CSOMAGOLD EL BÁNATOD

Evie álmodott.

Az álmok egzotikus, tekergő logikájának világában egy régi fahintán ült a családi házuk mögött OhióKan, James pedig lökte. Két– ségbeesett szükségét érezte, hogy hátranézzen, hogy. megbizonyosodjon róla, ott van, hogy suttogva figyelmeztésse, de a hinta egyre magasabbra és magasabbra repült, ő pedig csak kapaszkodni tudott. A negyedik lökésnél olyan magasra lendült, hogy a medálja lerepült a nyakáról. Evie egyik kezével előrenyúlt, hogy elkapja, de leesett, és csak zuhant és zuhant, bele a bársonyos örökkévalóságba.

Egy varjú kikapta a medált ujjai közül, és elrepült vele a háborgó, sötétszürke ég felé, egy hatalmas búzatábla fölött. A felhők villámokat köptek, amik a földbe csapódtak. A búza leégett. Evie maga elé tartotta a karját, hogy védje magát a hőségtől.

Amikor leeresztette a karját, a Times Square elhagyatott utcáin találta magát.

A Marlowe Industries óriási hirdetőtáblája alatt a rokkant veterán ült tolószékében, bögréjét rázva.

– Eljött az idő – szólt.

Will fényképéről a csinos nő korcsolyázott el mellette nevetve.

– Ez annyira jellemző rád, William – mondta.

Evie nevetést hallott, és amikor arra fordult, Willt látta, a fiatal Willt a családi képekről. De amikor megint odanézett, már James állt ott egy ismerős erdő szélén a homályban. Sápadt volt. Annyira nagyon sápadt! Kifejezéstelen szeme alatt sötét árnyékok húzódtak. Intett Éviének, aki követte aíxerdőn keresztül a katonai táborba. Egy hordó tetején egy gramofon fújta a zenét, lemeze csak forgott és forgott:

– Csomagold el bánatod öreg batyudba, és mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj...89

Egy hosszú lövészárok előtt homokzsákok álltak falat. Egy szögesdrót kerítés mérföldekre nyúlt. És mindezen sűrűn ült a köd.

– Örömötök s nevetésetek ne ismerjen bajt. Mosolyogjatok, fiúk, ez a módja...

A fák fölött egy hosszú, csipkézett tető bukkant fel, mint egy elfeledett tündérpalota a ködfátyolban. Hol lehet James?

A korong pörgött tovább:

– Mi értelme aggódni? Az sosem visz előre...

A katonák beszélgetve álldogáltak, bádogedényekből ettek, kulacsokból ittak. Evie pislogott, és a fiúk a másodperc töredékéig csontvázkísértetekké váltak. A lány sikoltott és eltakarta a szemét, de amikor megint odanézett, egyszerű katonák voltak megint. Egyikük felé fordult, és felemelte a kulacsát. A fiú elmosolyodott, és szájából sáskák röppentek elő.

– Hát csomagold el bánatod öreg batyudba, és mosolyogj, mosolyogj,...

A talajt robbanás rázta meg. Egy villódzó, fehér fény hasított az égbe és terjedt szét gyors hullámokban, megtizedelve a fákat és a katonákat ott, ahol álltak – hús szakadt le a csontokról, szemek estek ki üregeikből, végtagok olvadtak el, szájak nyíltak meg nem hallott kiáltásokra, miközben a gramofon sercegett. Evie futásnak eredt. Csupasz talpa cuppogott a föld véres sarában, ami hálóingére, arcára, karjára is fröcsögött. A vér pipacsokká változott, amik a megperzselt fáknál nőttek ki a földből.

Meglátta maga előtt Jamest, háttal állt neki. Életben és sértetlen volt!

James. A nevén szólította, de az álomvilágban nem jött ki hang a torkán. James, James!Már közel járt. Mindjárt odaér, és elmenekülhetnek erről a szörnyű helyről. Igen, elmennek. Minden, rendben lesz. Majd...

A fiú lassan felé fordult, és levette gázmaszkját, és a lány észrevette, hogy gyönyörű arca rettenetesen sápadt és csontvázszerű, fogai kivillannak, mivel ajkai eltűntek.

És aztán olvadni kezdett, mint a többiek.

Evie reszketve ébredt. Felült, és térdét a mellkasához húzta, várva, hogy légzése megnyugodjon. Tudta, hogy ma már képtelen lesz aludni. Fáradtan indult a konyhába egy pohár vízért, majd leült Will irodájában, és az íróasztal rendberakásával próbálta lefoglalni magát. Felemelt egy kristály papírnehezéket. Egy levélkést. Egy bekeretezett képet a nőről, akit Will kesztyűjén keresztül látott. Ha akarta volna, mindezeket a tárgyakat tenyere közé foghatta volna, erősen koncentrálva, hogy előcsalogassa Will titkait. És Jerichóét. És Samét és Mabelét és Thétáét. A lista végtelen volt. De ez is egyfajta lopás volt: a beleegyezésük nélkül deríteni fel mások titkait. És nem volt biztos benne, hogy vállalni akarta a tudással járó felelősséget.

Visszatette a fényképet biztonságos helyére, és tenyerét a féldolláros medálon pihentette a nyakánál; jelenléte melegséggel töltötte el.

Sosem volt rá képes, hogy belelásson; a pénzérmét túlságosan átitatták a saját emlékei. De szerette, ahogy súlya a nyakára nehezedik. Ez volt az utolsó dolog, ami Jameshez kapcsolta, és James volt a kapocs minden jóhoz. Emlékezett a születésnapi üzenetre, amit az ajándék mellé kapott:

Boldog születésnapot, öreglány!

Máris 7 éves lennél? Mire észbe kapok, már gardéniákat tűzöl a ruháidra, és az elülső verandán üldögélsz a látogatóba érkező fiatalemberekkel – természetesen drága bátyád őrző szeme előtt. Franciaország, attól tartok, elkeserítően latyakos. Nagyszerűen éreznéd itt magad, ahogy sárpitét csinálsz, és a németekre hajigálod őket. Holnap nagy nap lesz, így egy ideig nem írok. Itt van egy kis apróság, hogy emlékeztessen a fivéredre. Neköltsd el az összeset Hale a cukorkaboltjában!

Szeretettel:

James

Egy héttel később kézhez kapták a szörnyű táviratot, hogy James meghalt. A családja összetört, és megint össze kellett ragasztani azt; egy beállított fénykép a szilánkos üveg mögött.

Will íróasztalán a Daily News T. S. Woodhouse, a Pentagram Gyilkosról írt legújabb cikkénél volt kihajtva. A bátyja már régen halott volt, és valahol ebben a városban egy gyilkos szíveket tört össze.

Evie a medálját forgatta, miközben Ruta Badowski, Tommy Duffy és Eugene Meriwether gyászoló családjaira gondolt. Tudta, milyen érzés várni valakire, aki sosem tér haza. ismerte a fájdalmat, mint egy sebhelyet, ami elhalványodik ugyan, de sosem tűnik el teljesen. Will bácsi nem akarta, hogy a képességét felhasználja az ügyben; úgy gondolta, túl veszélyes. Tévedett. Az a veszélyes, ha nem használja. Nem mintha számított volna, most, hogy Jacob Call vallomást tett. Miért nem érezte ettől jobban magát?

Jericho elfelejtette lehúzni a redőnyt lefekvés előtt, és ríiost az éjszakai bagoly város fáradt neonfénye felébresztette. A tükörhöz lépett, csupasz felsőtesttel megállt előtte, és a testére meredt. Magas volt, több mint hat láb magas, egy farmer széles vállával, aki lett volna, ha nem betegszik meg. Halkan kihúzta komódjának fiókját, és elővette a bőrtokot a rejtekhelyéről, egy kupac összehajtott trikó alól, kinyitotta, és ujját végighúzta a sötétkék fiolákon. Legszívesebben öklével zúzta volna szét őket.

Ehelyett kezeit teste elé emelte, és egy ideig ott tartotta őket, vizsgálva, mielőtt ismét az oldalához ejtette volna azokat. Keze szilárd, bőre sima, szeme tiszta volt. Szíve egyenletesen, megnyugtatóan vert. Ha valaki ránéz, sosem veszi észre. Csak valaki hozzá nagyon közel álló tudhatja meg az igazságot. És senkit sem akart olyan közel engedni.

Mozgást észlelt a lakásban, így résnyire nyitotta az ajtaját. Evie-t látta, aki épp kiment Will irodájából, vissza a szobájába. Az ablakokon beszivárgó, kékes ragyogás megvilágította testének alakját a hálóing alatt, mire Jericho gyomra furcsán összerándult. Lehordta magát, amiért leskelőd ik, de nem húzódott vissza. Amikor a lány eltűnt szem elől, halkan becsukta az ajtót, fekvőtámaszba helyezkedett, és büntetésből végigment a szokásos gyakorlatokon, magában számolva a kinyomásokat: Harminc... ötven... száz. Amikor végzett, teste izzadságtól csillogott, ami megnyugvással töltötte el. Az izzadság jó. Egészséges. Normális. Ismét felemelte a kezét. Szilárd, mint egy szikla. A bőrtokot trikói alá temette, és visszatolta a fiókot.

Egy harlemi kertes házban Alma házibulija teljes gőzzel pörgött. Gabe trombitája úgy bömbölt és nyávogott, mint egy felajzott kandúr. A kis helyiséget megtöltötték a táncoló, iszogató, éneklő és az éjszakába kiabáló emberek. Amikor Memphis először lépett be a zsúfolt házba, karján Thétával, néhányan felvonták a szemöldöküket, és őket bámulták. Aztán abbahagyták, amikor Alma barátnője, Rita, egyenesen Thétához sétált, és hangosan így szólt:

– Van egy cigid? – Theta pedig így felelt:

– Van tíz is. Melyiket kéred? – mire Rita nevetett, és azt mondta:

– Jó fej vagy – és utána már minden rendben volt. Hamarosan mindenki belevetette magát a partizásba. Vagy legalábbis majdnem mindenki.

Gabe behúzta Memphist egy sarokba.

– Tesó, amikor azt mondtam, találnod kellene valakit, nem egy fehér lányra gondoltam.

Memphis nem akart erről Gabe-bel vitázni, így csak annyit válaszolt:

– Ez egy szabad ország. – A konyhába ment, hogy vegyen két italt, de Gabe követte.

– Nem, nem az. Ezt te is tudod.

– Nos, annak kellene lennie.

– A kellene és az az nem ugyanaz. Mi lesz, ha megun, vagy rósz– szabb, megvádol valamivel? Emlékszel Rosewoodra?

– Két sört! – fordult Memphis a pultoshoz. – Miért kevered bele azt a várost ebbe, Gábriel?

– Az a város azért égett porrá, mert egy fehér nő azt állította...

– Gab-ri-el! – kiáltotta Alma a lármán keresztül. – Most akkor fújod azt a kürtöt, vagy egész éjjel a szádat jártatod?

– Ne kapd fel a vizet, cukorfalat – felelte Gabe.mosolyogva. Amikor visszafordult Memphishez, a mosoly eltűnt az arcáról. – Nem elég, hogy mindnyájunkat idenyomorítanak a külvárosba, és a legjobb asztalokat foglalják el a mi klubjainkban, amikör mi le sem ülhetünk az övéikben! Vagy hogy belülről próbálják meg átvenni az üzleteinket, mint ahogy az a Hotsy Totsyval történt. Most az egyikükkel akarsz parádézni?

– Nem parádézok, Gábriel.

– Tesó, ezzel csak a bajt keresed. Tegyél egy Szívességet mindnyájunknak: kísérd ki a főbejáraton, hívj neki egy taxit a belvárosba, és búcsúzz el tőle!

– Ne mondd meg, hogy éljem az életem, Gabe – csattant fel Memphis.

Gabe megragadta Memphis ruhájának az ujját.

– Ha így folytatod, nem is lesz életed. A rossz emberek elkapnak, és azt már nem leszel képes meggyógyítani, amit tőlük kapsz.

– Mondtam, hogy már nem tudok gyógyítani – sziszegte Memphis a fogain keresztül. Kibújt Gabe szorításából, kifizette a sört, és a táncolok felé indult, ahol Theta ült, a Gróf őrült zongorajátékára lengetve a lábát.

– Valami gond van, Költő? – kédezte Theta.

– Én nem ismerem a „gond” szót.

– Hát persze – felelte Theta, a fiú arcát fürkészve. – Elég füstös itt a levegő, nem? Talán szívnunk kéne egy kis frisset?

Alma házában tolongtak az emberek közöttük és a szemben lévő ajtó között. Egy örökkévalóság lett volna, mire ott átfurakodnak. így Memphis az ablak felé intett, és ő és Theta kimásztak rajta egy négy– szögletes kertbe, amit köteleken száradó ruhák szeltek keresztbe– kasul. A levegő kellemesen hűvös volt a benti fülledtség után.

– Honnan jöttél? – kérdezte Memphis Thétától.

– Mindenhonnan.

– De hol él a családod?

– Ebben az országban az emberek borzasztó kíváncsiak arra, honnan jössz és hol él a családod – morogta Theta. – Őszintén szólva, nem tudom. Az apám lelépett, mielőtt megszülettem. Anyám valami templomnak a lépcsőjén hagyott Kansasben, még kisbaba koromban. Amikor hároméves voltam, egy bizonyos Mrs. Bowers fogadott örökbe. Nem volt kifejezetten anyatípus. Amint meg tudtam kötni a szteppcipőt, az Orpheum Circuit91 színpadán találtam magam, heti nyolc fellépéssel.

– Nem tudom elképzelni, hogy hagyhatott el téged bárki is – szólt Memphis olyan őszinte hangon, hogy Thétának egy pillanatra elakadt a lélegzete.

– Vigyázz, költőkém! A végén még hiszek neked.

– Az én szavamnak lehet hinni.

– Igazán? Bizonyítsd be! Mondd el egy titkodat!

Memphis egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Régebben képes voltam gyógyítani – válaszolta végül. – Harlemi Gyógyítónak hívtak. Mágikus Memphisnek. Havonta egyszer kiálltam a templomban, és rátettem a kezem az emberekre, elűzve a fájdalmukat, a betegségüket.

– Most hülyéskedsz? – Theta tekintete komoly volt.

Memphis a fejét rázta.;

– Bárcsak úgy lenne! – Elmesélte neki, hogy halt meg az édesanyja, hogy veszítette el aznap éjjel a képességét, amit azóta sem kapott vissza. – Talán így még jobb is, gondolom.

Theta figyelmesen hallgatta. Tudta, hogy a fiú őszintén beszél. El akarta mesélni Kansast. Hogy mit csinált, és miért kellett elmenekülnie. De melyik fiú maradna mellette, miután rájött?

– Gyere csak ide! – Theta begörbítette az ujját, és Memphis követte a száradó ruhák két szűk sora között. Mikor már senki sem láthatta őket, megcsókolták egymást a körülöttük tomboló éjszakában. Az ajkuknak édes íze volt Alma kókuszos sütijétől és házilag főzött sörétől.

– Kissé gyorsan történik minden, nem igaz? – jegyezte meg Memphis. Nem emlékezett olyan időre, amikor ne ismerte volna Thétát, amikor ne töltötte volna ki gondolatait és álmait.

– Az élet gyors, Költő.

Memphis két keze közé fogta a lány arcát, és száját az övéhez illesztette. Thétát még soha nem csókolták úgy, ahogy most Memphis. Voltak ügyetlen fiúk, akik kapkodtak idegességükben. Voltak színháztulajdonosok, idősebb „nagybácsik”, akik tapogatták, amikor elment mellettük, vagy „ellenőrizni” akarták a jelmezét, hogy annak még az alsóneműje is tisztességesen áll-e, férfiak, akiknek néha engedte, hogy megcsókolják, hogy elkerüljön valami rosszabbat. És ott volt persze Roy. A gyönyörű, kegyetlen Roy, aki csókjával is felsőbbrendűségét bizonygatta, mintha le kellett volna győznie Thétát, szájával kötve magához. Ezek a férfiak soha nem látták igazán őt. De Memphis csókja egyáltalán nem hasonlított az övékéhez. Szenvedélyes volt, mégis gyengéd: Vágyaik kölcsönös egyetértése. Egy csók, amin ketten osztoztak. A fiú öt csókolta. Vele volt.

Memphis elhúzódott.

– Minden rendben?

– Nem – felelte Theta.

– Mi a baj?

Theta felnézett sűrű, sötét szempillái alól.

– Abbahagytad.

Memphis magához húzta. A lány belekapaszkodott a szárítókötélbe, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd mindketten nevetve a földre zuhantak egy adag ruhával, amiket majd megint ki kell mosni.

– Maradjunk itt! – szólt Memphis, és Theta a fiú mellkasára fektette a fejét, szívének egyenletes ritmusát hallgatva, miközben a fiú átölelte.

Odakint a város kavargóit és sóhajtott álmában. Egy csatornából gőz szállt fel, ami egy lámpaoszlop körül keringett, mint egy elfeledett isten csóvája. Mélyen a föld alatt, az új metró félkész alagútjaiban patkányok iszkoltak végig a síneken. Menekültek valami elől, amiről azt képzelték, üldözi őket, valami olyan elől, ami sokkal szörnyűbb, mint azt patkányálmaik megidézni képesek. Egy saját irodával rendelkező médium, akinek a szellemekkel való kapcsolata mindössze annyiból állt, hogy lábujjával meghúzott egy zsinórt, és így kopogott az asztalon, most hirtelen úgy érezte, jobb, ha kristálygömbjét letakarja, és elzárja a szekrényben. A kínai negyedben a sötét hajú, zöld szemű lány tiszteletteljesen hajolt meg ősei előtt, felajánlva imáit, és felkészült, hogy az álmok világában utazzon, az élők és holtak között. A Hudson mentén északra egy elhagyatott, lepusztult faluban a szél szellemlakosok iszonyú halálsikolyait vitte magával. Hangja erőtlenül visszhangzott az alatta elterülő faluban, így a kiskereskedés hátuljában ülő, dámajáték fölé hajoló férfiak idegesen pillantgattak egymásra. A játékot egy pillanatra felfüggesztették, lélegzetüket visszatartották, amíg a szél és a hang elvonult. Máshol az országban hasonlóan érezhető volt a nyugtalanság: egy édesanya halott lányáról álmodott és felébredt – meg mert volna rá esküdni, hogy a Mama, itthon vagyok dermesztő szavakra. A Klán egy tagja otthagyta az erdei gyűlést, hogy egy öreg fánál könnyítsen magán. Hirtelen összerezzent, mintha egy akasztott lábai súrolták volna a vállát, megjelölve őt. Semmi sem volt ott, de azért vállához kapott, majd visszasietett a tűzhöz és fehérbe öltözött testvéreihez. Egy ojibva indián egy héja ezüstös csillogását figyelte, ami fölötte körözött, majd eltűnt. Egy régi farmházban egy kisfiú felrázta szüleit álmukból.

– Két lány bújócskázni hív a kukoricatáblába – suttogta.

Az apja álmosan visszaparancsolta az ágyba, és amikor a fiú elhaladt az emeleti ablak mellett, meglátta a lányok sápadt ragyogását. Hosszú szoknyájukban és nyakig begombolt blúzukban beleolvadtak a kukoricatábla szélébe, gyászosan hívogatva őt:

– Gyere, gyere, játssz velünk!...

És még messzebb, az amerikai tudatban misztikussá vált hatalmas prériken egy alak állt a sötétben, számolva a perceket; egy madárijesztő aratásra várva.