Gustav csak akkor értesült Berthold haláláról, amikor már eltemették. Mühlheim, az egyetlen, aki tudta a címét, halogatta az értesítést, nehogy visszajöjjön, és veszélybe sodorja magát.

A legutolsó napokban bejárta Bernt, ezt a szép, kellemes várost. Tavasz volt, a levegő enyhe, a hegyvidék hatalmas csúcsai végtelenül finoman és tisztán rajzolódtak ki a láthatáron. De Gustavnak nem telt öröme a látványban, a berlini események jártak a fejében. Amikor megkapta a hírt, úgy érezte, mintha régóta várt csapás érte volna.

Nem viselt el senkit maga körül, felment a hegyekbe, egyedül kellett lennie, nem értette az egészet, tisztába kellett jönnie magával. A helység, ahová vetődött, a Jungfrau csúcsának tövében feküdt, de már nem volt hó, ő volt az egyetlen vendég a kis szállóban. Kerülte a népes hegyi vasutat, maga cipelte fel síjét a hóhatárig. Nagy kínnal felkapaszkodott egy félreeső lejtőn. Ott feküdt a hóban a napon, a mérhetetlenül tiszta levegőben magasan és tisztán lebegtek a hegyek körvonalai. Egyedül volt. Mardosta magát. Az öreg Jeanra gondolt, Bertholdra nem. Ami történt, jórészt az ő bűne is. Kezdettől mindent rosszul csinált. Haszontalan, kényelmes, ínyenc életet élt. Sybilhez fordult Anna helyett. Ha politikával, nemzetgazdasággal, vagy akármivel foglalkozott volna az üzletben, minden értelmesebb lett volna, mint az, amit csinált. Megállapította, hogy Lessing egy bizonyos levelét nem december huszonegyedikén, hanem huszonharmadikán írta. Na és! Ez az aláírás illene egész élete alá.

Ül a hóban, verejtékezik a napon, számadást tart magával. Az eredmény nem valami szépen fest.

Négy napig él így a hegyi falu csendjében. A keskeny út, amelyen napról napra felcipeli a sítalpait, magasan a völgy felett húzódik, a szemközti lejtőkön parányinak tűnnek a falvak, napsütötte fehérségükben óriásokként terülnek el előtte a Jungfrau csúcsai. Fent gubbaszt a félreeső magaslaton. Tiszta, üde meleg árad a levegőben, tompán hatol el hozzá a lavinák zaja. Látja, ami előtte, körülötte fekszik, de nem jut el a tudatáig sem a levegő, sem a látvány; érzékei bezárultak. Egyre ugyanazok a gondolatok mardossák, keringenek benne, vájják egyre mélyebben bele magukat. Legjobb úgy agyonerőltetnie magát, hogy már gondolkodni se tudjon. Néha, visszafelé, idáig jut. Ilyenkor leül az út szélén, örülve a kimerültségnek, önkívületben, a feje gépiesen reszket, hülyén nevet. Néha órákig senki sem jár az úton. Egyszer arra jön egy fiú egy szekérrel. Álmélkodva bámul rá, még sokáig vissza-visszanézeget.

Négy napja telepedett rá ez a bénult fáradtság, mintha vattába burkolták volna a fejét. Ötödik nap reggel, egy hosszú, átaludt éjszaka után hirtelen felszakad körülötte a köd. Kihúzza magát. Egészen keresztültör a homályon.

Öt napig csakugyan nem olvasott semmilyen újságot, egyetlenegy hírt sem Németországról; mostanában nemigen akad német, aki ennyire nem kíváncsi. Összeszed mindenféle újságot, ami csak kapható, németet, svájcit, angolt, franciát. A vaskos köteggel a hóna alatt felmegy a megszokott úton. Hirtelen féktelen izgalom keríti hatalmába, alig tudja fékezni magát. Bár a föld még nedves, leül az út szélére, olvasni kezd.

Olvas, és minden csepp vére az agyába tódul. Csak nyugalom, nem megbokrosodni, féken tartani a szívét, nyugodtan gondolkozni. Ilyen időkben mindig ellenőrizhetetlen rémhírek merülnek fel. Egész életében forráskritikával foglalkozott, most nem akar bedőlni néhány őrjöngő riporter képzelődéseinek. Miféle újságok is ezek? A Times, a Frankfurter Zeitung, a Neue Züricher Zeitung, a Temps. És nem akármilyen riporterek tudósításai állnak bennük, hanem neves embereké. A cikkek szűkszavúak, tárgyilagosak. Ilyen neves tudósítók nem mernek ilyen szörnyűségeket ennyire részletesen közölni a világgal, ha nem lennének bizonyítékaik. Nem vitás, a nácik pontról pontra végrehajtották programjukat, amelynek primitív barbárságán olyan sokszor mosolyogtak, ő a leghitetlenebbül. Mindenkit, aki nem tetszett nekik, letartóztattak, elhurcoltak, bántalmaztak, agyonvertek, ingóságaikat összetörték vagy elvették, egyszerűen azzal az indokolással, hogy ezek az emberek ellenfeleik, akiket meg kell semmisíteni. Gustav neveket, adatokat olvas. Sok nevet ismer, sokakkal közülük baráti viszonyban állt.

Csendes, állati kétségbeesése elmúlt. Határtalan düh fogja el önmaga ellen, a nácik ellen. Elolvassa a Führer

tébolyult beszédeit. Az öreg birodalmi elnök rendben adta át nekik a Birodalmat, ők pedig cinikusan megszegték ünnepélyes ígéreteiket, széttiporták a törvényt, a rendből és civilizációból önkényt, zűrzavart, erőszakot csináltak. Németország őrültek háza lett, amelyben a betegek foglyul ejtették őreiket. Felismeri ezt a világ? Mit tesz?

Még aznap visszautazik Bernbe, ő is megőrült, hogy elbújt abba a kis fészekbe, és még a címét sem hagyta meg. Azt hiszi, hogy kevésbé érinti a borzalom, ha homokba dugja a fejét? Tudni akar, tudnia kell, többet, mindent, pontosan.

Bernben táviratok, levelek, újságok várják. Az ő házába is behatoltak a rohamosztagosok, átkutatták, sok mindent szétromboltak, sokat elhurcoltak. Távirat várja Frischlintől, hogy hívja fel. Megteszi.

Frischlin hangja szenzációt jelent számára. A jól ismert hang, mégis más, feszült, haragos, erélyes. Gustav kérdezni akar, de Frischlin rögtön félbeszakítja; ezt azelőtt sohasem merte. Elmondja, hogy a Lessing-kéziratból sokat rendbe hozott, de legjobbnak látná, ha Bernbe jönne, és személyesen számolna be mindenről. Egyébként ez Mühlheim véleménye is.

Már másnap megérkezett. - Másik szállodába szeretnék szállni, mint ön - mondta, alighogy leszállt a vonatról. - Okosabb, ha nem egy helyről jelentik a nevünket. Utána menjünk el sétálni. Jobban el tudok önnek mondani mindent, ha bizonyos vagyok benne, hogy nem hallgatnak ki. - Szerényen, de határozottan beszélt. Gustav csodálkozva látta, mennyire megváltozott. Hosszú, sovány lábával és karjával, amely mindig kilógott túlságosan rövid kabátujjából, félénk, esetlen lényével mindig olyan benyomást tett Berlinben Gustavra, mint egy diák, aki kívül-belül kinőtte a ruháját. Most egyszerűsége ellenére is keménynek látszott, olyan embernek, aki pontosan tudja, hogy mit akar.

Felutaztak a kötélpályán. Ragyogó kora tavaszi nap volt, a csúcs fehér körvonala rendkívül finoman és tisztán rajzolódott ki előttük. Még túlságosan hideg volt ahhoz, hogy hosszabb ideig a kilátó fennsíkon üljenek. Az erdős magaslaton mentek, Gustav fékezte gyors, kemény lépteit, és Klaus Frischlin beszámolt.

A rohamosztagosok mindjárt az első éjjelek egyikén, hajnal felé jelentek meg a Max-Reger-Strassén. Nyolcan jöttek. A kéziratot, a Lessing-irodalom legfontosabb részét és a kartotékokat Frischlin szerencsére előző nap gyanún kívül álló személyeknél helyezte el. Minden iratot, amit találtak, elhurcoltak és összetéptek. A könyvek közül sokat megkíméltek, másoknál mindenesetre nagyobb pusztítást végeztek. Teljesen ötletszerűen válogatták ki, hogy melyik könyvet tépjék szét, vagy vigyék el. Elsősorban Dante Isteni színjáték-ának sok kiadása ingerelte őket, amelyet talán a színjáték szó miatt, ateista propaganda-irodalomnak véltek. Az autót és az írógépet elkobozták. Rauch kisasszony képét is elérte a végzete, Immanuel Oppermann arcképe viszont sértetlen maradt; Frischlin biztonságba helyezte. Egy köteg magánlevelet sem vettek észre, ezt kerülő úton elküldte Gustav címére, a napokban meg kell érkeznie. Schlüter inas nagyon megbízhatónak bizonyult. Már első ízben csúnyán megverték. Ennek ellenére rögtön a fosztogatás után elhunyt sógora feleségének segítségével megmentette a megmaradt holmik egy részét. Ez nagyon jó volt, mert következő éjjel megint eljöttek, és amit még el lehetett emelni, azt elemelték. Azokat a holmikat, amelyekről Frischlin feltételezte, hogy Gustavnak különösen kedvesek, Rauch kisasszonynál helyezte el. - Rauch kisasszony tudott segíteni önnek? - kérdezte Gustav. - Nem sokat - válaszolta Frischlin. - Rendkívül készséges volt, de ebből gyakorlatilag nem sok jött ki. Rauch kisasszonyt nagyon lefoglalják a saját ügyei - fűzte hozzá tüntetően tartózkodóan. Viszont melegen beszélt Mühlheimről, akivel kitűnően megértik egymást. Mühlheim kéri, hogy Gustav hívja fel, ha lehet, ma délután hat és hét között a Bristol-szállóban.

Délután hat óra felé járt, amikor Gustav visszaérkezett a szállodába. Most fel kellene hívnia Mühlheimet, de semmi kedve üzleti ügyekről, ravasz kerülőutakról hallani, ami persze az egyetlen ésszerű eszköz a nácik elleni harcban. Mindamellett a házáról van szó, amelyet nagyon szeret. Rettenetes elképzelni, hogy az ő szép szobáiban esetleg nemsokára náci rohamosztagosok hemperegnek. Mégis beszélnie kell Mühlheimmel. De amikor a szálloda telefonoskisasszonya jelentkezett, utolsó pillanatban nem Mühlheim, hanem Sybil számát kérte.

Sybil hangja nagyon hamar megszólalt a kagylóban. Meglepett volt, kissé ijedten meglepett, ahogy Gustav enyhén ingerült gyanakvással érezte. Talán elővigyázatlanság volt ezekben az időkben külföldről felhívni valakit. De Sybil számára ez valószínűleg rendkívül csekély veszélyt jelentett, és nem kellett volna ennyire tartózkodónak lennie. Eszébe jutott, milyen ridegen és hűvösen beszélt róla Frischlin. De mégis vágyódott utána hogy lássa, vágyott gyermeki teste illata után. Nagyon kedvesen kérte Sybilt, hogy jöjjön utána, szüksége van rá ezekben az időkben. Sybil azonnal igennel válaszolt. De amikor Gustav meg akart vele állapodni, hogy mikor érkezik, tétovázott; holnap, legkésőbb holnapután majd táviratozik. Gustav nem tudta, hogy Sybil Friedrich Wilhelm Gutwetterre gondolt, de érezte, hogy valamit eltitkol előtte, és nagyon lehangolt lett.

Bármilyen világos és kimerítő volt Frischlin beszámolója, most azt sem érezte kielégítőnek. Talán azért, mert kezdte sokkal jobban érdekelni a németországi általános helyzet, mint a háza meg a kézirata. Egyre azt remélte, hogy Frischlin elkezd magától erről mesélni, de nem kezdett, ő pedig nem merte sürgetni a tisztafejű, céltudatos embert.

Végre este, egy nagyon barátságos kis kocsmában, amelyet Gustav fedezett fel, Frischlin beszámolt az általános helyzetről. Azzal kezdte, hogy ma nem könnyű Németországban hiteles részleteket megtudni, a hatóságok sikerrel igyekeznek mindent elködösíteni. Ezért a tájékoztatója nagyon hiányos lesz. Gustav azonban hamarosan úgy találta, hogy Frischlin ijesztően sok névről, dátumról, helyről tud hiteles adatokat.

A Berlinben felállított rohamosztagok közül leghírhedtebb a tizenhetes és harminchármas, az úgynevezett halálosztagok. Legnagyobb borzalommal a hedemanstrassei, a General-Pape-strassei, és különböző köpenicki és spandaui SA kaszárnya pincéiről beszélnek. Ezeken a helyeken, vélte Frischlin, és megjegyzése megdöbbentően hatott egyébként nagyon tárgyilagos beszámolója közben, ezeken a helyeken bizonyára emléktáblákat állítanak majd Németország mélységes gyalázatának emlékére, ha a nácik uralma összeomlott. A titkosrendőrség és a rohamosztagosok eljárásában az a legborzalmasabb - folytatta -, hogy a bántalmazások és kivégzések a legapróbb részletekig kidolgozott rendszer szerint, tökéletesen szervezetten, katonai-bürokratikus rend alapján folynak. Mindent iktatnak, aláírnak, jegyzőkönyvbe vesznek. A megkínzottaknak minden bántalmazás után írásban igazolniuk kell, hogy nem bántalmazták őket. Ha megölnek valakit, az orvos igazolja, hogy szívszélhűdésben halt meg. A hullát kiadják a hozzátartozóknak leplombált koporsóban, amelyet a legsúlyosabb büntetés terhe mellett tilos kinyitni. Azoknak, akiket megkínzásuk után elengednek, tiszta ruhát és tiszta fehérneműt adnak, hogy vérfoltos ruhájuk ne keltsen túlságos feltűnést; a megkínzottaknak írásban kötelezniük kell magukat, hogy huszonnégy órán belül kitisztítva visszaviszik a tiszta ruhákat. A rohamosztagosok kaszárnyáiban az ügyintézésért és ellátásért fizetni is kell, egyébként nem sokat, naponta egy márkát a szállásért, egyet az eljárásért és ellátásért. A megöltek, azaz a szívszélhűdésben meghaltak, vagy szökés közben agyonlőttek ellátásáért és ügyintézéséért a hátramaradottaknak kell fizetniük. Az eljárás lélektani módszerek alkalmazására is kiterjed, amiben némi humor is van. Kihallgatás közben például gramofonon náci dalokat játszanak a foglyoknak, amit nekik is énekelniük kell, a taktusra acélvégű korbáccsal és gumibottal tanítják meg őket.

A nácik nagy méretekben készülnek kiépíteni rendszerüket. Hatalmas koncentrációs táborokat állítanak fel, hogy ott „beleneveljék a foglyokba az új idők szelleme által megkövetelt tulajdonságokat". A nevelés során lélektani módszereket is alkalmaznak. Például nagy, nevetséges körmenetben végigvezetik a foglyokat a városon, és kényszerítik őket, hogy közben groteszk szavalókórusban ilyesmiket kiabáljanak: „Marxista disznók, zsidó gazemberek vagyunk!" Egyeseket arra kényszerítenek, hogy ládára állva térdhajlítást végezzenek, és minden térdhajlítás után ilyet és hasonlókat kiáltsanak: „Én, disznó zsidó elárultam a hazámat, árja lányokat gyaláztam meg, közpénzeket loptam." Az is előfordul, hogy a foglyoknak fára kell mászniuk, például nyárfákra, és a fa tetejéről órákon át ilyen önjellemzést hirdetniük.

Egyébként az SA kaszárnyák pincéiben és a koncentrációs táborokban a foglyoknak nagyon hamar alkalmuk nyílik megismerkedni a Nemzeti Szocialista Párt programjával és a Führer könyvével. A tanítás szigorú. A hibákért és hanyagságért kemény büntetés jár, a liberalizmus és humanista álmodozás korszaka lejárt. Úgy hírlik, sokan nem élik túl a tanítást. Csupán Berlinben tizenhét okmányszerűen bizonyított halálesetről tud.

Szóval ezekről számolt be dr. Klaus Frischlin Gustav Oppermann doktornak Bernben, a svájci szövetségi köztársaság fővárosának egyik kiskocsmájában. Halkan, egyhangúan beszélt, mert a szomszéd asztalnál ültek; néha-néha, hogy megnedvesítse a torkát, ivott egy-egy korty könnyű, csípős bort, közben a karja feltűnően hosszan és soványan kinyúlt a kabátujjából. Gustav keveset evett ezen az estén, keveset is beszélt. Nem sok kérdeznivaló akadt. Klaus Frischlin szabatosan beszélt, csak akkor volt pontatlan a stílusa, amikor a Führer mondásait idézte, amelyeket a foglyoknak kívülről meg kellett tanulniuk.

Miután Frischlin elhallgatott, sokáig szótlanul ültek. Frischlin lassan kiitta a poharát, körülményesen újból töltött magának. Már csak három asztalnál ültek. Gustav félig lehunyta a szemét, úgy látszott, mintha szundítana. Még valamit, Frischlin - szedte össze magát nagy sokára. - Még semmit sem mesélt Berthold unokaöcsém haláláról.

Gustav megkérte Frischlint, hogy ne kísérje haza. Világos éjszaka volt, későre járt, az utcák kihaltak voltak, merev, kemény léptei messzire visszhangzottak az árkádok alatt. Gyorsan járt, mint mindig, de úgy érezte, valami akadályozza. Frischlin beleoltott valamit, ami új, nagyon szokatlan, terhes volt számára.

Frischlin másnap hazautazott. Gustav ott állt a peronon. Tulajdonképpen örült, hogy ez a kellemetlen ember most elmegy. De amikor a vonat elindult, úgy érezte, mintha a sínek nem elválasztanák tőle, hanem végtelenbe nyúló elszakíthatatlan szálakként összekötnék vele. És majdnem rosszabbnak érezte az egyedüllétet, mint Frischlin társaságát.

Edgar a Városi Klinikára ment, mint mindennap. Gina könyörgött, hogy ma ne menjen el: várakozása ellenére Ruth is nyomatékosan lebeszélte. A nácik ugyanis erre a szombatra mindenféle propagandaeszközt bevetve bojkottot rendeltek el a Birodalomban élő ötszázezer zsidó ellen. Kijelentették, azzal hazudtolják meg azt az okmányok ezreivel bizonyított állítást, hogy erőszakos bűncselekményeket követtek el a zsidók ellen, hogy gazdaságilag megsemmisítik őket. Sok zsidó ezen a napon a lakásában maradt, sokan elhagyták a Birodalmat. Lehet, hogy ésszerűtlen, de Edgar Oppermann képtelen mást tenni: bemegy a klinikára.

Külső oka nincs rá. Németországi működésének vége. Ha akarna, még ma elmehetne Berlinből. Londonból is, Párizsból is megtisztelő ajánlatokat kapott, a civilizált világ legtöbb orvosi intézménye érdeklődik az Oppermann-eljárás megteremtője iránt. Valamelyik ajánlatot majd elfogadja. Persze az, amit itt felépített, nagyrészt veszendőbe megy, mert természetesen a kis Jacoby doktor is elmegy, akire még leginkább rábízhatta volna a laboratóriumát. Csakugyan Palesztinába megy, ahogy Edgar egyszer ironikus hangulatban elképzelte, ugyanazzal a hajóval utazik, mint Ruth. Hát igen, Londonban, Párizsban vagy Milánóban elölről kell majd kezdenie, öt-tíz évbe is beletelik, mire ott tart, ahol egyszer már tartott. Rendelkezésére bocsátják majd az eszközöket, de az nem lesz elég, elölről kezdődik majd hatványozott formában az a visszataszító küzdelem, amelyet itt végig kellett verekednie, hogy felépíthesse az intézetét, és már nem fiatalember.

Nem könnyű itthagyni az osztályát, a laboratóriumot, a műtőit, Jacobyt, Reimerst, Helene nővért, az öreg Lorenzet. Nem tudja elképzelni, hogy él majd Németországtól távol. Nemcsak a klinika, hanem a mindennapi élet, a családja miatt is; örökkévalóságig tart majd, amíg minden újból kialakul, Gina borzasztó komolyan veszi a jelentéktelen dolgokat. Ruthról is le kell mondania; nem veheti zokon tőle, hogy Palesztinába megy.

A város ünnepien fest. Tolonganak az utcán, hogy lássák a bojkottot. Útközben számtalan tábla mellett megy el: ,,Zsidó", „Ne vásároljatok zsidónál!", „Dögölj meg zsidó!" Mindenfelé rohamosztagosok álldogálnak szétterpesztett lábbal, hosszúszárú csizmában, nagyra tátják ostoba, fiatal szájukat, szavalókórusban kornyikálnak: Amíg egyetlen zsidó is él / Nem lesz munka és kenyér. - Talán mégis igaza volt Ginának és Ruthnak, nem okos, hogy ma bemegy a klinikára. De nem hagyhatja cserben Peter Deickét. Peter Deickéről, a 978-asról, a tizennyolc éves harmadosztályú betegről, ideszállítása előtt már lemondtak. Az első műtét nem hozott megfelelő eredményt. Talán már a második sem használ, mindenesetre ez az egyetlen, ami esetleg megmentheti Peter Deickét. Rábízhatta volna Reimersre ezt a második műtétet. Nem. Nem növelheti a letalis kimenetel veszélyét, mert az urak mára elrendelték ezt az otromba bojkottot.

Végigvitorlázik a klinika hosszú folyosóin. Minden a megszokott mederben folyik. A klinikán huszonnégy zsidó orvos dolgozik. Valamennyien itt vannak, még a kis Jacoby is. Mindenki siet, mint mindig, a bojkottról szó sem esik, de Edgar érzi a látszólag közönyös arcokon a rejtett feszültséget. A kis Jacoby sápadt, ma mindenféle szer ellenére enyhén izzad a tenyere.

- Készítse elő a 978-ast - utasítja Edgar Helene nővért. Hirtelen ott terem Reimers doktor. Jóindulatú, kissé nyers modorában halkan kéri Edgart: - Tűnjön el, professzor úr. Semmi értelme, hogy ittmaradjon. Nem lehet tudni, mit rendez az egzaltált csőcselék. Ha ön elmegy, talán ki tudom vinni a kis Jacobyt is. Hiszen kész öngyilkosság, hogy itt van. - Rendben van, kedves Reimers - válaszolja Edgar -, most már felmondta a leckéjét, mehetünk a 978-ashoz. Nekikezd a műtétnek.

Alighogy a beteget visszavitték a kórterembe, megjelennek. Kezükben van a Városi Klinikán dolgozó huszonnégy zsidó orvos névsora. Kérdezősködni kezdenek utánuk, de a személyzet passzív ellenállást tanúsít, nem mutatják meg nekik az orvosokat. Néhány náci diák vezetésével vadásznak utánuk. Ahogy valamelyiket elkapják, kivezetik.

Nem engedik, hogy levegye a fehér köpenyt, sőt, akit köpeny nélkül érnek, kényszerítik, hogy felvegye. A főbejárat előtt óriási tömeg várakozik, és ahányszor egy-egy új fehér köpeny feltűnik, iszonyú üvöltözés, fütyülés, féktelen gyalázkodás fogadja.

Most felhajszolták Edgart: - Ön Oppermann professzor?

Eközben az egyik nővér értesítette Lorenz titkos tanácsost. Hullámzó fehér köpenyében, vörös fejét előretaszítva, járó-kelő hegyként hat, rádörög a folyosón a betolako-dottakra: - Mi folyik itt, hallják? - görög elő sziklaként aranyosan csillogó szájából. - Mit merészelnek? Itt én vagyok a háziúr, megértették? - Lorenz titkos tanácsos a Birodalom egyik legnépszerűbb orvosa, talán a legnépszerűbb, még néhány rohamosztagos is ismeri az arcképét a képes újságokból. A kétcsillagos órómai karmozdulattal köszönti. - Nemzeti forradalom van, professzor úr – jelenti ki. - Ki a zsidókkal! Parancsunk van, hogy kidobjuk innen a huszonnégy zsidót. - Akkor huszonöt embert kell kidobniuk, uraim, ugyanis akkor az öreg Lorenz is velük megy. - Azt tesz, amit akar, professzor úr - mondja a kétcsillagos. - Nekünk parancsunk van. - A vén Timót tehetetlen, életében először teljesen tehetetlen. Látja, Oppermann professzornak igaza volt: ez a nép nem akut, hanem krónikus betegségben szenved. Tárgyalni kezd. - Engedje el legalább a professzort - mondja. - Kezeskedem érte, hogy elhagyja az épületet. - A kétcsillagos tétovázik. - Rendben van - mondja végül -, a saját szakállamra megteszem. Ön felel érte, professzor úr, hogy ez az ember nem ér hozzá többé árjához, és húsz percen belül eltűnik innen. Addig várunk. - Az emberei elengedik Edgart, elvonulnak.

De néhány perc múlva újból megjelennek. - Ki volt az a szemérmetlen, aki engedte, hogy ma egy zsidó megoperálja? - érdeklődnek. Az öreg Lorenz elment. - Most már legyenek szívesek, hagyják abba, hallják? - szólítja fel őket Lorenz helyett dr. Reimers; nem sikerül egészen nyugodtan beszélnie, halk morgás van a hangjában. - Fogja be a száját, ha nem kérdezik - utasítja rendre a kétcsillagos. Egy diák megmutatja nekik, hol fekszik az operált. Bemennek a kórterembe. Reimers követi őket. Edgar imbolyogva, esetlenül, gépiesen mögöttük baktat.

A légutak műtéteinél kényes az érzéstelenítés. Oppermann kialakított ehhez bizonyos módszert. Peter Deicke beteg eszméletén van, de kába a sok morfiumtól. A feje egyetlen fehér pólya, a szeme elmosódottan, tompán tekint a behatolókra. A szolgálatos nővér rémült arccal, karját védelmezően széttárva áll az ágy előtt. A rohamosztagosok kemény léptekkel odamennek hozzá, félretolják a szótlan, reszkető nőt. A nácik értenek a szervezéshez, mindent jól előkészítettek, gumibélyegző van náluk. - Disznó - mondják Peter Deickének, és rányomják a bélyegzőt a fején levő kötésre: Én, szemérmetlen, engedtem, hogy egy zsidó kezeljen." - Utána Heil Hitler! kiáltással lemasíroznak a lépcsőn.

Edgar, mintha dróton rángatnák, tehetetlenül, gépiesen egyre mögöttük cammog, mereven, gyámoltalanul töprengve. Helene nővér megragadja a karját, a főorvosi szobába vezeti. Odahívja az öreg Lorenzet. A két férfi szemben áll egymással, mind a ketten nagyon sápadtak. - Bocsásson meg, Oppermann - mondja Lorenz. - Ön nem tehet róla, kolléga - válaszol nagy nehezen Oppermann, szárazon, rekedten, és önkéntelenül többször nehézkesen megvonja a vállát. - Akkor most talán megyek - mondja. - Nem akarja levetni a köpenyét? - kérdi Lorenz. - Nem - feleli Edgár. - Köszönöm, kolléga. Legalább ezt magammal akarom vinni.

- Tedd meg a kedvemért, Martin - mondta Liselotte a bojkottot megelőző estén Martinnak -, ne menj be holnap az üzletbe. - Azok a zsidók jártak a fejében, akikről tudta, hogy agyonverték őket, vagy belehaltak sérüléseikbe, a megkínzottakra gondolt, akikkel teli voltak a Birodalom kórházai. - Ne menj be - kérte, és szorosan Martin elé lépett. - Ígérd meg.

Martin elővette a cvikkerét, törülgette. A haja megőszült, még ritkább lett, a háta gömbölyű, az arca petyhüdt. - Ne vedd rossznéven, Liselotte - kérte -, de bemegyek. Ne félj. - Súlyos, szőrös kezével megsimogatta Liselotte vállát, ilyesmit sohasem tett azelőtt. - Semmi bajom se lesz. Pontosan tudom meddig mehetek el. Okos lettem, Liselotte - folytatta, és furcsán ingatta a fejét. Már nem akart méltóságteljesnek és előkelőnek látszani, többet beszélt, mint régebben, néha ravaszul, cinkosan hunyorított. Liselotte csodálkozva látta, hogy hasonlít a vén Immanuelre, sőt a sógorára, Jacques Lavendelre is. Martin megöregedett, Liselotte mégis férfiasabbnak, ellenállóbbnak találta, teli mély élettapasztalattal, emberismerettel. Nagyon szerette őt.

Nem unszolta tovább. Szótlanul ültek egymás mellett. Liselotte megint a borzalmas csapásra gondolt. Egyetlen óra sem telt el anélkül, hogy ne gondolt volna rá. Egyre újból megállt az ajtó előtt, úgy, ahogy legelőször megállt előtte, amikor meghallotta a fiú hörgését. Látta, ahogy elnyúlva feküdt a hátán. Felemelte a karját, élettelenül visszahanyatlott, felemelte a lábát, úgy hullott vissza, mint egy darab fa. És közben mégis hörgött, lélegzett, a pulzusa vert, tehát élt. És mégis halott volt, a bőre hideg és fehér, és már nem volt gyógyszer, amivel eszméletre lehetett volna téríteni. Az orvosok újból és újból kimosták a gyomrát, melegítették, mesterségesen táplálták, konyakos teát, tejet, szívgyógyszereket adtak neki, emlékezett a sok idegen névre: Cardiazol, Digitálisz, Strophantin, Eutonon. Három napig feküdt így, élve és mégis holtan, mert mindenki tudta, hogy nem lehet megmenteni. Nem használt az oxigénpalack, a gyomormosás, feküdt, a bőre fehér volt és hideg, hörgött, nem nyelte le a torkán összegyűlt nyálat. A pulzusa nagyon lassan vert, és végül megállt. De Berthold már akkor halott volt, amikor először hörögni hallotta, és Liselotte tudta ezt. Martin volt az, aki egyre újból könyörgött az orvosoknak: - Csináljon valamit, segítsen rajta. - Liselotte tudta, hogy senki sem tud segíteni. Egyedül ő segíthetett volna, de ő nem tette. Kizárólag önmagát okolta. Martint lefoglalták a saját gondjai, az ő kötelessége lett volna vigyázni a fiúra.

Mindamellett vigasz volt számára Martin féktelensége. Martin ordított, sírt, őrjöngött. Újból és újból elolvasta Berthold kéziratát, lemásoltatta, majd mint aki megtébolyodott, Berthold koporsójába tette a kéziratot és Moltke tábornagy levelét. Utána ortodox módon gyászolt, a földön ülve, betépett ruhában, kilenc vallásos zsidóval együtt mondta a halotti imát.

A fiáért tartott hétnapos gyász után megváltozott férfi állt fel. De ő, Liselotte, éppen ebben az új Martinban ismert arra a Martinra, akinek kezdettől érezte. Felfedezte benne azokat a tulajdonságokat, amelyeket Jacques sógorában szeretett, a furfangosságot, amikor az igazáért küzd, a díszes külsőségek kerülését, a szívós rugalmasságot, ha fontos dologról van szó. Martin és ő most szavak nélkül sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint azelőtt.

Sohasem beszéltek Bertholdról.

Ezzel szemben Martin mostanában sokszor beszélt Liselottének az üzleti ügyekről. Ellentmondás nélkül eltűrt Welstől minden megaláztatást, de annál szívósabban, annál ravaszabbul harcolt azért, ami fontos volt neki. Wels egy évnél rövidebb határidőhöz kötötte gertraudtenstrassei tevékenységét, de úgy dolgozott, mintha nem törődne ezzel. Felvette azokat a zsidó alkalmazottakat, akiket Wels követelésére elbocsátottak a Német Bútorművektől.

A bojkott szombatján tehát ugyanúgy bement az üzletbe, mint mindig. Nézegette a tömeget, amely kíváncsian, élénken figyelte a bojkottot. Látta a kirakatokban a plakátokat, hallotta a náci rohamosztagosok szavalókórusait. A fejét csóválta. Ez a bojkott, akárcsak a nácik legtöbb intézkedése, üres komédia volt. Gyerekes az a hivatalos indokolás, hogy ezzel akarják elnémítani a civilizált világ felháborodását a pogromok miatt. Még a náci miniszterek is kénytelenek voltak bevallani maguknak, hogy a bántalmazások vádját nem lehet azzal megcáfolni, hogy tovább ütik azt, akit ütnek. A bojkott igazi indoka más volt. A nácik tizennégy évig ígérgették híveiknek, hogy majd agyonverhetik a zsidókat, kifoszthatják a házaikat és üzleteiket. De alighogy nekikezdtek, kénytelenek voltak a világ felháborodása miatt visszafütyülni embereiket. Most ezzel a tüntető bojkottal akarták a csalódottakat lecsillapítani. Martin megállította Franzkét a Gertraudtenstrasse sarkán, nyugodtan meg akarta nézni, mi a helyzet az üzlet körül. A nácik azután sem felejtették el az Oppermann nevet, hogy hatalomra jutottak. Több mint egy tucat rohamosztagost állítottak a nem nagy üzlet elé, és egy kétcsillagost vezetőnek. A kirakatokat sűrűn teliragasztották feliratokkal: „Ne vásároljatok zsidónál!" és „Dögölj meg, zsidó!" Megtalálták a vén Immanuel Oppermann egyik arcképét is, és mulatságból úgy ragasztották rá a „Dögölj meg, zsidó!" feliratot, hogy transzparensként lógott a szájából. „A zsidók a mi veszedelmünk" - hallja Martin a fiatal SA legények szavalókórusát, és az utolsó kirakatban felfedez egy nagy feliratot: „Ennek a zsidónak rohadjon le a keze!" Martin a kezét nézegeti. Vöröses és szőrös, feltehetően nem rohad le nagyon hamar.

A főbejárathoz ér. Ott áll Lesinszkij, a kemény arcú, deres bajuszú vén portás. De nem forgatja meg előtte az ajtót. Neki is plakátot akasztottak a nyakába: „Dögölj meg, zsidó!" Felnéz urára, alázatosan, tehetetlenül, dühösen, reménykedve. Martin nem úgy köszön neki, ahogy szokott, nemcsak megérinti, hanem leveszi előtte a kalapját, és így szól: - 'napot, Lesinszkij. - De többel nem próbálkozik, okos. Ahogy meg akarja forgatni az ajtót, odalép hozzá a nácik vezetője. - Maga nem tudja, hogy ma zsidóbojkott van? - kérdi. - Engedelmével, én vagyok itt a főnök - feleli Martin. A többi egyenruhás náci körülöttük áll, mások is odafigyelnek, érdeklődve, szótlanul. - Úgy? - Na, akkor maga az igazi. - És Martin mindannyiuk szeme előtt belép az üzletbe.

Minden alkalmazott ott van, de egyetlen vevő sincs. Martin az igazgatói irodában találja Brieger és Hintze urat. Hintze úr mégis felakasztotta a falra a képet, amelyen Ludwig Oppermann látható egyenruhában, elsőosztályú vaskereszttel, és nagyon nagy, olvasható betűkkel aláíratta: „Elesett 1917. július 22-én a hazáért." - Nem kellett volna ezt tennie, Hintze - mondja Martin sötéten. - Be sem kellett volna jönnie. Csak önmagának árt, nekünk meg nem használ.

- Mi újság? - fordult Briegerhez. - Eddig békések az emberek - tájékoztatta Brieger úr. - Idefelé jövet a Burg-strassén, a kis zsidó trafik előtt láttam álldogálni egy náci őrt. Az óráját nézte, még nem volt tíz óra, a bojkott hivalos kezdete. Letette a plakátját, bement a trafikba, vett néhány cigarettát, utána újra a nyakába akasztotta a plakátot. A mieink is nagy érdeklődéssel nézegettek a kirakatán néhány holmit, és megkérdezték az árukat. Meggyőződésem, hogy ráharapnak, feltéve, hogy a vezetőik nem szólítják fel őket, hogy vigyék el fizetés nélkül. Ma bizony sovány bevétel lesz. Eddig mindössze hat vevő járt itt, egyikük holtbiztos goj volt. Külföldi volt, hadonászott az útlevelével. Csak úgy dafke jött be, egy pótgombot vásárolt egy karosszékhez hatvan pfennigért. Azután itt járt az öreg Litzenmeierné. Nem akarták beengedni, de kijelentette, hogy már az anyja is nálunk vásárolt, és pont ma akart kiválasztani a lánya számára egy új ágyat. Levágták a haját, pecsétet nyomtak a hátára: „Én, szemérmetlen, zsidónál vásároltam."

- Mi történt Lesinszkijjel? - érdeklődött Martin. - Az öreg felfortyant - világosította fel Brieger. - Odakiabált nekik valamit, „disznó banda!", vagy valami ilyesmit. Az itteni barnaruhások kedélyesek, nem vitték el a kaszárnyájukba, csak ezt a plakátot akasztották a nyakába.

Roppant lassan telt az idő. - Látja, Oppermann úr - mondta Brieger -, ma mégiscsak megüljük a sabeszt itt a Gertraudtenstrassén. Mindig mondtam önnek, hogy tartsuk meg.

Később két rohamosztagos bejött az irodába. Számlát nyújtottak be a bojkottplakátok felragasztásáért. Tizennyolc plakátot ragasztottak fel, egyet pedig a portás nyakába akasztottak. Plakátonként két márka ragasztási díjat követeltek, tehát összesen harmincnyolc márkát. - Megbolondultak? - ripakodott rájuk Hintze. - Mi fizessük meg nektek, hogy ... - Csend legyen, Hintze - parancsolt rá Martin. - Ez az előírás - mondta katonásan és szárazon az egyik rohamosztagos. - Eszerint járnak el az egész Birodalomban. - Hintze mord arccal írta ki az utalványt a pénztárnak. - Két márka plakátonként - csóválta a fejét Brieger, és füttyentett. - Borsos áraik vannak, uraim. A mi kirakatrendezőink megcsinálták volna plakátonként harminc pfennigért. Nem számolhatnák legalább egyötvenért? - A rohamosztagosok bambán álltak. - Heil Hitler! - mondták, és elvonultak.

Ezen a napon összesen 87 204 zsidó üzlet, zsidó orvos, zsidó ügyvéd helyisége elé ragasztottak ilyen plakátokat. Kielben a rendőrségi fogdában meglincseltek egy zsidó ügyvédet, aki először vitatkozni kezdett a rohamosztagosokkal, amikor azt követelték tőle, hogy fizessen a falragaszokért, majd szembeszegült velük. Negyvenhét zsidó lett ezen a szombaton öngyilkos.

Délután kettőkor Liselotte eljött a Gertraudtenstrasséra Martinért. A Truppenführer elébe lépett, és figyelmeztette, hogy ma zsidóbojkott van. - Én a főnök felesége vagyok - mondta Liselotte nagyon hangosan. A rohamosztagosok végignézték a magas, szőke hölgyet. - Szégyellje magát - mondta a Truppenführer, és kiköpött. Tíz perccel később Liselotte Martin oldalán újból elhagyta az elülső ajtón át a házat.

Markus Wolfsohn jelent meg az igazgatói irodában a Gertraudtenstrassén. Elbocsátották a Német Bútorművektől. - Rendben van, Wolfsohn - mondja Martin. - Beléphet hozzám.

Még aznap délután megjelent Martinnál Hinkel bútorszállítómunkás, az Oppermann Bútorvállalat náci üzemi sejtjének a vezetője. Felindultan követelte, hogy Martin vonja vissza Wolfsohn úr és három másik zsidó eladó felvételét, és állítson be helyettük „árjákat". - Azt hiszem, tévedésben van a hatáskörét illetően, Hinkel - mondta Martin barátságosan, és megmutatott neki egy újságközleményt. Csak hivatalos szervek avatkozhatnak be az üzemek vezetésébe, az egyes náci szervezetek vezetői nem, állt a lapban. Hinkel szállítómunkás összehúzott szemmel, alattomosan nézett a főnökére. - Először is - válaszolta -, ha egyenruhában vagyok, Hinkel úrnak tartozik szólítani. Másodszor, ezt a rendeletet csak a külföldnek szánták, nekem semmi közöm hozzá. Harmadszor, jelenteni fogom illetékes helyen az ön magatartását. - Rendben van - mondta Martin. - De most lásson hozzá, Hinkel úr, hogy végre elkészüljön a szállítmány a Seligmann & Co. számára. Brieger úr azt mondta, csak önön múlt, hogy ez a szállítmány nem ment el még tegnap. - A nemzeti felemelkedésért folyó munka előbbrevaló - válaszolta Hinkel szállítómunkás.

Ugyanezen a délutánon Franz Pinkus, Martin egyik üzletfele a következő tartalmú levelet mutatta neki: „Mivel különféle figyelmeztetéseim ellenére ön mind a mai napig nem fizetett, ezennel utoljára felszólítom rá. Ha nem kapom meg három napon belül a szóban forgó összeget, mivel nemzetiszocialista vagyok, feljelentem önt az illetékes szereknél, hogy zárják be az üzletét, önt pedig küldjék koncentrációs táborba, mivel megpróbálja a bojkottmozgalom önre nézve hátrányos következményeit a szállítóira áthárítani. Az Új Németország majd megmutatja önnek a helyes utat. Kiváló tisztelettel, Weber testvérek utóda." - Mit tesz? - kérdezte Martin. Pinkus úr elgondolkodva nézett rá. - Egy hétezer-háromszáznegyvenhárom márkás tétel vitatható a számlán - válaszolta. - Azt mondtam neki, ha megszerzi az útlevelemre a kiutazási vízumot, fizetek.

A rákövetkező éjjel hajnal felé jöttek el Martin Oppermannért a Corneliusstrasséra. A riadt szobalányt félretolva, egyikük revolverrel és gumibottal Martin és Liselotte hálószobájában állt, mögötte négy vagy öt nagyon fiatal fickó. - Oppermann úr? - kérdezte udvariasan. - Igen - mondta Martin. A hangja rekedt volt, nem mintha megijedt volna, vagy szándékosan rideg akart volna lenni, csupán még álmos volt. Liselotte felriadva, kikerekedett, rémült szemmel meredt a fickóra. Szerencséje van annak, mondogatták az egész Birodalomban, aki az államrendőrség, és jaj annak, aki a nácik kezébe kerül, ezek pedig nácik voltak. - Mit akarnak tőlünk? - kérdezte Liselotte félénken. - Öntől semmit, hölgyem - felelte a fiatalember. - Öltözzék fel, és jöjjön velünk - mondta Martinnak. - Rendben van - válaszolta Martin. Erőlködve töprengett, milyen rangja lehet a fickónak a rohamosztagosoknál; ezt a galléron levő hajtókáról, az úgynevezett paroliról lehetett látni. Welsnek négy csillagja volt. Ennek kettő. De hogy hogy hívják az ilyet, arra nem tudott rájönni. Legszívesebben megkérdezte volna, de a fiatalember valószínűleg gúnyolódásnak fogta volna fel. Egyébként nagyon nyugodt volt. Köztudomású volt, hogy a rohamosztagosok pincéiben sokakat agyonvertek, tudták a nevüket is, és csak kevesen kerültek ki egészen épen; furcsa módon mégsem félt. - Légy nyugodt, Liselotte - kérte. - Nemsokára visszajövök. - Hallja, ez valószínűleg nemcsak magától függ - mondta a kétcsillagos.

Egy taxihoz vezették. Ernyedten ült, félig lehunyt szemmel. Már nem sok történhet vele. Berlinben tulajdonképpen elintézte a dolgait. A Wels elleni harcban Mühlheim az ő zsidó ravaszságát párosította a nácik kedvelt ügyvédjének északi furfangjával. Bármi történjék vele, Liselottének lesz miből megélnie.

Kísérői félhalkan beszélgettek. - Mindjárt falhoz állítsuk? Remélhetőleg mi hallgatjuk ki, nem a harmincnyolcasok. - Martin a fejét csóválja. Milyen gyerekes módszerek. Azt akarják, hogy bocsássa el a zsidó alkalmazottait. Lehet, hogy bántalmazással próbálják majd kicsikarni belőle. Nagykereskedőket, vállalati igazgatókat hurcoltak el náci kaszárnyákba, koncentrációs táborokba, hogy kierőszakolják önkéntes lemondásukat, vagy azt, hogy lemondjanak valamilyen jogcímről. A nácik meg akarják kaparintani az ötszázezer zsidó által felépített ipart. Az üzleteiket, az állásaikat, a pénzüket akarják. Ehhez bármilyen eszköz jó nekik. Martin lelke legmélyén mégis biztonságban érzi magát. Nem hiszi, hogy sokáig tartják fogva. Liselotte telefonálgatni fog, Mühlheim telefonálgatni fog.

Egy felső emeleti kopár helyiségbe vitték. Egy férfi ült ott, akinek a gallérján négy csillag virított, és egy másik egy írógép előtt. A kétcsillagos jelentést tett: - Truppenführer Kersing, egy fogollyal. - Megvan, Truppenführernek hívják a kétcsillagosokat. Felvették Martin személyi adatait. Ezután megjelent egy díszesebb barna egyenruhás, akinek nem csillagok voltak a gallérján, hanem egy levél. Leült az asztal mögé. Elég nagy asztal volt, egy gyertyatartó állt rajta gyertyákkal, egy üveg sör, és néhány jogtudományi munkának látszó könyv. A férfi összevissza dobálta a könyveket. Martin a gyertyatartót nézegette. Milyen otromba hűhó, gondolta, és mindez Reinhardt korában. Szóval ennek levél van a gallérján. Ez egyébként nem „levél", hanem tölgyfalomb. Az ilyen dolgokban roppant pedánsak.

- Neve: Martin Oppermann? - kérdezte a tölgyfalombos. Ezt már tudhatnák, gondolja Martin. Ezredes, jut az eszébe. Akinek ilyen levele van, az Standartenführer, már egészen nagy ember, haramiavezér. - Igen - válaszolja. - Szembeszegült a kormány rendeleteivel? - hangzik a gyertyatartó mögül. - Nem tudok róla - feleli Martin. - Ezekben az időkben - mondja most komolyan a tölgyfalombos - a Führer rendeleteivel szembeszegülni hazaárulás. - Martin vállat von. - Én Hinkel, a szállítómunkásom rendeleteivel szegültem szembe - mondja -, és nem tudok róla, hogy bármilyen hivatalos hatásköre lenne. - Írja - mondta a tölgyfalombos -, a vádlott tagad, és kibúvókat keres. Vezessék el - rendelkezett.

A kétcsillagos és három másik újból levitte Martint, majd rosszul megvilágított lépcsőkön még lejjebb vitte. Szóval, ez a pince, gondolta Martin. Teljes sötétbe értek, hosszú folyosón mentek. Durván megragadták a karját. - Lépésben, ember - mondta egy hang. Hosszú folyosón haladtak, megkerültek egy sarkot, még egyet. Valaki zseblámpával az arcába világított. Most néhány lépcsőt felfelé mentek. - Lassabban, fickó - mondták neki, és hátba lökdösték. Milyen gyerekes módszerek, gondolta Martin.

Tíz percig vezetgethették ide-oda, azután belökték egy nagyobb, homályos helyiségbe. Ez komorabban festett. Húszan-harmincan feküdtek itt rongyokon és priccseken, félig meztelenül, véresen, nyögve, rossz volt rájuk nézni. - Köszönj Heil Hitler!-rel, ha valahová belépsz - parancsolta egyik kísérője, és oldalba taszította. - Heil Hitler! - mondta engedelmesen Martin. Keresztülfurakodtak a sűrű sorokban fekvő, nyöszörgő embereken, akikre rossz volt ránézni. Izzadság-, ürülék- és vérszag terjengett a helyiségben. - A négyes váróteremben már nincs hely - mondta a kétcsillagos.

Egy másik, kisebb, vakítóan kivilágított helyiségbe vitték Martint. Itt néhány ember a fal felé fordulva állt. - Állj ide, disznó zsidó - mondták Martinnak, és oda kellett állnia a többiek mellé. Egy gramofon a Horst Wessel-dalt játszotta. „Utat a barna zászlóaljnak, / Jaj, ki a rohamosztagos elébe áll, / Milliók reménye lett horogkeresztünk, / Ez a kenyér és szabadság napja már."¹ - Énekelni - parancsolták. Lóbálták a gumibotokat, és a fal felé fordult emberek énekeltek. Azután a Führer egyik beszédét játszották le, utána megint a Horst Wessel-dalt. - Köszönni - vezényelték, és aki nem tartotta elég keményen az órómai köszöntésnél a karját vagy az ujjait, annak a karjára vagy az ujjaira ütöttek. - Énekelni - parancsolták megint. Ez így ment egy ideig. Azután leállították a gramofont, és teljes csend volt a helyiségben.

Egy félóra telhetett el így. Martin nagyon elfáradt, óvatosan oldalra fordította a fejét. - Maradsz nyugton -

¹ Túróczi-Trostler József fordítása.