EGY KÉSŐ NYÁRI ESTE

Felső-Manhattan keleti oldalán, egy előkelő cím alatti sorház egyik lakásában minden lámpa ég. Éppen partit tartanak – az utolsót ezen a nyáron. A Manhattan fényárban úszó városképére néző teraszon a zenekar jól megérdemelt szünetét tartja. Fél tizenegy van. A parti nyolckor kezdődött, és a vendégek máris unatkoznak. Az előkelő családokból származó lányok a bőrfotelekbe rogynak pasztellszínű sifonruhájukban, mint apró, megfagyott sütemények, amik hirtelen megolvadnak a júliusi nap alatt. Egy beképzelt, princetoni másod-éves barátait épp Greenwich Village-be csábítgatja, egy illegális ital-mérésbe, amiről az egyik ismerősének az ismerősétől hallott.

A házigazda, egy csinos, elkényeztetett, fiatal lány ijedten vesz tudomást vendégei nyugtalanságáról. Ez a tizennyolcadik születés-napja, és ha nem tesz valamit, hogy halottaiból feltámassza a partit, az elkövetkező napok témája lehet, hogy olyan unalmas volt, mint egy istentisztelet.

Halottaiból feltámasztani.

Előző hétvégén egy antikváriumba kellett mennie az anyjával a város északi részére – ami borzasztóan fárasztó feladatnak bizonyult,amíg rá nem akadtak egy Ouija táblára. Ezek a boszorkánytáblák roppant divatosak; a médiumok esküdtek rá, hogy Mr. Fűid „beszélő tábláján” keresztül üzeneteket és figyelmeztetéseket kapnak a túl-világról. Az antikvárius beetette az anyját azzal, milyen misztikus körülmények között került hozzá.

– Azt mondják, még mindig nyugtalan szellemek kísértik. De talán maga és a húga megszelídíthetné – mondta mindent elsöprő hízelgéssel; természetesen az anyja bevette, aminek következtében túl sok pénzt hagyott ott. Nos, most az előnyére fordíthatja a hibáját.

A lány kisiet az előszobái szekrényhez, és int a szobalánynak.

– Legyen kedves és vegye azt le nekem!

A szobalány a fejét csóválva nyújtja át a táblát.

– Nem kéne megbolygatnia ezt a táblát, kisasszony.

– Ne legyen ostoba! Az olyan primitív.

Egy Clara Bow-szerű lendületes pördüléssel a lány bemasírozik a szépen berendezett nappaliba, kezében az Ouija táblával.

– Ki akar társalogni a szellemekkel? – Felkacag, hogy jelezze, egyáltalán nem veszi komolyan a dolgot. Végül is ő tetőtől talpig modern lány – egy igazi flapper.

A hervadozó lányok felugrálnak a bőrfotelekből.

– Mi van nálad? Csak nem egy boszitábla? – kérdezi az egyik.

– De bizony, édesem! Mama vette nekem. Állítólag szellemek kísértik – teszi hozzá a házigazda, és felnevet. – Nos, én ebbentermészetesen nem hiszek. – Leteszi a szív alakú planchettet a tábla közepére. – Idézzünk meg egy kis mulatságot!

Mindenki köré gyűlik. George a lány mellé helyezkedik. A Yale– re jár és harmadéves. A lány éjszakánként sokszor álmodozik közös jövőjükről.

– Ki akarja kezdeni? – kérdezi, ujjait a fiúéihoz közel helyezve.

– Én – jelenti ki egy fiú, aki nevetséges fezt visel a fején. Nem emlékszik a nevére, de azt hallotta róla, szívesen hívja meg a lányokat kocsijának hátsó ülésére egy pettingpartira. A fiú lehunyja a szemét, és ujjait a kis fadarabra teszi.

– Egy kérdés a bölcsekhez: a jobbomon ülő hölgy őrülten szerelmes belém?

A lányok sikongatnak, a fiúk kuncognak, ahogy a planchette lassan kirakja:

I-G-E-N.

– Hazugság! – szidalmazza a kérdésben lévő hölgy a szív alakú fadarabot, amelynek a közepén egy áttetsző, üveg jósgömb volt.

– Ne harcolj ellene, drágám! Jutányos áron a tiéd lehetek – tréfálkozik a fiú.

Most nő az izgalom; a kérdések egyre merészebbek. Megrészegülnek a gintől, a jó hangulattól és a jövendőmondás ostoba szórakozásától. Minden reggel, minden este, hát nem mulatunk jól?

– Azt mondom, idézzünk meg egy igazi szellemet – veti fel George.

A lány gyomrát hirtelen izgatottság és nyugtalanság rántja görcsbe. Az antikvárius épp erre figyelmeztette. Azt mondta, a megidézett szellemektől el kell köszönni, megszakítva a kapcsolatot, hogy ismét nyugovóra térjenek. De a fiú pénzt akart keresni a történeten, ráadásul 1926 van – ki hisz már a kísértetekben és lidércekben a gépkocsik, a repülőgépek, a Cotton Club és az olyan fér-fiak korában, mint Jaké Marlowe, aki Amerikát az első számú ipari nagyhatalommá tette?

– Azt ne mondd, hogy félsz – vigyorog George önelégülten. Oly-kor kegyetlen tudott lenni. De ez csak még kívánatosabbá tette.

– Félni, mitől?

– Hogy kifogyunk a ginből! – viccelődik a fezt viselő fiú, és min-denki nevet.

George halkan a lány fülébe súgja:

– Mellettem biztonságban vagy. – Közben kezét a hátára teszi.

Ó, ez a valaha volt legpompásabb este!

– Ezennel megidézzük ennek a táblának a szellemét, hogy kövesse az utasításainkat és számoljon be a jövőnkről! – szól a lány, jól tagolva a szavakat. – Engedelmeskedned kell, szellem!

Egy pillanatnyi szünet után a planchette megmozdul a kopott tábla nagy, fekete betűin, egy szót rakva ki.

H-E-L-L-Ó

– Ez a szellem – jegyzi meg valaki.

– Hogy hívnak, ó, nagy szellem? – folytatja a lány.

A fadarab gyorsan vándorol a betűkön.

K-O-M-I-S-Z-J-O-H-N

George csintalanul vonja fel a szemöldökét.

– Ejha, tetszik a hangzása. Mitől vagy komisz, öreg harcos?

M-A-J-D-M-E-G-L-Á-T-O-D

– Meglátom, mit? Mire készülsz, ó, komisz szellem?

Semmi válasz.

– Táncolni akarok! Menjünk fel a Moonglow-ba! – hadarja az egyik mogorva, részeg lány. – Különben is, mikor jön vissza a zenekar?

– Még egy perc. Ne parázz már! – szól a lány mosolyogva és nevetve, mégis fenyegetően hangzik. – Tegyünk fel még egy kérdést! Van számunkra valami jóslatod, Komisz John? Bármi a jövőnkről? – Sunyi pillantást vet George-ra.

A fadarab mozdulatlan marad. – Mondasz még nekünk valamit, ugye?

Végül a tábla életre kel.

– Meg... tanítalak...titeket... rettegni – olvassa fel a lány hangosan.

– Épp, mint a diri a Choate-ben – viccelődik a fezes fiú. – Mégis hogyan, öreg harcos?

Í-M-É-A-Z-A-J-T-Ó-E-L-Ő-T-T-Á-L-L-O-K-É-S-Z-Ö-R-G-E-T-E-K

É-N-V-A-G-Y-O-K-A-F-E-N-E-V-A-D

A-Z-Ő-S-I-S -Á-R-K-Á-N-Y

– Ez meg mit jelent? – suttogja a részeg lány. Kissé elhátrál a táb-lától.

– Semmit sem jelent. Badarság – szúrja le a lány a vendégét, de ő is megijed. A kalamajkáiról ismert fiú felé fordul. – Te mozgatod!

– Én nem. Esküszöm! – feleli, a szívére téve a mutatóujját.

– Miért vagy itt, öreg harcos? – kérdezi George a táblától.

A planchette olyan sebesen mozog, hogy alig tudnak vele lépést tartani.

É-N-N-Á-L-A-M-V-A-N-N-A-K-A-P-O-K-O-L-N-A-K-É-S-A-H-A-L-Á-L-N-A-K-K-

U-L-C-S-A-I

E-L-J-Ő-A-H-A-R-A-G-A-R-M-A-G-E-D-D-O-N-B-A-B-I-L-O-N-P-A-R-Á-Z-N-A

– Azonnal hagyd abba! – kiáltja a lány.

P-A-R-Á-Z-N-A-P-A-R-Á-Z-N-A-P-A-R-Á-Z-N-A, ismétli a tábla. A léha fiatalok elkapják ujjaikat, de a fadarab tovább mozog.

– Állítsd meg, állítsd meg! – sikítja az egyik lány, és még a fiúk is elsápadnak és hátralépnek.

– Hagyd abba, szellem! Azt mondtam, hagyd abba! – kiáltja a lány.

A planchette mozdulatlanná dermed. A vendégek vadul pillantgatnak egymásra. A másik szobában a zenekar tagjai visszatérnek hangszereikhez, és egy tüzes táncdalra zendítenek.

– Ó, halleluja! Gyerünk, édes! Megtanítom, hogy táncolják a Black Bottomöt. – A részeg lány nagy nehezen lábra áll, és maga után húzza a fezes fiút.

– Várjatok! Még el kell búcsúznunk a táblától! így szokás! – könyörög a lány, miközben a vendégei magára hagyják.

George kezét a lány derekára csúsztatja.

– Azt ne mondd, hogy megijedtél Komisz Johntól!

– Nos, én...

– Te is tudod, hogy csak a pajti volt az – mondja, lehelete éde-sen csiklandozza a lány fülét. – Ez is az egyik trükkje. Tudod, hogy működik.

A lány tényleg tudja, hogy működik. Valószínűleg végig az a tökfilkó volt, bohócot csinálva mindnyájukból. Nos, ő nem olyan ostoba. Most már tizennyolc éves. Az élet számára partik és táncok végtelen örvénye. Éjjel vagy nappal, tart a tánc. Hát nem mulatunk jól? Korábbi félelmei elszálltak. Úgy tűnik, a partija egész éjjel tombol majd. A szőnyegeket felcsavarták, és a vendégei teljes erőbedobássaltáncolnak. A hosszú gyöngysorok ejtett derekú ruháknak csapód-nak.

A bokavédős lakkcipők dacosan ütődnek a fapadlónak. A karok a levegőbe lendülnek, átszelve a levegőt – mintha csak egy dadaista festmény kelt volna életre.

A lány a szekrénybe dugja a táblát, ahol nemsokára elfeledkeznek majd róla, azután a szalonba siet, amit ragyogó, elektromos körték – Mr. Edison modern csodái – vonnak fényárba, és gondtalanul csatlakozik a nyár utolsó partijához.

Odakint a szél még elidőzik azoknál a kivilágított ablakoknál; majd, mintegy viharos robbanásként, elindul és végigsöpör a járdá-kon. Rövid időre belegabalyodik két jól öltözött fiatal lány cloche kalapjába, akik Rudolph Valentino tragikus haláláról trécselnek, és egy pudlit sétáltatnak az East River mentén. Továbbmegy, végig a neonfényes útvesztőkön, el a magasvasút felett, ami a Második sugárút felett csörömpöl, megzörgeti a szegény párák ablakait, akik aludni próbálnak, mielőtt eljön a reggel a taxisok dudaszóival, a villamosokkal és vonatokkal; cipőpucolókkal, akik az üzletembe-rek cipőit fényesítik a Union Square-en; rikkancsokkal, akik a nap legfontosabb híreit teszik közhírré a Times Square-en; a telefonope-rátorokkal, akik vágyakozva nézik a kirakatokban az új bő gallérú kabátokat; és a méltóságteljes felhőkarcolókkal, amelyek úgy maga-sodnak mindezek fölé, mint ragyogó acél–, tégla– és üvegistenek.

A szél megáll egy dzsesszklub előtt, ezt az újfajta muzsikát hall-gatva, ami belehasít az éjszakába. Megrebben a kürtök nyekergésétől, a blues és a ragtime dallamok alatti zongorabillentyű-kopogástól és a szinkópás ütemektől, amelyek a város kicsorbult izgatottságát visszhangozzák.

A Boweryn egy korábbi nagy revüszínház díszes tetemében egy táncmaratont járnak a fáradt lábak. A versenyzők, fiatal lányok és udvarlóik, egymást támogatják, hiszen eltökélték, hogy híresek lesz-nek, hogy csak azért is valóra váltják az álmot, amit az újsághirde-tések és a rádió adott el nekik. A lábuk sajog, de a szemük ragyog. Innen északra, a Great White Way, amit színházainak vakító fénye-iről neveztek el, megszabadul nézőitől. Néhány vállalkozó szellemű fiú a hátsó kijáratoknál várakozik a sikátorokban, hátha vethetnek egy pillantást az egyik táncoslányra, vagy szerezhetnek egy autogra-mot a Broadway számtalan csillagának egyikétől. Ez a hírnév ideje, a sikeré, a szerencséé, a lehetőségek megragadásáé, és a fiatalok titkos ambícióktól égnek.

A szél mindezt közömbösen szemléli. Hiszen ez csak a szél. Nem lesz belőle rádiósztár vagy cégvezető. Nem fog versenyre szállni egy irodáért, szerelembe esni Douglas Fairbanksszel, vagy a Tin Pan Alley számait énekelni, a vágyódás, megbánás és mulatozás dalait (hát nem mulatunk jól?). így hát folytatja útját, el a Tizennegyedik utcában álló vágóhíd mellett, el a szerencsétlenek mellett, akik a testüket bocsátják áruba a sötét sikátorokban. Nem messze a Szabadság Hölgye a magasba emeli fáklyáját a kikötő felett, jelzőfényként mindazoknak, akik ezekre a partokra menekülnek az üldözés, éhín-ség vagy reménytelenség elől. Mert ez az álmok országa.

A szél most az Orchard Street bérházait veszi célba, ahol sok hasonló csillagfényes álom lett semmivé, míg más álmok szennybe és szegénységbe születnek, fárasztó küzdelmet jelentve megálmodóiknak. Bele-kap a mosott ruhákba, amelyek a házak között kifeszített köteleken lógnak koszos, elhanyagolt utcák fölött, ahol még ezen a kései órán is éhes gyerekek kutatják át a szemetet élelemért. A szél örökkön való. Sok mindent látott ebben az országban álmokról és hízelgő ígéretekről, régi rettegésekről és vérontásokról. Néma tanúja volt a boszorkány-égetéseknek, és végigment a Könnyek útján; látta, ahogy a rabszol-gahajók kirakodják csodálkozó, ijedt szemű emberi szállítmányukat a kikötőkben, egyetlen tulajdonuk a bánatuk, ami sosem tágít mellőlük. A szél ott volt, amikor Lincoln elnök a bérgyilkos golyójának áldoza-tául esett. Antietamben puskaportól bűzlött. A bölényekkel futott, és óvatos, tapogató ujjakkal érintette meg a puritánok magas, fekete kalapját. A szeretet kiáltásait hordozta, és több arcon szárította fel a sós könnyeket, mint amennyit meg tudna számolni.

A szél végigsuhan a Boweryn, és nyugatnak veszi az irányt, az ír bandák, mint például a Dummy Boys lakhelye felé, akik lóháton ügetnek végig a Kilencedik sugárúton, hogy figyelmeztessék az illegális kereskedőket. Végigsöpör a hatalmas Hudson folyón, elhalad a vibráló harlemi éjszakai élet mellett, nagy gondolkodóival, író-ival és zenészeivel, míg meg nem áll egy romos, öreg kúria előtt. A törött ablakokat rothadó fatáblák takarják. Az ereszcsatornábanszemét torlaszolja el a víz útját. Valamikor régen a ház a leírhatat-lan gonosz otthona volt. Most egy letűnt kor emléke, elfeledve a növekvő, virágzó város árnyékában.

Az ajtó megnyikordul sarokpántjain. A szél óvatosan belép. Végig-kúszik egy szűk folyosón, ami szédítő kanyarokban tekereg. Jobbra és balra viharvert, elhanyagolt, bomló szobák. Ajtók, amik mögött téglafalak rejlenek. Egy csúszdára nyíló csapóajtó, ami egy hatalmas, földalatti rémkamrába és még egy ennél is szörnyűbb szobába tor-kollik. Még mindig ugyanúgy bűzlik: a vértől, ürüléktől, gonosztól és a rettegéstől, mely olyan sötét, hogy éppúgy része lett a háznak, mint a fa, a szögek és a rothadás.

Valami megmozdul az árnyék mélyén, valami hátborzongató, és a szél, amely jói ismeri a gonoszt, rettegve menekül erről a helyről. Azoknak a tündöklő, magas épületeknek a biztonságába húzódik vissza, amelyek a jövő, az iparosodás és a jólét kék egét ígérik, semmi mást, csak a kék eget a jövőjét, ami nem hisz a múlt sátánjaiban. Ha a szél őrszem lenne, most riadót fújna. A közelgő veszedelem figyel-meztető kiáltását hallatná. De ez csak a szél, és pontosan tudja, hogy senki sem figyel a jajkiáltásaira.

A düledező ház pincéjének mélyén a kazán egy halálhörgéssel életre kel, mintha egy haldokló ember utolsó, keserű krákogása lenne, ahogy megvetően nevet a sorsán. Egy halvány ragyogás fénylik fel a sötét, ocsmány szagú, földi sírból. Igen, valami ismét megmozdul az árnyékban. Egy sokkal nagyobb gonosz előhírnöke. Komisz John hazatért. És még sok munka áll előtte.