A Chanuka-gyertyák leégtek. Jacques Lavendel hanglemezeket vett elő, héber dalokat, egy régi jiddis népdalt. Halkan együtt dúdolta a lemezzel:

Tizen valánk fivérek,

bort mértünk, zamatosat,

egy nebbich elpatkolt hamar, de kilenc megmaradt.

Jossele volt a hegedűs,

a bőgős Tavje volt,

így muzsikáltuk végig

együtt az utcasort.¹¹

¹¹ Zsigmond Gyuláné fordítása.

Amikor hazaindultak, Klára néni, aki eddig hallgatott, így szólt: - Nincs más hátra, Berthold. Bocsánatot kell kérned. Tedd meg még a szünetben, levélben. Írjál Francois rektornak.

Sybil elküldte a cselédlányt, Gustav és ő elkészítették maguknak a hideg vacsorát. Sybil buzgón, bizakodóan szaladgált ide-oda csinos kétszobás lakásában. Gustav mindig újból örömmel látta, mennyire tekintettel van minden apróságra, amit ő szeret vagy nem szeret; kitűnően értett az életet kellemessé tevő, mellékes dolgokhoz. Mint egy vékony kislány, okosan, bájosan buzgólkodott Gustav körül. Koravénen fecsegett. Minden olyan volt rajta és körülötte, amiről szükség esetén le lehetne mondani; de mit érne az élet, ha Gustavnak le kellene erről mondania?

Gustav ragyogó jókedvében volt. Nagyon szerette a karácsony és újév közötti időszakot. Ült, evett, ivott, fecsegett.

Megjött a szerződés a Lessing-biográfiára. A honorárium nem volt busás. Havi kétszáz márkát kap tizennyolc hónapon át. A mintegy négyezer órát jelentő munkáért elég sovány fizetség. De a munka nagyobb részét már elvégezte, és most másfél évig biztosítva van a jövedelme, tréfálkozott.

Sybil mosoly nélkül, figyelmesen hallgatta. Apró, formás, sokszor kegyetlen történeteivel átlag havi három-négyszáz márkát keresett. Senki sem tudta, mennyi fáradságába kerültek ezek a történetek, milyen fáradhatatlanul csiszolgatta őket, és utána milyen rosszul díjazták. Gustavnak könnyű. Neki a kétszáz márka apró, észrevehetetlen ráadás. A férfiak virágot, csokoládét, parfümöt ajándékoznak, egy-egy drága étteremben sokszor hatvan-hetven márkát fizetnek egy vacsoráért. Nem tudják, mennyivel boldogabbá tennék, ha húsz márkát adnának ki a vacsorára, és a negyven márkát neki adnák. Gustav igazán nem fukar; havonta elegendő összeget utal át a bankszámlájára. De jól öltözni pénzbe kerül, a honoráriumok lassan futnak be, sokszor van szorult helyzetben. Az érzékeny Gustavtól kész lehetetlenség pénzt kérni.

Kétszáz márka. Pénzbe kerül a lakás, az autó, a selyemingek. A harisnya olcsó. Egy orosz írt most egy jó regényt három pár selyemharisnyáról, ő, Sybil, elbeszélést tervez egy nőről, aki jó szociológus, hűvös, okos, de kénytelen divatos irkálásból megélni. Nem elég szétágazó a cselekménye, de most támadt egy ötlete. A kétszáz márka jó alap a mellékcselekményhez. Tulajdonképpen beszélnie kellene róla Gustavval. Különösen a szerkezetet illetően tud jó tippeket adni. De Gustav ma nincs ehhez megfelelő hangulatban. Ő azonban igen. Mocorog benne, szeretné leírni az elbeszélés vázlatát.

A férfi eközben a Lessingjéről beszélt. Klaus Frischlin roppant használhatónak bizonyult. Kérdés, ne foglalkoztassa-e állandóan. De akkor Frischlinnek le kellene mondania igazgatói állásáról az Oppermann-cég művészeti osztályán. A Lessing-biográfiával legkésőbb tizennyolc hónap múlva elkészül. Érdemes-e emiatt Frischlint egy nem megfelelő, de szilárd állásból kiszakítani?

Sybil szórakozottan hallgatta, saját elbeszélése járt a fejében. Gustav észrevette. Kissé megsértődve hamarább jött el Sybiltől, mint ahogy tervezte.

Másnap Mühlheim professzor ebédelt Gustavnál. Az apró, élénk úr arca ezúttal különösen ravaszkás ráncokba húzódott. Még éppen utolsó pillanatban sikerült elintéznie Gustav számára egy nagyszerű dolgot. Évek óta unszolja, hogy vigye külföldre a vagyonát. A német ügyek egyre fenyegetőbbé válnak. Nem őrült, aki ülve marad azon a vonaton, amelynek személyzetén félreismerhetetlenül a téboly jelei mutatkoznak? Bizonyos tranzakciói révén Mühlheim most veszélytelenül külföldre tud juttatni pénzt. Körülményesen kifejti Gustavnak a részleteket. Nagyon furfangosan eszelték ki az ügyet, minden teljesen legális, ésszel játszották ki a devizarendeletek ravasz előírásait.

Mühlheim apró kortyonként itta a feketekávéját. Türelmesen, sorra kifejtve a részleteket, elmagyarázta barátjának az egész bonyolult akciót. Gustav kedélyesen hallgatta, közben idegesen hunyorgott, izmos, szőrös kezével egy dallamot koppintgatott a combján. „Isten szeme" ide-oda vándorolt. Immanuel Oppermann ravaszul, álmosan, jóindulatúan nézett unokájára. Immanuel nagyapának könnyű volt, ő sohasem került ilyen problémák elé. Egyébként valószínűleg örömtől repesve fogadta volna Mühlheim ajánlatát. De neki, Gustavnak, sehogyan sem volt ínyére. Az érzelmei tiltakoztak ellene. Zavar, belső ellentmondás tükröződött az arcán, amely sohasem tudta eltitkolni indulatait.

Mühlheim bosszankodott, felfortyant. Ugyan, kinek akarja Gustav Németországban hagyni a pénzét? A militaristáknak, hogy titkos fegyverkezésre pazarolják? A nagyiparosoknak, hogy rendkívül kétes keleti szállításaikra fordítsák, amelyekért még sohasem folyt be pénz? A náciknak, hogy ebből fizessék a rohamosztagaik zsoldját, a Führerük propagandáját? A tizenháromezer nagybirtokosnak, hogy további milliárdokat fektessenek be az értelmetlen gazdálkodásba?

Gustav felállt, gyors, merev léptekkel, egész talpára lépve fel-alá szaladgált. Mühlheimnek bizonyára igaza volt. Az államnak fizetett összegeket nem az összesség érdekére, hanem egészen más célokra fordították. Nem az ő, Gustav védelmére, hanem támadásra ellene. De mindamellett mégis arra szolgáltak, hogy fenntartsanak valamilyen rendet, még akkor is, ha helytelen rendet, és Gustav Goethéhez húzott, aki szívesebben eltűrte az igazságtalanságot, mint a zűrzavart. Mühlheim felé nyújtotta erős, szőrös kezét: - Köszönöm, hogy gondoltál rám, Mühlheim. De Németországban hagyom a pénzem.

Mühlheim nem fogadta el a kezét. Bosszúsan nézett csökönyös barátjára. Az ügy halálbiztos. Szigorúan törvényes. Az a társaság, amelynek számára Gustavnak részvényeket kellene jegyeznie, a Német Nemzeti Párt, sőt a Nemzeti Szocialista Párt tagjainak egész sorát számlálja részvényesei közé. Soha vissza nem térő alkalom, hogy ilyen biztonságos módon lehessen külföldre juttatni pénzt. A jegyzés holnap, az év végével lezárul. Mit akar tulajdonképpen Gustav? Min múlik az elhatározása? Mi a kifogása? Legyen olyan szíves, legalább mondja el az érveit.

Gustav sarokba szorítva érezte magát, ide-oda szaladgált. Érvek? Nincsenek érvei. Nem érzi fairnek, hogy kivonja Németországból a pénzét. Egyszerűen ragaszkodik Németországhoz. Ennyi az egész. Kétségtelenül szentimentalizmus, ami nem áll helyt Mühlheim logikája előtt. De ő már szentimentális. Miért ne engedhetne meg, nevetett fiatalosan, huncutul, miért ne engedhetne meg magának egy félmilliónyi folyósítható és legalább kétszer akkora nem folyósítható összeg tulajdonosa némi szentimentalizmust?

- Éppen azért, hogy a jövőben is megengedhesd magadnak, te idióta - tüzesedett neki nevetve Mühlheim -, helyezz biztonságba néhány százezret.

Némi huzavona után Gustav beleegyezett, hogy ha nem is négyszázezer márkát, ahogy Mühlheim akarta, de legalább kétszázezret jegyez a részvénytársaság számára. Mühlheim fellélegzett. Legalább némi biztonságot teremtett bolondos barátjának. Gustav aláírta a felhatalmazást, amelyet Mühlheim elébe tett. - Egyébként ne felejtsd el - mondta büszkén -, hogy ezenkívül havonta még kétszáz márka jövedelmem is van a Lessing-kötet után.

Háta mögött tudván a terhes ügyeket, ismét gyorsan jókedvre derült, és amikor beállított Friedrich Wilhelm Gutwetter, ragyogott, mint valaha. Mühlheim nem tudott ilyen gyorsan elszakadni a politikától. - Láttuk a fékevesztett proletárt - jelentette ki -, nem volt szép látvány. Láttuk a fékevesztett nagypolgárt, nagybirtokost, militaristát, rettenetes volt. De mindez paradicsom lesz ahhoz képest, ha megéljük a fékevesztett kispolgárt, a nácikat és Führerüket. - Igazán ezt hiszi, tisztelt professzor úr? - csodálkozott Gutwetter, és barátságosan nézett rá óriási gyermekszemével. - Én másként képzelem - mondta szelíden. - Azt hiszem, a háború csak előjáték volt. A nagy csaták századának még csak a kezdetén állunk. A megsemmisülés évszázada lesz. A fehér faj utolsó nemzedékei könyörtelenül egymásnak esnek. Eggyéolvad a villám és a tenger, a tűz és a föld. Ehhez a harchoz szarvakat kell növeszteni. Ebben látom én az eljövendő Nemzeti Birodalom értelmét. Militáns felsőbbrendűség, magasrendű tilalmi rendeleteken alapuló bíráskodás, a változtathatatlan állati lét érdekében a mámor és önfeláldozás kitenyésztése: ez a perspektíva. Elmerült hangon, szelíden beszélt, ápolt feje mozdulatlanul emelkedett ki magas, papi öltözékhez hasonló kabátjából, gyermeteg tekintete ábrándozó volt.

Miután befejezte, a két másik kis ideig hallgatott. Azután Mühlheim így szólt: - Szép. Ha ön így gondolja. De előtte talán igyon még egy kis konyakot, és gyújtson rá egy szivarra.

1905-ben megjelent Moszkvában egy könyv, a következő címmel: A Nagy a Kicsiben, az Antikrisztus, mint közeli politikai lehetőség. A könyv szerzője bizonyos Szergius Nilus volt, az egyházi kancellária tisztviselője. A tizenkettedik fejezet után függelék következett: „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei." Ezek a „Jegyzőkönyvek" jelentéseket tartalmaztak a világ minden részéről való zsidók titkos gyűléséről, amelyet állítólag 1897 őszén, az első cionista kongresszus alkalmával tartottak Bázelben, hogy lefektessék a zsidó világuralom végérvényes kivívásának irányvonalait. A könyvet sok nyelvre lefordították, és nagy hatást keltett, elsősorban a német egyetemeken. 1921-ben a londoni Times egyik munkatársa kimutatta, hogy a „Jegyzőkönyveket" nagyrészt szóról szóra egy bizonyos Maurice Joly 1868-ban megjelent brosúrájából másolták ki. Ebben a brosúrában azzal vádolták III. Napóleon híveit, szabadkőműveseket és bonapartistákat, hogy iszonyú összeesküvést szőnek a világuralom megszerzéséért; a „Jegyzőkönyvek" szerzője egyszerűen a „zsidó" szóval helyettesítette a „szabadkőművesek és bonapartisták" szavakat. A „Jegyzőkönyvek" többi részét, amit nem Joly brosúrájából másoltak ki, a Biarritz című regényből vették, amelyet John Retcliffe álnéven ugyancsak 1868-ban jelentetett meg egy bizonyos Goedsche. Ez a regény leírja, hogy Prága régi zsidó temetőjében százévente találkoznak a világ minden részén szétszóródott tizenkét zsidó törzs fejedelmei, és megtárgyalják, mit tegyenek a zsidó világuralom megszilárdításáért. Az együgyű hamisítás felfedezése után harsogó hahota támadt az egész civilizált világban. Csak Németországban, elsősorban az egyetemeken, hittek továbbra is a „Jegyzőkönyvekben".

Gustav Oppermann mindig rendkívül jól szórakozott a „Jegyzőkönyveken" és a velük összefüggő híreken. Érdekelték az emberi butaság dokumentumai: volt egy kis különleges gyűjteménye, amely a „Jegyzőkönyvek" kiadásait és a róluk szóló irodalmat tartalmazta.

Az év utolsó napján Francois rektor mindig Gustavnál ebédelt. Francois felhajtotta a „Jegyzőkönyvek" egyik különösen mulatságos kiadását, amelyet egy bizonyos Alfréd Rosenberg állított össze, és apró ajándékként elhozta Gustavnak.

Az ebéd jókedvűen, kellemes beszélgetés közben telt el. Francois rektor francia emigráns családból származott: ész és humanizmus ősidők óta hagyomány volt a családban, büszkén ragaszkodtak a 18. és 19. század nagy eszményeihez. Emilie asszony, Viharfelhőcske hatása alatt Francois rektor most természetesen óvatossá vált, és csak meghitt baráti körben mert származására célozni. Itt Gustavval beszélgetve, Alfred Francois teljesen elengedhette magát. Azonos irodalmi ízlésük volt, ugyanúgy gyűlölte a politikát, mint Gustav, s ugyanolyan fanatikus harcosa volt a szó tisztaságának, mint ő. Francois itt kiönthette a szívét. Mind a ketten tudták, milyen feneketlen az emberi butaság. De azt is tudták, hogy az értelem végül mindig ugyanolyan bizonyosan diadalmaskodik a butaság felett, ahogyan Odüsszeusz legyőzte Polüphémoszt, a ciklopszt, ugyanolyan bizonyosan, ahogyan a bronzkor férfiai legyőzték a kőkorszak férfiak. Gustav Oppermann és Francois rektor úgy beszélgettek az asztal mellett, ahogy egykor a rektor ősei beszélgethettek.

Még mielőtt az ebéd véget ért, Francois szívébe belenyilallt, hogy még be kell váltania Viharfelhőcskének adott ígéretét. Amikor ugyanis elmesélte Francois-nénak, hogy milyen kedves könyvecskét visz Gustav Oppermann-nak, Emilie asszony így válaszolt: - Ha holnap elmész a barátodhoz, mindjárt beszélhetsz vele a te Oppermannodról. Rá kell vennie azt a csibészt, hogy tisztázza végre az ügyét Vogelsang tanárral. Manapság nem szabad az ilyesmit halogatni. - Addig beszélt Francois lelkére, míg az megígérte, hogy megbeszéli az ügyet Gustavval.

Most tehát megbeszélte. Óvatosan, általános jellegű megjegyzésekkel vezette be. A háború megváltoztatta a német nyelvet. Új fogalmakat és szavakat toldott hozzá, csiszolta a szókincset és mondatszerkezetet. Ha kizárólag az új fordulatokat alkalmazzák, ellenszenvesen hangzik, de mikor szervesen vegyítik a régi jó és a jó új szóhasználatot, kialakul egy kevésbé kedélyes, de keményebb, ridegebb, józanabb, férfiasabb stílus, mint a régi. Sok diáknak jó füle van ehhez az új, általa szívesen látott német nyelvhez. Berthold Oppermann az egyik, akinek a legjobb. Berthold-ban a század technikai érzéke a humanizmus, a szellem iránti eleven érdeklődéssel párosul. Reméli, hogy az az ellenszenves új tanár, aki úgy illik az ő kitűnő intézetébe, mint elefánt a porcelánboltba, nem rombol majd túlságosan sokat. Ezután elmesélte a Vogelsang esetet.

Gustav nem túlzott érdeklődéssel hallgatja. Azt várja Francois, hogy ő, Gustav, problémát lásson ebben az esetben? Erről látni, mennyire a foglalkozása rabja mindenki, és mennyire túlbecsüli a szakmai dolgokat. Hogyan? Hiszen ez rendkívül egyszerű eset. A fiú felállított egy ésszerű tételt. A tanár vulgáris érzelmei miatt nem akarja elfogadni. Komolyan azt hiszi François, hogy a huszadik században egy fiatalembernek a nyakára lehet tenni a kötelet, ha egy tudományos intézetben bebizonyítható dolgokat állít?

Ott még nem tartunk, véli François rektor, és apró, ápolt kezével fehér kecskeszakállát simogatja. Gustav azonban, úgy látszik, mégis lebecsüli azt a befolyást, amellyel a náci mozgalom, sajnos, az iskolák felett is rendelkezik. François tárgyalt az illetékes minisztériumi referenssel, egyébként jóindulatú ember, kitűnően megértik egymást. A referens ígéretet tett, hogy hacsak lehetséges, a lehető leghamarabb elhelyezi intézetéből a zavart keltő új embert. Csakhogy a minisztériumi referens kezét is kötik a körülmények, és mindenfelé engedményeket kell tennie. Ő, François, halogató taktikát alkalmaz a Vogelsang-Oppermann ügyben. Ha Vogelsangot áthelyezik, az ügy automatikusan elintéződött. De, ahogyan mondani szokás, ez csak feltételezés. Jó lenne, ha nem számítanának túlságosan erre a feltételezésre. Gustav talán rá tudná beszélni unokaöccsét, hogy kérjen a kívánság szerint bocsánatot.

Gustav megütközve pillantott fel. François bevezetője után más következtetést várt. Összehúzta sűrű szemöldökét, vastag orra felett megjelentek az éles, függőleges ráncok, a hullámzó kedélyű férfi egész arca visszatükrözte megütközését. François rektoréhoz hasonló óvatosság miatt ment bele, hogy Mühlheim külföldre vigye a pénzét. A fiúról mindenesetre nem lehet ilyen óvatosságot feltételezni. Kurta csend után így szólt: - Nem, kedves François, ebben az ügyben nem tudok önnek segíteni. Megértem, ha valaki elhallgatja az általa ismert igazságot. De miután az unokaöcsém kimondta a maga igazságát, nem szeretném azt tanácsolni neki, hogy utána tagadja meg, sőt még kérjen bocsánatot is miatta. - Arca elutasító volt, gőgös, nagyon egyenesen ült. Goethére hasonlít, gondolta Francois rektor, hogy ültében olyan magasnak látszik. Viharfelhőcske elégedetlen lesz, gondolta tovább; de ő nyugodt lelkiismerettel erősítheti, hogy megtett minden tőle telhetőt. Egyébként tetszett neki Gustav barátja magatartása.

Mindketten örültek, amikor befejezhették az ebédet, és feketekávéra átmehettek a könyvtárba. Kellemes volt itt a szép szobában higgadtan az örök, mélységes emberi butaságról, és a szellem ugyanennyire örök diadaláról beszélni. Gustav odaállította a „Jegyzőkönyvek" új kötetecskéjét a gyűjtemény többi pamfletje mellé. Mosolyogva vette elő a Führer könyvét, a Mein Kampf-ot, amely a „Jegyzőkönyvek" közelében állt, és felolvasott a barátjának néhány különösen vaskos mondatot. Francois rektor befogta a fülét, nem akarta a könyv hibás, kificamított stílusát hallani. Gustav megpróbált a lelkére beszélni. A forma iránti ellenszenve miatt bizonyára nem méltányolta még a tartalom komikumát. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy néhány idézetet fel ne olvasson. - „A zsidók aljassága olyan óriási - olvasta -, hogy senki se csodálkozzék, hogy a német nép a zsidók alakjában látja testet ölteni minden gonoszság jelképét, az ördögöt. - A zsidók voltak és a zsidók azok - olvasta tovább -, akik a Rajnához hozták a négereket, azzal a szándékkal, hogy kereszteződéssel elpusztítsák a gyűlölt fehér fajt, letaszítsák kulturális és politikai magaslatáról, hogy ők váljanak uraikká. - A zsidók - olvasta - nem azért akarnak Palesztinában zsidó államot berendezni, hogy ott lakjanak, csupán saját felségjogokkal felruházott szervezőközpontot akarnak létrehozni nemzetközi szélhámosságaikhoz; menedékhelyet a leleplezett gazembereknek és főiskolát a jövendő csalóknak." - Bármennyire undorodott is Francois rektor, az ilyen tetézett ostobaságokon, kénytelen volt nevetni. Gustav is nevetett. Tovább olvasott. Mind a ketten harsogva nevettek.

De Francois rektor nem sokáig viselte el ezt a gusztustalan olvasmányt. - El sem tudom mondani önnek, kedves barátom - mondta -, milyen kellemetlen rosszullét környékez, ha meg kell hallgatnom valamit ebből a szennyes könyvből. Nem túlzok: a szó szoros értelmében felkavarodik a gyomrom. - Gustav mosolygott, utasította a házitelefonon Schlütert, az inast, hogy hozzon be konyakot. Visszatette a Führer könyvét a „Jegyzőkönyvek" mellé. - Nem furcsa - vélte -, hogy ugyanaz a korszak ennyire különböző fejlődési fokon álló embereket hoz létre, mint a Mein Kampf és A kultúra szorongása szerzője? A jövő század anatómusa legalább harmincezer évnyi különbséget tudna kimutatni kettőjük agyán.

Schlüter behozta a konyakot, jeget tett a poharakba, töltött. - Mi van magával, Schlüter? - kérdezte Gustav. - Olyan különösnek látszik. - Francoisnak is feltűnt, milyen dúlt a halk, fürge férfi arca. - Telefonáltak a városi klinikáról - mondta Schlüter, és nyugodt arca sötét volt -, rosszul van a sógorom. Aligha éri meg az újesztendőt. - Gustav megütődött. - Mikor volt nála utoljára? - kérdezte. Tegnapelőtt - mondta Schlüter. - A feleségem tegnap.

Azt mondta neki: nem szabad tűrni ezeket a kutyákat, disznóól lesz az egész országból, ha mindig mindenki befogja a száját. Ha pontosan tudnám, hogy minden még egyszer ugyanígy történik, akkor is ugyanazt mondanám. - Menjen el a klinikára, Schlüter - mondta Gustav. - Azonnal. Mondja meg Berthának, hogy ő is menjen el. Nincs már szükségem magukra. Kapcsolja át ide a telefont. Majd én kaput nyitok, ha jön valaki. Menjen autóval, ha akar. - Köszönöm, doktor úr - válaszolta Schlüter.

Gustav elmesélte Francois-nak, mi történt. Schlüter sógora, akit Pachnikének hívnak, a foglalkozása szerelő, és becsületes, nem politizáló ember, tanúja volt egy mindennapos verekedésnek republikánusok és náci rohamosztagosok között. A verekedés során megölték az egyik republikánust. A nácik kijelentették, hogy a republikánusok támadták meg őket, és önvédelemből cselekedtek. Ez volt a szokásos nyilatkozat, ha megtámadták és megölték ellenfeleiket. Annak a rohamosztagosnak a perében, aki agyonlőtte a republikánust, kihallgatták tanúként Pachnike szerelőt, s ő az igazságnak megfelelően azt vallotta, hogy a horogkeresztesek kezdték a verekedést. Vallomását egyébként, akárcsak mindazokét, akik ugyanezt vallották, nem hitték el, és a rohamosztagost felmentették. Pachnikét viszont röviddel a per után egy éjjel megtámadták a horogkeresztesek, és annyira helybenhagyták, hogy be kellett szállítani a klinikára.

- Látja, kedves Oppermann - mondta Francois, miután Gustav befejezte elbeszélését -, nem egészen veszélytelen a mi Németországunkban hitet tenni az igazság és az értelem mellett. Talán most kissé kevésbé szigorúan ítéli meg, hogy szerettem volna megvédeni unokaöccsét Pachnike szerelő tapasztalataitól. - Ön meg nem engedett módon általánosít, kedves Francois - válaszolta eléggé hevesen Gustav. - Elvégre ön, az ön tanárai és a kultuszminisztériumbeli urak nem rohamosztagosok. Nem, nem, a németek többsége Pachnikékből és nem horogkeresztesekből áll. Egész pénzbűvészkedésükkel és megvesztegetésükkel a lakosságnak alig egyharmadát tudták elbutítani. Ekkora hűhóhoz képest bámulatosan szegényes eredmény. Nem, kedves Francois, a nép jó.

- Ismételje ezt nekem sokszor és nyomatékosan - válaszolta Francois. - Fontos, hogy elhiggyük. De nem mindig könnyű ezt hinnem. És ha megengedi, most már elég ebből. Még mindig érzem annak a rossz könyvnek az utóízét. Öblítsük le valami jóval. - Kotorászott a könyvek között. Kivett egy Goethe-kötetet. Mosolyogva olvasta: „Nyugtalan időkben a nép úgy hánykolódik egyik oldalról a másikra, mint a lázas beteg." - Lemosták lelkükről a „Jegyzőkönyvek" és a Mein Kampf szennyét.

Két kellemes órát töltöttek el. Szorongásuk eltűnt. Azt a nemzetet, amely évszázadokon át oly behatóan foglalkozott olyan művekkel, amilyenek itt álltak, nem lehet lépre csalni olyan dadogással, mint ami a „Jegyzőkönyvekben" és a Mein Kampf-ban áll. Fölösleges óvatosság volt, hogy Gustav követte Mühlheim tanácsát, és Francois ok nélkül bizonytalankodott a Vogelsang-ügy kimenetelében. Gustav-nak igaza volt: ennek a népnek az átlaga olyan, mint Pachnike szerelő, és nem mint az a csőcselék, amely a rohamosztagosokhoz szegődik. Elgondolkoztak a haldokló kijelentésén: - Ha pontosan tudnám, hogy minden még egyszer ugyanígy történik, akkor is ugyanazt mondanám. - Így gondolkozik ez a nép, és nem úgy, mint Vogelsang úr. Az ész pártján áll, nem csalja lépre a Führer homályos locsogása. Jókedvűen, nyugodtan és bizakodóan tréfálkoztak, vajon hogy végzi majd a Führer, mint vásári kikiáltó, vagy mint biztosítási ügynök.

Január harmincadikán a birodalmi elnök kancellárrá nevezte ki a Mein Kampf szerzőjét.

Második könyv

Ma

A németek lelkiismeretét terheli a legkultúraellenesebb betegség és esztelenség, ami csak létezik, a nacionalizmus, a névrose nationale, amelyben Európa szenved; megőrjítették, elvették Európa eszét.

NIETZSCHE