Kivételesen megpróbálkozhatnál esetleg valamilyen altatóval. Ha sehogy sem tudsz elaludni, vegyél ki nyugodtan valamit a házipatikából. - Köszönöm szépen, anya - válaszolta Berthold -, de megvagyok enélkül is.

Dacosan megpróbálta bebeszélni magának, hogy nem érdekli, milyen viszonyban vannak vele az osztálytársai. Ott a bácsikája, Joachim Ranzow, az unokanővére, Ruth, ott van Heinrich Lavendel, Kurt Baumann. Meg kell hagyni, Kurt nagyon rendesen viselkedik. Esze ágában sincs részt venni abban a hülye hőskultuszban, amit a többiek a Langalétával űznek. Ez már valami!

Ezekben a napokban Berthold ismét megkapta egyszer az autót. Férfiasan, csak úgy odavetve, mintha semmiség lenne, nem nagy kedvezmény, odaszólt Kurt Baumann-nak: - Holnap este hatkor, angol óra után megkapom a kocsit. Tehát hat után öt perccel a Meierottostrassén. - Kurt Baumann egészen parányi ideig habozott, azután így válaszolt: - Az iskoláját, csuda finom lesz!

Másnap hat óra ötkor Berthold így szólt a Meierottostrassén várakozó Franzke sofőrhöz: - Még egy percet, Kurt Baumannt várom. - Bon - felelte Franzke sofőr. Hat óra nyolckor Berthold ezt mondta: - Még egy percet. Mindjárt jönnie kell. - Természetesen, Berthold úr - válaszolta Franzke sofőr. - Induljunk, Franzke - mondta hat óra tizenötkor Berthold. - Még igazán várhatunk öt percet, Berthold úr - felelte Franzke sofőr. - Neeem, Franzke - mondta Berthold -, menjünk már. - Igyekezett egykedvűen beszélni.

- Nem akar vezetni, Berthold úr? - kérdezte kis idő múlva Franzke sofőr a Gedächtniskirche közelében. Ő is igyekezett közömbösen beszélni, mintha mindennapos dolog lenne, hogy még a legnagyobb forgalomban is vezetni engedi Bertholdot. - Köszönöm, Franzke - válaszolta Betold. - Kedves magától. Ma nem.

Francois rektor régimódi, kényelmes, dohányfüstös, könyvekkel agyonzsúfolt dolgozószobájában ült a lakásán, előtte kézirata: „Az antik hexameterek hatása Klopstock szóhasználatára." Nehezen tudta a figyelmét összpontosítani, de megérte a fáradságot, vacsoráig még jó félórája volt. A hexameterek elringatták, mint a tenger hullámai, egyenletes csobogásuk lecsillapította rosszkedvét. Hirtelen feltépték az ajtót. Viharfelhőcske rontott be viharosan, széles arcvonalban a szobába. Libegő pongyolában óriásként közeledett a cingár Francois felé. Annyira teli volt azzal, amit mondani akart, hogy a torkán akadt a szó. Szótlanul odacsapott egy nagy, szétteregetett újságot az íróasztalra, úgyhogy teljesen eltakarta a kéziratot, az ókori klasszikusokat, Klopstockot. A nácik berlini hivatalos lapjának aznapi száma volt. - Itt - nyögte ki Emilie Francois asszony, semmi egyebet, és úgy állt ott, mint a megtestesült végzet.

Francois elolvasta. A cikk a Lujza Királynő Gimnáziumban uralkodó állapotokról szólt. Ez az iskola, amely régóta a hazaárulók nevelőintézete, írta az újság, most teljesen elrothadt. Egy zsidó diák, a hírhedt Oppermann család egyik reményteljes magzata egy iskolai előadásban az egész osztály füle hallatára féktelenül gyalázta Hermannt, a felszabadító hőst, és nacionalista osztályfőnökének mindmáig nem sikerült felelősségre vonatnia a finom csemetét. Az intézet elfranciásodott igazgatójának, a rendszer egyik tipikus árulójának védelme alatt a pimasz zsidó kölyök még mindig a hazaárulás dicsfényében sütkérezik. Mikor vet végre véget a nemzeti kormány ezeknek a hallatlan állapotoknak?

Francois levette a szemüvegét, pislogott. Nagyon nyomorultul érezte magát. - Nos? - kérdezte fenyegetően Viharfelhőcske.

Francois nem tudott mit válaszolni. - Milyen rettenetes stílus - mondta némi szünet után.

De bár ne mondta volna, mert ez a kijelentés végre kirobbantotta Viharfelhőcske indulatait. Micsoda? Ez az ember örökös, egykedvű határozatlanságával tönkretette magát és családját, és most semmi egyebet nem tud felhozni támadói ellen, mint hogy rossz a stílusuk? Megőrült? A portás felesége hozta el neki a cikket, holnap majd tíz barátnője hozza el. Nem látja Francois, hogy most mindennek vége? Szégyenszemre, csúffá téve kergetik el a hivatalából. Kérdés, hogy egyáltalán megítélnek-e nyugdíjat neki. És akkor mi lesz? Tizenkétezer-hétszáz márkájuk van a bankban, de a kötvények értéke csökkent. Már csak kerek tízezer-kétszáz márkát érnek. Miből éljenek meg? Francois, ő, meg a gyerekek? - Ebből? - kérdezte, és tenyerével a kéziratra csapott, de csak az újságot érte.

Francois rektort elkábította a robaj. Bizonyos, hogy Viharfelhőcske határtalanul túloz, de sötét óráknak, sok nagyon sötét órának néz elébe. Szegény Oppermann. Az Oppermann név daktilus, hexameterhez jól használható, a Francois név is daktilus, de nem egészen szabályos, nem olyan jól használható. - Szívem, tűrd el a bajt, már tűrtél oly sokat eddig. - Messziről körülcsobogták a hexameterek. Ó, csak beléjük vethetné magát.

Emilie asszony megátalkodottságnak vette hallgatását. Elkeseredése nőtt. Felháborodása vad, véget nem érő soká visszhangzó, mondta magában az összelapított Francois - szóáradatban robbant ki. Holnap, tombolta, a következő választás elé kell állítania azt a csirkefogót: vagy ünnepélyesen bocsánatot kér, vagy szégyenszemre kicsapják az intézetből. Legszívesebben ő maga menne el a mákvirág apjához, vagy a nagybátyjához, Francois szépséges barátjához, Gustavhoz. Csak tudná, hová tette az eszét, amikor hozzáment ehhez a pipogya fráterhez, ehhez a nyámnyila alakhoz. Francois behúzta a nyakát. Nincs értelme szél ellen hadakozni. Ki kell várni, amíg Viharfelhőcske befejezi. Egyszer csak kifullad. Milyen szívesen lemondana a vacsoráról, és lefeküdne.

Emilie asszony úgy helybenhagyta, hogy másnap már meg sem kottyantak neki a csapások. Mellenthin pedellusnak jelentősen és feltűnően kiállt a zsebéből az újság, ahány tanárral és diákkal útközben találkozott, mindegyiknek a kezében volt, több példányban is ott hevert az íróasztalán. Francois ott ült Voltaire és Nagy Frigyes között. Szennyáradat tört intézetére, az egész országra. Ügy elborította a szenny, hogy jóformán már nem is érezte.

Vogelsang tanár is nagyon hamar megjelent a rektori szobában. Megváltozott. Arca lárvaszerűen merev volt, eltűnt róla a félelmetesen nyájas mosoly. Győztesként, bosszúállóként lépett a legyőzött elé, megrendíthetetlenül, láthatatlan kard csörgött az oldalán. Így léphetett Brennus a barbár a rómaiak elé, gondolta Francois, mikor a mérleg serpenyőjébe dobta diadalmas kardját, hogy a maga javára billentse.

Igen, Vogelsang tanár kidüllesztett mellel élvezhette diadalát. Megtudta, hogy a választások eredménye eldőlt, mielőtt még megtartották volna. Titokban, de mint feltétlenül megbízható hírt közölték vele, hogy a nacionalista Führerek egy tettre, egy lángoló tettre határozták el magukat, ami minden körülmények között a nacionalista ügy győzelmévé teszi a választásokat. Nem kell már tekintettel lennie semmire, sem a Rittersteg-, sem az Oppermann-ügyben. Ezért fordult a nyilvánossághoz, és ezért lépett most triumfátorként Francois rektor elé.

Sokáig halasztgatta ezt a diadalt, de most fenékig kiélvezi. Szemernyit sem ajándékoz belőle a másiknak. Két hónapja, jelentette ki ércesen a megszeppent Francois-nak, több mint két hónapja szárad az intézeten ez a szégyen. Most már elég. Ha Oppermann tanuló nem kér még ebben a hónapban bocsánatot, akkor majd ő, Vogelsang keresztülviszi, hogy minden porosz intézetből kicsapják. Nem érti, hogy tétovázhatott Francois rektor ilyen soká, mikor annyiszor és olyan komolyan figyelmeztette. Most felfakadt kelés, és bemocskolta az egész intézetet.

A diadalmas tanár vigyázzban állt Voltaire és Nagy Frigyes mellszobra között. Még ebben a hónapban, gondolt Francois. Februárban csak huszonnyolc nap van. Hogy brekeg. Viharfelhőcske dörgése ehhez képest Mozart-opera.

Brekeke, kvak, kvak. A gallérja megint alacsonyabb lett félcentivel. Alkalmazkodik. Rómában is alkalmazkodtak a barbárok. - Nem óhajt leülni, kolléga? - kérdezte.

De Vogelsang nem akart leülni. - Kérem, rektor úr, feleljen világosan és félreérthetetlenül - követelte csikorogva. - Hajlandó figyelmeztetni Oppermann tanulót, hogy vagy visszavonja még március elseje előtt előadása arcátlan állításait, vagy elkészülhet rá, hogy kicsapják?

Bernd Vogelsang egy lépést hátrált. - Bocsánatkérés? Visszavonás? - csodálkozott. Haragosan állt ott, szoborrá váltan. - Természetesen mind a kettőt - követelte. - Azt hiszem, rektor úr, a dolgok jelenlegi állása mellett legjobb, ha rám bízza a bűnhődés formájának megállapítását. - Most megbosszulja Hermannt, a németet, gondolta Francois. Ezt talán mégsem érdemelte meg a keruszk.

Ez gúny volt? Bernd Vogelsangnak eszébe jutottak azok az arcátlanságok, amiket Francois a Führer stílusával kapcsolatban megengedett magának akkor, amikor legelőször vonta kérdőre az Oppermann ügyben. Megfogalmazás. Ha beat sibi.¹⁰ Ott ült, és e cseppnyi irónián kívül már nem maradt egyebe. Gyatra dolog, rektor úr. Ő, Bernd Vogelsang majd tudni fogja a módját, hogy a lázadó diák megalázása nagyszabású látványosság formájában menjen végbe. Mindenki látja majd, hogy űzi ki ebből a házból a bomlasztás szellemét. Francois rektor

 

¹⁰ Legyen neki.

burkolóddzék csak gyatra iróniájába, ő, Bernd Vogelsang cselekszik.

Alfred Francois-nak az utolsó hetekben sok új dologgal és sok gonoszsággal kellett megismerkednie. A Führer szavaival élve: „A sors ökle kinyitotta a szemét." Pusztán az utolsó órákban annyi kemény csapás zúdult rá, hogy azt hitte, most már semmi sem kavarhatja fel. De amikor most Oppermann tanulóra várt, már tudta, hogy tévedett, a legnehezebb még előtte áll.

Berthold természetesen tudja, mire céloz. Ha harmadikként állna a szobában, amilyen igazságos, látná a rektor arcán a gyötrelmet. De most, csordultig telve keserűséggel, nem akarja semmitől sem megkímélni. - Milyen választás elé, rektor úr? - kérdezi, és kényszeríti Francois-t, hogy ránézzen. - Arra kell kérnem - mondja Francois, és a lélegzete még mindig kihagy -, hogy kérjen bocsánatot az előadásában elhangzott kijelentések miatt, vonja vissza őket. Ha nem teszi - most megpróbál hivatalnoki szárazsággal beszélni -, akkor sajnos, el kell távolítanom az intézetből. Látja a fiú keserű, szomorú arcát. Igazolnia kell magát előtte, ez a legfontosabb. - Megmondom magának őszintén, Oppermann - siet hozzátenni -, jobban szeretném, ha visszavonná. Rettenetes lenne, ha ki kellene csapnom egyik legkedvesebb diákomat. A legkedvesebb diákomat - javítja ki magát.

Feláll, Berthold is fel akar állni, de „csak maradjon, maradjon, Oppermann"-nal visszanyomja. Ide-oda szaladgál Voltaire és Nagy Frigyes mellszobra között. Azután hirtelen megáll Berthold előtt, és teljesen más hangnemben úgy beszél hozzá, mint férfi a férfihoz: - Veszélyben forog az állásom. Értse meg, Oppermann. Feleségem van, és gyermekeim vannak.

Berthold minden keserűsége mellett is kénytelen tudomást venni Francois szorult helyzetéről. De nem ér rá sajnálkozni. Nekem is sok mindent kell tennem, amit nem szeretek, cseng a fülébe szokatlanul rosszindulatúan, mogorva apja hangja. Mindannyian disznók leszünk, gondolja. Mindannyiunkat disznókká aljasít ez a kor.

Olvastuk Hebbelt - kezd hozzá nagy sokára, lassan, nem siet. - Gügész és gyűrűje. Dr. Heinzius azt mondta nekünk, Hebbel minden műve ugyanarról a témáról szól: a megsértett emberi méltóságról. Laesa humanitas. Utána elolvastam még a Heródes és Mariamné-t. Nem volt kötelező olvasmány, csak úgy magamnak. Mariamne megmenthetné az életét, csak meg kellene szólalnia. De nem beszél, nem védekezik. Inkább leharapja a nyelvét. Meghal, de nem beszél. Dr. Heinzius nagyon világosan megmagyarázta nekünk, mit jelent a laesa humanitas. Hát csak az ókori királyokban volt emberi méltóság? Én szemét vagyok? Azt hiszitek, mind rám taposhattok, mert én tizenhét éves vagyok, ti meg ötven- vagy hatvanévesek? Mariamne egyébként zsidónő, rektor úr. Olvassa el a kéziratomat, rektor úr. Jó előadás volt. Dr. Heinzius meg lett volna elégedve vele. Rossz német vagyok, mert dr. Heinziust elgázolta egy autó? Ő sohasem szakított félbe senkit, mindenkivel végigmondatta az előadását. Már nem tudom pontosan, mit mondtam, rektor úr, de helyes volt, amit mondtam. Elolvastam Mommsent, Dessaut, Seecket. Senki sem olvashat ki belőlük mást. Miért igazságtalan velem, rektor úr?

Francois figyelmesen hallgatja. Milyen okos, becsületes fiú. Igazán a legkedvesebb diákja. Mi mindent élhetett át az utolsó hetekben. Hogy ülhetett ezekben az utolsó hetekben a rosszindulatú barom, Vogelsang előtt, a pajtásai, balga, kegyetlen fiatalemberek között. Mit feleljen a fiúnak? Hiszen legszívesebben aláírná minden szavát. Két kézzel. Becsületesen csak azt mondhatja rá: igen, igen, igaza van, Oppermann. Ne tegye. Ne vonja vissza. Menjen el az iskolámból. Rossz, ostoba iskola lett belőle, ahol csak ostobaságokat és hazugságot tanulhat.

Kinyitja a száját, de észreveszi, hogy Voltaire mellszobra alatt áll. Elszégyelli magát, visszamegy az íróasztalához. Leül, kicsi és öreg. - Amikor az előadását tartotta, Oppermann - mondja végül -, igaza volt. Időközben, sajnos, sok minden megváltozott. Sok mindenről, ami akkor igazság volt, most azt kell mondanom, hogy hazugság. - Mosolyogni próbál. - Sok mindent újból meg kell tanulnunk, Oppermann. Maga fiatal, Oppermann. Nekem átkozottul nehezemre esik, hogy most mindent újból megtanuljak. - Felállt, szorosan Berthold elé lépett, a vállára tette a kezét. Alázatos kérésként hangzott, ahogy bátortalanul megkérdezte: - Nem akar bocsánatot kérni, Oppermann? - De a választól félve rögtön hozzátette: - Ne feleljen most. Gondolja meg. Ne mondjon semmit, elég, ha hétfőn kapok választ. Írjon. Vagy telefonáljon. Ahogyan akarja.

Berthold felállt. François látta, mennyire megviselte a beszélgetés a fiút. - Ne vegye túlságosan a szívére, Oppermann - mondta. Majd nagy erőfeszítéssel: - És felejtse el, amit a legvégén mondtam. - Keresgélte a szót: - Célzatosan szépítettem. Magának nagy előnye van, Oppermann. Akár bocsánatot kér, akár nem, mindenképpen igaza lesz.

Bertholdot nagyon megviselte a beszélgetés François-val. Bár el volt készülve rá, hogy ilyesmi fogja érni, most mégis mintegy hivatalosan ráolvasták, hogy valamilyen németellenes, hazafiatlan, ellenséges dolgot művelt. Nem értette. Németellenes megmondani azt, ami tény? Néhány hónappal ezelőtt még senki sem kételkedett az ő német voltában. Ő maga a szó mélyebb értelmében érezte németnek magát, mint legtöbb pajtása. Teli volt német muzsikával, német szóval, német gondolatokkal, német tájjal. Élete tizenhét esztendeje alatt sohasem látott, hallott, érzett mást. És most egyszerre azt mondják, hogy idegen, hogy természettől fogva más. Hogyan? Miért? Hát ki német, ha nem ő?

De nincs értelme ilyen általánosságok felett töprengeni. Most szombat délután fél négy. Holnap estig döntenie kell. Visszavonja? Csak lenne valaki, aki segíteni tudna. Egyszer csak elhangzana egy mondat, amely megérintené, egy meggyőző érv, amely eloszlatná a kételyeit. Az apjához nem fordulhat, ő maga is keservesen küszködik. Nem kívánhatja tőle, hogy olyan tanácsot adjon, ami ellentétben áll saját érdekével. És anyjától kívánja, hogy apja rovására adjon neki tanácsot? Bebarangolja Berlin, a nagyváros utcáit. Száraz az idő, nincs hideg, kellemes járkálni. Berthold magas és karcsú, az arca lefogyott, hosszúkás szürke szeme sötéten, szórakozottan néz, elkeseredetten önmagába merült. Sokan megnézik, különösen a nők, szép fiú, ő azonban nem vesz róla tudomást. Hirtelen egy ötlete támad, hogy nem jutott rögtön az eszébe? Elmegy Ranzow bácsihoz.

- Halló, Berthold - mondja kissé csodálkozva Ranzow minisztériumi osztályfőnök. Berthold nagy emberismeretre tett szert az utolsó napokban, rögtön látja, hogy Joachim bácsi kapcsolatba hozza látogatását a náci újságok cikkével, s hogy kapkodva és megfeszítetten gondolkozik, mit mondjon neki.

Joachim bácsi szokása szerint először is erős pálinkával kínálja. Berthold szárazon, tárgyilagosan előadja az esetét. - Szeretnék valamilyen okos tanácsot - kéri. - Te mit tennél a helyemben, Joachim bácsi?

Más időkben Ranzow minisztériumi osztályfőnök valószínűleg kihallotta volna a fiú száraz hangjából, hogy milyen bajban van. Bizonyára nem sajnálta volna a fáradságot sem, hogy beleélje magát a fiú helyzetébe. Sajnos azonban ezekben a napokban jóformán ugyanannyi gondja volt, mint az Oppermannoknak. Közel állt a Német Nemzeti Párthoz, és befolyásos barátai azt tanácsolták, hogy sürgősen távolodjék el baloldali beosztottaitól, akiknek a napjai meg vannak számlálva. Joachim Ranzow azonban nem akart méltatlanul bánni azokkal, akiket a közös szolgálat hosszú évei alatt tehetséges és megbízható emberekként megtanult becsülni, még akkor sem, ha rajta álltak a proskripciós listán. Barátai a lelkére beszéltek, ostromolták. Elsősorban azt nem értették, hogy tarthat még most is személyes barátságot az új kormány által gyűlölt Freese miniszteri tanácsossal, aki a szociáldemokrata párt nyilvántartott tagja volt. Tulajdonképpen az sem volt jó ajánlás egy magas rangú állami hivatalnok számára, hogy rokonságban állt egy annyira előtérben álló zsidó családdal, mint az Oppermannok. Miért nem vett ki például a szerencsétlen Freese miniszteri tanácsos kezéből bizonyos teendőket? Hiszen így tett minden magasabb rangú tisztviselő, hogy az új kormány kegyébe ajánlja magát, aki meg akart maradni az állásában. Joachim Ranzow nem tudott ilyen lelkiismeretlen lenni. Mardosta a lelkét, hogy ma olyan nehéz porosz hivatalnoknak és becsületes embernek lenni.

Ilyen hangulatban találta Berthold Joachim nagybátyját. A fiú ügye kínos volt. Mindannyiuknak az a legjobb, ha minél hamarább tisztázódik. Jó, hogy a fiú maga, úgy látszik, józanul gondolkodik a históriáról. - Azt hiszem mondta Ranzow -, meg kellene tenned a kívánt nyilatkozatot. - Kimérten, világosan, egyenesen beszélt, mint mindig. A fiú kissé megrökönyödve nézett rá. Csodálkozott, hogy valakinek ilyen bonyolult ügyben ilyen gyorsan kész véleménye legyen. Ranzow észrevette elképedését. Csakugyan elhamarkodta a dolgot. - Végül is - próbálta megindokolni a véleményét - legalábbis formailag nem volt igazad.

Bertholdnak eszébe jutottak azok a szép, kissé homályos szavak, amiket Joachim bácsi annak idején Hermannról, a németről mondott. Az ő számára viszont csak nagyon józan szavai vannak. Úgy érezte, Joachim bácsi nem akarja látni, mi minden forog számára kockán. - Mindent rosszindulatúan elferdítettek - mondta. - Olyasmit kellene visszavonnom, amit egyáltalán nem is állítottam. Hermann dicsősége, a Hermann-mítosz, pontosan emlékszem mindenre, amit annak idején magyaráztál nekem, Joachim bácsi. Ennél okosabbat senki sem mondott nekem Hermannról, a németről, és jól megjegyeztem. És éppen ide akartam kilyukadni. De ahhoz, hogy idáig jussak, először fel kellett sorolnom a tényeket, a történelmi tényeket, olyan világosan, amennyire csak lehet. Nem állítottam semmi egyebet, mint amit bárki kiolvashat Mommsenből és Dessauból. Most álljak oda, és ismerjem be, hogy rossz német vagyok, csak azért, mert azt mondtam, ami tény?

Joachim Ranzow ideges és türelmetlen lett. Először olyan értelmesnek látszott a fiú, most meg még ő is akadékoskodni kezd. Liselottének, Isten látja a lelkét, elég a gondja. Mindnyájuknak elég gondja van. Már csak ez hiányzott. Hermann, a keruszk miatt. - Istenem - mondta szokatlanul meggondolatlanul -, nincs egyéb gondod, te fiú? Elvégre mi közöd Hermannhoz, a keruszkhoz?

De alighogy kimondta, máris megbánta. Berthold ugyanis még jobban elsápadt, megragadta a pálinkás poharat, ügyetlenül szorongatta, újra letette. Újból megfogta, volt benne még néhány csepp, kiitta. Ranzow csak most vette észre, milyen rosszul és megviselten néz ki a fiú. - De neked van hozzá közöd, bácsi - mondta keserű, elhúzott szájjal, és kihívóan, vádlóan nézett rá. Joachim Ranzow hosszú kezével elutasító mozdulatot tett, mintha áthúzna egy mondatot. Mondani akart valamit. Ugyan, mit, elvégre számadással tartozik ő a fiúnak?

De mielőtt válaszolhatott volna, Berthold már tovább beszélt: - Szóval azt hiszed - mondta -, hogy mert bennem zsidó vér van, semmi közöm Hermannhoz? Ezt gondolod, ugye? - Ne beszélj ilyen butaságot - mondta most komolyan felbosszankodva Ranzow. - Inkább igyál még egy pohárral. - Köszönöm - mondta Berthold. - Nem látom, hogy érthetted volna másként - makacskodott. - Pontosan azt gondoltam, amit mondtam - válaszolta élesen Ranzow.

Ez olyan keserűen és olyan rosszindulatúan, rezignáltan hangzott, hogy Joachim Ranzow most már kizökkent a maga gondjaiból, és buzgón igyekezett a fiút, akit szeretett, újból egyenesbe hozni. - Talán az anyád sem értene meg, Berthold - mondta. - Talán nem fejeztem ki magam nagyon szerencsésen. Mostanában mindannyiunknak fő a feje a gondoktól. De igazán fel sem foghatom, hogy hallhattál ki belőle ilyesmit. - Berthold nagy fejével többször bólogatott; apja tett néha ugyanilyen mozdulatot; szomorúnak és felnőttnek látszott. Ranzow sajnálta a fiút. - Legyen eszed, Berthold - mondta, kérésnek és mentegetődzésnek szánta. - Hallgass a jó tanácsra. Nem könnyű egy majdnem ötvenéves férfinak megmondani, hogy cselekedne ma, ha fiatal lenne. Amikor én a te korodban voltam, másféle idők jártak. Akkor, éppen ezért, én a te helyedben nem vontam volna vissza semmit. Ha ma lennék a helyedben, tudom, vagy hogy őszinte legyek, majdnem bizonyosra veszem, hogy visszavonnám. Magadon és mindnyájunkon segítesz, ha megteszed.

Alighogy Berthold elment, Ranzow rögtön felhívta nővérét, Liselottét. Röviden beszámolt a közte és Berthold között lefolyt beszélgetésről, és őszintén hozzáfűzte, nem volt jó hangulatban, amikor a fiú felkereste. Úgy látja, Berthold tragikusabban fogja fel a dolgot, mint kellene. Liselotte próbáljon meg hatni rá.

De Joachim Ranzow nem azzal a Liselottével beszélt, akit ismert. Liselotte teljesen megváltozott. El kell jönnie hozzá, kérte nyomatékosan, hogy segítsen rajta. Egész nap jókedvet kell színlelnie a férje és fia előtt. Nem bírja tovább. Mélységesen szégyelli előttük, hogy német. Egyszer végre segítenie kell önmagán, panaszkodott, szüksége van valakire, aki előtt kiöntheti a szívét.

Ranzow összeszedte magát, alaposan a lelkére beszélt, olyasmiket mondott, amiket már-már maga is elhitt. Keservesen sajnálta, hogy a fiúval szemben egy pillanatra elhagyta magát. Nem lett volna szabad. Egyetlen pillanatra sem szabad összecsuklani. Liselotte, szegény, egész nap jókedvet kell színleljen a süllyedő hajón. Neki csak húsz percre kellett volna összeszednie magát, és csődöt mondott.

Összeszorította hosszú ajkát. Felhívta Freese miniszteri tanácsost, a népszerűtlent, a proskribáltat. Megkérte, vacsorázzék ma este vele Kempinszkinél, ahol bizonyosan látni fogják őket.

Berthold eközben újból Berlin, a nagyváros utcáit rótta. Beesteledett, hidegebb lett. Kigyulladtak a kirakatok lámpái, az első fényreklámok, és az autók lámpái, de az utcai világítást még nem kapcsolták be. Berthold maga sem tudta, miért nem szállt villamosra vagy földalattira. Csak ment, ment, nagyon gyorsan, mintha sürgős dolga lenne. Vasárnaphoz egy hétre választás lesz, az utcán csak úgy nyüzsögtek az emberek, mindenütt zsidóellenes falragaszokat és a nácik barna ingét lehetett látni. Nagy siettében is megnézegette a járókelőket, belenézett száz meg száz arcba, mélyen és furcsán gyorsan magába itta őket. Csak akkor jutott hirtelen eszébe, hogy az utcán levő emberek közül bizonyára több ezren is olvasták a róla szóló cikket, amikor valaki élesen viszonozta a tekintetét. Esztelen félelem fogta el, hogy megtámadhatják, agyonüthetik, ahogy a Langaléta orvul meggyilkolta Karper szerkesztőt.

Mégsem igyekezett haza. Tovább rohant az utcákon, gépiesen, céltalanul. Mi köze neki, a zsidó fiúnak Németországhoz? Másként nem érthette Joachim bácsi, ha a szavaknak értelme van. Ha pedig egy olyan talpig becsületes, okos ember, mint Joachim bácsi, úgy véli, hogy ő nem német, akkor Vogelsang talán mégsem egyszerűen rosszindulatú hülye.

Nagyon későn ért haza, már vártak rá a vacsorával. Liselotte elmondta, hogy délután ott járt Ruth Edgar bácsival, nagyon sajnálta, hogy nem találta őt otthon. Egyébként a vacsora szótlanul, kellemetlenül folyt le. Legtöbbet Liselotte beszélt. Zenéről beszélt, a filharmonikusok hangversenyeiről. Berthold rendszerint a vasárnap délelőtti főpróbákra járt, Martin és ő a hétfő esti előadásokra. Holnap délelőtt lesz Brahms negyedik szimfóniájának a főpróbája, utána a hegedűverseny, Furtwängler vezényel, közreműködik Karl Flesch. Kérdés, hogy Berthold elmegy-e holnap délelőtt, nagyon sok dolga van. Még Martin sem tudja, ráér-e hétfőn este.

Mégiscsak sok, amit tőle kívánnak, mondta magában Berthold. Legalább kinyithatnák a szájukat, és még egyszer beszélhetnének vele. Először hevesek és fegyelmezetlenek voltak, most meg itt ülnek és hallgatnak. - A negyedik - mondta Liselotte -, az az E-moll szimfónia. A hegedűverseny első tétele gyönyörű. - Berthold ott ül és várja, hogy az apja megszólaljon. De az hallgat, és Berthold felháborodik.

Fellélegzett, amikor a vacsora befejeződött. Szerette a rendet, de ma este szobájának csendjében nem rakta olyan rendesen össze a ruháit, mint máskor. Belezuhant az ágyba, még távolról hallotta, ahogy odalent egy autóbusz hosszan csikorogva fékez, azután mélyen, hosszan elaludt.

Nagyon sokáig aludt. Fél kilenc volt, amikor felébredt. Csak nagy nehezen tért magához. Már régen nem ébredt

ilyen későn. Nem baj, ma vasárnap van. Mi dolga is van ma? Eszébe jut: a levél Francois-nak.

De ma kialudta magát, friss. Olyan jéghideg vízzel zuhanyozott, hogy elállt a lélegzete. Miközben kipirult bőrét törülgette, már tudta, mit ír Francois rektornak, mármint azt, hogy mindent jól átgondolt, és nem szándékozik semmit sem visszavonni.

Jó étvággyal reggelizett. Most menjen el a filharmonikusokhoz? Nemigen ismeri Brahmsot. Amit hallott tőle, arra emlékszik. Kutat emlékezetében egy bizonyos dallam után. Eszébe jut. Örül neki.

Először is fel kell hívnia Ruthot. Sajnálja, hogy tegnap elkerülték egymást. Majd azt ajánlja, hogy menjenek el délután sétálni. A filharmonikusokat is, meg Ruthot is nem engedheti meg magának. Még ott a matematika. Le kell mondania a hangversenyről. Felhívja Ruthot, megállapodik vele.

Mialatt a matematika fölött görnyed, eljön Heinrich. Valamit kerülget, azután kirukkol vele. Igen, még egyszer meg kell beszélnie Bertholddal ezt a hülye Vogelsang-ügyet. - Kérlek - mondja Berthold udvariasan, és figyelmesen néz Heinrichre. Az valamilyen rendkívüli ülőalkalmatosságot keres, de nem talál egyebet, csak az asztalt, felül rá, és felváltva lóbálja a lábait. - Ha Dessau, a történész ma kijelenti - mondja -, hogy ellentétben korábbi nézeteivel, arra a meggyőződésre jutott, hogy Róma bukásának igazi oka a teutoburgi erdőben lezajlott csata, akkor az jelent valamit. De ha te vagy én, vagy Vogelsang úr, vagy az apám jelent ki hasonlót, az pusztán komikus. - Berthold nyitott matematika füzetére mutatott. - Ha Francois rektor ma azt követeli tőlem, hogy ünnepélyesen tegyem közzé az újságban, hogy az (a + b)² = a²+2 ab+b² tétel téves, ellentmond a német becsületnek, különben kicsap: én mondom neked, Berthold, megyek, és habozás nélkül közzéteszem. Kéjjel.

Berthold elgondolkodva hallgatta. Azután lassan, megfontoltan így válaszolt: - Biztosan igazad van, Heinrich. Hiszen a tényeken semmit sem változtat, hogy én visszavonok-e valamit, vagy sem. Nagyon kedves tőled, hogy még egyszer eljöttél, hogy beszélj velem erről. De látod, már régen nem a teutoburgi erdőről és Hermannról van szó, nem is Vogelsangról vagy az apámról: most már kizárólag rólam van szó. Nem tudom neked megmagyarázni, de így van. - Heinrich homályosan érezte, mit gondol Berthold. Tudta, hogy az ő érvei jobbak de mégis Bertholdnak van igaza. Éktelen düh támadt benne az idióták ellen, akik Bertholdot ebbe a helyzetbe hozták, és mély barátságot érzett iránta. - Ne mondj már ilyen hülyeségeket, Berthold - mondta eléggé gorombán, mert dühös volt, hogy nem tud a barátjának segíteni.

Hamvas gyerekarca még akkor is sötét volt a dühtől, amikor hazaért. A legvaskosabb angol és német szitkokkal illette magát, hogy nem tudta észre téríteni Bertholdot. Emellett lelke mélyén nem is kívánta. Berthold egyszerűen más fából volt faragva, és eleve igaza volt. A máskor annyira értelmes Heinrich most csordultig telt féktelen, vak felháborodással. Leült, és írt az államügyésznek, világosan és részletesen közölte vele, mit mondott neki Werner Rittersteg, mielőtt Karper szerkesztő bendőjébe döfte a kést. Ahogy megírta a levelet, megnyugodott. Úgy érezte, mintha valamilyen kötelezettséget teljesített volna Bertholddal szemben.

Azután délután Berthold sétálni ment Ruthtal. Kellemetlen esős-havas latyakban jártak, de olyan buzgón vitatkoztak, hogy észre se vették. Ruth Oppermann látta, amit mindenki látott, hogy mennyivel komolyabb, felnőttebb lett Berthold az utóbbi hetekben, húsos, merész szemű arca hogy lefogyott. Kettős buzgalommal támadt rá: - Mit töröd itt magad Németországban? Kár érted. Nem itt a helyed.

Később, amikor az idő túlságosan megromlott, beültek egy kis kávéházba. Ott ültek nedves ruhában a vasárnapiasan ünneplőbe öltözött kispolgárok között. Nem vette észre, kérdezte Berthold, hogy az utóbbi események mennyire megöregítették néhány hét alatt az apját. Ruth azonban fojtott hangon, de nem kevésbé hevesen kikelt az apák ellen: - A mi apáink idejétmúlt nemzedék. Semmi közünk hozzájuk, és ők sem követelhetnek tőlünk semmit. Ki az oka mindennek? Csakis ők. Ők csinálták a háborút. Egyéb nem telt tőlük. A kényelmesebb hazát választották az igazi haza helyett. Az én apám személy szerint végtelenül tisztességes ember és kitűnő tudós. A te öreged is viszonylag príma. De nem szabad hagyni, hogy a személyes rokonszenv elbutítson bennünket. Hagyj itt mindent faképnél. Nevezd magad az igazi neveden: Baruchnak. Ahogy Spinozát hívták. Nem Bertholdnak, ilyen buta néven, mint a puskapor feltalálóját. Látod, ez a különbség. Egyik a puskaport találta fel, a másik a szociális törvényt. Gyere Palesztinába, nekünk ott a helyünk.

A zsúfolt, lármás helyiségben silány ételek és nedves ruhák szaga terjengett, vágni lehetett volna a levegőben a füstöt. Egyikük sem figyelt rá. Bertholdnak tetszett a lány vadsága, határozottsága, egyértelműsége. Szépnek látta. Hirtelen nem érezte képtelenségnek, amit mond. Csakugyan, nem áll hozzá Palesztina éppen olyan közel, mint Németország? Amikor Németország kitaszította, az a másik ország pedig nem tiltakozik ellene, hogy a hazája legyen.

De amikor elváltak, és egyedül ment hazafelé, elhalványultak Ruth érvei. Joachim bácsira gondolt, anyja szőke, sugárzó arcára, hosszúkás szürke szemére, amelyet örökölt. Nem, ennek az anyának a fia, Ranzow bácsi unokaöccse nem Palesztinába való. Az ide tartozik, ebbe az országba, ezekhez a fenyvesekhez, ehhez a szélhez, az itteni havasesős latyakhoz, ennek az országnak lassú, elgondolkodó, alapos népéhez, eszéhez és esztelenségeihez, Brahmshoz, Goethéhez és Beethovenhez, sőt még a Führerhez is.

Igen, ide tartozik. De ez az ostoba ország mégis azt akarja, hogy valamilyen egyáltalán nem német butasággal vásárolja meg idetartozását. Nem, esze ágában sincs.

Most fél hét. Francois a holnap reggeli első postával várja a nyilatkozatát, hogy visszavonja, amit mondott. Az is elég válasz, ha nem ír. Ez az utolsó postaláda a házukig. Mikor ürítik ki utoljára? Kilenc óra negyvenkor. Tehát ha kilenc negyvenig nem dobja be a levelet, akkor jó német, de rossz németnek nyilvánítják. Ha meg bedobja, akkor nem nyilvánítják rossz németnek, de az.

Hazaér. Megint egy szörnyű, szótlan vacsora. Nem fejezik be kilenc óra előtt. Berthold ma is várja, hogy az apja megszólaljon. Hiába. Nézegeti anyja arcát, amely zárkózottabb, nem olyan sugárzó, mint máskor. Nincs az ő számára megoldás. Nem tud elmenni ebből az országból. Ha ez az ország azt kívánja, hogy valamilyen aljasságot tegyen, akkor meg kell tennie.

Kilenc óra elmúlt, mire befejezték a vacsorát. Szótlanul és nyomasztóan folyt le, mégis mind a hárman ottmaradtak még a leszedett asztal mellett. Berthold fel akart állni, de mintha megbénult volna, várt. Nagy sokára csakugyan megszólalt az apja. - Mondd csak, Berthold, tettél egyébként valamit az ügyedben? - kérdezte feltűnően könnyedén.

Jó éjszakát kívánt a szüleinek, a szobájába ment. Megírta expressz levélben Francois rektornak, hogy hajlandó visszavonni az állításait. Maga vitte le a levelet, és bedobta a ládába.

A hetedikesek fogadásokat kötöttek, hogy Berthold visszavonja-e, amit mondott, vagy nem. Öt-egyre álltak a szavazatok, hogy igen. Rettenetesen szerették volna tudni, hogy mi történt, de féltek megkérdezni tőle. Hétfő reggel az első szünetben Berthold egyedül üldögélt a padjában. Egyik-másik fiú szívesen megkockáztatott volna valamilyen célzást, de Heinrich fenyegető tekintetének hatására tüntető jókedvvel közömbös dolgokról fecsegtek. Kurt Baumann hirtelen odalépett Bertholdhoz. Kerek arca vörös volt, a hangja kissé bizonytalan. - A múltkor megbeszéltük, Berthold, hogy találkozunk - mondta. - De eltévesztettem a napot. Azt hittem, hogy péntekben állapodtunk meg. - Bátorság kellett hozzá, hogy a többiek figyelő tekintete előtt most valaki Bertholddal beszéljen. - Keddről volt szó, Kurt - válaszolta Berthold -, de semmi baj. - Örült, hogy Kurt Baumann megszólította. - Hülye félreértés volt - ismételte még egyszer buzgón Kurt Baumann. Ekkor odalépett hozzájuk Heinrich Lavendel is. Egész szünetben együtt maradtak, és jókedvűen autókról fecsegtek.

 

Bármilyen otrombák az ellene intézett laptámadások, nagy port vertek fel. Sok ismerőse, ha a Golf Klubban vagy a Színész Klubban megszólítja őket, kényszeredetten válaszol, és igyekszik hamar befejezni a beszélgetést. Még az udvarias dr. Dorpmann is átkozottul tartózkodó volt, amikor tegnap felhívta a Minerva kiadóban. Gustav bizonyosra veszi, hogy ma már nem szerződne vele a Lessing-biográfiára. Néha azzal a gondolattal ingerkedik, hogy egyszerűen faképnél hagyja Berlint, és lelép.

Rettenetes ezekben a napokban egyedül gubbasztani, mikor majd szétveti a csalódás és a tehetetlen düh. Majdnem három hete nem látta Mühlheimet. Mühlheimnek igaza volt, amikor olyan lehangoltan távozott. Sajnos, mindenkinek igaza volt; idejében megszimatolták a körös-körül uralkodó gyűlöletet, csak ő futkosott ide-oda, mint Siegfried, vakon, naivan, csupa ellenség között. Milyen derék, hithű sületlenségeket mondott Francois-nak, amikor eljött hozzá a fiú miatt. Igazán hülyének kell tartsák a többiek. Csapassa ki magát a fiú csak azért, hogy ő, Gustav elégedetten elmondhassa, legalább egyvalaki megjátssza a családban a mesebeli hőst?

Nem, Mühlheim joggal érezheti sértve magát. Mühlheim jó tanácsot adott, rongyosra beszélte a száját, hogy őt észre térítse, ő meg, ahelyett hogy megköszönte volna, hülyeségeket mondott neki, ráförmedt. Őrület, hogy ilyen sokáig halogatta ezt az ügyet, régen rendbe kellett volna hoznia.

Felveszi a kagylót, Mühlheim számát kéri. Mühlheim inasa jelentkezik. Nem, a professzor úr nincs otthon, nincs az irodában sem, vacsorára sem jön haza, nem hagyta meg, hol lehet utolérni. Okvetlenül megmondja, hogy a doktor úr kereste.

Gustav leteszi a kagylót. A haragja elpárolog, tompa szomorúsággá változik. Azért mert nem találta otthon Mühlheimet, most már senkije sincs, akivel megbeszélhetné szorult helyzetét? Sybil? Ő kétségtelenül sajnálja, igyekszik megérteni a körülötte levő nagy, rettenetes változást. De őt alig érinti ez a változás, és a jóllakott nem tudja megérteni az éhezőt. Megint fájóan érzi, hogy Sybil mindig csak élete perifériáján marad. És Gutwetter? Édes istenem, ő bizonyosan becsületesen gondolkodik. De olyan távlatokban, olyan nagy aspektusokban, hogy az a kisembernek egyénileg semmit sem használ.

Anna. Ő megértené. El kellene egyszer utaznia Stuttgartba, hogy úgy istenigazában kibeszélgethesse magát vele. Igen, ez az, ezt fogja tenni. Rögtön ír neki, hogy meglátogatja, és miért.

Felgyújtja a villanyt. Írni kezd. De a lámpafénynél minden egészen másként látszik. Anna bizonyára szentimentálisnak, gyerekesnek találja majd, hogy Stuttgartba utazik csak azért, hogy eszmecserét folytasson vele általános érzelmeiről. Valójában ő maga is szentimentálisnak érzi. De most már elhatározta. Tovább ír. Elolvassa az első oldalt. Csupa hazug irónia, görcsös könnyedség. Nem, így nem írhat Annának. Széttépi a levelet. Dolgozni próbált. Nem tudott. Elővett egy könyvet, megint félretette. Sivár, hosszú este vár rá. Végül elment a Színész Klubba.

Udvariasak voltak hozzá, de ingerült gyanakvással mindenhol visszautasítást szimatolt. Egyedül vacsorázott. Már haza akart menni, amikor Erkner professzor, a közismert színházi ember meghívta egy játszma ekartéra. Gustav örült a kikapcsolódásnak, és eleinte belefeledkezett a játékba. De hamar unni kezdte, Mühlheim, a Lessing-biográfia, Anna, minden a kártyák elé furakodott. Idegesen hunyorgott, szórakozottan játszott. De Erkner professzor, a partnere is szórakozottan játszott. A Berliner Theater, amely két éve még Európa legjobb színháza volt, a nacionalista mozgalom következtében gyorsan leromlott; ha a nácik csakugyan hatalomra jutnak, a német színjátszás végérvényesen elveszett. A színházi embernek sem voltak tehát kisebb gondjai, mint Gustavnak. Gustav meglepetve látta, mikor abbahagyták, hogy tekintélyes összeget nyert.

Szórakozottan besöpörte a nyereséget. Az egyik közeli estére revansot ígért Erkner professzornak. Átnézett a szomszéd asztal felé, ahol von Rochlitz úr beszélgetett néhány ismerőssel, feszült kíváncsisággal találgatta, vajon megállítja-e Rochlitz, amikor elmegy mellette, és vált-e vele néhány mondatot, ahogy gyakran tette. Von Rochlitz úr feléje intett: - Halló, Oppermann - folytatta a beszélgetést, és hagyta, hogy elmenjen mellette. Gustav maga elé nézett, továbbment, merev, nem túlságosan gyors léptekkel, egész talpára lépve. Mások is odaintettek neki, udvariasan, de láthatóan nemigen akartak szóba elegyedni vele.

Gustav szakadatlanul egyenesen maga elé nézve továbbment. A játékterem bejáratának közelében ott állt Jean, a vén klubszolga. Várta a szokásos ötmárkást. Gustav szórakozottan elment mellette, még csak nem is bólintott felé. Az öreg buta arcot vágott elképedésében. Majdnem fél percbe telt, míg visszanyerte tartózkodó méltóságteljességét.

Ezen a hétfőről keddre virradó éjszakán, röviddel hajnali három óra után Gustavot felverte álmából az ágya mellett álló telefon. Mühlheim hangja szólalt meg a kagylóban. Azt mondta, beszélnie kell Gustavval, most, azonnal. Nem tudja elmondani telefonon, hogy miről van szó. Húsz percen belül ott lesz.

Gustav felriadva, álmosan, felvette fekete hálóköntösét, kiöblítette kiszáradt száját. Mi történt? Mühlheim hangja teljesen idegenül csengett. Gustav idegesen pislogott, kissé fájt a feje, és kellemetlen nyomást érzett a gyomrában.

Mühlheim végre megérkezett. Utasította a taxisofőrt, hogy várjon. Még a ház előtt, miközben Gustav bevezette, így szólt: - Ég a Reichstag. - Micsoda? - kérdezte vissza Gustav. - Ég a Reichstag? - Egyáltalán nem értette. Ezért verte fel Mühlheim álmából? Szorongó izgalommal várta Mühlheim magyarázatát.

Örökkévalóságba telt, amíg Mühlheim levetette a kabátját, amíg Gustav dolgozószobájába ért. Végre ott ültek egymással szemben. Gustav felgyújtotta a mennyezeti lámpát, a szoba túlságosan világos lett. A túl éles fényben látta, hogy Mühlheim nincs megborotválkozva, és az arca különösen gyűrött. Máskor a sok éles ráncocska szinte szándékos álarcnak hatott, ma öreggé, elnyűtté tette Mühlheimet.

persze ostobaság, ők maguk gyújtották fel. Ürügyet akarnak teremteni, hogy betilthassák a Kommunista Pártot, hogy egyedül, a Német Nemzeti Párt nélkül is abszolút többségük legyen. Az bizonyos, hogy most már nem léphetnek vissza. Ilyen erőszakos bűncselekmény után már csak egyre féktelenebb terrorral jutnak tovább. Nyilvánvalóan most hajtják végre azt a programot, amelyet már a Hindenburg-választás éjszakájára előkészítettek. Téged gyűlölnek. Az utolsó napokban fényszórókat irányítottak rád. Elrettentő példát akarnak rajtad statuálni. El kell menned, Oppermann, külföldre, azonnal. Gustav megpróbálta követni. Nem sikerült. Mühlheim szavai pörölycsapásokként zuhogtak a fejére. Miféle sületlenségeket tálal itt elébe? Talán Közép-Amerikában hadakoznak ilyen eszközökkel a gengszterbandák egymás ellen. De politikai pártok? Berlinben? 1933-ban? Mühlheimnek idegösszeroppanása van.

- Hideg van nálad - mondta hirtelen Mühlheim, és megborzongott. Gustav, aki álmából riadt fel, szintén fázott kissé. - Bekapcsolom odaát a fűtést - mondta, és felállt. - Hagyd csak - tiltakozott Mühlheim. - De egy kis konyakot adhatsz. - Halálosan kimerült az éjszakázástól, a hangja rekedt volt. Gustav töltött neki egy pohárka konyakot.

Világos, gondolta Gustav, mialatt Mühlheim lehajtotta a konyakot, a körös-körül uralkodó pánik megbolondította. A Reichstagot felgyújtani! Csak nem bolondultak meg. Hogy akarnak ilyen szörnyű, otromba hazugsággal boldogulni? Nero felgyújtott Rómájáról a ponyvaregényekben össze lehet tákolni ilyen vádat. De ma, a telefon és a rotációs gépek korszakában nem megy az ilyesmi. Mühlheimre nézett, aki egy második pohárka konyakot töltött magának. „Isten szeme" ide-oda vándorolt, Immanuel Opperrnann arcképe élettelenül, mereven bámult maga elé a vakító fényben; négy óra múlt kilenc perccel. Talán mégis igaza van Mühlheimnek. Négy héttel ezelőtt sok mindent lehetetlennek tartottak volna, ami időközben történt. Mühlheim nem fantaszta. Mostanában szörnyűségek történnek. Semmi esetre sem szabad ingerelnem, élesen ellentmondanom neki. Nem akarom megint rögtön elveszíteni. - Nagyon óvatosan beszél neki a kételyeiről.

Mühlheim leintette. - Persze hogy szörnyen otrombán és ostobán csinálták ezt a tüzet - mondta. - De minden otromba és ostoba, amit tettek, ennek ellenére eddig még egyszer sem számították el magukat. Ijesztően következetesen a tömegek butaságára spekuláltak, maga a Führer leplezetlenül kimondta könyve első kiadásaiban, hogy ez taktikai alapelve: miért ne folytatnák így tovább? Iszonyú céltudatossággal ott folytatták a hazugságot, ahol a háború végén a Magas Főhadiszállásnak abba kellett hagynia. És a parasztok és a kispolgárok minden hazugságukat elhitték. Miért ne dőlnének be most ennek a hazugságnak? A fickók elve csakugyan rettenetesen egyszerű: amit te helyeselsz, azt ők tagadják, és amit te tagadsz, azt helyeslik. Felesleges finomságokkal nem bíbelődnek. Gigantikus, hátborzongatóan eldurvult, kispolgári machiavellik. Éppen ennek a primitív paraszti ravaszságnak köszönhetik sikereiket. Mások ugyanis mindig újból azt hiszik, hogy ilyen otrombaságnak senki sem dől be. És azután egyre újból mindenki bedől.

Gustav megpróbált Mühlheimre figyelni. Úgy hangzott,

mintha értelme lenne annak, amit mondott, de Gustav nem akarta elhinni, minden porcikája tiltakozott ellene.

Mühlheim folytatta: - A hazugság következetes, elvi vállalása politikai alapelvként bizonyára égetően érdekes probléma. Ha nem sürgetne bennünket annyira az idő, szívesen szemléltetném számtalan példával neked. De most csak egyetlenegyet tehetek: nyomatékosan kérlek, hogy utazz el, utazz külföldre, holnap, azonnal. Na tessék. Ezt mondta Mühlheim már a legelején is. Gustav nem akarta meghallani, de már régóta tudta, hogy Mühlheim visszatér rá. Micsoda ostobaság. Azért utazzék el Berlinből, mert ég a Reichstag. Hirtelen észrevette, hogy köntösének a bojtja a földet söpri, helyreigazította, rendesen megkötötte az övet. Esze ágában sincs elutazni. Nevetséges volna. Németországban természetesen nyugalom marad, s ő hogy szégyenkezne a határon túl. De ezt nem mondhatja Mühlheimnek. Nem engedheti meg magának, hogy még egyszer megbántsa. Nem nélkülözheti, nélküle elveszett, olyan szüksége van rá, mint a kenyérre és vízre. Óvatosan megpróbálja megmagyarázni Mühlheimnek, miért nem utazhat most el. Olyan lendületben van a Lesinggel. Frischlin bedolgozta magát, remekül haladnak előre. Nem hagyhatja csak úgy félbe. Nem lát Mühlheim talán mégis túlságosan sötéten? Bőbeszédű lesz. Saját magát próbálja érveivel erősíteni. De alighogy belekezd, tudja, hogy Mühlheimnek igaza van. Mühlheimnek eddig mindig igaza volt. Amit ő mond, az szentimentális ostobaság, amit Mühlheim, az a realitás. Mégis tovább beszél, lendület nélkül. Mühlheim észrevette, hogy ellankadt. Azt várta, hogy jóval erősebben fog kapálódzni. Megkönnyebbült, hogy csak ilyen szelíden tiltakozott. Nem lett volna ereje ezen a gonosz éjszakán meggyőzni, ha komolyan akadékoskodik.

Gustav látta, milyen kimerült Mühlheim. Ő meg milyen förtelmes, vakító világosságot csinált. Leoltotta a mennyezeti lámpát. Mühlheim már újból összeszedte magát. - Ne dugj vattát a füledbe, Oppermann - mondta. - Ne ámítsd magad. Ezek a fickók keresztülviszik, amit elhatároztak. Elhatározták, hogy minden számottevő ellenfelükből fasírt-húst csinálnak. Hülyék, és azt hiszik, hogy te számottevő ellenfél vagy. Nem tudok egyebet mondani, mint hogy lépj le. Menj Dániába. Vagy Svájcba. A hójelentések nem kedvezőek, de tűrhetőek. Ne hagyj itt állni - hirtelen indulatos lett -, hogy órákig lyukat beszéljek a hasadba. Rengeteg dolgom van. Holnap mozgalmas nap vár rám. Szeretnék három vagy négy órát aludni. Úgysem szabadulsz meg tőlem, amíg igent nem mondasz. Egyezz már bele, Oppermann.

Gustav látta, milyen izgatott és erőszakos Mühlheim. Hitt neki, noha még mindig nem fogta fel teljesen a részleteket. - De ugye, te is velem jössz? - kérdezte együgyűen, mint egy kisfiú.

- Értsd meg, hogy azt nem tehetem - válaszolta türelmetlenül, majdnem gorombán Mühlheim. - Engem nem fenyeget itt veszély, legalábbis egyelőre nem. És sohasem exponáltam úgy magam, mint te, és tisztelet-becsület a Lessingednek, de fontosabb vagyok itt, mint te. Holnap tizenöt-húsz ember ül majd az irodámban, akiknek én jelentem az utolsó szalmaszálat. Nem mondhatom fel most neked, öregem, az egész törvénykönyvet - hagyta hirtelen abba, és felállt. - Utoljára mondom: ha nem akarsz dutyiba kerülni, vagy valami még rosszabbat, akkor lépj le.

Gustav hirtelen rendkívül nyugodt lett. Szerette, ha Mühlheim kissé népiesen beszélt. Akkor mindig igaza volt. Szárazon, barátja hangnemébe belemenve válaszolt: - Nevetni fogsz: megteszem. Elutazom. Holnap. És most igyunk még egy kis konyakot, azután hazamész és lefekszel. Vagy ha akarod itt is alhatsz. Utána engedélyezek neked még két vagy három napot, hogy elintézd az ügyeidet, azután utánam jössz.

Mühlheim hangosan fellélegzett. - Lassan kapcsolsz, Oppermann - mondta. A taxi legalább két márkányit várt. Ezzel megterhelem a számládat, kedvesem. - Gustav kikísérte a taxihoz. - Köszönöm, Mühlheim - mondta. - Hülye voltam, hogy három hétig húztam a dolgot. - Ne beszélj butaságokat - mondta Mühlheim, beszállt a taxiba, megadta a címét, és elaludt.

Gustav visszament a házba, hideg vízzel lezuhanyozott. Frissnek, izgatottnak érezte magát. Valakivel közölnie kellett, hogy mi történt vele. Felhívta Sybilt.

Sybil, álmából felriasztva, morcosan duzzogott, mint egy gyerek. Az operában volt, azt tudta Gustav. De azt már nem, hogy Friedrich Wilhelm Gutwetterrel volt ott, és azt sem, hogy előadás után elhívta Gutwettert csinos kis lakásába, hogy együtt dolgozzanak. Igen, a nagy esszéistának az utolsó hetekben egyre jobban tetszett Sybil Rauch, gyors tanulékonysága, tiszta hűvössége. Nemcsak ünnepelt esszékötete - A nyugati civilizáció kilátásai - hevert különösen tiszteletteljes ajánlással Sybil éjjeliszekrényén, Friedrich Wilhelm Gutwetter azt sem mulasztotta el, hogy naponta személyesen ne érdeklődjék, hogy halad Sybil a munkájával. Régimódi ruhában csendesen ült Sybil csinos szobájában, bámulta ragyogó gyermekszemével, türelmesen segített neki tanácsaival. Sybil szívesen hagyta. Ha Gustav megkérdezi, valószínűleg neki is elmondja. De ezekben a napokban Gustav nagyon el volt foglalva saját magával, és nem kérdezte.

Késő lett, és Sybil most nagyon rosszkedvű volt, hogy Gustav felverte álmából. Azt mondta, holnap el kell utaznia. Nagyon sürgős. Nem akar-e vele menni? Nagyon fontos lenne számára. Mindent azon nyomban meg akart beszélni vele, és megkérdezte, nem jöhet-e most el hozzá. Csalódott volt és nagyon megsértődött, amikor Sybil határozottan visszautasította. Most aludni akar, jelentette ki, esze ágában sincs félálmában dönteni. Némi huzavona után megígérte, hogy reggel nagyon korán elmegy Gustavhoz.

Gustav megpróbált még lefeküdni, de nem jól aludt, nem pihente ki magát. Örült, amikor elérkezett a reggeli lovaglás ideje. Eleinte halvány köd volt, de utána kitisztult. Leheletnyi tavasz volt a levegőben, szürkészöld, alig látható pihe ült a bokrokon. Gustavot lángoló düh öntötte el, hogy kényszeríteni akarják, hagyja itt a házát, a munkáját, a barátait, a hazáját, amely tízszer annyira az ő hazája, mint azoké, akik kényszerítik. Ilyenkor a legszebb Grunewald. Disznóság, hogy most kell itthagynia.

- Elutazom ma, Schlüter - mondta, amikor leszállt a lóról. - Mennyi időre, doktor úr? - kérdezte vissza Schlüter. Gustav parányi ideges hunyorgás után válaszolt: - Tíz-tizennégy napra. - Akkor a szmokingot és a sportöltönyöket csomagolom be - javasolta Schlüter. - Jó - mondta Gustav -, azokat csomagolja be. Magammal viszem a sít is.

- Rendben van, doktor úr - válaszolta Schlüter. Miután kimondta, hogy csak tizennégy napig marad, már nem nyomasztotta annyira az egész utazás. Hirtelen fontosabbnak, sorsdöntőén fontosnak érezte, hogy Sybil vele megy-e, vagy sem. Izgatottan várta a válaszát.

Sybil eközben felhívta Friedrich Wilhelm Gutwettert. Közölte vele, hogy Gustav, valószínűleg a Reichstag felgyújtása miatt, el akar utazni, és arra kéri őt, hogy menjen vele. Gutwetter semmiről sem tudott. - Úgy? - hangzott mély, nyugodt, gyermekes hangja csodálkozva a kagylóban.

-      Kigyulladt a Reichstag? Hogyan? Hiszen ez inkább a tűzoltóságot érintheti, mint Gustav barátunkat. - Sybilnek hosszan kellett magyaráznia. Csak sejtelmekre volt utalva, de amilyen lassú felfogású volt Gutwetter, olyan gyorsan értette meg Sybil az összefüggéseket. Gutwetter végül lemondott róla, hogy teljesen kiderítse az összefüggéseket, megelégedett azzal a ténnyel, hogy Gustav fél a küszöbön álló politikai eseményektől, s ezért akar elmenekülni. - Nem értem a mi Gustav barátunkat, kedves Sybil - mondta. - A nemzet kezd kialakítani egy hatalmas új típust. Roppant esélyünk van rá, hogy jelen lehetünk e gigantikus embrió születésénél, meghallhatjuk e fenséges szörny első gügyögését, a mi Gustav barátunk pedig elszalad innen, mert a szülő nemzet böfögése esetleg sértheti a fülét? Nem, nem értem a mi barátunkat. Már nem vagyok fiatal, már túl vagyok életem delén. De éveim növekvő hidege ellenére távolról is ide sietnék, hogy közelről lássam az érces bőrű kisded növekedését. Senkinek sem engedném, hogy megfosszon ettől. Irigyelem önt, kedves barátnőm, hogy kíváncsi, fogékony, friss ifjúságában szívhatja magába e nagyszerű látványt. - Szóval ilyen gyermetegen és szeretetre méltóan beszélt a nagy esszéista.

Voltaképpen Sybil is túlzottnak érezte Gustav óvatosságát. Az idősebb urak gyanakvóak, kényelmesen akarnak élni, joguk van hozzá. De ő nem öreg, és egy izgalmas élményért szívesen lemond egy kis kényelemről. Ha le is vonta Gutwetter szavaiból az elragadtatott túlzást, még mindig megmaradt a roppant érdekes látványosság, amint a barbárok rajtaütésszerűen elözönlenek egy civilizált területet. Hideg érdeklődéssel várta ezt a látványosságot, akár egy gyermek, aki a ketrec előtt várja, hogy a bejelentés szerint megetessék az állatokat. Nem akarta elmulasztani ezt a színjátékot. Amikor Gustavhoz ért, nem nagy kedve volt most elmenni Németországból.

De amikor Gustav elmesélte, amit Mühlheimtől a Reichstag égéséről tudott, amikor szárazon beszámolt róla, hogy Mühlheim komoly indokok alapján néhány erőszakos, önkényes, törvénytelen cselekményekkel teli hétre számít, ő is másként kezdte látni a dolgokat. Gyermekesen, soványan, szeretetre méltóan ült a kényelmes karosszékben, és Gustav száját nézte. Mi ez? Gustav barátjának hirtelen sorsa lett. Arca megnőtt, határozottabbá vált. Nemcsak szeretetre méltó, idősebb úr volt, hanem mindennek ellenére férfi. Amikor Gustav elhallgatott, odament hozzá, a szék karfájára ült. Tétovázott, hogy mit válaszoljon.

De ahogy Gustav elhallgatott, megint nagyon hamar előtérbe nyomult saját munkája, most készülő műve. Kétségtelen, nem nagyon fontos, de neki életműve. Most lehetősége van rá, hogy Gutwetterrel együtt dolgozzék. Nagyon jól tud vele dolgozni. Új erő áradt a szavaiba, a tekintetébe. Nem szabad félbeszakítania ezt a szerencsés együttműködést. Ezzel tartozik saját magának.

Rettenetesen szeretne vele utazni, mondta Gustavnak. Ő is úgy érzi, hogy most mellette a helye, hogy vele kell lennie. De Gustav nem akarhatja, hogy a döntő stádiumban veszélyeztesse a munkáját. Most nem tudja félbeszakítani, most minden csak zavarná, Berlintől távol semmi sem sikerülne neki. A következő nyolc-tíz napra feltétlenül szüksége van a munkájához. Hogyha Gustav igazán csak két hétre utazik el, reméli, mire visszatér, valamilyen különösen sikerült írással lepheti meg. Ha meg elhúzódna a visszatérte, akkor utánautazik, és mivel túl lesz a nehézségeken, kizárólag vele fog törődni. Egyelőre megbeszéli Schlüterrel, hogy Gustav mit vigyen magával, és együtt kell ebédelniük, és mikor indul Gustav vonata, hogy idejében kivigye a pályaudvarra. Gustav kitérő válaszokat adott. A vonat indulásának pontos idejét sem akarta megmondani neki. Mélységesen megbántódott.

Eljött Mühlheim, sietve, idegesen, fürgén. Gustav vonata nyolc órakor indul az Anhalter Bahnhofról, lefoglalt egy hálókocsi fülkét. Teljes felhatalmazást kért Gustavtól; Németországban különféle, gyors cselekvést követelő dolgok történhetnek. Gustav orra felett ráncokkal megint konokul kijelentette, hogy nem szándékozik hosszabb időre elhagyni Németországot. Nem is óhajt erre felkészülni. Mühlheim ridegen azt válaszolta, ő is reméli, hogy Gustav csak rövid ideig lesz távol, de nem jövőbelátó, és ami jobb, az jobb. - Egyébként - mondta - mindegy, hogy három hónapig, vagy három évig leszel távol, Németország ott lesz, ahol te vagy, mert igazi német vagy. - Gustavot meglepte Mühlheim szokatlan patetikus hangja, és elhallgatott.

Amikor Mühlheim elment, körbejárta szép házát, amelyet szeretett. A küszöbön álló utazás izgalma lehullott róla, helyette töprengő és szomorú lett. Még mindig bebeszélte magának, hogy csak rövid utazásról van szó. De lelke mélyén már ott bujkált a tudat, hogy nagyon hosszú lesz. Először arra gondolt, megkéri Sybilt, hogy távolléte alatt Schlüterrel együtt tartsa rendben a házat. Most úgy érezte, Sybil már nem a régi. Telefonálni még fog neki, de már nem kívánja még egyszer látni. Rábízhatná Francois-ra a házat, ő jól tudja, mi fontos. De hiszen Francois elfordult tőle. Mühlheim túlterhelt, nem kívánhatja, hogy olyan apróságokkal foglalkozzék, amelyeket ő a szívén visel. Martinnal hasonlóan áll a helyzet.

Felhívja Martint, hogy elbúcsúzzék tőle. Martin úgy véli, Gustav helyesen teszi, hogy lelép. Legszívesebben ő is lelépne, de Wels túlságosan veszélyes, most nem hagyhatja cserben az ügyeket. Mindketten sajnálják, hogy a következő hetekben távol lesznek egymástól. Még sincs közöttük igazi kapcsolat, mindketten túlságosan begubóznak saját gondjaikba.

A kagylót letéve Gustav tovább töpreng. Nem jóleső ez a töprengés. Nagyon kevesen állnak igazán közel hozzá. Gutwetter? Felhívja. Friedrich Wilhelm Gutwctter nyugodt, kedves, gyermeteg, mint mindig. Ha valaki, ő igazán sajnálja, hogy Gustav elutazik. Az indokait sem képes igazán megérteni. - De közös barátunk, Mühlheim, bizonyosan jobban ért ehhez - véli békülékenyen. Gustavnak melengeti a szívét Gutwetter hangja. De semmi értelme a ház gondjával terhelni, gyakorlati dolgokhoz túlságosan ügyetlen.

Tétlenül üldögél, gondolatban végigsiklik barátai arcán, övisként gyötri, hogy elfelejtett, elmulasztott valamit. Ma ár többször gyötörte ez az érzés. De magától nem jön rá, hogy mit. A véletlenre kell bíznia, hogy eszébe juttassa. Az ilyesmit nem lehet erőszakolni.

Azután megjön Klaus Frischlin, hogy dolgozzanak. Csodálatosképpen halad a munka. Dél lesz, abbahagyják a kéziratírást. Frischlin el akar búcsúzni. Ott áll, sovány, csúnya a bőre, ritka a haja. És Gustav hirtelen úgy érzi, hogy Frischlin szívósabb, kitartóbb, megbízhatóbb a többieknél, és hirtelen szóra nyílik a szája: - Elutazom, Frisch-in doktor. Remélem, csak rövid időre. Ha azonban mégis hosszabb ideig elhúzódna, kérem, vegye gondjába a házamat, a könyveimet, mindazt, ami kedves nekem. Hiszen kiismeri itt magát. - Frischlin csendesen, komolyan válaszol: - Kérem, bízzék bennem, Oppermann doktor.

Frischlinnel együtt keresi ki Gustav, hogy milyen könyveket vigyen magával. Legszívesebben mindent elvinne, nemcsak a könyveket, szeretné kivágni Immanuel Oppermann és Sybil képét a keretből, magával cipelni „Isten szemé"-t, az írógépét, az íróasztalát, az egész házat. Nevetségesnek érzi magát. Semmit sem visz el. Még a kéziratát sem, könyvtár nélkül úgysem tud dolgozni. Tizennégy napig lesz távol, nem tovább. Nem idézi fel azzal a gonosz szellemeket, hogy magával viszi kedves tárgyait, nem hosszabbítja meg ezzel rövid távollétét.

Ebéd után kimegy a kertbe. Lemegy a lépcsőkön az első teraszról a másodikra, a másodikról a harmadikra. Erdős dombok emelkednek körülötte. Február huszonnyolcadika van, de már igazán itt a tavasz. Csak képzelődik, vagy tényleg határozottabb lett a reggel még alig észrevehető halvány zöld lehelet a cserjéken? Gustav lelke megtelik a meghitt látvánnyal, magába issza a meghitt szagokat, nagyon lehangolt.

És hirtelen, nem tudni mitől, rájön, mi az, ami egyfolytában gyötri. Igen, ezt még el kell intéznie. Nem utazhat úgy el, hogy ekkora csalódást hagyjon maga mögött Berlinben. De akkor nem tud nyolc órakor indulni. Mindegy. Később is megy vonat Svájcba.

Azonnal felhívja Mühlheimet, hogy későbbre kell halasztania utazását. Miért?, kérdezi Mühlheim. Gustav nem indokolja meg, de ragaszkodik a későbbi vonathoz. Mühlheim mérges. A vonatok zsúfoltak, Gustav nem kap majd hálókocsi fülkét. De ettől eltekintve, annál jobb, minél hamarább elmegy. - De megvan rá az okom, Mühlheim - mondja Gustav, hagyja, hogy Mühlheim beszéljen, mosolyog, megváltoztatja a rendelkezését. Tehát a fél tizenegyes vonattal indul.

Kilenc órakor a Színész Klubban van, és megvacsorázik. Utána átmegy a játékterembe, mintha keresne ott valakit. A terem még teljesen üres, csak Jean, a vén klubszolga áll a bejáratnál. Gustav elmegy mellette, egy ötmárkást nyom a markába. - Tegnap kissé szórakozott voltam - mondja -, bocsásson meg, Jean. - Az öreg a maga méltóságteljes modorában, észrevehetetlenül és mégis nyomatékosan megköszöni. Gustav most már nyugodtan elutazhat.

Az Anhalter Bahnhofon kiderül, hogy a furfangos Mühlheim megvesztegetett egy kalauzt, és mégis szerzett hálókocsi fülkét Gustavnak. Sok ismerős volt a vonaton, de sokan átnéztek egymáson, nem akarták meglátni egymást.

- Gyere lehetőleg hamar utánam, Mühlheim - kérte Gustav. - Lehetőleg ne csinálj útközben sok butaságot, Oppermann - mondta Mühlheim. Ezután elindult a vonat. Legutoljára Schlütert látta Berlinből Gustav, amint egyenesen áll, és zárkózott, csökönyös arccal néz a vonat után.

Ugyanebben az időben Berthold jó éjszakát kívánt a szüleinek. Holnap, szerdán kell tisztáznia ügyét, nyilatkozatot kell tennie az aulában a Lujza Királynő Gimnázium felsorakozott tanárai és diákjai előtt. Liselotte még beszélni akart vele, már kinyitotta a száját. De ismerte Berthold nehéz természetét, ezért elállt tőle, és csak ennyit mondott:

Berthold a szobájába ment, nagyon gondosan levetkőzött, rendesen felakasztotta a ruháját, szokása szerint összekészítette másnapra az iskolai holmijait. Tulajdonképpen nagyon egyszerű szerepe lesz holnap. A nyilatkozata nagyon rövid. Francois-nak és Vogelsangnak nem lesz olyan egyszerű. Nekik hatástkeltően kell fecsegniük. Neki az egész idő alatt csak ott kell állnia. A pellengéren. Ha dr. Vogelsangon múlna, akkor az.. - hogy is lehetne leginkább nevezni? - ... az aktus a Niederwaldi Emlékműnél folyna le.

Most lefekszik. Még olvas valamit az ágyban. Például Kleist Hermannsschlacht-ját. De Kleist műveinek harmadik kötete helyett a negyedik került a kezébe, az Elbeszélések. És elolvasta a Kohlhaas Mihályról szóló elbeszélést, aki egy tanító fia volt, a maga korában az egyik legderekabb s egyúttal legszörnyűbb ember, akit elhatalmasodó jogérzete rablóvá és gyilkossá tesz, úgyhogy két ló kedvéért feladja magát, lázadást robbant ki, és végül irtózatos módon pusztul el. De a két szép fekete lovat, amiket jogtalanul gebékké sorvasztottak, simára kefélve és kövérre hizlalva visszakapja, amikor a vérpadra lép. Berthold jól ismerte ezt az elbeszélést, mégis újból feszült érdeklődéssel olvasta. Néhány részt kétszer, háromszor is elolvasott. Például azt, hogy mit válaszol a lócsiszár a feleségének, mikor az feldúltan megkérdezi, miért adja el a házát. „Mert olyan országban - válaszolja az -, ahol nem védik meg a jogaimat, én nem maradhatok. Ha már rám taposnak, inkább legyek kutya, mint ember." Berthold olvasás közben többször esetlenül, helyeslően bólogatott.

Félretette a könyvet. Most mégis érezte, hogy előző éjjel nem aludt, és megerőltető napok vannak mögötte. Még nem akarta eloltani a lámpát, félt a sötétségtől. Eloltotta a mennyezeti lámpát, felgyújtotta az éjjeliszekrényen az ernyős kis lámpát, az oldalára feküdt, és félig lehunyta a szemét. Látta a tapétán a lecsüngő indán ülő képzeletbeli madarat, és a mintából megint megjelent előtte Hermann arca, széles homloka, lapos orra, nagy szája, rövid, erős álla. Vajon a mai Németországban is nagy ember lenne? Mosolygott. Váratlanul verssorok formálódtak benne: Mi kell annak Németországban / Aki ma nagyra vágyik? / Alacsony homlok, fog, köröm ... - Nagyon ritkán merültek fel benne verssorok. Dr. Heinzius mindig azt mondta, hogy a prózához jó stílusérzéke van. De most alighanem nem a versek korát élik.

Ruth meg az a Hermann valószínűleg jól kijöttek volna egymással. Megint maga előtt látja germán asszonyként a szekérvárban. Ruth felháborodva kikelne az ilyen elképzelés ellen. Azért mégis rendes. Ruthnak könnyű. Ruth pontosan tudná helyében, hogy mit kell tenni. Sokaknak könnyű Németországban, sok milliónak. De sokaknak nehéz, még több milliónak, éppen azért, mert tudják, hogy mit kell csinálni. Hallotta Schlüter inas testvérének - vagy a sógora volt? - a történetét, aki tanúvallomást tett a nácik ellen, és ezért agyonverték. Milliók állnak szemben a nácikkal, ezrek üttetik agyon magukat a hitvallásukért. Néhányról, néhány ezerről tudni, de százezrekről, milliókról nem. Ki jelenti Németországot? A barna egyenruhások, akik fegyverrel kezükben, amit a törvény ellenére nem szolgáltattak be, ordítoznak az utcán, vagy a többiek, a milliók, akik doofok voltak, hittek a törvényben, beszolgáltatták a fegyvereiket, s akiknek most betörik a fejét, ha kinyitják a szájukat? Nem, nincs egyedül, százezer, millió bajtársa van. Az Ismeretlen Katonának emlékművet állítottak, de az Ismeretlen Németről, az ő Ismeretlen Bajtársáról senki sem beszél. Ismeretlen Bajtársam, gondolja: Téged mindenki üldöz / Üt, ahol ér, börtönbe zár - és - Ezren vagytok, millióan vagytok, tudom - és: - De eljő majd a nap / S amikor eljő / Fegyverrel kezedben / Te is ott leszel. - Ez mind semmi. Nem tud verset írni. De valakinek egyszer dalt kellene írnia az Ismeretlen Németről, az Ismeretlen Bajtársról.

Talán megírja valaki, de nem fogják kinyomtatni, nem fogják énekelni, nem fogják hallani. Még ha ő, Berthold, meg is tudná írni a dalt, nem szavalhatná el. Mást fog elszavalni. Odamegy az aulába, vigyorgó, felsorakozott pajtásai, jól ismert pajtásai elé, és azt mondja: Mondtam egy igazságot. Kijelentem, hogy ez az igazság hazugság. Nem, nem fogja ezt mondani.

Természetesen mondani fogja. Francois-nak sem akarta megírni a levelet, nem is írta meg, hagyta, hogy lejárjon a határidő. Azután az apja azt mondta: - írhatnál expressz levelet - és akkor megírta.

Hiányozhatna holnap az iskolából, egyszerűen nem megy el. Állnak az aulában, és várják, és ő nincs sehol. Mosolyog. Pontosan elképzeli Vogelsang és Werner Rittersteg és Mellenthin pedellus arcát a bejáratnál. - Elénekeljük a Horst Wessel-dalt - mondja majd végül dr. Vogelsang, de ez gyenge vigasz lesz, mert ahhoz, hogy elénekeljék a Horst Wessel-dalt, nem kellett volna az egész iskolát felsorakoztatni az aulában. Francois rektor talán még majd örül is neki, ha nem megy el, Heinrich biztosan örülni fog, annak ellenére, hogy azt tanácsolta, menjen el. Kurt Baumann is örülni fog. Igen, ez aztán elégtétel lenne, lelki gyönyör, egy óráig, egy napig, talán egy hétig. És azután? Kicsapják, el kell mennie Németországból, örökkévalóságba telhet, amíg esetleg visszajöhet, és vajon akkor az még az ő Németországa lesz?

Nincs mit tenni. Szép lenne megvárakoztatni őket, de nem lehet. Mégis lehet.

Felkel. Előkeresi a Hermann-előadás kéziratát. Jól eltette, fel kell gyújtania a nagy lámpát, hogy előkotorássza, némi időbe kerül. Nagyon tiszta kézirat, vonalas papír, margó, kevés javítás. Elővesz egy cédulát, ráírja: „Nincs mit megmagyarázni, nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen - nem, nem. Berthold Oppermann." - Leteszi a tollat, azután megint felveszi, és hozzáírja: „Berlin, 1933. március 1."

Tulajdonképpen mégis szeretné leírni az imént eszébe jutott verssorokat: „Neked, Ismeretlen Bajtárs." - Nem, jobb a próza. És odaírja: „Ha már rám taposnak, inkább legyek kutya, mint ember. (Kleist, Insel kiadás, negyedik kötet, harmincadik oldal.)"

Átmegy a másik szobába, nem túlságosan halkan, kinyitja a házipatikát. Három üvegcse altató van benne. Kiveszi azt, amelyiket a legerősebbnek véli. Még alig hiányzik belőle, biztosan elég lesz. Holnap majd várniuk kell ott az aulában.

Hoz egy pohár vizet, gondosan tányérra teszi, nehogy ott maradjon a nyoma az asztalon, feloldja a tablettákat, odaállítja a poharat az éjjeliszekrényre. Megnézi a kéziratot. A cédula lazán hever rajta, jobb lesz rátűzni. Felhúzza az óráját, a pohár mellé teszi. Megint leoltja a nagy villanyt, felgyújtja a kis lámpát, lefekszik.

Egy óra harmincnyolc. Megissza a feloldott tablettákat. Jó íze nincs ennek a vacaknak, önuralom kell hozzá, hogy lenyelje. De van ennél rosszabb is.

Fekszik és vár. Az éjjeliszekrény felől hallja az óra ketyegését. Lent tülköl egy autó, tilosan hosszan és hangosan. Vajon mennyi idő alatt alszik el? Most két perce és negyven másodperce fekszik. Hat vagy nyolc percnél biztosan nem tart tovább. Ha a következő félórában nem találnak rá, akkor biztosan nem lehet többé felébreszteni. Szerencsére nagyon valószínűtlen, hogy valaki még bejöjjön hozzá. Ha eloltja a kis lámpát, akkor kizárt. Eloltja. Már nehéznek és fáradtnak érzi magát, persze nem olyan kellemesen fáradtnak, mint ahogy remélte, hanem ólmosan, nyomasztóan fáradtnak.

Már megint egy autó. De ezúttal nem tülköl olyan sokáig. Rendesen előkészítette a kéziratot. Dr. Heinzius megmagyarázta, hogy az ókor és a mai kor között az egyik leglényegesebb különbség az öngyilkosság értékelése. A rómaiak már zsenge korukban megértették fiaikkal, hogy az ember fölényben van még az istenekkel is, mert megmarad számára kiútként az önkéntes halál. Az isteneknek nincs meg ez a szabadsága. Nagyon méltóságteljes halál. Ő is mindent rendesen a helyére rakott, mielőtt lenyelte ezt a vacakot. Ott fekszik a kézirat, aki akarja, láthatja, és aki nem akarja, az is látni kénytelen. Néhány nappal ezelőtt olvasott egy asszonyról, aki mielőtt eltávozott, nemcsak abba a ruhába öltözött fel, amelyikben a sírjában akart feküdni, hanem a férje kabátujjára is felvarrta a gyászszalagot. Mi, németek rendes emberek vagyunk. Kicsit mosolyog. Megengedheti magának, most megengedheti, hogy azt mondja: „Mi, németek."

Már megint egy autó. Hirtelen ő ül az autóban. A sugárúton halad, autóverseny van, Franzke a hátsó ülésen ül, komikus, hogy nem mellette, Franzke folyton utasításokat ordít felé, de nem hallja, nagy kínnal próbálja megérteni, de rettenetes zaj van, akkora a szél, és tulajdonképpen ki ül Franzke mellett? Hiszen ott ül valaki. Dr. Heinzius, az jó, őt jobban megérti, mint Franzkét.

Most jön a kanyar, remekül vette a kanyart, csuda klassz. De hiszen leszokott róla, hogy klasszt mondjon, ronda szó. De ki vezeti az előtte menő autót? Hiszen ez dr. Vogelsang. Most majd oldalról nekimegy, az klassz lesz. Vajon megérti Franzke, hogy mit akar? De nem sikerül, milyen furcsa, egyszerűen nem tud nekimenni. Teljes gázt, egyre teljes gázt, nem lassítani, de nem sikerül, olyan forrón nyomja valami alulról, a gázpedál is egész forró, és most farol a kocsi, a gázpedál nyomja a hasát, nem a kocsi farol, ő úszik, olyan, mint annak idején Bajorországban a jeges utcán, az autó hirtelen, nem tudni, hogyan, elsiklik, feketeség tör fel, iszonyúan nyom, kiabálni kell, ha akar, ha nem, de nem is tud kiabálni, valami felemeli, valami felemeli a kocsit, de ez nem is a kocsi, az elsiklik a lába alól, a hullámvasúton van a Luna Parkban, ez a hajóhinta, hogyan, ez Münchenben van az októberi ünnepélyen, rettenetesen magasra száll, Vogelsang még mindig mellette van, de most lehagyta, és mégis a sugárúton van, csak nem autóval, és most úszik, pedig nem az autóban van, milyen magasra száll a hinta, hogy viszket belül a hasa, valami félrehúzza a hasát, nem szabad elárulni, az egész arcával nevetnie kell, hiszen ez igazi hajó, már megint elúszik tőle, egyenletesen jönnek a hullámok és egészen laposak, és agyonnyomják, ez már nem tréfa, szörnyen nyomnak, nem kellett volna éjszaka úsznia, egyre újból összecsapnak fölötte, és nem emelik fel, így sohasem kap újra levegőt, minden elsiklik, és még itt van Vogelsang arca, de ez már nem Vogelsang arca, hanem Hermanné, a lapos orrával és erős állával, és egyszerre csak a Niederwaldi Emlékmű talpazatán áll, de hiszen ott Germánia áll, és az jó, és most mégis Hermann áll ott, és most elsiklik az emlékmű talpazata. És most egy egészen nagy hullám jön, ez nagyon nagy, és át kell bújnia alatta. Ismeretlen Bajtársam, nem tudok kezet fogni veled, most jön a hullám, most még nagyobb, most jön, vajon felemel-e, most ideért.

 

Ebben az időben Gustav már jókora utat tett meg a hálókocsiban Berlintől délnyugatra. Mélyen aludt; most nagyot rándult a vonat, és ettől felébredt. Lassan tisztult ki az agya, és hirtelen nyugtalanul az eszébe jutott, hogy Jeanra ugyan gondolt, de unokaöccsérc, Bertholdra nem. Legalább Martintól meg kellett volna kérdeznie, hogy tulajdonképpen mi lett abból az ostoba históriából Hermann-nal, a keruszkkal. Majdnem félóráig gyötörte ez a mulasztás. Csak azután aludt el újra, de az éjszaka hátralevő részén nem aludt olyan jól, mint előzőleg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harmadik könyv

 

 

Holnap

 

 

Meghagyatott nekünk, hogy munkálkodjunk, de nem adatott meg, hogy művünket befejezetik.

TALMUD