EGY HELY A VILÁGBAN

Walker nővér homokköves házának hátsó szalonjában Memphis a patyolattiszta, kék kanapén várakozott, míg az öccse, Isaiah, az étkezőszoba asztalánál ült, és a kiterített, lefelé fordított kártyalapokra koncentrált. Walker nővér az egyiket a kezében tartotta úgy, hogy annak képét csak ő láthatta.

– Melyik kártya van a kezemben, Isaiah?

– A treff ász – felelte Isaiah.

Walker nővér elmosolyodott.

– Nagyon jó. Tizenkilencet találtál el a húszból. Igazán nagyon jó, Isaiah. Vehetsz magadnak a cukorkás tálból.

– Legközelebb mind a húsz meglesz, nővér. – Isaiah belenyúlt a cukorkás tálba, ami Walker nővér frissen vakszolt étkezőasztalán állt egy csipketerítőn. Kihalászott két Bit-O-Honey-t, és letépte a cukorka kék és piros zsírpapírját.

– Nos, majd meglátjuk, de ma szép munkát végeztél. És jól érzed magad, Isaiah?

– Ige’, assonom – felelte Isaiah a cukorkával a szájában.

– Ne beszélj teli szájjal! – szidta le Memphis.

– Akko’ mégis ho’ válassojjak? Csak egy szám van – mondta az öccse durcásan. Nem volt nehéz őt felbosszantani, ezt Memphis tudta.

– Köszönjük, nővér – szólt Memphis nyomatékosan, az öccsére nézve, aki nem vett róla tudomást.

– Ez csak természetes. Nos, Isaiah, emlékszel, mit kell mondanod Octavia néninek, igaz?

– A számtanban segített.

– És tényleg így volt, így ez nem hazugság. Ne feledd, jobb, ha a nagynénédnek nem említed a másik feladatot, amit a kártyákkal csináltunk.

– Ne aggódjon! – biztosította Memphis. – Nem tesszük, igaz, kisember?

– Bárcsak elmondhatnám mindenkinek, és akkor tudnák, hogy vagyok valaki – sopánkodott Isaiah.

– így is vagy valaki, Isaiah – nyugtatta meg Walker nővér, és adott neki még egy Bit-O-Honey-t.

– Valaki különleges – tréfálkozott Memphis. Kezét Isaiah fejére tette, és körbeforgatta. – Olyan fejed van, mint egy focilabdának. És puklis is.

– Az az agyam! – tekergett Isaiah Memphis szorítása alatt.

– Az volna? Végig azt hittem, cukorkákat rejtegetsz itt fent.

Isaiah Memphis felé csapott, aki nevetve tért ki előle, mire a fiú megint támadt, majdnem feldöntve egy lámpát.

Walker nővér mindkettejüket az ajtó felé terelte.

– Rendben, uraim, jobb, ha kint folytatjátok ezt az ostobaságot, és egyben hagyjátok a házamat.

– Elnézést, nővér – szólt Memphis. Isaiah már húzta kifelé a lépcsőre. – Viszlát, jövő héten!

Octavia néni a homályos szalonban várt rájuk, amikor hazaértek. Kötényt viselt, és nem tűnt valami boldognak.

– Ti meg merre jártatok? Tudjátok, hogy negyed hétkor vacsora, és ha elkéstek, nem esztek.

– Bocsánat, néni. Walker nővér biztos akart lenni benne, hogy Isaiah érti a számtant – szabadkozott Memphis, figyelmeztető pil-lantást vetve az öccsére.

– Margaret Walker – horkantotta Octavia. Feléjük bökött egy merőkanállal. – Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, ha azzal a nővel barátkoztok. Mostanában hallottam pár dolgot róla, ami nem igazán tetszett.

– Mint például? – kíváncsiskodott Isaiah.

– Például nem jár templomba.

– De igen! Az abesszíniai baptisták tagja.

– Há! – fújtatott Octavia. – Selma Johnson az abesszinekhez jár, és azt mondja, Margaret Walker alig néhányszor lépi át a küszöböt. Az úr fel sem ismerné, ha megmutatnátok neki a fényképét. Előbb találjátok a templomban azt az őrült Vak Bili Johnsont, mint Miss Margaret Walkert.

Memphis azt kívánta, bár más irányba terelhetné a beszélgetést, mivel úgy tűnt, a nagynénje még csak most kezd belemelegedni. Néha egész szónoklatba kezdett emberekről és látni vélt sérelmeikről vagy képzelt kihágásaikról:

„Az úr nem ismerné fel Miss Xy-t, ha megmutatnád neki a képét.” „Ha engem kérdezel, Barnabas Damsonnak még annyi esze sincs, amennyit az isten egy állatos keksznek adott. ’’„Corinne Collinsnak nem kéne a vasárnapi iskolában tanítania. Még a saját gyerekeit se tudja megnevelni, akik úgy futkosnak körbe-körbe, mint a mérgezett egerek.” „Képzeljétek, találkoztam Swoosie Tereilel a zöldségesnél, de úgy fenn hordta az orrát, én pedig még csináltam neki szilvás pitét, amikor az anyja beteg volt. ”

Azon töprengett, vajon milyen jelentéktelen bűnt követhetett el Walker nővér, ami ennyire felbőszítette Octaviát.

– Azt mondják, Margaret Walker évekkel ezelőtt valami botrányba keveredett – folytatta Octavia. – Börtönbe került, és azért jött ide, hogy új életet kezdjen. Ha nem lett volna anyátok jó barátja, a közelébe se mentem volna.

– Walker nővér börtöntöltelék volt? – kerekedett ki Isaiah szeme.

– Nem tudhatjuk, hogy igaz-e, úgyhogy ne hangoztasd, Jégember – figyelmeztette Memphis.

– Nem tudhatsz mindent, Memphis John! – oktatta ki Octavia néni. – Ida Hampton mondta nekem, és szerintem ő jobban tudja, mi igaz és mi nem, mint te.

Memphis kételkedett benne, hogy Ida Hampton bárkinek is elmondaná, hogy mi igaz és mi nem a szerencsejáték szokásairól. – Azt hallottam, mindenféle rosszba belekeveredett, biza.

Bizony, javította ki magában Memphis.

– Talán még vuduval is boszorkánykodott.

– Walker nővér nem boszorkány. Segít Isaiah-nak a számolásban és az egyenletekben.

– Nos, nem tudom, hogy helyénvaló-e, ha vele barátkoztok. – Octavia néni csípőre tett kézzel fordult Isaiah felé, mint akinek komoly mondandója van. – Csinált veled ilyesmit, Isaiah? Kártyával való bűvészkedést vagy kristálygömbös hókuszpókuszt, mintha a hol-takkal beszélne? Bármi ilyesmit?

Memphis igyekezett figyelmeztető jeleket küldeni az öccse felé: Ne mondj semmit!

– Nem, asszonyom.

– Nézz rám, amikor hozzám beszélsz! Nézz egyenesen a szemembe, és mondd el újra! – Isaiah feje csak pár centit mozdult, hogy Octavia mellett elnézve Memphist keresse meg a tekintetével, de a nagynénje résen volt, és arrébb állt, hogy kettejük közé kerüljön. – Ne a bátyádra nézz! En kérdeztem. Rám figyelj!

Memphis visszatartotta a lélegzetét.

A»vér a fejében lüktetett.

– A számtanban segít – mondta Isaiah.

Octavia néni még egy percig nem mozdult.

– Nos. Azért legyetek vele óvatosak, megértettétek?

Memphis aprót sóhajtva engedte ki a levegőt.

– Igen, asszonyom – felelték egyszerre.

– Memphis, tudom, hogy nem kevernéd bele az öcsédet az ördög üzelmeibe – jegyezte meg Octavia a fiút vizslatva. – Azok után biztos nem, amin ez a család keresztülment.

Memphis állkapcsa megfeszült.

– Nem, néni. Nem keverném.

Octavia még pár másodpercig állta a tekintetét, majd jeges teát töltött a poharukba.

– Megígértem anyátoknak, hogy gondoskodom rólatok. Nem tudom, mihez kezdenék, ha történne veletek valami. – A kezébe vette Isaiah arcát, és megcsókolta a feje búbját. – Menjetek mosakodni a vacsorához! Memphis, ma te mondod el az asztali áldást. Vacsora után pedig kivehetitek a Bibliát a vitrinből, hogy olvassátok. – Amikor Memphis nem válaszolt, Octavia hangosan kiáltotta a konyhából: – Hallasz, Memphis John Campbell?

– Igen, asszonyom – morogta a fiú. Egy nap majd kiszabadítja magukat a nagynénje házából.

Amikor, Octavia örömére, megmosakodtak, körbeülték az öreg faasztalt, amit még ács nagyapjuk készített fiatal feleségének nász-ajándékul, és lehajtották a fejüket.

– Drága uram, köszönjük bőséges adományod, amit elfogyaszt-hatunk... – Memphis közömbösen ejtette ki a szavakat. Nem arra gondolt, milyen hálás a vacsoráért, hanem arra az adományra, ami, remélte, neki adatik majd meg. Azért imádkozott, hogy megtalálja a helyét ebben a világban: szavai egy könyvben jelenjenek meg, amit egy szalonban olvasna fel a Striver’s Row-n; egy helyért Whitman, Cullen és Mr. Hughes asztalánál.

– ...Jézus nevében könyörgünk. Ámen.

Octavia továbbadta neki a sült édesburgonya tálját.

– Azt akarom, hogy legyetek odakint nagyon óvatosak. Hallot-tatok erről az ügyről a híd alatt?

A fiúk megrázták a fejüket.

– Gondoltam. Bessie Watkins mesélte, aki Delilah Robinsontól tudja, akinek a férje a dokkoknál dolgozik. Nem sokkal ezelőtt érte-sítette a feleségét. Valami őrült megcsonkított egy nőt.

– Ez nem asztalhoz illő beszélgetés! – háborgott Isaiah, szájában a krumplival.

– Vedd le a könyöködet az asztalról! És ne beszélj teli szájjal! Ez az, ami nem illő. – Octavia a fejét csóválta, miközben megvajazott egy szelet kenyeret. – Nem tudom, mivé fajul ez a világ. Mintha egyenesen a végítélet napja felé száguldanánk.

Memphis ki nem állhatta, amikor a nagynénje ilyeneket mon-dott. Egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a világ vége miatt aggódjon – és egy alkalmat sem mulasztott el, hogy aggodalmát másokra is kiterjessze.

– Nos, akárhogy is, azt akarom, hogy legyetek óvatosak. Isaiah, nem akarom, hogy sötétedés után egyedül mászkálj. Memphis, erre mostantól te figyelsz.

Meryiphis lenyelte a szájában lévő krumplit.

– Én? Marvin magát bízta meg, nem?

– Ne beszélj így velem! És ne hívd az apádat Marvinnak!

– De hisz ez a neve, nem?

– Ami azt illeti, ma kaptam levelet apátoktól.

– Visszajön? – kérdezte Isaiah.

Octavia azzal a ne-okozz-nekik-csalódást mosollyal nézett rá, és Memphis tudta, mi áll a levélben, anélkül, hogy elolvasta volna.

– Még nem, édesem. Még be kell rendezkednie.

– Már közel három éve berendezkedik – jegyezte meg Memphis, és egy nagy kanál babot pottyantott a tányérjára.

– Apátok keményen dolgozik, és pénzt küld haza nektek. Nem tudhatsz mindent, Memphis John.

– Mi történt a nővel a híd alatt? – kérdezte Isaiah, és Memphis gorombán nézett a nagynénjére.

– Azzal most ne törődj! Edd meg a babot! És idd meg a tejedet, különben nem nősz nagyra!

– És akkor hívhatunk Tökmagnak. Az Öreg Tökmag Campbell – cukkolta Memphis, próbálva más irányba terelni az öccse gondo-latait. – Olyan apró, hogy az embereknek egy pirítóson kell cipelniük. Olyan kicsiny, hogy egy fogból készült kalapot hord. Olyan hihetetlenül törpe, hogy még az ebihalak is megsajnálják.

Isaiah majdnem kiköpte a tejet, úgy nevetett. Octavia rájuk szólt, de még ő sem tudta megállni kuncogás nélkül. így Memphis tovább-szőtte a történetet, egymás után dobálva a szavakat, mintha ezzelvédőhálót szőtt volna maguk köré, és a szavak fonalával megállíthatta volna az időt.

Konyhájának csendjében Walker nővér bekapcsolta a rádiót. Recse-gett és sistergett, majd életre kelt, és egy férfi hangja a Parker fogá-szati termékek előnyeit hirdette. A nő úgy hagyta. Az a makacs köhögés megint visszatért, és a cukros doboz mellett álló bödönből kivett egy gyógy cukorkát, majd meggyújtott egy gyufát, hogy fel-tegye a teavizet. A munka Isaiah-val ígéretesnek látszott.

Nagyon ígéretesnek. Már sok idő eltelt, mióta utoljára találko-zott egy hozzá hasonlóval. De visszafogta magát, nehogy túl izga-tott legyen. Jól tudta, hogy egy ilyen lehetőség milyen gyorsan fel-csillanhat, majd megfakulhat, és végül teljesen eltűnhet, ahogy az Memphis esetében is történt.

Walker nővér visszament a szalonba, és felkapcsolta az egyik lám-pát. A villanykörte elűzte a szoba esti árnyait. Leemelt egy Párizst ábrázoló festményt a helyéről, és a fal mellé állította a lábánál. A fest-mény mögé egy kicsi, alig látható négyszöget vájtak a falba. Elmoz-dította, és a mögötte található üregből egy vastag mappát vett elő. Leült a patyolat tiszta kanapéra, az aktákat lapozgatta, és átolvasta az anyagokat, bármi olyasmi után kutatva, ami esetleg elkerülte a figyelmét.

A konyhában a teáskanna sípolni kezdett. Walker nővér összerez-zent, majd nevetett az ostobaságán. Visszatette az aktákat, és eltakarta a rést, ismét felhelyezve a képet. A tea forró volt; megnyugtatta kaparó torkát, miközben átnézte az újságkivágásokat, amiket felhalmozott.

Ha igaza volt Isaiah Campbell-lel kapcsolatban, az erő ismét meg-jelent. Mit jelenthetett ez? Hányán lehettek még odakint? Mire voltak képesek?

És még mennyi idő, mire rájuk találnak?