Gustav Oppermann úton volt a Gertraudtenstrasse felé, hogy a Bútorvállalat igazgatói irodájában részt vegyen egy ülésen. Martin szokatlanul nyomatékosan kérte, hogy ezúttal feltétlenül jöjjön el.

A Führert néhány napja nevezték ki kancellárrá. Az utcákon nyüzsögtek az emberek. Mindenütt a náci rohamosztagosok barna ingét, horogkereszteket lehetett látni. Schlüter szakértően és gyorsan vezette Gustav kocsiját, de csak lassan jutottak előre.

Már megint feltartóztatta őket egy piros lámpa. Az amerikaiaknak van erre egy jó mondásuk, gondolta Gustav: „The lights are against me."¹ De nem ért rá gondolataiba mélyedni. Megzavarta egy öregasszony ordítozása, aki tolakodóan babákat kínált. Babái a Führert ábrázolták. Az öregasszony odatartott egy ilyen babát a kocsi ablakához. Ha megnyomták a hasát, tenyerét kifelé fordítva felemelte jobb karját - az olasz fasizmus a régi rómaiaktól, a német fasizmus az olasz fasizmustól vette át ezt a mozdulatot.

A vénasszony a babát simogatva kiabált: - Te szegény, te hatalmas, küzdöttél, szenvedtél, győztél.

Gustav elfordította a szemét a groteszk színjátéktól. Az egész birodalomhoz hasonlóan őt is meglepte a Führer hirtelen kinevezése kancellárrá. Nem annyira, mint a Führert magát, de ő sem értette az eseményeket. Miért éppen most ruházták rá a birodalom legmagasabb tisztségét olyan emberre, mint a Mein Kampf szerzője, mikor a náci mozgalom hanyatlóban volt? A Golf Klubban, a Színész Klubban megmagyarázták neki, hogy ez nem jelent nagy veszélyt; a kormány mérsékeltebb,

¹A fények is ellenem szegültek.

józanabb tagjainak hatása megbénítja a Führert. Az egész akció csak látszatmanőver, hogy féken tartsák a lázadozó tömegeket. Gustav hallotta, és szívesen elhitte ezt.

Mühlheim természetesen komolyabban fogta fel a dolgot. A vagyonos uralkodó rétegek, élükön a nagybirtokosokkal, most végszükségükben, nehogy fény derüljön kiadós szubvenciós botrányaikra, menekvésképpen segítségül hívták a barbárokat. Mühlheim nem hitte, hogy ha már odaengedték őket a vályú mellé, akkor megint hamar meg lehet tőlük szabadulni. A szangvinikus úr arra a mondásra vetemedett, hogy olyan barbár invázió fenyegeti a közép-európai civilizációt, amilyet a népvándorlás óta nem láttak.

Gustav csak mosolygott barátja pesszimizmusán. Az a nép, amely ilyen technikát, ilyen ipart teremtett, nem süllyed máról holnapra barbarizmusba. Nem éppen a minap számította-e ki valaki, hogy csupán Goethe művei több mint százmillió példányban kerültek forgalomba német nyelvterületen? Ilyen nép nem hallgat soká a barbárok ordítozására.

Annak a villanegyednek a csendes utcáin, ahol Gustav lakott, a barbárvezér kinevezése jóformán semmit sem változtatott. Most, amikor először jött be a városba, rosszkedvűen látta, hogy pöffeszkednek a barbárok. Csapataik uralták az utcákat. Vadonatúj, gyűretlen barna egyenruhájuk, amelyekből még a szabóműhelyek szaga áradt, ókori köszöntésmódjuk kisvárosi színházak statisztáira emlékeztette. Az utcasarkokon perselyeket tartottak a járókelők elé, a választási propagandára gyűjtöttek. Leengedte a kocsi ablakát, hogy hallja, mit kiabálnak. „Adjatok az ébredő Németországnak, adjatok a Jeruzsálembe vezető út számára", hallotta. Gustav volt katona, néhány hónapot töltött a harctéren. Anna erélye óvta meg annak idején a további frontélményektől. Katonaideje volt élete legundorítóbb időszaka, amikor ostobán ki volt szolgáltatva mások akaratának. Iparkodott kitörölni az emlékezetéből, beteg lett, ha rágondolt. A barna egyenruhák láttán most újból feltámadt benne a kellemetlen emlék.

A Gertraudtenstrasséra értek. Ott állt az Oppermannok törzsháza a többi ház közé szorulva, régimódian, szilárdan. Itt is, a főbejárat előtt is egyenruhás nácik koldultak a járókelőktől választási perselyükkel. - Az ébredő Németország, a Führer, a Jeruzsálembe vezető út számára - kiáltozták csengő fiúhangon. Lesinszkij, a vén portás mereven állt, kemény, szürke bajusza, faragatlan arca meg sem rebbent. Különösen rosszkedvűen köszönt Gustavnak, különösen kimért mozdulattal indította meg előtte a forgóajtót; a pimasz kölykök miatt nyomatékosan bizonyítani akarta öreg főnökének hűségét.

Az igazgatói irodában már várták Gustavot. Ott volt Jacques Lavendel, Klára Lavendel asszony is, Brieger és Hintze cégvezetők, csak Edgar hiányzott. Gustav merev, gyors léptekkel jött be, egész talpára lépve, gondtalannak, sugárzónak próbált látszani, olyannak, mint mindig. Immanuel Oppermann arcképének másolatára mutatott: - Kitűnő másolat. Martin, te megtartottad magadnak az eredetit, és egy másolatot akasztottál fel nálam. - Csak az élénk Brieger úr ment bele ebbe a jókedvű, lármás hangnembe. - Kitűnően megy az üzlet, dr. Oppermann - mondta. - A nácik most nagyban berendezkednek, és aki berendezkedik, annak bútorra van szüksége. És ki szállítja a Barna Házak számára a bútorokat? Mi!

Azután a tárgyra tértek. Martin néhány bevezető mondatot mondott. A nácik felhasználták propagandaeszközül az antiszemitizmust. Lehet, sőt valószínű, hogy most, miután hatalomra kerültek, elrejtik ezt a módszert, mert felesleges és gazdaságilag káros. Mégis valószínűleg jól teszik, ha óvatosak. Kéri Brieger urat, adja elő javaslatát.

Az alacsony, nagy orrú, feltűnően zsidó külsejű Brieger úr pökhendien beszélt, mint mindig. Most már nemigen tehetnek egyebet, valamennyi Oppermann üzletet hozzá kell csatolniuk a Német Bútorművekhez. Azonkívül jó lenne végre megállapodni Wels úrral. Tapogatódzott Wels úrnál, furcsa módon ő boldogul legjobban a dühös gojjal. Ha azt akarják, hogy csakugyan értelme legyen a dolognak, és túléljék a vihart, ami nagyon valószínűen bekövetkezik - ezen a téren kissé sötétebben lát, mint Martin Oppermann úr -, akkor még a választások előtt legalább ötvenegy százalékban nemzsidó kézbe kell adni a vállalatot. Ezt cáfolhatatlanul be kell tudniuk bizonyítani, noha valójában természetesen másként kell álljon a helyzet. Gyakorlatilag ez megoldható, de kényes, körülményes tranzakciókat kíván, amely mindkét féltől megértést, elhatározó képességet és jóindulatot követel. Három olyan tulajdonságot, amelyekben mi bővelkedünk, Wels úr azonban nem. Ezt fejtette ki Brieger úr, elevenen, éles, tréfás fordulatokkal, hangsúlyozottan könnyeden, ami azonban nem egészen sikerült.

Miután Brieger úr befejezte, Martin így vélekedett: - Mind a kettőt meg kell tennünk, a céget is át kell változtatnunk Bútorművekké, és Welsszel is tárgyalnunk kell. Úgy vélem, Brieger úr bizonyosan célhoz fog érni. - Nehezére esett ez a közvetett vallomás, hogy annak idején, amikor ő, Martin tárgyalt Welsszel, egyet s mást elrontott, de tisztességtelennek érezte, hogy elhallgassa.

A reprezentatív Hintze úr mereven, elutasítóan, fejét nagyon egyenesen tartva ült. - Azt hiszem - mondta -, ha Mühlheim professzor nekilát, egy héten belül tető alá tudjuk hozni a Német Bútorműveket. Hála Isten, ott még nem tartunk, hogy az Oppermannoknak futniuk kelljen egy Wels úr után. Hozzuk csak létre a Német Bútorműveket, uraim, és utána várjuk ki nyugodtan, míg a testvér közeledik felénk.

- Ez szép is meg jó is - mondta Jacques Lavendel és barátságosan nézett Hintze úrra. - És ha nem közeledik? Ha hallja, hogy mit mond a Führer mindennap a rádióban? Ha elhiszi? Ő nebich, nem nagyon okos. Ne tételezzenek fel túlságosan sok észt másokról, uraim. Látják, ez eddig még mindig helytelen számítás volt. Tárgyaljanak a gojjal.

Még ma. Ne legyenek kicsinyesek. Taposó lónak ne kössék be a száját. Adjanak neki jókora falatot. Még mindig jobb, mintha az egészet lenyeli.

Gustav olyan arccal ült ott, mint aki udvariasságból figyel, de voltaképpen unja a vitát. A falon függő bekeretezett okiratot bámulta. Kívülről tudta a szövegét: „A berlini Immanuel Oppermann kereskedő szállítmányaival jó szolgálatokat tett a német hadseregnek. Von Moltke tábornagy, s. k." - Kissé előregörnyedt, súlyos szemhéját leeresztette homályos, barna szemére, alig lehetett rajta változást észrevenni. Mégis hirtelen már nem hatott fiatalnak, hanem Martin fivéréhez hasonlított.

Brieger beszéde után várták, hogy ő szólaljon meg először. Martin csak akkor szólalt meg, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan hallgatni akar. Mivel még mindig hallgatott, Martin egyenesen megkérdezte: - Te mit gondolsz, Gustav?

- Nem osztom a véleményedet, Martin - mondta, és máskor barátságos, dörmögő hangja ingerülten és határozottan csengett. - Az ön véleményét sem, Brieger úr, még az önét sem, Hintze úr, az önét pedig egyáltalán nem, Jacques. Nem értem, mitől szállt egyszerre úgy az inukba a bátorságuk? Ugyan, mi történt? Reprezentatív tisztséget adtak egy népszerű fajankónak, és komoly kollégái megbénították. Igazán azt hiszik, hogy mert néhány ezer fegyveres csavargó pöffeszkedik az utcákon, Németország már a végét járja? - Egyenesen ült, ültében nagyon magasnak hatott, nyájas arca bosszús, ingerült volt. - Ugyan, mit képzelnek? Mitől félnek? Azt hiszik, megtiltják majd a vevőinknek, hogy nálunk vásároljanak? Azt hiszik, bezárják az üzleteinket? Kisajátítják a forgótőkénket? Mert zsidók vagyunk? - Felállt, merev erőteljes léptekkel ide-oda szaladgált, húsos orrán át indulatosan szuszogott. - Ugyan, hagyjanak békén a dajkameséikkel. Németországban már nincsenek pogromok. Ennek vége. Már több, mint száz esztendeje. Pontosan száztizennégy éve, ha éppen tudni akarják. Azt hiszik, ez az egész hatvanötmilliós nép megszűnt kultúrnép lenni, mert szólásszabadságot adott néhány bolondnak és csavargónak? Én nem hiszem. Én ellene vagyok, hogy töröljék a cég nevéből a jó Oppermann nevet. Ellene vagyok, hogy olyan bamba fickóval tárgyaljunk, mint Wels." Nem engedem, hogy azért, mert pánikba estetek, engem is megfertőzzetek. Én ebbe nem megyek bele. Nem értem, hogy lehet felnőtt embereket ilyen ócska szemfényvesztéssel megtéveszteni.

A többiek meghökkenve ültek. Gustav nyugalma, szívélyessége közmondásos volt. Üzleti ügyekben sohasem tett komoly ellenvetést. Soha senki nem látta ilyen izgatottnak. Mi ez? Akad egyetlenegy zsidó üzlet, amely nem alkalmaz óvatossági rendszabályokat? Olyan okos ember, mint Gustav, hogy lehet ennyire vak? Erről látni, hová vezet, ha valaki irodalommal és filozófiával foglalkozik.

Jacques Lavendel szólalt meg elsőnek. - Ön tehát még mindig azt hiszi, hogy ezen a szélességi fokon a jobb belátás győz? - Barátságosan nézett Gustavra. - Hallgassa meg az Isten - mondta azután halk, rekedt, jóindulatú hangján. - Történelmi távlatban gondolkodva bizonyára igaza van, Gustav. De mi, kereskedők sajnos kénytelenek vagyunk nagyon rövid távon gondolkodni. Az a nap, amelyről ön beszél, bizonyosan eljön. De egyikünk sem tudja, hogy megéli-e. Úgy értem, üzletileg. Önnek akkor igaza lesz, de az Oppermann-cég csődbe ment.

- Nagyszerű, hogy ön így bízik - mondta a reprezentatív Hintze úr, felállt, és melegen kezet szorított Gustavval. - Köszönöm a szavait. Igazán jóleső, felemelő volt. De mint kereskedő, meg kell mondanom: - Bizalom a szívben, óvatosság az üzletben.

Martin szótlanul elővette a cvikkerét, törülgette, megint eltette. Megütközve, aggódva nézett fivérére. Hirtelen meglátta, hogy Gustav ötvenéves. A sportolás, a derült, gondtalan élet semmit sem használt neki. Ott állt, és olyasmiket mondott, aminek semmi köze sem volt a valósághoz. Martin a vén Immanuel portréjára nézett. Hirtelen tudta, százszázalékos biztonsággal tudta, hogy a vén Immanuel az ő helyében már egy évvel ezelőtt tárgyalt volna Welsszel, már rég megegyezett volna vele; mosolyogva, fejcsóválva eltüntette volna a cég nevét és a portrét. Mi múlik egy néven, egy képen? Az ügy a fontos. Már rég külföldre telepítette volna a családját, valahová, könnyedebb, civilizáltabb emberek közé. Martin hirtelen roppant fölényben érezte magát fivérével. - Csak lassan, lassan, Gustav - mondta. - Majd csak akad valamilyen megoldás.

Gustav az egyik sarokban állt. Még mindig felindultan nézett a többiekre. Mi köze hozzájuk, ezekhez a reszkető kereskedőkhöz? Ellenszenvesek voltak számára valamennyien örökös, olcsó aggodalmaikkal. Itt volt a nagy Németország Luthertől Einsteinig és Freudig, Gutenbergtől és Berthold Schwarztól Zeppelinig és Haberig és Bergiusig, és mert ez a Németország, a végletekig kínzottan, egy pillanatra elveszítette a fejét, a kereskedők lemondtak róla. - Nincs szükség semmilyen megoldásra - mennydörögte Martin felé. - Minden maradjon úgy, ahogy van. Már a Német Bútorművek puszta létezése is túl nagy engedmény.

A többiek bosszankodni kezdtek. - Legyen esze, Gustav

Különös módon Klára talált kiutat a kellemetlen helyzetből. Gustav fivére tetszett neki, de beszéde alatt kétszeresen is tudta, miért Jacques-hoz ment férjhez. Eddig hallgatott, teljesen megfeledkeztek róla, hogy ott van. Mindenki meglepődött, amikor a megtermett, csöndes asszony beszélni kezdett. - Ha Gustavnak annyira szívügye, hogy az Oppermann név megmaradjon, akkor talán tovább lehetne vinni itt a törzsházban Oppermann néven az üzletet - javasolta -, és csak a fiókvállalatokat kellene Német Bútorművekké egyesíteni. És bizonyára ez ellen sem lesz Gustavnak kifogása, hogy Brieger további magánjellegű tárgyalásokat folytasson Wels úrral.

A megfontolt, határozott asszony javaslatát Gustav is, a többiek is méltányosnak tartották. Sok szószaporítás nélkül, mindannyian helyeselték. A látszat kedvéért Gustav még tett néhány kikötést. Elégedetlen volt, hogy elragadtatta magát. Végül ő is megadta a szükséges aláírást.

Amikor a többiek elmentek, Martin mindkét karjával nehézkesen a szék karfájára támaszkodott. Fivére érthetetlen viselkedése lehangolta. Sok újat kell megtanulnia, gondolta. Miért nem akarja észrevenni, amit mindenki lát? Ez az 1933-as Németország nem azonos a mi fiatalkori Németországunkkal. Hozzá kell szokni, hogy semmi köze Goethe és Kant Németországához. A Faust-ból keveset tanulhat erről a Németországról, ehhez a Mein Kampf-ot kell tanulmányoznia.

A Corneliusstrassén Martin igyekszik vacsora közben gondtalanul beszélgetni. Természetesen eszébe se jut, hogy elhallgassa Liselotte előtt a hozott határozatokat. De nehéz lenne elviselni, ha könnyen venné. És mégis azt kívánja, hogy könnyen vegye. Liselotte a kínosan beszédes férj és a hallgatag fiú között ül. Érzi, hogy Martin nyugtalan, és növekvő aggodalommal látja, hogy Bertholdot gyötri valami, amit nem akar másokkal megosztani.

Vacsora után Martin nekirugaszkodik, és néhány szóval elmondja Liselottének, hogy most az anyaüzlet kivételével az összes Oppermann-fiók beolvad a Német Bútorművekbe. Liselotte bájosan, szépen ül ott. Mialatt Martin beszél, kissé előrehajol, hosszúkás szürke szeme Martin homályos, barna szemét keresi, sugárzó arca elkomolyodik. - Valamennyi? - kérdezi. - Valamennyi fióküzlet? - Mély hangja feltűnően halk. - Nem könnyű, Liselotte - mondja Martin. Liselotte nem válaszol. Csak egy kicsit előrébb húzza a székét, közelebb Martinhoz. Martin azt remélte, hogy könnyen fogja venni. Most nagy vigasz számára, hogy tévedett.

Gustav Oppermann megkérte Ellen Rosendorffot, hogy menjenek át a dolgozószobába. Teáztak, fecsegtek, kellemes délután volt. A dolgozószobában Ellen lefeküdt a széles pamlagra, Gustav csak a kislámpát gyújtotta fel, és leült vele szemben egy fotelba. - És most mit akar elmesélni, Ellen? - kérdezte, és cigarettával kínálta. - Mi történt? - Semmi és minden - válaszolta Ellen. Fekve maradt, szép, sötét bőrű arcát félig árnyékban hagyta, néhányat szívott a cigarettából. Azután könnyedén odavetette: - Szakítottam.

A férfi komolyan és gyengéden hallgatta. Azért szerették úgy a nők, mert olyan odaadóan tudta hallgatni őket, minden porcikájával átérezte ügyeiket. Érezte, Ellen könnyed, hetyke modora mögött, hogy mennyire meg kellett viselje a szakítás a herceggel. El tudta képzelni, hogy történhetett. Politikai vitába keveredhettek, s a herceg, amilyen hányaveti volt, valószínűleg nem titkolta antiszemitizmusát. Gustav nem szólt semmit, odaült mellé a pamlagra, megfogta a kezét, simogatta gyöngéd, sötét bőrét.

² Vége volt.

Hindenburg papa is többet tett érte, akitől kikényszerítették a beleegyezést. És akkor azt meri mondani nekem, a siker bizonyítja, hogy a Führerben van valami.

Ellen nevetett. - Csak vigasztaljon - kérte. - Szükségem van rá. - De rögtön újból elkomolyodott. - Csak tudná az ember, hogy meddig tart - töprengett. - Pánik az egész - jelentette ki hevesen Gustav -, semmi egyéb. - De Ellen komolyan nézett rá, és lassan csóválta szép, bibliai fejét. - Ilyen olcsón mégse akarjon vigasztalni, Gustav - mondta.

nehéz őket megint legyűrni. A barbárságnak megvan a maga vonzereje. Néha bennem is nagyon erősek a barbár hajlamok, hazudnék, ha nem ismerném be. A legtöbben valószínűleg még erősebben reagálnak rá. - Ott feküdt, szép volt, szomorú, gúnyos, okos. Nem bánta meg ostoba kalandját a herceggel, amelyet szemérmesen és cinikusan csinált végig, de gúnyolódott magán. Gustavban hirtelen fellobbant a vágy. Erős, szőrös kezével megragadta. Fejét egészen közel szorítva Ellen fejéhez, sürgetően unszolta: - Ellen, utazzunk el ebből az ostoba Berlinből. Utazzunk a Kanári-szigetekre. Félredobom a Lessinget. Jöjjön velem Ellen. Tegye meg, Ellen. - Ellen megsimogatta nagy, izgatott fejét. - Maga gyerek, Gustav - mondta. - Maga úgy jó, ahogy van. Nem kell a Kanári-szigetekre utaznia, hogy ezt bebizonyítsa nekem.

Miután elment, Gustav fáradtan, elégedetten üldögélt Lessingen dolgozva, egyedül akarta tölteni az estét. Most emberek közé, beszélgetésre vágyott. Elment a Színész Klubba.

Itt nem volt rossz hangulat. A gazdasági élet eleinte némi optimizmussal nyugtázta a Führer kinevezését. A Führer, aki vaktában szajkózta, amit belészuggeráltak, szilárdan a nagytőke kezében volt. Bizonyosra vették, hogy óvakodni fog a kísérletezéstől. A nagybirtokosok és a nagyipar urai, akik annak idején olyan sokáig lépre tudták csalni a jóval okosabb szocialistákat, könnyűszerrel megbirkóznak majd az otromba horogkeresztesekkel. Ők csak tudják, miért engedték őket hatalomra jutni. Semmi aggodalom. Elöl nagy a cirkusz, hátul meg kötik az üzleteket, mint mindig.

Gustav keveset beszélt, sokat hallott. Politikai, gazdasági dolgok nem nagyon érdekelték. Saját életébe, a szellemi életbe nem fog átnyúlni a változás. Ez a meggyőződés egyre jobban megszilárdult benne. Már alig értette, hogy engedhette, hogy megfertőzze a körülötte levő pánik. Undorító jelenetet játszott el Martin irodájában. Ötvenéves, és még mindig olyan fegyelmezetlen, mint egy gyerek. De mostantól fogva majd uralkodik magán. Elég volt a politikából. Elég az egész ostoba, felesleges locsogásból.

Ivott. Játszott egy parti ekartét. Elég figyelmetlenül játszott. Jó jelnek vette, hogy nyert.

Amikor elment, a játékterem bejáratának közelében ott állt Jean, az öreg klubszolga. Kialakult az a szokás, hogyha Gustav nyert, egy ötmárkást a kezében hagyott, és elmenőben Jean markába nyomta. Ma is ezt tette. Az a méltóságteljesség, ahogyan az öreg megköszönte, észrevehetetlenül és mégis nyomatékosan, örömöt szerzett Gustavnak. A friss téli éjszakában gyalog tette meg az út egy részét hazafelé. Az élet könnyű és kellemes volt, mint mindig.

Jól aludt, és bizakodással telve ébredt. A munka haladt; dr. Frischlinnek, aki felmondta állását a cégnél, és most délelőttönként rendszeresen vele dolgozott, volt néhány ötlete. Kellemes volt a posta is. A legnagyobb örömet egyik Bibliophil Egyesületbeli ismerőse levele szerezte, egy tekintélyes íróé, aki felszólította, hogy írja alá a közélet fokozódó barbarizálódása elleni manifesztumot. Noha Gustav egyedül volt, szinte gyerekesen, zavartan mosolygott. Olyan sokra becsülik irodalmi munkásságát, hogy az aláírásától valamit remélnek? Még egyszer elolvasta a levelet. Aláírta. Amikor elmesélte Mühlheim professzornak, egészen másként reagált rá, mint ahogy Gustav várta. - Tisztelet-becsület irodalmi ambícióidnak, Oppermann - mondta bosszúsan -, én azonban lemondtam volna erről az aláírásról.

De Gustav megütközése hamar elmúlt. Micsoda? Megint meg akarják félemlíteni? Szíveskedjenek megkímélni az ilyen ostoba károgástól. Elege van belőle. Nem engedi, hogy megtiltsák neki, hogy síkraszálljon Lessingért, Goethéért, Freudért. Utána vegye néhány idióta, isten nevében, nem Oppermannéknál, hanem másutt becses ülepe számára a széket. Mühlheim gúnyosan nézett a felindult férfira. Hűvösen, ironikusan válaszolt. A két barát lehangoltan vált el.

Sybil Rauchra egészen másként hatott a manifesztum, mint Mühlheimre. Örült, hogy barátja nevét ott találta a nagyon jónevű többi aláíró között. Gyermekes, kedves modorában gratulált neki. Nagyon rendes volt Gustavtól, hogy habozás nélkül aláírta a felhívást. Tetszett neki a barátja, Gustav sokkal természetesebbnek, a valósághoz közelebb állónak érezte Sybil véleményét, mint a politikusokét, ügyvédekét, kereskedőkét.

Dolgozott, élt. A munka jól haladt, az élet szép volt. Hemperegjen csak a birodalmi kancellár palotájában a barbár, őt nem érdekli.

Ami nem sikerült Martin Oppermann-nak, Jacques Lavendelnek, az okos Brieger és Hintze uraknak, a tapasztalt Mühlheim professzornak, a szép, okos Ellen Rosendorff-k, mármint Gustav sziklaszilárd bizalmát megrendíteni, azt furcsa módon elérte három szék. Pontosabban három 184. modell ebédlőgarnitúra szék, egyenként 37 márka, hat ilyen szék állott tudniillik Emilie Francois, Viharfelhőcske asszonyság ebédlőjében, s ő régóta azon a nézeten volt, hogy kilenc ilyen székre van szükség. Balga férje az utolsó hetekben egyre több okot szolgáltatott rá, hogy Emilie asszony elégedetlen legyen. A taknyos Oppermann fiú ügye, annak ellenére, hogy a politikai helyzet éleződött, még mindig nem tisztázódott, és a rektor és Vogelsang tanár viszonya terén is volt kívánnivaló. Francois rektor, hogy kissé lecsendesítse, meg akarta ajándékozni születésnapjára a hiányzó három székkel. Francois-nénak lényegében nem volt ez ellen kifogása, de gondot okoztak neki a technikai részletek,

hogy hogyan lehet a székek birtokába jutni. Mivel egyöntetű garnitúráról volt szó, a székeket kizárólag Oppermannéknál lehetett megvenni. Viszont ezekben az időkben nem vették jónéven, ha egy magasabb beosztású pedagógus zsidó üzletben vásárolt. A székeket semmi esetre sem szállíthatta haza az Oppermann Bútorház szállítókocsija vagy egy küldönc, akiről felismerhető, hogy az Oppermann-cég alkalmazottja. Emilie ragaszkodott hozzá, hogy François ezt kifejezetten hangsúlyozza a megrendelésnél. A legegyszerűbb, ha közli telefonon kívánságát Gustav barátjával. François rektor vonakodott. François-né kijelentette, hogy ez szokásos kérelem, különben a legtöbb zsidó üzletnek be kellene zárnia. François-né nyomására a rektor megígérte, hogy alkalomadtán Gustav tudtára adja a dolgot. Az volt a szándéka, hogy majd úgy futólag, mellékesen, tréfálkozva megemlíti. Viharfelhőcske azonban ragaszkodott hozzá, hogy hallja, amikor François telefonál. Alighanem az ő jelenlétének következménye volt, hogy a rektor kérése nem hangzott egészen olyan pajkosan, mint ahogy akarta.

Gustavnak sikerült ugyan úgy befejeznie a beszélgetést, ahogyan François rektor folytatni akarta, könnyedén, fecsegve. De amikor letette a kagylót, ijesztően megváltozott. A barátai már szégyellik, ami tőle származik? Elkomorult, hallotta ahogy izgatottan dobog a szíve. A hit és a bizakodás úgy elszállt belőle, mint egy kipukkadt gumikerékből a levegő.

Dr. Bernd Vogelsang harmincöt éves volt, fiatal és tanulékony. Vidéken megszokott feszes, kimért mozdulatai, anélkül hogy keménységükből vesztettek volna, Berlinben kerekebbek lettek, a gallérja egy centivel alacsonyabb. Egyébként is sokat tanult ezekben a hetekben. A Führernek tizennégy évig kellett küzdenie, amíg kivívta a győzelmet. Most, hogy kancellár lett, nem kukorékolta ki diadalát, uralkodott magán, kivárta, míg örökre el tudja intézni az ellenfelet. Bernd Vogelsang követte a maga területén a Führer taktikáját. Ő is várhatott.

Önmérséklete ellenére már elérte, hogy a Lujza Királynő Gimnázium hetedik osztályában elő volt készítve a talaj arra az időre, amikor majd végérvényesen hatalomra jut az igazi német szellem. Már minden diák kívülről tudta Heinrich von Kleist költeményét, a Germánia gyermekeihez-t, és Bernd Vogelsangnak repesett a szíve, amikor hallotta, ahogy fiai kórusban szavalják a nagy, gyűlöletteljes sorokat. E klasszikus költemény mellett kívülről tudták a nácik mai himnuszát is, a Horst Wessel dalt.

Francois rektor fáradtan és szomorúan üldögélt nagy szobájában Voltaire és Nagy Frigyes mellszobra között. Voltaire szelleméből már leheletnyit sem lehetett érezni a Lujza Királynő Gimnáziumban, és Nagy Frigyes szelleméből már csak a rosszat. Már csak nagy ritkán mert egyik-másik tanár hitet tenni a liberalizmus mellett, amely azelőtt iskolája legfőbb erényei közé tartozott. Már szó sem volt róla, hogy Vogelsangot át lehetne helyezni. Ehelyett Francois kénytelen volt tétlenül nézni, ahogy ez az ember örökre tönkretette diákjai képlékeny lelkét.

Emellett Vogelsang udvariasan és korrektül viselkedett, nem adott okot panaszra. Kerülte például, hogy sürgesse a kínos Oppermann-ügyet. Legfeljebb hetenként egyszer, úgy alkalomadtán, egy-egy más témáról folytatott megbeszélés végén, kellemetlen, barátságos mosollyal, ami még élesebben szétválasztotta arca egyes részeit, nyekergő keletporosz kiejtéssel így szólt: - Ceterum censeo discipulum Oppermann esse castigandum.³ - Francois rektor hátán végigfutott a hideg tanára tréfálkozásától. Ő is kierőszakolt magából ápolt, fehér kecskeszakálla fölé egy mosolyt. Vastag, keret nélküli szemüvegén át tehetetlenül bámult a hidegen, udvariasan és fölényesen mosolygó emberre; úgy érezte, mintha az kötelezvényt, rendkívül kellemetlen kötelezvényt tartana vöröses, szőke pihékkel borított kezében. Feltétlenül, kolléga úr - jelentette ki sietve. - Nem tévesztettem szem elől az ügyet. - És Vogelsang tanár nem ragaszkodott tovább követeléséhez, csak elismerően mosolygott. - Szép, szép - mondta, és elköszönt.

Ha Francois rektor meglátta Oppermann diákot, sohasem mulasztotta el, hogy ne szóljon hozzá néhány barátságos szót. Berthold feltűnően felnőttebb lett az utolsó hetekben. Arca gondterheltebb volt, kevésbé lágy, férfiasabb; fekete haja, makacs homloka alatt merész, szürke szeme szórakozottan, töprengően nézett. A nők kezdtek utánafordulni. Egyre ritkábban beszélt saját ügyeiről. Noha tudta, hogy Francois rektor a barátja, még ő sem tudta rávenni, hogy kiöntse előtte a szívét.

Egyébként dr. Vogelsang nem piszkálta Bertholdot. Nem foglalkozott vele sem többet, sem kevesebbet, mint a többiekkel, és eszébe sem jutott lekicsinyelni a teljesítményeit. Alkalomadtán, Berthold egy-egy okos feleletét nyugtázva, udvarias elismeréssel mosolygott tömött, szőke bajuszkája alatt: - Van ott ész, Oppermann. Van ott ész. - Máskor, Berthold folyékony stílusát dicsérve, megjegyezte: - Kissé túlságosan folyékony, túlságosan sima. Túl kevés ellenállás, túl kevés él. Több keménységet, Oppermann. „Légy erélyes!" - Berthold elég igazságos volt ahhoz, hogy indokoltnak érezze ezt a véleményt.

³ Egyébként javaslom, hogy Oppermann tanulót fenyítsék meg.

Heinrich Lavendel aggódva nézte Vogelsang nyugalmát. Egy Vogelsang nem enged eltemetni ilyen „Hermann, a német"-ügyet. Minél tovább húzza, annál veszélyesebb. - Ez csak azt lesi - mondta Heinrich Bertholdnak -, hogy mikor sül át egészen a beefsteak. Ismerem a disznót. Én nem várnám meg a helyedben, amíg nekem ront. Go ahead, Berthold. Állítsd meg. Csukafejessel bele. - Berthold csak a vállát vonogatta, zárkózottan, elutasítóan.

Berthold most sokkal felnőttebbnek látszott, mint Heinrich. Remekül festett. Általában remek fiú volt. Mindent be tudott bizonyítani, és mindent meg tudott cáfolni. De valójában ő, Heinrich volt a felnőtt, és Berthold a gyerek. Átkozottul szeretett volna neki segíteni. De most tehetetlenül álltak szemben egymással, és kénytelen nézni, hogy vergődik a fiú. Undorító. Nem mert még egyszer beszélni Bertholddal. Amikor együtt kerékpároztak hazafelé, eléggé szótlanok maradtak. De most sokszor egy sarokkal tovább kísérte Bertholdot, noha ez kerülőt jelentett számára, és Berthold észrevette ezt.

Werner Rittersteg, a Langaléta, a Heinrichtől kapott pofon után először felhagyott az udvarlással. Sőt, néha csipogva és hisztérikusan mulatott régebben csodált pajtásán. De amikor egy ízben egy ceruzát kért tőle, és a mindig készséges Heinrich, mintha semmi sem történt volna, odanyújtotta neki az övét, elpárolgott a mérge. Másnap megint a következő szavakkal üdvözölte Heinrichet: - How are you, old fellow? - és újból hevesen bizonygatni kezdte barátságát. Heinrich hűvös maradt. Ahogy nem vett tudomást a Langaléta támadásairól, ugyanúgy éppen csak eltűrte az udvarlását.

Amikor most Rittersteg kénytelen volt észrevenni, hogy Heinrich egyre szorosabban Bertholdhoz csatlakozik, újból elöntötte a harag. Ő, a tiszta árja, aki ezzel eredendően felette áll minden zsidónak, s akit ráadásul Bernd Vogelsang felvett az Ifjú Sasok soraiba, leereszkedett odáig, hogy barátságot ajánljon Heinrichnek, a hálátlan pedig többre becsüli a hencegő Oppermannt. Ki hallott már ilyen szégyent? Voltaképpen természetesen fütyülhetett volna rá, hogy mit gondol róla egy zsidófiú. De sajnos, nem fütyült rá. Mardosta, égette, hogy Heinrich semmire sem becsüli. Meg kellett neki mutatnia, hogy ő többet ér a finom, kicsípett Oppermann-nál. Végre kell hajtania valamilyen nagy vállalkozást, valamilyen óriási ötletet, hogy Heinrichnek végre kinyíljon a szeme.

Ez idő tájt kezdődött a választási harc, és a demokratikus Tagesanzeiger-ben Richárd Karper, a nagyon híres újságíró, akit a náci újságok kitartóan humorosan Isidor Karpelesnek neveztek, kigúnyolta a Führer sok stilisztikai baklövését. A lapot emiatt ugyan betiltották, de a cikk hatott, többek között elsősorban Vogelsang tanárra. Arra ösztökélte, hogy saját hatáskörében vitába szálljon az alattomos ellenséggel. Hetedik osztályos diákjai előtt lekicsinyelte a Karpernek nevezett Isidor Karpeles kicsinyes támadásait. Megmagyarázta nekik, hogy egy államférfinál nem a formai részletek, hanem az erkölcsi eszmék fontosak. Kifejtette előttük kedvenc elméletét, hogy a beszéd fontosabb, mint az írás. Idézte előttük, miután előzőleg kiirtotta belőlük a német nyelv szelleme elleni legnagyobb hibákat, a Führer néhány erről szóló mondását. Megbélyegezte Karper-Karpelest, aki lefitymálja a Führert, s egyike azon elemeknek, akik a fő bűnösök a német nép politikai és erkölcsi bomlasztásában, hanyatlásában.

Werner Rittersteg kidülledt szemét alázatosan tisztelt tanára szájára szegezte, ahonnan a búzaszőke bajuszka alól nagy erővel gördültek elő a haragos szavak. De nem tudta Vogelsang szemét elérni, jobban mondva a tanár, Werner Rittersteg pontosan látta, mereven Berthold Oppermannra nézett. Igen, semmi kétség, Vogelsang egész éles támadása lényegében Berthold Oppermann ellen irányult.

A Langaléta Heinrichre nézett. Az karját keresztbefonva a padra támaszkodott, széles, szőke fejét mintegy öklelésre készen lehajtotta. Werner Rittersteg mindezt észrevette. De egyúttal Vogelsang szavaira is figyelt, egyetlenegyet sem engedett el a füle mellett. A tizenkétórás szünetben odalépett az iskolaudvaron Heinrich Lavendelhez. Derült, meleg nap volt, ezen a februári napon volt először valami tavaszias a levegőben. - Look here, Harry⁴ - mondta, és a kölcsönkapott ceruza helyett odanyújtott neki egy újat, egy nagy sárga Kohinoort. Ő maga hegyezte ki, nagyon gondosan. - Kaptam egy amerikai ceruzahegyezőt, irtó príma, öregem - jelentette ki Heinrichnek. Kidülledő szemével ábrándosan szemlélte a ceruza hosszú, hegyes hegyét. - Kést kellene az ilyen disznó bendőjébe döfni - jelentette ki hirtelen, vadul. Heinrich Lavendel az udvar falán ült, mintha tornázna, felváltva lóbálta a lábait. Erre abbahagyta. - Kést a bendőjébe? Kinek? - kérdezte, és csodálkozva nézett fel Ritterstegre. - Természetesen az árulóéba, ebbe a Karperbe, aki hátbatámadja a Führert. - Heinrich nem válaszolt, alig észrevehetően félrehúzta cseresznyepiros száját. Alacsonyan, zömöken, halvány,

* Nézz ide, Harry.

barna arccal ült a sápadt Langaléta előtt. Az, noha nem volt jó emberismerő, az apró, alig észrevehető arcmozdulatból mindent kiolvasott, amit gyűlölt, csodált ellenség-barátja gondolt, hitetlenkedést, megvetést, undort a hencegő iránt. Heinrich most végre elvette a ceruzát, rendesen rácsavarta a hegyre a ceruzavédőt, eltette. - Az, amit kölcsönadtam - mondta -, egy hatosba került. A tiéd, öregem, legalább egy húszas. De nem fizetem ki neked a tizenöt pfenniget. - Nem, Werner Rittersteg, az Ifjú Sas nem engedte, hogy így elintézzék. - Meglátod, öregem - mondta sürgetve, boldogtalanul, hitelért küszködve -, a bendőjébe döföm a kést. - És mert Heinrich vállat vonva elfordult, szerencsétlenül tréfálkozni próbálva hozzáfűzte: - Ha megteszem, megkapom a tizenöt pfenniget? - Te megbolondultál, ember - válaszolta Heinrich.

Csengettek. A szünet véget ért. Mellenthin pedellus ellenőrizte, hogy a lánya összecsomagolja a szünetben el nem adott zsemléket, szándékosan elnézett Oppermann diák mellett, barátságosan bólintott Rittersteg diák felé, katonásan állt Vogelsang tanár előtt. Folytatódott a tanítás.

Két nappal később az állt a lapokban, hogy egy rabiátus fiatalember leszúrta a szerkesztőségben a Tagesanzeiger szerkesztőjét, Richard Karpert. A fiatalember, akinek a neve Werner Rittersteg, és a Lujza Királynő Gimnázium hetedik osztályos tanulója, kijelentette, hogy szemrehányást tett a szerkesztőnek a Führerről írott közismert cikke miatt, mire az megragadta, és fojtogatni kezdte, úgyhogy kénytelen volt önvédelemből a kését használni. Rittersteget, jelentették a lapok, mivel szökés gyanúja nem forog fent, tüzetes kihallgatás után szabadon bocsátották.

Rittersteg papa, egy gazdag kereskedő, aki négy tiszteletbeli tisztséget viselt, első felindulásában lekent a fiának egy pofont. Rittersteg mama zokogott, hogy milyen szégyent hoz rájuk a fiú. De nagyon hamar kiderült, hogy a Langaléta nem csirkefogó, hanem hős. A náci újságok lehozták az arcképét. Azt írták, ha nem is lehet feltétel nélkül helyeselni a fiatalember tettét, mégis érthető, hogy az elhunyt durva támadásai tettekre ragadtatták a német ifjúságot. Rittersteg papa ismerősei telefonáltak, gratuláltak. Két további tiszteletbeli tisztséget ruháztak rá. A Rittersteg szülők huszonnégy óra alatt elfelejtették, hogy reagáltak a történtekre közvetlenül azután, hogy tudomásukra jutott; most az ő szemükben is hős volt a fiú. Negyvennyolc órával később Rittersteg papa jó lelkiismerettel megesküdhetett volna, hogy hős fiától soha nem várt egyebet, csakis ilyen hazafias tettet. A rossz viszonyok ellenére nekidurálta magát, és megígérte a fiúnak, hogy tavasszal oldalmotort szereltet a csónakjára.

Dr. Vogelsangot mélységes öröm töltötte el. Most megmutatkozott, milyen fogékony a német ifjúság, ha tudnak vele bánni. Elegendő volt egy enyhe célzás, hogy a helyes útra vezessék. Werner Rittersteg egyike azoknak az ifjaknak, akik bizonyára kiirtanak majd Németországból minden rosszat, ósdit, bomlasztót. „Mi nem rád tartozik, / Messziről elkerüld, / Mi szívből háborít, / Azt soha el ne tűrd!" Ez az ifjúság megértette, hogyan válthatja át tettekre Goethe szavait. Ő, Bernd Vogelsang a saját kis hatáskörében ugyanúgy célhoz ért, mint a Führer a maga nagy területén. A hetedik osztály huszonhat diákja közül Werner Rittersteg tette után tizennyolc nemzeti szocialistának vallotta magát; Werner Rittersteg és Max Weber mellett dr. Vogelsang most négy másik diákot talált méltónak rá, hogy belépjen az Ifjú Sasok közé.

Egyébként éppen a siker kettőzött óvatosságra ösztönözte. Amíg nem teljes a nacionalisták győzelme, tehát a választásokig, az a veszély fenyegeti, hogy a tett értelmi szerzőjeként üldözhetik. Richard Karper kedvelt író volt, a baloldali újságok az egyes ember életét együgyűen túlbecsülve jajveszékeltek a halála miatt. Ajánlatos volt a választásokig óvatosnak lenni. A választások után kétszeresen büszkén hirdetheti, mekkora része volt e tettben. Egyelőre azonban csendben kell maradnia. Vogelsang alig árulta el elismerését Rittersteg diák iránt. Az Oppermann-ügyet sem emlegette többé.

A gimnazisták azonban tiszteletükben Rittersteg pajtásuk lába elé borultak. Élő példaként mutatta, hogyan reagált volna Wilhelm Tell, vagy Hermann, a német egy Karper szegényes támadásaira. Az, hogy önvédelemre hivatkozva mosta ki magát, csak emelte a tekintélyét. Az alattomos ellenséggel szemben megengedett eszköz az ilyen mentség; abból az északi furfangból fakadt, amelyről dr. Vogelsang mindig beszélt.

A Langaléta sütkérezett a dicsőségben. A tanárok, annak ellenére, hogy tudása elégtelen volt, úgy bántak vele, mint a hímes tojással. Nyáron motorcsónakja lesz, és ide-oda csónakázhat a kislánnyal a Teupitzseen.

Csupán egyetlen keserű csepp volt diadalában. Sikerült a nagy csel, nagy fogás volt mindenki szerint. De az, akinek a kedvéért az egész históriát elkezdte, nem találta annak.

Kószált Heinrich körül, feszülten, könyörgően nézegette oldalról. Mikor mondja már végre: - Tévedtem, Werner. Nem feltételeztem rólad ekkora tettet. Bocsáss meg. Itt a kezem. - Semmi sem történt. Egész héten át nem történt semmi. Heinrich hideg hallgatása megőrjítette a Langalétát.

Nyolcadik nap, az iskolaudvaron, pontosan azon a helyen, ahol először beszélt Heinrichnek a tettről, hirtelen odalépett hozzá. - Na, öregem - mondta - most megkapom a tizenöt pfennigemet? - Teliszívta magát diadallal, bizalommal, erősen, egyenesen, fölényesen nézett Heinrich szemébe. De Heinrich hidegen, egyáltalán nem legyőzöttként viszonozta a pillantását. - No, sir - mondta. - És kurta szünet után rosszindulatúan hozzátette: - Ha akarod, letétbe helyezem a tizenöt pfenniget, amíg kiderül, hogy önvédelemből cselekedtél-e. - Werner sápadt arcára halvány pír szökött. - Te is rendőrséget játszol? - kérdezte indulatosan. Heinrich megvonta a vállát. Ez volt minden. Werner, anélkül hogy bevallotta volna magának, úgy érezte, megfosztották cselekedete értelmétől.

Emellett nagy cselfogása mélységesen megrendítette Heinrichet. A Langalétának, ennek a damned foolnak⁵ a tette összekuszálta véleményét és érzelmeit. Mit tegyen? Ő az egyetlen, aki ismeri a gyilkosság előzményeit. A fülébe csengett Werner csipogó hangja: „Kést kellene az ilyen disznó bendőjébe döfni" - és „Meglátod, öregem, a bendőjébe döföm a kést." - Érzi, hogy ő, a ceruza és a tizenöt pfennig nagyon erősen összefüggnek a gyilkossággal. De mi mást kellett volna válaszolnia, mint: „Megőrültél, ember?" - Hiszen őrültek valamennyien. Az egész ország őrültek háza lett. Nem kötelessége-e neki, Heinrichnek, elmondani, amit tud, írni az államügyésznek, hogy ez a hős nem hős, hanem csirkefogó, ez a gyilkosság nem önvédelemből, hanem előre megfontolt szándékból történt? De elér valamit azzal, ha tanúvallomást tesz a tökfilkó ellen? Akinek van esze, úgyis tudja, a többieket pedig nem lehet tanítani, és nem fognak hinni neki. Csak nehézségeket okoz saját magának, az apjának, az Oppermannoknak, Bertholdnak.

⁵ Átkozott hülye.

Apja bizonyosan lebeszélné róla, hogy feljelentse Rittersteget. Jó, meggyőző érvekkel. Heinrich pontosan tudja ezt, anélkül hogy apjával beszélne. Mégis egyre újból kísértésbe esik, hogy elmondja, amit tud. El kell mondani az igazságot. Nem ülhet nyugodtan, amikor egy bolond gonosztevőből hőst csinálnak. Bármilyen kicsi a siker esélye, meg kell próbálnia megmagyarázni a többieknek, hogy a fickó bolond gonosztevő. - Go ahead, Harry - mondta néha magának. - Write to the attorney, what happened.⁶ - És félig bosszankodva, félig mosolyogva rögtön lefordította magának: - Rajta, öregem. - De azután mégis megint győzött a józan ész. Nem ült le, nem írt, kényelmetlen érzéssel, szótlanul cipelte magával, amit tudott.

Werner Rittersteg nem nyugodott némán bele a Heinrichtől kapott vereségbe. Ha őt nem tudta megbántani, legalább annak az Oppermann-nak meg akarta mutatni. Levelet intézett Fritz Ladewighoz, a futballklub elnökéhez. Ismét javasolta, ezúttal írásban, hogy Berthold Oppermannt a német nép köztudott gyalázása miatt zárják ki a klubból.

Kilenc fiú volt a klub elnökségében, közöttük Heinrich. Fritz Ladewig kelletlenül ismertette Rittersteg javaslatát. A fiúk egymásra néztek, egyikük sem szólt semmit. Berthold jó pajtás volt. Miért tegyenek valamit, mielőtt a rektor és a professzorok kollégiuma állást foglal? Másfelől viszont Werner Rittersteg az intézet hőse volt, nem lehetett csak úgy egyszerűen elutasítani a javaslatát.

- Na, mit gondoltok? - kérdezte rövid szünet után Fritz Ladewig. - Azt tudjátok - mondta Heinrich Lavendel sápadtan és elszántan, senkire sem nézve -, hogy ha Berthold megy, természetesen én is kilépek. – Mérkőzés

⁶ Írd meg az ügyésznek, mi történt.