Amikor Martin elment, Heinrich Wels még jó ideig ülve maradt. Gépiesen megtapogatta egyenruháján a csillagokat és zsinórokat. Elégedett volt magával. Megadta a gőgös bandának. Jó volt ellenfelét maga előtt látni a földön, érezni, hogy a nyakára lép. Sokáig kellett várnia, öregkora küszöbéig kellett várnia, de még elég ereje van, hogy utolsó cseppig kiélvezze diadalát. Most idáig jutott. Most megint rendbe jött a világ. Barna egyenruhájának csillagai és zsinórjai most értelmet kaptak. Most az urak, a született urak ültek az őket megillető helyen, és a felkapaszkodottak előttük térdeltek, és hallgatták, hogy milyen törvényeket diktálnak nekik. Milyen udvarias tud lenni ez a Martin Oppermann. - Igenis, Wels úr, feltétlenül, Wels úr. - Még a halálos ágyán is vigaszul szolgál majd ezeknek a szavaknak halk, udvarias, szerény csengése. Felidézte emlékezetében azokat az órákat, amikor annak idején Martin Oppermann a Gertraudtenstrassén megalázta. Csak nehogy elszámítsák magukat az urak, gondolta akkor a felvonóban. Még pontosan emlékezett rá, milyen volt a felvonó, és milyen csodálkozva nézte a liftesfiú az ő sötét arcát. Nos, az urak elszámították magukat, az ő arcáról pedig eltűnt a sötétség.

Martin nem érezte magát olyan fáradtnak a rettenetes erőfeszítés után, mint ahogy várta. Az autójában ült, a Gertraudtenstrasséra ment, előtte volt Franzke sofőr széles háta. Talán nem ült annyira egyenesen, mint máskor, de mégis egyenesen ült, szája körül üres, elégedett mosollyal. Igen, elégedett volt. Hosszú időn át rosszul csinálta, egy éven, talán több éven át. Immanuel Oppermann az ő helyében régóta biztonságba helyezte volna a családját, a pénzét is, és felszámolta volna az üzletet: de azzal, ahogyan ma csinálta, elégedett lett volna Immanuel nagyapa. Heinrich Wels, a fajankó, bizonyára azt hitte, hogy iszonyú győzelmet aratott. Olyan győzelem volt ez, amilyen győzelmeket a németek a világháborúban arattak. Ők győztek, és mások nyertek. - Igenis, Wels úr. - Mosolygott.

Tétovázás nélkül nekiült, és lefektette írásban a Welsszel kötött megállapodást. Elhívatta Mühlheimet. Welsszel folytatott tárgyalásai közben olyan körmönfont ötletei támadtak, hogy néha még Mühlheimnek is némi időre volt szüksége, hogy valamennyi következményével együtt fel tudja mérni. Ez nagy elégtételt jelentett Martinnak. Igazolta a Welsszel kötött megállapodást, és igazoltatta Welsszel is.

Nem volt könnyű elképzelnie, hogy most eltűnnek az Oppermann-arcképek, eltűnik az Oppermann-név. De még aznap kezdte eltüntetni az arcképeket és a nevet. Szobájába hívatta emiatt Brieger és Hintze urat, megbeszélték a tennivalókat. Hintze úr nagyon egyenesen ülve, komoran azt javasolta, hogy Immanuel Oppermann arcképe helyére akasszák Ludwig Oppermann, az 1917-ben Franciaországban elesett egyik Oppermann fivér nagy fényképét. - Az ilyesmit némileg még respektálja ez a banda - mondta recsegve. Mind a két úr észrevette, hogy Martin kilépett méltóságteljessége sáncából, közvetlenebb. - De most hirtelen a régi lett. Kurta pillantást vetett oldalról Hintze úrra. - Nem, Hintze - mondta hűvösen, elvágva minden ellenkezést. - Nem vagyok hajlandó azzal kedvezményt vásárolni magamnak, hogy Ludwig fivéremre hivatkozzam.

Még aznap este, noha erre nem volt szükség, levette a falról Moltke tábornagy bekeretezett levelét, körülményesen papírba csomagolta, gondosan átkötötte, magához vette. Amikor kiment a házból, Lesinszkij, a zord, vén portás kinyitotta a száját, amit eddig még sohasem tett, és így szólt: - Isten áldja, Oppermann úr.

Otthon gyorsan elillant Martin elégedettsége az oly drágán megfizetett üzleti siker felett. Eddig minden egyes esetben különös önmegtartóztatásába került, ha kellemetlen híreket kellett közölnie testvéreivel. Most akkora és oly kemény megpróbáltatások zúdultak rájuk, hogy már nem igyekezett uralkodni magán és méltóságteljesnek látszani. Nem, ilyen fájdalmat nem kell elrejteni. Szemérmetlenül, leplezetlenül ki szabad kiáltani. Elhívta másnap estére a testvéreit, s azok eljöttek.

Beszámolt róla, hogy miben állapodott meg Welsszel. Arról semmit sem mondott, hogy milyen megaláztatással kellett sikerét megfizetnie. De a többiek még csak meg sem értették, hogy ez siker, mindössze annyit fogtak fel, hogy az Oppermann Bútorvállalatnak most vége. Egyedül Jacques Lavendel értette meg. - Mazeltov - mondta, és kedvesen és nagy elismeréssel nézett rá. - Ezt nagyszerűen csinálta, Martin. Mit akar? Először csődnek festett, most meg minden a legnagyobb rendben van. Vagy legalábbis félig-meddig rendben.

A többiek azonban nem mentek bele ebbe a hangnembe. Martin ugyan megpróbálkozott még egy eléggé keserű tréfával: azt mondta Gustavnak, hogy miután Immanuel arcképe Gustav lakásán van, ő legalább a Moltke-levelet biztosította most magának. De valamennyiük levertségét látva hamarosan Martin utolsó csepp öröme is elillant az üzleti siker felett.

Ott ültek az Oppermann testvérek valamennyien egy nagy, kerek, még Immanuel Oppermann idejéből származó asztal, egy vén, szilárd diófaasztal körül, amelyet annak idején id. Heinrich Wels személyes felügyelete mellett készítettek, fejük felett ott lógott a vén Oppermann arcképe. Gustav születésnapján este ültek így utoljára együtt a Max-Reger-Strassén. Összetartoztak, az látszott, az arckép is hozzájuk tartozott. De alighanem ez az összetartozás volt most legértékesebb tulajdonuk, az egyetlen, ami még szilárdan az övék volt. Körös-körül minden egyéb eltűnt, kicsúszott a lábuk alól.

Jacques Lavendel megpróbálta őket még egyszer szkeptikus fölényeskedésével felvidítani, de ez semmit se használt, és hamarosan felhagyott vele.

Percekig ültek szótlanul a súlyos Oppermannok. Gustav már nem sugárzott, mint máskor, Martin feladta önuralmát és méltóságteljességét, Edgar, a sikeres tudós fallal körülkerített bizakodását, Jacques Lavendel optimista hitetlenkedését. Nagy fejüket lehajtva, mélyen ülő szemükkel maguk elé néztek. Erős férfiak voltak, mindegyikük ugyancsak jó szakember a maga területén, s keményen helyt tudtak volna állni valamilyen ellenséggel, kemény sorscsapással szemben. De most reményt vesztve, mélységesen szomorúan ültek, mert minden porcikájukkal érezték, hogy nem egyetlen ellenség támadása, nem egyetlen sorscsapás vár rájuk, hanem földrengés, a világ összesűrűsödött, feneketlen butaságának nagy lázadása, és ilyen elemi csapással szemben mit ér az egyes ember ereje és okossága?

A futballklubban némi huzavona után megegyeztek a fiúk, hogy kizárják Bertholdot. Kellemetlen érzéssel tették. Nemcsak azért, mert Heinrich kilépésével most reménytelenné vált a meccs a Fichte Gimnáziummal, hanem azt is érezték, hogy Berthold jó pajtás. Maguk sem tudták igazán, hogy miért diffamálták.

Heinrich Lavendel mélységesen felbőszült. Kissé doof-nak⁹ találta Berthold viselkedését - ő visszavonta volna a helyében, amit mondott -, de nagyon rendesnek. Ha szemléltető példát kellett volna mondania a hősiességre, Berthold viselkedésére hivatkozott volna. Wallenstein, Torquato Tasso lelkiismereti konfliktusáról kell dolgozatot írni. Ostobaság, uraim. íme, az igazi probléma. Hogy kell viselkedni, okosan, vagy tisztességesen? Valamelyik klasszikus francia azt mondta: „Ha azzal vádolnak, hogy zsebre vágtam és elloptam a Notre-Dame-ot, akkor tüstént olajra lépek." Ez a viselkedés például, amit ez a klasszikus francia tanácsol, okos. Ő, Heinrich, szintén okosan viselkedik. Már nem akarja feljelenteni azt a taknyos kölyköt, a damned foolt, a Langalétát. Berthold viszont tisztességesen viselkedik: nem vonja vissza a szavát. A huszadik században kétségtelenül messzebb jut az ember ésszel, mint tisztességgel. Berthold mégis imponál neki, és nagyon szereti.

Elkeseredve látta, hogy rokona és barátja egyre jobban elszigetelődik. Mert ha már a futballklubból kizárták, következetesnek kellett lenniük. Az Ifjú Sasok elvi indokból kezdettől megszakították vele az érintkezést, most lassan a többiek is követték példájukat.

Berthold magába zárkózva, hallgatagon kószált. Rosszul aludt. Egyik este, vacsora után Liselotte így szólt hozzá: - Sokáig ég a lámpa a szobádban, Berthold.

⁹ Tökkelütött.