BRETHREN

A régi Brethren romjai a Yotahala-hegy sűrű erdejében feküdtek. Ezt a nevet még az oneida indiánok adták a hegynek, a jelentese: „nap. Ám ragyogásából elég kevés látszott, miközben Will Fordja megtette a két mérföldes utat felfelé a szűk földúton a fák közt, amiket alig ért el a késő délutáni napsütés. Könnyű, kora októberi hó kezdett szállingózni. A puha pelyhek a T-modell lámpáinak ragyogásában táncoltak. Az autóban nemigen volt fűtés, és Evie vacogva ült a hátsó ülésen, miközben a bukkanókat számolta.

– Már közel járunk – jelentette ki Will, túlharsogva a motor szűkölését. – Keressétek a két összenőtt tölgyfát! Ott kell lekanyarodni.

– Semmit sem csináltam, csak elmentem mellettük – folytatta Evie a korábbi beszélgetést. Még mindig felkavarta, ha a hívőkkel való találkozásra gondolt a vásárban. – Semmit sem.

– Nem a te hibád. Nincs is ijesztőbb dolog valakinek a megrögzöttségénél, aki úgy hiszi, igaza van – jegyezte meg Will. Ráhajolt a kormányra, és ide-oda nyújtogatta a nyakát, nem bízva Evie és Jericho keresési képességeiben. – Az okmányirodában azt hallottam, az utóbbi években újjáéledt a Testvérgyülekezet kultusza.

– Mégis miért?

– Amikor egyeseknek a világ túl gyorsan halad előre, megpróbálnak minket visszahúzni a félelmeikkel – magyarázta Will. – Reméljük, ott maradnak a vásárban. Bele se merek gondolni, mi történne, ha rajtakapnának, ahogy kiássuk a prófétájuk fiának a testét.

Az ut jobb oldalán, ahol a fák kérgei megnyúzott térdekhez hasonlítottak, Évre észrevett egy állatbőr amulettet, ami az egyik bütykös ágról lógott, és amire a jól ismert pentagramot égették. Kabátjának hajtókáját ösztönösen húzta csupasz nyakára.

– Azt hiszem, közeledünk.

– Ott vannak az összenőtt tölgyfák. – Jericho egy megtermett fára mutatott, aminek göcsörtös törzséből az ágak furcsa, tekergő balettja nőtt ki. Will létért az autóval az útról, kihajtott egy tisztásra, leparkolt egy még levelekkel teli bozót mögött, majd így szólt:

– Remelhetoleg ezek a bokrok egy ideig elfedik jelenlétünket.

Will előszedett a csomagtartóból egy kerozinos lámpást, amit meggyújtott, és úgy állított be, hogy halványan ragyogjon.

Előkerült még egy elemlámpa Evie-nek, és egy-egy ásó neki és Jerrchonak. Ahogy Will a fiú felé nyújtotta az ásóját, Evie-nek eszébe jutott jövetelük rettenetes célja. Will a vállára vetette az ásóját, és a lámpással megvilágította az előttük elterülő, impozáns, erdős hegy-oldalt.

– Erre – szólt, és követte az utat fel a dombon, egy alig kivehető ösvényen. A napfény homályos, haldokló derengése sötétszürke szint kölcsönzött a fáknak. Evie megpróbálta elképzelni a fiatal John Hobbest egy ilyen elszigetelt közösségben, távol a tavernák vidáman lobogó tüzétől és a szomszédok karattyolásától, ahol csak a fák lehettek egyetlen társai.

Egyenesen felfelé tartottak, és Evie lába nehezen bírta a mászást. Örült, hogy kényelmes cipőben jött. A levegő ritkult, megnehezítve minden egyes lélegzetvételt.

A hata möge pillantott, de mar nem tudta kivenni a Fordot a rejtekhelyén.

– Milyen...messze... van... még? – zihalta. Az izmai pihenőért kiáltottak.

– Már majdnem ott vagyunk – válaszolta Will, ugyanúgy lihegve. Mintegy varázsütésre, az ösvény vízszintesbe ért. A csapas egy kiemelkedő kis dombocskát ölelt körbe tekeregve, és Evie-nek, bár eddig is alig kapott levegőt, elakadt a lélegzete.

– Hölgyeim és uraim, Old Brethren – jelentette be Will csendesen. A régi tábor elhagyatott romjaihoz értek. A tisztáson omladozó fakunyhók álltak szétszórva. Egy szétforgácsolódott, nyitott ajtó rozsdás forgópántokon lógott; sötét, üres ablakszemei csontvázhoz hasonlóvá tették a házat. Egy kút koteteme körül gaz nőtt ki a földből. A falevelek és lóherék rétege alatt még félig kivehető volt egy kikövezett út, ami a ködbe burkolózó fák között kanyargóit. Tőlük balra egy folyó zubogása tücskök es madarak enekevel veg^Ay ült. Evie elemlámpájának fénye egy róka szeméről verődött vissza, és a lány összerezzent. A róka visszaszökkent a biztonságos erdőbe, miközben Evie-nek megremegett a kezében a lámpa.

– A régi templom – szólt Will, és sietve megindult egy nagy tér felé az egykori település közepén, ahol elszenesedett fagerendák mintegy csendes testamentumként, mauzóleumként hevertek egymás hegyén-hátán. Evie óvatosan átlépte a töredezett küszöböt – lábat magasra nőtt gaz csiklandozta –, be a templom maradványai közé. A gonosz természetéről szóló, késő esti, filozofikus eszmefuttatásuk nem készíthette fel erre az érzésre. Mintha egy mindent felemésztő, gonosz erő nehezedett volna csupasz bőrére. Mert Brethren légi temploma még lepusztult állapotában is a gonosz eltéveszthetetlen, kitartó jelenletét sugározta. A szél süvítése mögött mintha egy gyermek nevetését, egyre hömpölygő sóhajokat, fenyegető suttogásokat hallott volna. Legszívesebben elszaladt volna. De hová futhatna? Hol van olyan hely, ahova a gonosz hatalma nem érhet el?

Az egyik sarokban porladó téglák egy félkört alkottak, és Evie felismerte a John Hobbes gyűrűjében látott tűzhelyet. Már csak egy megfeketedett vályú volt, semmi több, és a téglákat szürke, sima moharéteg nőtte be. Mögötte a fűben egy billog hevert. Evie óvatosan felemelte. A Fenevad pentagramja. Gyorsan eldobta, megrémítve egy kis vízisiklót, ami elocsuszott egy kőhalom alól. Evie benézett az elhagyatott tűzhelybe, ahol friss gyujtost és félig leégett gyertyákat talált. Valaki nemrég használta őket. Szíve kalapálni kezdett a gondolatra, hogy valaki vagy valami ott bujkálhat a fák között.

– Még mindig itt szoktak összegyűlni – magyarázta Will, mintha olvasna a lány gondolataiban. Lapos kövek körére mutatott, amiket egy bádogtábla köré helyeztek. Cipőjével felfordította a táblát, amit szintén az ötágú csillag és a kígyó díszített.

Will felnézett a sötétedő égboltra.

– Keressük meg azt a sírt!

Az erdő hamarosan szürkületbe borult. A fákat sötétkék árnyak takarták. A hold egy félbevágott érmére hasonlított, ahogy megkerülték a leégett templomot, és elindultak lefelé a domboldalon. Will lámpásának fénye a temető alacsony kőfalára esett. Mögötte megfeketedett, megdőlt sírkövek ágaskodtak, mint egy száj rothadó, görbe fogai. Evie egyik kőről a másikra világított, próbálva kibetűzni a neveket. Jedidiah Blake. Richard Jean. Mary Schultz. Emellett mindegyik sírra odavésték:

Felemelkedik majd.

– Keressetekbármi szokatlant: állatcsontokat, pentagramot, amu– letteket vagy más ajándékokat. Valószínűleg tisztelettel adóznak a sírja iránt – utasította őket Will.

Evie szorosan Jericho nyomában maradt. Cipősarka a puha földbe mélyedt. és próbált nem gondolni arra, mi is van eltemetve alatta. Azt kívánta, bár a gyapjúharisnyájában jött volna; sokkal hűvösebb volt itt fent, mint lent a völgyben. Leheletük kis szürke felhőként csapódott le, mintha tüdejük légszellemeket bocsátott volna ki. Az utolsó fénycsík is eltűnt az égről, mint amikor a házigazda rázárja az ajtót a soká időző vendégekre. Az első csillagok hunyorogva ébredeztek a sötétben. Evie elemlámpájának a fénye sírrabló Üdémként ugrált a köveken.

– Mi van, ha nem találjuk meg? – kérdezte.

– Akkor fel kell ásnunk minden sírt, amíg meg nem lesz – válaszolta Will.

A szél megint fütyülni kezdett a hegy felett. A lány úgy érezte, mintha ujjhegyek csiklandoznák a bőrét, egy kísérteties, szembeko– tősdi játékba csalogatva őt.

_ itt van – kiáltotta Jericho. Will mellé lépett, és feltartotta a lámpát, aminek fénye egy egyszerű, amulettekkel teleaggatott fakeresztre vetült. Lábánál egy kisállat koponyáját hagyták.

– Gondolod, hogy ez az övé? – kérdezte Evie.

Will letörölte a koszt a keresztről, felfedve a fába vesett kezdőbetűket: yha.

– Yohanan Hobbeson Algoode – szólt Will. – Kezdjünk asm! Will letette a lámpást a kereszt mellé. Ő és Jericho levettek a kabátjukat, felgyűrték az ingujjukat és ásni kezdtek. Evie feladata az volt, hogy világítson nekik a lámpával, és figyeljen a gyanús hangokra. Minden egyes neszre összerezzent, amitől a lámpa fénye vadul megremegett.

– Tartsd ide, kérlek – szólt rá Will.

Evie-nek valamivel le kellett kötnie a figyelmét, így Jericho karját figyelte munka közben, ahogy izmai megfeszülnek, miközben szorosan markolja az ásót. Eszébe jutott kezének érintése, amely olyan volt, mint egy pajzs az ő kezén.

A fiú sok szempontból rejtély maradt a számára, és rájött, tudni akarja a titkait – de nem egy pénztárcából vagy egy kedvenc toliból kihasítva, hanem úgy, hogy ajándékokként nyújtja őket át neki. Ki akarta érdemelni a bizalmát. Hogy különleges legyen a szemében. Volt valami a fiúban, ami elbátortalanította. Kissé veszélyes volt; ahogy a lány is. Sosem tudna megmaradni olyan férfi mellett, aki ezt nem értené meg, nem ismerné sötét oldalát a könnyelműség álarca mögött, aki csak játszana vele, de elmenekülne, amint meglátná a lelkében dúló vihart. Nézte Jericho nagy kezét, és elképzelte, ahogy az Ő bőrét simogatja, elképzelte szájának ízét, testének érintését, ahogy az övéhez simul.

Gyoisan igyekezett megszabadulni ezektől a képzetektől. Jericho Mabele. Evie-nek eszébe jutott barátnőjének számtalan levele. De azok csak egy iskolás lány romantikus fantáziái voltak. Jericho és Mabei nem illettek egymáshoz. Ha így lett volna, már együtt lennének, nem igaz? Evie nem lophatja el Mabeitől, ami sosem volt az övé, ugye?

Evie csendesen lehordta magát, amiért egyáltalán ilyeneket gondol.. Jenchonak valószínűleg olyasvalakire volt szüksége, mint Mabel.

A jó, állhatatos, értelmes Mabel, aki nem felejtené el lekapcsolni a villanyt és behozni a tejet. Egy lány, aki a gondját viselné. Evie-nek az a szörnyű érzése támadt, hogy ő hanyagabb típus: a ruhái szanaszét hevernek az ágyon. Mellettük kávéfoltos könyvek. Közöttük számlák, amiket csak a legutolsó pillanatban fizetett ki. Életében fiúk, akiket megcsókolt és egy hét múlva már el is felejtett. Jól tudta ezt, de ettől még nem érezte magát jobban.

Egy tompa koppanás hallatszott, ahogy Jericho ásója fának ütő– dött. A hideg ellenére ő és Will úszott a verejtékben. Jericho leugrott a lyukba. Ásójának keskeny végét a koporsó fenyőfedele alá ékelte, meglazítva a szögeket. Jericho nyögve felfeszítette a fát, felfedve John Hobbes rothadó tetemét.

Amikor James meghalt, nem volt mit eltemetniük. Semmi sem maradt, ami megemlékezett volna eltávozásáról. Volt egy sír, amihez minden évben kilátogattak a születésnapján, de abban nem voltak csontok, sem egyenruha, semmi a bátyjából.

John Hobbes teste csendesen feküdt faládájában, egy egyszerű gyapjúöltönyben. A Fenevad pentagramja a nyakában csillogott. Ajkát cérnával összefércelték, aminek szálai kiszabadultak szája szélén, felfedve néhány hosszú, elsárgult fogat.

Teste éppolyan élettelen, lepusztult és romos volt, mint Brethren elhagyatott kunyhói. Csak egy lélek nélküli tárgy volt. Mint egy darab kő. Egy emlék. Hát így fest a halál. Megcáfolhatatlan. És Evie különös megkönnyebbülést érzett, amiért nem kellett így látnia Jamest, mintha ezzel a megvonással elhihette volna, hogy nem halt meg.

Jericho lehajolt, lehúzta a medált a holttestről, és Evie-nek nyújtotta, aki úgy tartotta el magától, mint egy gyíkot. A fiú kimászott, és tenyerét nadrágjába törölte – értelmetlen művelet, mivel az ugyanolyan piszkos volt, mint a keze.

Evie a kezében lévő tárgyra meredt. Legszívesebben eldobta és ott helyben elégette volna.

– Nem hiszem, hogy ennek így nálam kellene lennie – szólt. – Ideadnád a zsebkendődet, bá?

Evie óvatosan becsomagolta a medált az anyagba. Épp Willnek akarta adni, amikor jobbról egy éles trilla hallatszott. Evie a hang irányába fordította elemlámpáját. Fénye egymásba gabalyodó, őszi ágakra esett. A sírkövek között száraz levelek zörögtek a földön. Semmi, majd ismét az a hang, ezúttal balról. Most gyorsabban odairányította a lámpa fényét. A fák között valami gyorsan megmozdult. Evie keze reszketett. Még egy madárszerű kiáltás, most előttük. Még egy mögülük. Jobbról majd balról. Evie vadul hadonászott a lámpával a sír mellett.

A lámpa fénykörébe a vásáron látott férfiak léptek. Evie ötöket számolta össze, es ott volt a fiú is, aki sárral dobta meg a kabátját. Kötél és vadászkés volt náluk. A fiú egy puskát szorított az oldalához. A fegyver túl nagynak tűnt hozzá képest, mintha jelmezbálba készülne.

– Ez itt magánterület. Szent föld – szólt.

Evie a tenyerébe rejtette a zsebkendőbe csomagolt medált, és kezét a háta mögé tette.

– Igen, igen. Persze – felelte Will. Ijedtnek, zavartnak tűnt, és Evie-t ez jobban megrémítette, mint a férfiak jelenléte.

– Mit kerestek itt? – kérdezte az egyik férfi.

– Úgy hallottuk, aranyat ástak el erre – vágta rá hirtelen Jericho. – Nem volt helyes idejönnünk. Most már tudjuk. Megyünk is. Elnézést a zavarásért. —

Nyugodtan lehajolt, hogy felvegye az ásóját. Az esti csendet egy puska ropogása repesztette ketté, és Jericho ijedtében elejtette a szerszámot.

Jacob Call lépett elő a többiek mögül, kezében még fiüstölgött a puskacső.

– Az ellenségeink rászedtek. Az úr megmondta, hogy a végítélet előtt, a megpróbáltatások közepette, ellenséged nem csak az emberek bűne lesz majd. Elárulnak téged – szónokolta. – Ezek az úr földi hírnökének, az áldott Algoode tiszteletesnek szavai. Ámen.

– Ámen – visszhangozták a többiek.

– A hívek megtartották esküjüket. Az úr felfedi előttünk akaratát és szándékát. Az üstökös erről tanúskodik: „Amikor a fény sárkányfarokként ragyog fel az égen.” A Fenevad felemelkedik.

– Felemelkedik majd! Halleluja! – kiáltották a férfiak.

– Eljő a végítélet napja. Áldj meg minket, urunk! Halleluja!

– Halleluja – ismételték.

– Kérem, hallgassanak meg! – Will feltartotta a kezét, hogy lecsendesítse őket.

– John Hobbes nem az a Fenevad, akit az apja megjövendölt. Nem áll szándékában visszatérni a szellemvilágba, amint teljesítette küldetését. Csak azért végzi el a rituálé áldozatait, hogy azután uralkodhasson...

Jacob Call teljes erőből arcon vágta Willt.

– A Fenevad felemészti a gonoszt. Pestist és dögvészt hoz Szodomára és Gomorrára. A hozzá hűeken pedig ott lesz a jel. – Kigombolta inge gallérját, hogy megmutasson nekik két égetett szimbólumot, amiből, Evie úgy sejtette, van még több is. – Felismer majd minket róla, és meghagyja életünket. Hatalmas seregünk felemelkedik, és visszaűzi a Fenevadat a pokol tüzére, ahol a kiválasztott feltámad és megdicsőül! A mennyekbe száll, és elfoglalja méltó helyét Algoode mellett a mennyei gyülekezetben. Halleluja!

– Halleluja! – visszhangozták a hívek.

– Hogy fogják visszaküldeni, ha elvégezte feladatát? Mi van, ha a Fenevad nem akar távozni? Erre nem gondoltak? Mi van, ha miután az egész földön hatalma lett, úgy dönt, ezt a hatalmat nem ereszti ki a kezéből?

– így van elrendelve. így áll a Testvérgyülekezet könyvében. Ez isten akarata. Amit isten eltervezett, azt ember meg nem másíthatja.

– Halleluja!

Ezekre az emberekre nem hatottak az észérvek. Evie érezte a feléjük áradó gyűlöletet. A meggyőződésüket. Talán elpusztíthatják a medált és John Hobbes szellemét, de azzal nem végezhetnek, ami azok után marad. Zsarnok egy világ.

A fiú súgott valamit Jacobnak, aki Evie-re emelte összehúzott szemét.

– Mi van nálad, Éva lánya?

– Semmi. – Evie a medált továbbra is a háta mögött tartotta.

– A parázna hazudik – szólt a fiú. Levette a puskát a válláról. – Nem hiszek neked.

Evie Willre sandított, aki bólintott. Lassan előrehúzta a kezét, és megmutatta nekik a medált.

– Tolvajok. Bálványimádók. Paráznák. Bűnösök. Mi legyen a büntetésük isten ellenségeinek? – mennydörögte Jacob Call.

– Égessük el őket! – kiáltotta az egyik hívő. Egy fáklya járt kézről kézre, míg a magas ember meg nem gyújtotta. Lángja hátborzongató árnyakat vetett a fák holtsápadt törzsére.

– Nem akarják ezt tenni – szólt Will, miközben egy második fáklya is meggyulladt. – Azzal csak magukra vonják a rendőrség figyelmét.

Az egyik férfi a kör szélén hintázni kezdett a lábán, miközben érthetetlen szavakat mormolt, és az ég felé emelte tenyerét. Szája sarkában nyál habzott.

– Eljönnek magukért, még a Fenevad felemelkedése előtt! Dühös lesz magukra! – folytatta Will kétségbeesetten. Az összes fáklya lángolt. Két férfi egy kötéllel közeledett feléjük. Jericho harcra készen ragadta meg az ásóját.

– Hallgattassátok el az árulókat! – parancsolta Jacob Gall. A férfiak Jerichót vették célba, aki ásóját lengetve távol tartotta őket magától.

– Csak hagyjanak elmenni, es soha többe nem jövünk vissza – könyörgött Will. De a férfiak nem álltak meg. Jericho megint feléjük csapott, és a fiú maga elé emelte puskáját, lövésre készen. Csapdába kerültek. Reménytelenül. A semmiért tették meg ezt a hosszú utat. A zsarnok világ fog felülkerekedni, ugyanúgy, mint aznap, amikor a bátyját felrobbantották, semmit sem hagyva, amit eltemethetnek, csak a gyászt. Egy perc, és ők is meghalnak.

– Az úr nem tűrheti kiválasztottai gyengeségét – kiáltotta a fiú, és ekkor valami utat tört Evie-ben. Félelme dühvé alakult. Az önelégült, diadalittas fiúra meredt, aki akár az egész világot felégetné, csak azért, hogy igaza legyen. Evie a fiú szemébe köpött.

– Akkor engem aztán átkozottul kedvelni fog – morogta. Egyetlen gyors mozdulattal a sírba hajította a lámpást, ahol a lángok belekaptak John Hobbes gyapjúöltönyébe, és a test meggyulladt.

– Futás! – kiáltotta a lány, és rohanva megindult az erdő felé.

Evie tette és a felcsapó lángok néhány létfontosságú másodpercre megbénították a Testvérgyülekezet új híveit, miközben próbálták eldönteni, mi a fontosabb: megmenteni imádott szentjük testét, vagy üldözőbe venni az elkövetőket. Ez elegendő előnyhöz juttatta őket.

– Erre! – kiáltotta Evie, lefelé száguldva a domboldalon, remélhetőleg a megfelelő irányba. Besötétedett, és a fák mind egyformának tűntek, ami megnehezítette a tájékozódást.

– Will! Jericho! – harsogta a lány.

– Itt vagyok! – felelte Jericho, és a lány észrevette ingének fehérjét a jobb oldalán.

Falkaként rohantak egymás mellett, Evie továbbra is a medált szorongatva. Feltámadt a szél, és ezernyi mérges hang süvöltésével beléjük kapott. A lány lehajtotta a fejét, úgy szaladt szembe vele. Fölöttük a hegygerincen puskaropogás hallatszott. Egy figyelmeztető lövés.

– Hol... az... autó? – szuszogta Evie.

– Erre! – húzta maga után Jericho. A lány észrevette a Fordot a fák közt, és úgy rohant felé, mintha egy mentőcsónak lett volna a háborgó tengeren.

Will feltépte a vezetőülés ajtaját, beugrott a volán mögé, és ujjaival a gyújtást kereste.

– Miért nem indul be? – morgolódott.

– Túlságosan lehűlt a motor. Fel kell kurblizni – javasolta Evie.

– Jericho... kurbli – zihálta Will.

– Esküszöm, ha ezt túléljük, veszek neked egy új kocsit – ígérte Evie. Jericho az autó elejéhez sietett, és egyik kezével megkapaszkodott a motorháztetőn. A másikkal a kurbliért nyúlt. Újabb lövés dördült.

– Jericho! Tartsd a hüvelykujjad szorosan a többi mellett, ha esetleg visszaütne! – kiáltotta Evie. – Gondolom, nem akarod eltörni a karodat!

Jericho bólintott. Előrenyomta a kurblit, egyszer, kétszer. A motor pöfögött és köhögött, majd megint elcsendesedett. Fölöttük az árnyas fák közt fáklyák pislákoltak. A lángok megálltak a dombtetőn, egy pillanatig egy helyben lobogtak, mintha elbizonytalanodtak volna, hogy elpusztítsák vagy megvilágítsák-e az erdőt. Jericho megint tekert egyet. Ahogy arra Evie figyelmeztette, a fémrúd egyszer csak visszalökött, és Jerichónak alig volt ideje hátraugrani, hogy elkerülje a sérülést. A motor reszketve életre kelt – ta-taketa, taketa, taketa.

A dombról kiáltások harsantak. A fáklyák, úgy tűnt, döntésre jutottak, és cikcakkban közelítettek a lejtőn, mérges lángcsóvát és füstöt húzva maguk után. A motor randult egyet, es felo volt, hogy megint leáll.

– Ne! – rimánkodott Evie, mintha ezzel ösztönözni tudná a bádogdobozt.

Will bősz eltökéltséggel babrált a gyújtással, és ezúttal az autó beindult, útra készen duruzsolva. A fáklyák mar közel járták. Evie ki tudta venni a férfiak körvonalait, miközben Jericho megkerülte a Fordot.

A puska elsült.

Jericho megrándult, es tántorogva az autónak esett.

– Jericho! – sikított Evie.

Jericho felnyögött és térdre roskadt.

– Will, azt hiszem, eltalálták!

– Járasd a motort! – szólt neki "Will. Jerichohoz sietett, Evie pedig becsússzam a kormány mögé. Szíve a Ford motorjának ütemére vert, és reflexszerűen sírva fakadt, mintha könnyeivel elűzhetne feleimet cs megnyugtathatná légzését. A csocselek megint elindult a lejtőn.

Will betuszkolta Jerichót a hátsó ülésre, és Evie lenyomta a gázpedált, vigyázva, nehogy túlhevítse a motort.

– Mit művelsz? – kérdezte Will.

– Vezetek! – Az autó előreugrott, kerekei kavicsokat és leveleket vertek fel, miközben a Ford kizötyögött a földutra. Puskalövések dördültek, de Evie túl gyorsan hajtott, hogy utolérjék őket. Mire kiértek az útra, több autóhosszal lehagyta őket.

Jericho fejét a hátsó ülésnek vetette, és felnyögött. Evie a gázra taposott, és szédítő tempóban vette be a kanyart, a hátsó kerekek kicsúsztak. Will bácsi a szirtről az alattuk elterülő völgy fényeire meredt.

– Édes istenem! – sápítozott.

Az apamnak autókereskedése van – magyarázkodott a lány. – Már mindent vezettem, amit csak el tudsz képzelni!

– Csak érjünk le egy darabban!

A lány sietve kanyargón lefelé, és egyszer el kellett kapnia a kormányt, nehogy nekimenjenek egy felfelé tartó autónak. A Ford két keréken egyensúlyozott, mielőtt visszazuttyant volna az útra. Will a hátsó ülésen szitkozódott. Végre láthatóvá váltak előttük a falu fényei.

– Hol van a kórház ezen az istenverte helyen? – kiáltotta Evie, ahogy kizökkentek a főútra.

– Vigyél minket vissza a fogadóba! – utasította Will.

– Jézusmáriám, de hisz meglőtték, Will! Orvosra van szüksége!

– Nem vihetjük kórházba.

– Miért nem? – fordult hátra Evie.

Will arca elkomorult.

– Majd később elmondom. Most bízz bennem! Ellátjuk a fogadóban. Az utat figyeld!

Evie legszívesebben felsikoltott es ^AVilire kiabált volna – az ügy, a Testvérgyülekezet és Jericho miatt. Az egész tiszta őrület volt, és már elege volt belőle.

– Remélem, igazad van, bá. – Kihajtott a városközpontból, és a fogadó felé indult.

Barmi is legyen, csináld azt, amit mondok – szolt Will, amikor megéikeztek, majd raadta Jerichóra a kabátját és begombolta. Eltűnt az épületben, és két férfival tért vissza, akik segítettek felemelni és becipelni Jerichót a fogadó társalgójába. A fogadós felesége haragos, rosszalló tekintettel és összeszorított szájjal figyelte íróasztala mögül, ahogy ez a koszos trió egy félig ájult embert vonszol be a moteljába.

– Megmondtam, mi az ára bűnös viselkedésednek – korholta Will bácsi a fiút elég hangosan, hogy a fogadós felesége is meghallja.

– Bátyám – tette hozzá Evie, és igyekezett bűnbánó és aggódó arcot vágni. Még mindig remegett a hegyen történtek miatt. – A papa olyan keményen próbálkozik!

– Ezek a mai fiatalok – kotyogta a nő.

Amint beértek a szobába, Will bácsi a kábult Jerichot az agyra fektette, és némi apróval köszönte meg a férfiaknak a segítségüket. Evie bezárta az ajtót, miközben Will lemosta a temető salakjat a kezéről, és levette Jericho kabátját. A lány nem látta pontosan, hol lőtték meg a fiút. Vér sehol sem látszott, bar koszos, funyomatos inge átázott.

– Evie, szükségem van rád – szólt Will. – Nyisd ki a táskámat, es vedd ki belőle a kis, cipzáras bőrerszényt!

Evie megtalálta az erszényt, es Willnek adta. Abban négy kis, sűrű, kék folyadékkal teli fiola és egy különös fecskendő volt.

– Mi ez?

– Most nincs időm elmagyarázni. Gyorsan, mielőtt leáll a teste.

Helyezd a fiolát a fecskendő üregébe!

Evie úgy tett, ahogy mondta. Az anyag szakadó hangja hallatszott, ahogy Will bácsi feltépte Jericho ingét. Evie próbálta megérteni, amit lát. Egy pillanatra a világ lelassult, miközben igyekezett magyarázatot találni rá, de nem tudott. A golyo egy nagy lyukat ejtett Jericho szíve alatt. A sebnél, a bőre alatt valamiféle gépezet, bronzcsövek és vezetékek tekervényes rendszere látszott.

– Evie! – zökkentette vissza Will hangja a feladatához. Will kikapta a fecskendőt a kezéből, és megkocogtatta a fiola üvegét, hogy a buborékok kimenjenek a kék folyadékból.

– Nincs idő lekötözni. Először ideges lesz. Fel kell készülnöd rá.

– Nem értem... – kezdte Evie, elszörnyedve bámulta, ahogy Will Jericho mellkasába nyomja a fecskendőt, és beleereszti a folyadékot.

– Meg egyet!

Evie megtöltötte a fecskendőt egy újabb fiolával, amit Will beadott a fiúnak. Jericho nem mozdult.

– Újat!

– Nem! Orvost kell hívnunk!

– Azt mondtam, újat!

– A fenebe, Will – morogta Evie, és újabb ampullát pattintott a helyére.

Will épp készült a fecskendőt Jerichóba szúrni, amikor a fiú összevissza csapkodva leesett az ágyról, mint valami megszállott. Szeme vadul forgott, keresgélve, mintha nem tudná, hol van, és kik vannak körülötte. Bal karja előrelendült, mire az éjjeliszekrényről a lámpa a földre zuhant. Jobb karja állkapcson találta Willt, aki kábán a padlóra rogyott.

– Evie! Add be neki! Most!

Evie a leejtett fecskendőért nyúlt, Jericho lábába szúrta, majd egy sarokba húzódott, miközben a fiú vadul hadonászott.

– Jericho... – suttogta Evie.

A fiú a lány felé támolygott, egy ideig dülöngélt, végül az ágyra zuhant és nem mozdult.

Evie még mindig a sarokban kuporgott.

– O most...?

Will megtapogatta feldagadt állkapcsát, felszisszent, és kimerültén süppedt a másik ágyra.

– Most már jól lesz. Hagyjuk aludni!

Mindketten összerezzentek a hangos kopogtatásra. Will letakarta Jerichót egy takaróval, Evie pedig az ajtóhoz ment, és résnyire nyitotta. A fogadós felesége igyekezett bekukucskálni a szobába, de Evie nem tárta ki az ajtót.

– Mi az ördög folyik itt?

– A bátyám elesett, és eltörte a lámpát – zihálta Evie. – Az apám természetesen kifizeti a károkat.

– Ez egy tisztességes hely. Nem tűrjük meg a jöttmenteket. – A nő a nyakát nyújtogatta, hogy belásson Evie feje fölött.

– Igen. Persze.

Evie bevágta az ajtót, leült Will ágyára, és figyelte, ahogy a bácsi hozzáértően összevarrja Jericho mellkasának atlyuggatott bőrét. Nézte, ahogy a fiú alszik. Most tényleg angyalnak tűnt.

– Mi volt abban a folyadékban?

– Ez egy különleges szérum. Ennél többet nem mondhatok.

Evie-vel forgott a szoba, már semmit sem értett. Szájával megpróbált szavakat formálni.

– Micsoda Jericho?

– Egy kísérlet – felelte Will, hangjában véglegességgel, mint amikor a tanár elbocsátja az osztályát. Lecsippentette a varrat cérnáját, és mindent visszapakolt az erszénybe, a fecskendő és a fiolák közé. – Hol van a medál?

Evie a felfordulásban el is feledkezett róla. A kabátjához lépett, elővette a piszkos tárgyat, és odaadta a nagybátyjának.

– Mit csinálunk vele?

– Amikor visszaérünk a múzeumba, védókört formaiunk. Azzal, amit kibetűztél a hiányzó oldalról, szellemét a medálba száműzzük és elpusztítjuk.

– Szerinted működni fog?

– Muszáj hinnem benne – felelte.

– Azt akarom, hogy mesélj Jerichórol – követelőzött Evie.

Will előszedett egy cigarettát. A belső zsebéhez kapott.

– Hova az ördögbe tettem az öngyújtómat?

– Mindig elhagyod. – Evie egy doboz gyufát nyújtott felé. -Jericho?

Will meggyújtotta a cigarettát, és kifújta a füstöt.

– Azt hiszem, jobb, ha ő maga mondja el. Ez az ő története, nem az enyém. – Elhallgatott. – Evie, igazán bátor voltál ma este – szólt, és kézfogásra nyújtotta a kezét, de Evie nem fogadta el. Ha ez bosz– szantotta is a férfit, nem mutatta jelét. – Gondolom, az esti megzavart kalandunk után az lesz a legjobb, ha korán, még hajnal előtt elindulunk – töprengett Will. – Most pihenj egy kicsit!

Evie megrázta a fejét.

– Vigyázok Jerichóra.

– Nincs rá szükség. Most már jól lesz.

– Vigyázok rá.

– Nincs rá szükség...

– Will! Valakinek figyelnie kell rá! – Evie hangja egyszerre volt dühös és könyörgő, mintha ennek az egész szörnyű estének minden keserűsége ebben az elhatározásában fakadt volna ki.

Will bólintott.

– Rendben. Akkor ma éjjel a te szobádban alszom.

Egy Perc múlva a lány hallotta, ahogy a bácsi a vékony fal túloldalán motoszkál, valószínűleg most is járkálva és dohányozva. Evie benedvesített egy törülközőt, és finoman letörölte a koszt és a szérumot Jericho sebéről. Ezután bemászott Will üres ágyába, az oldalára fordult, és Jericho emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte. Addig őrködött fölötte, ameddig csak tudott. Azonban saját kimerültségét nem győzhette le, és végül nyugtalan álomba merült.