Ezen a november tizenhatodikán, ötvenedik születésnapján, dr. Gustav Oppermann már jóval napkelte előtt felébredt. Nem örült neki. Megerőltető nap vár rá, és feltett szándéka volt, hogy jól kialussza magát.

Ágyából néhány kopasz fakoronát látott, és az ég egy darabkáját. Magas és tiszta volt az égbolt, a novemberben egyébként gyakori ködnek semmi nyoma.

Nyújtózkodott, a csontjait ropogtatta, ásított. Nos, ha már felébredt, elszántan félrehajtotta a széles, alacsony ágyon a takarót, lendületesen kiugrott a lepedő és a paplan melegéből a hideg reggelbe, kiment az erkélyre.

A kis kert három lépcsőben ereszkedett le előtte az erdőbe, jobbról és balról erdős dombok emelkedtek, a távolabbi, fákkal borított telek túloldalán is dimbes-dombos erdők magasodtak. A kis tó felől, amely láthatatlanul feküdt odalent, bal oldalon a mélyben, a grunewaldi fenyők felől kellemes hűvös szél fújdogált. A hajnalt megelőző nagy csendben mélyen, élvezettel lélegezte be az erdei levegőt. Messziről tompa fejszecsapások hallatszottak; szerette hallgatni, az egyenletes zaj aláhúzta, mekkora a csend. Mint minden reggel, Gustav Oppermann ma is örült a házának. Aki váratlanul került ide, nem is sejthette, hogy csak öt kilométernyire van a Gedächtniskirchétől, Berlin nyugati részének szívétől. Csakugyan Berlin legszebb pontját kereste ki a háza számára. Itt olyan falusi békesség van, amilyet csak kívánhat, és megvan a nagyváros minden előnye is. Csak néhány éve építette és rendezte be a Max-Reger-Strassén ezt a kis házat, mégis úgy érzi, összenőtt vele s az erdővel, körös-körül minden fenyő egy-egy darab belőle; ő, a kis tó, s a homokos út odalent, amelyen szerencsére autóknak tilos járniuk, összetartoznak.

Rövid ideig semmire sem gondolva álldogált az erkélyen, belélegezte a reggelt és a meghitt tájat. Azután dideregni kezdett. Örült, hogy a szokásos reggeli lovaglásig még van egy kurta órája. Visszabújt az ágy melegébe.

De nem jött a szemére álom. Ez az átkozott születésnap. Mégis okosabb lett volna, ha elutazik Berlinből, és elkerüli az egész zűrzavart.

Ha már ittmaradt, legalább annyi szívességet tehetne Martin öccsének, hogy bemegy ma a céghez. Amilyenek az alkalmazottak, még megsértődnek, ha nem fogadja személyesen a szerencsekívánataikat. Ugyan, mit. Túlságosan kellemetlen ott ülni, és hallgatni a zavart gratulációkat.

Egy valódi vén főnök persze beletörődik az ilyesmibe. Vén főnök. Ostobaság. Nos hát, Martin jobb üzletember, nem is szólva Jacques Lavendelről, a sógorról, vagy Brieger és Hintze cégvezetőről. Nem, akkor már helyesebb, ha olyan távol marad az üzlettől, amennyire csak lehet.

Gustav Oppermann hangosan ásít. Olyan körülmények között, ahogyan ő él, tulajdonképpen kutyakötelessége lenne ötvenedik születésnapján jobb hangulatban lenni. Talán nem volt szép ötven esztendő? Itt fekszik, szép, saját ízlése szerint épített háza, tekintélyes bankszámlája, magas értékű üzletrésze van, becsben álló könyvszakértő és műgyűjtő, az arany sportérem tulajdonosa. Két fivére és a nővére szereti, van barátja, akiben bízhat, számtalan örvendetes ismerőse, nők, amennyit akar, van egy szeretetre méltó barátnője. Még mit akar? Ha valakinek, hát neki igazán megvan minden oka, hogy ilyen napon jókedvű legyen. A fenébe is, miért nem az? Miért?

Rosszkedvűen a másik oldalára dobja magát, elszántan lehunyja súlyos szemhéját, nagy, húsos, férfias feje mozdulatlanul fekszik a párnán. Most aludni fog. De a türelmetlen elhatározás nem használ, nem jön a szemére álom.

Huncutul, fiatalosan mosolyog. Most megpróbálkozik valamivel, amit fiatalkora óta nem csinált. Jól érzem magam, jobban érzem magam, a lehető legjobban érzem magam, gondolja. És újból és újból, gépiesen: jól érzem magam, jobban érzem magam, a lehető legjobban érzem magam. Mire kétszázszor végiggondolja, elalszik. Végiggondolja háromszázszor, és mégsem alszik. Emellett csakugyan jól érzi magát. Egészségileg, anyagilag, lelkileg. Alighanem elmondhatja, hogy ötven esztendejével a negyvenes évek elején járónak látszik. És úgy is érzi magát. Nem túl gazdag és nem túl szegény, nem túlságosan bölcs és nem túlságosan ostoba. Eredmények? Gutwetter, a költő sohasem érvényesült volna nélküle. Már ez is valami. Dr. Frischlint is ő állította lábra. Amit maga publikált, az a néhány írás egy-egy tizennyolcadik századbeli alakról és könyvről, nem áltatja magát, nem több egy műértő gondos munkájánál. Egy bútorvállalat vén főnökétől mindamellett már valami. Középszerű ember, különös tehetség nélkül. A középszerűség a legjobb. Nem becsvágyó. Vagy legalábbis, nem nagyon.

Még tíz perc, azután végre készülődhet a reggeli lovagláshoz. Kicsit csikorgatja a fogát, a szemét lehunyta, de már nem az alváson jár a feje. Őszintén szólva, természetesen van még mit kívánnia. Első számú kívánság: Barátnője, Sybil miatt sokan jogosan irigylik. A szép és okos Ellen Rosendorff jobban szereti, mint ahogy megérdemli. Mégis komoly csalódás lenne, ha ma nem érkezne egy bizonyos személytől egy bizonyos levél. Második kívánság: természetesen nem számít rá, hogy a Minerva kiadó szerződést köt vele a Lessing-biográfiára. A mai időkben nem is fontos, hogy írnak-e még egyszer vagy sem egy százötven éve elhunyt szerzőről és műveiről. De ha a Minerva kiadó elutasítaná a könyvét, az mégis szíven szúrná. Harmadik kívánság . . .

Kinyitotta a szemét, mélyen ülő, barna szeme van. Mégsem fest olyan megbékéltnek, sorsával elégedettnek, mint alig egy perce hitte. Izmos orra felett éles, függőleges ráncokkal, sűrű szemöldökét indulatosan összehúzva, erőlködve, sötéten bámul a mennyezetre. Nagy arca azonnal furcsán visszatükröz mindent, ami türelmetlenül, sűrűn váltakozva jár a fejében.

Ha a Minervások kiadják a Lessinget, még több mint egy évre van szüksége, hogy befejezze. Ha nem adják ki, bezárja a kéziratot a fiókba, úgy, ahogy van. Akkor mihez kezdjen télen? Elmehetne Egyiptomba, Palesztinába. Régóta forgatja a fejében. Egyiptomot, Palesztinát látni kell.

Csakugyan kell?

Ostobaság. Minek ezt a szép napot ilyen gondolatokkal elrontani? Jó, hogy végre itt a reggeli lovaglás ideje.

A kis kertkapun át a Max-Reger-Strasse felé megy. Kissé telt, de kisportolt termetű, kemény, gyors léptekkel jár, egész talpára lép, súlyos fejét azonban könnyedén tartja. Schlüter, az inas, a kapuban áll, gratulál. Bertha, Schlüter felesége, a szakácsnő is kiszalad, ő is gratulál. Gustav sugárzó arccal, hangosan, kedvesen, nagyokat kacagva megköszöni. Ellovagol. Tudja, most ott állnak és utánanéznek. Nem mondhatnak egyebet, mint hogy ötven évéhez képest átkozottul jól tartja magát. Lovon egyébként különösen jól fest, magasabbnak hat, mint amilyen valójában, mert a lába kissé rövid, a felsőteste viszont hosszú. Mint Goethének, szokta négyhetenként legalább egyszer megjegyezni Francois, a Lujza Királynő Gimnázium rektora, Gustav barátja a Bibliofil Egyesületből.

Útközben néhány ismerőssel találkozik, jókedvűen integet nekik, nem áll meg. A lovaglás jót tesz neki. Felélénkülve tér vissza. Pompás dolog lezuhanyozni és megfürödni. Jókedvűen és hamisan zümmög magában néhány nem egészen könnyű dallamot, hatalmasakat prüszköl a tus alatt. Bőségesen megreggelizik.

Átmegy a könyvtárba, kemény, gyors léptekkel, egész talpára lépve néhányszor fel-alá járkál a szobában. Örül a szép szobának és ésszerű berendezésének. Végre leül a hatalmas íróasztal elé. A széles ablakok szinte el sem választják a tájtól, úgy ül ott, mintha a szabadban ülne, sűrű halomban hever előtte a reggeli posta, a születésnapi posta.

Gustav Oppermann mindig némi örömmel és kíváncsisággal nézegeti a postáját. Kora ifjúságától sok antennát

feszített ki a világba: hogyan reagál? Ez most a születésnapi posta, gratulációk, mi más lenne? Mégis halványan reménykedik, hogy a negyven-ötven levél talán valami izgalmat hoz az életébe. Először nem bontja fel, hanem feladók, feltüntetett vagy vélt feladók szerint csoportosítja a leveleket. Hirtelen enyhe izgalom fogja el, ez Anna levele, az a levél, amit várt. Néhány pillanatig a kezében tartogatja, kissé idegesen pislog. Azután fiatalosan felragyog az arca, félreteszi a levelet, elég messzire, tartogatni akarja, mint egy gyerek, aki legutoljára hagyja a legjobban vágyott falatot. Olvasni kezdi a többit. Gratulációk. Jólesnek, de éppenséggel nem szenzációsak. Újból maga elé húzza Anna levelét, méregeti a tenyerében, a levélvágó után nyúl, tétovázik. Végül örül, hogy egy vendég megzavarja.

Martin fivére a vendég. Martin Oppermann jön feléje kissé nehézkes léptekkel, mint mindig. Gustav szereti öccsét, és minden jót kíván neki. De titokban mégis kénytelen megállapítani, hogy a két évvel fiatalabb Martin idősebbnek látszik, mint ő. Az Oppermann testvérek hasonlítanak egymásra, mindenki mondja, bizonyára így van. Martinnak ugyanolyan nagy feje van, mint neki, a szeme is elég mélyen ülő. De Martin szeme kissé homályosnak, furcsán álmosnak hat; rajta minden súlyosabb, húsosabb.

Martin Gustav felé nyújtja mind a két kezét: - Mit mondjak? Nem kívánhatok egyebet, mint hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Tiszta szívemből kívánom. - Az Oppermannoknak dörmögő hangjuk van, Gustav kivételével nem szívesen mutatják ki érzelmeiket, Martinon minden tartózkodó, méltóságteljes, Gustav azonban érzi, milyen kedves.

Martin Oppermann magával hozta ajándékát. Schlüter, az inas behozza. A nagy csomagból egy festmény, egy arckép hámozódik ki. Ovális mellkép. Egy lapos gallér felett, amilyet a kilencvenes években hordtak, meglehetősen rövid nyakon nagy fej ül. Húsos fej, és a mélyen ülő, kissé álmos szemek, az Oppermannok szeme fölött súlyos, domború a homlok. Ravasznak, töprengőnek, kedélyesnek hat ez a fej. Immánuel Oppermann feje, a nagyapáé, az Oppermann Bútorvállalat alapítójáé. Ilyen volt hatvanéves korában, nem sokkal Gustav születése után.

Martin a hatalmas íróasztalra emelte a képet, és ott tartja húsos, ápolt kezében. Gustav barna, töprengő szemével Immánuel nagyapja barna, ravasz szemébe néz. Nem, nem nagyon jelentős mű ez a festmény. Régimódi, nemigen van értéke. A négy Oppermann testvér mégis ragaszkodik hozzá, kora ifjúságuk óta kedves és meghitt számukra, valószínűleg többet magyaráznak bele, mint amennyi benne van. Gustav azt szereti, ha semmi sincs a világos falakon, az egész házban mindössze egyetlenegy kép függ a könyvtárban, de időtlen idők óta kedvenc vágya, hogy Immánuel nagyapa arcképe az ő dolgozószobájában legyen. Martin viszont úgy vélte, hogy a bútorvállalat igazgatói irodájában a helye. Bármilyen jól megfért egyébként Gustav Martinnal, rossznéven vette, hogy megtagadta tőle a képet.

Most tehát örömmel és elégtétellel nézett az arcképre. Tudta, Martinnak áldozatot jelentett megválni tőle. Sugárzó arccal, bőbeszédűen mondott érte köszönetet.

Martin távozása után behívta Schlütert, az inast, és utasította, hogy akassza fel a képet. Már régen kijelölte a helyét. Most tehát mindjárt csakugyan ott fog függni. Gustav sóváran várta, hogy Schlüter befejezze a munkát. Végre eddig jutottak. A dolgozószoba, a könyvtár, és a harmadik földszinti szoba, a nappali szervesen egymásba nyílt. Gustav szeme Immanuel Oppermann, a nagyapa portréjáról, a múltról, lassan, megfontoltan a ház eddigi egyetlen, a könyvtárban függő másik képére vándorolt, Sybil Rauch, a barátnő portréjára, a jelenre.

Nem, Immanuel Oppermann arcképe csakugyan nem volt jelentős alkotás. Alexander Joels festőt, aki annak idején Immanuel Oppermann barátainak megbízásából festette, groteszk módon túlbecsülték akkoriban. Ma már egy teremtett lélek sem ismeri. De Gustav Oppermann egészen másért szerette a festményt, nem a műértéke miatt. Ő és testvérei az embert és művét látták a nagyapa közismert portréjában.

Immanuel Oppermann életműve önmagában véve nem volt semmi különös: üzletből és sikerből állt. De a berlini zsidóság története szempontjából többet jelentett. Az Oppermannok ősidők óta Németországban laktak. Elzászból származtak, őseik kis bankárok, kereskedők, ezüst- és aranymívesek voltak. A mai Oppermannok dédapja a bajorországi Fürthből költözött Berlinbe. Immanuel Oppermann, a nagyapa az 1870-71-es években tekintélyes szállítmányokat juttatott el Franciaországba a német hadsereghez; az Oppermann Bútorvállalat igazgatói irodájának falán bekeretezve függött egy irat, amelyben a hallgatag Moltke tábornagy igazolta, hogy Oppermann úr jó szolgálatokat tett a német hadseregnek. Néhány évvel később alapította meg Immanuel az Oppermann Bútorvállalatot, amely nagy szériákban olcsó bútorokat gyártott kispolgárok számára.

Immanuel Oppermann szerette a vevőit, kitapogatta, kicsalogatta belőlük titkos vágyaikat, új igényeket teremtett, kielégítette őket. Széltében-hosszában mesélgették joviális vicceit, amelyekben kedélyesen keveredett az egészséges berlini józanság az ő jóindulatú szkepticizmusával. Népszerű figura lett Berlinben, és hamarosan Berlinen túl is. Nem volt nagyképűség, amikor később az Oppermann fivérek az ő arcképét tették a bútorvállalat védjegyévé. Szilárd, sokoldalú kapcsolata a lakossággal hozzájárult, hogy a német zsidóság emancipációja papír-paragrafusokból valósággá váljon, Németország a zsidók igazi hazája legyen.

A kis Gustav még jól ismerte nagyapját. Hetenként háromszor meglátogatta a lakásán, a régi Jacobstrassén, Berlin szívében. A meglehetősen elhízott úr képe, ahogy kényelmesen üldögél fekete fejtámlás karosszékében, fején sapkával, kezében vagy ölében könyvvel, széke mellett gyakran egy-egy pohár borral, tiszteletet és bizalmat árasztva, mélyen belevésődött a fiúba. Otthonosan érezte magát a nagyapa lakásában, és ennek ellenére jónak. Szabadon kotorászhatott az óriási könyvtárban; itt tanulta meg szeretni a könyveket. A nagyapa nem sajnálta a fáradságot, hogy megmagyarázza, amit nem értett bennük, s közben álmos szemével ravaszul, kétértelműén kacsintott, úgyhogy sohasem lehetett tudni, tréfál, vagy komolyan beszél. Gustav később soha nem értette meg olyan világosan, hogy ezekben a könyvekben hazugság állt, ami mégis igazabb volt, mint a valóság. Ha valamit kérdezett nagyapától, az látszólag másra felelt; a végén azonban mégis kiderült, hogy a kérdésre válaszolt, sőt az egyetlen helyes választ adta.

Gustav Oppermann a kép előtt állva most nem gondolt

erre. Mégis mindent látott a képen. A festett szemekben úgy benne ült az öreg jóindulatú, bizalmatlan bölcsessége, hogy Gustav kicsinek és mégis védettnek érezte magát előtte.

A másik, a dolgozószobában függő kép, Sybil Rauch portréja számára talán nem volt előnyös most a párhuzam. Nem vitás, André Greid, ennek a portrénak a festője, művészet és technika terén tízszeresen felette állt az öreg, egyszerű Alexander Joelsnek. Az ő képén sok fehér felület volt; tudta, hogy erre a világos falra kerül, és az egész falat felhasználta háttérnek. Ebből a világos falból lépett ki élesen, akaratosan Sybil Rauch. Soványan, határozottan állt ott, egyik lábát könnyedén előretette. Hosszú nyakán hosszú fej emelkedett, magas, keskeny, akaratos homloka alól akaratos gyermekszemek néztek, járomcsontja erősen kidudorodott. Arcának hosszúkás alsó fele elkeskenyedett és gyermekes állban ért véget. Megalkuvás nélküli, nagyon éles kép volt. - Karikatúraszerűen éles - duzzogott Sybil Rauch, ha rosszkedvű volt. De a portré nem sikkasztotta el Sybil Rauch vonzó tulajdonságait sem. Félreismerhetetlen harminc éve ellenére gyermekesnek, de okosnak és makacsnak látszott rajta. Önző, gondolta Gustav Oppermann a másik kép hatása alatt.

Gustav tíz éve ismerkedett meg Sybillel. Ötletes, de gyenge ritmusérzékű, nem sikertelen táncosnő volt akkoriban. Volt pénze, kényelmesen élt, türelmes, életrevaló anyja elkényeztette. A bájos lány naiv, délnémet szellemessége, amely olyan furcsa ellentétben állt híg, koravén okosságával, vonzotta Gustavot. Sybilnek hízelgett a megállapodott, tekintélyes úr nyilvánvaló vonzalma. A leány és a húsz évvel idősebb férfi között gyorsan rendkívül nagy bizalom született. Gustav a szeretője és a nagybátyja volt egyszerre. Megértette a lány szeszélyeit, az gátlástalanul kitárulkozhatott előtte, megfontolt, okos tanácsokat adott. Óvatosan megértette vele, hogy zenei fogyatékosságai miatt a tánc sohasem hozhatja meg számára az igazi, bensőséges sikert. Sybil megértette, gyors elhatározással átnyergelt, és Gustav irányítása mellett írónővé képezte magát. Színes, egyéni hangon írt, s a lapok szívesen közölték hangulatképeit, apró történeteit. Amikor a német gazdasági élet változásai közben vagyona elolvadt, írásai jövedelméből jórészt fedezni tudta megélhetését. Gustav, aki nem volt alkotó tehetség, de jó kritikus, fáradhatatlanul támogatta okos tanácsaival, sok összeköttetése is hozzásegítette Sybilt, hogy írásai kapósak legyenek. Gyakran gondoltak arra, hogy összeházasodnak, Sybil alighanem hevesebben, mint Gustav. De megértette, hogy a férfi nem szívesen tenné a törvényesítéssel merevebbé kapcsolatukat. Mindent egybevetve jó tíz esztendő volt mindkettőjük számára.

Jó? Inkább kellemes, gondolta Gustav Oppermann, az okos, szeretetre méltó, önfejű gyermeket nézve a képen.

És hirtelen megint megjelent előtte a levél, a fel nem bontott levél a nagy íróasztalon, Anna levele. Annával nem lett volna kellemes tíz esztendő, teli lett volna veszekedéssel és izgalommal. Viszont ha Annával élt volna együtt, ma reggel nemigen kérdezte volna magától, hogy mihez kezd télen, ha visszautasítják a Lessing-biográfiát. Akkor pontosan tudta volna, hogy mikor és mit tegyen, és valószínűleg annyi dolga lett volna, hogy csak nyögött volna, ne ejtsék kísértésbe Lessinggel.

Nem, ő gyűlöli azt a féktelen fickándozást, amit sok barátjánál tapasztal. Szereti a maga tisztességes, tevékeny tétlenségét. Jó itt ülni a grunewaldi fenyvesdombok előtt szép házában, a könyvei között, biztos jövedelemmel. Jó, hogy akkor, két esztendő után, szakított Annával.

Ő szakított vagy Anna? Nem könnyű eligazodni saját élettörténetében. Az bizonyos, ha Anna teljesen eltűnne az életéből, hiányozna. De ha találkoznak, utána persze mindig keserű szájíze marad. Anna olyan harcias. Olyan leplezetlenül, olyan élesen felhánytorgatja minden hibáját, legapróbb gyengéjét. Ahányszor találkozik vele, sőt ahányszor levelet kap tőle, mindig úgy érzi, mintha bíróság előtt kellene megjelennie.

Méregeti a levelet a tenyerében, a levélvágó után nyúl, egyetlen vágással felnyitja. Sűrű szemöldökét indulatosan összehúzza, vastag orra felett megjelennek a függőleges, éles ráncok, egész arcára kiül olvasás közben a feszültség.

Anna röviden, kedvesen gratulál. Szép, egyenletes gyöngybetűivel közli, hogy április végén veszi ki a szabadságát, és szívesen töltené vele a négy hetet. Ha Gustav találkozni akar vele, írja meg.

A férfi arca megenyhül. Félt ettől a levéltől. Jó levél. Annának nem könnyű az élete. A stuttgarti Elektromos Művek igazgatóságán titkárnő, nagyon sokat dolgozik, magánélete a négyheti szabadságra zsugorodik. Hogy ezt a négy hetet felajánlja neki, azt bizonyítja, nem mondott le róla.

Még egyszer elolvassa a levelet. Nem, nem szerepelt le Anna előtt, Anna igent mond neki. Buzgón és hamisan dörmögi magában a reggeli, nehéz dallamot. Félig tudatosan, félig gépiesen nézegeti Immánuel Oppermann arcképét. Szívből örül.

Martin Oppermann eközben az üzletbe hajtat. Gustav háza a Max-Reger-Strassén volt, Grunewald és Dahlem határán. Az Oppermannok törzsháza a belváros középpontjában, a Gertraudtenstrassén van. Franzke sofőrnek legalább huszonöt perc kell hozzá. Ha jól megy, Martin tizenegy tízre az irodában lesz; ha nem lesz szerencséje a lámpákkal, csak negyedtizenkettő után. Heinrich Welset tizenegyre hívatta. Martin Oppermann senkit sem szeret várakoztatni. Az meg kétszeresen kellemetlen, hogy Heinrich Welsnek várnia kell. Egyébként sem lesz örömteljes tárgyalás.

Martin Oppermann mereven ül a kocsiban, nem támaszkodik hátra, tartása nem éppen szép vagy természetes. Az Oppermannok súlyos testűek, Edgar, az orvos kevésbé, Gustav is leadott valamennyit a tréningezéssel. Martinnak nincs ilyesmire ideje. Ő üzletember, családapa, sokféle kötelezettsége van. Nagy fejét előreszegve, szemét lehunyva, egyenesen ül.

Nem, nem lesz öröm Heinrich Welsszel tárgyalni. Mostanában ritka eset, hogy üzleti téren valaminek örülni lehet. Nem lett volna szabad megvárakoztatnia Welset. Átadhatta volna Gustavnak este, vacsoránál a képet, nem kellett volna feltétlenül reggel elvinnie. Szereti a fivérét, de irigyli is. Gustavnak könnyű, túlságosan könnyű. Edgarnak, az orvosnak is könnyű. Neki, Martinnak egyedül kellett vállalnia, hogy Immanuel Oppermann utóda lesz. Átkozottul nehéz ezt ma, a válság és a fokozódó antiszemitizmus idején, méltóképpen képviselni. Martin Oppermann levette keménykalapját, végigsimított gyér, fekete haján, halkan sóhajtott. Nem kellett volna megvárakoztatnia Heinrich Welst.

A Dönhoffplatzon voltak, ahol csak úgy nyüzsgött a tömeg. Végre, mindjárt odaérnek. Már itt a ház. Keskenyen, régimódian, de szilárdan állt a többi közé szorulva, hosszú idő előtt építették, hosszú időkre, bizalmat keltőén. A kocsi elhaladt a négy nagy kirakat előtt, megállt a főbejáratnál. Martin szeretett volna gyorsan kiugrani, de uralkodott magán, adott a méltóságteljességre. Lesinszkij, az öreg portás haptákba vágta magát, mielőtt megindította előtte a forgóajtót. Martin Oppermann egyik ujjával megérintette a kalapját, mint mindig. August Lesinszkij még Immanuel Oppermann idejében került a céghez, minden apróságról tudott. Biztosan tudta, hogy Martin Gustav fivérénél volt gratulálni ötvenedik születésnapjához. Vajon helyeselte az öreg, hogy emiatt késett? Lesinszkij kemény, ősz bajuszos arca mindig zord volt, tartása merev. Ma különösen feszes és merev volt: helyeselte főnöke viselkedését.

Martin kevésbé értett egyet saját magatartásával, mint portása. Felment a felvonón a harmadik emeletre, az irodájába. A hátsó bejáratot használta. Nem akarta látni, ahogy Heinrich Wels ott ül és vár.

Íróasztala fölött ott függött a falon az öreg Oppermann portréja, mint valamennyi Oppermann-üzletben. Belenyilallt, hogy ez már nem az eredeti, hanem másolat. Természetesen lényegében mindegy, hogy az eredeti itt függ, vagy Gustavnál, Gustavnak kétségtelenül több érzéke van az ilyesmihez, hiszen több az ideje, nála jobban is mutat a kép, és voltaképpen több joga is van hozzá. Mégis feszélyezte, hogy ezentúl nem az eredeti lesz a szeme előtt.

Jött a titkárnője. A cégvezetők által küldött posta. Aláírások. Telefonhívások. Igen, és Wels úr is várja. Tizenegyre hívatták. - Régóta vár, Wels úr? - Nem egészen fél órája. - Kéretem.

Martin Oppermann mindig egyenesen ült, nem kellett kihúznia magát, de ma nem volt jó formában ehhez a tárgyaláshoz. Gondosan felkészült rá, hogyan tájékoztatja majd Welst, mindent megbeszélt a cégvezetőivel, Briegerrel és Hintzével. Az volt a lényeg, hogy ne kedvetlenítsék el, ez árnyalatokon múlott, baj volt, hogy megvárakoztatta.

A helyzet a következőképpen állt: Immanuel Oppermann eleinte nem maga készítette azokat a bútorokat, amelyeket árult, hanem id. Heinrich Welsszel, egy megbízható iparossal gyártatta. Amikor Steglitzben és a Potsdamer-Strassén megalapították a berlini fióküzleteket, megnehezült Welsz-szel az együttműködés. Megbízható volt, de csak túl drágán tudott dolgozni. Immánuel Oppermann halála után Siegfried Brieger, a jelenlegi cégvezető unszolására hamarosan olcsóbb gyárakban kezdték csináltatni a bútorok egy részét, és amikor a cég vezetése átszállt Gustavra és Martinra, saját gyárat alapítottak. Bizonyos bonyolultabb munkákba, egyes darabok elkészítésébe változatlanul bevonták Wels műhelyeit, de az Oppermann Bútoráruház és az időközben hozzácsatlakozó újabb berlini és öt vidéki fióküzlet főszükségletét most már saját műhelyeik fedezték.

Ifj. Heinrich Wels elkeseredetten nézte ezt a fejlődést.

Néhány évvel idősebb volt, mint Gustav, szorgalmas, alapos, önfejű, lassú. Üzleteket nyitott a műhelyei mellett, amelyeket a legnagyobb gonddal vezetett, mintaüzemekké tett, hogy felvegye a versenyt az Oppermannokkal. De nem tudott versenyezni velük. Nem tudott konkurrálni az Oppermann típusbútorok árával. Az Oppermann nevet számtalan ember ismerte, az Oppermannok védjegye, Immanuel arcképe eljutott a legtávolabbi vidékre, az Oppermann-hirdetés régimódi, megbízható szövege - Olcsón vesz és jót vesz, aki Oppermann-nál vesz - szállóige lett. A Birodalom minden részében Oppermann asztalokon dolgoztak, Oppermann asztalokon ettek, Oppermann székeken ültek, Oppermann ágyakban aludtak a németek. A Wels-féle ágyakban valószínűleg kényelmesebben lehetett aludni, és a Wels-féle asztalok tartósabbak voltak. De az emberek inkább kevesebbet fizettek, még akkor is, ha valamivel kevésbé tartós holmit kaptak érte. Heinrich Wels ezt nem értette meg. Furdalta kisiparos lelkét. Kihalt Németországban az alaposság iránti érzék? Nem látták ezek a félrevezetett vevők, hogy az ő asztalán, a Wels-féle asztalon, tizennyolc órát dolgozott egy ember, az Oppermann-féle pedig gyári vacak? Nem látták. Csak azt látták, hogy Welsnél ötvennégy márkába kerül egy asztal, Oppermann-nál pedig negyvenbe, és odamentek, és Oppermann-nál vásároltak.

Heinrich Wels nem értette többé a világot. Még jobban elkeseredett.

Igaz, az utóbbi években javult a helyzet. Utat tört egy mozgalom, amely azt a felismerést terjesztette, hogy a német nép jelleméhez jobban illik a kisipar, mint a szabványosított nemzetközi gyáripar. Ez a mozgalom nemzeti szocialistának nevezte magát. Azt mondta ki, amit Heinrich Wels régóta érzett, azt tudniillik, hogy a zsidó áruházak és agyafúrt eladói módszereik okozták Németország hanyatlását. Heinrich Wels szívvel-lélekkel csatlakozott a mozgalomhoz. A párt kerületi elnöke lett. Örömmel látta, hogy hódít tért a mozgalom. Az emberek ugyan még mindig szívesebben vásárolták az olcsóbb asztalokat, de eközben legalább szidták az Oppermannokat. Azt is elérte a párt, hogy a nagy üzletekre nagyobb adót vetettek ki, úgyhogy az Oppermannoknak lassacskán negyvenhat márkát kellett kérniök negyven helyett azokért az asztalokért, amelyekért Wels ötvennégy márkát kért.

Mind a kilenc Oppermann-áruház tömegével kapott zsidóellenes leveleket, éjszaka zsidóellenes feliratokat mázoltak a kirakatokra, sok régi vevő elmaradt. Legalább tíz százalékkal alacsonyabban kellett tartani az árakat, mint a nemzsidó konkurrenciának; ha csak öt százalékkal árultak olcsóbban, akadtak, akik keresztény üzletbe mentek. A növekvő nemzetiszocialista párt nyomására egyre szaporodtak a hatósági zaklatások. Heinrich Welsnek ez hasznára vált. Csökkent az Oppermannok és az ő termékei között az árkülönbség.

Mindemellett az Oppermann Bútorvállalat látszólag ezután is ugyanúgy fenntartotta a jó kapcsolatot a Wels-céggel, mint eddig. Sőt, Jacques Lavendel és Brieger cégvezető rábeszélésére Wels tudtára adták, hogy javaslatot tehetne a két cég fúziójára, vagy legalábbis szorosabb együttműködésére. Ha létrejönne ez a tranzakció, az Oppermann-cég megszabadulna a zsidó vállalat ódiumától; ha Wels is érdekelt, bizonyára nagyon szelíden alkalmazzák majd a céggel szemben a hatósági rendelkezéseket is.

Heinrich Welsnek nem annyira a profitéhségét, mint becsvágyát sértette, hogy az Oppermannok túlszárnyalták. Ahogy a műhelyei most egyre nagyobb tért hódítottak, sugárzott. Brieger cégvezető néhány szóbeli tapogatódzó kísérlete után pedig még egy nagyon udvarias levelet is kapott az Oppermann-cégtől, miszerint úgy hallották, javaslatokat szeretne tenni a cégnek, hogy még kellemesebbé váljék közöttük a kapcsolat. Ez nagyon érdekli a vállalatot és kérik, november tizenhatodikán tizenegy órakor keresse fel a cég igazgatósági irodáját a Gertraudtenstrassén, hogy személyesen felvegyék az érintkezést.

Heinrich Wels tehát ott ült az Oppermann-cég irodájának előszobájában és várt. Nyílt, kemény arcú, jó megjelenésű férfi volt, széles homlokán mély ráncokkal. Rendes ember volt, és szerette a pontosságot. Ki fordult tulajdonképpen a másikhoz? A Bútorgyárosok Szövetségének egyik ülésén Brieger cégvezető vállalata növekvő nehézségeiről beszélt neki. Egyenesen sugalmazott bizonyos kérdéseket. Már nem lehetett kibogozni, ki fordult kihez. Bárhogyan is volt, itt ült egy javaslattal, amely nem volt számára kedvezőtlen, de a másik fél számára valószínűleg jóval előnyösebb.

Azok nyilvánvalóan nem akarják ezt beismerni. Az órára nézett. Tartalékos tiszt volt, a háború alatt mindvégig a fronton, a katonaságnál pontosságot tanult. Néhány perccel tizenegy előtt érkezett. Most itt ül, és ez a felfuvalkodott banda megváratja. Tizenegy tíz. Kemény arca elsötétedett.

Ha még tíz percet várakoztatják, eltűnik, és csináljanak, amit akarnak.

Vajon kivel kell majd tárgyalnia? Heinrich Wels nem jó emberismerő, de pontosan tudja, kik támogathatják a tervét az Oppermann-cégnél és kik az ellenfelei. Gustav és Martin Oppermann igazi elviselhetetlen, gőgös zsidó, velük nemigen lehet kijönni. Brieger cégvezető egész zsinagóga, de vele lehet beszélni. Valószínűleg öten vagy hatan trónolnak majd odabent, lehet, hogy a jogtanácsosukat is idehívták. Biztosan nem könnyítik meg a dolgát, egyedül kell majd az ötszörös vagy hatszoros túlerővel megküzdenie. Akkor is. Majd csak megbirkózik vele.

Tizenegy húsz. Még öt percet vár. Itt hagyják ülni, míg oda nem nő a székhez. Még öt perc, azután elévültnek tekinti a javaslatait, és akkor kinyalhatják a seggemet, uraim.

Tizenegy huszonöt. Már kívülről tudja az asztalon fekvő Bútorkereskedő egész számát. Irdatlanul soká tanácskoznak ezek ott bent az irodában. Vajon ez jó jel? Még egy titkárnő sincs itt, akit kiküldhetne. Gyalázat. De még visszafizeti nekik.

Tizenegy huszonhat. Behívják.

Martin Oppermann egyedül van. Wels úr hirtelen szívesebben venné, ha öt vagy hat személlyel lenne dolga. Ez a Martin a legrosszabb. Vele vergődik a legnehezebben zöld ágra az ember.

Martin Oppermann felállt, amikor Wels úr belépett. - Nagyon kérem, bocsásson meg, hogy megvárattam - mondta udvariasan. Tulajdonképpen még udvariasabb akart lenni, és meg akarta magyarázni, miért késett. De Wels nagy, kemény arca visszataszítóan hatott rá, mint mindig, és abbahagyta.

- Sajnos, manapság egyebe sincs bőven egy kereskedőnek, csak ideje - válaszolta Wels úr, zord, recsegő hangján.

Martin Oppermann komoran, higgadtan nézett álmos szemével a szélesen ott ülő férfira. Igyekezett olyan előzékeny hangot használni, amilyet csak lehet. - Tisztelt Wels úr - mondta -, hosszan és behatóan megfontoltam javaslatait. Elvileg hajlandóak vagyunk e javaslatokhoz közeledni, noha sok aggályunk van. A mi mérlegeink kedvezőbbek, mint az öné, Wels úr, bár megmondom nyíltan, nem kielégítőek. Nem kielégítőek. - Nem nézett Wels úrra, felfelé nézett Immanuel Oppermann arcképére, és sajnálta, hogy másolat. Nem jó hangot ütött meg ezzel a keserű, megbántott emberrel szemben. Ma még nem kénytelen megállapodni Welsszel, a politikai helyzet nyugodtnak látszik, valószínűleg még hónapokig, évekig sem lesznek kénytelenek. De semmi sem biztos, ajánlatos óvatosnak lenni, az egyetlen lehetséges taktika Welst hitegetni, jó hangulatban tartani. Ma nem megfelelő a modora ilyen tárgyaláshoz, a vén Immanuel bizonyára jobban tudta volna, hogy nyúljon ehhez a merev, kemény emberhez.

Wels úr is elégedetlen volt. Így nem jutnak tovább. - Egymás előtt nyugodtan bevallhatjuk - mondta -, hogy nem megy jól az üzlet. Nekem nem megy jól, és nem megy jól önöknek sem. - Kemény szája mosolyra húzódott, s tompa hangja még komorabban csengett.

Részletekbe bocsátkoztak. Martin elővette a cvikkerét, amelyet nagyon ritkán használt, törülgette. Oppermann úr ma igazán nehezen viselte el Wels urat, és Wels úr nehezen viselte el Oppermann urat. Mindketten fennhéjázónak érezték a másikat, mindkettőjük számára kínszenvedést jelentett a tárgyalás. Wels úr úgy látta, hogy az Oppermannok szándéka nem komoly. Csak olyan kísérletbe akarnak belemenni, ami számukra túl csekély kötelezettséget jelent: egyik berlini és egyik vidéki fióküzletüket akarták két megfelelő Wels-fiókkal egyesíteni. Wels úrnak ez nem volt érdeke. Ha a dolog balul üt ki, Oppermannék elveszítenek nyolc fiókjuk közül kettőt, amit kihevernek; ő viszont a három fióküzlete közül veszít el kettőt, s ebbe tönkremegy.

- Úgy látom, tévedtem - mondta savanyúan Wels úr. - Azt hittem, megállapodunk. Fegyverszünetet kötünk - helyesbítette halvány, ádáz mosollyal. A súlyos testű Martin Oppermann udvariasan, behízelgően bizonygatta, esze ágában sincs azt hinni, hogy a tárgyalások kudarcba fulladtak. Bizonyos benne, hogy ha többször behatóan megtárgyalják az ügyet, megegyeznek.

Wels úr a vállát vonogatta. Bebeszélte magának, hogy az Oppermannok csődbe jutottak. Most kiderült, azok meg róla hiszik, hogy tönkrement. Őt jól akarják lakatni egy falattal és egyedül akarják felfalni az egész koncot. Komoran, dühösen távozott.

Csak nehogy elszámítsák magukat az urak, gondolta a liften lefelé menet. Nemcsak gondolta, halkan ki is mondta. A liftesfiú csodálkozva nézett a zord úrra.

Martin ülve maradt a tárgyalás után a nagy íróasztal mögött. Alighogy Wels elment, eltűnt arcáról az udvarias

mosoly, a bizakodás. Nem érte el célját. Csődöt vallott. Bosszúsan ült, elégedetlen volt magával.

Szobájába hívatta a cégvezetőket, Siegfried Briegert és Karl Theodor Hintzét. - Nu, dűlőre jutott a dühös gojjal? - rohanta meg rögtön, gyors köszönés után Siegfried Brieger. Az alacsony termetű, élénk, hatvanas évei elején járó, sovány, heves, feltűnően zsidó külsejű úr odahúzott magának egy széket közvetlenül a főnökei elé; nagy orra ide-oda szaglászott vastag, piszkosszürke bajusza fölött. Kari Theodor Hintze viszont, láthatóan helytelenítve kollégája illetlen sietségét, kimért távolságban, tartózkodóan állva maradt.

Karl Theodor Hintze mindent helytelenített, amit Brieger úr tett, és Brieger úr mindenen gúnyolódott, amit Karl Theodor Hintze tett. Karl Theodor Hintze a háború alatt annak a századnak a parancsnoka volt, amelyben Brieger közönséges népfelkelőként szolgált. Már akkor ugyanilyen viszony volt közöttük, és már akkor tudták, mennyire ragaszkodnak egymáshoz. Amikor később, a háború után az előkelő Hintze úrnak szarul ment a dolga, Brieger úr elhelyezte az Oppermann Bútorvállalatnál, ő tanította be a szívósan dolgozó, megbízható embert, s az gyorsan előrejutott.

Martin Oppermann tájékoztatta a két urat. Ismerték egymást mind a hárman, mindegyik mindegyiküket, a tárgyalás eredménye előrelátható volt: egyikük sem hitte, hogy Wels elfogadja az ajánlatot. Csupán a tárgyalás menete volt kétséges. Martin beszámolója után mindhárman tudták, okosabb lett volna, ha Brieger úr tárgyal Wels úrral.

Brieger még kevesebbet ajánlhatott volna Welsnek, mint Oppermann, és Wels mégis elégedetten távozott volna.

Nyilvánvaló volt, minek kell történnie. Meg kell mutatni Welsnek, hogy az Oppermann-üzleteket az ő segítsége nélkül is mentesíteni lehet a zsidó cég ódiuma alól. A tapasztalat majd engedékenyebbé teszi. A pillanatnyi politikai nyugalom a legjobb alkalom volt hozzá, hogy megtegyék a rég megfontolt kellő lépéseket.

Mindössze valamilyen semleges, gyanút nem keltő nevű részvénytársasággá kellett változtatni a zsidó Oppermann-céget. Más zsidó cégek jó tapasztalatokat szereztek az ilyen névváltoztatással. Előfordult, hogy olyan vevők, akik bojkottálni akartak egy bizonyos zsidó céget, ilyen anonim, nemzsidó részvénytársaságnál fedezték szükségleteiket, amely valójában a gyűlölt zsidó cég leányvállalata volt. Mivel Wels nem vett benne részt, az Oppermannok egyedül alapíthattak Német Bútorművek néven egy részvénytársaságot, és egyesíthették egyelőre e néven egyik berlini és egyik vidéki fiókjukat.

Ez gyakorlatilag könnyen megoldható, sikerrel kecsegtető, kézenfekvő megoldás volt. Mégis nagy elhatározásba került. Német Bútorművek, mi az? Semleges, általános, semmitmondó valami, mint egy vasúti kocsi. Az Oppermann Bútorvállalat viszont elválaszthatatlan Immanuel Oppermann portréjától, a súlyos, méltóságteljes Martintól, az élénk, nagyorrú Brieger úrtól. A berlin-steglitzi és a breslaui fióküzletek leválása Német Bútorművekként olyan érzés volt, mintha levágatnák a kezük vagy a lábuk egyik ujját.

De nem kénytelenek megtenni, hogy megmentsék az egészet? Kénytelenek.

Ha már döntöttek, gyorsan kellett cselekedniük. Martin majd értesíti a többi Oppermannt, és még ma érintkezésbe lép Mühlheim professzorral, az Oppermannok jogtanácsosával.

Amikor Martin magára maradt, mindkét karjával nehézkesen a szék karfájára támaszkodott, a válla megroggyant. Talán mégis tornáznia kellene minden reggel, ahogy a felesége tanácsolja. Negyvennyolc esztendő nem kor, de ha az ember nem vigyáz magára, két éven belül megöregszik. Gustav örvendetesen frissnek és fiatalnak látszott. Neki könnyű. Legalább huszonöt perc kell hozzá minden reggel, ha eredményesen akar tornázni. Honnan vegye ő, Martin ezt a huszonöt percet?

Kiegyenesedett, nagyot lélegzett, a postája után nyúlt. Nem, ez nem olyan fontos. Mindig azt tartotta, először a nehezet. Legelőször is értesítenie kell a testvéreit, Gustav-nak nem rontja el a mai napját. Amúgy is teljesen valószínűtlen, hogy kifogásai legyenek. Sóhajtani fog, tesz majd néhány általános, filozófiai jellegű megjegyzést, aztán aláírja. Edgarral még egyszerűbb. Legnehezebb Jacques Lavendellel, a sógorával, Klára Oppermann férjével lesz. Neki sem lesz ellenvetése, ellenkezőleg, a jártas üzletember már régóta sürgette a névváltoztatást. Csak éppen Jacques Lavendel olyan túlságosan szókimondó. Martinnak semmi kifogása, hogy valaki leplezetlenül kimondja a véleményét. Jacques Lavendel azonban kissé túlságosan egyenes.

Kéri, hogy hívják fel Edgar Oppermann professzort és Jacques Lavendelt. Oppermann professzor a klinikán van, jelenti a titkárnője. Természetes, mindig ott van. Meg fogják mondani neki, hogy hívja vissza Martint. Természetesen nem fogja visszahívni; túlságosan sok dolga van a klinikájával, és túl kevéssé érdekli az üzlet. Martin teljesítette vele szemben a kötelességét, mint mindig.

Most Jacques Lavendelt kapcsolják. Ő sohasem teketóriázik. Martin bevezető mondatai után kissé rekedt, barátságos hangján rögtön kijelenti, hogy szeretné személyesen megbeszélni vele az ügyet; közel laknak, s ha nincs ellene kifogása, ebéd után megjelenik a lakásán. Örömmel várja, feleli Martin. De nem örül. Martin legkedvesebb ideje az ebéd feleségével és fiával, s utána a rövid egyórás pihenő. Néha nem tudja elkerülni, hogy vendégeket bele ne vonjon; vannak ügyek, amelyeket jobban el lehet intézni otthon, mint az irodában. De nem szívesen teszi, ha meg kell tennie, el van rontva a napja.

Immanuel Oppermann álmos, ravasz, kedélyes szemével az unokájára néz. Az nem gondol rá, de érzi: csak másolat, már nem az eredeti.

Martin ma is pontosan két órakor érkezett haza az állatkerti negyedben, a Corneliusstrassén fekvő lakására, mint mindig. Zakót és gallért cserélt, különbséget kellett tennie magánélete és az üzlet között. Utána a télikertbe ment. A télikert nagy, reprezentatív és kissé banálisan berendezett szoba volt; Martin súlyt helyezett rá, hogy a lakásán is Oppermann-bútorok legyenek.

Feleségét és fiát élénk beszélgetésben találta. A tizenhét éves Berthold néha kissé szófukar volt, mint apja, s bár élénken és jól tudott beszélni, nem szívesen mondta el, ami a szívét nyomta. Martin örült, hogy ma beszédes kedvében találja.

Amikor Martin belépett, Liselotte félbeszakította a fiút. Magas nyakú ruhája fölött mosolyogva fordította felé nagy, sugárzó arcát. - Hogy vagy, drágám? - Köszönöm, jól - válaszolta Martin. - Halló, fiú!-val köszönt Bertholdnak, és ő is mosolygott. De Liselotte szürke, hosszúkás szeme megtanult a tizennyolc évi házasság alatt férje arcában olvasni. Martin nem szeretett családján belül üzleti ügyekről beszélni; Liselotte beszéd nélkül is tudta, hogy most, ma, fontos ügyleteket bonyolít le.

Asztalhoz ültek. Berthold izgatottan mesélt. A tizenhét éves fiú apjától örökölt húsos arcában anyja merész, szürke szeme ült. Már most majdnem akkora, mint az apja, fél fejjel túl fogja nőni. Iskolai eseményekről mesélt. Osztályfőnöke, dr. Heinzius, néhány napja autóbaleset áldozata lett, és most ideiglenesen Francois rektor, az intézet igazgatója tanította a hetedikben az elhunyt szaktárgyait, németet és történelmet. Mindkettő Berthold kedvenc tantárgya volt - akárcsak Gustav nagybátyja, ő is a könyveket és a sportot szerette -, és dr. Heinziusszal rendkívül jól megértették egymást. Most arról mesélt, hogy a kötetlen előadáshoz, amelyet az év folyamán minden hetedikesnek egyszer tartania kellett, dr. Heinzius különlegesen nehéz témát adott neki „A humanizmus és a huszadik század" címmel. Megengedik-e most, tisztelt tanára halála után, hogy megtartsa ezt az előadást? És megbirkózik-e a jóindulatú dr. Heinzius segítsége nélkül a „humanizmussal"? Francois rektor kijelentette, hogy személy szerint semmi kifogása a téma ellen, de nem akar

elébevágni az új osztályfőnök döntésének, aki alighanem már a következő héten átveszi a tanítást.

- Már sokfélét elképzeltem - mondta Berthold. - A humanizmus átkozottul nehéz probléma - bizonygatta töprengve, mély hangon. - Talán válassz mégis valamilyen kevésbé általános témát - tanácsolta Martin. - Talán egy modern íróról valamit - javasolta Liselotte, és szürke, hosszúkás szemével bátorító pillantást vetett fiára. Martin csodálkozott. Nem kényes az iskolában modern irodalomról beszélni? Martin és Liselotte lényegében rendszerint azonos véleményen volt, de Liselotte, a régi porosz hivatalnokcsaládból származó keresztény Ranzow lány, gyakran radikálisabb hangot ütött meg.

Martin témát változtatott. Elmesélte, hogy ebéd után eljön Jacques Lavendel. Ez gyorsan eltérítette Bertholdot a „humanizmustól". Talán most használhatja az autót. Apa fáradhatatlan üzletember, és egész nap ide-oda kocsikázik, Berthold nagyon ritkán kaphatja meg a kocsit. Nem szabad elszalasztania ilyen alkalmat. Kimehetne például a sachsendammi futballpályára tréningezni. Ez jó ürügy lenne. A móka mindenesetre elvinné azt a három órát, amit tulajdonképpen a „humanizmusra" szánt. Hülyeség. A „humanizmus" számára mindig kierőszakolhat időt, de ki tudja, mikor csikarhatja ki megint a kocsit.

Berthold tehát rögtön ebéd után elbúcsúzik a szüleitől. Telefonál iskolatársának, Kurt Baumann-nak, hogy találkozzanak a Hallisches Tornál, és menjenek ki együtt a sachsendammi sportpályára. Kurt Baumann nem lelkesedik az ötletért. Elromlott a rádió, szétszedte, rá akar jönni, mi baja, idő kell hozzá. Berthold azonban nem tágít. Valamilyen meglepetést emleget, és olyan diadalmas a hangja, hogy Kurt Baumann kitalálja, mi az, és felkiált: - Megkaptad a kocsit! Az iskoláját, csuda finom lesz! - Berthold Oppermann ugyanis jó pajtás, igazságos és korrekt, a matematikát ő másolja le Baumann füzetéről, viszont Baumann a német dolgozatot másolja le az övéről, és ha Franzke sofőr odaengedi a fiúkat a kormány mögé, akkor Berthold csak az út kétharmadán vezet, egyharmadát átengedi Kurt Baumann-nak.

Végre itt tartanak. Berthold ott ül Franzke sofőr mellett a kormánynál. Jóban van Franzke sofőrrel. Természetesen Franzkénak is akad rossz napja, és nem mindig lehet vele beszélni. De Berthold rögtön látja, hogy ma lehet, és biztosan odaengedi a kormányhoz, annak ellenére, hogy tizennyolc éven alulinak nem szabad vezetni. Lázasan várja, hogy végre a külső kerületekbe érjenek. De férfiatlan volna elárulni türelmetlenségét. Ezért komoly férfibeszélgetést folytat Augusttal a gazdasági és politikai helyzetről. August Franzke és a fiú jól megértik egymást. Amikor azután Franzke csakugyan odaengedi Kurt Baumannt a kormányhoz, és Berthold tétlenül ül a hátsó ülésen, hirtelen eszébe jut egy dr. Heinzius temetése után történt apróság. Autóval mehetett ki a távoleső temetőbe, és visszafelé magával hozta Kurt Baumannt, és unokatestvérét, Heinrich Lavendelt. Őt nagyon meghatotta a borús, szürke erdei temető Stahnsdorfban, és a temetés. A másik kettőt azonban már most, öt perccel dr. Heinzius temetése után jóval inkább látszott érdekelni az autó, mint az elhunyt, és elsősorban az, hogy odaengedi-e őket végre Franzke sofőr a tilalom ellenére a kormányhoz. Berthold nem értette, hogy tudták a pajtásai ilyen gyorsan lerázni magukról az imént átélteket. Mialatt Kurt Baumann a kormánynál ült, ez még most is zavarba ejtette, és eltöprengett felette.

De amikor átvehette a kormányt, minden gondolat kiröppent a fejéből, és benne és körülötte nem maradt egyéb, mint Délnyugat-Berlin forgalma.

A Corneliusstrassén eközben Jacques Lavendel urat várják. Liselotte asszony örül neki. Tudja, hogy Jacques sógor nem éppen Martin szíve szerint való. Nem örült, hogy a húga, Klára Oppermann éppen ehhez a lengyel származású úrhoz ment férjhez. Jacques kétségtelenül kiváló üzletember, vagyonos, nagy élettapasztalata van, mindig szolgálatkész. De nincs érzéke a formaságokhoz, az ünnepélyességhez, a méltóságteljességhez. Nem mintha hangos vagy erőszakos volna. Csak kertelés nélkül néven nevezi a kellemetlen dolgokat, és Martint ingerli, hogy ha valaki becsületről, méltóságról és hasonlókról beszél, Jacques csendesen, barátságosan mosolyog.

Liselottét nem ingerli. Neki tetszik Jacques sógor. Liselotte a szigorú Ranzow családból származik. Magas címet viselő, de sovány fizetésű apja az élet hiányzó külső kellemetességeit előkelő gondolkodással és szigorú életmóddal pótolta. Az akkor huszonkét éves Liselotte Ranzow örült, hogy a stettini atyai ház szigorú szokásait felcserélheti az Oppermannok szabad életmódjával, és minden úton-módon bátorította a szófukar, esetlen, szerelmes fiatal Martint.

- Várjuk meg a kávéval Jacques-ot? - kérdezte, és ahogy mosolygott, hosszúkás, szép formájú szájából elővillantak

nagy fogai. Látta, hogy Martin habozik, egyedül maradjon-e Jacques-kal, vagy megkérje őt, maradjon velük. - Fontos megbeszélnivalód van vele? - kérdezte egyenesen.

Martin töprengett. Ő és Liselotte jó pajtások. Magától értetődően még ma közli vele a fióküzletek névváltoztatásáról szóló határozatot. Nem lesz könnyű. Eddig ritkán kellett kellemetlen dolgokat közölnie. Talán az a legokosabb, ha egyszerre mondja meg neki és Jacques-nak. - Szeretném, ha velünk maradnál - mondta.

Azután Jacques Lavendel ott ült közöttük. Apró, mélyen ülő szeme okosan, barátságosan nézett rájuk széles homloka alól, tömött, vörösesszőke bajusza ellentétben állt ritkás hajával, halk, rekedt hangja idegesítette Martin Oppermannt, mint mindig.

Mialatt Martin beszámolt, Jacques félig lehunyta a szemét, kezét összekulcsolta mellénye fölött, féloldalra hajtotta a fejét, az arca meg se rebbent, mozdulatlanul, látszólag érdeklődés nélkül hallgatta. Martin jobban szerette volna, ha félbeszakítja, és kérdéseket tesz fel; de nem szakította félbe. Akkor is hallgatott, amikor Martin befejezte. Liselotte feszült érdeklődéssel nézett Jacques Lavendelre. Inkább kíváncsi volt, mint levert. Bármennyire örült is Martin, hogy Liselottét nem sújtotta le jobban a hír, mégis keserűen gondolta: nem veszi komolyan. Nem veszi komolyan a dolgomat. Csak vesződöm, és nem kapok érte köszönetet. Jacques állhatatosan hallgatott, míg Martin végül megkérdezte: - Nos, mi a véleménye, Jacques? - Jó, jó - mondta Jacques Lavendel, és bólogatott. - Mondom, rendben van. Csak kár, hogy nem csináltátok meg már régen. És még inkább kár, hogy nem fejeztétek be, és nem vettétek be ezt a Welset.

Martin Oppermann ismerte a történetet, és bosszankodott. Liselotte is hallotta már egyszer, de másodszor is érdeklődéssel hallgatta.

Martin elővette a cvikkerét, törölgette, megint eltette. - Elvégre nem hajíthatjuk utána az Oppermann-üzleteket

mondta, és barna szeme már egyáltalán nem hatott álmosnak. - Jó, jó - csillapította Jacques -, hiszen mondom, hogy jól tettétek. Egyébként ha csakugyan amerikai pénzt akartok kapni a dologhoz, vállalom: úgy elintézem egy hét alatt, hogy senki sem támadhat többé benneteket. És senki sem beszélhet ,,utánahajítás"-ról - mosolygott.

Már többször mérlegelték azt a gondolatot, hogy az Oppermann Bútorvállalatot átruházzák Jacques Lavendelre, aki idejében megszerezte az amerikai állampolgárságot, de különféle okokból elvetették. Martin most furcsa módon nem valamelyik tárgyilagos indokra hivatkozott a sok közül, hanem elfogultan, meglehetősen rosszindulatúan így szólt:

A két fióküzlet Német Bútorművekké alakítása azért mégsem volt olyan egyszerű. Tömegével merültek fel részletkérdések; Jacques Lavendel sok hasznos tanácsot adott. Martin kénytelen volt bevallani, hogy Jacques a találékonyabb. Megköszönte, Jacques felállt, hosszú, erőteljes kéz-rázással búcsúzott. - Én is szívből köszönöm - mondta erős, mély hangján nyomatékkal Liselotte.

Gustav Oppermann délelőtt dr. Frischlinnel dolgozott. A sovány, magas, csúnya bőrű és ritka hajú dr. Klaus Frischlin jómódú családból származott, és eredetileg művészettörténetet tanult; rajongott tanulmányaiért, és arról álmodozott, hogy megszerzi az egyetemi magántanári címet. Azután a pénze elolvadt, és szánalmasan éhezett; Gustav Oppermann akkor szedte fel, amikor már egyetlen pókhálóvékony öltönyön, egy pár lyukas talpú cipőn, s az El Grecónak nevezett Theotokopulosz festőről írott rendkívül alapos tanulmányán kívül nem volt egyebe. Hogy munkát szerezzen neki, létrehozott az Oppermann Bútorvállalatnál egy művészeti osztályt, és kinevezte osztályvezetőnek. A maga rámenős optimista módján eleinte arról álmodozott, hogy az Oppermann Bútorvállalat ilyen kerülőúton majd híveket szerez a modern berendezési tárgyaknak, csőbútoroknak, Bauhaus-stílusú bútoroknak és efféléknek. De félig mulatva, félig elkeseredve nemsokára látnia kellett, hogy a művészeti osztály leteszi a fegyvert a robusztus kispolgári Oppermann-vevőkör igényei előtt. Klaus Frischlin szívósan, furfangosan és eredménytelenül még mindig megpróbálta becsempészni különböző hátsó kapukon át a maga kifinomult ízlését. Gustav derülten és meghatottan figyelte. Szerette az állhatatos embert, és gyakran elhívta a lakására magántitkárnak, tudományos munkatársnak.

Mint minden szerdán, ma is magához kérette Frischlint. Eredetileg a Lessing-biográfián akart dolgozni. De nem hívja ki a sors rosszindulatát, ha éppen ma ezzel foglalkozik? Tehát abbahagyta és nekilátott, hogy ehelyett némileg időrendben áttekintse saját életét. Nem éppen ma reggel tűnt fel neki, hogy milyen nehezen igazodik el az életében? Az ötvenedik születésnap a legmegfelelőbb nap hozzá, hogy erén a téren kissé rendet csináljon.

Gustav jól kiismerte magát a tizennyolcadik és tizenkilencedik század sok alakjának életrajzában. Volt gyakorlata hozzá, hogy felismerje, melyik élményük döntő. Furcsa, milyen nehezen tudta most eldönteni, mi volt saját sorsában fontos, mi nem. Emellett sok izgalmas dolgot élt át, saját sorsát és mindenki sorsát, háborút és forradalmat. De mi az, ami igazán megváltoztatta? Szorongva látta, mennyi minden pergett le róla. A rostálás idegessé tette.

Hirtelen abbahagyta. Mosolygott. - Kedves Frischlin - mondta -, vegyen elő, kérem, egy levelezőlapot, diktálni szeretnék. - Diktált: - Tisztelt uram! Jegyezze meg élete hátralevő részére: „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük." - Őszinte tisztelője, Gustav Oppermann. - Szép mondás - vélte Klaus Frischlin. - Ugye? - válaszolta Gustav. -A Talmudból van. - Kinek címezzem? - kérdezte Frischlin. Gustav Oppermann fiatalosan, huncutul mosolygott. - írja: - mondotta - Dr. Gustav Oppermann-nak, Berlin-Dahlem, Max-Reger-Strasse 8.

E levelezőlap diktálásától eltekintve a délelőtt terméketlen maradt, és Gustav örült, amikor elfogadható indokot talált, hogy félbeszakíthassa a munkát. Az indok kellemes formában, barátnője, Sybil Rauch alakjában érkezett. Igen, Sybil Rauch futott be apró, mulatságos, kimustrált kocsiján. Kissé fontoskodott, mint mindig. Gustav elébement a kapuhoz. Sybil nem törődött Schlüter, az inas jelenlétével, aki kaput akart nyitni, felágaskodott, és hűvös ajkával homlokon csókolta Gustavot. Ez nem ment egészen egyszerűen, mert a hóna alatt nagy csomagot szorongatott, születésnapi ajándékát.

Az ajándékról kiderült, hogy egy ódon óra. Az óralap fölött egy mozgó szem volt, úgynevezett „Isten szeme", amely másodpercenként egyre jobbra-balra vándorolt. Gustav már régóta gondolt rá, hogy egy ilyen órát állít a dolgozószobájába, mintegy állandó figyelmeztetésnek, hogy rendszeres munkára intse őt, a kissé rendszertelent. De nehéz volt a szobába illő óraházat találni.

Örült, hogy Sybil felkutatta a megfelelőt. Zajosan, kedvesen, szeretetre méltóan megköszöni neki. Titokban kissé csalódott. Nem kritika ez, ha Sybil állítja be a szobájába az ide-oda vándorló szemet, hogy ellenőrizze őt? Nem engedi, hogy ez az elutasító érzés gondolattá formálódjék benne. Inkább tovább fecseg, kedvesen, jókedvűen. De Sybil ajándéka megint önkéntelenül felébresztette benne azt a szunnyadó érzést, amit sohasem akar felszínre engedni, tudniillik azt, hogy noha mindkettőjükben megvan a jóakarat, hogy teljesen összetartozzanak, Sybil mindig csak élete perifériáján marad.

Sybil eközben az öreg Oppermann arcképe előtt áll. Tudja, mennyire ragaszkodik Gustav a képhez, örül, hogy most már itt van, szakértő szavakkal dicséri, milyen jól mutat a dolgozószobában. Tüzetesen szemügyre veszi a képet, szokása szerint mérlegeli a ravasz, kedélyes, boldog embert. - Minden jól összeillik - mondja végül -, a festő, az ember és kora, és ide is jól illik. Vajon hogy érezné ma magát ez az Immanuel Oppermann? - kérdezte eltűnődve.

Nem volt sem ostoba, sem távoleső megjegyzés. Érdemes volt elgondolkodni rajta, hogy állná meg a helyét ma egy Immanuel-féle ember. Gustavot mégis bántotta kissé Sybil-nek ez a megjegyzése is.

Igen, az a kor, amelyben Immanuel Oppermann élt, letűnt, annak ellenére, hogy Gustav számára még nagyon eleven volt. Milyen jelentéktelennek látszottak a gondjai, milyen egyszerűnek a problémái, milyen simán, lassan, unalmasan telt el a mai átlagember életéhez képest az olyan élet, mint Immanuel Oppermanné. Sybil megjegyzése természetesen ártatlan volt, szinte tolakodóan támadt fel benne a kép előtt. A férfi igazságtalanul mégis úgy érezte, mintha ellene irányulna. Az óra ketyegett, „Isten szeme" ide-oda vándorolt, és nézte, hogy használják fel az időt. Sybil az elporladt férfi arcképe előtt állt. Gustavban megint felébredt az az érzés, hogy henyél, a ma reggeli apró, kellemetlen, zavaró érzés, az üresség érzete.

Örült, amikor Schlüter jelentette, hogy tálalva van. Vidám ebéd lett. Gustav Oppermann értett valamit a jó konyhához. Sybil Rauchnak rengeteg mulatságos ötlete volt, és tetszetősen és egyénien tudta előadni. Délnémet kiejtése kellemesen csengett Gustav fülébe. Ötvenéves volt és nagyon fiatal. Ragyogott.

Amikor aztán az ebéd végére még barátja, Arthur Mühlheim professzor, és vele Friedrich Wilhelm Gutwetter, a novellista is megérkezett, tökéletesen boldog lett. A két vendég igazi kiegészítője volt Gustavnak és Sybilnek.

Az alacsony, élénk Arthur Mühlheim vidám, okos, ráncos arcú úr volt, Gustavnál néhány évvel idősebb, az egyik legjobb berlini jogász, száz tréfára készen mindig izgett-mozgott, s hasonló hajlamai voltak, mint Gustavnak. Mindketten ugyanannak a klubnak a tagjai voltak, ugyanazokat a könyveket, ugyanazokat a nőket szerették. Arthur Mühlheimet amellett a politika is érdekelte, Gustav Oppermannt a sport, így mindig bőségesen akadt témájuk egymás számára. Mühlheim egy nagy láda Gustav születési évével azonos évjáratú válogatott konyakot és pálinkát küldött; véleménye szerint jóleső, ha az ember saját magával egyidős italokat iszik.

Friedrich Wilhelm Gutwetter hatvan körüli, alacsony úr volt, nagyon ápolt, feltűnően ódivatú ruhát viselt, nyugodt arcában óriási gyermekszemek ültek; rendkívül gondosan csiszolt történeteket írt, amelyeket nagyon kevesen olvastak és értékeltek, viszont a kritika az egekig magasztalta. Azokban a ritka pillanatokban, amikor Gustavot bosszantotta élete tevékeny üressége, azzal vigasztalta magát, hogy nem élt hiába, mert támogatta Gutwettert. Tény, hogy Gustav támogatása nélkül Gutwetter keserű nélkülözések között élt volna.

Friedrich Wilhelm Gutwetter csendesen és barátságosan ült ott, nagy szemével tiszteletteljesen és sóvárogva nézett Sybilre, sokszor nem értette meg Mühlheim szapora vicceit, és meg kellett neki magyarázni, és lassú, általános jellegű költői észrevételeket vetett a többiek hangos, jókedvű beszélgetésébe.

Ajándékot hozott a barátjának, de csak húsz vagy harminc perc múlva beszélt róla; a többiek gyors beszéde és Sybil látványa teljesen elfeledtette vele. Szóval tárgyalt dr. Dorpmann-nal, a Minerva kiadó, a kiadója főnökével. Beszélt vele a Lessing-biográfiáról. Dr. Dorpmann a kiadók szokása szerint kitérő választ akart adni, de ő, Gutwetter nem tágított. Ott tart a dolog, hogy halálbiztos, olyan biztos, mint a lélek és a feltámadás, hogy a Minerva kiadja a Lessing-életrajzot. Nyugodt, halk hangon mesélt, és csendesen és rendkívül kedvesen nézett barátjára.

- Mit jelent az, hogy olyan biztos, mint a lélek és a feltámadás? - kérdezte Mühlheim. - Százszázalékig bizonyos benne, vagy százszázalékig bizonytalan - Bizonyos vagyok benne, teljesen bizonyos - válaszolta rendíthetetlenül kedvesen Gutwetter.

De nem volt könnyű megérteniük egymást, mert Gustav nagy zajjal felugrott, megragadta a csendes, terebélyes Gutwetter vállát, megrázta, és hangos örömrivalgás közben hátba vágta.

Amikor később Gutwetter úr egyedül maradt Sybillel, nyugodt, derűs hangján nyíltszívűen így szólt: - Milyen könnyű boldoggá tenni az embereket. Biográfia. Ugyan, mi egy biográfia? Mintha egyéb is számítana, mint az alkotó munka. Itt meg valaki kotorászik a szemétben, az úgynevezett valóságban, a múltban, és boldog. Micsoda gyermek a mi Gustav barátunk! - Sybil tűnődve nézett a nagy, világos gyermekszemekbe. Friedrich Wilhelm Gutwetter az egyik legjobb német stilisztának számított, sokak szemében a legjobbnak. Sybil, aki lelkiismeretesen gyötrődött apró elbeszéléseivel, megkérte, segítsen neki egy mondatnál, amivel nem boldogul. Gutwetter jó tanáccsal szolgált. Örvendezve, tiszteletteljesen nézett a tanulékony tanítványra.

Gustav azonban csordultig telt jókedvvel, pompásnak látta a világot, körös-körül mindenkivel jót akart tenni. Részletesen elmondta Schlüternek, az inasnak is az örömhírt, amit Friedrich Wilhelm Gutwetter hozott. Boldog volt.

Amikor megérkeztek az első vendégek, és egymás mellett állva kényszeredetten beszélgettek, Gustav félt, hogy nem lesz kellemes este. Kockázatos dolog volt ennyire különböző embereket összehozni. De éppen azt érezte életmódjában vonzónak, hogy szervesen vegyítse a nem összetartozó dolgokat. Ő akarta, makacsul ragaszkodott hozzá, hogy ezen az estén mindenkit maga köré gyűjtsön, aki fontos neki, a családját, az urakat a cégtől, barátait a Bibliofil Egyesületből, a Színész Klubból, sportkörökből, a nőismerőseit. Most vacsora után örömmel látta, hogy a gondosan összeállított menü, a finom, könnyű fogások feloldották az elkülönülést, a korábbi merevség felengedett.

Húsz vendége kedélyesen beszélgető álló és ülő csoportokba verődött, de úgy, hogy egyik csoport sem szigetelődött el teljesen a másiktól. Politikáról beszélgettek, ezt most sajnos sohasem lehetett elkerülni. A legfesztelenebb Jacques Lavendel volt, mint mindig. Szélesen, lustán hátradőlt a legkényelmesebb fotelban, félig lehunyta ravaszkás, jóindulatú szemét, és elnéző gúnnyal hallgatta, ahogy Karl Theodor Hintze mindenestül elítélte a náci mozgalmat. Hintze cégvezető szerint a mozgalom minden híve fajankó vagy csaló volt. Jacques Lavendel úr széles arcán ingerlően türelmes mosoly ült. - Nem igazságos az emberekkel, kedves Hintze úr - mondta barátságos, rekedt hangján, fejét csóválva. - Ennek a pártnak éppen az az ereje, hogy elutasítja az értelmet, és az ösztönökre apellál. Intelligencia és akaraterő kell hozzá, hogy ezt ilyen következetesen keresztülvigyék, mint ezek a fickók. Az urak értenek a vevőikhez, mint minden jó üzletember. Az árujuk silány, de kapós. A propagandájuk pedig, én mondom önnek, first-class. Ne becsülje le a Führert, Hintze úr. Az Oppermann Bútorvállalat boldog lehetne ilyen propagandafőnökkel.

Jacques Lavendel úr nem beszélt hangosan, rekedt hangja mégis, nagy hűhó nélkül is figyelmet keltett. De nem óhajtottak egyetérteni vele. Itt, Gustav Oppermann kultúrált szobáiban nem voltak hajlandóak elismerni, hogy olyan bárgyú dolognak, mint a náci mozgalom, komoly esélyei lehetnek. A falak mentén ott álltak Gustav Oppermann könyvei, könyvtár és dolgozószoba szépen egymásba nyúlt, Immanuel Oppermann arcképe ravaszul, jóindulatúan, kísértetiesen valószerűen nézett az összegyűltekre. Felfegyverkezve a kor tudásával, több százados ízléssel telve, tekintélyes bankszámlával a hátuk mögött, szilárd talajon álltak. Mosolyogtak rajta, hogy a megszelídített háziállat, a kispolgár most azzal fenyegetődzik, hogy újból farkassá lesz.

Siegfried Brieger, az élénk cégvezető vicceket mesélt a Führerről és a mozgalomról. A Führer nem német, hanem osztrák, mozgalma Ausztria bosszúja a németektől elszenvedett 1866-os vereségért. Nem képtelenség törvénybe foglalni az antiszemitizmust? Hogy akarják megállapítani, ki zsidó, ki nem? - Rólam természetesen kitalálhatják - mondta kedélyesen Brieger úr, nagy orrára célozva. - De nem asszimilálódott-e annyira a német zsidók többsége, hogy igazán csak tőlük függ, zsidónak vallják-e magukat, vagy sem? Ismerik egyébként az öreg Dessauer bankárról szóló anekdotát? Dessauer úrnak túl zsidósan cseng a neve. Megváltoztatja. Kijelenti: mától kezdve már nem Dessauer úr, hanem Dessoir úr vagyok. Kohn úr találkozik a villamoson Dessoir úrral. - Jó napot, Dessauer úr - mondja. Mire Dessoir úr így szól: - Bocsásson meg, Kohn úr, engem most Dessoirnak hívnak. - Pardon, Dessoir úr - mondja Kohn úr. Két perccel később megint Dessauer úrnak szólítja. - Bocsásson meg: Dessoir - javítja ki nyomatékkal Dessoir úr. - Pardon, pardon - mentegetődzik buzgón Kohn úr. A két úr leszáll a villamosról, egy darabig együtt mennek. Néhány lépés után Kohn úr megkérdi: - Nem tudja, Dessoir úr, merre van a legközelebbi pissauer?

Jacques Lavendel úrnak tetszett az anekdota. Friedrich Wilhelm Gutwetter, a költő, először nem értette meg, megismételtette, egész nyugodt arca felderült, mosolygott. - Egyébként ez az úr - Lavendel úrra mutatott - egyszerű szavakkal kifejezte, mi kényszeríti ezen a szélességi fokon kitörésre az embert. A józan ész uralma összeroppan. A logika ízléstelen máza eltűnik. Olyan korszak sejlik fel, amelyben a nagy, parciálisan túlfejlett ember-állat visszatalál saját magához. Ez a nemzetiszocialista mozgalom értelme. Nem boldogok, hogy ezt megélhetik? - Nyugodtan körbefordította a fejét, amelyben ragyogó gyermekszemek ültek, hatalmas nyakkendője eltakarta mellénye kivágását, ódivatú öltözékében bölcs papnak hatott. Mosolyogtak a költőn. Ő évezredekben gondolkodott. Nekik itt rövidebb távon kellett gondolkodniuk, években, hónapokban, s akkor a náci mozgalom egyes-egyedül a militaristák és a feudalisták által szított, homályos kispolgári ösztönökre spekuláló, otromba agitációnak látszott. Annak látta a cinikus Mühlheim professzor, aki frivolul és okosan tréfálkozott felette, annak látták okos kereskedőkre jellemző óvatosságuk ellenére az Oppermannok, annak látták a hölgyek, Caroline Theiss és Ellen Rosendorff. Míg az egyik vendég hirtelen meg nem törte az este kellemes hangulatát, s amit Jacques Lavendel kedélyes-óvatosan, Friedrich Wilhelm Gutwetter pedig költői absztrakcióval fejezett ki, azt bosszantóan józan hétköznapi nyelvre nem fordította. Ruth Oppermann volt, a tizenhét éves lány, aki egész este hallgatott, s most hirtelen kitört: - Ti mindent tudtok, mindent olyan okosan megmagyaráztok, olyan nagyszerű elméleteitek vannak! Mások semmit se tudnak, de fütyülnek rá, hogy az elméletük ostoba és teli van ellentmondással. Egyvalamit azonban tudnak: pontosan tudják, hogy mit akarnak. Ők cselekednek, csinálnak valamit. Én mondom nektek, Jacques bácsi és Martin bácsi, meg fogják csinálni, és átejtenek benneteket. - Ott állt, kicsit esetlenül, kék ruhája csúnyán csüngött rajta, anyja, Gina Oppermann nem értett az öltözködéshez, fekete haja rendetlennek hatott, noha gondosan meg volt fésülve. De nagy szeme indulatosan, határozottan szikrázott olajbarna arcában, beszéde nem gyermeki fecsegés volt.

A többiek abbahagyták a beszélgetést, amikor befejezte, teljes csend volt, csak az óra hangos ketyegése hallatszott: önkéntelenül odanéztek, és látták, ahogy „Isten szeme" jobbról balra, balról jobbra vándorol. Edgar Oppermann professzor, az orvos, kissé gúnyosan, de büszkén mosolygott heves lányára. Gina Oppermann, az anyja, egy jelentéktelen kis asszony pedig elragadtatva nézett Ruthra. Ruth az apjára üt, egyszer biztosan valamilyen nagy ember lesz belőle, olyan, mint az apja, a nagy orvos. Egészen más, mint a többi lány. Csak két dolog érdekli: a politika és az orvostudomány. Cionista, már tűrhetően beszél héberül. Berlinben, Londonban, Jeruzsálemben fog tanulni, s ha kész orvos lesz, Palesztinában telepedik le.

Gustav Oppermann kedveli unokahúgát, Ruthot. Sokszor joviálisan mulat a cionizmusán, de helyesli, hogy Oppermann családban ilyen árnyalat is legyen. Ha nem volna olyan heves, olyan türelmetlen, hiányozna valami, ami lényeges. Fanatizmusa kimondottan megszépíti. Elég fiatal hozzá, hogy megbocsássák neki az extravaganciáját.

A csinos, szőke, hegyes orrú Caroline Theiss jól szórakozott a buzgó, csúnya lányon. De Ellen Rosendorff nem mosolygott. Furcsa embereket hívott itt össze Gustav Oppermann. A magas, karcsú, sötétbőrű, hosszúkás szemű Ellen Rosendorff a Vörös-Fehér teniszklubból ismeri Gustav Oppermannt. Szereti a társaságot, a sportot, a flörtöt; sznob modora ingerlő ellentétben áll bibliai külsejével. Éles nyelve van, szereti az apró, rosszindulatú vicceket. Ő az egyik fiatal zsidólány, akivel a trónörökös flörtöl, és városszerte ismert, mit mondott, amikor a herceg utolsó pillanatban került el magavezette autóján egy karambolt: - Óvatosan vezessen, Monsieur. Képzelje el, hogy egyetlen, felismerhetetlen tömegben fekszünk az összetört kocsi alatt. Még rágondolni is rossz: zsidó testrészek a Potsdami Mauzóleumban, és Hohenzollern maradványok a weissensee-i zsidótemetőben. - Gustav Oppermann-nal is majdnem mindig így társalog, nem szoktak egyébről beszélgetni, csak azokról a jelentéktelen apróságokról, amiről általában a gazdag, tétlen berliniek. Ennek ellenére futó rokonszenvnél több fűzi össze kettőjüket. Gustav tudja, Ellen sznob modora csak védekező álarc, valójában mélabús, szenved mozgalmasan üres élete miatt. És Ellen is tudja, hogy Gustav-nak hasonló tulajdonságai vannak, csak mélyebben elásva, és nem akar tudomást venni róluk. Most Ruth Oppermannra néz, komolyan, kíváncsian. Ha valaki nem sajnálná a fáradságot, könnyen mondén berlini nővé tudná változtatni Ruth Oppermannt, de a mondén berlini nőkből a legtöbb esetben nem lehetne Ruth Oppermannt faragni.

Edgar Oppermann professzor, az orvos, François-val, a Lujza Királynő Gimnázium rektorával beszélgetett. Edgar kissé testes volt, mint minden Oppermann, de ruganyos és sötétszőke, mosolygott a fajelméletek otromba önkényeskedésein. Hány vérpróbát vettek, hány koponyát megmértek, mennyi hajat megvizsgáltak, mindig eredménytelenül. Edgar Oppermann élénken, egyáltalán nem oktatóan, sebes kézmozdulatokkal beszélt; könnyű keze volt, kevésbé húsos, mint a többi Oppermanné, a nagy orvos keze. - Sohasem vettem észre - fejezte be mosolyogva -, hogy egy úgynevezett árja gégéje másképp reagált volna bizonyos ingerekre, mint egy szemita torka. - Ő nem volt zsidó, sem keresztény, sem szemita, sem árja, gégész volt, tudós, olyan biztos a dolgában, hogy még csak megvetést, haragot vagy részvétet sem érzett a fajelmélet teoretikusai iránt.

François rektor élénken helyeselt. Ő is elsősorban tudós volt, filológus. A német irodalom szenvedélyes szerelmese, a Bibliofil Egyesület sok éves tagjaként jó barátságban állt Gustav Oppermann-nal. Amióta a történelmet ismerjük az emberi természet nem változott, jelentette ki. Catilina mozgalmát tanulmányozva például, elbámul az ember, hogy látszólag mennyire hasonlít a náci mozgalomra. Pontosan ugyanazok az eszközök: szavalókórusok, féktelen uszító beszédek, gátlástalan agitáció, a legrosszabb dilettantizmus. - Remélhetőleg közöttünk is akad hamarosan egy Cicero - mondotta befejezésül. A sovány, halvány, rózsaszín arcú, vastag, keret nélküli pápaszemet viselő, ápolt, fehér kecskeszakállas úr nem túlságosan gyorsan, nem is túlságosan lassan, szép kacskaringós, nyomdakész mondatokban, folyékonyan beszélt. Bizonyára szívesebben foglalkozott volna a könyvtár köteteivel, mint a körülötte csevegőkkel. De a könyveknél is gyakrabban sandított egy erőteljes, széles, sötét selyemruhás hölgy, a felesége felé. Szigorú felügyelet alatt áll: ha François-né egy pillanatra elveszíti a szeme elől, a következőben bizonyosan újból megtalálja. Nincs könnyű dolga a férjével. Mindig kicsúszik a száján valami, mindig kifecsegi, amit gondol. Kétségtelen, a politikai helyzet pillanatnyilag nyugodtnak látszik, de François-né nem bízik a békében. Mindenhol akadnak stréber kollégák, akik hegyezik a fülüket, és eszükbe vésnek minden elcsípett szót. Ha egyszer hatalomra kerülnek a nácik, egy mai óvatlan kijelentés az állásába meg a kenyerébe kerülhet. Mi lesz akkor belőle és három gyermekükből? A tanulmányáért - „Az antik hexameterek hatása Klopstock szóhasználatára" - senki sem fog nekik még annyit sem fizetni, hogy kenyérre teljék. De ilyen megfontolásokról ez a könnyelmű ember még hallani sem akar. Mindig azt hiszi, ha valaki be tudja bizonyítani, amit mond, akkor minden rendben van. És ha ő megmagyarázza neki, hogy manapság nem az a fontos, igazat állít-e valaki, s eközben kissé drasztikus lesz, akkor szelíden bosszankodva, türelmesen az égre néz. „Viharfelhőcskének" nevezi őt. Ó, nem érti, hogy csak miatta gyötrődik; semmi érzéke a gyakorlati élethez. François-né összeszorítja a száját, az arca elsötétül. François rektor rásandított, és megijedve azonnal elnézett. Viharfelhőcske, gondolta.

Francois a Lujza Királynő Gimnázium rektora volt, ennek a gimnáziumnak a hetedik osztályába járt Martin fia, Berthold. Martin odalépett hozzá. Liberális nézetű úrnak ismerte Francois-t, akivel lehet beszélni. Hát igen, ismerte be Francois, a legtöbb gimnáziumban most nincsenek könnyű helyzetben a zsidó diákok. De ő eddig távol tudta tartani intézetétől a politikát. Most persze be akarnak osztani hozzá egy tilsiti tanárt, akitől kissé fél. Elhallgatott, mert a felesége ránézett, noha nemigen hallhatta, hogy mit mond.

Jacques Lavendel eközben tovább magyarázta sógornőjének, Liselottének, és feleségének, Klárának a maga elméletét. Klára, mint valamennyi Oppermann, széles és zömök volt. Nagy feje, sötétszőke haja és súlyos homloka volt, úgy festett, mint aki higgadt, makacs és nem ostoba. Amikor annak idején elhatározta, hogy férjhez megy a kelet-európai származású Jacques Lavendelhez, mindannyian lebeszélték róla. De ő a fejébe vette. Éppen az vonzotta, ami a többieket zavarta, akik neveletlenségnek tartották, hogy mindig kimondja, amit józan ésszel gondol, vonzotta jóindulatú agyafúrtsága, minden tulajdonsága. Klára keveset beszélt, de határozott nézetei voltak, s ha fontos volt, keresztül is vitte a nézeteit. Most is szótlanul, mosolygó helyesléssel hallgatta, amit Jacques neki és a sógornőjének, Liselottének fejtegetett. Tudniillik azt, hogy mindig évekig, néha évtizedekig nézték, hogy növekszik egy-egy veszedelmes mozgalom, anélkül hogy levonták volna a szükséges következtetéseket. Legnagyobb meglepetésére azt látta a történelemből, hogy a veszélyben levők mindig csak későn gondoltak rá, hogy biztos helyre meneküljenek. Fene vigye el, miért volt annyi francia arisztokrata olyan szamár, hogy bevárta, amíg a forradalom rajta üt, mikor ma már minden diák tudja, hogy Rousseau és Voltaire írásaiból már évtizedekkel előbb pontosan tudniuk kellett volna, mi következik.

Martin Oppermann nézte a két asszonyt, akik figyelmesen és jól szórakozva hallgatták Jacques Lavendelt. Liselotte nagy arca hosszúkás, szürke szemével kétszeresen világosnak hatott sógornője súlyos, széles feje mellett. Üdén és virágzóan ült ott, nyaka fehéren, nagyon fiatalosan emelkedett ki fekete ruhája kicsiny kivágásából. Nagy fogait kivillantva gyorsan felé mosolygott, de rögtön újból Jacques Lavendel felé fordult. Martin kissé féltékeny volt sógorára. Csendes szemrehányásnak érezte azt a módot, ahogyan Liselotte Jacques-nak helyeselt. Ismeri ezeknek a kelet-európai zsidóknak az erejét, gátlástalan életszomját. Pozitív tulajdonságok, kétségtelen: de nem irtózik az asszony Jacques átható, rekedt hangjától? Ez a rekedtség még a háborúból származik, amikor egy golyó a torkát horzsolta. Elismeri, hogy ez sajnálatos, de emiatt nem rokonszenvesebb. Legalábbis neki nem. Természetesen kellemesebb, hogy Liselotte kedveli Jacques-ot, mintha esetleg megbotránkozna rajta. Lehet jobb házasságot elképzelni, mint az övék? Talán azért, mert annyira ügyel rá, hogy szétválassza a magánéletét és az üzletet. A Corneliusstrassén nem beszél a Gertraudtenstrasséról. Miért is érdekelné Liselottét, hogy ő harminchat vagy negyvenhárom márkáért ad el egy széket? Azért kár, hogy nem érdekli. Örvendetesen hűvösen fogadta az Oppermann-fióküzletek Német Bútorművekké alakulásáról szóló hírt. Mégis kár.

Edgar fivére is érzéketlenül fogadta a dolgot. Gustavot mélyebben fogja érinteni, mint Edgárt, Jacques-ot, Liselottét. Áldás, hogy annyi más érdekli, ami elvonja a figyelmét. Gustav igazán szeretetre méltó. Biztosan csak azért hívta meg a két cégvezetőt, hogy neki, Martinnak a kedvébe járjon. Gustavnak minden könnyen megy, szerencsés ember.

Martin nem irigyli a szerencséjét. Szerencsét és dicsőséget kíván szívből Edgárnak is. Van, akinek nem ilyen könnyű. Jó, legyen ő, Martin, akinek nehezebb. Előveszi a cvikkerét, törülgeti, visszateszi. Hirtelen forró érzelmek tolulnak fel benne, odamegy Gustavhoz, lágyan megérinti a karját, átvezeti Klárához és Jacques Lavendelhez. Utána ugyanígy odaviszi Edgart is.

Ott ülnek az Oppermann testvérek egymás mellett, szélesen, szilárdan. Viharos idők járnak, őket is érte néhány zápor, de kibírják, szilárdan állnak a lábukon. Ők és az öreg Immanuel arcképe összetartoznak, megállhatnak a kép előtt, nem halványították el a színeit. Kivívták a maguk helyét ebben az országban, jó helyet, de jól meg is fizettek érte. Most szilárdan, elégedetten, nyugodtan ülnek itt.

A többiek észrevették a családi együttest, leváltak róluk, úgyhogy az Oppermann testvérek magukra maradtak.

Legjobban Brieger cégvezetőnek tetszett ez a hangsúlyozott családiasság. Neki mindenféle összetartás tetszett. - Összetartás - mondta Mühlheim professzornak -, ez a fontos. Mi zsidók, szerencsére összetartunk. Mint a majmok. Ezért nem is lehet semmi bajunk. Ledobhatnak bennünket százszor is a fáról, valamelyikünk megint felmászik, a többiek, mint a majmok, belekapaszkodnak a farkába, és ő megint felhúz. - Emilie Francois asszony teljes szívéből irigyelte az Oppermannok feleségeit férjük családi érzése miatt. Bizonyos, hogy közülük egyik sem kockáztat meg semmilyen óvatlan kijelentést, nem veszélyezteti a feleségét meg a gyermekét. Ruth Oppermann nagy szemével áthatóan nagybátyjára nézett. Aki ilyen világosan érzi a családi összetartó erőt, azzal bizonyosan meg tudja végül értetni annak a nagyobb közösségnek az összetartó erejét is, amelybe beleszületett.

Sybil Rauch is az Oppermann testvéreket nézte. Soványan és határozottan állt ott, magas, akaratos gyermeki homloka alól haragosan, dacosan pillantott rájuk, senki sem mondhatta volna, hogy André Greid festménye karikatúra. Furcsa ötlet Gustavtól, hogy ilyen családi jelenetet játszik a barátai előtt. Szentimentális. Nyárspolgári. Gustav korához képest fiatal, fiatalos a külseje is, szereti őt, és ő is szereti Gustavot. Gustav segít neki, megérti sok ügyét, nem is tudja, hogy jönne ki nélküle. De most látszik, hogy valójában mégiscsak öreg, szentimentális zsidó. Átnézett Friedrich Wilhelm Gutwetter felé, méregette. Gustav tízszer olyan okos, tízszer olyan jól ismeri a világot. De a nagyszemű, ódivatú öltözékében egyszerre nevetséges és megható költő teljesen egyféle fából van faragva. Gustavnál minden sokféle, széthasadt, különböző rétegekből áll. Itt a családja, a tudománya, a sportja, vonzalma iránta, a háttérben furcsa szerelme egy bizonyos Anna iránt; melyik az igazi Gustav?

Gustav maga tökéletesen boldog volt. Ivott, nem túl sokat, ezt sohasem tette, de ahhoz eleget, hogy emelkedett hangulatban érezze magát; csak az a kár, hogy a többiek nem látták, milyen tökéletesen és fenntartás nélkül boldog. Hogy örült a nőknek, a barátainak, a családjának, a házának, azt végül is mindenki megérthette. Hogy örült a könyveknek, annak, hogy támogatta Gutwettert, a költőt, hogy öröme telt a Lessing-biográfiában, azt megérthették néhányan. De az abból fakadó boldogságot, hogy mindezt egyesítette, hogy mindez az övé volt, ezt a boldogságot legfeljebb Mühlheim és Francois értette meg.

De ha már a többiek nem is érthették meg, ki akart tenni magáért, olyan boldoggá akarta tenni őket, amennyire csak lehet. Elhatározta, hogy megkínálja őket azzal a konyakkal, amelyet Mühlheim professzor küldött neki, azzal a konyakkal, amelyet saját születési évében, 1882-ben égettek.

Schlüter behozta az üveget, egy óriási palackot, és a nagy hasas poharakat. De csak így egyszerűen nem ihattak. Kari Theodor Hintze cégvezető adott a formaságokra. Szégyen lenne ilyen fenséges italt, mint ez a pompás illatú, régi francia konyak, néhány illő bevezető szó nélkül csak úgy leönteni a torkukon. Általános csend közepette, recsegő parancsnoki hangján katonás szavakkal kívánt az Oppermann testvéreknek és az Oppermann cégnek még sok évtizedig a jelenlegihez hasonló virágzást és fejlődést, úgyszólván fellendülést. Csak ezután ittak.

 

Sybil Rauch elment a többiekkel. Mint mindig, ma is tréfálkoztak apró, kimustrált kocsiján. Később, amikor a többiek már eltűntek, visszament. Megígérte Gustavnak, hogy egy ideig még vele marad.

A szoba teli volt füsttel. Schlüter és Berta lefeküdt, a kisegítő személyzet eltávozott. Kiléptek a kerti teraszra. Nagyon hideg volt, a holdat párafátyol fedte, a grunewaldi fenyők mereven, mozdulatlanul álltak. Sybil meglepődött,

mennyire megváltozott a táj, Gustav azonban minden változatban meghittnek érezte.

Gustav megborzongott a hidegtől. Visszamentek, hamar lefeküdtek. A férfi mellén Sybil keskeny, hosszú fejével, fáradtan, boldogan feküdt. Ásítva, elégedetten, negyedszer mesélte el Sybilnek, milyen boldog, hogy a Lessing-biográfia szerződése a következő évre feladatot ad neki.

Sybil ébren feküdt. Mivel még hajnal előtt haza akart menni, nem volt érdemes elaludnia. Kíváncsian, részvétlenül, idegenül nézte az alvó férfit. Csakugyan bebeszéli magának, hogy a Lessing-biográfia „feladat"? A Lessing-biográfia vastag kötet lesz. Friedrich Wilhelm Gutwetternek egy vékony kötete van: „A fehér civilizáció kilátásai." Sybil Rauch megvetően lebiggyesztette a száját, mint egy neveletlen gyerek.

Felkelt, kissé dideregve, halkan felöltözött, Gustav aludt.

Átment a dolgozószobába, otthagyta a kézitáskáját. Az íróasztalon mindenféle teleírt papír hevert. Sybil kíváncsi lány volt. Kotorászni kezdett. Talált egy levelezőlapot: - Tisztelt uram! Jegyezze meg élete hátralevő részére: „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük." Őszinte tisztelője, Gustav Oppermann. - Sybil megnézte a címzést és az aláírást, még egyszer elolvasta a lapot, mosolygott. Szórakoztató úr az ő Gustav barátja, sok jó mondást ismer. Gondosan ugyanolyan rendetlenséget teremtett az iratok között, amilyen eredetileg volt.

Apró, nyitott, ütött-kopott kocsiján hazament a hideg éjszakában. Gustav barátja kétségtelenül a beérkezettek közé tartozik. Ma látni lehetett, ahogy kiállítást rendezett mindabból, ami gazdaggá és boldoggá tette. Sybil Rauch okos, szkeptikus lány volt, önmaga iránt is szkeptikus, nem becsülte túl tehetségét. Tudta, kedves, apró történetei csiszoltabbak az átlagos írásoknál, nem vette félvállról a dolgát, egyéni hangja volt. De titkon arra vágyott, hogy egy nagyobb művet írjon, egy nagy, epikus művet, a kor tükrét, regényt. „Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezzük." Jegyezze meg magának, hölgyem. Jegyezd meg, Sybil.

Barátja valószínűleg be tudja majd fejezni a Lessingbiográfiát. Sybil csendesen, rosszindulatúan mosolygott. Nem irigyelte.

A Lujza Királynő Gimnázium hetedik osztályában a matematika és a német óra közötti ötperces szünetben izgat ottan vitatkoztak a diákok. A hivatalos szervek eldöntötték, hogy ki legyen az oly sajnálatosan elhunyt dr. Heinzius utóda, s a választás végérvényesen dr. Bernd Vogelsangra, a tilsiti gimnázium eddigi tanárára esett, arra az emberre, akiről Francois rektor Gustav Oppermann születésnapján úgy nyilatkozott, hogy kissé fél tőle. A diákok mohón várták új osztályfőnöküket, sok függött attól, hogy milyen vágású ember az új tanár. A berlini fiúknak általában kapóra jött egy-egy vidéki tanár, kezdettől fölényben érezték vele szemben magukat. Mit tudhat egy tilsiti tanár az életről? Van ott talán sportpalota, földalatti, stadion, tempelhofi repülőtér, Luna Park, Friedrichstrasse? A diákok ráadásul már azt is tudták, hogy dr. Vogelsang nacionalista hírében áll. A Lujza Királynő Gimnáziumban, a szelíd, liberális Francois rektor idején nem volt népszerű a nacionalizmus.

Kurt Baumann századszor mesélt el egy esetet a Frigyes Császár Gimnáziumból. Ott ügyesen megtanították kesztyűbe dudálni a fiúk Schultes nacionalista tanárt. Ahogy nekikezdett a süket dumának, csukott szájjal zümmögni kezdtek. Napokig gyakorolták, úgyhogy az erős zúgás elnyomta a tanár hangját, és a fiúk arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Schultes tanár először azt hitte, hogy egy repülőgép okozza a zajt. Megerősítették hitében. De amikor a repülőgép rendszeresen megjelent, ahogy húzni kezdte a fiúk előtt a hazafias mézesmadzagot, bajt szimatolt. Csakhogy a fiúk hallgattak. Igyekeztek tőlük telhetően felfedezni a zaj okát, ezer feltevésbe bocsátkoztak. Talán a központi fűtés, a vízvezeték, vagy a pincében dolgoznak. Kínpadra feszítették a tanár urat. A nacionalista Schultes tanár ideges, érzékeny úr volt. Amikor negyedszer is elkezdődött a zúgás, könnyekre fakadt, a fal felé fordult. Persze, amikor később a rektori hivatal vette kézbe a vizsgálatot, az osztály nacionalistái nem hallgattak, és a főkolomposokat megbüntették. Mindamellett amit a fiúk a Frigyes Császár Gimnáziumban elértek, az már valami. Ez a módszer a Lujza Királynő Gimnáziumban is használható, ha a tilsiti úr megpróbálna valakit nyúzni.

Heinrich Lavendel úgy vélte, hogy ez a módszer nem használható. Fent ült a pad tetején, zömöken, szőkén, a lábait lóbálva, mintha tornázna. Bár eléggé alacsony volt, egészségesebbnek, izmosabbnak látszott, mint legtöbb pajtása. A többiek majdnem mind sápadtak voltak, szoba-színűek; Heinrich finom bőre üde és barna volt, ráérő idejében mindig a szabadban tornázott. Érdeklődve nézegette fel-le járó lábai hegyét, óvatosan így szólt: - Nem, ez semmit se ér. Először és másodszor talán hat, harmadszorra elkapnak. - Hát akkor mi használ? - kérdezte Kurt Baumann, kissé megsértődve. Heinrich Lavendel abbahagyta lábai lóbálását, körülnézett, kinyitotta nagyon piros száját, végül széles vállát megvonva könnyedén odavetette: - A passzív rezisztencia, öregem. Ez az egyetlen, ami meredek.

Berthold töprengve nézett merész szürke szemével unokatestvérére, Heinrich Lavendelre. Könnyű neki. Először is amerikai, beszéd közben néha még mindig önkéntelenül kiskorában beleidegződött angol szavakat is használ, másodszor az osztály futballcsapatának kapusaként pótolhatatlan, ez két olyan tény, amely feltétlenül hatással van egy nacionalista tanárra. Számára, Berthold számára nehezebb az ügy. Nemcsak azért, mert az új ember németet és történelmet tanít, Berthold kedvenc tárgyait, hanem mert elsősorban tőle függ, megtarthatja-e kedves előadását a „humanizmusról".

Werner Rittersteg körül csoport képződött. Hat vagy hét fiú, az osztály nacionalistái. Eddig nem volt könnyű dolguk, most kezdődik az ő korszakuk. Összedugják a fejüket. Sugdolódzás, kacagás, fontoskodó arcok. Vogelsang tanár az Ifjú Sasok birodalmi vezetőségének tagja. Ez nagy dolog. Az Ifjú Sasok titkos ifjúsági szövetség, amely körül csupa titokzatosság és kaland lebeg. Vérszerződést kötnek, titkos vészbíróságuk van: aki a legcsekélyebbet is elárulja határozataikból, kegyetlenül megbüntetik. Szörnyen izgalmas az egész. Vogelsang tanár biztosan bevon majd valakit.

Dr. Bemd Vogelsang eközben Francois rektor irodájában

ül. Katonásan ül, nem támaszkodik hátra, szőke pelyhekkel borított vöröses kezét combjához szorítja, halványkék szemét rendületlenül François-ra szegezi, igyekszik minél kevesebb szögletes mozdulattal beérni. François rektor önkéntelenül a kardot keresi az új főtanár oldalán. Bernd Vogelsang nem magas, kétszeres erővel feszít, hogy pótolja a daliás külső hiányát. Arcának felső és alsó felét búzaszőke bajuszka választja el, jobb arcát hosszú forradás osztja ketté, haját délceg választék.

Amikor két nappal ezelőtt bemutatkozó látogatást tett François rektornál, akkor sem tett rá az intézet kedvező benyomást. Amit eddig látott, megerősítette borús sejtelmeit. Az iskola személyzetéből mindössze egyetlen személy tetszett neki: Mellenthin pedellus. Az vigyázzban állt az új tanár előtt. - Hol szolgált? - kérdezte Bernd Vogelsang. - A kilencvennégyeseknél - válaszolta Mellenthin pedellus -, három sebesülés. - Helyes - felelte Vogelsang. De ez volt eddig az egyetlen pozitívum. Ez a pipogya fráter ez a François rektor teljesen ebek harmincadjára juttatta ezt a gimnáziumot. Jó, hogy most végre ő, Bernd Vogelsang idekerült, hogy fellendítse a boltot.

François rektor barátságosan mosolygott fehér kecskeszakálla fölött, François-né meghagyta, hogy legyen óvatos, mutatkozzék jó színben az új tanár előtt. Könnyűvé nem tette ezt az Új Ember François úrnak. A szaggatott beszédmodor, a kimért, cikornyás, emellett homályos szóképzés, az elcsépelt vezércikk-kifejezések mélységes ellenszenvet keltettek benne.

Az Új Ember lökésszerűen egy szép, régi márvány mellszobor felé fordult, egy csúnya, nagyon okos fej, François-Marie Arouet Voltaire, az író és a tudós feje felé. - Tetszik önnek a mellszobor, kolléga úr? - kérdezte a rektor udvariasan. - A másik jobban - jelentette ki leplezetlenül az Új Ember széles, nyekergő keletporosz kiejtéssel, a szemközti sarok felé, egy másik rút férfi mellszobrára, von Hohenzollern Frigyes porosz író és király fejére mutatva. - Megértem, rektor úr - folytatta -, miért állította szembe a nagy királlyal ellentétét. Itt a lélek embere, teljes nagyságában, amott az ész bestiája teljes szánalmasságában. Éppen ez az ellentét emeli ki a német ember méltóságát. De, bocsásson meg, rektor úr, őszintén bevallom önnek, én kellemetlenül érezném magam, ha ennek a franciának a torz képe egész nap a szemem előtt kellene legyen. - Francois rektor erőltetett udvariassággal még mindig mosolygott. Nehezére esett kapcsolatot teremtenie az új tanárral. - Azt hiszem - mondta -, itt az ideje, hogy bemutassam az osztályának.

A diákok felálltak, amikor a két úr belépett. Francois rektor mondott néhány mondatot, többet beszélt az elhunyt dr. Heinziusról, mint dr. Vogelsangról. Fellélegzett, amikor becsukta az ajtót az Új Ember és maga között.

Dr. Vogelsang a rektor beszéde alatt feszes vigyázzban állt, mellét kidomborítva, halványkék szemét mereven a földre szegezve. Most leült, mosolygott, erőlködött, hogy barátságos legyen. - Na, fiúk - mondta -, nézzük csak, hogy jövünk ki egymással. Mutassátok meg, mit tudtok. - A legtöbb diáknak nem tetszett első pillantásra az új osztályfőnök. Nem értékelték a magas gallért, a görcsös feszességet. A legsötétebb vidék, gondolták. De első szavai nem voltak ügyetlenek, ez a hang nem volt rossz a hetedik osztályban.

Vogelsang számára kapóra jött, hogy éppen Grabbe Hermannsschlacht-ját olvasták, a tizenkilencedik század első felében élt félklasszikus író nyers, gondolatilag szegényes, de őszinte, vad érzésekkel teli, helyenként nagyon szemléletes darabját. A Hermannsschlacht a németek nagyszerű belépése a történelembe, a németek első nagy győzelme az idegenek felett Bernd Vogelsang kedvenc témája volt. Összehasonlította Grabbe, Klopstock, Kleist Hermann költészetét. Kevés kérdést tett fel, vaktában beszélt. Nem az az ember volt, aki a finomságokat kedveli, nem tartotta fontosnak az árnyalatokat, mint az elhunyt dr. Heinzius, lelkesedését próbálta átültetni a fiúkba. Alkalomadtán a diákokat is szóhoz engedte. Pajtáskodó hangot ütött meg, először ki akarta puhatolni, általában mennyire foglalkoztak hazafias költészettel. Az egyik fiú megemlítette Kleist vad himnuszát, a Germánia gyermekeihez-t - Nagyszerű költemény - jött tűzbe Vogelsang. Kívülről tudta a verset, idézett néhány sort az idegenek elleni tébolyult gyűlöletből:

 

Minden rétet, minden síkot csontjaik borítsanak, rókák, hollók hulladékát, emésszék fel a halak!

 

Hullagátat a Rajnába, csonton törjön meg az ár, zúduljon a pfalzi tájra, így szülessen új határ!

 

Ahogy a vadász vidáman csörtet a farkas nyomában - Üsd agyon! A Végítélet

úgyse kérdi, hogy mi végett!¹

¹ Zsigmond Gyuláné fordítása.

 

Vogelsang elragadtatva harsogta el a gyűlölet sorait. A jobb arcát kettészelő heg kivörösödött, egyébként azonban egész kétfelé osztott arca lárvaszerűen merev maradt, amíg magas gallérja és fehéresszőke bajuszkája közül a szavak peregtek. Széles keletporosz tájszólásban furcsán hatott a vers. Az egész ember kissé nevetséges volt. De a berlini fiataloknak jó fülük van hozzá, hogy mi őszinte és mi erőltetett. A hetedik osztály diákjai jól érezték, hogy bármilyen mulatságosan fest is ott elöl ez az ember, szívből beszél. Nem nevettek, inkább meglepetve, kíváncsian néztek rá, a tanárukra.

Amikor megszólalt a csengő, Bernd Vogelsangnak az volt a benyomása: győzelem az egész vonalon. Megbirkózott egy liberális, lázadó szellemű berlini gimnázium hetedik osztályával. Francois rektor, a pipogya fráter csodálkozni fog. Kétségtelen, hogy az osztályt már kikezdte a berlini intellektualizmus bomlasztó mérge. De Bernd Vogelsang teli van bizakodással: majd csak eligazítja a dolgot.

A következő negyedórás szünetben magához hívja azt a két diákot, akiknek a legközelebbi vitaelőadást kell tartaniuk. A beszéd fontosabb, mint az írás, a nácik Führerének ez a tétele szent a szemében, nagyon komolyan veszi a vitaelőadásokat. Az első diákkal könnyen megértik egymást.

Az a Níebelungokról akar beszélni, a következő témáról: Mit tanulhat a mai ember a Niebelungok és Attila király harcából? - Bon - mondja Vogelsang sokat tanulhat.

De mit akar ez a másik, ez a szürkeszemű? A humanizmus és a huszadik század? - Szemügyre veszi a szürkeszeműt. Magas, feltűnő fickó, fekete haja és szürke szeme nem illik össze. Lehet, hogy Berlinben jóvágásúnak számít az ilyen fiú, de menetelés közben kirí. - Hogyan, kérem? - kérdezi dr. Vogelsang. - A humanizmus és a huszadik század? Hogy lehet ilyen óriási témát egy szűk óra alatt termékenyen megvitatni? - Dr. Heinzius adott némi útbaigazítást - mondja szerényen Berthold, lehalkítva szép, férfiasan mély hangját. - Csodálom, hogy az elődöm hozzájárult ilyen általános témához - folytatja dr. Vogelsang, a hangja éles, nyekergő, harcias. Berthold hallgat. Mit mondjon erre? Dr. Heinzius, aki bizonyára tudott volna rá egyet s mást felelni, a stahnsdorfi erdei temetőben nyugszik, ő maga dobott egy marék rögöt a koporsójára, nem tud neki segíteni. - Régóta foglalkozik vele? - kérdezi tovább a nyekergő hang. - Nagyjából készen vagyok az előadással - válaszolta Berthold. - Hiszen a következő héten kellett volna megtartanom - fűzi hozzá szinte mentegetődzve.

- Sajnálom - mondja Vogelsang, egyébként nagyon udvariasan. - Nem szeretem az ilyen általános témákat. Elvi okokból nem engedélyezhetem. - Berthold összeszedi magát, de nem tudja meggátolni, hogy húsos arca kissé meg ne ránduljon. Vogelsang némi megelégedéssel veszi észre. Hogy ezt elrejtse, megismételi: - Sajnálom, hogy olyan sok fáradságot ölt bele. Azonban: principiis obsta.² Hiszen végül is minden munka saját magában hordozza jutalmát.

Berthold csakugyan elsápadt kissé. De a másiknak igaza van, egy szűk óra alatt csakugyan nemigen lehet megbirkózni a humanizmussal. Ez a Vogelsang nem rokonszenves Bertholdnak, de legény a talpán, azt megmutatta az órán. - Milyen témát javasolna ön nekem, doktor úr? - kérdi. A hangja rekedt.

 

²      Itt: csírájában fojtsd el a bajt

ellenség tüstént elárulja magát a hozzáértők előtt. Humanizmus és huszadik század. Mindig nagy szavak mögé bújnak.

Mi a véleménye például erről a témáról: Mit jelent számunkra, mai emberek számára Hermann, a német? Vogelsang tanár mozdulatlanul ül a katedra előtt, szemét mereven a fiúra szegezi. Hipnotizálni akar?, gondolja az. Hermann, a német. Azaz Hermann, a keruszk,³ az ember. Egyébként nekem nyolc, hogy Hermann, a keruszk, vagy Hermann, a német. Nekem ez nem fekszik. Erőlködve néz

a tanár két részre osztott arcára, éles választékára, merev, halványkék szemébe, magas gallérjára. Nekem ez nem fekszik. Nem sokra becsülöm. De ha nemet mondok, biztos gyávaságnak veszi. A humanizmus túl általános neki. Hermann, a német. Csak provokálni akar. Világos, öregem. Azt mondom, még meggondolom. Erre azt fogja válaszolni: Csak gondolja meg, fiam, és úgy fog hangzani, mintha azt mondaná: te lógós! Lógós vagyok?

-      Rendben van - válaszolja Berthold.

Jóformán még el sem hangzott, máris szeretné visszaszívni. Azt kellett volna mondania: meggondolom. Ezt is akarta mondani. De most már késő. - Helyes – ismeri el Vogelsang. Ma jó napja van, ebből a beszélgetésből is győztesként került ki.

 

³Germán törzs

 

Amikor a legközelebbi szünetben a többiek megkérdezték, hogy boldogult az új osztályfőnökkel, Berthold szűkszavú maradt. - Olyan félig-meddig. Majd meglátjuk. - Többet nem mondott.

Hazafelé egy jó darabon együtt szokott menni Heinrich Lavendellel.

A két fiú könyveit és füzeteit a kormányhoz szíjazva fél kézzel egymás vállára támaszkodva egymás mellett biciklizett, de időnként szétválasztotta őket a forgalom.

Berthold küszködött a témájával. Nagy harc volt az egész, dr. Vogelsang az ellenség. Vogelsangnak sikerült megválasztania a csatateret, a nap és a szél az ő pártján állt, jobban ismerte a terepet, mint Berthold. Vogelsang agyafúrt volt, Berthold bátor és szívós.

Töprengve ült a témájával foglalkozó könyvek, Tacitus, Mommsen, Dessau előtt. Igazán véghez vitt valamit ez a keruszk Hermann? Átkozottul keveset használt neki a győzelem. Két évvel később a rómaiak már újból a Rajnánál álltak; a három elvesztett légiós sasból kettőt visszaszereztek. Gyarmati háború volt az egész, olyan bokszerlázadás féle, amivel a rómaiak hamar elbántak. A rómaiak győzelme után Hermannt saját honfitársai ütötték agyon; apósa a császári páholyból nézte, ahogy a rómaiak diadalmasan felvezették Hermann feleségét és fiát.

Mit jelent számunkra Hermann, a német? Általánosságokkal Berthold semmit sem ért. Képeket akart, valami kézzelfoghatót. A csata. Három légió. Egy légió kerek hatezer ember, a trénnel és a tartozékokkal együtt tíz-húszezer. Mocsarak, erdők. Olyasféle lehetett, mint Tannenbergnél. Szekérvár, gomolygó köd. A németek elsősorban a római jogászokra vadásztak, összegyűjtötték őket, hogy később válogatott kínok között öljék meg. A németek úgy vélték, olvasta Berthold Seeck német nacionalista történész művében, hogy a közjog az egyéni becsület ellen irányul. Nem akartak semmiféle jogot. Ez volt a felkelés fő oka.

Tudni kéne, hogy nézett ki Hermann. Erre Berthold tüstént rájött. Gyakran és erőlködve megpróbált róla képet alkotni magában. A teutoburgi erdőben az emlékmű egy nagy talpazat, rajta egy lélektelen szobor, abból nem jön ki semmi. - Öregem - mondta neki Heinrich Lavendel -, buta nem volt a te Hermannod. Másféle eszük lehetett a boyok-nak, mint nekünk. Olyan indián eszük. Ravasz volt, az egyszer biztos. - Bizonyára olyan északi furfang volt benne, amiről most annyit beszélnek, töprengett Berthold. Dr. Vogelsangban is van.

Berthold nem aludt éjjel, ez mostanában gyakran előfordult, csak a kis olvasólámpát gyújtotta fel. A tapéta mintája halványan csillogott, egy lecsüngő indán ülő képzeletbeli madár, százszor ugyanaz. Ha félig lehunyta a szemét, a madár hasának vonala a lecsüngő inda vonalával együtt egy arc körvonalának látszott. Megvan: ez Hermann arca. Széles homlok, lapos orr, nagy száj, rövid, de erős áll. Berthold mosolygott. Most megvolt az embere. Most dr. Vogelsang fölé kerekedett. Megelégedetten elaludt.

Heinrich Lavendelen kívül Berthold eddig senkinek sem beszélt a nehézségeiről. Hallgatagsága mostantól kezdve az ellenkezőjébe fordult. Csak a szülei előtt hallgatott továbbra is. Látták ők jól, hogy a fiú feldúlt, de tapasztalatból tudták, ha kérdezik, csak megmakacsolja magát. Ezért kivárták, amíg magától kinyitja a száját.

De sok más emberrel beszélt Berthold, és sokféle véleményt hallott. Ott volt például az életben jártas Franzke sofőr. Neki egyáltalán nem jelentett problémát a teutoburgi erdőben lezajlott csata. - Tiszta ügy, cimbora - döntötte el.

Berthold ennél a józan értelmezésnél sokkal rokonszenvesebbnek érezte Joachim bácsi véleményét. Berthold tisztelte és szerette Joachim Ranzowot, anyja fivérét. Ranzow, a magas, sovány, ápolt, kimért modorú és beszédű miniszteri osztályfőnök azzal nyerte meg a fiú szívét, hogy felnőttként kezelte. Joachim bácsi romantikusan fogta fel Hermann, a német problémáját. Berthold nem egészen értette, de mély benyomást tett rá. - Tudod, fiam - mondta Joachim bácsi, és hosszú kezével óvatosan erős pálinkát töltött neki -, az, hogy a dolog rosszul végződött, semmit sem bizonyít. „Ez csak az utat kérdezi, / az a helyes utat, / s ekképp kitűnik pontosan, / ki szolga, ki szabad."

Hermann-nak igaza volt. Csak a felkelés és a későbbi vereség értette meg a germánokkal, hogy kicsodák, ezáltal kristályosodtak ki, váltak önmagukká. E felkelés nélkül sohasem léptek volna be a történelembe, beleolvadtak volna a többi népbe. Csak Hermann által kaptak nevet, miatta vannak itt. És egyes-egyedül a név, a dicsőség számít. Nem érdekes, milyen volt az igazi Caesar, a Caesar-legenda az, ami él.

Szóval, ha Berthold jól értette, akkor mégsem kizárólag Hermann igazi arca a lényeg, hanem fontos a teutoburgi erdőben álló szobor arca is. Tehát nem elég, hogy most már tudja, milyen volt Hermann arca. Ez összezavarta. Még messze volt a céltól. Egy alkalmi beszélgetés unokanővérével, Ruth Oppermann-nal nem segített leegyszerűsíteni a dolgokat. Ruth Oppermann leereszkedően kezelte, mint téves elképzelések között felnőtt kisfiút. De még fiatal, okvetlenül sikerül majd megszabadítania előítéleteitől, megmagyaráznia neki az igazságot, amely olyan egyszerű. Igyekezett tőle telhetően megmenteni. Berthold mindig bosszankodott, ha az indulatos, csúnya lányt látta. Mégis egyre újból kereste az alkalmat, hogy vitatkozhasson vele. Kétségtelen, hogy a logikája nagyon gyenge lábon állt, de célja illett hozzá, egyéniség volt, igazi volt.

Ruth Oppermann szerint Hermann cselekedete az egyetlen lehetséges cselekedet volt. Azt tette, amit néhány évszázaddal előbb a makkabeusok, fellázadt az elnyomók ellen, kikergette őket az országból. Mi mást kellene az elnyomókkal kezdeni.

Ahogy ott állt, olajbarna arccal, szikrázó szemekkel, kissé kócosan, mint mindig, Bertholdnak azokra a germán asszonyokra kellett gondolnia, akik férjükkel együtt harcba szálltak, hogy megvédjék a szekérvárat. Ezek a német asszonyok magától értetődően szőkék voltak, világosbőrűek, kékszeműek; de valószínűleg az ő hajuk is kissé kócos volt, a szemük nagy és vad, egész külsejük valószínűleg ugyanilyen.

Ruth unokanővérének igaza volt, Joachim bácsinak igaza volt, Berthold maga csodálta Hermannt. Pusztán az volt zavaró, hogy sajnos, Jacques Lavendel bácsinak is igaza volt, hogy Hermann győzedelmeskedése mellett a végén csakugyan semmi se jött ki az egészből.

Egyébként az ellenség, Vogelsang tanár, a Berthold előadása előtti hetekben kifogástalanul viselkedett. Bernd Vogelsang semmit sem akart elsietni. A Lujza Királynő Gimnázium veszélyes terep volt, óvatosan, északi furfanggal kellett eljárnia. Vogelsang minden diákban ellenfelet szimatolt, mindegyiket kipuhatolta. Az egész hetedik osztályból egyelőre csak két diákot talált méltónak arra, hogy felvegyék az Ifjú Sasok soraiba, Max Webert és Werner Rittersteget.

A sápadt, pattanásos bőrű, csipogó hangú Werner Rittersteg a legmagasabb volt a hetedik osztályban. Pajtásai" Langalétának nevezték. Dr. Vogelsangot kezdettől bámulta. Olyan kutyahűséggel meredt kidülledt szemével az új tanárra, hogy annak rögtön feltűnt. Bernd Vogelsang értékelte, ha valaki vakon alávetette magát a tekintélynek, az ő szemében ez a férfihűséget jelentette. Rittersteg diákot méltónak találta rá, hogy felvegyék az Ifjú Sasok közé.

Werner Rittersteg jómódú szülők egyetlen gyermeke volt, akik nagy embert szerettek volna csinálni a fiukból, de az magassága ellenére eddig sohasem tűnt ki a többiek közül. Közepes képességei, lassú gondolkodása miatt Heinzius tanár alatt nem sokra vitte. Élete első nagy sikere volt, hogy felvették az Ifjú Sasok közé. Keskeny melle kidagadt, öt szemelte ki dr. Vogelsang, a többieket egyetlen kivétellel elutasította.

Az Ifjú Sasok, vérszerződésük, furcsa, titkos szertartásaik, a vészbíróságuk körül lebegő titokzatosság vitathatatlanul nagyon vonzotta a többi gimnazistát, úgyhogy irigyelték Webert és Rittersteget. Még a józan Heinrich Lavendel is azt mondta, amikor kettőjük felvételéről hallott: - Lucky dogs.⁴

A Langaléta nagyon szerette volna, ha Heinrich Lavendel nem elégszik meg ezzel a felkiáltással. Éppen erre a pajtására szeretett volna nagyobb hatást tenni. Irigyelte és csodálta erejét, fürgeségét, ahogy kurta, zömök teste ide-oda lendült, fordult, pattant. Szünet nélkül esetlenül versengett Heinrich rokonszenvéért. Tiszteletére még angolul is tanult. De amikor egy szép napon ezzel köszöntötte: - How are you, old fellow?⁵ Heinrich hűvös

⁴      Szerencsés flótások

⁵      Hogy vagy, öregem?

 

 

maradt. Rittersteget bántotta, hogy még nagy sikere sem változtatott semmit hűvösségén.

A két Ifjú Sas kinevezésétől eltekintve semmiféle szenzáció sem történt a hetedik osztályban. A gimnazisták gyorsan kiegyeztek első nacionalista osztályfőnökükkel. Nem kedvelték különösen, de különösebben népszerűtlen sem volt, olyan tanár volt, mint a többi, nem izgatták tovább magukat miatta. Heinrich Lavendel tüneményes futball-teljesítményei hamarosan megint érdekesebbek lettek, mint dr. Vogelsang alkalomadtán elhangzó nacionalista kijelentései.

François rektor is megnyugodott. Szelíden, nyugodtan ült a nagy rektorátusi szobában Voltaire és Nagy Frigyes mellszobra között. Már majdnem három hét telt el, és semmilyen incidens sem történt. Csupán egyetlenegy dolog aggasztotta: Vogelsang úr szörnyű stílusa, a katonás, papír- és vezércikkízű új német nacionalista nyelv. Este, lefekvéshez készülődve, miközben az ágya szélén ülve gondosan lehúzta nadrágtartóját, siránkozott a feleségének: - Mindent elront, amit a fiúknál elértem. A gondolkodás és a beszéd egy és ugyanaz. Hét éven át iparkodtunk a fiúkat becsületes, tiszta német nyelvre tanítani. Erre a minisztérium rájuk szabadítja ezt a teutont. Egy újszülött koponyája tetszés szerint formálható, akár hosszúra, akár szélesre. Vajon elég szilárd már a fiúk német nyelvtudása, hogy ez a görcsös, nyakatekert stílus ne legyen rájuk hatással? Borzasztó lenne, ha a fiúk úgy kerülnének ki az életbe, hogy nem tudnák világosan kifejezni a világos fogalmakat. - Barátságos szeme aggódva nézett a keret nélküli pápaszem vastag üvege mögül. - Most nem ez a fontos, Alfréd - jelentette ki határozottan François-né. - Örülj, hogy eddig jól kijöttél vele. Manapság nem lehet az ember eléggé óvatos.

Mellenthin pedellus felesége csalódott volt. Férje kijelentései után azt várta, hogy az új tanár azonnal kitűnik valamilyen nagy tettel. De Mellenthin pedellust nem lehetett jó véleményétől ilyen gyorsan eltéríteni. - A tannenbergi csatát sem vívták meg egy nap alatt - mondta. - Ebből még lesz valaki - jelentette ki nyomatékkal. Mellenthinné megnyugodott, és továbbadta férje véleményét; mert Mellenthinnek jó orra volt, és két nappal előbb mindenféle szelet megszimatolt.

Markus Wolfsohn úr, az Uppermann Bútorvállalat Potsdamer-Strassén levő fióküzletének eladója tizenegy óra húszkor kezdett foglalkozni Elsbeth Gericke asszonnyal, aki karácsonyra egy széket akart vásárolni a férjének. Nem tudta pontosan, hogy széket vagy karosszéket, csupán azt, hogy valamilyen bútordarabnak kell lennie, amelyet kifejezetten a férjének szán. Wolfsohn úr mindenféle széket és karosszéket mutogatott neki. Gerickené azonban olyan hölgy volt, aki nem tudott dönteni. Ezenfelül az ilyen vásárlás ünnepet is jelentett számára, amelyet lehetőleg soká akart élvezni; tetszett neki, hogy olyan behatóan foglalkoznak vele. Wolfsohn úr pedig behatóan foglalkozott vele. Wolfsohn úr jó eladó volt, hivatásának tekintette a vevők kiszolgálását.

Tizenegy óra negyvenhatra addig jutottak, hogy Gerickené bekapta a horgot. Wolfsohn úr a vevők lélektanában jártas régi kereskedő gyakorlott szemével észrevette. Gerickené szerencsét jelentett számára, bármennyi időt és ékesszólást pazarolt is rá. Mert a 483. modellre, egy barokk karosszékre harapott rá. A 483. modellből, a barokk karosszékből öt évvel ezelőtt gyártottak le az Oppermann-üzemekben egy nagyobb szériát. Mellesleg majdnem összevesztek rajta a főnökök. Gustav doktor, az öreg főnök, aki különben kedélyes úr volt, és nem avatkozott bele az ügyekbe, kijelentette, hogy ez a karosszék szégyenteljesen ízléstelen, és tulajdonképpen a 483. karosszék volt az indoka a művészeti osztály létrehozásának és dr. Frischlin kinevezésének. Markus Wolfsohn eladónak egyébként tetszett a 483. modell: reprezentatív volt, és az Oppermann cég kispolgári vevőköre szerette kissé a hivalkodást. A modell, mint már az lenni szokott, nem vált be. A karosszék nagy helyet igényelt, a lakások kicsik voltak, és akadtak kevésbé terjedelmes, olcsóbb karosszékek, amelyekben kényelmesebben lehetett ülni; minden fáradozás ellenére sem sikerült a vevők szívét a barokk karosszék iránt meglágyítani. Veszteséggel, féláron adtak túl rajtuk, és az az eladó, aki rá tudta sózni valakire, öt százalékos prémiumot kapott.

Wolfsohn úr tehát most éppen azon volt, hogy elsózzon egy ilyen széket. Ékes szavakkal fejtegette, milyen előkelően fest azonnal minden szoba, amelyet ilyen barokk karosszék díszít. Felszólította Gerickenét, próbálja ki, milyen kényelmesen lehet benne ülni, s közben nem mulaszthatta el, hogy meg ne jegyezze, Gerickené különösen előkelően hat ebben a karosszékben. Tizenkét óra nyolcra nyélbe ütötte. Gerickené kijelentette, hajlandó megvenni kilencvenöt márkáért a 483. barokk karosszéket.

Markus Wolfsohn úr tehát nyolc percet veszített a tizenkét órakor kezdődő és két óráig tartó ebédidejéből. De nem sajnálta. Ellenkezőleg, emelkedett hangulatban érezte magát. Megérezte, hogy ez a nehéz vevő a végén ráharap a 483. modellre, a barokk karosszékre, erre a régi bóvlira. Tizenkét óra nyolc, nyolc elveszített perc. De négy márka hetvenötöt keresett. Ez percekre átszámítva kilencvenöt pfennig. Szép kereset. Szívesen feláldozná az egész ebédidejét, ha minden percét így megfizetnék. Wolfsohn úr siet a Lehmann kávézóba, ahol az ebédidőt tölteni szokta. Előzőleg még megveszi a Berliner Zeitung déli kiadását. A BZ kint függ a Lehmann kávézóban is, de mindig kézben van, és ma, amikor a barokk karosszékkel ilyen szerencséje volt, megengedheti, hogy saját BZ-ja legyen. Kedvenc helyét az ablak mellett üresen találja, kicsomagolja a felesége adta vajas kenyereket, hörpöli a forró kávét. Lehmann úr, a tulajdonos, maga jön oda az asztalához. - Minden rendben, Wolfsohn úr? - érdeklődik. - Rendben - erősíti meg Wolfsohn úr.

Evés és hörpölés közben átfutja az újságot. Nő a munkanélküliek száma; rettenetes ez a válság. Persze, őt személy szerint nem fenyegeti. Húsz éve van az Oppermann-cégnél, szilárd állása van. A válság ellenére ma délben is megint négy márka hetvenöt pfennig prémiumot szerzett. Ebben a novemberben hetedszer kapott prémiumot. Elégedett magával.

Az újságot lapozgatva meglátja arcát a tükörben. Nem áltatja magát. Tűrhetően fest, de vannak jobb külsejű kollégái. A tükörből inkább alacsony, mint magas úr néz szembe vele, arca sötétbőrű, csillogó szeme fekete; fekete, erősen olajozott, kétfelé választott haja és bajuszkája is, amely nem nagy sikerrel könnyedségre pályázik. Wolfsohn urat apró, szétálló, hibás fogai búsítják. Legjobban a felül középen hiányzó fog zavarja. A betegsegélyezőben kijelentették, hogy készek pótolni a hiányzó fogat. Az Agg Süldőheringek takarékegyletben egyik barátja, Hans Schulze, a fogász, megmagyarázta, hogy egy úgynevezett híd segítségével sokkal jobban meg lehetne csinálni. De erre a betegsegélyező nem kapható, ezt a saját zsebéből kellene leszurkolnia. Szabályos körülmények között ez kb. nyolcvan márkába kerülne. Az Agg Süldőhering Hans Schulze merőben egyleti barátságból megcsinálná hetvenért, talán még hatvanötre is le tudja alkudni. Hetven márka nagy pénz, de kézenfekvő, hogy az egészségére költenie kell. Egész életében hordozni fogja, amit most a szájába tesznek, sőt még azután is, egészen az utolsó ítéletig. Ha még harmincöt évig él, ez a költség évi két márkára csökken, kamatos kamattal körülbelül nyolc márkára. Négy márka hetvenöt szép prémium, és ebben a novemberben hétszer szerzett prémiumot. Ez a híd-ügy hat-vagy hétszeri kezelést jelentene. Karácsony előtt már időhiány miatt sem gondolhat rá, hogy ilyen hosszadalmas kezelésbe kezdjen. De nagyszerű lenne egyszer teljesen rendbe hozatni a fogsorát.

Wolfsohn úr egyébként tisztában van vele, hogy nem a külsejének köszönheti az életben és foglalkozásában elért sikereit. Tehetségével és szívósságával kényszerítette ki a sorstól. Megtanulta a vevők kiszolgálásának minden csínját-bínját. Először is semmilyen fáradságot sem szabad sajnálni. Sohasem szabad kudarcot vallani. Egyetlen vevőt sem szabad elengedni, akármilyen akadékoskodó. Az Oppermann-cég raktárai gazdagok. Ha a vevő visszautasított húsz darabot, még mindig találni egy huszonegyediket. A fáradtság nem kifogás.

Wolfsohn úr vajas kenyerei elfogytak, de tekintettel a négy márka hetvenötre, ma engedélyezhet magának még egy tejszínhabos indiánért. Megrendeli.

Előre örül neki, de örömét egy pillanatra elhomályosítja a BZ egyik híre. Felháborodva olvassa, hogy nemzetiszocialisták ki akartak dobni a haladó földalattiból egy zsidó külsejű urat, mert állítólag undorral fintorgott, amikor indulójukat énekelve ezekhez a sorokhoz értek: „Ha zsidó vér fröccsen a késről / vidám lesz életünk." De erős emberre akadtak, a többi utas is mellé állt, a garázdák nem tudták végrehajtani szándékukat, ellenkezőleg, ahogy az újság elégedetten megállapította, a rendőrség elfogta őket, és most várják büntetésüket.

Wolfsohn úr szorongó érzéssel olvassa a hírt.

De nyugtalansága nem tart soká. Elszigetelt túlkapás; a politikai helyzet egészében régóta nem látszott ilyen megnyugtatónak. Schleicher, birodalmi kancellár erős kézzel féken tartja a nácikat, mozgalmuk már hanyatlóban van. Wolfsohn úr naponta háromszor olvassa ezt, reggel a Morgenpost-ban, délben a 732-ban, és este az Acht-Uhr-Abendblatt cáfolhatatlanul kimutatja, hogy a nemzetiszocialisták semmilyen körülmények között sem érhetnek el további győzelmeket.

Wolfsohn úr elégedett önmagával és a világgal.

Nincs talán oka, hogy nyugodt és elégedett legyen? Ha a sógora, Moritz, Moritz Ehrenreich ma este eljön, majd újból alaposan beolvas neki. Moritz Ehrenreich az Egyesült Nagynyomdáknál szedő, cionista, a Makkábi sportegylet tagja, feketénél is feketébben látja a német ügyeket. Mit akarnak tulajdonképpen a Moritz Ehrenreich-félék? Néhány csirkefogó ki akart dobni a földalattiból egy zsidót. Na és? Letartóztatták őket, és büntetés vár rájuk. Markus Wolfsohn úrnak személyesen nincsenek rossz tapasztalatai. Kitűnő viszonyban áll a kollégáival, a Lehmann kávézóban, az Agg Süldőheringek takarékegyletben szeretik.

S ami talán még fontosabb, Krause házgondnok is kedveli. Szerencse, hogy megkapta Tempelhofban, a Friedrich-Karl-Strassén álló háztömbben ezt a kényelmes, háromszobás lakást. Nyolcvankét márka, szavamra, uram, ez ajándék. A tömb városi szubvencióval épült, a lakbér kisebb, mint az építési költségek rendes kamata. Ajándék, uram. Az Oppermann Bútorvállalat húsz alkalmazottjának tudott ilyen kedvezményes bérű lakást szerezni; ő a magáét Brieger cégvezetőnek, lényegében tehát saját eladói ügyességének köszönheti.

Sajnos, csak három évi időtartamra kötöttek bérleti szerződéseket, és húsz hónap már eltelt. De Wolfsohn úr jóban van Krause házgondnokkal, tud vele bánni. Krause úr szeret vicceket mesélni, nagyon régi vicceket, és mindig ugyanazokat. Nem könnyű mindig feszült érdeklődéssel hallgatni, nem túl korán és nem túl későn nevetni. Markus Wolfsohn ért ehhez.

Lenyalja a bajuszáról a tejszínhab maradványát, odahívja a pincért, hogy fizessen. Ahogy előveszi a pénztárcáját, még jobb kedve lesz. Nemcsak a hét prémiuma teszi. Az egész novemberi mérleg elsőrangú.

Wolfsohn úrnak a levonások után havonta kettőszázkilencvennyolc márkát fizetnek ki, ehhez jönnek a prémiumok és százalékok, átlag ötven márka. Háromszáz márkát ad Wolfsohnnénak a négytagú család ellátására; a földalatti bérletet levonva tehát mintegy negyven márkája marad a déli kávéra és zsebpénznek. Wolfsohn úr hetenként egyszer eljár „A vén Fritzhez" címzett étterembe, és skatot játszik az Agg Süldőheringekkel. Ügyes játékos, és noha a nyereségből húsz százalékot le kell adni az egylet javára, néha hat-hét márkával növeli a havi bevételét. Ebben a novemberben disznó szerencséje volt. A havi elszámolásnál simán eltitkolhat Wolfsohnné előtt nyolc-tíz márkát.

Mialatt a pincérre vár, hogy fizessen, kéjesen fontolgatja, mit kezdhetne az eltitkolt többlettel. Megvehetne például néhány nyakkendőt, amelyeken már régen legelteti a szemét. Elhívhatná szórakozni a könyvelésből Erlbach kisasszonyt. Megint tehetne Meineke trafikjában egy külföldi lóra. Tehetne. Megvan, öregem. Ez az. Nyolc vagy tizenkét márka szép dolog, de akkor lesz csak zsíros falat, ha nyolcvan vagy száz lesz belőle. Markus Wolfsohn egészre megy, ezt tudják az üzletben, és tudják az Agg Süldőheringek. Most rögtön, még mielőtt visszamegy az üzletbe, beugrik Meinekéhez és fogad.

Meineke úr örömmel üdvözli a régi vevőt. - Régen nem láttam, Wolfsohn úr. Na, mire volna ma gusztusunk? - kérdi. - Marchcsina nagyon kapós - magyarázza -, de maga tudja, kedves Wolfsohn úr, hogy nekem soha sincs véleményem. - Nem, Wolfsohn úrnak nem fűlik a foga Marchesinához. Futott ott egy Quelques Fleurs nevű ló. Wolfsohn úr büszke volt előkelő francia kiejtésére. - Neeem - mondja -, Quelques Fleurs az én lovam.

A mozgalmas reggel és dél után nyugalmas délután következett. Azután eljött a nap legszebb része, az este.

Bármilyen füstös és rossz is a levegő a földalattin, Markus Wolfsohn már hazafelé menet előre érzi azt a védettséget, amely a lakásában körülveszi. Azután felmegy a megálló lépcsőfokain. Ezek már az ismerős fák. Itt a füves üres telek, amelyet jövőre beépítenek. Most már a Friedrich-Karl-Strassén jár. És itt, itt van a szeretett háztömb. Igen, Markus Wolfsohn szereti a háztömböt, büszke a kétszázhetven lakásra, amelyek olyan egyformák, mint a szardíniásdobozok. És Wolfsohn úr úgy beletartozik a lakásába, mint a szardínia a dobozába. - My home is my castle⁰ - három évig járt reálgimnáziumba, s ez a mondás néhány másikkal együtt még benne maradt.

Felmegy a lépcsőn. Minden emeleten ételszag csapja meg az orrát, az ajtókon át kihallatszik a rádió zenéje. A harmadik emeleten a jobb oldali ajtó az övé.

Mielőtt kinyitja, mint mindennap, kicsit bosszankodik. A szomszéd ajtón tudniillik a következő névjegy áll: Rüdiger Zarnke. Wolfsohn úr gyűlölködve nézi ezt a névjegyet. Nyugodt ember, de sokszor kedve lenne letépni. A háztömb valamennyi, vagy legalábbis majdnem valamennyi lakójával egynek érzi magát, egy az örömük, a gondjuk, a véleményük, a barátai. Zarnke úr ellensége. Nemcsak azért, mert Zarnke úr sógora heves küzdelmet folytatott, hogy megszerezze a Zarnkéék melletti lakást, az ő lakását: Zarnke úr ezenkívül minden lehető alkalommal három horogkeresztes zászlót akaszt ki a három ablakán. Wolfsohn úr kénytelen állandóan bosszankodni Zarnke úr miatt. A falak vékonyak, éjjel-nappal hallja Zarnke úr hangos, recsegő hangját. Gyakran a lépcsőn is találkozik vele; ilyenkor nem kerülheti el, hogy meg ne állapítsa, Zarnke úrnak nagy, erős, fehér fogai vannak.

Wolfsohn úr tehát bosszús pillantást vet a névjegyre, és kinyitja a lakása ajtaját. A konyhából felhangzik a felesége hangos, éneklő hangja: - Már itt vagy, Markus? - Gyakran gúnyolódik ezen a buta kérdésen. - Nem - válaszolja jóindulatú gúnnyal -, nem vagyok itt. Az asszony tovább tesz-vesz a konyhában. Wolfsohn úr leveszi a gallérját, barna üzleti öltönyét régi, pókhálóvékony háziruhára cseréli, cipő helyett ócska, kényelmes papucsot húz. Átcsoszog a másik szobába, mosolyogva megnézi alvó gyermekeit, az ötéves Elschent és a hároméves Bobot, visszacsoszog. Leül a fekete

 

⁶ Az én házam az én váram

 

fejtámlás fotelba, az Oppermann Bútoráruházban vette kedvezményes áron, alkalmi vétel, igazi mecie. Élvezettel szaglássza a pácolt kotlett, az úgynevezett kasseli pácolt borda szagát. A rádiót be sem kell kapcsolnia, potyán hallgathatja Zarnke úr rádióját. Ma kellemes, hangos zene szól, megnézi az újságban: persze, a Lohengrin.

A serény, vörösesszőke, meglehetősen kövér Mirjam asszony, akit ő Marie-nak hív, behozza az ételt. Egy üveg hideg sört is hoz, belepte a pára, csábító. Wolfsohn úr előveszi az újságot, eszik, iszik, olvas, hallgatja a rádió zenéjét, közben a felesége beszél hozzá. Minden porcikájával élvezi az esti békét.

Egyébként amit Wolfsohnné bőbeszédűen magyaráz, az nem éppen kellemes, és számít rá, hogy a férje akadékoskodni fog. Tudniillik arról beszél, hogy feltétlenül új télikabátot kell venni az ötéves Elsének. Igazán szégyen, hogy Elschen milyen kinőtt kabátban szaladgál. Hoppegartné már tett is személyeskedő megjegyzéseket. Elöl is, hátul is kinőtt a gyerek a kabátból. - Úgy néz ki a kislánya, mint egy repedt kolbász - jegyezte meg találóan Hoppegartné. Ideje, hogy Bob végre örökölje Elschen kabátját. Amikor Wolfsohnné mesélni kezdett, Telramund még nem emelt vádat Brabanti Elza ellen. Amikor Lohengrin párbajra hívja ki Telramundot, ott tart, hogy mennyibe kerülhet Elschen kabátja. Nyolc-tíz márkára becsüli. Wolfsohn úr természetesen akadékoskodik. De Wolfsohnné rögtön látja, hogy ez nem vészes. Mire a Lohengrin első felvonása véget ér, már megállapodtak, hogy karácsonyra megveszik a kabátkát.

Wolfsohnné leszedi az asztalt. Markus Wolfsohn ismét leül a fekete fejtámlás fotelba, kiolvassa az újságot, az ölébe ereszti, és miközben Lohengrin és Elza jegyespárként bevonul, és a szobában még kellemes kasseli pácolt borda és savanyú káposzta szag terjeng, tűnődve szemügyre vesz egy bizonyos nedves, szürkésbarna foltot fent a falon. Ez a folt Wolfsohnék ideköltözése után nagyon hamar megjelent a falon. Először icipici volt, azóta azonban megnőtt. „A hullámok játéka" című hatásos festmény fölött terjeng, amelyen úszó istenek és istennők fogócskát játszanak. A festmény az Oppermann Bútorvállalat művészeti osztályáról származott, a szép keret ellenére különösen olcsón engedték át Wolfsohn úrnak. A festmény és a folt közötti távolság egy hónappal ezelőtt még legalább két tenyérnyi volt, most legfeljebb tenyérnyi. Wolfsohn úr sokat adott volna érte, ha megvizsgálhatta volna, vajon a fal másik oldalán, Zarnke úrnál is mutatkozik-e a folt, s ha igen, mekkora. Sajnos, ez lehetetlen, az ilyen népséggel nem lehet beszélni, hiszen még a haladó földalattiból is kidobják az embert. Amikor Wolfsohn úr beszélt Krause házgondnokkal a foltról, az azt válaszolta, hogy tavasszal elvégeznek minden szükséges javítást; egyébként az ilyen nedvességfoltok semmit sem jelentenek, hozzátartoznak minden rendes lakáshoz, mint szűzlányhoz a gyerek. Meglehet; de a folt mindenesetre nem festett előnyösen. Wolfsohn úr kénytelen lesz a legközelebbi napokban még egyszer beszélni Krause házgondnokkal.

Töprengéseit Moritz sógora érkezése szakította félbe. Wolfsohnné behozott még egy üveg sört, és a két úr megvitatta a politikai és gazdasági helyzetet. Az alacsony, tenyeres-talpas Moritz Ehrenreich szedő volt, arca kemény, eleven és nagyon ráncos, szeme barna, élénk, a haja kócos; nehéz léptekkel, szélesen fel-alá járkált a szobában, harciasan, telve a legsötétebb sejtelmekkel, mint mindig. Ő nem hajlandó kivételes esetnek tekinteni ezt a támadást a zsidó ellen a földalattin. Az ilyesmi napirenden lesz Németországban, mint annak idején a cári Oroszországban, jelenti ki. Tűzzel-vassal pusztítanak majd a Grenadierstrassén, a Münzstrassén, és a Kurfürstendammot sem fogják kímélni. Még megélnek egyet s mást az urak.

Markus Wolfsohn rászán még egy üveg sört, elégedetten hallgatja, hogy pukkan, amikor kinyitja, kedélyes gúnnyal nézi sógora tömzsi, ökölvívó alakját. - Nu, és mit tegyünk, Moritz? - kérdi. - Lépjünk be mindannyian a Makkabiba, és tanuljunk meg bokszolni?

Moritz Ehrenreich nem megy bele ebbe az ostoba viccelődésbe. Pontosan tudja, mi a teendő. Ötszáz angol font kell hozzá, hogy valaki bevándorolhasson Palesztinába. A font árfolyamának zuhanása következtében az utóbbi hónapokban sokkal közelebb került céljához. Már négyszáznegyven fontja van. - Ha eszetek lenne - neked is Markus, meg neked is, Mirjam - ugyanolyan állhatatosan Mirjam-nak nevezi a nővérét, amilyen állhatatosan Wolfsohn úr Marie-nak -, ha eszetek lenne, velem jönnétek. - Tanuljak meg öregkoromra héberül? - tréfálkozik jókedvűen Wolfsohn úr. - Te sose lennél képes rá - gúnyolódik Moritz Ehrenreich. - De a gyerekeidet taníttathatnád. Egyébként jár a tanfolyamunkra egy Oppermann lány, nem is tehetségtelen.

Hogy egy Oppermann lány héberül tanul, az gondolkodóba ejti Wolfsohn urat. Érdeklődve hallgatja azokat a statisztikai adatokat is, amiket Moritz Ehrenreich felsorol. Nagyon kevés ország van, amelyet nem érintett a válság, Palesztina ezek közé tartozik. A kivitele nő. Sport terén is fejlődik. Ehrenreich úr reméli, hogy nem túlságosan hosszú idő múlva már ott nézheti az olimpiát. Heves hangon beszél, indulatosan fel-alá járkál, egyik szava a másikba botlik, lelkesedése hatást kelt.

Wolfsohn úrnak ennek ellenére messzemenően nem jut eszébe, hogy elhagyja Berlint. Szereti a várost, szereti az Oppermann Bútorvállalatot, szereti a Friedrich-Karl-Strassén a háztömböt, szereti a családját, a lakását. My home is my castle. Élvezettel nézi a szép keretben a képet, amelyen az istenek és istennők fogócskát játszanak. Ha nem lenne fölötte a folt és a szomszédban Zarnke úr, maradéktalanul boldog volna.

A gégeklinika professzori szobájában Edgar Oppermann az íróasztalra könyökölve ül. Zord arccal bámul az előtte heverő nyomtatott és írott papírhalomra. Amennyire szeret minden egyebet, ami a foglalkozásával összefügg, annyira gyűlöli a professzori szobát, az irodai munkát, az adminisztrációt. Helene főnővér, aki határozottan és telten az ajtó közelében áll, minden reggel újból felméri, mint egy éppen most beszállított érdekes esetet. Tudja, hogy Edgar Oppermann két arca, amit a világ leggyakrabban lát, a komoly, szigorú, higgadt, és a másik, a hangsúlyozottan friss és bizakodó, csak álarc. Igen, alaptermészete, hogy vadul, örömmel dolgozik, alaptermészete a bizakodás, de naphosszat emberek százai, mindig újak és újak előtt mutatni a bizakodást, a tetterőt, erőfeszítést igényel. És Helene tudja, hogy a professzor frissessége sokszor mesterkélt, görcsös.

Helene nővér általában jól kijön professzorával. De az íróasztalnál nehéz ember. Helene látja orra felett a nagyon jól ismert, függőleges ráncokat. Nem jó jel. Még csak tizenegy óra múlt, Oppermann professzor rendelőórát tartott, két-három privátbetegnél járt, még előtte az egész napi idegőrlő munka. Helene azonban jól tudja, hogy már kifáradt, újból rá kell kapcsolnia. Agyondolgozta magát. A professzor mindig agyondolgozza magát. Csak Gina Oppermann asszony ne lenne olyan érzékenykedő, gondolja a nővér. Itt, a klinikán meg tudja védeni. De a banda megszimatolt valamit. Most a lakásán hívják fel a professzort, és Gina asszony, az a bánatos tyúk, nem tudja megvédeni, hogy ne legyen bárki számára örökké készenlétben.

Edgar Oppermann ma különös undorral ül a postája előtt. Évről évre egyre jobban összegubancolódnak a dolgok. A régebben automatikusan elintéződött apróságok most hosszadalmas, undorító munkát igényelnek. Zordan néz a levelekre, mintha rosszul felkészült vizsgázók lennének.

Helene nővér eltökélten az íróasztal elé lép. Egy cédulára mutat, amelyen vastagon háromszor alá van húzva pirossal valami, kertelés nélkül megkérdi: - Látta ezt, professzor úr? - Oppermann professzor fehér köpenyében továbbra is mozdulatlanul könyököl, nagy, súlyos fejét meg sem mozdítva oldalról a cédulára néz, mogorván mondja: - Láttam.

A cédulán ez áll: „Lorenz titkos tanácsos úr ma tizenkét órakor benéz. Kéri Oppermann professzor urat, hogy lehetőleg legyen itt."

Edgar Oppermann rosszkedvűen szipákol. - Bizonyára Jacoby miatt. - Mi másért jönne? - mondja szigorúan Helene nővér. - A Jacoby-ügy már elég régóta húzódik.

A Jacoby-ügy, töpreng Edgar Oppermann. Már Jacoby-ügy van? Hiszen olyan egyszerű az egész. Dr. Müller II., a gégeosztály eddigi adjunktusa, átvette a kieli tanszéket. Edgar Oppermann szeretné a helyére kedvenc tanársegédét, dr. Jacobyt kineveztetni. Fél évvel ezelőtt tizennégy napon belül megtörtént volna Oppermann óhajának megfelelően a kinevezés. Dr. Jacobynak különleges tudományos képesítése van, kiváló diagnoszta, Oppermann számára a laboratóriumban pótolhatatlan. De félszeg ember, egy berlini gettóbeli szegény családból származik, jelentéktelen, csúnya, teli gátlással. Azelőtt az ilyesmi nem jelentett volna akadályt. Dr. Jacoby kitartóan végigkoplalta a tanulmányi idejét, s Edgar Oppermann tudja, ha megszabadul legégetőbb anyagi gondjaitól, és szabadon dolgozhat, nagy eredményekre hivatott. Elismeri, dr. Jacoby a vicclapok zsidó karikatúráira emlékeztet; de végül is mi fontosabb a betegeknek, az, hogy az orvos kellemes külsejű legyen, vagy az, hogy felismerje a betegségüket?

Edgar sóhajt. Szóval Lorenz titkos tanácsos beszélni óhajt vele. Lorenz a Városi Klinikák vezető főorvosa. Nem nagy tudós, de ügyes gyakorlati ember, és nem nézi le az elméletet, mint a gyakorlati orvosok közül sokan. Tiszteli a tudományt, alázatosan és erejéhez mérten támogatja. Elvben meg is ígérte neki, hogy támogatni fogja dr. Jacoby jelölését; Edgart mégis nyugtalanítja az előtte álló beszélgetés.

Lorenz tizenkét órára akar jönni. Tehát át kell engednie a vizitet dr. Reimersnek. - Rendben van - sóhajtja. - Itt leszek tizenkettőre. Ha késnék néhány percet, kérje meg Lorenz titkos tanácsost, hogy várjon. - Edgar mindig elkésik, Helene nővér számít erre. Ma kapóra jön neki; szeretne néhány professzorát érintő dolgot megbeszélni Lorenz titkos tanácsossal.

Edgar feléje fordul. Ahogy döntött, megváltozott az arca, megint olyan friss, bizakodó, amilyennek a világ ismeri. - De legalább a laborba még benézhetek, mi, nővér? - mosolygott. - Ettől meg - mutat a körös-körül heverő papírokra -, ettől meg kíméljen meg ma, ha már magamra vállalom a tárgyalást Lorenzcel. - Huncutul mosolyog, mint egy diák, aki meg akar lógni valamilyen kellemetlen feladat elől, feláll, már kint is van.

Sietős, befelé hajló léptekkel végigvitorlázik a hosszú, linóleummal borított folyosókon a laboratóriumba. Dr. Jacoby jelentéktelenül, meggörbülve a mikroszkóp előtt ül. Edgar Oppermann hevesen integet neki, hogy ne zavartassa magát. Dr. Jacoby azonban feláll. A vézna, gondterhelt, esetlen ember puha, száraz gyermekkezével kezet fog Edgarral. Edgár tudja, hogy túlságosan hajlamos az izzadásra, s mennyi fáradtságába kerül, hogy mindig száraz legyen a keze, és ne zavarja hivatása gyakorlásában. - Nem áltathatjuk magunkat, Oppermann professzor úr - mondja dr. Jacoby -, a 834-es reménytelen. Harmadik stádium.

Edgar vállat von. Az Oppermann-módszert, azt a sebészeti eljárást, amely híressé tette, bizonyos stádiumtól kezdve már nem lehet halálos kockázat nélkül alkalmazni. Sohasem állított egyebet. Beszélgetésbe mélyed dr. Jacobyval a kóresetek statisztikájáról. Pontosan el kell határolni a betegség egyes stádiumait, pontosan meg kell állapítani, mikor lép át a második stádium a harmadikba. Okvetlenül módot kell találni rá, hogy leszorítsák a bizonytalansági koefficienst.

Dr. Jacoby szenvedélyesen, sután magyaráz a főnökének. Edgarban erősebben támad fel a meggyőződés, mint valaha, hogy ha valaki, hát a precizitásnak ez a fanatikusa az, aki tökéletesíteni tudná az Oppermann-módszert. Ennek a Jacobynak csakugyan fontosabbak a kórstatisztika számai, mint a jövedelméé. Eszébe se jut, hogy azzal az egyetlen emberrel beszél, aki biztos egzisztenciát tud teremteni számára. És Oppermann is elfelejti, hogy igen rövid időn belül partnere számára sorsdöntő tárgyalása lesz. Az alacsony emberke fázósan összehúzza magát a fehér orvosi köpenyben, esetlenül, mereven gubbaszt. A másik azonban kissé merev, befelé hajló léptekkel, élénken fel-alá szaladgál, a fehér köpeny lebeg a lába körül. Egyikük se lát, se hall semmit, ami nincs összefüggésben egy meghatározott bacilus életképességével és szaporodási koefficiensével.

Edgar hirtelen megáll. Előveszi az óráját, tizenkettő tíz. Leforrázva jut eszébe, hogy az öreg Lorenz várja. Mondat közepén elhallgat. Ahogy a kis dr. Jacoby, az imént még ragyogó tudós, nem beszélhet többé a mikrobáiról, kihuny, olyan csúnya, szürke törpe lesz, amilyen volt. Mondja meg neki Edgar, hogy miatta kell elmennie? Lehetetlen. Az öreg Lorenz rendes fickó, de a hivatali ügyekben mindig van bizonytalansági koefficiens, legalább akkora, mint az Oppermann-eljárásnál. Igazi slemil ez a fiú, ahogy itt ül, Edgar sietve kezet szorít vele. Nem nagy a keze, de a másiké olyan parányi, hogy eltűnik benne. - Valamelyik nap nálam kell vacsoráznia, kedves Jacoby. Egyszer egészen kimerítően beszélnem kell magával. Ez az átkozott berlini hajsza. - Mosolyog, a feje egészen megfiatalodik, amikor mosolyog.

Megint végigvitorlázik a folyosókon. Meghívta vacsorára a kis Jacobyt, Helene nővér eszébe kell juttassa, hogy szóljon Ginának, és állapodjanak meg a pontos időpontban. Lehetőleg olyan este, amikor Ruth is ráér. Hogy jut eszébe hirtelen a lánya? Nyilvánvalóan a kis Jacobyhoz asszociálta. Voltaképpen miért? Talán a hevességük miatt, már-már azt lehet mondani, mind a ketten megszállottan követik céljukat. Ő, Edgar, mosolyog Ruth cionizmusán. Többet kellene vele törődnie. Ráció, ráció, leányom. Ne vonulj kolostorba, Ophélia. Kár, hogy a legnagyszerűbb dolgokat értik meg a legnehezebben. Ő német orvos, német tudós, nincs német orvostudomány, nincs zsidó orvostudomány, tudomány van, semmi egyéb. Ezt tudja ő, tudja Jacoby, tudja az öreg Lorenz. De Ruth már nem tudja, és néhány személy, akiken múlik, még kevésbé. Kissé nyugtalanul gondol az előtte álló tárgyalásra. A végén még Palesztinába kell küldeni a kis Jacobyt, mosolyog.

A főorvosi szobában úgy alakult a helyzet, ahogy Helene nővér várta. Lorenz titkos tanácsos pontos volt, a professzor pontatlan. Van ideje, hogy tanácsot kérjen a titkos tanácsostól.

A berlini napilapokban az utóbbi időben egyre gyakrabban intéznek feltűnően gyűlölködő támadásokat az egész világon híres Oppermann-eljárás ellen. Azt vetik Oppermann szemére, hogy a harmadosztályú pácienseket, a városi klinika ingyenesen kezelt szegény betegeit kísérleti nyúlnak használja életveszélyes kísérleteihez. A zsidó orvos, írják durva zsargonjukban egyes náci lapok, patakokban önti keresztények vérét, hogy reklámozza magát. Tenni kell végre valamit ez ellen a disznóság ellen, véli Helene nővér. A professzornak nem kell eltűrnie, hogy minden taknyos kölyök belerúgjon. A nővér az íróasztal előtt áll, telten, keményen. - Az a szándékom, hogy most már figyelmeztetem őt, titkos tanácsos úr - mondja halk, erélyes hangján. - Valamit kell már tennie.

Lorenz titkos tanácsos úgy ül ott, mint egy óriás, a haja rövid és nagyon fehér, a feje vörös, orra kicsi és lapos, sűrű fehér szemöldöke alatt kissé kidülled kék szeme. - Én egyszerűen szarnék rá, leányom - pattog gondtalanul bajor tájszólással. Nagy szájából elővillan a sok aranyfog, ahogy a szavak szikladarabokként görögnek belőle. - Disznóól! - mennydörgi, és vörös, kidudorodó eres kezével az újságokra csap, amelyekben alá vannak húzva a cikkek. - Mindenféle politika disznóság! Egyszerűen nem kell tudomásul venni, amíg rá nem kényszerül az ember. Ez dühíti legjobban a disznó bandát. - De hát ő állami tisztviselő, titkos tanácsos úr - dörgött Helene nővér. - Felőlem - dörögte vissza az öreg Lorenz -, ezért még egyáltalán nem kell feljelentenie ezt a csürhét. Aki ebbe belenyúl, csak bepiszkítja a kezét. Ne fájdítsa emiatt a fejét, leányom. Amíg a miniszter nyugton hagy, egy kukkot se szólok. Ez - eltolta maga elől az újságokat - számomra nem létezik. Nyugodjék meg ebben. - Ahogy gondolja, titkos tanácsos úr - vont vállat a nővér, és nem éppen megnyugodva kisurrant, mert meghallotta Edgar lépteit.

Edgar Oppermann mentegetődzött a késés miatt, Lorenz titkos tanácsos nem állt fel; Edgár felé nyújtotta nagy kezét, igyekezett különösen kedélyesnek látszani. - Szóval, kolléga, in medias res, már csak megbocsát, én rögtön belevágok. Szeretném egyszer rendesen megrágni magával ezt a Jacoby-ügyet. - Olyan bonyolult? - kérdezte vissza Edgar Oppermann, rögtön elkedvetlenedve, idegesen.

Lorenz titkos tanácsos aranyfogait nyalogatta, még egyszer olyan kedélyesnek akart látszani. - Mi nem bonyolult manapság, kedves Oppermann? A polgármester beszari alak, belebújna a minisztérium fenekébe, mindig azt szaglássza, milyen szél fúj felülről. A klinikák szubvencióját mindenképpen egyre nehezebb keresztülerőszakolni. Éppen az ön ügyeinél, kedves Oppermann, a tudományos munkánál, a laboratóriumnál minden egyes márkáért siránkoznak, mielőtt kirukkolnak vele. Tekintettel kell lennünk erre. Természetesen az ön Jacobyja a legkézenfekvőbb ember. Nem mondhatom, hogy nekem különösen rokonszenves, hazudnék, ha ezt mondanám; de ami igaz, az igaz, tudósnak aztán tudós. Még Varhuus sem merte egyenesen elutasítani. De tudja, kit akar komolyan fontolóra venni? Reimerst, az ön Reimersét, Oppermann kolléga.

Edgar Oppermann gyors, kimért léptekkel fel-alá járkált, gépiesen igyekezett súlyos testéből fürgeséget kicsikarni. Bármi történjék, Varhuus professzor, a berlini egyetemen levő kollégája mindig ellenezni fogja, amit ő indítványoz. Dr. Reimerst javasolni átkozottul ravasz história Dr. Reimers Edgar második asszisztense, a betegek nagyon szeretik, rokonszenves, nyílt ember. Edgar nem ellenzi Reimerst, de Jacoby pártján áll. Nehéz helyzetben van. - Mi az ön véleménye, kolléga? - kérdezi egyre fel-alá járkálva.

- Már kijelentettem önnek, Oppermann - mondta Lorenz -, hogy elvileg az ön slemilje mellett állok. De megmondom nyílegyenesen, nehézségeket látok. Bizonyos mérvadó urak jelenleg többet adnak a reprezentatív külsőre mint a belső minőségre. Ez a disznó politika. Az ön Reimerse feltétlenül fejhosszal megelőzi az ön kis Jacobyját. Nem hiszem, hogy a Városi Tanácsban aktfényképet kérnek, de bizonyos, hogy akár az egyiktől, akár a másiktól megkívánják a bemutatkozást. Nem tudom, hogy az ilyen bemutatkozás javítja-e a mi Jacobynk esélyeit.

Edgár, elég távol Lorenz titkos tanácsostól, megállt. Dörmögő hangja a másik homályos dohogásának ellentéteként hirtelen sajátságosan határozottan csengett. - Azt óhajtja, hogy vonjam vissza dr. Jacoby jelölését?

Lorenz Edgarra szegezte kidülledő szemét, valami vaskosat akart válaszolni, de nem tette. Inkább szokásos lendülete nélkül, feltűnően szelíden így felelt: - Én semmit sem óhajtok, Oppermann. Mindössze nyíltan szeretnék önnel beszélni. Megmondom, ahogyan van, nekem Reimers a kedvesebb, de tudósként az ön Jacobyját pártolom.

Edgar Oppermann körülményes mozdulattal odahúzott magához egy széket, nehézkesen leült rá; ültében magasnak hatott, mint minden Oppermann. Borúsan üldögélt, mesterkélt frissessége eltűnt. Az öreg Lorenz hirtelen felállt, kiegyenesedett, fehér hajú vörös feje hatalmasan ült roppant testén. A hatalmas teste körül libegő köpenyben, mint egy kolosszus, Edgarhoz lépett. Az igazi orvos, mondta egyszer Lorenz egy félénk diáknak, mindent tud, mindent megcsinál, és istenen kívül semmitől sem fél. Azóta Timótnak nevezték a diákjai. Ma azonban nem a haragos Jehova volt. - Én nem áltatom magam semmivel, kedves Oppermann - mondta a lehető legszelídebben. - Én voltaképpen egy vén parasztorvos vagyok. Értek a pácienseimhez, sok mindent megszagolok rajtuk, amit ti, fiatalok, nem tudtok. De nagyon sok olyasmit nem tudok, amit ti, fiatalok, tudtok. Reimers egészében véve inkább az én fajtám. De az ön Jacobyját többre becsülöm.

Amikor Lorenz eltűnt, Edgár felállt, orra felett a függőleges ráncokkal, lábát befelé hajlítva, néhányszor szokatlanul lassan ide-oda járt a szobában. Azután furcsa módon bebeszélte magának, hogy ez a beszélgetés egyáltalán nem folyt le olyan nyugtalanítóan. Az öreg Lorenz mindenesetre a kis Jacoby pártján áll, és az öreg Lorenz valaki. Rossz kedve olyan gyorsan elillant, mint egy gyermeké. Amikor Helene nővér belépett, már megint derült volt az arca.

A nővér, ellentétben Oppermann-nal, kevésbé volt elégedett azzal, amit az öreg Lorenzcel megbeszélt. Átgondolta a maga gyakorlatias módján Lorenz minden szavát. Megígérte, nem erőlteti a professzort, hogy feljelentést tegyen, mielőtt a miniszter nem utasítja rá. De a miniszter bizonyosan utasítani fogja. Elő kellene készítenie rá a professzort. Talán mégis jobb, ha beadom neki a cikkeket.

De amikor Edgar sugárzó arcát látta, erélyessége ellenére úgy határozott, hogy elhalasztja. Megelégedett annyival, hogy megkérdezze: - Nagyon kellemetlen volt? - Nem, nem - mosolygott Edgar Oppermann kedves, huncut mosolyával. - Kettő a háromhoz.

A németórát megelőző ötperces szünetben Berthold férfiasan viselkedett, úgy tett, mintha megfeledkezett volna róla, mi vár rá, közömbös dolgokról beszélgetett a pajtásaival. Vogelsang tanár is úgy tett, mintha nem érdekelné a most következő esemény. Belépett, katonásan leült a katedrán, mint mindig, lapozgatott a noteszában. - Mi is van nekünk mára? Megvan, Oppermann előadása. Tessék, Oppermann. - És amikor Oppermann előrement, nyilvánvalóan nagyon jó hangulatban, jóindulatú biztatásként tréfálkozva hozzáfűzte: - Kezdd el, Wolfram von Eschenbach!

Berthold ott állt a katedra és a padok között, hangsúlyozottan hanyagul, jobb lábát előretéve, a jobb karját lelógatta, a balt könnyedén csípőre tette. Nem vette könnyen a dolgát, nem tért ki semmilyen nehézség elől. De megbirkózott vele: most tisztán látta, mit jelent nekünk, vagy legalábbis neki Hermann, a német. Racionalista szemszögből Hermann cselekedete esetleg hiábavalónak látszhatott, ezt a nézetet azonban megdöntötte az a fenntartás nélküli csodálat, amit a felszabadító tett egy németből, különösen egy mai németből feltétlenül kiváltott. Ezt a gondolatmenetet akarta Berthold a régi jó tanult szabály szerint kifejteni: általános bevezetés, kérdésfeltevés, az előadó elvi állásfoglalása; bizonyítékok, ellenvetések, az ellenvetések cáfolata; végül még egyszer erősen hangsúlyozva az előadó véleményének rövid összefoglalása. Berthold szóról szóra leírta, amit mondani akart. De mert könnyedén beszélt, megvetendőnek tartotta, hogy gépiesen bemagolja kéziratát. Szigorúan a vázlathoz tartva magát, a fogalmazást a pillanatra akarta bízni.

Ott állt tehát és beszélt. Pajtásai arcát látta maga előtt, Max Weberét, Kurt Baumannét, Werner Ritterstegét, Heinrich Lavendelét. De nem nekik beszélt. Csak önmagának, és ott hátul annak, az ellenségnek.

Mert Vogelsang tanár Berthold háta mögött maradt. Feszesen ült, nem engedte el magát, figyelt. Berthold nem látta, de tudta, hogy Vogelsang tekintete mereven reá, pontosan a tarkójára szegeződik. Érezte a gallérja alatt a helyet, ahová Vogelsang tekintete fúródott. Olyan volt, mintha valaki hegyes ujjal odabökött volna.

Berthold igyekezett saját mondatain kívül semmire sem gondolni. Jó harminc percig kellett beszélnie. Mintegy nyolc perce beszélt, már elmondta a bevezetést, feltette a kérdést, elmondta saját véleményét, a „bizonyítékoknál" tartott. Ekkor érezte, hogy Vogelsang tekintete elengedi. Igen, Vogelsang felállt, nagyon halkan, hogy ne zavarjon. Előrejött, Berthold látta ahogy most megjelent a bal oldali falnál. Lábujjhegyen végigment a bal oldali padsorok mellett, kimért, de hangsúlyozottan óvatos léptekkel; Berthold hallotta a csizmája halk nyikorgását. Vogelsang hátrament, a bal sarokba. Azt akarta, hogy Berthold a szeme előtt legyen, látni akarta, hogy hagyják el az ajkát a szavak. Ott állt a legutolsó pad mögött, nagyon egyenesen, fakókék szemét mereven Berthold szájára szegezve - nem támaszkodott fél kezével egy láthatatlan kardra? Bertholdot feszélyezte, hogy így figyelik. Futólag a tanár felé fordította a fejét, de a látvány még jobban zavarta. Egyenesen előreszegezte a tekintetét, hátrált, forgatta a fejét, mintha legyet akarna elkergetni.

Befejezte a „bizonyítást". Már nem beszélt olyan jól, mint kezdetben. Nagyon meleg volt a teremben, a Lujza Királynő Gimnázium tantermeit általában túlfűtötték, felső ajka enyhén izzadt. Most érkezett el az „ellenvetésekhez". Hermann tette, mondta, józan ésszel nézve talán nem járt tartós, látható következményekkel; vitathatatlan, hogy a rómaiak néhány évvel később pontosan ott álltak, ahol a csata előtt. Igen. . .

Egy pillanatra megakadt, hirtelen nem tudta folytatni. Erőlködött, hogy koncentráljon. Maga előtt látta latin nyelvű Tacitus-kötetének keskeny oldalait, a szép német kiadás nagy antikva betűit. Megint a hátsó bal sarokba nézett, ott állt Vogelsang egyre mozdulatlanul, figyelve. Berthold kinyitotta a száját, becsukta, kinyitotta, a cipője orrára nézett. Már legalább nyolc másodperce nem beszél. Vagy tíz. Mit is mondott utoljára? Igen, hogy Hermann tettének tulajdonképpen nem voltak látható következményei. Nem vitás, Luther bibliafordítása, Gutenberg találmányai jelentősebbek voltak Németország számára, és nagyobb tekintélyt szereztek neki a világon, mint a teutoburgi erdőben lezajlott csata. Be kell vallanunk, Arminius tettének nem volt gyakorlati jelentősége.

Ezt akarta mondani? Hiszen jóval óvatosabban akarta magát kifejezni, nem ilyen nyersen, ilyen keményen. Na és. Tovább, Berthold. Rá se ránts. Csak tovább, tovább, az első szünet már úgyis örökkévalóságig tartott. De most újra megtalálta a fonalat. Most már nem történhet vele semmi. A „cáfolattól" kezdve lendületben van. Még egy szünet? Neeem, doktor úr, azt neeem.

Diadalmasan rézsút a hátsó sarok felé mosolyog. - Ennek ellenére azonban - kezdi. De mi az? Miért változik meg hirtelen olyan furcsán Vogelsang arca? Miért vörösödik úgy ki az arcát kettészelő heg, miért mereszt akkora szemeket? Ez már nem segít, doktor úr. Most már újra megtaláltam a fonalat, már nem hoz ki a sodromból. - Ennek ellenére azonban - folytatja frissen, erőteljesen -, mindezt elismerve. . .

Ekkor félbeszakítják. Élesen, nyekeregve hangzik fel a sarokból: - Nem, nem ismerjük el. Én nem ismerem el. Itt senki sem ismeri el. Nem tűröm ezt. Nem hallgatom tovább. Ugyan, mit képzel, fiatalember? Mit gondol, miféle emberek ülnek itt maga előtt? Itt, németek előtt, a mai német ínség idején merészeli ezt az óriási tettet, amely a német történelem kezdetét jelenti, hiábavalónak, értelmetlennek nevezni? Azt mondja, elismeri. Sivár, opportunista érveket merészel a szájára venni, és utána azt mondja: elismeri. Ha már magából hiányzik a német érzés utolsó szikrája, legalább bennünket kíméljen meg attól, hogy a mi hazafias érzelmeinket sárral hajigálja. Hallja, Oppermann, kikérem magamnak. Kikérem magamnak, nemcsak a magam, hanem ennek az intézetnek a nevében is, amely egyelőre még német iskola.

Halálos csend lett. Az osztály többsége a meleg tanteremben oda se figyelt, lankadtan bóbiskoltak - Vogelsang éles, egyre hangosabbá váló nyekergésére most felkapták a fejüket, Bertholdra néztek. Csakugyan olyan rosszat mondott? És tulajdonképpen mit mondott? Valamit Lutherről meg Gutenbergről. Nem egészen értették, miért olyan dühös Vogelsang, de Oppermann valószínűleg csakugyan túlzott egy kicsit. Azt kell az ilyen előadásokon mondani, ami a tankönyvekben áll, nem többet és nem kevesebbet. Úgy látszik, elgaloppírozta magát.

Berthold először mélységesen elcsodálkozik, amikor Vogelsang félbeszakítja. Hát ez meg mit akar? Miért kiabál úgy? Szíveskedjék megengedni, hogy végig mondja. Eddig nem volt szokás az előadót félbeszakítani. Dr. Heinzius sohasem tette. De ő már a stahnsdorfi temetőben a föld alatt nyugszik. Ez itt meg kiabál. Hiszen el kell mondani az „ellenvetéseket". Nem szabad elsikkasztani, hanem meg kell cáfolni őket. Így tanultuk, ez a szabály, így tanította dr. Heinzius.

Hiszen nem mondtam semmit Hermann ellen. „Ellenvetés" volt. Hiszen meg akartam cáfolni. Itt a kéziratom. Hiszen világosan közöltem a második rész elején a saját állásfoglalásomat. Hagyja már abba, ne ordítson úgy.

Mindjárt rossz érzésem volt, amikor a „Hermannt" javasolta. Meg kellett volna maradnom a „humanizmusnál". Heinrich is rögtön azt mondta, hogy disznó, merő egyéni disznóság.

Hiszen csupa ostobaságot beszél. Itt a kéziratom a padban, a táskában. Csak el kell olvasni, és olyan tiszta, mint a vakablak, hogy ez a disznó csupa butaságot beszél.

De hát mit mondtam tulajdonképpen? Már nem tudom pontosan. A kéziratban nem volt benne. Mégis hivatkozhatnék a kéziratomra. Akkor mindenki láthatja, hogy gondoltam.

Nem akarok a kéziratomra hivatkozni. Hermann vén indián volt, ki nem állhatom. Helyes volt az „ellenvetés", így mondtam, és így van.

Már nem áll hanyagul. Kihúzta magát, magasra emeli húsos fejét, szürke szeme egyenesen előrenéz. Állja az ellenség zuhogó szóáradatát.

Az, úgy látszik, most befejezte a litániát. Berthold ott áll, nagy fehér fogaival az alsó ajkát rágja. Most elő kellene venni a kéziratot, és azt kellene mondani: de hát mit akar, tanár úr? Tessék, itt a kézirat. De nem mondja. Hallgat, keserűen, konokul. Szürke szeme belekapaszkodik a másik fakókék szemébe. Végre, örökkévalóságig tartó szünet után halkan, de érthetően így szól: - Én jó német vagyok, tanár úr, éppen olyan jó német, mint ön.

A zsidófiú iszonyú elbizakodottsága egy pillanatra dr. Vogelsang torkára forrasztja a szót. Azután ki akar törni. De a kezében van minden adu, nem akarja heves kitöréssel eljátszani. Erőt vesz magán. Megelégszik azzal, hogy ő sem nagyon hangosan azt mondja: - Úgy, maga jó német? Legyen szíves, bízza másokra annak megítélését, hogy ki jó német és ki nem. Jó német! - Megvetően fújtat. És most végre kijön a sarokból, de már nem halkan, hangosan, peckesen nyikorog minden lépése. Egyenesen Berthold felé tart. Most szemben áll vele, szemtől szemben, és a lélegzetét is visszafojtó, halálos csendben ülő osztály előtt színlelt nyugalommal és önmérséklettel megkérdi: - Nem akar legalább bocsánatot kérni, Oppermann?

Egy pillanat tizedrészéig Berthold maga is gondolt rá, hogy bocsánatot kér. Mondott valamit, amit nem akart, ráadásul olyan pillanatban, amikor nem koncentrált, s ezért gorombán és szerencsétlenül mondta. Miért ne ismerné be? Akkor el van intézve a história, megtarthatja végig az előadását, és mindenkinek látnia kell, hogy ő jó német, és ez az alak itt igazságtalan vele. De Vogelsang tekintetétől, ellenszenves, gőgös, két részre osztott arcától elillan ez a hangulat, még mielőtt igazán gondolattá formálódna.

Az egész osztály Bertholdra bámul. Vogelsang viselkedése hatást keltett. Úgy látszik, Oppermann-nak igazán eljárt a szája. De mint mindig, most nem adhatja alább, az férfiatlan volna. Kíváncsian várják, mit tesz.

Szemtől szemben állnak, Vogelsang és ő. Berthold végre kinyitja a száját. - Nem, tanár úr - mondja, egyre halkabban, egyenesen szerényen. - Nem kérek bocsánatot, tanár úr - fűzi hozzá. Mindannyian elégedettek.

Vogelsang is elégedett. Csak most győzött. Oppermann magatartása alkalmat adott rá, hogy megmutassa, hogyan tiporja szét egy német pedagógus a bomlasztó elemeket. - Rendben van - jelenti ki -, tudomásul veszem. Üljön a helyére, Oppermann.

Berthold a padjához megy. Bizonyosan nem volt okos, amit tett. Látja az ellenség viselkedésén, felvillanó szemén. De ha még egyszer választania kellene, ugyanezt tenné. Nem tud bocsánatot kérni ettől az embertől.

A másik szilárdan eltökélte, hogy mértéket tart. De nem tudja megállni, hogy miközben Oppermann leül a többiek közé, futtában, de éppen ezért diadalmasan és gúnyosan oda ne kiáltsa neki: - Egyszer még talán boldog lenne, Oppermann, ha megelégednének ilyen bűnhődéssel. - Most pedig áttérünk olvasmányunkra, Kleistre - fejezi be Bernd Vogelsang könnyedén és fölényesen ezt az epizódot.

A történtek híre gyorsan elterjed az egész intézetben. Még a délelőtt folyamán megtudta Francois rektor is. Nem csodálkozik, amikor Vogelsang tanár megjelenik nála.

Vogelsang annyira teli van a történtekkel, hogy jóformán rosszalló pillantásra sem méltatja a Voltaire-mellszobrot. De fékezi magát, ügyesen kerül minden túlzást, szabatos jelentést tesz. Francois láthatóan kényelmetlen érzéssel hallgatja, apró, ápolt kezével idegesen simogatja kecskeszakállas - Kellemetlen - mondja többször, miután Vogelsang befejezte -, rendkívül kellemetlen.

Vogelsang megütközve ráncolta a homlokát. - Azt hiszem, rektor úr, nem lehet eléggé szigorúan elítélni ezt az esetet. Olyan időkben, amikor a legpusztítóbb a szégyenteljes béke, a versailles-i diktátum hatása, egy fiatal kölyök az egyik legdicsőbb német tett ízetlen, racionalista kritikájával bomlasztani merészel. Mialatt mi, németek, elsősorban mi, öntudatos nacionalisták, mérhetetlenül nehezen küzdünk a nép újbóli felemelkedéséért, egy diák, egy fiú kigúnyolja őseink erőfeszítéseit, amellyel szétszakították láncaikat. Ez talán az ön Voltaire-éhez illő magatartás, rektor úr. De hogy hogy igyekezhet valaki mentséget keresni, ha egy mégiscsak német gimnázium diákja ilyesmire vetemedik, azt, nyíltan be kell vallanom, nem tudom megérteni.

 

⁷ Nyelvbotlás.