr gondolatai ilyen dolgok körül forognak, jól érzi magát. De vannak órák, amikor csak félelmet, iszonyú, megsemmisítő félelmet érez, semmi egyebet. Valószínűleg szörnyűségeket akarnak művelni vele. Ha jelentéktelen dologról lenne szó, már régen bíró elé vezették volna. Eszébe jutnak a Führer rádióbeszédei: a büntetésvégrehajtás túlságosan szelíd, újra be kell vezetni a régi jó módszereket, nyilvánosan kell felakasztani a gonosztevőket, bárddal kell fejüket venni. Elképzeli, ahogy kordén a vesztőhelyre viszik. A hóhéron valószínűleg frakk lesz. Nem jut ő, Markus Wolfsohn sohasem oda élve. Tízszer is meghal előtte félelmében.

Halkan dúdol, hogy felbátorítsa magát. Ahogy a nagy némaság megszűnik, mindjárt jobb. - Moauz cur jösuoszi - énekeli -, üdvösségem szirtje, vára. - Hamisan énekel, de neki tetszik. Vigasztaló valamilyen hangot hallani, még akkor is, ha az csak a sajátja. Hangosabban énekel. Erre valaki bedörög: - Fogd be a pofád, disznó zsidó! - ordítanak rá, és a cella újból kopár, világos, néma lesz.

Már a harmadik napja ül ott. Borotválatlan, mosdatlan, izzadt, a bajuszkája elhanyagolt. Az új fogsor ellenére sem látszik már könnyednek. Eltompulva ül ott, fürge szeme már régen magába ivott mindent, amit ebben a cellában látni lehet.

Ezen a harmadik napon hirtelen mérhetetlen düh önti el.

Feláll, egyenesen áll a parányi négyszögben, egyik lábát előre teszi. Az államügyész befejezte a beszédét, kifejtette, hogy Markus Wolfsohn vádlott ragadozó farkas, ő az oka, hogy elvesztették a háborút, hogy infláció lett, és egyáltalán, hogy az egész német nép csődbe jutott, és halálbüntetést, lefejezést indítványoz. De most az övé, Markus Wolfsohné a szó, és mivel már úgyis elveszett, megmondja a bíráknak a véleményét. - Ez egészen közönséges hazugság, uraim - mondja. - Én jó polgár és jó adófizető vagyok. Semmi egyebet sem akartam, csak nyugalmat. Napközben vevőket, este egy kis skatot és rádiózást és a lakásomat, amelyért minden elsején pontosan megfizettem a lakbéremet. Hiszen bútorokat eladni nem államellenes cselekmény. Tisztelt törvényszék, nem én vagyok a bűnös. A horogkeresztesek a bűnösök. Zarnke úr, Zilchow úr meg a társai. És ha nem is szabad megmondani, mégis minden igaz, amit róluk állítanak. Ők gyújtották fel a Reichstagot, és ők hajítják ki az embereket menet közben a földalattiból, és azután odaállítanak valakit frakkban, hogy vágja le a becsületes emberek fejét. Ez óriási aljasság, uraim. - így számolt le Wolfsohn úr az ellenfeleivel, sajnos, csak képzeletben. A fekete talárban, süvegben és bodros gallérban vele szemközt ülő bírónak pedig erős fehér foga volt és vörösesszőke haja, és tulajdonképpen Rüdiger Zarnke úr volt.

Negyedik nap Markus Wolfsohnt csakugyan a bíró elé vezették. A bíró természetesen nem fekete talárt, hanem közönséges civilruhát viselt. Készen vett öltöny, állapította meg Wolfsohn úr. Valószínűleg Filléres Áruházból. De azok is zsidó üzletek. Már nem sokáig tud ott vásárolni. Ezután többet kell félretennie.

Megkérdezték tőle, hogy foglalkozik-e politikával, milyen újságokat olvas. Tulajdonképpen egészen kedélyes volt a kihallgatás, igen, Wolfsohn úr örült, hogy ilyen hosszú idő után egyszer végre megint beszélhet. Hol és mivel töltötte az estéit, kérdezte most a bíró, különösen február második felében. Ebben az időben Wolfsohn úr már nem járt az Agg Süldőheringekhez, az igazságnak megfelelően közölte, hogy mindig odahaza volt. - Mindig? - kérdezte a bíró. Magas hangja volt, és egy-egy kérdés végén olykor teljesen elvékonyodott. Wolfsohn úr elgondolkodott. - Igenis, mindig - mondta. Jelen volt még egy ember egy írógéppel, és a bíró mindent jegyzőkönyvbe foglaltatott. - Tehát a február huszonhetedikéről február huszonnyolcadikára virradó éjjel is odahaza volt? - kérdezte a bíró. - Azt hiszem, igen - felelte habozva Wolfsohn úr. - Mit csínált ezen az estén? - hangzott a következő kérdés. Wolfsohn úr erősen elgondolkozott. - Ezt már igazán nem tudom pontosan megmondani. Rendszerint megvacsoráztunk, és egy ideig beszélgettünk. Azután valószínűleg elolvastam még az újságot, és egy kicsit rádiót hallgattam. - Ezen az estén azonban szokatlanul halkan tehette mindezt - vélte a bíró.

Wolfsohn úrban derengeni kezdett az összefüggés. Aha, Zarnke. Zarnke volt. Zarnke kémkedett utána. De csak akkor vádolhatják, ha mondott valamit, akkor nem, ha semmit sem mondott. Újból erősen elgondolkodott. A huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradó éjjel. Megvan! Február huszonnyolcadikán utazott Moritz Ehrenreich Marseille-be, ez egy keddi napon volt, és előtte levő este megünnepelték a búcsút. Persze, ezen az estén nem volt otthon. És egyenesen felragyogva mondta a bírónak: - Bocsásson meg, bíró úr. Igaza van. Ezen az estén csakugyan nem voltam otthon. Megünnepeltük a búcsút a sógorommal, egy Ehrenreich nevű úrral, aki másnap a friedrichstrassei pályaudvarról elutazott, én már nem tudtam kikísérni a vonathoz. A Boglárkában voltunk, egy pálinkamérésben az Oranienstrassén. Kicsi, de nagyon rendes kocsma, és kiváló szafaládéja van, bíró úr. Ez volt a sógorom kedvenc helye. - Most tehát azt állítja, hogy a kérdéses éjszakán a sógorával volt együtt? - kérdezte ismét a bíró. - Igen, így van - jelentette ki Wolfsohn úr. Mindent jegyzőkönyvbe foglaltak.

Amikor újból a cellájában ült, még mindig nem tudta, hogy tulajdonképpen mit akarnak tőle. De annyit tudott, hogy nem Hinkel szállítómunkás a hibás, és nem Schulze, az Agg Süldőhering. És hogy nem ez a kettő a bűnös, hanem Zarnke úr, az a Zarnke, akiről kezdettől minden gonoszságot feltételezett, némi elégtétellel töltötte el.

Wolfsohnné megijedt, amikor hirtelen élesen csengettek - senkit sem hallott feljönni a lépcsőn. Két barna egyenruhás férfi volt. De csak Zarnke úr valakivel. Zarnke úr bedübörgött. Tulajdonképpen nem kellett volna mentegetődznie; de mivel ő a rend embere, kijelenti, a házgondnok szólította fel, hogy nézze meg egyszer a lakást. Wolfsohnné nem válaszol rá semmit. - Tessék - mondja. Zarnke úr tehát, és a másik férfi, aki természetesen a sógora, Zilchow úr, megszemléli a lakást. Wolfsohnné szótlanul, tartózkodóan az ajtó közelében marad. Pontosan tudja, mi a látogatás célja. A lakás kicsi, nincs rajta sok néznivaló, de a két úr feltűnően soká marad. Zarnke úr úgy képzelte, hogy a zsidóknál minden piszkos és elhanyagolt, most csodálkozik, hogy lényegében itt majdnem ugyanúgy fest minden, mint nála. Sőt, kénytelen megállapítani, hogy ügyesebben használták ki a teret, és hogy tulajdonképpen mindig vágyott egy ilyen nagy karosszékre. Wolfsohnné, aki telt és vörösesszőke, annak ellenére, hogy meglepték, nem néz ki olyan elhanyagoltan, mint néha Zarnkéné, amikor meglepik. Zarnke úr igazságos ember. - Meg kell hagyni, rend van maguknál - állapítja meg -, annak ellenére, hogy a férje hazaáruló.

- Hazaáruló? Maga nincs észnél - mondja Wolfsohnné. Még jóval több mondanivalója lenne, néhány nagyon erőteljes, találó kifejezés. De nem ostoba, és amióta elvitték a férjét, még egyszer olyan okos lett. Tudja, hogy a legokosabb mindig hallgatni. Észrevette, hogy a lakás is, ő is jó benyomást tett Zarnke úrra. Csak szidja hát Markust, magába fojtja a találó válaszokat. Csak csend, csend, nem fogja elrontani a jó benyomást. Talán akkor nem tesz majd annyira kedvezőtlen tanúvallomást.

A két úr mindent egybevetve nagyon elégedett. A sógor nyomatékosan kijelenti, hogy pusztán egyvalami zavarja őket: a folt a falon. Pótlólag még megvizsgálják, milyen mélyre terjed. - Engedelmet - mondja udvariasan Zarnke úr, és kissé felemeli a „Hullámok játéká"-t. - Gyalázat, hogy engedték ennyire tönkremenni. Egyébként szép kép. - A kép dicsérete arra ösztönzi Wolfsohnnét, hogy igazolja magát a folt miatt. Krause úr mindig megígérte a férjének, mondja, hogy helyrehozatja, de azután kibújt alóla, mert ők zsidók. - No persze - mondja Zarnke úr -, ez érthető. De ha mi jövünk, az természetesen más. - Azután még egyszer átfogó, elégedett pillantást vet az egész lakásra. - Viszontlátásra - mondja, és elmennek, nem olyan dübörögve, mint ahogy jöttek.

Másnap megint látogatója jött Wolfsohnnénak, sorsa látható alakulása szempontjából talán kevésbé fontos látogatója, de lelki életére rendkívül mély hatást tett. Ugyanis a Berlini Délnyugati II. Alsófokú Bíróság kék pecsétjével ellátott fizetési meghagyást kapott. A fizetési meghagyás Schulze fogász keresete volt, aki panaszt emelt Wolfsohn úr ellen fogászati kezelés hátralevő díjaként a figyelmeztetési költségekkel együtt összesen 25 márka tartozásért.

Wolfsohnné a nyomtatott űrlapra bámult, amelybe csak néhány szót és számjegyet gépeltek. Markus, a férje tehát becsapta, saját költségére csináltatta meg a hidat, pénzt titkolt el előle. Szakadékok tárultak fel előtte. Az a férfi, aki ilyen szemérmetlenül megcsalja a feleségét, és merő hiúságból, hogy bearanyoztassa a fogait, kidobja a gyermekei pénzét az ablakon, az mindenre képes. Szíve mélyéig felkavarodott. Talán titokban mégis felforgató politikát űzött, talán mégis van valami benne, hogy ő is belebonyolódott a Reichstag felgyújtásába. És az olcsó ágyhuzat, amivel karácsonykor meglepte, természetesen szintén csalás volt. Sokkal többet fizetett érte, mint ahogy elhitette vele. Miben higgyen ezek után? Kétségei azonban nem akadályozták, hogy továbbra is ugyanolyan hévvel ne tevékenykedjék Markus érdekében, mint azelőtt.

Schulze fogász keresete egyébként Zarnke úr részéről még egy második látogatást is eredményezett. A Friedrich-Karl-strassei háztömbben nem voltak titkok. Mindenki azonnal tudta, hogy Wolfsohnné fizetési nehézségekkel küszködik, túloztak, végrehajtó látogatásáról locsogtak. Emellett Wolfsohnnénak csak ki kellett volna vennie a bankból az összeget. Szokás szerint Zarnke úr is hallott a fizetési felszólításról, és tüstént megjelent. Nem kertelt hosszan. Hiszen úgyszólván biztosra vette, hogy rövid időn belül ő, azaz Zilchov sógora átveszi a lakást. Kár volna, ha Wolfsohnné potom áron elvesztegetné másoknak a bútorokat, amelyeknek egy része nagyon megfelelő. Hajlandó a bútorokra némi előleget adni, vagy néhány bútort megvenni, azzal a feltétellel, hogy Wolfsohnné használhatja, amíg el nem költözik. Hiszen tiszta asszony, és ügyelni fog rá, hogy másnak a bútorait rendben tartsa és kímélje. Wolfsohnné nem mondott simán nemet, nehogy elkedvetlenítse. Zarnke úr még hangsúlyozta, hogy sokat azonban nem tud fizetni. Németországot kiszipolyozták a zsidók és a kapitalisták; az olyanok, mint ő meg a sógora, nemigen engedhetnek meg maguknak ilyen bútorokat.

Zarnke úr ősidők óta azon a véleményen volt, hogy Németországot a zsidók és a kapitalisták kiszipolyozták. De azt remélte, hogy a Führer nagyon gyorsan változtat ezen; e reménység vitte a náci rohamosztagosok közé. Csakhogy már három hónap telt el azóta, hogy a Führer átvette a hatalmat, és még mindig semmi sem változott. Zarnke úr türelmetlen lett, több mint türelmetlen. Mindenki az lett az osztagában. A Birodalom sok városában lázadozni kezdtek a rohamosztagosok. Hatalomra segítették a Führert, de most kiderül, hogy az új boncok alatt még rosszabb az élet, mint ami ellen felkeltek. Néhány régebbi gazdag vagyonát kisajátították. De a pénzüket nem a tömegek kapták, a többi gazdag és a vezetők osztották el egymás között. A birodalmi elnök a régi mellé még egy új birtokot kapott, a porosz miniszterelnökből gazdag ember lett, és Pfanz úr, a nagy biztosítási konszern elnöke, gazdasági miniszter. Nevetséges, hogy ezért tettek annyi erőfeszítést.

Így beszéltek Zarnke úr osztagában. Neki, mint Truppenführernek kötelessége lett volna jelenteni az ilyen beszédeket, de nem tette. Nem tette a többi Truppenführer sem. Igen. Zarnke úr talán Wolfsohnné lakásának és személyének hatására is revideálni kezdte valamennyi politikai nézetét. Ha ekkora baj van a Führer gazdasági ígéreteivel, akkor talán ugyanilyen baj van programja többi részével is. Talán nem is a zsidók az okai mindennek. Talán nem is Wolfsohn úr csinálta a háborút, és ha a kérdéses éjszakán nem is volt odahaza, talán mégsem vett részt a Reichstag felgyújtásában. Sturmtruppenführer Rüdiger Zarnke egyszerű lelkén mindjobban elhatalmasodtak az ilyen lázadó nézetek.

Így még csak különösebben fel sem háborodott, amikor Wolfsohn úr váratlanul újból megjelent egy délben a Friedrich-Karl-Strassén. Valamivel sápadtabb és soványabb volt, mint máskor, egyébként azonban nem látszott sem meghunyászkodottnak, sem összetörtnek.

Amikor Wolfsohnné meglátta Markust az ajtóban, egyformán hangosan nyilvánította ki örömét és felháborodását, hogy milyen szenvedéseket kellett a férjének kiállnia; nem törődött vele, hogy meghallják-e a szomszédban, vagy sem. Ide-oda sürgött, forgott. Tüstént kész volt a meleg fürdő, utána ebédet hozott be Markusnak, és amíg elkészítette, nyitva hagyta a konyha ajtaját, és ő a fekete fejtámlás karosszékben ült és beszélgettek. Wolfsohn úr boldog volt, hogy hazatért, üldögélt és nézelődött és hallgatott, és nem sokat beszélt.

Wolfsohnné nézte, ahogy Wolfsohn úr jó étvággyal evett, még és még evett, és csak egészen kicsit sajnálta, hogy mennyibe került. Eredetileg magában akarta tartani Wolfsohn úr elleni panaszait, amíg be nem fejezi az evést, de mert nagyon sokáig evett, nem bírta kivárni, és amikor Wolfsohn úr az utolsó morzsáig elfogyasztotta a tojásos szeletet és nekilátott a sajtnak, elkezdett arról a borzasztó csalásról beszélni, amit Wolfsohn úr vele és a gyermekekkel szemben elkövetett. Wolfsohn úr nemigen védekezett. Ette a sajtot, lassan, élvezettel, nem nagyon töredelmesen.

Lelkileg nagyon megkeményedett. Elhatározta, hogy Palesztinába megy. Kicsi volt és nem nagyon erős. De aki a Reichstag felgyújtásának vádjával végigélt néhány heti vizsgálati fogságot a náci rezsim alatt, és úgy kiállta, mint ő, az talán még héberül is meg tud tanulni, és letelepedhet mint földműves Palesztinában. Wolfsohnné egyszerűen kinevette. De Wolfsohn úr kitartott elhatározása mellett. A sorsot emlegette, sokat olvasgatta a bibliát, a zsidó hitközség olvasótermében mindent elolvasott, amit Palesztináról talált. Martin Oppermann és Brieger ajánlásával száz embert is felkeresett, hogy megszerezze a bevándorláshoz szükséges összeget, nem hamarkodta el, de sürgette az indulást.

Közben nem hanyagolta el kötelességeit az Oppermann Bútoráruházban, miközben Hinkel szállítómunkás gyűlölködve, de némi csodálattal figyelte, mert sikerült a nácik karmaiból kiszabadulnia. Hinkel szállítómunkás belátta, hogy a zsidó világösszeesküvéssel szemben nyilvánvalóan még a náci mozgalom is gyenge. A hatvanötmilliónyi németnek nem sikerült Markus Wolfsohnt az állásából elkergetnie.

Wolfsohn úr bölcs lett. Visszagondolt a rettegés éjszakáira, amikor hideg verejtékben fürödve feküdt Wolfsohnné mellett, a vakítóan kivilágított cellában töltött szörnyű éjszakákra. Tapasztalatai jóságosabbá is tették. Még csak nem is örült különösebben, amikor megtudta, hogy most Zarnke urat tartóztatták le, őt is és egész osztagát; a Reichswehr legyőzte és koncentrációs táborba zárta a rohamosztagosokat. Természetesen érzett némi elégtételt. Egyszer kiszínezte magában, hogy adja majd meg Zarnke úrnak a magáét. Most a sors adta meg Zarnke úrnak, jóval szörnyűbben, mint ahogy Wolfsohn úr kívánta; mert ha már a cella is olyan rettenetes volt, milyen lehet a koncentrációs tábor.

Nem ringatta magát tévhitben, hogy biztonságban van. Buzgón sürgette a kivándorlást Németországból, hogy útnak indulhasson egy szebb égtáj felé.

Amikor már kezében volt az ígéret, hogy teljesítik kérelmét, és engedélyezik bevándorlását Palesztinába, Wolfsohnné egy nap azt mesélte neki, hogy ott járt Zarnkéné, és kérte, nem tudna-e valamit tenni a férjéért. Az olyan ártatlan, mint a ma született csecsemő, és koncentrációs táborban ül, és ennek költségeit levonják az ő segélyéből, úgyhogy neki meg a gyermekeknek mindössze ötvenkét márkájuk marad egy hónapra, ebből még a lakbért sem tudja kifizetni, és át kell adnia a lakását a sógorának. Wolfsohn úr elnyomta magában a feltörni akaró diadalérzést, csak a fejét csóválta, és így szólt: - Hát igen-igen, így van ez. - Később azt mondta, hogy természetesen senki semmilyen körülmények között sem engedheti meg magának, hogy bírálja a kormány intézkedéseit anélkül, hogy veszélybe ne sodorná magát. De ha egyszer túl lesz a határon, kész Zarnkénénak egyszeri segély formájában egy fél palesztinai fontot adományozni.

 

Jacques Lavendel kivette az ódon, talpas, többemeletes ezüsttálban álló pászkalapok közül a középsőt, és kettétörte. Hátradőlt az atlaszselyem huzatú párnára, amelyet vastag aranyszállal hímzett héber betűk díszítettek. Rekedt hangon recitálta az arameus szöveget: - Ez a nyomorúság kenyere, amelyet atyáink Egyiptom országában ettek. Jöjjön, aki éhes, és egyen velünk. Jöjjön, aki szűkölködik, és ünnepelje velünk Pészach ünnepét. Ebben az esztendőben itt, a következőben Jeruzsálemben. Ebben az esztendőben, mint szolga, a következőben mint szabad férfi. - Utána a fiához fordult: - Úgy, Heinrich, most te következel. - És Heinrich feltette az ősi kérdést, amelyet ezen az estén az asztal körül ülők közül a legfiatalabbnak kell feltennie: - Miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától? - Az asztal körül mindenki Bertholdra gondolt; ha megérte volna ezt az estét, neki kellett volna ezt a részt recitálnia, mert valamivel fiatalabb volt, mint Heinrich.

Április tizenegyedike volt, zsidó időszámítás szerint Niszán tizennegyedike, Széder-este. A zsidók számára ősidők óta szent ez az éjszaka, házi istentisztelettel és ünnepi vacsorával emlékeznek kiszabadulásukra Egyiptomból, és a Pészach-esti vacsorára. Évezredeken át eleven maradt bennük ez az emlék, mert „nemcsak a fáraó kelt fel ellenünk - mondja az ünnepi liturgia -, hanem minden korban felkeltek ellenünk, hogy megsemmisítsenek bennünket, de isten megmentett a kezükből".

Gustav ötvenedik születésnapja óta nem voltak ilyen teljes számban együtt az Oppermannok, mint ma Jacques Lavendel házában a Luganói-tónál. Joachim Ranzow és Liselotte is ott volt. A nagy, ünnepélyesen megterített asztal körül ültek. A ma esti szertartáshoz szükséges tárgyak Jacques Lavendel gyűjteményének legszebb darabjait képezték. Egy ódon, többemeletes ezüst tál állt az asztalon a vékony, fehér kovásztalan kenyér, a pászkalapok számára, mellette különféle apró ezüsttálcák, egyiken csont és sült hús maradék, másikon salátalevelek, egy pici szekéren almából és dióból gyúrt édes pép. Körben ezüstserlegek, egy nagyon nagy serleg teli, érintetlenül Illés próféta, a Messiás előde számára, ha esetleg, ahogy remélhető, megjelenne mint vendég ezen az éjszakán. Jacques Lavendel minden asztaltársának odatett egy Haggadát, egy könyvet az estére előírt imarenddel. Sok Haggada-kiadása volt, néhány nagyon régi is, naiv illusztrációkkal. Ez az egész ünnep ugyanolyan különös volt, mint ezek a könyvek, szenvedélyes, naiv, vidám, mélabús, teli kevélységgel és alázattal; gyermekes és mély jelképek váltogatták egymást.

Míg Jacques Lavendel rekedt hangján kedélyesen csörgedezett az ódon dallam, Gustav imakönyvében, a Haggadájában lapozgatott, nézegette a naiv illusztrációkat. Ott ült a fáraó egy fürdőkádban, fején koronával, merev arccal - a tíz csapás volt -, és a víz vérré változott. Ugyanolyan merev arccal ült a trónon, és körülötte - ez még mindig a tíz csapás volt - békák ugrándoztak. Egyébként, amikor a tíz csapást felsorolták, ahogy egy-egy elhangzott, bele kellett mártani egyik ujjukat a borba, sorban mind a tízet; az öröm serlegéből vették ki a csöppeket, mert ezt az örömet mások szenvedése fizette meg. Mindenesetre saját szenvedéseikről is bőségesen megemlékeztek. Gustav könyvének naiv képein ott voltak a zsidók, ahogyan őreik korbácsütései közben téglát és agyagot cipeltek, hogy felépítsék Pitom és Ramszesz városát. Tulajdonképpen könnyű volt annak idején a zsidóknak, ezek az őrök egyszerű korbáccsal verték őket. Most gumibottal és acélvégű korbáccsal ütnek, és megperzselt talpakról és tenyerekről is hallani. És hirtelen megint megjelent szeme előtt a kép, amely szakadatlanul üldözte, mióta megkapta azt a táviratot: Johannes Cohen barátja egy ládán állva; mulatságos módon háromszög alakú láda volt, és éles perem szegélyezte; Johannes pedig a láda peremén táncolt, groteszkül leguggolt, ruganyosan felpattant, megint leguggolt, akár a híres táncos paprikajancsija, akit egyszer egy pantomim játékban látott; kinyújtotta a karját, és minden guggolásnál papagájszerűen rikácsolt: - Én, disznó zsidó, elárultam a hazámat.

Gustav visszakényszerítette figyelmét Haggadája képeire. Egy hosszú asztal körül zsidók üldögélnek és vacsoráznak. Hát igen, mintegy háromezer éve így ünneplik „kiszabadulásukat". Kissé kétes szabadság jutott osztályrészükül. Amikor Istenhez könyörögnek, hogy öntse ki haragját ellenségeikre, bizakodásuk jeléül kinyitják az ajtókat, hogy ellenségeik is tudomást szerezzenek bizakodásukról. De az óvatos emberek, például Weinberg úr, előbb megnézetik, nincs-e valaki a folyosón, aki meghallhatná őket. De azért mégis csökönyösen hiszik, hogy végérvényesen felszabadultak. Majdnem ezerkilencszáz esztendeje odaállítják ilyenkor borral telt serlegüket a próféta, a Messiás előde számára, évről évre konokul, és másnap reggel a gyerekek csalódottan állapítják meg, hogy a pohár érintetlen, a próféta ezúttal sem ivott. „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük."

Jacques Lavendel befejezte az istentisztelet első részét. Enni kezdtek. Eddig héberül és arameusul beszéltek Egyiptom országáról, ahonnan Isten háromezer évvel ezelőtt kiszabadította a zsidókat, most németül beszéltek Németországról, ahonnan még nem szabadultak ki. Mert csak kis részük tudott elmenekülni a borzalmak országából; sokan voltak, akiket nem engedtek ki, és akit kiengedtek, annak zárolták a vagyonát. Ha külföldön rámutattak, milyen borzalmas dolgok történnek Németországban, akkor ez jó ürügy volt arra, hogy még vadabbul elnyomják a zsidókat. Ne rázzák fel emiatt a civilizált világot a barbár Németország ellen? Nem. Ebben mindannyian egységesek az asztal körül. Mert ürüggyel vagy ürügy nélkül a nácik szilárdan elhatározták, hogy a zsidók vagyonát a saját zsebükbe irányítják, elfoglalják az állásaikat, megsemmisítik őket. Tehát nem szabad megtéveszteni hagyni magukat. Egyre újból meg kell mondani a világnak, hogy ebben a Németországban erényként magasztalják a kultúraellenes ősi ösztönöket, állami vallássá emelik az őserdei hordák erkölcsét. De az Oppermannok okos emberek, ismerik a világot. A világ pedig lagymatag, követelései vannak Németországban, amelyeket nem akarnak elveszíteni, érdekeltek a német felfegyverkezést szolgáló szállításokban, félnek a bolsevizmustól, amely felválthatja a nácik uralmát. A humanizmus és civilizáció gyenge érv. Kézzelfoghatóbb érvekre volna szükség, hogy közbelépésre indítsák a világot.

Martin a terveiről beszélt. Szeretné szerény lehetőségeihez képest idegen földbe átültetni azt, ami Németországban jó. Kezdettől figyelemmel kísérte Bürkner belsőépítész munkáját. Az Oppermann Bútoráruház azonban nem volt megtelelő start számára, ott nem fejthetett ki hathatós propagandát az érdekében. Most magával akarja vinni Londonba, exkluzív üzletet akar ott nyitni, ahol majd csak Bürkner készítményeit árusítja. Nem törekszik nagy nyereségre. Kinek is? De valamilyen feladata mindenkinek kell legyen.

Martin beszéde alatt Gustavot szinte testi rosszullét környékezte. Azelőtt sokszor megmosolyogta Martin méltóságteljességét, most megdöbbent, hogy Martin teljesen elveszítette méltóságát. Azelőtt soha nem beszélt volna ilyen bőbeszédűen a helyzetéről, a terveiről, a „feladatáról". Micsoda „feladat"? Az ember magával viszi, ami Németországban jó volt, elülteti külföldön. Túlságosan leegyszerűsíted a dolgot, kedvesem. Németországot meg bízzuk sorsára? Martin nem is tudja, milyen jó dolga van. Itt ül mellette ez a Liselotte. Igaz, az arca már nem olyan ragyogó, mint azelőtt, hosszúkás, szürke szemének tompább a lénye. Mégis, milyen szilárdan és nyugodtan ül itt. Martin mehet, ahová akar, vele csakugyan mindenhová magával visz valamit Németországból. És sok ilyen hűséges és szívós ember van, mint Liselotte, sok olyan, mint Bilfinger és Frischlin. Még ma is teli van velük egész Németország. Hagyják őket egyszerűen cserben? Nevetséges szállodai íróasztalának fiókjában ott fekszenek Bilfingcr jegyzőkönyvei. Johannes Cohen koncentrációs táborban van, „javítják". Ki tud Németországban ezekről a dolgokról? Nem kötelessége elmondani ott? Gustav szorosan összetartozónak érzi magát fivéreivel, mindenkivel itt az asztal körül. Okos emberek, tiszteli őket, mert több érzékük van a valósághoz, mint neki. Most mégis lagymatagnak, poshadtnak érzi okosságukat. Aki úgy átérezte Bilfinger jegyzőkönyveit, Johannes Cohen szenvedéseit, mint ő, az már nem tud az ilyen okosság előtt fejet hajtani.

A vacsora véget ért, Jacques Lavendel folytatta az istentiszteletet. De békés természetű volt, nem vette rossznéven, hogy néhány vendége halkan tovább beszélgetve félrevonult egy sarokba.

Ott volt Gina. Gondterhelt háziasszonyos hangján elmesélte, milyen nehéz döntés elé került: Edgart kísérje Párizsba, vagy Ruthot Palesztinába? Most felültették a gyereket a hajóra. Ruth komolyan kikérte magának, hogy elkísérje, hiszen olyan önálló és okos. De ha ki is kéri magának, amint Edgar félig tető alá hozta Párizsban az új laboratóriumot, áthajóznak Palesztinába, és megnézik a gyereket.

Edgar semmit sem hall Gina szapora, színtelen fecsegéséből. Ott ül az asztalnál, Jacques Lavendel kántál, ő meg a Haggadájában lapozgat. Gyermekkorában tanult héberül, de nem valami jól; nagy nehezen kibetűzgeti a szavakat, a fordítás segítségével kisilabizálja az értelmüket. Ő kozmopolita, kezdettől mosolygott a cionisták törekvésén, hogy újból életre akarnak kelteni egy halott nyelvet. Most még a kis Jacoby doktornak is meg kell tanulnia héberül, hogy megállja odaát a helyét, másutt pedig igazán nincs semmilyen lehetősége. Neki, Edgarnak van. De nem sok öröme telik benne. Már nem fiatal, nehéz esztendő fekszik mögötte, és nem könnyű előtte, ő is szemügyre veszi a Haggada naiv képeit. Az egyiken egyiptomi férfiak zsidó csecsemőket dobnak a Nílusba. Milyen tökéletlen módszerekkel dolgoztak annak idején. A mi egyiptomiaink alaposabban csinálják. Minden zsidót sterilizálni akarnak, azonkívül a szocialistákat és minden szellemi dolgozót; csak a nácik szaporodjanak, senki se legyen, aki beleköphet a levesükbe.

A sarokban ülők megint Németországról beszéltek. Igyekeztek szárazon beszélni. De tárgyilagosságuk csak álarc volt. A hazájuk, az ő Németországuk becsapta őket. Évszázadok óta olyan biztosan álltak ezen a földön, és most hirtelen kisiklott a lábuk alól. Higgadtan mérlegelték, hogy talán soha többé nem térhetnek vissza, hiszen csak háború, évekig tartó vérontás és borzalmas forradalom válthatja le a nácik uralmát. De józan eszük ellenére lelkük legmélyén titokban mégis abban reménykedtek, hogy minden másként fordul. Visszatérhetnek, és Németország újból olyan nagy és egészséges lesz, mint azelőtt.

Jacques Lavendel felszólította őket, hogy üljenek vissza az asztalhoz. A Haggada utolsó előtti oldalánál tartott. - Ezt még együtt kell mondanunk - fordult hozzájuk kedvesen, rábeszélően. A Haggada befejező része következett, az ősi arameus dal a gödölyéről, amelyet apácskám két garasért vett, és amelyet a macska agyonharapott. És elkezdődik a körforgás és megtorlás: a kutya széttépi a macskát, a bot leüti a kutyát, a tűz elégeti a botot, a víz eloltja a tüzet, az ökör kiissza a vizet, a metsző agyonüti az ökröt, a halál agyonsújtja a metszőt, és Isten megöli a halált. Egy gödölye, egy gödölye. Jacques Lavendel fejét ingatva, félig lehunyt szemmel, odaadással énekelte az egyszerű, mély, mélabús dalt. Az arameus szavak titokzatosan csengtek, még az arameus szöveg mellé nyomtatott fordítás is homályosan zengett, megnyugtatóan is, fenyegetően is. Gustav Jacques kántálása mögött az elkeseredett svábos hangsúlyt hallotta: „Szétzúzták a mértékegységeket", és látta ahogy egy kéz letörli a hamis feliratot: „Két és fél méter", és felírja a helyére az igazi méretet.

Azután véget ért a dal, és Heinrich törte meg a csendet: - Well, Daddy, egészen szépen énekelsz, de még szebb lett volna, ha gramofonról játszottad volna le a dalt.

Átmentek egy másik szobába. Jacques Lavendel vén, gettóbeli zsidóból modern polgári úriemberré válva a terveiről beszélt. Egyelőre néhány hónapig ittmarad, alaposan kilustálkodja magát. Tulajdonképpen hálával tartozik a Führernek, hogy bár kissé heves eszközökkel, de arra késztette, hogy egyszer végre kikapcsolódjék. Sokat fog olvasni. Túlságosan keveset tanult. A fiú nem pótolhatja be helyette, bár a gramofonra vonatkozó tanácsa jó megfigyelőkészségre vall. Utazgatni is fog. A könyveknek és újságoknak nem lehet hinni. Saját szemével kell látnia, hogy mi történik Amerikában, Oroszországban, Palesztinában.

Jacques beszéde közben Martin arra gondol, hogy könnyű Jacques-nak utazgatni. Az utazásban legszebb mindig a hazatérés. Jacques Lavendelnek itt a háza, idetartozik, van állampolgársága, ő az egyetlen, akinek szilárd talaj van a lába alatt. A többieknek nincs otthonuk; ha lejár az útlevelük, nemigen fogják meghosszabbítani. Martin megedződött, de az a gondolat, hogy a gertraudtenstrassei ház eltűnik, hogy az Oppermannok egyetlen szilárd tulajdona most tulajdonképpen ez a véletlen adta ház Luganóban, mégis a szívébe szúr. És most még Klára is megszólal, aki szokása szerint eddig a legcsendesebb volt mindannyiuk között, és barátságos, erélyes hangján ezt mondja: - Úgy látszik, egyelőre egyikünk sem tudja pontosan, hová megy. Ha valamelyikőtök pihenni akar, tudjátok, hogy itt mindig szívesen látjuk. Örülnénk, ha néha nálunk találkoznátok. Józanul beszélt, mint mindig, de mindannyian érezték: az Oppermannoknak nincs már középpontja. Immanuel Oppermann és gyermekei és unokái története véget ért.

Ma még együtt vannak. De a jövőben már legfeljebb véletlen hozza össze őket. A szülőföldjük kisiklott alóluk, elvesztették Bertholdot, a gertraudtenstrassei házat, mindazt, ami ezzel összefüggött, Edgar laboratóriumát, a Max-Reger-strassei házat. Amit három nemzedék Berlinben, háromszor hét nemzedék Németországban épített, oda van, Martin Londonba megy, Edgar Párizsba, Ruth Tel Avivban van, Gustav, Jacques, Heinrich, ki tudja, hová kerül. Szétszóródtak a világ négy tengere felé, a szélrózsa minden irányába.

Németország fölött eközben egyre sűrűbb lett a hazugság köde. A világtól légmentesen elzárva, a Birodalom szabad prédája volt a hazugságoknak, amelyeket a nácik napról napra milliószámra ontottak nyomtatásban és hangszórókon át. Külön minisztériumot alapítottak erre a célra. A legmodernebb technikai eszközökkel elhitették az éhezőkkel, hogy jóllakottak, az elnyomottakkal, hogy szabadok, azokkal, akiket az egész földkerekség egyre növekvő felháborodása fenyegetett, hogy a világ erejükért és nagyszerűségükért irigyli őket.

A Birodalom határain belül és kívül, nyilvánvalóan megszegve a szerződéseket, háborúra készült. Az élet célja a hősi halál a csatamezőn, hirdették szóban és írásban a nácik nagy emberei. A háború a nemzeti sors legkívánatosabb beteljesülése, hirdették a hangszórók. Az ifjúság minden szabad idejét katonai gyakorlatokra fordították, az utcák ismét harci daloktól visszhangzottak. De a Führer ünnepélyes, féktelen, patetikus beszédekben bizonygatta, hogy a Birodalom szigorúan a megállapodásokhoz tartja magát, nincs egyéb vágya, mint a béke. A népnek pedig kacsintva kijelentették, hogy a Führer ilyenfajta beszédei csak az ostoba külföldnek szólnak, hogy zavartalanul fegyverkezhessenek. A magasztos cél szentesíti ezt az „északi furfang”-ból fakadó „álcázást". Így próbált a kormány hatvanötmillió németet szemhunyorító, alattomos szövetségben egyesíteni.

Ebben a szellemben nevelték az ifjúságot. Azt tanították nekik, hogy a háborút nem vesztették el, a német nép a világ legnemesebb népe, s ezért belülről és kívülről alattomos ellenségek fenyegetik. Arra buzdították őket, hogy azoknak, akik katonai gyakorlataik felől kérdezősködnek, azt feleljék, hogy csak „sportolnak". Arra tanították a gyerekeket, hogy aki olyan igazságot állít, ami a náciknak nem hasznos, az gazember és szabadon üldözhető. Arra tanították a gyerekeket, hogy nem a szüleikhez, hanem az államhoz tartoznak. Kigúnyolták és leköpték, amit a szüleik dicsértek, dicsérték, amit a szüleik átkoztak, és keményen megbüntették őket, ha védték szüleik nézeteit. Megtanították őket hazudni.

A nácik Németországában nem akadt nagyobb bűn, mint hitet tenni a józan ész, a béke és az egyenes gondolkodásmód mellett. A törvény megkövetelte, hogy mindenki éberen figyelje felebarátját, a nácik előírta meggyőződést vallja-e. Aki alkalomadtán nem tett feljelentést, gyanúsnak számított. Szomszéd kémkedett szomszéd, fiú az apa, barát a barát után. A lakásokban csak suttogni mertek, mert a hangosan kiejtett szó áthatolt a falakon. Az emberek féltek a barátaiktól, az alkalmazottaiktól, a pincértől, aki az étel hozta, a villamoson a mellettük állótól.

A hazugság erőszakkal párosult. A nácik hatályon kívül helyezték a francia forradalom óta minden fehér ember előtt az erkölcs alapjául szolgáló alapelveket. Azt hirdette, hogy ember nem egyenlő emberrel a törvényeik előtt. „Önkéntes munkaszolgálat"-nak álcázva újból bevezették a rabszolgaságot. Börtönbe zárták ellenfeleiket, rosszabbul bántak velük, mint az állatokkal, megkínozták őket, és ezt a „fizikai teljesítőképesség fokozásának” nevezték. Horogkeresztet égettek a bőrükbe, kényszerítették őket, hogy levizeljék egymást, hogy szájjal tépdessék ki a füvet, nevetséges menetekben körülvezették őket az utcákon, és ezt „nemzeti érzületre nevelésnek" nevezték. Hatályon kívül helyezték a „ne ölj!" parancsolatot. A politikai gyilkosságot dicső tettként magasztalták, a Führer gyilkosokat, mert gyilkosok voltak, a bajtársainak nevezett, gyilkosoknak emléktáblákat állítottak, a meggyilkoltakat kirángatták sírjukból, a gyilkost, mert gyilkos volt, rendőrfőkapitánnyá nevezték ki. A náci uralom első negyedéve alatt ötszázkilencvenhárom gyilkosságot követtek el büntetlenül a Birodalomban, többet, mint az előző tíz esztendő alatt, és ez csak a beismert, okmányszerűen bizonyított gyilkosságok száma. A náci uralom első hónapjaiban több embert végeztek ki, mint az előző tizenöt év alatt.

A hazugság nyomorral párosult. „Szabadság és kenyér" - hangoztatták a nácik, és azt értették alatta, hogy szabadon agyonverhetik ellenfeleiket, és híveik számára elvehetik mások állását és kenyerét. A tehetséges embereket elűzték az országból, vagy börtönbe zárták, hogy helyet teremtsenek tehetségtelen híveiknek. Az élelmiszerek árát felemelték, és leszállították a béreket. A nép egyre jobban éhezett és nyomorgott. A náci uralom első negyedévében a házasságkötések száma öt és fél százalékkal alacsonyabb volt, mint az előző év megfelelő időszakában, a halálozások száma tizenhat százalékkal emelkedett. A munkanélküliség mérhetetlenül megnőtt. Németországban volt a legmagasabb a világon a munkanélküliek száma. A nácik azonban szemérmetlenül azt állították, hogy csökkentették a munkanélküliséget.

A hazugság profittal és az egyéni vágyak kielégítésével párosult. Aki az uralkodó párt tagja volt, eltüntethette konkurrensét valamelyik koncentrációs táborban. A Führer után legjobban azt az embert kedvelték, akinek a legszebb hangja volt a rádióban. Most koncentrációs táborban bűnhődött, mert versenyre kelt a Führerrel. Koncentrációs táborral fenyegetődzve zsarolták a zsidó hitelezőt, hogy elengedje az adósságot, zsidó adóstól a gyorsított fizetést.

Zsidó háztulajdonosnak nem fizettek lakbért, „majd utánaküldik Palesztinába". Aki nem volt náci, szakadatlan veszély közepette élt. Elég volt megállapítania, hogy ez alatt a kormány alatt emelkedtek a húsárak, vagy hogy egy náci ünnepély műsora nem volt jó, s máris koncentrációs táborba vitték. Az is elegendő volt hozzá, hogy valakit ilyen „bűnnel" vádoljanak, ha nem is követte el. Ha egy nácinak nem tetszett valamelyik járókelő orra, orrba verhette. Elegendő igazolás volt, ha kijelentette, hogy az, akinek ilyen orra van, nem emelte fel elég gyorsan a karját, mikor rázendítettek egy náci indulóra.

A nép jó volt. Kiemelkedő embereket és teljesítményeket hozott létre. Erős, munkaszerető, tehetséges emberekből állt. De civilizációjuk újkeletű volt, könnyű volt visszaélni készséges, kritikátlan idealizmusukkal, lángra lobbantani atavisztikus ösztöneiket, őserdei indulataikat, hogy áttörjék a vékony burkot, s most ez történt. Külsőleg ugyanolyan volt az ország, mint mindig. Jártak a villamosok, jöttek-mentek az autók, nyitva álltak az üzletek, az éttermek, játszottak a színházak, nagy részük csak kényszerből, az újságok ugyanolyan fejléccel, ugyanolyan betűkkel jelentek meg. De belülről napról napra, egyre jobban elvadult, lezüllött, elrothadt, lesüllyedt az ország, durvaság és hazugság emésztette, bűzös máz fedte az egész életet.

Nagyon sok embert nem érdekeltek a közügyek. Hittek a hétköznapok békés látszatának, az ünnepélyeknek és összejöveteleknek, amelyeket a nácik tömegével rendeztek, hogy túlharsogják a parasztok és munkások, a koncentrációs és munkatáborok nyomorát. Ezenkívül az elűzött tehetségek helyére kerültek és az új hatalmasságok elhullajtott ajándékaiból élők új jólét látszatát keltették. A nép legnagyobb része természetesen nem dőlt be ennek, több volt a felháborodott, mint az elégedett. Ha rohamosztagok vonultak el mellettük, bemenekültek a kapualjakba, hogy ne kelljen tisztelegniük, az ajkukba haraptak, ha meghallották az aljas dalt, amelyben zsidó vérnek kell fröccsennie a késről, hogy még egyszer olyan jól éljenek. De hallgatniuk kellett; akit rajtakaptak valamilyen megjegyzésen, bíróság elé került.

Németországban megtanultak hazudni. Sokan hangosan dicsérték a nácikat, titokban pedig elátkozták őket. Ruhájuk barna volt, mint a náciké, a szívük vörös, mint a nácik ellenfeleié; bifszteknek nevezték magukat. A bifsztekek pártja nagyobb volt, mint a Führer pártja.

De az ő hangjuk nem jutott el külföldre, és a külföld hangja nem jutott el hozzájuk. Volt Berlin-Köpenickben egy hírhedt SA kaszárnya, Demuth volt a neve, itt különösen vadul „oktatták" a foglyokat. Amíg a pincében bántalmazták őket, az egyik SA legény az udvaron a motorkerékpárját járatta, hogy a motor zaja túlharsogja a megkínzott jajgatását és az ütések csattogását. Ez a motor, amelyet csak azért indítottak be, hogy túlharsogja a bántalmazott ordítását, a Harmadik Birodalom jelképe volt. Ostobaság és hazugság volt, amit e Birodalom zsarnokai tettek, és amit tenni engedtek. Hazugság, amit mondtak, hazugság, amit elhallgattak. Hazugsággal keltek, és hazugsággal feküdtek le. Hazugság volt egész rendszerük, hazugság a törvényük, hazugság az ítéletük, hazugság a nyelvük, hazugság a tudományuk, a joguk, a hitük. Hazugság volt a nacionalizmusuk, a szocializmusuk, hazugság az erkölcsük, és a szeretetük. Hazugság volt minden, valódi csak egyetlenegy: a gyűlöletük.

Az ország nyögött. De nyugalmat és rendet tartott. E rend oszlopa a hatszázezer rohamosztagos volt, és a százezer fogolyra épült. Az ország nyomorúságba jutott, az ország lezüllött: de aki végigment Berlinben a Kurfürstendammon, Hamburgban a Jungfernstiegen, Kölnben a Hohe-Strassén, az nem látott egyebet, mint nyugalmat és rendet.

Ebből a Németországból jött meg Anna.

Gustav Bandol, a provánszi tengerparti városka pályaudvarán állt, és Annát várta. Anna kiszállt. Kissé teltebb lett, de még mindig karcsú, lányos is, asszonyos is, magas, nyugodt. Fújt a misztrál. Gustav gyönyörködve látta, ahogy a friss, kellemes szél pirosra festi az arcát, a szeme környéke azonban halvány maradt. Derűsen, higgadtan ült Gustav mellett. A férfi a keze után nyúlt. Anna levette a kesztyűjét, s Gustav kezében hagyta a kezét.

Gustav elégedett volt, hogy ezt a szép déli tájat szemelte ki együttlétük helyéül. A tengerpart hol csipkeszerűen előreugrott, hol nagy ívet alkotott, de mindenütt megnyugtatóan hatott; halványszínű, alacsony hegyek fogták körül széles vonalban a tájat, rajtuk szürkészöld olajfák, szürkésbarna, málladozó sziklák, szőlők, píniák.

Vacsora közben Anna kifejtette, hogy képzeli el ittlétét. Az elmúlt év megfeszített munkájától fáradtan, örült a semmittevésnek, a tengernek. Jó lesz sétálni, fürödni, napozni. De valamit azért kell csinálnia. Nagyon gyengén tud franciául. Hozott magával könyveket meg egy jó lexikont. Nyugodtan, komolyan és vidáman beszélt, mint mindig. Világos szemével vizsgálódva nézegetett sűrű barna haja alól, sok dolgon csak átfutott a tekintete, de azt, ami rátartozott, megragadta, lassan, de örökre. Ugyanolyan volt, amilyennek Gustav tizenkilenc hónappal ezelőtt utoljára látta. Elcsodálkozott. Úgy érezte, aki a lidércnyomás országából jön, annak tetőtől talpig meg kellett változnia. Vajon helyes-e, hogy erről a derült, nyugodt arcról, erről a szögletes homlokról le akarja törülni a nyugalmat, ahogy az ő arcáról is örökre eltűnt? És ha helyes is, vajon sikerül?

Egyelőre nem beszélt azokról a dolgokról, amelyek foglalkoztatták. Jobban mondva csak annyit mondott Annának, hogy ezúttal nem költekezhet olyan gondtalanul, mint azelőtt. Annának, aki rendszerető és beosztó volt, ez nagyon kapóra jött. Bérbe vettek egy ócska kis autót, és kalandéhesen nekiindultak, hogy keressenek egy olcsó házat, ahol néhány hétig lakhatnak. A La Gorguette-félszigeten találtak egyet. Szélesen, alacsonyan, magányosan állt egy kis öbölben, rózsásbarnán, viharverten, egy nem magas sziklán. Mögötte dombok emelkedtek, rajtuk olajfák, szőlők, de mindenekelőtt píniák. Az út kerek, tiszta ívben kapaszkodott fel a szirtfokra. A sós szélben nem nőtt sem virág, sem fű. A ház előtt nem volt egyéb, csak a tenger, és szelíden lejtő napos, homokos terep, amit a szikla mentén a tenger felé kúszó, sűrűn ültetett, fiatal, alacsony píniasor szegélyezett.

Szegényesen öltözött, szép mozgású férfi mutatta meg nekik a ház belsejét. Nagy, kopár, düledező szobákból állt a ház, mindenütt benézett a tenger. Egy-két sérült bútor álldogált a szobákban. A férfi szűkszavú volt, egyáltalán nem tolakodó. Anna úgy vélte, elboldogul itt, vonzotta az

a gondolat, hogy rendet teremthet. Nem nagy fáradsággal és kevés pénzzel el lehet végezni a legszükségesebb javításokat. A nemes mozdulatú, szegényes külsejű férfi bortermelő volt, a parttól néhány száz méternyire beljebb volt egy kis birtoka; felajánlotta, hogy segít nekik. Kibérelték a házat.

Kétszer huszonnégy óra alatt annyira kell jutniuk, hogy beköltözhessenek a házba. Anna másnap reggeltől estig takarított és rendezkedett, a férfi fűrészelt, kalapált, nyugodtan, takarékoskodva a szóval, szép mozdulatokkal. Gustav nézte őket. Anna néha megkérdezett tőle egy-egy francia szót, hogy megértesse magát a férfival. Egyébként nemigen tudott segíteni. Annának örömöt szerzett a munka, egészen feloldódott benne. Ha Gustav feleségül vette volna őt, ha együtt élt volna vele, minden másként fordult volna.

Gustav útban volt. Lefeküdt a ház elé a napra, maga elé bámult az enyhe szélben. Megvigasztalta, de feszélyezte is, hogy milyen határozott és nyugodt Anna arca. Ez az arc a szép, széles szájjal, az erőteljes járomcsontok, a szögletes homlok a sűrű barna haj tövében, ez az arc Németországot jelentette.

A tegnapi Németországot. El kell tudnia űzni erről az arcról a nyugalmat, hogy a mai Németországból ismét a tegnapi Németország legyen. Hatalmasan, szürkéskéken feküdt előtte az enyhe szélben apró fehér hullámaival a tenger, tágas, békés volt a táj. Milyen örömöt szerez Annának, hogy kevés pénzzel rendet teremthet ebben a düledező házban. Kellemesen élhetne itt, ha elhatározná, hogy hallgat, hogy nem zavarja meg Anna nyugalmát. Kár, hogy nem hallgathat.

Sebtében összeszedtek valami ennivalót, tojást, hideg húst, gyümölcsöt, sajtot, bort. Vidám étkezés volt. Anna tervei, hogy mi mindent tegyenek az öt hét alatt, szilárdabb alakot öltöttek. Szóval, legelőször is kissé lábra állítja itt a dolgokat. Elképzelte, hogy kell ennek a háznak festenie, és úgy is fog festeni. Persze, mire odáig jut, mindjárt megint el kell utazniuk.

Egyébként is határozott tervei vannak. Minden reggel sport és torna, a szép, enyhén emelkedő út nagyon alkalmas a távfutásra. Módszeres lány volt, de volt humorérzéke, együtt nevetett Gustavval, amikor a pedantériája miatt ugratta. Ő lassú, szüksége van rá, hogy pedáns legyen. Például elég soká tart, amíg kiismer valakit. Ezért az utóbbi időben rendszeresen tanulmányozott különböző fiziognómiai elméleteket. Gustav megkérdi, vajon ő okosabb lett-e az utolsó másfél év alatt, lát-e rajta valamit, hogy ötvenéves korára végre bölcsebb lett. Anna komolyan szemügyre veszi. Gustav megváltozott, jelenti ki. Érzéki szája kissé élesebb lett, a szeme körül, az orra felé is kevésbé lágyak a vonásai, már nem olyan önkényesek. Gustav apró mosollyal, elgondolkodva hallgatja Anna elemzését.

Délután Toulonba mentek, hogy kiegészítsék a háztartásukat. Anna kis összeget szánt erre a célra. Sok üzletben jártak, Anna fáradhatatlan volt, hol itt, hol ott talált valamit. A város tarkasága, zaja felvidította őket, a kikötőben ettek, utána Anna újból bevásárolni ment, ezúttal egyedül, és végül diadalmasan kijelentette, hogy most már minden együtt van, amit kívánt.

Este lett, megvirradt, rájuk köszöntött a harmadik nap. Anna hamarosan elkészül a berendezkedéssel, és elégedett

lesz. Gustav még mindig nem beszélt arról, ami foglalkoztatta. Ebéd után az apró öbölben a sziklákon napoztak. Anna hason fekve, két karjára könyökölve, a lexikonnal maga mellett egy francia könyvet olvasott. Néha megkérdezte Gustavtól egy-egy szó pontos értelmét, időnként csökönyösen vitatkozott, még akkor is, amikor Gustavnak igaza volt.

Nem engedheti ezt a napot is úgy elmúlni, hogy nem beszél. Nagy kerülővel, óvatosan kezd hozzá. Németországban a tavasz vége és a kora nyár a legszebb évszak. Eredetileg az volt a szándéka, hogy megkéri Annát, mielőtt újból dolgozni kezd, jöjjön vele egy-két hétre Berlinbe, a Max-Reger-Strasséra. Gustav a hátán feküdt, szőrös kezét összekulcsolta a feje alatt; lustán töprengve nézett az égre. Kár, fejezte be lassan, hogy ez most már lehetetlen. - Miért lehetetlen? - kérdezte Anna rövid szünet után, és tovább olvasott. Gustav félig felült. - Hát te semmiről sem tudsz? Semmit sem hallottál?

Nem, Anna semmiről sem tudott. Kiderült, hogy semmit sem tud Gustav ügyeiről, a manifesztumról, arról, hogy üldözik. Kiderült, hogy lényegében semmit sem tud az egész német disznóságról.

Felháborodott azon, ami Gustavval történt. De elszántan vonakodott ebből az esetből általános következtetéseket levonni. A maga lassú, megfontolt modorában kifejtette, hogy látja a dolgokat. Inkább magának, mint Gustavnak beszélt. Egy nemzeti kormány átadta a helyét egy még nemzetibb kormánynak. Ezt nagy, ostoba beszédekkel ünneplik, hatalmas, ostoba tüntetéseket rendeznek. De ki hallott valaha is okos népszónoklatokról és tüntetésekről? A bojkott természetesen utálatos dolog volt, a könyvégetés is. Az újságok undorítóak, undorító a nácik ordítozása is. De ki veszi mindezt komolyan? Az élet lényegében ugyanolyan, mint mindig. Az ő üzemében például új üzemi tanácsot választottak, és leszállították a munkások bérét. Az új üzemi tanács először hetvenkedni próbált, követelte, hogy bocsássanak el tizenhét zsidót és szocialistát. De az elbocsátottak közül kilencet most újból visszavettek. Harprecht titkos tanácsos, az ő főnöke néha jóindulatúan ugratja őt „a zsidaja miatt". Ő is részt vesz az új kultusz külső ceremóniáiban, de négyszemközt vagy a bizalmasai előtt gúnyolódik felette. Olvasott szemelvényeket, hogy mit írnak a külföldi lapok a Németországban folyó rémtettekről. Ha összehasonlítja ezeket a rémhíreket azzal, amit a saját szemével látott, akkor kételkedni kezd, hogy a francia vagy az orosz forradalom rémtetteiről szóló híreknek akár csak a tizedrésze is igaz.

Most mind a ketten egyenesen ültek. Gustav törökülésben. Anna szemben vele egy kövön. Máskor mindig rendesen egy szikla árnyékába tette a lexikont, most ott hevert a napon, és a fedele meggörbült. Lassan beszélt, igyekezett a kelleténél sem többet, sem kevesebbet nem mondani. Világos szeme komolyan, nyugodtan nézett Gustavra. Igen, ez Anna, az ő Annája. Németországból jött, a hermetikusan elzárt Németországból, azok közé tartozott, akik a magasban laknak, és nem tudják, mi történik a lábuk alatt. Hitt a „nyugalomban és rendben", és védte a hitét.

Gustav figyelmesen hallgatta, nem szakította félbe. Nem először hallotta, amit Anna mondott, ez állt minden német újságban. így védekeztek Németországban a becsületes, jóindulatú emberek is, nehogy elveszítsék a lábuk alól a talajt, a hazát.

Beszéljen? Van értelme? Nem könnyelműség, több mint könnyelműség, aljasság ezt az asszonyt kiszakítani erőteljes nyugalmából? A szeme előtt megjelenik Johannes Cohen a ládán, „térdhajlítás, fel!", úgy fest, mint a pantomim paprikajancsija, és papagájként rikácsol: - Én, disznó zsidó, elárultam a hazámat! - Ez a leány négy hétig sem tud úgy élni ebben a délfrancia házban, hogy rendet ne teremtsen, szabad-e úgy élnie tovább, hogy ne tudja, hogyan rothad és hull szét a hazája? Nem, nem kímélheti Annát.

Mesélni kezd arról, amit Bilfingertől hallott. Beszél, szavait a szél és a tenger halk moraja kíséri. Nem olyan szárazon és tárgyilagosan beszél, mint Bilfinger, érzései megszínesítik a szavait, nem tud nyugodtan beszélni, itt-ott erősbít, túloz. Igen, hallgassa csak meg, mi történt az ő Württembergjében, Stuttgart közvetlen közelében, mialatt ott járt-kelt, és nem látott egyebet, mint nyugalmat és rendet.

Beszéd közben tudja, hogy rosszul beszél, túlságosan izgatottan, nem hihetően. Nem mesél, vádbeszédet tart. Mit akar tulajdonképpen? Hogy Bilfinger mit akart, ahhoz nem fért kétség. El kellett mondania valakinek, akit érintett, neki, a zsidónak. De mi hajtja őt, hogy Annát felkavarja? Hiszen nem akar Annától semmit, nem akarja, hogy bármit is tegyen. De mégis, akar tőle valamit. Igazolást. Igazolást, hogy helyes, amit érez. Nem önzés ez? Nem. Szétzúzták a mértékegységeket, és meghagyatott nekünk, és meg kell kapnia az igazolást. Nincs sok ember, akivel beszélhet. Johannes Cohennel beszélhetett volna. De Johannes Cohen Herrensteinben van. „Térdhajlítás, fel!"

Anna hallgatja. Világos szeme elsötétül. Felháborodik. Nem azon, amit hallott, hanem azon, hogy valaki ezt elhiheti. Azért, mert Gustavnak elvették a házát, most azt hiszi, hogy az egész országból hirtelen őserdő lett, s a németekből busman négerek. A tenger moraja felerősödött, Anna hangosan beszél. Vörös foltok ülnek az arcára, a szeme körül fehér karika.

Gustavot nem nagyon bántja a haragja. Tudta, hogy nem lesz könnyű Annát szilárd hitétől megfosztani. Anna a hazugság országából jön. A hazugság legjobb szakemberei hónapok óta a legmodernebb eszközökkel a hazugságok milliárdjaival árasztották el az országot. Anna ezt a hazugsággal telt levegőt lélegezte be napról napra, óráról órára. Hiszen a hazugságminisztérium azért van, hogy a hozzá hasonlóak fejét elködösítse, elrejtse előlük a valóságot, ez az álforradalom legfontosabb politikai feladata. Anna minden pórusát átitatták a hazugságok. Közömbösíteni benne a mérget időbe kerül, kitartást kíván.

Gustav előhozza az okmányokat. Hasonfekve könyökölnek, és Gustav felolvassa Annának Bilfinger feljegyzéseit. A tenger egyenletesen hullámzik, a papírlapokat elfújja a misztrál, köveket kell tenni rájuk. Gustav olvas, odanyújtja Annának a mellékleteket, az esküt pótló nyilatkozatokat, a fényképeket. Saját dolgairól keveset beszél, Johannes Cohenről semmit. Ne érje Annát egyszerre minden, ahogy az ő tudatáig is lassan hatoltak el a dolgok.

Anna hallgat, amikor befejezi, gondosan összerakja az okmányokat, visszateszi a kemény burkolópapírba. Elgondolkodó, de nem hisz. Felmennek a kis, göröngyös ösvényen a házhoz. Anna a dolga után lát. Később vacsorázni hívja a férfit. Előttük a homokos part, a píniaültetvény, a tenger. Besötétedik, gyorsan hűvös lesz. Ezer apróbb-nagyobb dologról beszélgetnek; Anna talán kissé kevésbé jókedvű, de nyugodt, mint mindig.

Ez a helyzet este, és másnap reggel. Lefutják az előirányzott távot, úsznak, sétálni mennek. Anna olvassa a francia könyvet, háziasszonykodik. A nap úgy telik el, ahogy előre elhatározta.

Hirtelen azonban újból megjelennek a tegnapi dolgok. Anna megkérdi, eljön-e Johannes Cohen, és mikor érkezik; Gustav azt írta neki, hogy esetleg három-négy napra meglátogatja őket. És Gustav most beszélni kezd Johannes barátjáról. Elmondja Annának, hogy nem látogatja meg őket, azt is elmondja, hogy miért. Ez mélyebben érinti Annát, mint Bilfinger jegyzőkönyvei. - És nem lehet rajta segíteni, nem lehet valamit tenni érte? - kérdezi döbbent csend után hevesen. - Nem - válaszolja Gustav. - Az SA nem tűr semmilyen beleszólást az ügyeibe. Ha valamelyik miniszter vagy más civil megpróbál közbelépni, csak a fogoly issza meg a levét. - Homlokán megjelentek a függőleges ráncok, halkan csikorgatta a fogait. De nem beszélt többet a koncentrációs táborokról. Látta, hogy Anna nyugalma most megrendült, de megokosodott, kivárta, míg szögletes homloka mögött kellően meghányja-veti a dolgokat.

Másnap estére jutott el odáig. Gustav már ágyban feküdt, olvasott, amikor Anna odajött hozzá. Leült Gustav ágyára. Befejezte a berendezkedést, mondta. Olyan lett a ház, amilyennek képzelte. De már nem tud igazán örülni. Gustav borzasztó gonosz dolgokról beszélt, és nem könnyű eligazodnia. Mégis védelmébe kell vegye Gustavval szemben az egészet, az ő Németországát. Az ország szempontjából szükség volt erre a fordulatra, bizonyos, hogy a nép kívánta. Gustavnak el kell ismernie, hogy a hatalom régi birtokosainak mindig ezerféle aggálya volt, elsősorban a törvényesség körül. Ahelyett, hogy ellenfeleik fejére ütöttek volna, először százféle jogi szakvéleményt kértek, mielőtt figyelmeztetni merték őket, hogy szíveskedjenek kevésbé elárulni a hazájukat. Ha egyszer csakugyan becsuktak egy-egy politikai gyilkost, néhány hét múlva újból szabadon engedték, és ha egy hazaárulótól megvonták a nyugdíját, törvényességi aggályaik miatt tizennégy nap múlva újból visszavonták a határozatot. Semmit se csináltak, csak állandóan rágódtak, és hagyták, hogy eközben a köztársaság elkorhadjon és lezülljön. A hatalom új birtokosai ravaszok és együgyűek, de cselekszenek. A nép ezt várja, ez imponál neki. A Führer is éppen a maga ravasz, minden kritika iránt érzéketlen együgyűségével, merev, acélkemény hitével a nép szíve szerint való ember, a régebbi vezetők kellő ellentéte. Forradalom volt, kívánatos forradalom. Sok barbár dolog történt, de ez alighanem minden forradalom kísérő jelensége, és az érintettek mindig rablásról, gyilkosságról, világvégéről jajveszékeltek. Nem Gustav maga olvasta fel neki, éppen tegnap, egy feledésbe merült egyiptomi író panaszát, több mint négyezer éves, és nagyon hasonló ahhoz, amit Gustav most mond? Igen, szörnyűségek történtek, de ezért egyes emberek a felelősek, nem a nép és nem az új Birodalom. És ha százezer gaztett történt, az akkor is százezer elszigetelt eset.

Gustav Anna világos, komoly arcába nézett. Kevésbé volt nyugodt, mint azelőtt. Szegényes, mindenhonnan összeszedett érveket emleget. Például a négyezerháromszáz év előtti egyiptomi költő panaszát. Megragadtak emlékezetében a szavak: ,,A szakembereket elűzték, az országot néhány esztelen ember kormányozza. A csőcselék uralma kezdődik. A csőcselék embere került az első helyre, és ezt a maga módján kiaknázza. A legfinomabb lenvászonban jár, és kopasz fejebúbját mirrhával kenegeti, nagy háza és magtára van. Azelőtt küldönc volt, most ő küldözget másokat. A fejedelmek hízelegnek neki, és a régi állam magas rangú hivatalnokai kényszerhelyzetükben udvarolnak a felkapaszkodottnak." Gustav szereti a találó idézeteket, de ez mégis kissé távoleső, és nem érdemes megcáfolnia. Minden, amit Anna mondott, pótmagyarázkodás, mélyen alatta áll Anna színvonalának. Anna tetőtől talpig igaz ember. Ha teljes szívvel hisz valamiben, azt jól ki is tudja fejezni. Lyukacsos, szétmálló, amivel most előhozakodik. Nincs szükség hosszas fiziognómiai tanulmányokra, hogy észrevegye, Anna csak félig-meddig hisz a dolgokban.

Gustavnak nem esett nehezére megcáfolnia. Félig kiegyenesedett, tenyerébe támasztotta az arcát; az olvasólámpa éles fénykúpja a szoba középpontja volt. Igen, mondta, igaz, hogy nem a nép követte el a gonosztetteket. A nép jóindulatának nagyszerű bizonyítéka, hogy ilyen nyugodtan viselkedett, noha a kormány tizennégy éven át pogromokra bujtogatta a szocialisták és a zsidók ellen. Nem a nép barbár, hanem a kormány, az új Birodalom, a hivatalnokai és a rohamosztagosai. A gonosztetteket a kormány rohamosztagosai követték el, és valamennyit a kormány fedezte. A barbárság nemcsak a tettekben rejlik, hanem elsősorban az új emberek alapelveiben. Szétzúzták a régi mértékegységeket, és törvényesítették az önkényt és erőszakot. Nem azt vetik a kormány szemére, hogy gaztettek történtek, hanem, hogy megakadályoz mindenféle vizsgálatot, börtönbe zárja a vádlókat, és ezzel örökké eleve szentesíti az új gaztetteket. Gustav beszélt arról, hogy ezek az emberek könyvek, beszédek, rendeletek tízezreiben szemérmetlenül hitet tettek a terror mellett, beszélt arról, hogy milyen leplezetlenül, nyíltan koncra vadásznak. Beszélt otromba faji gőgjükről. Előhúztak a lomtárból egy fétist, és felfordul az ember gyomra, ahogy nézni kénytelen, hogy áldoznak most ennek a fétisnek előadótermükben a professzorok, hogy hirdetnek ennek a fétisnek a nevében ítéletet székükön a bírák. Förtelmes komédia. Ott ül egy király alsónadrágban, a nép előtte térdel és kiabál, hogy milyen pompás palástja van. Kétségtelen, hogy Németországban most is nagyszerű gépeket építenek, pontosan dolgoznak a gyárakban, nagyszerű zenét szereznek, sokmillióan igyekeznek tisztességesek maradni. De feltárult mellettük az őserdő, ahol kínozzák és mészárolják az embereket, és görcsösen félre kell fordítaniuk a szemüket, be kell fogniuk a fülüket. Elismeri, hogy a gaztetteket egyes emberek követik el, azt is elismeri, hogy minden egyes bántalmazás, minden egyes gyilkosság az egész ügyhöz mérten jelentéktelen dolog. Csak éppen az egész ügy csupa ilyen jelentéktelen dologból tevődik össze, akár a test a sejtekből, és ha túlságosan sok sejt pusztul el, a végén elpusztul maga a test is.

Gustav ezúttal sem beszélt szárazon, alig említett számokat és adatokat. De azt mondta ki, amivel színültig teli volt; nem szavakat terített Anna elé, önmagát öntötte ki elébe. Anna nézte nagy, izgatott fejét, ahogy beszélt, az olvasólámpa fénykúpja élesen megvilágított rajta minden ráncocskát. Nem látszott fiatalnak, de férfiasnak, harciasnak tűnt. Más Gustav volt, mint akit Anna ismert. Engedékeny lagymatagsága eltűnt. Az események megragadták, belehatoltak, megkeményítették, tömörebbé tették az anyagot, amiből gyúrva volt. Anna szerette őt.

Mégis csak félig-meddig hitt neki. Ami egyszer szögletes homloka mögött gyökeret vert, az ott maradt. Idegölő munka volt megváltoztatni a véleményét. Németország, az egész megmérgezett, hipnotizált Németország állt ellent benne Gustavnak, amely iszonyú lassan talál majd vissza kábulatából a valóságba. Gustav megkapta az igazolást, amire szüksége volt. Szükség van arra a munkára, amire elszánta magát.

Oda jutott, ahová jutni akart. Most tulajdonképpen megengedhetne magának néhány nyugodt hetet Annával. Később nagyon kemény munka vár rá. Anna nem beszélt ezentúl sokat Németországról, de megváltozott. Bármenynyire tétovázónak látszik, mire visszatér, másként látja majd az országot.

Nyugodt, derűs napokat töltöttek a düledező házban, amely belül csupa tisztaság és rend volt. A ragyogó latin tengerpart békéjében nehéz volt megérteni, hogy alig húsz óra távolságnyira a lidércnyomás országa fekszik, Németország, amelynek nagyvárosaiba hirtelen betörtek az őserdő borzalmai. Gustav és Anna bejárták a szelíd, messzi tájat, az út tiszta ívben kapaszkodott fel a szirtekre, köröskörül szőlők, píniák, olajfák, álmukba és ébrenlétükbe egyenletesen morajlott bele a tenger, szakadatlanul fújt a friss, könnyű, sós szél. Esténként kecskenyájak ballagtak a csendes dombokon. Mérhetetlen és nyugodt, ókorias volt az élet.

Gustavnak sikerült négy napig hallgatnia Németországról, sőt, akadtak órák, amikor meg is feledkezett róla. Azután hirtelen ismét iszonyúan megjelent.

A szomszédos tengerparti városka kikötőjében, egy színes, apró, forgalmas kávéházban ültek, és Gustav újságot olvasott. Barna arca hirtelen elsápadt, elejtette az újságot. Anna felvette. Az állt benne, hogy Johannes Cohen, az ismert német professzor, a herrensteini koncentrációs táborban öngyilkos lett. Anna is elsápadt, amikor elolvasta, először a szeme környékét, utána egész arcát elöntötte a sápadtság. - Menjünk - mondta.

Szótlanul utaztak haza. Gustav lement a tengerhez, leült egy kőre. Anna magára hagyta. Este így szólt hozzá: - Igazad volt, Gustav. Tévedtem. Szemet hunytam a dolgok fölött. Igazad van, Németország más, mint amilyennek láttam. Természetesen nem csupán erre a halálra gondolok, és nem is arra, amit elmondtál és amit elolvastattál velem, és nem arra, hogy ha Németországban tudnák, hogy itt élek veled, levágnák a hajamat és szemérmetlen teremtésként vezetnének végig az utcákon. De ha most arra gondolok, hogy mit láttam Németországban, és ha most innen, új szemmel nézem ennek a pillanatnak a szemszögéből, akkor ki kell jelentenem: szégyellem magam, Gustav. Ez az új Németország a velejéig rossz.

Gustav Johannes barátja sárgásbarna, okos, gőgös arcára gondolt. Öngyilkosság, szökés közben agyonlőtték, szívgyengeség, ezek voltak a koncentrációs táborbeli halálesetek szokásos hivatalos indokai. Utána azt, ami a foglyokból megmaradt, az összetört csontokat, a megcsonkított húsdarabokat leplombált koporsóba tették és kiadták a hozzátartozóknak, a költségek megtérítése és kötelezvény ellenében, hogy nem nyitják ki a koporsót. Most betiltották az olyan gyászjelentéseket is, amelyekben ez állt: „hirtelen elhunyt". - A legtöbb barátom és ismerősöm a harctéren volt a háború alatt - mondta Gustav. - Nagyon sokan elestek. Nem számoltam meg az utolsó hónapokban a halottaimat. De az bizonyos, hogy mióta a nácik uralmon vannak, több barátom halt meg erőszakos halállal, mint a háború alatt.

Amikor Anna később megkérdezte, hogy mit akar tenni, így válaszolt: - Nem hallgatok. Mindössze ennyit tudok. - Nem elővigyázatlanság ez? - kérdezte tovább Anna habozva, és Gustavot boldoggá tette Anna hangjában az aggodalom. Megvonta a vállát. - Nem tudok így élni tovább - mondta.

Nyár lett, Annának vissza kellett térnie. Gustav elvitte a marseille-i pályaudvarra. Anna úgy látta, hogy Gustav arca komolyabb, mint régebben, fiúsabb és mégis férfiasabb, mindenesetre elégedettebb. Kusza érzésekkel, Gustav sorsa miatt aggódva, de új lényének örülve utazott át a határon.

Ott állt a peronon, látta ahogy Anna eltűnik a lidércnyomás országa felé. Boldog időszak volt ez a vele töltött néhány hét és nagyon hasznos. Most sok mindennel tisztába jött, ami azelőtt öntudatlanul, anélkül hogy gondolkozott volna rajta, nyomasztotta.

Egyelőre tovább élt a düledező házban, fent a sziklán, távol mindenféle sietségtől. A rend, amelyet Anna teremtett, nem sokáig tart, de ez nem zavarja. Nem zárkózik el az emberek elől, elbeszélget a környék lakóival, halászokkal, bor- és olajtermelőkkel, alkalmi turistákkal. De sokat van egyedül is. A testvéreivel, a barátaival nemigen tart kapcsolatot. Írnak neki, de ő ritkán, egyre ritkábban válaszol. Nyugalmasan éldegél, mint aki biztos a sorsában.

A tárcájában egyre kevesebb a pénz. Fordulhatna Mühlheim-hez, vagy ahhoz a svájci bankhoz, ahol folyószámlája van; nem teszi. Amíg futja a tárcájában levő pénzből, addig még itt marad. A bankban levő pénzt későbbi céljaira szánta.

Szokásai egyre egyszerűbbek, igénytelenül él. Gyalog, vagy egyre ütöttebb-kopottabb kis autóján bejárja a szép, távoli vidéket. Kifekszik valahol a napra, szendvicset eszik, kenyeret, sajtot, gyümölcsöt. Iszik hozzá egy-egy korty csípős parasztbort. Elüldögél a kiskocsmákban is, elbeszélget a parasztokkal, kereskedőkkel, halászokkal, autóbuszsofőrökkel. Hangszórókat is hallani, délután mindenfele zene szól, este táncolnak, színes, zajos az élet. Gustav nyugodt lélekkel sodródik ide-oda. Van, amikor jókedvű, nagyon szeretetre méltó; gyakran felcsillan benne valami a régi Gustavból, akit a férfiak szívesen hallgattak, akinek a barátságára büszkék voltak az asszonyok. Még most is utánanéznek, és sajnálják, amikor elmegy. Gyakran elgondolkozik, ritkán komor. A lidércnyomás országának dolgai jelen vannak, nem dugja be a fülét előlük, nem jelentenek számára kevesebbet, mint a határ túloldalán. De noha mindig körülötte vannak, mégis nyugodt, szinte vidám.

Marseille-ben, a közeli nagyvárosban az egyik könyvkereskedés kirakatában meglát egy új német művet, egy füzetet: „Egy új emberfajta vizsgálata. Egy barátnőmnek. Írta Friedrich Wilhelm Gutwetter." Megveszi a füzetet. Sok szépet talál benne a náci eszméről, fennkölt, jelentőségteljes megállapításokat, persze olyan fennkölteket, hogy az eszméket már-már nemigen lehet felismerni. Olyan eszmék, amelyeknek sem címük, sem telefonszámuk, semmi okosat sem lehet velük kezdeni. Sybil, az ő kis vékony, tárgyilagos Sybilje sem fog tudni sokat kezdeni vele. Másnap, amikor ennivalót akar magával vinni az útra, nem talál papírt. Kitép két lapot az „Egy új emberfajta vizsgálatá"-ból.

Berlinből közlik vele, hogy Jean, a Színész Klubbeli öreg, méltóságteljes inas is belépett a náci pártba. Ez jobban felkavarja. Nem jól használta fel Berlinben az utolsó napját és azt az öt márkát. Inkább Bertholdra kellett volna fordítania az idejét.

Néha, amikor egyedül hever odalent az öbölben, vagy ha a düledező, rózsásbarna ház előtt ül a homokos, lejtős, píniák szegélyezte terepen, horgászni lát valakit odalent a sziklákon. Tulajdonképpen a sziklák is az ő kibérelt területéhez tartoznak, elküldhetné a férfit. Szívesen van egyedül, de az sem bántja, ha emberek vannak a közelében. A férfi néha tengeri sünökre vadászva a vízben gázol, gyakran le is fekszik a sziklákra és napozik. Gustav nemsokára köszönget neki, rövid beszélgetésbe bocsátkozik vele. Súlyos termetű ember, lustán mozog, nagy feje és sűrű fókabajusza van, bő, sötétkék, kemény, durva vászonból készült ruhát visel, amilyet sokan hordanak ezen a környéken. Kiderül, hogy az idelent élő sok német közül való, és Georg Teibschitznek hívják.

Georg Teibschitz úr csak a legutóbbi hetekben érkezett Németországból. Kevés a pénze, de ahhoz elég, hogy három-négy évig eléldegéljen belőle, itt vagy másutt, ahol nem nagyon hideg a tél. Teibschitz úr kinyújtózik a napon, hunyorog, mélyen ülő, álmos szeme van nagy fejében, bóbiskol, két mondat között, vagy mielőtt válaszol, hosszú szüneteket tart. Sok mindent látott, sokat megélt. Néhány évvel ezelőtt gazdag lehetett, azután alighanem elúszott a vagyona, később mintha megint lett volna pénze. Most csak egyet akar: nyugalmat és kevés embert maga körül. Látott itt a közelben egy házikót, túlzás házikónak nevezni, inkább kutyaól, kellemes kutyaól kellemes tájon, szürkésbarna, sok olajfa veszi körül. A kutyaól tizenötezer frankba kerül. Teibschitz úrnak Németországban maradt a felesége, aki elküldhetné neki ezt az összeget; de nemigen hisz benne, valószínűleg nem fogja elküldeni.

Teibschitz úr igénytelen, de szereti a halat és a tenger mindenféle termékét, és jól el is tudja készíteni. Gustav felajánlja ehhez a konyháját. Van faszén és rostsütő is. Teibschitz úr Gustav szakszerű támogatásával megtisztítja a halakat, kisüti olajban, rozmaringot és kakukkfüvet is tesz mellé, ízletes hallevest is tud készíteni. Lassan, élvezettel eszik, sokáig rágja az ételt, kissé csámcsog is.

Teibschitz úrnak, még gazdag ember korában, széles körű esztétikai érdeklődése volt. Elsősorban festmények iránt érdeklődött, szép gyűjteménye volt, leginkább tájképek. Érzéke van a tájak iránt, néhány szóval úgy le tud írni valakinek egy tájat, hogy az látja. Nagy utazásokat tett, és jól megfigyelte, amit látott. Ha az asszony cserbenhagyja, és nem tudja itt megvenni a kutyaólat, akkor valószínűleg bejárja gyalog Olaszországot, Szicíliát. Ezt meséli Teibschitz úr Oppermann úrnak részletekben, lustán, horgászás, napozás, halsütés közben.

Egy napon Teibschitz úr egészen megváltozva jelenik meg. Lenyíratta a fókabajuszát. Akadályozta az evésben, magyarázza Gustavnak. Gustav rossz hatással van rá, fűzi hozzá lusta, gúnyos modorában, még valóságos szibaritát csinál belőle. De a fordítottja igaz. Gustav válik Teibschitz úr jelenléte által egyre igénytelenebbé, ő is vesz magának egy olyan bő, kék, durva anyagú ruhát, amilyet Teibschitz úr visel. Amióta Teibschitz úr leborotváltatta a fókabajuszát, kiderül, mennyire hasonlítanak egymáshoz, különösen amikor bő, sötétkék ruhájukban egymás mellett ülnek. Önkéntelenül átveszik egymás szokásait is. Gustav azelőtt leküzdötte azt a rossz szokását, hogy csikorgatja a fogait, most elhagyja magát. Amikor Teibschitz úr csámcsog, ő csikorgatja a fogait. Egyszer nevetve megállapítja: - Egészen egyformák vagyunk, Teibschitz úr. - Teibschitz úr szemügyre veszi Gustavot. - Ön jelentékenyebbnek látszik, Oppermann doktor - mondja lustán, szárazon, rejtélyesen.

Teibschitz úr ritkán beszél a német dolgokról, de nem is kerüli ezt a témát. Szeretett Németországban élni. Nagyon szerette a német eget, a német tájat, a német embereket. Kár, hogy most elcsúfítják a tájat a horogkeresztjeikkel. Tavaly egy akkora horogkeresztet látott Niddenben, amely teljesen eltakarta az ottani legmagasabb óriási homokhegyet. Három nap múlva persze elfújta a szél. A táj sokat eltűr, de végül mégis mindig olyan marad, mint volt.

Amikor még volt pénze, sokat utazott repülőgépen. Olyankor látni, milyen nagy az ország, és milyen parányi részét foglalják el a nagy települések, amelyekből akkora hűhót csapnak. Kár, hogy ez a szép Németország most megveszett. A többiek még nem akarják ezt elismerni. Azt hiszik, ha a veszett kutyának a lelkére beszélnek, akkor nem harap. De ahogy ő a veszett kutyákat ismeri, igenis, harapnak. Kár a szép Németországért. És megmutat Gustavnak egy tájképfelvételt az Alpok nyúlványairól.

Igen, most hogy szerény a jövedelme, Teibschitz úr festmények helyett fényképeket gyűjt. Gustav szívesen nézegeti a gyűjtemény egyes darabjait. Emberek, tájak. Teibschitz úr arcokat is mutogat neki az új Németországból, az új vezetők arcát. Nagyon üres, hisztérikusan merev, brutális arcok. Mindegyik tátott szájjal mikrofon előtt áll. Oppermann úr és Teibschitz úr durva vászon, bő, sötétkék ruhájában a fényképek fölé hajol, nézegetik az arcokat, egyik tátott szájat a másik után. Nem szólnak semmit, csak egymásra néznek, elhúzódik a szájuk, mosolyognak. És hirtelen, mindennek ellenére, amit ezeknek az arcoknak a tulajdonosai ellenük elkövettek, kipukkad belőlük a nevetés, harsogva, felszabadultan nevetnek. Ezután Teibschitz úr megmutatja gyűjteménye e részének koronáját: ezen a fényképen néhány legtöbbet emlegetett náci vezető hangversenyt hallgat. Az iménti bősz és brutális tátott szájú nácik most lankadtan ülnek, szentimentálisan, álmodozó szemmel elmerülnek a zenébe.

Teibschitz úr gyűjteményének többi fényképe azonban azt mutatta, hogy mások is tudnak lenni. Volt néhány képeslapja, amilyeneket a rohamosztagosok segélyalapja számára árultak Németországban, darabját húsz pfennigért. Az egyik például azt ábrázolta, ahogy a rohamosztagosok egy fiatal zsidót kopaszra nyírnak, egy másikon egy fiatal lányt állítottak ki egy dobogóra, nyakában a következő plakáttal: „Én, szemérmetlen teremtés zsidóval szeretkeztem"; egy harmadikon egy munkásvezetőt egy kordén pellengérre állítva végighúznak a városon. Az áldozatok arca félelmetesen csendes, a fiatal zsidó ferdén tartja a fejét, a lánynak félig nyitva van a szája, a munkásvezető, egy öreg, kopasz férfi keresztbe tett lábbal fekszik a kordén, felsőtestét ferdén felemeli, a kezével görcsösen kapaszkodik, száját összeszorítja. Teibschitz úr odanyújtotta Gustavnak a képeslapokat, egyiket a másik után, szőrös, lebarnult keze nehezen nyúlt ki a kék zubbony szoros ujjából. Gustav sokáig nézegette a fényképeket, ő is összeszorította a száját. Hát nem csakugyan veszettek, hogy diadalmasan árusítják és szétküldik a világba a szégyenüket?

- Ön érti - kérdezte -, hogy az emberek nem érzik ezt elviselhetetlennek Németországban? Hogy nem háborodnak fel, ha ezt látják? - Teibschitz úr lassú, lusta beszédű modorában úgy vélte, már érik a düh Németországban. Különféle dolgokról hallott. Amikor például a braunschweigi koncentrációs táborban a foglyok megtudták, hogy Klára Zetkin meghalt, meg akarták ünnepelni az emlékét. Elhatározták, hogy huszonnégy óráig hallgatnak. Ez a hallgatás felbőszítette a náci őröket. Éheztették a foglyokat, megszigorították az „oktatást". A táborparancsnok, egy tanult náci, a legszigorúbb bevált módszereket alkalmazta, hogy megtörje a bosszantó hallgatást. Mindössze azt érte el, hogy estére huszonkét foglyot kórházba kellett szállítani veszedelmes vérömlés miatt. A foglyok tovább hallgattak. Este tovább éheztették őket. A négyszáz fogoly hallgatása olyan félelmetes volt, hogy megkettőzték az őrséget, és az őrtornyokban lövésre készen álltak a gépfegyverek. A parancsnok a legénységgel együtt riadókészültségben töltötte az éjszakát. Reggel maga elé hozatott három idősebb foglyot még a priccsről, és mivel tovább hallgattak, szökés közben agyonlövette őket. Másik alkalommal Teibschitz úr elmesélte, hogy végeztek ki négy altonai munkást, akiket egy munkásnegyed megtámadásakor fogtak el a nácik. Odarendeltek hetvenöt foglyot, hogy végignézzék bajtársaik halálát. Amikor a legfiatalabb elítélttől megkérdezték, hogy mi az utolsó kívánsága, azt kérte, engedjék meg, hogy még egyszer kinyújthassa a karját. Amikor levették róla a bilincset, öklével a rohamosztagos arcába vágott. Azután lehajtotta a fejét a tőkére.

Teibschitz úr több ilyen történetet mesélt, méghozzá olyan pontos részletekkel, hogy ezeket semmi esetre sem tudhatta a homályos újsághírekből. Gustav egyszer meg is kérdezte: - Mondja csak, Teibschitz úr, honnan ismeri ön ilyen pontosan ezeket a dolgokat? - Teibschitz úr szokása szerint hosszú ideig hallgatott. Gustav már azt hitte, egyáltalán nem is válaszol. Késő délután volt, az ég fakó, a hold már feljött, halványsárga, növőben levő hold volt, a nap és a hold egyszerre volt fent az égen. - Bennünket nagyon pontosan tájékoztattak minden ilyesmiről - mondta nagy sokára Teibschitz úr.

- Kik azok a „bennünket"? - kérdezte Gustav. Félénken kérdezte, nem sikerült teljesen lepleznie izgalmát. Teibschitz úr ásított. - Ha pontosan tudni akarja, számok voltunk - válaszolta. - Én például C II 734 voltam. Belső felderítő szolgálatról van szó. Olyan belső küldetésféléről

Jó ideig szótlanul heverésztek. A nap lement. - Nehogy azt higgye, hogy romantikus munka volt - mondta még Teibschitz úr. - Ellenkezőleg, rendkívül unalmas. Hivatalnoki munka Damoklész kardjával a fejünk felett. Unalom is, meg veszély is kissé sok egyszerre. A végén meguntam és megsokalltam. Jó, kemény gyűlölet is kell hozzá, hogy az ember kitartson. Bennem már nincs akkora gyűlölet. Ha egyszer gépfegyvert adtak egy őrültnek, semmi értelme gyűlölni, mert nem lehet visszavenni tőle. Az okos ember lelép. Egyébként alig beszéltek politikáról. Órák hosszat hallgattak együtt, horgásztak, nézték a halászokat, figyelték a hangyákat, az apró rákokat, pókokat. Ha izgalmas napokat akartak szerezni maguknak, akkor tengeri sünt fogtak, teli volt velük a kis öböl.

Egy reggel, amikor már a nyár érezhetően előrehaladt, Teibschitz úr elmesélte Gustavnak, hogy most már nemsokára elindul gyalog Olaszországba. Üzent a felesége Németországból. Hajlandó neki pénzt adni, amennyit akar, de csak Németországon belül. A kutyaólnak tehát befellegzett.

Gustav megütődött. Morfondírozott magában. Még aznap délelőtt ajánlatot tett Teibschitz úrnak. Nem mert egyenesen előállni vele, ügyetlenül kerülgette, szinte gyermekes zavarral mosolygott. Hajlandó Teibschitz úrnak annyi pénzt adni, hogy megvehesse a kutyaólat. Egyetlen feltétele, hogy Teibschitz úr, akinek elég a személyazonossági lapja, adja neki az útlevelét. Teibschitz úr hümmögött, egyebet nem válaszolt.

Délután elhozta az útlevelét. Vizsgálódva nézegette Gustavot tetőtől talpig. - Termete: közepes - ellenőrizte útlevele személyleírását -, arca kerek, szeme barna, haja sötétszőke, különös ismertetőjele nincs. Jó, hogy csak később növesztettem bajuszt. Különben már az útlevélfénykép alapján rájönnének, hogy nem azonos velem. Így csak jelentékenyebbnek látszik - tette hozzá lusta, kissé bizalmatlan modorában. - De ezt talán nem veszik észre az urak a határon. Bon, Teibschitz úr - mondta, és odaadta Gustavnak az útlevelet. Nekiajándékozott még egy szürke öltönyt, amit sokáig hordott. Gustav gyűlölte a szürke ruhákat, de ezért nagyon hálás volt Teibschitz úrnak, és viszonzásul a bérlet lejártáig nekiadta a kicsi, ütött-kopott autót.

- Járjon szerencsével, Teibschitz úr - mondta Teibschitz úr Gustavnak elutazásakor. - És ha megunja - garantálom, hogy megunja -, akkor jöjjön vissza hozzám a kutyaólamba.

Gustav nem sietett. Elidőzött Marseille-ben, Lyonban, Genfben, Zürichben. Zürichben találkozott Heinrich unokaöccsével.

A fiú hamvas, barna arca még mindig nagyon gyerekes volt. De a tekintete öregebb, tűnődőbb lett; most gyakran ugyanolyan álmosnak, szemlélődőnek és ravasznak hatott, mint apjáé. Az utolsó hetekben sokat töprengett. Küszködött a szavakkal és a fogalmakkal, de végül józan, egészséges esze mégis felülkerekedett nyomasztó féktelenségén, amely belekergette a balul sikerült összeütközésbe Werner Rittersteggel. A Németországban nevelkedett fiatalembernek, aki szerette Németországot, nem volt könnyű ezekben a hetekben a német eseményekkel megbirkóznia. Heinrich tudta, hogy a nácik nemcsak az ő unokafivérét, Berthold Oppermannt kergették halálba, hanem nagyon sok embert; olvasta a rendelkezést, hogy az iskolákban minden diákot gázmaszkkal kell ellátni, kivéve a zsidókat. Ökölbe szorította fiatal, izmos kezét, de nem tévesztette össze a nácikat a németekkel, és ha Németországról beszéltek előtte, megőrizte nyugalmát.

Most tehát Gustav nagybátyja szállodai szobájában ült, a kályhaellenző szélén iparkodott egyensúlyban maradni, nehogy a törékeny alkotmány összeomoljék alatta. Gustav jövendő tervei felől érdeklődött. Heinrich végérvényesen elhatározta, hogy mérnök lesz. Elsősorban a mélyépítkezés érdekli. Sok új lehetőséget lát ezen a téren. Néhány évig Angliában és Amerikában akar dolgozni, de a végcélja változatlanul az, hogy Németországban dolgozzék. Bizonyos, hogy mindenütt jobb kilátásai lennének. De kedvenc tervéhez Németország a szükséges háttér, és végül humanista nevelésétől sem tud elszakadni, noha ez a mérnöki szakmánál nemigen van hasznára. Németországban szeretne dolgozni. Egy földalatti autóútról álmodozik Berlinben, egy kölni földalatti vasútról. Nem engedi, hogy a bolondok megtévesszék.

Gustav nagybátyja azt hallja ki ebből, ami neki megfelel. Tehát a fiú is tüntetni akar a maga módján. Németország nem kér belőle, de neki mégis Németország kell; azt akarja neki adni, amit helyesnek talál. Ez nagyon meghatja Gustavot. És átmenet nélkül mesélni kezd neki azokról a németekről, akik nem engedik, hogy félrevezessék őket. Gyermekekről, akiket hiába vernek, nem hajlandók a Horst Wessel-dalt énekelni, bírákról, akik inkább koncentrációs táborba záratják magukat, de nem köszönnek római módra, foglyokról, akiket agyonlőhetnek, de a hallgatásukat nem tudják megtörni.

Heinrichnél azonban nem talál ezzel emberére. Leugrik a kályhaellenzőről, ide-oda szaladgált. No, sir, mondja, az ilyen tüntetések egyáltalán nem imponálnak neki. Ő is sok ilyesmit hallott, csak egyetlenegyet nem: hogy használtak volna. Nem is tudja elképzelni, hogy használhatnak. Elég már a mártírokból. Legyen vége. Lebiggyeszti nagyon piros száját, félig lehunyja a szemét, hirtelen felnőttnek látszik, hasonlít az apjára, de keserűbb, keményebb nála. - A leghatásosabb tüntetés, amikor valaki a saját halálával tüntet - mondja. - Berthold így tüntetett. Nagyon jó barátom volt. Semmit sem használt, hogy meghalt. És bármilyen sokan halnak meg, vagy záratják magukat azokba a borzalmas táborokba, az semmit sem használ.

Határozottan beszélt, majdnem patetikusan. Nem szereti

az ilyesmit. Gyorsan leszáll a hétköznapokba. - Well - mondja, és mosolyog, és megint egészen fiatal. - Én nem vagyok jó vitatkozó, de van itt egy barátom, egy fiatal nyugatsvájci diák, ő sokkal jobban és élesebben el tudja mondani, amit gondolok. Ma délután a Corso kávéházban találkozom vele. Esetleg gyere el te is. Pierre érdekelni fog. Igazán jó fej.

Gustav elment. Heinrich barátja vörösesszőke, jókedvű, eléggé pökhendi tizenkilenc éves ifjúnak bizonyult, akit Pierre Tüverlinnek hívtak, s mint hamar kiderült, a közismert író testvére volt. Csupasz, gunyoros arca, vöröses haja, szinte pillátlan szeme nem tette gyorsan rokonszenvessé. Gustav mégsem érezte ellenszenvesnek azt a hanyag nemtörődömséget, amellyel éles, koravén nézeteit előadta.

A kávéház nagy volt, lármás és füstös, ráadásul hangos zene szólt. A két fiú azonban nyilvánvalóan nagyon jól érezte magát. Ahogy Heinrich elmesélte, miről beszélgetett ma délelőtt nagybátyjával, Pierre Tüverlin csengő fejhangján könnyedén túlkiabálva a zenét, máris nekitámadt Gustavnak: - Nem, uram, így nem megy. Romantikával itt nincs mit kezdeni. Kellenek a kutyának az ön tüntetői. Mérget vehet rá, hogy fenemód korszerűtlenek. Gépfegyver ellen semmire se megy tüntetésekkel. - Heinrich áhítatos tekintettel csüngött a barátján. - Ész, ész és ismét csak ész - fejezte be Pierre. - Erre van most szükségünk. - És Heinrich megerősítette: - Common sense.⁵ Minden egyéb kizárt. Aki másképp akarja csinálni, az besózhatja magát.

Gustav csodálkozott, majdnem elszomorodott, hogy a

fiatalokat már csak ennyire rideg dolgok hevítik. A zenekar éppen egyveleget játszott A portici némá-ból. Száz évvel ezelőtt ez az opera úgy magával ragadta Brüsszelben a hallgatóságot, hogy kivonultak az utcára, és forradalmat csináltak. Ezeket a fiúkat nem ragadná magával ilyesmi.

 

⁵ Józan ész.

Az ön tüntetői nem használnak, uram - fejezte be vöröses pihékkel borított jobb kezét hevesen lóbálva, hogy nyomatékot adjon szavainak -, romantikusak, korszerűtlenek. A mi korunkban a mártírallűr mindenesetre ostobaság.

Heinrich most kissé szégyellte, hogy az imént olyan heves volt. Olyan mereven ült a kényelmes kávéházi széken, mintha szertartásos látogatást tenne. - Sokszor beszélünk róla a szüleimmel - mondta -, hogy mit kellene tenni Németországban a zsidóknak. Rettenetes helyzetben vannak. A többség nem tudja elhagyni az országot, nincs pénzük, nem is engedik be őket sehová. A legnehezebb körülmények között igyekeznek fenntartani Németországban az üzletüket. Mindenhol leköpik őket, szabadon üldözhetők, a fürdőkön tábla áll, hogy nem szabad bemenniük, az útlevelükre rápecsételik, hogy „Zsidó", keresztény lány nem mehet velük végig az utcán, az egyesületekből kihajítják őket, csak egymással futballozhatnak. Ha panaszt emelnek a rendőrségnél, azt a választ kapják, hogy ez a nép jogos dühe. Tüntessenek? Azt kívánod tőlük, Gustav bácsi, hogy álljanak oda, és kiabáljanak: „Éppen hogy ti vagytok az alacsonyabb-rendűek, és mi a különbek?"

- Én semmit sem kívánok, fiam - mondta Gustav. - Valószínűleg a németországi zsidóknak van igazuk. - A zene lármásan szólt, tányérok csörömpöltek, körös-körül hangosan beszélgettek az emberek; Gustav mégsem beszélt fennhangon, és olyan udvarias volt, hogy a két fiatal egy pillanatra elhallgatott, noha mind a ketten rögtön tovább akartak beszélni.

Azután először Tüverlin szólalt meg, csendesebben: - Egyesek, akik évtizedekkel ezelőtt zsidó nőt vettek feleségül, és gyermekeik vannak, kijelentették, belátják tévedésüket, szégyellik magukat miatta, egyébként már évek óta nem háltak zsidó feleségükkel, és megindították a válópert. Ezek szarháziak. Bár nem lehet tudni, vajon nem a feleségükkel egyetértésben tették ezt a nyilatkozatot, hogy el tudják tartani az asszonyt meg a gyerekeket. Akkor nem szarháziak, hanem okosak. - Well - mondta Heinrich -, átkozottul nehéz lehet nyugton maradni, mikor egy tízszer nyamvadtabb alak a fejünkre köp. Azt hiszem, sokszor önuralom kell hozzá, hogy valaki okosan viselkedjék, és tartsa a száját. Az osztálytársam, Kurt Baumann azt írta nekem, hogy most csupa ilyen és hasonló témával foglalkoznak: Mi a hősiesség? Németből mindig csak hármasig vittem, de ezt a dolgozatot szívesen megírnám nekik. Kimeresztenék a szemüket az osztályban. Négyest adnának rá, pedig egyest érdemelnék érte.

Gustav nemigen tudott ellentmondani ifjú unokaöccsének, de benne éltek a Bilfinger okmányai ébresztette képek, eszébe jutottak Teibschitz úr fényképei, látomásainak Johannese, a paprikajancsi a ládán, amint groteszkül ruganyosan hol leguggolt, hol felpattan, és papagájmódra rikácsol. Így ült nyugodt, szelíd megátalkodottsággal a fiatalok józan okossága előtt, és szemrehányás nélkül, tűnődve így szólt Heinrich unokaöccséhez: - Azt hiszem, csupa józanságból elfelejtettek gyűlölni.

Heinrich elvörösödött. Vérvörös lett egész széles, nagy gyerekarcán a hamvas, barna bőr. Eszébe jutott, hogy írta meg Rittersteg ellen a feljelentést, a teupitzi erdő, a nagyon keskeny hold, ahogy Werner fejét belenyomta a nedves földbe, és ahogy mindent csak félig csinált, mert nem volt elég gyűlölet benne. Dühösnek és zavartnak látszott. - Hiszen én sem vagyok fából - mondta végül. De néhány pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - Azért mégis kinyújtanám a karom, és Heil Hitler!-t kiáltanék - makacskodott. - Sure - bizonygatta. - Tízszer is megtenném. - És a tizenkilenc éves Pierre Tüverlin fejhangján befejezte a vitát: - Semmi értelme szép beszédekkel és gesztusokkal próbálni hatni az emberek érzelmeire. Változtassátok meg a feltételeket, és azzal megváltoztatjátok az embereket. Nem fordítva. - Yes, sir - mondta a tizenhét éves Heinrich. Ezután Gustav kifizette a két fiú kávéját, zsemléit és cigarettáit, és elmentek.

Gustav aznap este összecsomagolta minden holmiját, ami még nála volt, Bilfinger okmányait és a magánlevél-köteget is a figyelmeztető levelezőlappal, és az egészet elküldte Luganóba a sógorához, hogy tegye el. Azután furfangos mosollyal felvette a szürke ruhát, amelyet Georg Teibschitz úr ajándékozott neki.

Verőfényes nap volt, amikor Georg Teibschitz útlevelével átkelt a határon, lusta, nehézkes, barátságos ember, elnyűtt, szürke ruhában, kezében kopott kis bőrönddel.

Ide-oda kóborolt, először Dél-Németországban, Baden-ben, Svábföldön, kisvárosokban, falvakban, mint Georg Teibschitz kereskedő, aki egy darabig önálló volt, sok pénzt keresett, később másoknál dolgozott, pillanatnyilag pedig állásnélküli. Jó iratai voltak, a bandoli ember még több igazolványt adott neki; bizonyítani tudta, amit mondott.

Nem sietett. Német levegőt lélegzett, német tájat látott, német hangokat hallott, lágy, nagy boldogságban úszott, mintha mérhetetlen tenger volna. Járta a csodaszép kora nyárban az utcákat, vidékre utazott, lélegzett, nézelődött. Ezekben a napokban olyan elégedett volt önmagával és sorsával, mint soha azelőtt. Az élet ment a maga útján, nyugodtan, egyenletesen, erőteljesen, mint mindig, Gustav sorsára bízta magát.

De éppen ezért, mert Németország lüktető nyugalma és rendje őt is rögtön megkapta, mert átvette a többiek mozdulatait, s kezdte átvenni a gondolataikat, kétszeresen

érezte ennek az álnyugalomnak a veszélyességét, a szükségét, hogy rámutasson, milyen pimasz csalás ez a látszólagos rend.

Lassan tevékenykedni kezdett. Most segítségére volt, hogy az utolsó hetekben ott lent a déli tengernél annyit beszélgetett halászokkal, autóbuszsofőrökkel, különféle kisemberekkel. Hosszú lélegzetű beszélgetésekbe ereszkedett kispolgárokkal, parasztokkal, munkásokkal. Nem titkolták előtte magánügyeiket, de amint politizálni kezdett, begubóztak. A hallgatás időszaka volt. Ennek ellenére sikerült egyik-másikat szóra bírnia.

Csalódást érzett. Frischlin, Bilfinger, Teibschitz elbeszélése nyomán vad és színes képek tolultak fel benne; a valóság szürkén és józanul festett. A rohamosztagosok gaztetteit vállvonogatva vették tudomásul. Hogy a nácik aljas kutyák, az régi vicc, ezért felesleges idejönni valakinek, hogy elmondja nekik. Hogy a foglyokat verik, hogy sovány ételükbe borsot szórnak, és nem adnak nekik vizet, hogy kényszerítik őket, hogy saját ürülékükkel bekenjék egymást, az ilyen híreket közömbösen fogadták. Kizárólag az izgatta őket, hogy szerezhetik meg egyre fogyó garasaikból a betevő falatot. A tömegeknek nem a nácik barbársága jelentett problémát, hanem az, hogy két garassal kevesebből éljenek meg, mikor most még ezt a két garast is levonták tőlük.

Itt-ott kávéházakban, kis vendéglőkben, a munkanélküliek bélyegző helyén Gustav találkozott annak a titokzatos szervezetnek az ügynökeivel, amelyről Georg Teibschitz beszélt neki. Megpróbált érintkezésbe kerülni velük, de nem sikerült. Ezek az emberek nyilvánvalóan csak számok akartak lenni, ahogy Tcibschitz úr mondotta. Az olyan ember, mint Gustav, nem tud a közelükbe férkőzni.

Augsburgban egyszer váratlanul Klaus Frischlinnel találkozik. Frischlin nem emeli fel a hangját, nem akar feltűnést kelteni. Annál élesebb, amit mond: - Megőrült? Mi keresnivalója van Németországban? Hogy került ide? Lehetővé teszem, hogy újból átkerüljön a határon. De legyen szíves, huszonnégy órán belül hagyja el az országot.

Bármilyen váratlanul jött ez a találkozás, Gustav lelkileg már régen felkészült rá. Frischlin rántotta bele ebbe a dologba, állandóan Frischlin, attól a pillanattól kezdve, amikor azt mondta neki a telefonban, hogy Bernbe jön. Frischlin tájékoztatta először a németországi eseményekről. Frischlin miatt beszélt vele Bilfinger. Frischlin hozta el neki azt a levelezőlapot, amely arra figyelmeztette, hogy munkálkodnia kell, még akkor is, ha a művet nem lehet befejezni. Frischlin az, Gustav régóta tudja, aki Georg Teibschitzet C II 734-essé változtatta. Tehát mint egy diák, aki önként erejét meghaladó munkára vállalkozott, de mégis elvárja, hogy jóakaratáért megdicsérjék, furfangosan, huncutul, nagy, rosszul borotvált arcát elöntő zavart, gyermekes mosollyal elárulja titkát Frischlinnek: - Remélhetőleg nincs kifogása ellene, hogy én vagyok a C II 734. - De Frischlin arca megkövül. - Ön bolond - mondja keményen. - Ugyan, mit képzel? Itt nem tudjuk hasznát venni, csak bajt okoz. - Egyre indulatosabb lett. - Mit beszél be magának, ember? Mit akar itt? Micsoda donquijoteizmus. Tankönyv-heroizmus. Kinek akar imponálni? Legfeljebb saját magának imponál. Csak felháborodást kelt azzal, amit tesz, nem csodálatot.

Gustav arca kihamvadt. Borotválatlan arca petyhüdten csüng, öreg ember lett. Mégis, Frischlin szavai egyetlen pillanatra sem ingatják meg. Mint egy gyerek, akit a felnőttek nem értenek meg, panaszkodva, csökönyösen kitart a terve mellett, lassan csóválja nagy fejét. - Azt hittem, hogy éppen ön megért majd, Frischlin doktor.

Klaus Frischlin még nagyon erősen meg akarta mondani Gustavnak a magáét. Hiszen nemcsak magának árt, hanem mindannyiuknak. De Gustav hangja azt mutatta, hogy ezen a hangon sehogy sem boldogul. Hirtelen nagyon idegennek érezte ezt a nehézkes, valóságot nem ismerő embert, gyermekes hevét, szelíd csökönyösségét, ártatlanságát, amelyet ötven éven keresztül megőrzött a mai Németországig. - Nem szeretném, ha valami baja esne, dr. Oppermann - mondta, és Gustav sohasem hitte volna, hogy Frischlin ilyen melegen és sürgetően tud beszélni. - De ha ilyen szelíden és lázítóan járkál itt, elkerülhetetlen, hogy elkapják. Kérem, hagyja el Németországot. Kérem, tűnjön el. Higgye el nekem, a mi Lessingünk is ezt mondaná önnek - fejezte be parányi mosollyal.

„A mi Lessingünk." Gustav nagyon boldog volt, hogy Frischlin „a mi Lessing"-ünkre hivatkozott. - Emlékszik arra a Lessing-idézetre - kérdezte -, amelyet a harmadik rész elejére akartam tenni? „Haladj észrevehetetlen léptekkel utadon, örök gondviselés. De ne engedd, hogy emiatt kételkedjem benned. Ne engedj kételkednem még akkor sem, ha úgy rémlene, hogy hátrálsz. Nem igaz, hogy mindig az egyenes a legrövidebb út. Sok mindent kell magaddal vinned örök utadon, nagyon sok kitérőt kell tenned." - Látja - fejezte be diadalmasan -, ezért vagyok itt.

- De hiszen ez őrület, ember - mondta Frischlin, s most ismét komolyan haragra gerjedt. - Éppen ezért kellene eltűnnie. Mit akar? Segíteni a gondviselésnek, hogy kerülőutat tegyen? Éppen önre van szükség, hogy megmondja az embereknek, mi van. Hogy mi van, azt régóta tudják. Erre most nem kíváncsiak. Azt akarják tudni, mit tegyenek. Tud erre felelni, dr. Oppermann? Tud valamilyen megoldást? Látja: mi tudunk. Ezért engedem meg az embereimnek, hogy kockáztassák az életüket. Önnek nem engedem meg - mondta indulatosan.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett. - Most nagyon haragszik rám? - kérdezte végül Gustav, könyörögve, szomorúan, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, de lelke legmélyén tudja, hogy igaza van. Frischlin megvonta a vállát. - Kár önért, dr. Oppermann - mondta, és a hangja annyira hasonlított Mühlheim hangjához, ahogy néha vele beszélt, hogy Gustavot Frischlin haragja ellenére boldoggá tette ez a találkozás.

Szelíd makacssággal folytatta, amibe belekezdett. Most azon a vidéken járt, amelyről Bilfinger mesélt. Beutazta a szép Svábföldet. Ki akarta egészíteni Bilfinger anyagát; mert majd eljő a nap, amikor ez az anyag nem egyszerűen történelmi adatot jelent.

De ez a tevékenység is csalódást keltett benne. Azok az emberek, akik eddig neveket, szavakat, betűket jelentettek számára, most elevenen sokkal inkább árnyaknak bizonyultak, mint fantáziájának képei. Csak egyetlenegy volt valóságosabb: a félelmük, iszonyú megfélemlítettségük. A legapróbb célzásra elnémultak, ajtót mutattak neki. Egyik-másik szemtanúnak, ha nem volt köze az áldozatokhoz, sikerült megoldania a nyelvét; az áldozatok arca viszont, ha a történtekről beszéltek előttük, megkövült az elhatározástól, hogy semmit sem láttak, semmiről sem tudnak.

Ez a megalvadt rémület, ez a mélyre temetett borzalom szinte testi szánalommal töltötte el Gustavot. Sok irányból próbálta szóra bírni a megfélemlítetteket. Nemcsak azért, mert anyagra vágyott, azt hitte, a megvert emberek könnyebben túljutnak egész életüket tönkretevő rémületükön, ha beszélnek.

Egy ízben egy állatorvossal, egy szatóccsal és egy szerelővel borozgatott egy kocsmában. Társai izgalomba jöttek, amikor szóba került, hogy mi történt a városukban. Nem fékezték magukat, erős szavakat használtak. Gustav velük tartott. A szomszéd asztalnál felfigyeltek rájuk. Még el sem hagyták a helyiséget, letartóztatták őket.

A moosachi koncentrációs táborban felvették Gustav személyi adatait: Georg Teibschitz, lakik Berlin-Charlottenburgban, Knesebeckstrasse 92. szám alatt, negyvenkilenc éves, letartóztatva rémhírterjesztés miatt. Kopaszra nyírták, utasították, hogy vetkőzzék le - nem szívesen vált meg szürke ruhájától -, csíkos ruhába kényszerítették. A kabát túl hosszú volt, a nadrág nagyon szűk, nevetségesen festett; ha térdhajlítást végeztetnek vele, minden varrás szétmegy. Johannesre gondolt. Félt a térdhajlítástól, de titkos izgalommal várta is . . .

Kivezették az udvarra. Öt másik fogollyal együtt sorba állították, megparancsolták, hogy vigyázzban álljanak. Három kemény, jóindulatú, parasztos arcú fiatal rohamosztagos felügyelt rájuk.

A hat fogolynak vigyázzban kellett állnia, egyebet nem kívántak tőlük. Az első félórában nem nagyon erőltette meg Gustavot a feszes állás. Lelke mélyén homályosan mindig érezte, hogy vállalkozásának ez lesz a vége, katonásan állni ostoba, jóindulatú legények kegyetlen őrizete alatt. Mégis örömmel adta át magát feladatának. Bármilyen értelmetlennek találta Frischlin és az ifjú Heinrich, ő tudta, neki ez a megfelelő. Olyan sokáig szemrehányásnak érezte Johannes Cohent, Johannest, aki kitartott a katedráján a durva szász diákok között, Johannest, a paprikajancsit, amint ruganyosan ugrál, térdhajlítás, fel, a halott Johannest, összetört csontjait, szétmarcangolt testét a leplombált koporsóban. Johannes most már semmit sem vethetett a szemére. Egyformán álltak.

Ezt gondolta és érezte Gustav az első félórában. Utána már csak egyetlenegyet érzett: nem bírom tovább. Délben nem kaptak enni. A szomszédja már régen lazítani kezdett a tartásán, kezdett összeroskadni; a gumibot hozzásegítette, hogy újból kihúzza magát. Csak ne fájna annyira a nyakam, gondolta Gustav. Most előreteszem a jobb lábam. Nem, a balt. Akkor megütnek. Mégis előreteszem a bal lábam. Egyszerűen felemelem, és néhányszor megrázom. De nem tette.

Azután végre megmozdíthatták a tagjaikat. Ez nagy boldogság volt, fájt, de nagyon jólesett. Vacsorát is kaptak, egy darab zsíros kenyeret. Gustav szomjas volt, de vizet, sajnos, nem kaptak. Ehelyett felsorakoztatták őket. Ókori római módra tisztelegniük kellett a horogkeresztes zászló előtt, amelyet leengedtek, és el kellett énekelniük a Deutschland-dalt. Azután végre lefekhettek.

Gustav huszonhárom másik rabbal került egy helyiségbe. A barakk szűk volt és nagyon büdös, kellemetlen elgondolni, hogy fog bűzleni néhány óra múlva.

Először a szomjúság kínozta. A szalma szúrt és karcolt, a bűz egyre nőtt. De a szomjúság elfeledtette vele a bűzt, a fájdalmas fáradtság a szomjúságot és a bűzt. Fényszórók pásztázták végig az épületeket. Egy-egy percnél is rövidebb időközökben végigfutott vakító fényük a foglyok arcán. A hazatérő őrszemélyzet ordítozott, káromkodott. Messziről valaki kiabált, bizonyára „kihallgatták", hosszan elnyúlva üvöltött. Gustav az oldalán feküdt, halkan csikorgatta a fogait. Elaludt. Mélyen aludt. Nem zavarta sem a fényszóró, sem a lárma, sem a szomjúság, sem a bűz, míg korán reggel a trombita rikoltozása fel nem riasztotta. Miután fekvőhelyük mellett vigyázzállásban felsorakozva elmondták a reggeli imát, Gustavot mennyei boldogság érte: vizet hoztak. Fenséges volt cserepes ajkára vizet csurgatni, érezni, ahogy leszalad a torkán. Sajnos, a mögötte álló sürgette. De a boldogság megismétlődött. Reggelit kaptak, meleg, fekete vizet, amit kávénak neveztek, mellé egy darab kenyeret. És hozzá természetesen a Horst Wessel- és a Deutschland-dalt is.

Kimasíroztak az udvarra. Felsorakozva álltak, sok száz fogoly, groteszk, csíkos ruhában. Felhúzták a horogkeresztes zászlót. Ókori római módon tisztelegtek előtte, Heil Hitler!

Tornáztak. Nyomasztó, fülledt nap volt, az égen vastag sötétszürke felhők. Gustav szakaszának először távfutást kellett gyakorolnia. Húsz percig. Gustav már néhány perc

után verejtékezni kezdett, de a távfutás nem esett nehezére. Tizenkét órája még halálosan kimerült volt; különös, mennyi rejtett erőtartalék van az emberben. Átmásztak egy akadályfalon. Újból távfutás. Letérdeltek, fejüket a földre szorították. Nagyon sokáig.

Esni kezdett. Gustav várta, hogy végre térdhajlítást végeztetnek velük. De nem ezt tették. Ehelyett megparancsolták, hogy vessék le magukat a nedves földre, és vezényszóra kússzanak körbe: lábat előre, kart előre, ülepet fel, másik lábat előre, másik kart előre, felállni, lefeküdni, újra fel, újra le. Egyre jobban esett. Gustav kopaszra nyírt feje kínosan fázott a nedvességtől. A satnya gyepen piszkos tócsák keletkeztek. Belefeküdni a tócsákba, újra fel, újra le, hasra a tócsába, hemperegni. - Dicsőség Németországnak szárazon és vízen! - kiáltotta a vezénylő csillagos rohamosztagos. - Ez aztán egészséges gyakorlat - folytatta. - Emiatt senki sem panaszkodhat. És ha a külföldi zsidók nehezményeznék, akkor majd megnehezményezünk benneteket homokzsákkal. - Harsogva nevetett. - Nevetni! - vezényelte. Vele nevettek.

Munkabeosztásra sorakoztak. A foglyok három csoportra oszlottak: könnyen javíthatókra, nehezen javíthatókra, javíthatatlanokra. Georg Teibschitz foglyot rémhírterjesztésért hozták be, egyéb vád nem volt ellene; egyelőre a könnyen javíthatók közé sorolták. Az ő csoportjának könnyű munkát osztottak ki. Mivel egyáltalán nem tudtak munkát találni a foglyoknak, mint sok más táborban, Moosachban is arra a gondolatra jutottak, hogy új utat építtetnek velük. Az útra természetesen nem volt szükség; Moosachot mocsár és láp fogta körül, a környéken csak gyéren laktak, a talajviszonyok miatt az útépítés nehéz munka volt. De a munka önmagáért van.

Gustavnak tehát kavicsot kellett talicskáznia. A talicska nehéz volt, a terep lágy, csúszós, a talicska egyre újból belesüllyedt, helyenként jobbra-balra feneketlen mocsár volt. De Gustav izmos volt. Persze, a tenyerén hamar megdagadt és hólyagos lett a bőr.

Mintegy nyolc percig tartott, míg a megrakott talicskát a a kavicsrakodótól a munkahelyig tolta, az üres talicskával kevesebb, mint fele idő alatt ért vissza. Amikor a megrakott talicskával a cél közelében járt, már örült a pihenésnek visszafelé. Gustav megnézegette a bajtársait. Huszonhárom hálótársa közül huszonegy volt itt, kopaszra nyírva, vagy egészen rövid hajjal, arcukat többnyire vad lobonc keretezte vagy igazi szakáll; kettőnek horogkereszt alakú hajcsomó volt a fején. Néhányan szemüveget viseltek, a többség arca szellemi foglalkozásra vallott. Valamennyien lesoványodottnak, kimerültnek, eltompultnak látszottak, néhányan a gyengeelméjűség határán; majdnem mindegyikük arca teli volt kék és fekete folttal. Most már tudta Gustav, milyen lehetett a herrensteini tábor igazi Johannese. Más, mint látomásainak paprikajancsija, mocskos, csíkos ruhájában sokkal ijesztőbb. Ilyen elmélkedésekre azonban csak akkor volt ideje, amikor az üres talicskával visszafelé ment; ha a teli talicskát tolta, akkor hamarosan már csak az járt a fejében: mikor érek oda? - és - bárcsak már visszafelé jöhetnék.

Visszamasíroztak a táborba. Elénekelték a Horst Wessel-dalt. Elmondták az asztali áldást: Édes Jézus, légy vendégünk / Áldd meg, amit adtál nékünk, / Óvd meg német nemzetünket / S Hitlert, drága vezérünket. - Marharépalevest és kenyeret ettek. Elmosták a csajkát. Kimasíroztak az udvarra. Vigyázzba álltak. Szemlét tartottak fölöttük. Amikor a parancsnok ellépett az arcvonal előtt Heil Hitler!-t ordítottak. Elénekelték a Deutschland-dalt. Leléptek tornázni.

És ezúttal végre a térdhajlítás következett. Másként folyt le, mint ahogy Gustav elképzelte. Szó sem volt gyors, ruganyos fel-le ugrálásról. A térdhajlítás négy ütemre bonyolódott le, egy-egy ütem két percig tartott, órával mérték. Egy: lábujjhegyre; kettő: leguggolni; három: újból lábujjhegyre; négy: alapállás. Ha nem emelték fel a sarkukat, nem guggoltak le elég mélyen, rúgással segítettek nekik. A rohamosztagosoknak nagy és súlyos csizmája volt. Gustav, guggolóállásban gubbasztva, Immanuel nagyapjára gondolt, aki egyszer, amikor anyja nagyon beteg volt, így szólt hozzá: - Gam su letovo - Váljék javára. - Nem értette, hogy válhat valakinek javára valami, ami rossz. A nagyapa megmagyarázta neki, hogy ezt „beszámítják". Van valamiféle könyvelés, és ami lent a földön rossznak látszik, a tartozik oldalon áll, az odafent követelésként a javára íródik. A kis Gustav nem egészen értette meg ezt. Most lassan derengeni kezdett benne, hogy értette a nagyapa. Gépiesen ismételgette a héber szavakat. Egy, lábujjhegyre: gam. Kettő, guggolóállás: su. Három, újból lábujjhegyre: le. Négy, alapállás: tovo. Egyébként igyekezett nem felborulni, mert akkor jött az SA legények csizmája. Egy félóra után kimerült. Egyszer csakugyan felborult, a fiatal, parasztos arcú őr keményet rúgott bele. Ettől kezdve már semmire sem gondolt, csak a kétperces alapállásra és pihenésre, és a kétperces alapállás és pihenés alatt pedig rettegve gondolt a következő hatperces erőfeszítésre.

A tornát követő félórányi szabad időben Gustav egy sarokban feküdt. Azután fel kellett sorakozniuk, és az egyik csillagos beszédet tartott. Tulajdonképpen minden zsidót és marxistát le kellene szúrni, mint a borjút, jelentette ki. De a Harmadik Birodalom nemes és nagylelkű, és megpróbálja megnevelni ezeket az alsóbbrendű embereket. Csak akkor végeznek valakivel, ha teljesen javíthatatlannak bizonyul. Nyilvánvalóan ez volt az „oktatás", a „nevelés". Mert most idézeteket olvastak fel nekik a Mein Kampf-ból. Kórusban utána kellett mondaniuk: „Ahogy a hiénát nem lehet leszoktatni a döghúsról, ugyanúgy nem lehet leszoktatni a marxistát a hazaárulásról" - és a Führer egyéb tételeit. Ez a Führer, magyarázták nekik, 1889. április 20-án, Braunauban, Ausztriában született, és mindent, amit mond és tesz, közvetlenül Isten sugallatára mondja és teszi. Aki a jelenlevő barmok közül holnapra nem tudja kívülről a Führer születési adatait és a ma felolvasott idézeteket, az három heti sötétzárkát kap. A Führer evangéliuma a Mein Kampf-ban írásban le van fektetve, a foglyoknak joga van megvásárolni ezt a könyvet, papírkötésben öt márka hetvenért, kötve hét márka húszért. A pénzt elküldethetik a hozzátartozóikkal.

Huszonnégy foglyot oktattak ezen a módon, többségük entellektüel volt, professzor, orvos, író, ügyvéd, oktatójuk egy fiatal parasztlegény. A foglyok csíkos ruhában ültek előtte, kék és fekete foltos arccal, kopaszra nyírva, vagy egészen rövid hajjal, ketten horogkereszt alakú haj maradványokkal. Üres arckifejezéssel, eltompulva ültek, és kórusban darálták a felolvasott mondatokat, amelyeket rettegve igyekeztek elgyötört agyukba bevésni. Gustav homályosan emlékezett rá, hogy egyszer felolvasott a Mein Kampf-ból egy Francois nevű férfinak, és mind a ketten nevettek rajta.

Ezen az éjszakán is mélyen, nyomottan aludt. A második nap ugyanúgy telt el, mint az első, a harmadik, mint a második. A moosachi tábor emberséges tábornak számított; néha ugyan belerúgtak Gustavba, a fejére vagy az arcába ütöttek, de ebben a táborban sokkal ritkábban vitték „kihallgatásra" a foglyokat, mint másutt. Gustav az elégtelen táplálkozás és a túlhajtott egzecírozás miatt szenvedett; edzett teste ellenére is sokszor gyengének érezte magát, és szívdobogása volt.

Rossz volt a megerőltetés, még rosszabb az éhség, a bűz, de a legrosszabb az örökös egyformaság, az örökös szürkeség. Senkivel nem volt szabad beszélni, és az egyhangú egzecírozás felőrölte az embereket. Állattá akarnak tenni bennünket, gondolta Gustav, üressé és tompává az agyunkat. Már nem gondolt egyébre, mint hogy ma térdhajlítást gyakorolnak-e vagy vigyázzállást, vagy terepkúszást, és hogy a könnyebb vagy a nehezebb talicskát kapja-e meg, vagy azt, amelyiknek repedt a nyele, és a tenyerén nőtt hólyagok miatt különösen rossz.

Noha nem volt szabad beszélnie velük, most már pontosan ismerte huszonhárom szobatársát. Tudta, melyik szelídebb, melyik indulatos, ki szokta meg a testi munkát, ki nem, ki erősebb, ki gyöngébb, ki bírja valószínűleg tovább, ki rövidebb ideig. Tudta, ki mondja magas hangon azt, hogy „Parancsára", ki mélyebben, ki énekel hangosan, ki halkan. Ez utóbbi nagyon fontos volt, mert előfordult,

hogyha a Horst Wessel-dal vagy a Heil Hitler! nem zengett elég pattogóan, az elrontotta a szemlét tartó többcsillagos kedvét. Gustavnak legjobban egy ötvenöt év körüli férfi tűnt fel a szobatársai közül, aki sűrűn pislogott, azelőtt nyilván szemüveget hordott, még látszott az orra felett egy bevágás. Bizonyára eltörték egy „kihallgatásnál", vagy szórakozásból elvették tőle. Bármit mondtak neki, mindenre ijedten csak azt felelte: „Parancsára!", és ha megszólították, rémülten az arca elé tartotta a karját. Nyilvánvaló volt, hogy az agya felmondta a szolgálatot. Zavart a közös gyakorlatozásnál és munkánál, terhet jelentett fogolytársai, sőt az őrség számára is. De az őrség is szenvedett az unalmas szolgálat miatt, és a gyenge elméjű fogoly jóleső változatosságot jelentett, ahelyett hogy a bolondok házába dugták volna, szórakoztató kísérleteket végeztek vele.

A napok egyformán, ridegen teltek. Gustav egyszer, amikor egy új szakaszon tolta a talicskáját, sötét tócsára bukkant. Egy pillanatra kifújta magát. A napsütötte víztükörben egy nagy fejet látott, piszkos, göndör szakállal, a koponyáján őszes pihét. Azelőtt gyakran látta az arcát, most már régen nem látta. Érdeklődve nézegette a fejet. Nyúzott volt, fénytelen, véreres szemmel. Szóval Georg Teibschitz úr most így fest. Gustav csodálkozott, de azért tetszett neki ez a Georg Teibschitz úr. Sajnos, nem ért rá sokáig nézegetni az arcát, mert vissza kellett mennie a talicskával. Amikor másnap erre a helyre ért, a tócsa már kiszáradt, nem tudta megnézni benne az arcát. Csalódást érzett. Múltak a napok, mindig ugyanolyan kínzóan siváran és szürkén. Csak a második hét vége felé történt egy kellemetlen esemény. Egyszer ugyanis jelen volt a szakasz „oktatásánál" egy magasabb rangú SA tiszt, egy tölgyfalombos. A szakasznak kórusban kellett ismételgetnie egy náci jelmondatot: „A közösség érdeke előbbrevaló, mint az egyéni érdek." Elmondták a mondatot, elmondták többször. A tölgyfalombos hirtelen felfigyelt, félbeszakította őket. Meghagyta, hogy négyes csoportokban ismételjék meg. Odalépett Gustav csoportjához. Ott teljesen érthetően ezt mondta egy hang: - A közönségesség érdeke előbbrevaló, mint az egyéni érdek. - A tölgyfalombos megismételtette. Újból elhangzott: - A közönségesség érdeke előbbrevaló, mint az egyéni érdek. - A félkegyelmű szemüveg nélküli fogoly volt, mindenki hallotta, és mindenki tudta, hogy a legjobb szándékkal darálja ezt. Nyilvánvalóan így értette, és azt hitte, ez a nácik nézete. De a gyengeelméjű hivatalosan nem gyengeelméjű volt, hanem rosszindulatú. Őt is, és az egész szakaszt megbüntették, váltakozva megvonták tőlük hol az ebédet, hol a vacsorát. A főbűnösöket pedig, azt a csoportot, amelyhez Gustav is és a szemüveg nélküli is tartozott, sötétzárkába zárták.

A sötétzárkák a latrina közelében álltak, azelőtt árnyékszékek voltak, rájuk szegeztek egy deszkát, s ezzel alakították át őket új céljukra. Egy sötétzárka másfél négyzetméternyi volt, teljesen sötét. Ide zárták be tehát Gustavot egy hétre, éjjelre-nappalra. Csak az étkezések idején engedték ki. Először az iszonyú bűz gyötörte a legjobban, azután még a bűznél is jobban és napról napra jobban az, hogy nem tudta megmozdítani a tagjait, nem tudott kinyújtózkodni. Legjobban a háta fájt.Voltak órák, amikor mintegy félálomban gubbasztott, voltak órák, amikor féktelen kétségbeesés vagy düh fogta el, órák, amikor lázasan töprengett, vajon tesz-e valaki valamit érte. De olyan óra már nem volt, amelyben Gustav belenyugodott volna sorsába. Soha többé nem gondolta: gam su letovo.

Bolond volt, hogy visszatért Németországba. Igaza volt mind a két fiúnak, Heinrichnek és annak a másiknak. Igazuk van azoknak a zsidóknak, akik Németországban maradnak és hallgatnak. Milyen szemtelen elbizakodottság volt, hogy különbnek tartotta magát Weinberg úrnál. Vajon Bilfinger megint egyenesbe jött a menyasszonyával? Ez az átkozott Bilfinger. Ő az oka mindennek. Le kellene verni négyszögletes fejéről a szemüveget. Nem, Johannes Cohen az oka mindennek. Ő csalta ide. Mindig Johannes rontott el mindent. És ő azután a könnyebbik végéről fogta meg a térdhajlítást. Paprikajancsiként ugrándozni nem művészet. De két percig lábujjhegyen állni, az már más, kedvesem. Főleg a harmadik ütemben.

Hogy is hívták azokat a ketreceket, amelyekbe a rómaiak zárták a rabszolgáikat? Egy ókori író írt erről. Hülye vagyok, hogy nem jut eszembe a neve. A Max-Reger-Strassén azt hittem, hogy nem tudok dolgozni, ha nem elég nagy a szobám ahhoz, hogy ide-oda szaladgálhassak. Mi volna, ha azt javasolnám az őröknek, hogy vonjanak meg tőlem még egy étkezést, és helyette engedjenek ki két órára? Nem tennék meg. Szétzúzták a mértékegységeket. Már tudom: Columellának hívták azt az írót, aki a rabszolgákról írt, a ketreceket pedig ergastulának. Milyen emlékezőtehetségem van. Még mindig jól működik.

Címeres ökör vagyok. Kinek használ, hogy elpusztulok

itt a bűzben? Mindenkinek igaza volt. Nincs nevetségesebb a mártírnál. Johannes Cohennek be kellene egyet húzni. De mortuis nil nisi bene.⁶ De mégis le kellene kenni neki egyet. Annának le kellett volna beszélnie. Ideggyógyintézetbe kellett volna záratnia. Most mégis lekenek egyet Johannesnek, a sárga pofája kellős közepébe.

Üt. A sötétzárka deszkafalát találja. Erőtlen ütés, de megijed, fél, hogy valaki meghallotta. Gyorsan kihúzza magát ültében, és így szól: - Parancsára.

Egy éjszaka őt is „kihallgatásra" viszik. Rémhírterjesztőnek számít, a büntetés ellenére még mindig a könnyen javíthatók közé tartozott. Nem rosszindulatból vitték kihallgatni, hanem mert éppen semmi egyéb dolguk sem volt. Mindenesetre Gustav olyan állapotban tért vissza a vallatásról, hogy másnap, amikor ki akarták engedni a sötétzárkából, félig keresztben, ájultan feküdt. Két napra bedugták a kórházbarakkba. Utána visszakerült előző helyére, és a napjai ugyanúgy teltek, mint azelőtt. Csupán az idősebb, szemüveg nélküli úr tűnt el, és előfordult, hogy most Gustav tartotta helyette a karját az arca elé, ha megszólították, és mondta, hogy: - Parancsára.

 

 

⁶ A halottakról csak jót.

 

Klaus Frischlin, aki az ellenmozgalom központi szervezetében dolgozott, ezekben a hetekben még hidegebb és számítóbb lett. Mégis fájdalmasan érte, amikor titkos jegyzékeiben meglátta, hogy Georg Teibschitzet elkapták.

Megpróbálta Mühlheimet elérni. Mühlheim szoros összeköttetésben állt náci kollégáival. Ez lehetővé tette, hogy sok barátja érdekében reményteljes mentőakciókat indítson. Persze ez azzal járt, hogy önmagát is veszélyeztette, és náci kollégái egyre jobban sürgették, hogy lépjen már meg. De Mühlheim nem tudott nemet mondani azoknak, akik úgy kapaszkodtak belé, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Bolond vagyok, mondta magának. Mire való ez a még és még? Mire egy végérvényesen utolsó feladat után mindig elvállalt még egy legutolsót.

Gyakran eszébe jutott balga barátja, Gustav. Természetesen csak gyéren kapott tőle hírt, már régen semmit sem hallott róla. Gustav bizonyára valamilyen szép külföldi tájon kóborol, biztonságban, egy kellemes asszony társaságában. Ha ő, Mühlheim, egyszer odáig jut, hogy végre elillanhat külföldre, nem lesz nehéz majd felkutatnia. Mühlheim rég elfelejtette barátja esztelenségeit, egyre hevesebben vágyódott utána, hogy most külföldön találkozzék vele.

Ilyen hangulatban érte Klaus Frischlin telefonhívása. Gyorsan megkérdezte, tud-e valamit Gustavról, tudja-e, hol van. Frischlin kurtán azt válaszolta, hogy ha majd személyesen találkoznak, mindenről tájékoztatja. Tehát izgatottan várta Frischlin jövetelét. Frischlin minden teketória nélkül közölte vele, hogy a moosachi koncentrációs táborban van egy Georg Teibschitz nevezetű fogoly, aki Gustav Oppermann-nal azonos.

Mühlheim mélységesen elsápadt, elvesztette önuralmát, fájdalmában és dühében rátámadt Frischlinre. - Ön volt az egyetlen, akivel kapcsolatot tartott - förmedt rá. - Le kellett volna beszélnie. Gustav gyerek. - Honnan tudja,

hogy nem beszéltem le? - kérdezte vissza hűvösen Klaus Frischlin.

Mühlheim tehetetlenül meredt maga elé. Rendkívül veszélyes volt síkraszállni olyasvalakiért, akit a rohamosztagosok elkaptak. Náci kollégái határozottan meg fogják tagadni a segítségüket. Kedden akart elutazni. Önmagát sodorja bajba. Minden úgy történik majd, mint a szőlőhegyi példázatban. De egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy kibújjék a feladat alól.

Két lehetőség kínálkozott, mindkettővel megpróbálkoznak. Először mozgósítják F. W. Gutwettert, másodszor Jacques Lavendelnek nyomást kell gyakorolnia a Gazdasági Minisztériumra, hogy onnan interveniáljanak.

Friedrich Wilhelm Gutwettert őszintén elszomorította Gustav sorsa, de nagyon elcsodálkozott, amikor Mühlheim felszólította, hogy járjon közbe Gustavért. Ugyan, mit tehet ő? Neki idegen csillagzat a politika. Azt sem tudja, kihez fordulhatna és hogyan. Mivel indokolja, hogy közbelép valamilyen ismeretlen Teibschitz úrért? Tudni egyáltalán, hogy mivel vádolják ezt a Teibschitzet? Mühlheim minden ékesszólása lepergett a nagy esszéista gyermeteg naivitásának vértjéről.

Mühlheim Sybil Rauchhoz fordult. Nemigen reménykedett. Sybil bizonyára ugyanúgy viselkedik majd, mint Gutwetter, talán még némi elégtételt is érez majd, hogy Gustav ilyen bajba került, miután szakított vele. De nem így lett. Amikor Sybil megértette, hogy mi történt, nagyon elsápadt, az arca remegett, egész vékony gyermekteste remegett. Bőgni kezdett, megállás nélkül, mint egy gyerek, a karjára borult, csak úgy rázta a sírás. Amikor Mühlheim közölte vele, hogy eredménytelenül beszélt Gutwetterrel, az arca elszánt és haragos lett. Hetek óta, hónapok óta tűrte Gutwetter fennkölt gyermetegségét, gyakran és egyre hevesebben vágyódott vissza Gustavhoz. Ha Gutwetter úr számára idegen csillagzat a politika, akkor nemdebár el kell indulnia az idegen csillagzat felé, ha azt óhajtja, hogy Sybil Rauch ezután is megértéssel fogadja kozmikus érzéseit.

Sybil is idegenkedő, csökönyös Gutwetterre talált. De neki hatásosabb érvei voltak, mint Mühlheimnek. Nemsokára a kezében volt egy nagyon mérvadó helyeknek szóló levél, amely reményekkel kecsegtetett.

Jacques Lavendel félbeszakította luganói pihenését, és Berlinbe utazott, hogy érdeklődjön Friedrich Pfanz barátjánál a Gazdasági Minisztériumban. Nem végzi túlságosan jól a dolgát. Különben nem történhetnének olyasmik, amik például a koncentrációs táborokban történnek. Vagy talán Pfanz úr azt hiszi, hogy a német hitelnek kedveznek az ilyen ügyek? Pfanz úr nem hitte. Jacques Lavendel úrnak is hamarosan kezében volt egy illetékes helyeknek szóló levél, amely nem volt reménytelen.

Moosachba ezalatt új parancsnokot helyeztek. Az új úr megszemlélte a tábort, megszemlélte az útépítési munkákat. Ott tartottak, hogy hengerelni kell az utat. Elmondották neki, hogy ehhez egy húsz lóerős gőzhengerre volna szükség. A parancsnoknak támadt egy ötlete. Húsz lóerő megfelel nyolcvan ember erejének. Nincs talán nyolcvan emberük? Minek a drága gőz? Befogtak tehát nyolcvan embert a henger elé; gumibotos, revolveres rohamosztagosok kísérték őket. És lám, a számítás bevált, a henger mozgott. Hű-hó-Heil-Hitler, vezényeltek a rohamosztagosok. A nyolcvan csíkos ruhás, szakállas, lesoványodott, foltos arcú, kopasz és néhány horogkereszt frizurájú fogoly húzott, lihegett, húzott. Hű - hó - Heil - Hitler. Minden fogollyal ki kellett próbálni a parancsnok módszerét, tehát minden nap más foglyokat fogtak a henger elé. Népszerű nem volt ez a munka. A kötelek a húsukba vágódtak. Függtek munkatársaiktól. A munkát pontosan, ütemre kellett végezni, mert a nyilvánosság előtt folyt.

Igen, az új parancsnok nagyon büszke volt az ötletére. Ezt az utat teljes egészében emberi erővel építették, gépek nélkül, megfelelt az új idők, a Harmadik Birodalom szellemének, amely küzd a gépek ellen. Meghívta a barátait, próbálják ki, nem ugyanolyan jó-e ez az út, mint bármely másik. Célja ugyan nem volt ennek az útnak; a moosachi tábortól a mocsárhoz és a mocsarat megkerülve újból a táborba vezetett, senkinek sem volt szüksége rá. De jó út volt, hadd lássák a parancsnok barátai és ismerősei, milyen jó.

El is jöttek és látták. Látták a henger elé fogott foglyokat, és ez olyasmi volt, amit még sohasem láttak. Elmesélték ismerőseiknek. A tábor el volt zárva, az új út el volt zárva, de az útépítés módja kíváncsiságot keltett, nagyon sokan kértek a parancsnoktól engedélyt, hogy megnézhessék a munkálatokat, és ő büszke volt, hogy az ötlete mekkora érdeklődést keltett.

Sybil Rauch eközben a délnémet fővárosba érkezett, hogy itt hathatósabban szorgalmazza Gustav szabadon bocsátását. Hallott az új parancsnok ötletéről, és ő is kijárta magának az engedélyt. Naponta odament, ahol a foglyok a gőzhengert húzták.

Gustav szakaszát a hetedik napon fogták a henger elé. Gustav egészsége az utóbbi időben megromlott. Légszomj kínozta. Bár erős férfi volt, a tornázás egyre nagyobb megerőltetést jelentett számára, és mostanában többször és egyre gyakrabban elájult.

De aznap, amikor a henger elé került, elég frissnek érezte magát, és mialatt a hámot húzta - hű-hó-Heil-Hit-ler, olyan gondolatok ébredtek benne, mint már régen nem. Eszébe jutott a Széder-este Jacques Lavendelnél Luganó-ban, és hogy akkor Berthold hiányzott. Neki kellett volna megkérdeznie: - Miben különbözik ez az éjszaka? - Bertholddal kellett volna törődnie, nem Jeannal. Jean a nácikhoz tartozott, talán az őrség között van. Nem, ahhoz túlságosan öreg. Amilyen méltóságteljes arca van, tulajdonképpen miniszternek kellene lennie. Kevés az olyan vezetőjük, akinek szép feje van. Eszébe jutnak azok a fejek, amelyeknek a fényképét Georg Teibschitz mutogatta neki. Ha valaki egy gőzhenger elé van fogva, és húznia kell, nem nevethet, nagyon vágja a vállát, de mosolyogni lehet; egyébként úgysem veszik észre a torzonborz szakálltól. Milyen lassan halad előre ez a henger, szörnyű lassan. - Haladj kimérten utadon, örök Gondviselés. - Nem „kimért" áll a szövegben, hanem „észrevétlenül". „Haladj észrevétlenül utadon, örök Gondviselés." Bosszantó, hogy nem tudja tovább. Ezért dolgozott évekig Lessingen, hogy most ne tudja folytatni ezt a mondatot. Vajon hová vezet ez az út, amelyen a hengert húzzák? Városokat építettek a fáraónak, Pitom és Ramszesz városát. De annak volt értelme, ennek az útnak, úgy látszik nincs. Hurrá, most már tudja, hogy van tovább: „De ne engedd, hogy emiatt kételkedjem benned." Elégedetté tette, hogy eszébe jutott. Könnyebben húzta a hámot, és már nem gondolt semmire.

Sybil aznap is ott volt, és sorra nézegette a foglyok arcát. Csupa szakállas arc volt, a legtöbb foltos, nehéz felismerni őket. Furcsa volt elgondolni, hogy az egyik közülük a Max-Reger-Strassén egy éjjel nem aludt, mert nem tudta, milyen színű tapétát válasszon, és hogy elbíbelődött egy-egy mondat hangsúlyával, és ő vele aludt. Az út mellett ült nevetséges kis kocsijában, a nyílt mezőn, a talaj nedves volt, a kocsi belesüppedt, nehéz lesz innen újra kikászálódnia. Soványan, gyermekien, tűnődve ült, és homályos szemmel nézett a férfiakra. De nem ismerte meg Gustavot.

Harmadnapra látogatási engedélyt kapott. Bement a táborba. Egy látogató helyiségbe vezették. Egy korlát mögött két rohamosztagos kíséretében megjelent egy öreg, lesoványodott, piszkos ember. Sybil mélységesen elsápadt, lelke mélyéig megrémült. De erőt vett magán, mosolygott. Mosolya nem volt olyan gyermekes, mint máskor, hosszú alsóarca remegett, de mégis mosoly volt. Azután - talán nem volt okos, mert ezt az embert Georg Teibschitznek hívták, de nem tudott tovább uralkodni magán, nem tudta hamis néven szólítani - azt mondta, és vékony kis hangja teli volt örömmel, szánalommal, kedvességgel, reménnyel, vigasszal, biztatással: - Halló, Gustav. - Parancsára! - mondta ijedten a fogoly, és az arca elé emelte a karját.

Két nappal később szabadon engedték. Jacques Lavendel ragaszkodott hozzá, hogy azonnal külföldre vigyék; gondoskodott róla, hogy Georg Teibschitz úr kiutazása elől elháruljon minden akadály. Egy ápoló kíséretében egy híres szívspecialista szanatóriumába vitette Gustavot, a csehországi Franzensbad közelébe.

Sybil szeretett volna vele menni. De Gutwetter ragaszkodott a visszatéréséhez. Szemrehányóan, egyenesen siránkozva kijelentette a telefonban, hogy Sybil csak három-négy napig akart távol maradni, s most már tizennégy napja, hogy elment. Elérte, amit akart, és most már végre rá is gondolhatna. Gutwetter megszokta Sybilt. Sybil józan, tárgyilagos modora több szubsztanciát adott kozmikus termékeinek. Szüksége volt rá, már nem tudott nélküle dolgozni. Sybil látta, milyen komolyan beszél. Ha most az érzelmeire hallgat és Gustavval megy, Gutwetter talán örökre kisiklik a kezéből. Úgy döntött, hogy később utazik Gustav után, és visszatért Berlinbe.

Két hónappal később, két héttel azután, hogy Gustav Oppermann debilitas cordisban, nagyfokú szívgyengeségben elhunyt, Heinrich Lavendel egy három darabból álló csomagot kapott Prágából, egy Karel Blaha nevű ismeretlen úrtól.

Az első Gustav Oppermann beszámolója volt németországi élményeiről. A beszámoló, harminchét sűrűn gépelt oldal, a rohamosztagosok Svábföldön elkövetett erőszakos bűncselekményei, valamint a moosachi koncentrációs tábor pontos leírását tartalmazta. Gondosan került bármilyen értékelést.

A második egy levelezőlap volt. Szövege így hangzott: „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük." Aiáírása: „Gustav Oppermann, roncs." Az eredeti címzés „Gustav Oppermann-nak" át volt húzva, és Gustav kézírásával „Heinrich Lavendelnek" címezve.

A harmadik rész dr. Klaus Frischlin, Gustav Oppermann titkárának levele volt. A következőképpen hangzott:

 

„Tisztelt Heinrich Lavendel úr! Nagybátyja, dr. Gustav Oppermann megbízott, hogy a mellékelt beszámolót és a mellékelt levelezőlapot juttassam el önhöz. Szerette volna, ha személyesen adom át önnek az okmányt és a levelezőlapot. Halaszthatatlan teendőim azonban arra kényszerítenek, hogy Németországban maradjak. Ezért egy bizalmas emberem által küldetem el önnek az iratokat.

A beszámolót nagybátyja két nappal elhunyta előtt diktálta nekem. A beszéd nagyon nehezére esett. De ahogy a szöveg világossága is mutatja, szellemi erejének még teljes birtokában volt. Elolvasta a kéziratot, utána az én jelenlétemben esküt pótló nyilatkozatot adott dr. Georg Neustadel közjegyzőnek, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint a tiszta igazságot mondotta el. Mellékelem a közjegyzői hitelesítés másolatát.

A közjegyző távozása után dr. Oppermann megkért, válaszoljak egy kérdésre, amely nyugtalanítja: haszontalannak tartom-e őt és életét. Azt válaszoltam neki, hogy nagyon veszélyes körülmények között bizonyságot tett róla, hogy kész síkra szállni azért, ami helyes és hasznos. De csak azt látta, hogy mi van, és nem tudott hasznos tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy mi a teendő. Vállalta a maratoni futó szerepét, hogy átadja az üzenetet tartalmazó tokot, csak sajnos, a tokban nem volt üzenet.

A növekvő légszomj megakadályozta nagybátyját, hogy válaszoljon. De mert világosan látni lehetett, hogy még többet szeretne hallani, és mert én, noha hiábavalónak tartottam, és ezért rosszalltam a magatartását, de a barátja voltam, habozás nélkül hozzáfűztem a következőket: nem ismerte ugyan az igazságot, de jó példát szolgáltatott. A munka tovább folyik, és mi tudjuk, hogy mi a teendő. »Mi« alatt én, és valószínűleg ő is, a német nép nagyon nagy részét értettem. Biztosítottam, hogy nem kerekednek rajtunk felül.

Bármilyen nehezére esett a beszéd, dr. Oppermann ismételten felszólított, hogy hozzam önnek tudomására ezt a beszélgetést. Ami ezennel megtörtént. Az ön Klaus Frischlin-e."