A KÖZELGŐ VIHAR

Evie, Theta es Mabei kilépett a tiszta, csípős levegőjű délutánba. Ragyogó, felhőtlen nap volt; a természet mintha újjáéledt volna, és Evie egy új kalapra vágyott. Négy nap telt el azóta, hogy elűzte John Hobbest, a Fenevadat abban a kis kamrában. Négy napja zárta be a férfi lelkét saját, legszentebb ereklyéjébe, amit hagyott elpusztulni, hogy ezzel mindnyájukat megmentse. Sálja alatt keze most is csupasz nyakára siklott, hiányolva a medál tapintását. Azóta nem álmodott, de próbált nem gondolni rá. Egyetlen részletére sem akart visszaemlékezni. \

O és Will bácsi alig beszéltek arról az éjszakáról. A férfi még elérhetetlenebbnek tűnt, mint azelőtt. Visszavonult a könyveihez és újságkivágásaihoz, míg már csak árnyéka volt önmagának. Később majd kifaggatja őt a Látókról. Megkérdezi, hogyan tudhatná meg, vannak-e még hozzá hasonlók, hogyan növelhetné erejét, és hogyan uralhatná azt jobban. Olyan sok mindent akart tudni! De mindez még várhat.

Most ő, Mabei és Theta a villamoson voltak, és egy kalapüzlet felé tartottak, amit Theta ajánlott, és ahol Evie egy masnis kalapot akart venni, ami azt jelzi, hogy egyedülálló és megközelíthető. Ez az ő városuk volt. Az ő idejük. Megígérte Mabeinek, hogy a legjobbat hozzák ki belőle, és most végre szerette volna teljesíteni ígéretét.

A villamos megállt egy lámpánál, és épp mielőtt továbbindult volna, Sam ugrott fel rá, erősen megmarkolva a kapaszkodót Evie válla mellett.

– Üdv, hölgyek! – köszönt.

– Sam! Menj innen! – szólt rá Evie.

Sam hátrapillantott a mögötte elszáguldó utcára.

– Ez most nem tűnik valami jó ötletnek.

– Még mindig alig hiszem el, hogy kiengedtek a Tombsból.

– Csakis a csáberőmnek köszönhetem, nővér. De azért sikerült lenyúlnom néhány bilincset. – Szeme huncutul csillogott, mire Evie a szemét forgatta.

– Csak azt akartam, hogy tudd, pár napra lelépek innen – folytatta.

– Feketébe bújok, és egész éjszaka siratlak.

Theta és Mabei kuncogott, majd másfelé néztek.

– Hiányozni fogok neked. Tudom, hogy így lesz, nővér – villantotta fel farkasszerű mosolyát.

– Hé! – kiáltotta a kalauz. – Szálljon le!

– Sam, bajba kerülsz!

Sam vigyorgott.

– Ó, babám, azt hittem, szereted a bajt.

– Szállj le, mielőtt kinyíratod magad!

– Csak nem aggódsz a jólétem miatt?

– Szállj. Le.

Sam leugrott a kocsiról, majdnem fellökve egy babakocsis nőt.

– Elnézést, asszonyom!

Leporolta a kezét, és utánuk kiáltotta:

– Egy nap majd, Evie O’Neill, reménytelenül belém szeretsz!

– Arra a napra aztán várhatsz! – kiáltotta vissza Evie.

Sam úgy tett, mintha szíven találta volna egy nyíl, és a földre esett. Evie akarata ellenére is felnevetett.

– Idióta.

Theta felvonta a szemöldökét.

– Ez a fiú megveszik érted, Évii.

Evie a szemét forgatta.

– Ne tréfálj! Ennek semmi köze hozzám. Ez a fiú mindig azt akarja, amit nem kaphat meg.

Theta kinézett a Broadway vakító fényeire, amik lassan felvillantak a szürkületben.

– Ahogy mindnyájan.

Mire Evie visszaért a múzeumba, besötétedett, és az utolsó látogató is elment. Egy, a rádióban hallott dallamot dudorászva, ledobta a sálját, kabátját és táskáját egy székre, és a könyvtár felé indult. Az ajtók kissé nyitva voltak, és odabentről egy ismeretlen női hang szűrődött ki.

– Közeleg a vihar, Will. Akár kész vagy rá, akár nem, közeleg.

– És ha tévedsz? – felelte Will. A hangja feszültnek hangzott.

– Tényleg azt hiszed, hogy ez csak egy egyedi eset volt? Ugyanúgy követed a híreket, mint én. Láttad a jeleket.

A beszélgetés elhalkult, és Evie közelebb lépett az ajtóhoz, hogy hallja.

– Akkoriban megmondtam, hogy semmi jó nem lesz belőle.

– Igyekeztem, Margaret. Ezt te is tudod.

Biztosan arrébb álltak; már csak fojtott hangok hallatszottak, és Evie csak néhány szót tudott kivenni: „Menedék.” „Látók.” „Szükség lesz rájuk.”

Evie közelebb hajolt, és feszülten fülelt.

– És mi van az unokahúgoddal? Tudod, hogy mire képes. Fel kell őt készítened.

Evie szíve hevesebben vert.

– Nem. Teljességgel kizárt.

– Ha te nem mondod el neki, én fogom.

Evie képtelen volt ezt tovább hallgatni, és berontott a szobába.

– Mit kell nekem elmondani?

– Evie! – Will elejtette a cigarettáját. – Ez egy magánbeszélgetés.

– Hallottam, hogy rólam beszéltek. – Evie a magas, tiszteletet parancsoló nő felé fordult, aki Will íróasztalánál állt. Ugyanaz a nő volt, aki körülbelül két hete itt járt, és itthagyta a névjegyét. Az, akiről Will azt állította, nem ismeri. – Mit nem mond el nekem?

– Miss Walker épp indulni készült. – Will figyelmeztető pillantást vetett a nőre, aki lassan megcsóválta a fejét – lemondóan vagy helytelenítően, Evie nem tudta eldönteni.

– Gondolom, így van. – A nő feltette kalapját. – Kitalálok, köszönöm. A vihar közeleg, Will, akár felkészültél, akár nem – ismételte, majd előkelőén kimasírozott a könyvtárból.

Evie várt, amíg meghallotta a nő cipőjének gyors kopogását a márványpadlón, majd Will felé fordult.

– Ki ez a nő?

– Az téged ne érdekeljen!

Rágyújtott egy cigarettára, de Evie kikapta a kezéből, majd dühösen elnyomta a hamutartóban.

– De rólam beszélt! Tudni akarom, miért – követelte Evie. – Es nemrég még azt állítottad, nem ismered!

Will egy pillanatig elgondolkodott az íróasztalánál, és teljesen elveszettnek tűnt. Azután magára öltötte tudományos, hűvös arckifejezését és ismét ő volt a megkérdőjelezhetetlen Will Fitzgerald. Úgy tett, mintha az asztalán lévő tárgyakat valami furcsa rendszer szerint ide-oda rakosgatná.

– Evie, gondolkoztam. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha visszamennél Ohióba.

Evie megtántorodott, mintha arcul vágták volna.

– Tessék? De, bá, megígérted...

– Hogy itt maradhatsz egy ideig. Evie, vén agglegény vagyok, és megvan a saját életem. Nem tudom, hogyan kell egy olyan kislányra vigyázni...

– Tizenhét vagyok! – üvöltötte.

– Akkor is.

– Nélkülem nem tudtad volna megoldani ezt az ügyet.

– Ezt tudom. Es próbálok magamnak megbocsátani, amiért hagytam, hogy belekeveredj. – Will a székére rogyott. Nem volt hozzászokva, hogy egy helyben üljön, és úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen a kezével. Végül a karfára fektette, mint az emlékművéhez pózoló Lincoln.

– De...miért? – kérdezte Evie. Szánalmasan állt a férfi előtt, mint egy iskolás lány, aki újabb esélyért könyörög az igazgatónál. Utálta magát ezért.

– Azért... – kezdte Will. – Mert nem biztonságos itt maradnod.

Evie érezte, hogy dühében mindjárt elsírja magát. Hangja megremegett.

– Miért nem mondod el, mi folyik itt?

– Higgy nekem, Evie! Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. A te érdekedben teszem.

– Elegem van már abból, hogy mások döntik el, mi a jó nekem!

– Vannak bizonyos emberek ezen a világon, Evie, akikről fogalmad sincs, mire képesek.

Könnycseppek csorogtak le Evie festett szempilláin.

– Azt ígérted, maradhatok.

– És megtartottam az ígéretemet. Az ügyet lezártuk. Ideje hazamenned – mondta Will a lehető legfinomabban.

Segített megoldani az ügyet. Vállalta a fejfájásokat és a véres harcot John Hobbesszal és testvéreinek szellemgyülekezetével abban a piszkos lyukban. Feláldozta a számára legértékesebb dolgot – a féldolláros talizmánt és az esélyt, hogy megtudja, mi történt Jamesszel –, hogy legyőzze őket. És ez a jutalma? Ez nem igazságos. Egyáltalán nem az.

– Örökké gyűlölni foglak – suttogta, szabad folyást engedve köny– nyeinek.

– Tudom – felelte Will halkan.

Jericho dugta be a fejét az ajtón. Hangja sürgető volt.

– Will! Ezt látnod kell.

A múzeum bejárati lépcsőjén a sajtó képviselői sorakoztak, kezükben jegyzetfüzettel. Barátságtalannak és unottnak tűntek, és készek voltak bármilyen véres sztorit megírni. A Pentagram Gyilkos jót tett az üzletnek; nehéz lehetett tőle megválni. A csoport elején maga T. S. Woodhouse állt.

– Majd én elintézem. – Will kilépett, mire a riporterek készenlétbe helyezkedtek. – Uraim! Hölgyeim! Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? Ha a múzeumba szeretnének ennyire bepillantani, holnap délelőtt tíz harminckor ismét kinyitunk.

– Mr. Fitzgerald! Hé, Fitz – erre! – igyekeztek egymást túlkiabálni a riporterek.

– Kiheverte már a letartóztatását?

– Igen, professzor – miért vitték be a dutyiba? Talán kinyiffan– tott valakit?

– Mit tud mondani nekünk a Pentagram Gyilkosról?

– Igazak a hírek, hogy valami természetfeletti is szerepet játszott az ügyben? Valami régi hókuszpókusz? – kérdezte T. S. Woodhouse.

Will felemelte a kezét, hogy lecsendesítse őket. Mosolyogni próbált, de inkább grimasz lett belőle.

– A természetfelettit meghagyom a múzeumnak.

– A gyilkos tényleg egy szellem volt? – folytatta T. S. Woodhouse. – Erről pletykál az egész város, professzor.

– A rendőrség már nyilatkozott az ügyben. Van miről írniuk, hölgyeim és uraim! Attól tartok, én nem tudok mit hozzátenni. Jó estét!

Woodhouse Evie-hez fordult.

– Miss O’Neill! Van számunkra valamije?

– Evie! Menjünk be! Hideg van – szólt Will.

Evie sápadtan állt a lépcsőn a halvány fényben, miközben egészen kicsinek érezte magát. Odabent hagyta a kabátját, és a hűvös, októberi szél a ruhájába kapott.

Will azt akarta, hogy bemenjen. Azután visszaküldi Ohióba, ahol a szülei szintén beparancsolják majd. Elege volt már abból, hogy ez a generáció mondta meg neki, mit tehet, akik mindent csúfosan elfuseráltak. Egy adagnyi hazugságot nyomtak le a gyermekeik torkán: istenről és hazáról. Szeresd a szüléidét. Minden rendben. Aztán elküldték azokat a fiúkat, az ő bátyját, hogy egy szörnyű háborúban harcoljanak, ami megcsonkította, megölte és elpusztította lényüket. Mégis tovább hazudtak, elvárva tőle, hogy ugyanazt szajkózza, amit neki is mondtak, és játssza a szerepét. Nos, ezt nem teszi. Most már tudta, hogy a világ minden, csak nem igazságos. Tudta, hogy a szörnyek nagyon is valóságosak.

– Majd én elmondom maguknak, mi történt – szólalt meg. Szeme eltökélten csillogott.

– Evie, ne! – figyelmeztette Will bácsi, de a sajtó emberei már a lány felé fordultak, rá figyeltek. Egy kalapos férfi készített róla egy fényképet, és Evie igyekezett elpislogni szeme elől a vaku fehér ragyogását.

– Hogy hívják, édes?

– Evangeline O’Neill. A barátaimnak csak Evie. Ők persze legtöbbször a börtönből hívnak.

A riporterek felnevettek.

– Ez tetszik. Tűzrőlpattant – méltatta egyikük. – És tetőtől talpig igazi Sheba.

– De még mennyire – mormolta T. S. Woodhouse elismerően.

– Miss O’Neill! John Linden a Gotham TrumpettöX. Adna nekünk egy exkluzív interjút?

– Patricia Ready a Hearst Társaságtól, Miss O’Neill. Nekünk, lányoknak, össze kell tartanunk, nem gondolja?

– Hé, kislány – erre! Mosolyogjon! Pompás!

Egymást túlharsogva próbáltak lecsapni a sztorira:

– Miss O’Neill! Miss O’Neill! – A nevét kiáltozták Manhattan– ben, a világ közepén.

– Melyikünk írhatja meg a történetét? – kérdezte egy riporter.

– Az attól függ – melyiküknél van gin? – kérdezett vissza Evie, és mindnyájan nevetésben törtek ki.

T. S. Woodhouse hátrább tolta a kalapját, és közelebb lépett a lányhoz.

– A maga öreg cimborája, T. S. Woodhouse a Daily NewstóX. Remélem, nem haragszik már. Tudja, hogy mindig is rajongtam magáért, Sheba. Az én cikkeim megbízhatóak és érdekesek – majdnem annyira, mint maga. Mi lenne, ha velünk osztaná meg a titkait, bogaram?

Evie hátrapillantott a nagybátyjára és Jerichóra. Mögöttük a múzeum üresen tátongott. Fölöttük a város ezernyi négyszögletű, hűvös, zord fénye ragyogott.

– Miss O’Neill? Evie? – T. S. Woodhouse jegyzetfüzetére helyezte ceruzájának hegyét.

– A nagybátyám nem volt teljesen őszinte. Ebben az ügyben közrejátszottak bizonyos különleges erők – gondolom, ezeket lehetne akár természetfeletti erőknek is nevezni. Az én képességeimre gondolok.

A riporterek megint hadarni és kiáltozni kezdtek.

Evie feltartotta a kezét.

– Mivel mindnyájan New Yorki-ak és nem ostobák, gondolom, szeretnék látni a bizonyítékot. Talán mégis csak hasznát vehetem önnek, Mr. Woodhouse.

A riporterek kuncogtak, T. S. pedig meghajolt előtte.

– Kívánsága számomra parancs.

– Pazar. Elkérhetném valamijét? Egy kesztyűt, órát – bármilyen tárgy megteszi.

– A pénztárcád kell neki – tréfálkozott az egyik újságíró.

– Vigyázz, nehogy a szívedet add neki, Thomas!

– Hát nem tudják? Riporter vagyok. Nekem nincs szívem – vágott vissza Woodhouse.

Evie a tenyerét nyújtotta.

– Tényleg bármi megteszi.

A férfi a lány kezébe nyomta a zsebkendőjét, ujjait a szükségesnél kissé tovább tartva a lány tenyerén. Evie először semmit sem látott, de elfojtotta rémületét. Becsukta a szemét, és koncentrált. Végül szája elbűvölő mosolyra húzódott.

– Mr. Woodhouse, maga Bronxban lakik egy ír pékség közelében, aminek a neve Fekete Holly Süteményei. Ötven dollárral tartozik a bukmékerének Martin Burns birkózása miatt. Javaslom, bogy fizesse ki; nem tűnik túl türelmes embernek.

Woodhouse a homlokát ráncolta.

– Erről bárki tudhat.

– Egy tizenhét éves lány is? – kiáltotta egy riporter.

Evie szorosabban fogta a zsebkendőt, ami felfedte féltettebb titkait. A lány lehajolt, hogy ezeket a bizalmas dolgokat a férfi fülébe súgja. Az újságíró meglepett tekintete keserű felismerésbe csapott át.

– Új szalagcím – jelentette be a többieknek. – „A Bűbájos Sheba mindent bevall: misztikus képességével derített fényt a gyilkosságokra”.

A riporterek kérdéseiket harsogva közelebb nyomakodtak.

– Mi történt, Evie?

– Erre, Evie!

– Hé, Miss O’Neill! Mosolyogjon – ez az!

T. S. Woodhouse felemelte a ceruzáját.

– Mindjárt befagy a grafit, édesem.

Evie a férfira szegezte pillantását.

– Már egy ideje megvan ez a...képességem – kezdte.

Elmesélte nekik, hogyan találták meg a gyilkost tárgyolvasó képességének segítségével. Igyekezett nem eltérni a hivatalos verziótól – miszerint egy rendőr végzett a zavarodott férfival. Nem mondta el, hogy van még mitől tartaniuk, hogy a szellemek, amiktől éjszakánként rettegtek, valóságosak. Nem említette a közelgő vihart, amire Miss Walker figyelmeztetett. Ehelyett még egy bemutatóval szórakoztatta őket – csupa mulatságos ténnyel, amiket az egyik újságíró jegyzetfüzete árult el neki. Egyre nagyobb tömeg gyűlt köré. Imádták.

Öt imádták. A világ legnagyobb városában, annak legnagyszerűbb pillanatában ő volt a középpontban. Will most már nem küldheti haza. Tiltakoznának. Saját maga rendez ellene felvonulást, ha kell.

– Miss O’Neill! Hé, szépségem! Erre! – A vaku fénye apró fénykarmokként villant. Újabb és újabb villanások követték. Elvakították és égették Evie szemét, míg már kénytelen volt elfordulni. Azt hitte, Willt és Jerichót látja majd, de a lépcső üres volt mögötte. A lány visz– szafordult a csődülethez. Az utca túloldalán, a park szélén Margaret Walker állt teljesen mozdulatlanul, és a jelenetet figyelte. A vaku ismét pukkant egyet, és amikor Evie látása kitisztult, addigra a nő is eltűnt.