előtt álltak a Fichte Gimnázium csapatával, Heinrich Lavendel pótolhatatlan kapus volt. - Szó sem lehet róla - jelentették ki, és elnapolták a döntést Werner Rittersteg indítványa felett.

Fritz Ladewig beszámolt Ritterstegnek. Kijelentette, a klub bátorkodik érdeklődni, hogy Heinrich fenyegetése ellenére is fenntartja-e indítványát? Werner Rittersteg, mióta az Ifjú Sasok tagja volt, megszokta, hogy kényelmetlen kérdésekre titokzatos, kétértelmű választ adjon. - Ezen még gondolkodnom kell - mondta.

Újból odalépett Heinrichhez: - Javasolok neked valamit. Kijelentem mindenki előtt, hogy a barátod vagyok. Kijelentem, hogy szolidáris vagyok veled. A mai körülmények között ez valami, öregem. De én megengedhetem magamnak. Csak egyetlenegyet kell megígérned: tartózkodsz a klubban a szavazástól, és bennmaradsz. Ha kedves akarsz lenni, megadod a tizenöt pfenniget. Na mondd: rendben. Ilyen alkalom nem adódik még egyszer - próbált tréfálni. - Vagy mondd: okay - mosolygott, könyörgött. Heinrich tetőtől talpig végigmérte, olyan tárgyilagos kíváncsisággal, ahogy az állatkertben nézik az állatokat. Hátat fordított. - Érts hát meg, ember - mondta gyorsan halvány ajakkal Werner Rittersteg. - Természetesen nem kell megadnod a tizenöt pfenniget, csak tréfáltam. És a klubban is szavazhatsz nemmel. De nem lépsz ki. Legalább ezt ígérd meg. - Heinrich szótlanul elfordult. A hosszú Rittersteg megérintette a zömök, alacsony fiú vállát, tovább könyörgött: - Legyen eszed. Ne lépj ki. Maradj.

Heinrich lerázta a válláról a hosszú, halvány kezeket.

Francois rektor egyre tovább maradt az irodájában, mert otthonát betöltötték Viharfelhőcske panaszai és könyörgései. De a nagy irodában is egyre zordabb lett a magány. Mit ért, hogy könyve, „Az ókori hexameterek hatása Klopstock szóhasználatára" előrehaladt, mikor fel kellett ismernie, hogy élete munkája veszendőbe ment. Tehetetlen búbánattal látta, milyen gyorsan elborította diákjait a szélesen előretörő nacionalizmus köde. Hűségesen igyekezett továbbadni a fáklyát, de most egyre sötétebben hatolt előre az éj, és elnyelte az ő parányi fényét. Olyan barbárság tört a birodalomra, amilyet Németország a harmincéves háború óta nem élt át. A rohamosztagos uralkodott; féktelen ordítozása elnyomta a német költők szelíd hangját.

Francois rektor óvatosan, csak ujja hegyével érintve, lapozgatott a Nemzetiszocialista Daloskönyv-ben - már a papír érintésétől is undorodott -, a nácik hivatalos daloskönyvében, amelyből a dalok szövegét Vogelsang szorgalmazására a fiúknak kívülről meg kellett tanulni. Micsoda versek! - Ha kézigránát robban / szívünk vidáman dobban / és - Ha zsidóvér fröccsen a késről / vidám lesz életünk. - A tantermekben, ahol azelőtt Goethe és Heine strófái, Kleist prózájának szelídített mondatai hangzottak, most ezeket az aljasságokat böfögték. A rektor elfintorodott az undortól. Most már tudta, milyen lehetett, amikor a benyomuló barbárok az ókori városok templomaiból lóistállót csináltak.

Szívesen keresett volna egyszer barátjánál, Gustavnál, a Max-Reger-Strassén vigaszt és felüdülést. De ez is tilos volt. Mióta Gustav aláírta azt a manifesztumot a barbárság ellen, a barbárok lapjai minden másod- vagy harmadnap féktelen támadást intéztek ellene, megbélyegzett volt, és Viharfelhőcske szigorúan megtiltotta Francois rektornak, hogy mutatkozzék nála. Azok a tanárai, akik ugyanúgy gondolkoztak, mint ő, és a barátai voltak, már alig mertek egy őszinte szót szólni, mert mindenfelől figyelték őket. Így hát az öregedő ember többnyire egyedül üldögélt a nagy irodában, szeme láttára süllyedt el műve, süllyedtek el a barátai, süllyedt el Németország, és tudta, nemsokára ezen az utolsó menedékhelyén is éppoly kevéssé lesz számára hely, mint Voltaire mellszobra számára.

Ezekben a napokban a fizikaterem felé vezető hosszú folyosón találkozott Oppermann tanulóval. Berthold lassan ment, feltűnően felnőttnek látszott. Francois rektornak feltűnt, hogy a fiú, noha sokat sportolt, kezd ugyanolyan befelé hajló léptekkel járni, mint apja. Látta Berthold merész, szürke, szomorú szemét, töprengő arcát. Tudta, hogy Viharfelhőcske bizonyosan összeszidná, de nem tehetett mást, megállította. Nem tudta, mit mondjon, végül szelíd, most bánatos hangján így szólt: - Nos, Oppermann, mit olvasnak most az osztályban? - Berthold majdnem inkább rezignáltan, mint keserűen így válaszolt: - Ernst Moritz Arndt hazafias költőt és Theodor Korner hazafias költőt, és mindig újból a Nemzetiszocialista Daloskönyv-et, rektor úr. - Hm, úgy - dörmögte Francois rektor, körülnézett, és mert sem Mellenthin pedellus, sem ellenséges tanár nem volt látható, csupán két másodikos kisfiú, nyelt egyet, és így szólt: - Látja, kedves Oppermann, most így van ez. Odüsszeusz kíváncsi, Odüsszeusz kalandvágyó, Odüsszeusz Polüphémosz barlangjába kerül. Ezt minden korszak átéli. De azt is, hogy végül Odüsszeusz legyőzi Polüphémoszt. Csak néha kissé soká tart. Nagyon valószínű, hogy én már nem élem meg, de maga meg fogja élni. - Oppermann a rektorára nézett, a tizenhét esztendős fiú tulajdonképpen érettebbnek látszott, mint az ötvennyolc éves férfi, és így válaszolt: - Ön nagyon kedves, rektor úr. - Francois rektor vigasztalónak érezte ezeket az egyszerű szavakat, egyenesen felemelően hatottak rá. - Igen, tulajdonképpen azt akartam mondani, Oppermann - kezdte újból, még buzgóbban, mint az előbb. - Döblin Gigászok-jának van most egy népszerű kiadása. Úgy egészében véve kissé barokk könyv, de van benne két mese, ami a német prózairodalom legjava közé tartozik. Fel kellene venni minden német olvasókönyvbe. Olvassa el, kérem, kedves Oppermann. Az egyik a holdról, a másik a kutyáról és az oroszlánról szól. Örülni fog, hogy ma is írnak ilyen prózát Németországban.

Ha Berthold férfieszményképe nem is éppen olyan volt, mint Francois rektor, ez a beszélgetés néhány napra mégis megóvta attól, hogy túlságosan elkeseredjék. Legközelebbi szabad délutánján elment nagybátyjához, és elkérte tőle azt a levelet. - Persze, természetesen - mondta Gustav -, 77-ben, a december végén írott levél. A Wolfenbüttler könyvtár tulajdonában van. Szép levél. Düntzernél nyomtattak róla fakszimilét. - Megmutatta neki a levelet.

„Kedves Eschenburgom - olvasta Berthold -, megragadom a pillanatot, amikor a feleségem eszméletlenül fekszik, hogy megköszönjem jóságos érdeklődését. Csak rövid volt az örömöm: és olyan nem szívesen veszítettem el őt, ezt a fiút! mert olyan okos volt! olyan okos! - Ne higgye, hogy néhány óra alatt olyan elfogult apa lett belőlem! Tudom, mit mondok. - Talán nem az eszét mutatja, hogy fogókkal kellett a világra húzni? hogy olyan hamar rosszat sejtett? - Nem az eszére vall, hogy az első alkalmat felhasználva ismét továbbállt? - Persze, a kis szeleburdi magával ráncigálja az anyját is. - Mert már nemigen van remény rá, hogy az enyém marad. - Szerettem volna, hogy egyszer ugyanolyan jó dolgom legyen, mint más embereknek. De pórul jártam. Lessing."

Berthold tovább lapozott a levélgyűjteményben, elolvasott egy héttel később írott levelet: „Kedves Eschenburgom, már nemigen emlékszem, milyen tragikus levelet írhattam önnek. Szívből szégyellem, ha a legkevésbé is elárulta kétségbeesésemet. . . Néhány nap óta megint nagyon lecsökkent a remény, hogy a feleségem meggyógyul...Köszönöm, hogy lemásolta a Goez tanulmányt. Most igazán ez az egyetlen anyag, amely el tudja téríteni gondolataimat ... Lessing."

És ott volt még egy három nappal később írott levél: „Kedves Eschenburg, a feleségem meghalt: most már ilyen tapasztalatot is szereztem. Örülök, hogy sok hasonlót már nem szerezhetek; és egészen könnyű vagyok... Csupán újból elindulhatok egyedül szédelegve utamon. Legyen olyan jó... drága barátom, másoltassa ki nekem az ön nagy Johnson kötetéből az egész Evidence fejezetet a bizonyító passzusokkal."

Berthold olvasott. Kissé furcsa volt, hogy Francois rektor éppen ezt a fogós szülésről szóló levelet ajánlotta olvasmányul neki. De meghatotta. Hogy ez a Lessing, aki nyilvánvalóan nagyon szerette a feleségét, a halálos ágyánál, beszámolt elhunytáról a barátjának, és a tinta még meg se száradt, máris arra kérte, hogy küldjön anyagot a munkájához, ez már valami. Nem volt könnyű élete ennek a G. E. Lessingnek. Amikor megírta a Náthán-t, hitvallását a zsidók egyenjogúsága mellett, az akkori nácik kijelentették, hogy nagyon megfizették érte. Mindamellett tőle senki sem kívánta, hogy bocsánatot kérjen, és visszavonja. Az azóta eltelt százötven év alatt jóval sötétebb lett Németországban.

Berthold végignézett a hosszú és magas sorokban álló könyveken. Ez mind Németország. És azok, akik ezeket olvasták, azok is Németország. A munkások, akik szabad idejükben beültek a munkásfőiskolák padjaiba, és a nehezen érthető Karl Marxukat magolták, Németország. És Németország a filharmonikus zenekar. És Németország az autóversenyek is a sugárutakon, és a munkás sportegyletek. De sajnos, a Nemzetiszocialista Daloskönyv és a barna egyenruhás csőcselék is Németország. Igazán felfalja ez a képtelenség a többit? Igazán uralkodni akarják engedni a tébolyodottakat, ahelyett hogy bezárnák őket? Németország, én Németországom. Hirtelen elérzékenyült. Megtanult uralkodni magán, ezúttal is türtőztette magát. De mégis hol elsápadt, hol elpirult, úgyhogy Gustav bácsi odalépett hozzá, vállára tette izmos, szőrös kezét, és így szólt: - Fel a fejjel, fiam. Ezen a vidéken nem süllyed a hőmérő mínusz huszonkilenc fok alá.

A Városi Gégeklinika professzori szobájában Edgar Oppermann olvasás nélkül aláírt egy sor levelet, amelyeket Helene nővér elébe tett. - így, Helene nővér - mondta -, és most még beugorhatok a laborba. - Agyondolgozottnak, hajszoltnak látszott, Helene nővér szívesen engedélyezett volna neki a laboratóriumban egy negyedórányi pihenést. De nem lehetett, a helyzet túlságosan kétes volt. - Hát igen - mondta neki Lorenz titkos tanácsos -, most bizony egy határozott nőszemélynek kellene kézbe vennie a dolgot.

De Helene nem ment bele ebbe a hangnembe. Leült, esze ágában sem volt ilyen hamar befejezni a beszélgetést. Erősen, telten ült ott. Ezeknek az újságoknak a cikkeit, magyarázta, nem orvosok olvassák, hanem a fanatikus tömeg. Ez a fanatikus tömeg befolyásolja a Városi Klinika sorsát. Nem engedheti, hogy ez tovább folyjék. Vádat kell emelnie, követelte halkan, de határozottan, azonnal vádat

kell emelnie. Vagy meg akarja várni, míg Lorenz titkos tanácsos magyarázza meg ezt neki?

Edgar Oppermann belátta, hogy Helene nővér ésszerűen gondolkodik, de undorodott az ügytől. Azoknak, akik ilyen cikkeket írnak, magyarázta hevesen, és azoknak, akik elhiszik, őrültekházában a helye, nem a bíróság előtt, ő nem tud velük vitatkozni. Ugyanúgy nem, akár egy őserdei törzs kuruzslóival, akik azt állítják, hogy a tüdővészt csak úgy lehet gyógyítani, ha a betegnek antilopürüléket tesznek a szemére. - Ha a minisztérium, vagy az öreg Lorenz szükségesnek tartja, hogy ilyen embereket megcáfoljon, nem tudom őket megakadályozni. De én nem teszem. Nem vagyok latrinatisztító.

Helene nővér ezúttal nem ért célhoz. De eszébe sem jutott megadni magát. Majd tovább vitatkozik este, holnap délelőtt, holnap este. Ez a nagy tudós, ez a gyerek, az ő Oppermann professzora nem sejti, mi folyik körülötte?

A kórházakban, az egyetemen, a tehetségtelen orvosok mindenütt kedvező fordulatot szimatoltak. Olyan korszak virradt fel, amikor nem a teljesítmény és a tehetség számított többé, hanem az állítólagos fajhoztartozás. Helene nővér elég természettudományos képzettséggel rendelkezett, hogy tudja, a fajelmélet mögött ugyanannyi értelem és badarság rejlik, mint a boszorkányság és az ördögben való hit mögött. De azokat, akiknek útjában állt mások tehetsége, csábította, hogy saját eredményeik hiányát nem zsidó származásukra való célzással pótolják. Bár a professzorhoz eddig nem mertek nyúlni. A tíz vagy tizenkét világhírű német orvos közé tartozott, a tanítványai, a betegei ragaszkodtak hozzá. De nem látja, hogy például a védencét, dr. Jacobyt már kikezdte az általános rosszindulat? Az apró, csúnya emberke egyre félénkebb, sutább lett, már alig mert közeledni a betegeihez. És ez az érthetetlen professzor nem akarja ezt észrevenni, nem akarja látni, hogy a kis Jacoby jelölésének most már végérvényesen befellegzett, inkább vigasztalja, és felfoghatatlan optimizmusában kijelentette neki, hogy most már csak napokba kerülhet, míg a jóváhagyás megérkezik.

Edgar Oppermannt egy otromba eset rángatta ki önkéntes vakságából, amellyel eddig a sivár valóság ellen védekezett. Valamelyik közeli délutánon ugyanis az egyik ingyenesen kezelt harmadik osztályos beteget a szigorú tilalom ellenére szivarozáson érték. A férfinak gégegyulladása volt, s a füst nemcsak a kórterem többi betegének ártott, hanem elsősorban neki. Az ügyeletes nővér udvariasan megkérte, hogy egyelőre mondjon le a dohányzásról. A beteg tréfálkozott, nem engedelmeskedett. A nővér sürgetni kezdte, a beteg megmakacsolta magát. Végül a nővér kénytelen volt segítségül hívni a szolgálatban levő orvost, dr. Jacobyt. A kis csúnya zsidó megjelenése végképp dühbe hozta a beteget. Beteg, rekedt hangján üvöltözni kezdett, hogy szar rá, mit parancsolnak neki a zsidó orvosok. Az egész klinika kinyalhatja a fenekét, elsőnek a professzor. Elege van abból, hogy itt kísérleti nyulacskát játsszon, ő német férfi, majd befűt a finom professzor úrnak a német újságokban. A kis doktor hamuszürkén, gyámoltalanul álldogált. A többi beteg is beleavatkozott. Szitkozódva, üvöltve, rekedten körös-körül kitörtek. Kék csíkos kórházi köpenyükben nekirontottak dr. Jacobynak, ordítoztak az ágyukban. Az üvöltő, lázadó kórteremmel szemben ő csak

józan érvekkel rendelkezett, a legkevésbé megfelelő nyugtatószerrel. Helene nővérnek támadt az a szerencsés ötlete, hogy odahívja dr. Reimerst. Az néhány erőteljes, trágár szitokkal lecsendesítette a lázadókat. Nem átallotta vállonragadni a főkolompost, erőteljesen megrázta, kiutasította a klinikáról. A többieknek férfiasan, nyersen a lelkére beszélt. Azok, akik az imént legjobban hangoskodtak a lázadó szivarozó mellett, most úgy vélték, hogy kötekedő fickó, aki még Hindenburgról vagy magáról a Jóistenről is leszedné a keresztvizet, és nemsokára már csak Helene nővér halk hangja hallatszott a kórteremben.

Az Oppermann Bútor vállalatnál végbemenő változások, a Gustav fivére elleni uszító cikkek, az ellene irányuló közönséges támadások nemigen bántották Edgart; ez az otromba lázadás beteggé tette. Nem értette, hogy támadhatnak neki orvosaiknak a szemmel látható eredmény ellenére a betegek, akiken olyan elmélyült hozzáértéssel igyekeztek segíteni. Megdöbbentette, hogy mikor egyik oldalon ott állt saját élményük, a másikon pedig egy ostoba uszító cikk, akkor saját élményükkel szemben az uszító cikk mellé álltak. Kijelentette Helene nővérnek, hogy most már feljelentést tesz. Már másnap találkozott Arthur Mühlheim professzorral. Megkérdezte Mühlheimtől, nem indokolja-e az, hogy ő, Edgar, közszolgálatban áll, hogy az államügyész ex officio vádat emeljen. Mühlheim válasz helyett megkérdezte, hány éves. Azután előhozott egy üveg Edgarral egyidős konyakot, töltött neki, ráncos, furfangos arca gyászos mosolyra fintorodott, és így szólt: - Attól félek, Edgar, ennél több tanácsot nem tudok önnek adni.

Hogyhogy és miért, kérdezte meghökkenve Edgar. Kétséges lehet, hogy az újságok állításai szemérmetlen hazugságok? Hiszen hatalmas anyagot lehet felsorakoztatni, amely a laikusok számára is érthető módon bebizonyítja ezt. Tehát mi akadályozhatná meg, hogy keresetet indítson? Nem jogállamban élnek?

- Hogyan, kérem? - kérdezte Mühlheim. És mert látta, hogy a másik szeme szinte rémülten szegeződik rá, megmagyarázta: - Még ha egy hónappal ezelőtt fordult volna hozzám, Edgár, amikor a törvények egy része, legalábbis formailag, még érvényben volt, mint lelkiismeretes ügyvéd, már akkor is le kellett volna beszélnem a vádemelésről. A cikkírók ugyanis megpróbálták volna bebizonyítani állításaik valódiságát. - Ugyan - vetette közbe felháborodottan Edgar. - Tudom, tudom - intette le Mühlheim -, sohasem sikerülhetett volna nekik. Csakhogy ellenfelei egyre újabb, egyre zavarosabb és aljasabb dolgokat fogtak volna önre, a bíróság egyre újból hozzájárult volna ezeknek a dolgoknak a vizsgálatához, és annyi szennyet vágtak volna a fejéhez, hogy mérgében felrobbant volna. Ne felejtse el, Edgar, hogy ellenfeleinknek van egy iszonyú előnye velünk szemben: nyoma sincs bennük a fair play-nek. Hiszen ezért vannak ma hatalmon. Mindig olyan primitív eszközöket alkalmaztak, amit mások egyszerűen nem tartottak lehetségesnek, mert semmilyen más országban nem lettek volna lehetségesek. Egyszerűen agyonlőttek minden valamennyire is jelentős baloldali vezetőt, egyiket a másik után. Büntetlenül. De hogy visszatérjek a tárgyra, higgye el nekem, Edgar, nem talál ma Németországban bírót, aki a cikkírókat elítéli. A választások után pedig nem fog Németországban olyan bíróságot találni, amely egyáltalán hozzájárul a vádemeléshez.

Mühlheim megvonta a vállát. Előhozott egy meghatalmazást, megkérte Edgart, írja alá. - Holnap elmegy a feljelentés - mondta. - Szerettem volna, ha megkíméli magát a csalódástól.

Másnap hosszabb beszélgetésbe bocsátkozott Ruth leányával. Ruth megszokta, hogy apja jóindulatúan, szeretetre méltóan gúnyolódjék felette. Most is ezt tette, de mégis másként, és a leány gyorsan megérezte, hogy biztonsága megrendült. Tudta, hogy apjának úgyszólván természettudományos meggyőződése, hogy az ő nacionalizmusa ostobaság, s csak színjátékot nyújt neki, mégsem tudott lemondani róla, hogy mindig újból ugyanolyan vadul ne védelmezze eszméit, mint első ízben. Ahogy most észrevette, hogy apja nem olyan szilárd, ő is szelídebb lett. Gina Oppermann némán ült közöttük. Balga kis asszony volt, semmit sem értett abból, amit beszéltek. De ismerte férje és leánya hangját és viselkedését, és megfélemlítve látta Edgar bátortalan kísérleteit, hogy a lányától tanuljon.

Még ugyanazon a héten Lorenz, az öreg titkos tanácsos kifejtette Edgarnak, hogy Varhuus professzor most már végérvényesen kijelentette, nem tudja támogatni dr. Jacoby jelölését. E beszélgetés alatt Lorenz titkos tanácsos különösen nyersen viselkedett, egészen a régi „Timót" volt, amilyennek a diákjai ismerték. Edgar az utóbbi napokban bölcsebb lett, látta Lorenz nyersesége mögött fájdalmas zavarát.

- Adjon nekem tanácsot, kolléga - dörögte az öreg, és a szavak szikladarabokként görögtek aranyos szájából. - Mit tegyek? - Hatalmas fehér hajú, rézvörös koponyáját Edgar felé taszította. - Természetesen ragaszkodhatom Jacoby kinevezéséhez. Akkor ki is nevezik. De utána a seggfejek törlik nekünk az ön laboratóriumában ezt a státust. Adjon tanácsot.

Edgar a kezét nézegette. - Úgy rémlik, kézenfekvő, hogy mi ebben az esetben a teendő, titkos tanácsos úr - mondta, és a hangja frissen és határozottan csengett, mint mikor valamelyik betegének műtéti beavatkozást javasolt. - Ön visszavonja Jacoby jelölését, én meg visszavonom a seggfejek elleni vádat, hogy az ön kifejezésével éljek. - Nevetett, különösen jókedvűnek látszott.

Az öreg Lorenz átkozottul kényelmetlenül érezte magát. Ez az Edgar Oppermann kiváló tudós volt, s ő rokonszenvezett vele. Megígért neki valamit. Az öreg Lorenz mindent tud, mindent megcsinál, és istenen kívül a világon semmitől sem fél. És most hirtelen, életében először fél a seggfejektől, akik a költségvetésben kotorásznak, és megszegi ígéretét. Ocsmányság. De mégsem engedheti, hogy töröljék ezt a státust. Sokszor került olyan helyzetbe, hogy hozzátartozókkal, közeli barátokkal közölnie kellett, az operáció nem sikerült, a beteg elhunyt. Az öreg Lorenz tisztességes ember volt: ez a helyzet tízszer kellemetlenebb volt.

Az öreg Lorenz arca elkékült. - Maga alighanem megbolondult, Oppermann - fakadt ki. - Nyissa ki a szemét. Ez a nép akut megbetegedésben szenved, nem krónikus kórban. Kikérem magamnak, hogy ön krónikusnak nyilvánítsa. Hallja! Seggfejek! - ordította hirtelen, és nagy, vörös kezével az asztalra csapott, hogy az iratok szétrepültek. - Minden politikus seggfej. És én nem teszek nekik szívességet. Ha ők azt hiszik, hogy szívességet teszek nekik, akkor dilinyósak.

A Wolfsohn úr száját ékesíteni hivatott híd elkészítése tovább húzódott, mint ahogy Wolfsohn úr gondolta, drágább is lett. Nyolcvanöt márkát akart a végén elszedni tőle Hans Schulze fogász, az Agg Süldőhering, azzal az indokolással, hogy a Wolfsohn úr szájában végzett munka során váratlan új nehézségek merültek fel, új odvas fogak mutatkoztak, s ha nem Wolfsohn úrról lenne szó, száz márka alatt semmi esetre sem csinálná meg. Wolfsohn úr végül nagy fáradsággal és különféle tréfás és komoly beszéddel lealkudta hetvenötre. Ötvenet a megállapodásnak megfelelően kifizetett. Új fogai ezáltal még nem voltak egészen tulajdonában; de a hiányzó huszonöt márkát mindenkoron a ház asztalára, s a fogakat ezáltal saját tulajdonává tudta volna tenni. Csak azért nem tette, mert sokan azt magyarázták neki, hogy a nácik belépésének a kormányba infláció lesz a következménye, s így azt remélte, hogy a hátralevő összeget esetleg elértéktelenedett pénzzel nyögheti le.

Az új fogsor drága volt, de pompás. Wolfsohn úr ajka fölött most csakugyan könnyeden festett a bajuszka, és az új, hibátlan fogak felett kétszer olyan fürgének és elevennek látszott a szeme. Markus Wolfsohn még többet mosolygott az üzletben, mint egyébként.

De ha idegenek nem látják, akkor vadonatúj fehér és arany dísze ellenére ritkán mosolyog. Emellett az üzlet jobban megy, mint ahogy a csendes téli időszakra várták. Az inflációról szóló szóbeszéd sokakat arra ösztönöz, hogy takarék helyett bútorokba fektessék a pénzüket. Wolfsohn úr februárban is szerzett prémiumot, természetesen nem annyit, mint novemberben, de ha őszinte akar lenni, nem panaszkodhat az üzletmenetre. Más dolgok rontják el a hangulatát.

Először is apróságok, külön-külön egyik sem jelentős, együttvéve azonban mégis alkalmasak arra, hogy elrontsák valakinek az étvágyát. Wolfsohn úr önbizalmát például nem csökkenti, hogy a Lehmann kávézóban Lehmann úr már nem érdeklődik afelől, hogy minden rendben van-e vagy sem. A BZ ott úgyis ősidők óta botrányos módon mindössze egyetlenegy példányban van kiakasztva, s ha valaki nem veszi meg magának, odanőhet a székhez, mielőtt megkapja. Wolfsohn úr önbizalmát az sem csökkentette, hogy az Agg Süldőheringeknél már nem látták olyan szívesen, mint azelőtt. Mindamellett ez már kellemetlenebb volt, és egyszer elhangzott ott egy mondat, amely komolyan bántotta Wolfsohn urat. Skat közben tudniillik alaposan egymás körmére néztek, hogy a nyereség megállapításánál ne csaljanak, mert a nyereség húsz százalékát le kellett szurkolni az egyleti kasszának. Ebből a húsz százalékból guberálták ki az Agg Süldőheringek kiadásait, elsősorban a nagy kirándulás, a minden év áldozócsütörtökén tartott kanmuri költségeit. Amikor Wolfsohn úr most egyszer különlegesen magas nyereséget könyvelhetett el, és a partnerei elégedetlenkedtek, jóindulatúan vigasztalva őket azt mondta, miközben befizette az egyleti kasszába a húsz százalékot, hogy ez a nyereség áldozócsütörtökön még hasznukra válik. - Te, August - mondta annak, aki a legtöbbet vesztette -, hiszen úgyis te iszod meg a fél bólét. - Ne vágj úgy fel, öregem - válaszolta az sértődötten -, mázlid van, ha nyáron még egyáltalán magunkkal viszünk. - Ez persze csak buta vicc volt, August részeg volt, és Wolfsohn úr úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. De August ütése ült, a szavai még ma is bosszantották Wolfsohn urat.

Talán mégis igaza volt a sógornak, Moritz Ehrenreich-nek, aki most végérvényesen olajra lépett. Igen, eddig jutottak: Ehrenreich úr a francia Marseille városában március harmadikán, a Mariette Pacha gőzös fedélzetén hajóra száll Palesztina felé, Tel Avivban átveszi egy héber sportújság nyomtatását és kiadását. Egyébként mindvégig nagyvonalúnak mutatkozott; a holmijai egy részét Wolfsohnékra hagyta. Wolfsohn úr félig sírva, félig nevetve búcsúzik tőle. Most, hogy Moritz igazán elmegy, érzi, hogy jobban fog hiányozni, mint gondolta; másfelől örül, hogy megszabadul tőle, mert jókedvű beszéde ellenére már nem tud a sógor örökös elégedetlenkedésével olyan bizalmat szembeszegezni, mint azelőtt.

Nem, Wolfsohn úr biztonságát aláaknázták, mindenfelől kikezdték. Nemcsak azok az apróságok Lehmann kávézójában, vagy a Vén Fritznél, az Agg Süldőheringek körében. Sokkal aggasztóbb a dolog Krause házgondnokkal, és a nedves folttal a „Hullámok játéka" felett. Wolfsohn úr, sajnos, már egyáltalán nincs jóban Krause házgondnokkal. Kétségtelenül váltanak még egymással néhány szót, ha véletlenül találkoznak, de az már alig-alig fordul elő, hogy Krause úr viccet meséljen neki. És amikor nemrég Wolfsohn úr egyenesen megkérdezte tőle, hogy mikor küszöbölik ki végre a nedves foltot, amely most már jóval a kép alá nyúlik, akkor Krause házgondnok hetykén, minden teketória nélkül kijelentette, hogy ilyen olcsó lakbér mellett Wolfsohn úr ne kényeskedjen; tömegével vannak, akik a folttal együtt kézcsókkal átvennék tőle a lakást. Wolfsohn

úr nem kételkedett, hogy Krause házgondnok természetesen ennek ellenére meg fogja hosszabbítani a bérleti szerződést. De ez a kijelentés mégis igazi vadnémet hücpeség, és Wolfsohn úr soha nem fogja elfelejteni neki.

De a Rüdiger Zarnke úrral történő véletlen találkozásokhoz képest kész öröm volt Krause házgondnokkal tárgyalni. A híd munkálatai közben Wolfsohn úr kiszínezte magában, milyen különös elégtétel lesz, ha majd új fogsora birtokában Zarnke úrral találkozik a lépcsőn. Zarnke úrnak ugyanis az volt eddig a szokása, hogyha találkoztak, gúnyosan maga elé mosolygott, és közben kivillantak erős, fehér fogai. Wolfsohn urat nagyon bántotta, hogy tekintettel hibás fogaira, nem tudta ezt a gúnyos mosolyt viszonozni, és csak úgy dagadozott a keble, amikor elképzelte, hogy új fogsora birtokában majd ő is gúnyosan visszamosolyog fehéren és aranyosan Zarnke úrra. Túl korán örült. Zarnke úr belépett a rohamosztagosok közé, és Truppenführer lett. Barna egyenruhában pompázva, hosszú szárú csizmában, gallérján két csillaggal büszkén nyikorgott fel és le a lépcsőn. Ha Wolfsohn úr messziről meglátta, azonnal remegni kezdett a lába; inkább visszafordult, újból felment a lépcsőn, és elbújt a lakásában. De már itt sem érezte biztonságban magát. Zarnke úr, főként akkor, ha tudta, hogy Wolfsohn úr odahaza van, hatalmas erővel bömbölte a náci induló sorait a késről fröccsenő zsidó vérről. Hangosan, hogy lehetetlen legyen meg nem hallani, arról mesélt a feleségének, hogy csinálnak majd a nácik a zsidókból fasírthúst, amint március ötödikén átveszik a hatalmat. Rémséges részletekbe bocsátkozott. Hogy kell majd a zsidóknak lelépniük a járdáról, ha a távolban feltűnik egy náci katona, kivált, ha egy náci tiszt. Ahogy valamelyik ferdén mer nézni, kap egyet a pofájába. Neki, Zarnkénak különös öröme lesz, amikor majd a szomszéd disznót előveheti. Különleges oktatásban fogja részesíteni, és utána majd egyenként szedegetheti össze a csontjait a kanálisból. Wolfsohn úr szorongva hallotta ezeket a beszédeket. Kicsire összehúzva magát, új fogsora ellenére egyáltalán nem jókedvűen ült a fejtámlás fotelban, mukkanni se mert. Bevitte a gyerekeket a hálószobába, a nedves foltra bámult, bekapcsolta a rádiót: talán lesz valamilyen nagyon hangos műsor, katonainduló vagy náci dal, ami túlharsogja a szomszéd jóslatait.

Néha, ha nagyon harcias zene szólt, kiszínezte magában, hogy adja majd meg Zarnke úrnak a magáét, ha megváltoznak az idők, ami nem késhet soká. Odaállítja majd a lépcsőre, ő a legfelső lépcsőfokon áll majd, Zarnke úr pedig a legalsón. - Mit képzel magáról, maga taknyos, faragatlan fickó? - mondja majd neki. - Nem értem magát, disznónak nevez engem? Hát ez hallatlan. Azt képzeli, hogy több nálam, mert én izraelita vagyok? Nevetséges. Az őseim már akkor szerveztek és iparosítottak és a civilizációt terjesztették, amikor az ön becses ősei még majmokként ugráltak az őserdőben. Megértette? És most lelépni. A lakók kijönnek az ajtók elé, és hallgatják, Rothbüchner, Hoppegartné, Winkler úr, Josephsohnné, és mindenki örülni fog, hogy milyen karakánul megtáncoltatja ezt a hosszú szárú csizmás fickót. Ünnep lesz nekik, persze elsősorban Josephsohnnénak. És amikor azután Zarnke úr leforrázva elvonul, a fenekébe rúg, hogy a lépcső legaljáig repül. Wolfsohn úr ádázul színezgeti magában, hogy áll majd fel odalent nagy nehezen Zarnke úr, az egyik nagy csizmája zuhanás közben leesett a lábáról, porolgatja a barna zubbonyát, és kicsire összehúzva magát, rútul elvonul. Wolfsohn úr az édes ábrándképek közben szélesen elmosolyodik, kivillannak fehér és arany fogai. Halkan, de jól érthetően mormolja maga elé a pompás mondatokat, amelyekkel egyszer s mindenkorra elintézi a másikat. De akkor a rádióban véget ér a zene, megint hallani Zarnke úr hangját, és Wolfsohn úr összeroskad a fejtámlás fotelban és kihuny.

Ó, vége már biztonságának szeretett háztömbjében a Friedrich-Karl-Strassén. A „My home is my castle" már csak elméleti jellegű iskolai emlék, nincs gyakorlati jelentősége. A kétszázhetven lakás ugyan még mindig úgy hasonlít egymásra, mint egyik szardíniásdoboz a másikra, de Wolfsohn úrral érthetetlen változás történt. Alig hat hete, alig négy hete még a kétszázhetven háztartás egyikének a feje volt, ugyanolyan kötelességei voltak, mint a többieknek, ugyanaz volt a véleménye, az öröme, a gondja, egyforma jogaik voltak, békés adófizető volt, aki senkitől sem akart semmit, és akinek senki sem akart ártani. A többiek azok maradtak, akik voltak, de ő - ezt olvasta minden sarkon, ezt hallotta mindenütt az utcán -, belőle hirtelen ragadozó farkas lett, aki pusztulásba kergette a hazát. Hogyan? Miért? Wolfsohn úr ült, töprengett, nem értette.

Legjobb még az üzletben volt. De már ott sem ugyanolyan, mint azelőtt. A forgalom nagy, volt mit csinálnia. De ahogy a sok tennivaló kis időre abbamaradt, ott álldogált sötét, üres arccal. Még Siegfried Brieger, az élénk cégvezető sem volt már olyan élénk, mint azelőtt, meglátszott rajta, hogy elmúlt hatvan.

És azután olyan élmény, olyan változás érte, ami talán minden eddiginél mélyebben érintette Wolfsohn urat. Martin Oppermann jóindulatú főnök, van szíve alkalmazottaihoz, de vitathatatlanul gőgös. Nos hát, Martin Oppermann egyszer véletlenül bejött ezekben a napokban a Potsdamerstrassei fióküzletbe, és Wolfsohn úr közelében tartózkodott, amikor nagyon ritka eset történt meg vele, kénytelen volt vásárlás nélkül elengedni egy vevőt. A vevő ellenszenves fickó volt, valószínűleg azok közül való, akik kihajítanak valakit a haladó földalattiból, mindenesetre horogkeresztes, de Wolfsohn úr szolgálatkészsége legtöbbször az ilyen típusokkal is boldogult. Majd elsüllyedt szégyenletében, hogy éppen ma, a főnök szeme előtt kellett kudarcot vallania. És csakugyan, alighogy a vevő elment, Martin Oppermann nehézkesen odalépett Wolfsohn úrhoz. - Kudarcot vallott, Wolfsohn? - kérdezte. - Sajnos igen, Oppermann úr - válaszolta Wolfsohn, és várta a szidást, amelynek most következnie kellett, ezer érvet tartogatva készen, közben azonban nagyon jól tudta, hogy egyik sem kielégítő, egyszerűen nem szabad kudarcot vallani.

És most történt a csoda. Nem következett szidás. Ehelyett Martin Oppermann homályos, barna szemét ráemelve így szólt: - Ne törődjön vele, Wolfsohn.

Markus Wolfsohn gyors felfogású, fürge úr volt, de ettől a torkára forrt a szó. Martin Oppermann nyilvánvalóan megőrült. - Egyébként mintha megváltozott volna - folytatta most az őrült -, frissebbnek, fiatalabbnak látszik. - Wolfsohn összeszedte magát, válaszolni próbált. - Csak a fogaim, Oppermann úr - dadogta. Rögtön eszébe jutott, hogy ügyetlenség volt a főnök előtt pazarlónak mutatkoznia; Oppermann úr őrültségi rohama teljesen kihozta a sodrából. - Adósságba kellett vernem magam miatta - sietett hozzáfűzni -, de már nem tudtam tovább elviselni. - Ugye, magának egy fia van? - érdeklődött Martin Oppermann. - Egy fiam meg egy lányom, Oppermann úr - válaszolta Wolfsohn. - Nagy felelősség ilyen időkben. Az ember bolondul a gyerekekért, de néha azt kívánja, bár ne lennének. - Bocsánatkérően, kissé gyászosan, fehéren és aranyosan mosolygott.

Martin Oppermann ránézett. Wolfsohn azt várta, valamilyen könnyed, tréfás, friss, biztató választ ad. Így illett. Martin Oppermann így is tett. - Fel a fejjel, Wolfsohn - mondta. De azután hozzáfűzött valami bámulatosat, egészen furcsát, természetellenest, ami egyáltalán nem illett egy ilyen régi, nagy vállalat főnökéhez. Ugyanis nagyon halkan, és ahogyan Wolfsohn úrnak rémlett, szomorúan és egyúttal haragosan azt mondta: - Egyikünknek sem könnyű, Wolfsohn.

Martin Oppermann-nak csakugyan nem volt könnyű. Közeledtek a választások. Már senki sem kételkedett benne, hogy hatalomra jutnak a nácik, s velük együtt az önkény és az erőszak. És mit tettek az Oppermann Bútorvállalatnál, hogy biztosítsák magukat az elkövetkezendő vihar ellen? Az Oppermann-fióküzletek az anyaüzlet kivételével néhány napon belül beleolvadnak a Német Bútorművekbe. Megelégedtek ezzel. Vajon felvették újból Welsszel a keserves, szükségszerű kapcsolatot, amely az ő hibájából olyan ostoba módon megszakadt?

Martin Oppermann egyedül volt az igazgatói irodában, mindkét kezével nehézkesen az íróasztalra könyökölt, homályos, barna szemével sötéten bámult maga elé. Már mindenfelől süvöltöztek az Oppermannok ellen. Szinte naponta megjelent egy-egy támadás Gustav vagy Edgar ellen, és most már a cég ellen is kezdtek rohamot indítani. Wels rejlik mögötte? Martin körülményesen elővette a cvikkerét, nehéz léptekkel odament az okirat elé, amely bekeretezve, üveg mögül hirdette a falról: „A berlini Immanuel Oppermann kereskedő szállításaival jó szolgálatokat tett a német hadseregnek. Von Moltke tábornagy, s. k." Levette a bekeretezett levelet a falról, gépiesen megfordította, szemügyre vette az üres hátlapot. Most egy olyan írást terjesztettek, amelyben az Oppermann Bútorvállalat tízezer márkát adományozott a Vörös Sportegyletnek, másolatot nyomtattak róla, lehozták a lapokban, kiakasztották a náci rohamosztagok kaszárnyáiban. Az írás az Oppermann Bútorvállalat eredeti levélpapírjára volt gépelve, és szabályosan az ő aláírása állt alatta. Csupán nem a Vörös, hanem a Zsidó Sportegyletről volt szó, és nem tízezer márkáról, hanem ezerről. De mire ment a cáfolattal? Nem járt jobban, mint Edgar fivére, akit sárral hajigáltak, noha százszámra járkáltak tudományának és művészetének eleven tanúi.

Martin visszaakasztotta a falra a bekeretezett levelet, többször lassan megcsóválta a fejét, visszament az íróasztalához. Nagy arca hirtelen ijesztően megváltozott. Álmos tekintete fenyegető lett. Súlyos öklével az íróasztalra csapott. - Átkozott banda - sziszegte a fogai között.

A káromkodás nem használt. Negyvennyolc évig megőrizte önuralmát. Azt nem élik meg, hogy elveszíti.

Vajon továbbjutottak-e a tárgyalások Welsszel? Bríeger, az egyébként olyan beszédes, élénk Brieger úr, ez az átkozott Brieger semmit sem mond, és Martin fél egyenesen megkérdezni.

Súlyosan, húsosan, rosszkedvűen ül ott. Túl hamar meg fog tudni valamit a tárgyalásokról. Sejti, fél tőle, tudja. Ma este fogja megtudni, olyan szájból, amelyből még sokkal kevésbé szívesen hallja, mint Brieger úréból. Jacques Lavendel meghívta estére, nyomatékosan kérte, hogy jöjjön el, fontos dologról van szó. Semmi egyébről nem lehet szó, csak Welsről. És milyen kellemetlen lehet, ha Brieger nem mondja meg neki egyenesen, hanem Jacques Lavendelt terheli vele.

Este Martin bőbeszédűnek és nyíltnak találja Jacques sógorát, mint mindig. Különlegesen ízletes libamájas zsemlét erőltetnek rá, mellé nagyon jó portóit. Jacques-nál mindig enni meg inni kell. Jacques egyenesen a célra tör. - Ha kénytelenek lennénk - mondja rekedt hangján - Klára üzletrészére is számítani, ha nem tudnánk, hála isten, anélkül is megélni, akkor most, biztosíthatom róla, Martin, bármilyen áron eladnám ezt az üzletrészt. Ha nem sikerül néhány nap alatt nagyobb biztonságot teremteni ennél a nagyon kétes Német Bútorműveknél, akkor előre látom az összeomlást. Igen - mondja, és álmodozva, szemét félig lehunyva leharapja a kis zsemle nagyobbik felét. - Brieger megkért, közöljem önnel, hogy állnak a tárgyalások Welsszel. Ön, Martin, valószínűleg úgy fogja vélni - baljósan, barátságosan mosolyog -, hogy rosszul; szerintem nem rosszul. - Leöblíti a zsemle maradékát egy korty portóival. Martin nézi, hosszúnak érzi a másodperceket, idegei pattanásig feszültek, ellenszenves neki ez az evő, ivó férfi. - Tudniillik úgy áll a helyzet - folytatja végre Jacques Lavendel -, hogy a dühös goj kevesebb súlyt helyez magára az ügyre, mint a külsőségekre, az igazi gojim-nacheszra. Ad a méltóságteljességre. - Jacques parányi szünetet tart, mielőtt a méltóságteljességet kimondja, egészen kicsit gúnyos hangsúllyal ejti ki, ennek ellenére sivárnak, rozsdásnak, nevetségesnek hangzik a szájából ez a fogalom. Martin mélységesen elkeseredett, hogy ez az ember ilyen siralmasan gúnyolni mer itt előtte valamit, ami neki szívügye. Az tovább beszél. - Képzelje, Martin, Wels úr nevetségesen bolondul magáért. Csak magával akar tárgyalni, Briegerrel nem. Azt akarja, hogy keresse fel. Az ön üzletében nyilvánvalóan nem érzi magát elég szilárdnak.

Martin kényelmesen ül egy kényelmes fotelban. Jacques Lavendelnél nem Oppermann, nem is modern, viszont kényelmes bútorok vannak. Martin mégis úgy érzi, mintha kissé bizonytalanul ülne. Szédülni kezd, a lábai remegnek, olyan érzés, mint annak idején, amikor először utazott egy kis hajón Amerikába, és erős vihar jött. Nem összecsuklani. Önuralom, méltóság. Bár ez az ember itt éppen az önuralmon és méltóságteljességen gúnyolódott. Az ő számára ez - Martin, aki a berliniek többségével ellentétben kerüli a zsargon kifejezéseket, hirtelen pontosan tudja, mit jelent Jacques Lavendel sógora számára az önuralom és méltóságteljesség: smoncát. De most azért sem. És nem hagyja el magát; éppen csak kissé erősebben szorítja a szék karfáját. - Nem hiszem, hogy meglátogatom Wels urat - mondja. Tartózkodóan hangzik, legfeljebb valamivel dörmögőbben, mint máskor. Látja, hogy Klára húga ránéz, úgy rémlik, mintha kissé sajnálkozó lenne a pillantása. Nem akarja, hogy sajnálja, fütyül a sajnálatára. Hirtelen már nem álmos, már alig homályos a tekintete, teli van heves dühvel. - Eszembe sincs - kiáltja, és feláll.

Jacques és Klára csendesen nézték a dühöngő férfit. Igen, Jacques egészen kinyitotta kék szemét, figyelmesen és kedvesen nézegette Martint, és rekedt hangjában már nem volt gúny, már csak az idősebb, tapasztalt barát próbált a lelkére beszélni: - Háborogja csak ki magát nyugodtan, Martin - mondta. - A háborgás jót tesz. De ha alszik rá egyet, azt hiszem, belátja, hogy ezt nem kerülheti el. Én is el tudok szebb dolgot képzelni, mint a tárgyalást Wels úrral. De bezárni a boltot még rosszabb. Aludjon rá egyet, és azután menjen el Heinrich Welshez. Lehetőleg hamar. Legjobban teszi, ha holnap. Még jobb, ha holnap délelőtt. Bármit ér el Welsnél, tiszta haszon. És minél hamarább megy, annál többet tud elérni.

Martin újból leült. - Eszembe sincs - ismételte sötéten, de a kitörés után most feltűnően halk volt a hangja.

- Go ahead, Martin - mondta hirtelen Jacques, szokatlanul kedvesen. - Meg kell állapodni Welsszel. Go ahead.

Felállt, keményen hátratolta a nehéz fotelt. - Igen - mondta -, akkor most megyek. Köszönöm az enni- és innivalót. És a tanácsot - fűzte hozzá bosszúsan.

- Egyébként - mondta hirtelen nyugodt, határozott hangján Klára - én nem erőszakolnám a fiút, Martin. - Martin elképedve nézett fel. - Hibát követtem el - folytatta Klára -, amikor azt tanácsoltam neki, hogy kérjen bocsánatot. - Martin nem értette. Micsoda, hogyan? Milyen fiúnak? Bertholdnak? Mi ez már megint? Kiderült, hogy semmit sem tud az egész dologról, hogy Berthold sohasem beszélt vele erről. Ez meglepte még a sohasem meglepődő Jacques-ot is. Óvatosan, gyöngéden elmesélte sógorának az ügyet.

Martin ezúttal nem igyekezett tovább uralkodni magán, és méltóságteljesnek látszani. Nem is dühöngött, mint néhány perccel előbb a Wels-ügynél. A két egymás után következő csapás megfosztotta a dühtől is, önuralmától is. Az Oppermannoknak kioltják az életét, elpusztítják őket, ez így van rendelve, nincs értelme lázadni ellene. Az Edgar elleni támadások, a Gustav elleni cikkek. Holnap ő menjen el Welshez, a bornírt, megvetett Welshez, megalázkodni. Utána alázkodjék meg Berthold, az ő drága, szép, tehetséges fia. Berthold kimondott valamit, ami igaz, de nem engedik meg neki, hogy igazat mondjon. Meg kell alázkodnia, mert az ő fia, Martin Oppermanné, és azt kell mondania az igazságra, hogy hazugság, mert ő mondta az igazságot.

Lehajtott fejjel ült. Jób, gondolta. Hogy is volt az Jóbbal? Uz földjéről való volt, és erről ostoba vicceket faragnak. Elveszett ember volt. Sok csapás érte, tönkrement, elpusztultak a gyermekei, bélpoklos lett, perlekedett istennel, és azután Goethe felhasználta az egész történetet, és előjátékot írt belőle a Faust-hoz. Elveszett ember. Előre el van rendelve, újévkor határozzák el, és engesztelő napon megpecsételik, így tanulta gyermekkorában. Talán zárva kellett volna tartania engesztelő napon az üzletet, márcsak Immanuel nagyapa emlékére is. Brieger is mindig emellett volt. Három vagy négy biblia van odahaza, egyszer át kellene böngészni, például Jób történetét, de sohasem ér rá. Semmire sem ér rá, tornázni sem ér rá, öreg lesz, elveszett ember lesz, és semmire sem ér rá.

Hatan valánk fivérek

virult a strimpflibolt,

egy nebbich elpatkolt hamar, öt tovább bandukolt.

Jossele volt a hegedűs ...

Martin eközben a Corneliusstrasséra ért. Liselottét és Bertholdot még a télikertben találta. Bertholdra nézett. Meglátta, mennyire felnőtt lett a fiú az utóbbi hetekben, milyen szomorú, hogy megöregedett ő is. Rossz apa, hogy ilyen sokáig nem vett észre semmit. Vállára tette súlyos kezét, a fia most már igazán magasabb volt nála. - Na, fiam - mondta. Berthold rögtön látta, hogy apja mindent tud. Megkönnyebbült, hogy most majd beszélhet vele.

- Kellemetlen volt a tárgyalás Jacques-kal? - kérdezte Liselotte. Mielőtt Martin belépett volna a szobába, már hallotta a lépésein, hogy kellemetlenségek érték. - Nos, a sógorunk szavaival élve, nem volt éppen jontef - felelte Martin.

Újra Bertholdra nézett, méregette. Most beszéljen vele? Kimerült, halálosan fáradt. Legszívesebben leoltaná a villanyt, behunyná a szemét, nem is feküdne le, ott maradna ülve a fotelban, úgy, ahogy van. Nem olyan kényelmes fotel, mint Jacques-é, Oppermann-fotel, megengedhetne magának drágábbat is, kötelességérzetből van csupa Oppermann-bútor a lakásán. Welsszel is csak azért packázta el az ügyet, mert akkor nem volt jó hangulatban. Talán csak holnap kellene beszélnie Bertholddal. De így most könnyebb, egyszerre Bertholddal és Liselottével. És holnap el kell mennie Welshez megalázkodni.

Talán éppen ez a szárazság ingerelte fel Martint. Halálfáradt vagyok, mondta magában, átkozottul rossz a hangulatom. Holnapra kellett volna halasztanom ezt a beszélgetést. Most semmiképpen sem hagyhatom el magam. - Egyelőre még semmit sem gondolok - mondta, barátságosan akarta mondani, de elég élesen hangzott. - Mit gondolsz, mi történik, ha megtagadod? - folytatta rövid hallgatás után, hűvösen mérlegelve. - Valószínűleg kicsapnak - mondta Berthold. - Vagyis le kellene mondanod arról, hogy német iskolába járj - állapította meg Martin. - Valószínűleg arról is, hogy később itt járhass egyetemre. - Még mindig üzletszerűen józanul beszélt, a lehetőségeket mérlegelve. Elővette a cvikkerét, törülgette. - Azzal tisztában vagy, Berthold - fejezte be -, hogy ebbe nem egyezhetek bele.

Berthold az apjára nézett. Az higgadtan, céltudatosan ült ott. Úgy tárgyalt vele, mint egy üzletfelével, akinél el akar érni valamit. Szóval ilyen az apja, amikor rajta múlik valami. Amikor valami fontos, nem érti, hogy miről van szó. Nem akarja megérteni. Jól tette, hogy nem beszélt vele. De most mondania kell valamit. Várják. - Sok mindent vállalnék - jelentette ki óvatosan -, ha nem kellene... - habozott - bocsánatot kérnem - mondotta végül. - Most mindannyiunknak sokat kell vállalnunk - mondta rá sem nézve, mogorván morogva Martin; rosszindulatúbban hangzott, mint ahogy akarta. Berthold elhalványodva az ajkába harapott. Liselotte félénken igyekezett tompítani. – Azt hiszem - mondta -, apád jelenlegi helyzetében különösen jó lenne, ha erőt tudnál venni magadon. - Ugyan, ne tegyétek ilyen átkozottul nehézzé - morgott sötéten Martin. - Hát ennyire meg kell nehezítsétek a dolgomat? A kutyák, aljas, gálád kutyák! - ordította hirtelen.

Berthold sohasem hallotta apját kiabálni. Felugrott, ijedten nézett tágra nyitott, sötét, vöröses szemébe. Most Liselotte is nagyon elsápadt. - Azt hiszem, meg kellene tenned, Berthold - mondta feltűnően halkan. - Kellene, kellene - gúnyolódott Martin. - Meg kell tegye. Nekem is sok mindent kell tennem, amit nem szeretek - ismételte rosszindulatúan, konokul.

- Ne döntsünk most - kérte Liselotte. - Aludjunk rá egyet. - Senki sem akar téged kényszeríteni - beszélt Berthold lelkére. - Semmi olyasmit ne tégy, fiam, amit nem önként teszel. - Martin a kitörés után ismét leült. Összeszorította az ajkát. Vezeklés, merült fel benne, Canossa, Jób. Csak holnap kellett volna beszélnem vele. Üres szemekkel nézett a fiára, a feleségére. - Negyvennyolc esztendő kellett hozzá - mondta végül -, míg rájöttem, hogy a méltóság néha túl sokba kerülhet. Te tizenhét vagy, Berthold. Én mondom neked, így van ez. De nem kívánom, hogy elhidd nekem. - Higgadtan beszélt, de úgy hangzott, mintha egyhangúan jajgatna. A hangja tompán kongott, az egész súlyos ember olyan kimerültnek látszott, hogy Berthold és Liselotte ettől a fáradtságtól még jobban megrémült, mint a kitöréstől.