MEGIDÉZHETI AZ ÖRDÖGÖT

A New York-i Közkönyvtár, a könyvek királynője, a Beaux-Arts stílusban épült, és az Ötödik sugárúton trónolt a Negyvenedik és Negyvenkettedik utca között olyan fenségesen, amire csak kevés épület képes. Evie reggel, pontban tizenegykor ért a hatalmas márványlépcső aljához, magabiztosan, hogy nemsokára rátalál arra, ami áttörést hozhat a Pentagram Gyilkos ügyében, és hogy mindezt nagyjából fél óra alatt véghez is viszi. Kifaggatta Malloy nyomozót, hogy mit tud még John Hobbesról, ami nem volt sok, azt azonban elárulta neki, hogy a férfit felakasztották, hajói emlékszik, valamikor 1876 nyarán.

– Minden reggel, minden este, hát nem midatunk jól? Ba-da-bum– bum, la-la– la. Hát nem mulatunk jól? – énekelte, miközben elhaladt az egyik kőoroszlán mellett, ami a bejáratot őrizte, és megpaskolta jobb mancsát. – Jó cica – szólt, majd belépett az épületbe. A harmadik emeletre irányították, egy nagy, faberakású terembe, ami tele volt könyvszekrényekkel, és ahová tekergő lépcsők vezettek fel. Egy könyvtáros, bronz névtáblája szerint Mr. J. Martin, felnézett Edith Wharton: A vigasság háza kötetéből.

– Segíthetek?

– Ma-xo-lú-te! – felelte Evie vidáman. – Bizonyítékokat kell gyűjte– nem egy gyilkos ellen a nagybátyámnak, dr. William Fitzgeraldnak az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeumából. Talán már hallott rólunk?

Evie várt, amíg Mr. Martin a homlokát ráncolva gondolkodott.

– Nem mondhatnám.

– Ó – csüggedt el Evie. – Nos, akkor! Mit tud nekem mondani egy John Hobbes nevű férfiról, akit 1876-ban ítéltek el gyilkosságért? O, és lenne olyan édes, és sietne? Pazar kiárusítás van a B. Altmanben, és még a tömeg előtt szeretnék odaérni.

– Könyvtáros vagyok, nem orákulum – válaszolta Mr. Martin. Adott a lánynak egy darabka papírt és egy ceruzát. – Leírná nekem a nevet, kérem?

Evie odafirkantotta a papírra, hogy John Hobbes, gyilkos és 1876, majd visszacsúsztatta. Mr. Martin eltűnt egy időre, majd két kupac, farúdra erősített újsággal tért vissza, amiket letett Evie elé az asztalra. Legalább egy hét, mire mindezt végignyálazza. Ma már nem fog vásárolni. Vagy valószínűleg soha többé.

– Ez mind? – kérdezte Evie.

– Jaj, nem – felelte Mr. Martin.

– Hála az égnek!

– Egy perc, és hozom a többit.

– A többit?

– Igen. Mind a tizennégyet.

Evie fél hétkor tántorgott vissza a múzeumba. Bevánszorgott a könyvtárba, el az asztal mellett, ahol Will, Jericho és Sam éppen dolgozott, sálját a padlóra dobta, és egy nagy sóhaj kíséretében, kalapjával még mindig a fején, a bársonykanapéra rogyott.

– Kimerültem.

– Azt hittem, a könyvtárba mentél – jegyezte meg Will bácsi.

Evie Willre pillantott, aki azonban nem nézett fel a könyvéből.

– Mégis mit gondolsz, miért vagyok ilyen fáradt? Ha bárki szeretne a világon bármit tudni erről a városról 1876-ból,' kérem, emelje fel a kezét! Senki? Ma-xo-lú-te elképesztő. – Evie egy párnát vágott a kanapé sarkába, majd ráhajtotta a fejét, – Létezik egy olyan borzasztó találmány, hogy Dewey Decimális Rendszer.86 Ráadásul saját magadnak kell kibogarásznod a keresett anyagot a könyvekből és újságokból. Egyik oldalt kell átnyálazni a másik után, majd újabbak és újabbak jönnek...

Will bácsi összevonta a szemöldökét.

– Az iskoládban nem tanították meg, hogyan állj neki a kutatásnak?

– Nem. De el tudom szavalni a The Battle Hymn of the Republicot, miközben martinikat keverek.

– Siratom a jövőt.

– Onnan jön a martini. – Evie ásított és nyújtózkodott. – Valahogy úgy képzeltem, a kutatás kellemesebb elfoglaltság. Leadok a könyvtárosnak egy titkos kódot, ő pedig átadja nekem azt az egy könyvet, amire szükségem van, és megsúgja a kívánt oldalszámot. Mint egy dugi italmérés. Csak könyvekkel.

– Nem látok nálad egy könyvet sem – szólt Will bácsi gyanakodva.

– Minden itt van – mutatott Evie a fejére. – És itt – tette hozzá, megpaskolva a táskáját.

– Elloptál egy könyvet a New York-i Közkönyvtárból? – kérdezte Will riadtan.

– O, bá, te kishitű! Jegyzeteltem. – Evie egy gyorsírói jegyzetfüzetet húzott elő rendetlen táskájából.

Will bácsi a kezét nyújtotta.

– Láthatnám?

Evie a mellkasához szorította jegyzeteit.

– Azt már nem. Értékes órákat vesztegettem rá az ifjúságomból, amiket soha nem kapok vissza, és még a B. Altmanbe sem jutottam el. Most én leszek a rádióbemondó. – Evie a lábait a kanapé hátuljára feldobva feküdt, és belelapozott a füzetbe, amíg meg nem találta, amit keresett. – Komisz John John Hobbesként született. Brooklynban, New Yorkban nevelkedett a Mother Nova Árvaházban, ahova kilencévesen adták be. Problémás gyerek volt, kétszer próbált megszökni, végül tizenöt évesen sikerrel járt. Rendőrségi jelentésekben tűnik fel megint huszonkilenc éves korában, amikor egy hölgy azzal vádolta, hogy bedrogozta, így próbálva a kegyeibe férkőzni – milyen rossz, csintalan fiú! – Evie a szemöldökét vonogatta, és Sam felnevetett. – Azonban a kérdéses hölgy prostituált volt, így az ügyet visszadobták. Szegényke! – Evie újabb oldalt futott át. – Egy öntödében dolgozott, ahonnan elbocsátották, miután rajtakapták, hogy a cég vasából a saját.termékeit állítja elő. 1865-ben jelenik meg újra, amikor is kábítószerekkel házalt a frontról hazatérő unionista katonáknál. 1871-ben egy balzsamozónak dolgozott – ami tényleg temetkezési vállalkozót jelent, nem csempészt. Elég busás mellékjövedelmet szerzett abból, hogy a tetemeket orvosi iskoláknak adta el. Valamikor spiritisztává fejlesztette magát, és szeánszokat rendezett Knowles’ Endben, egy flancos kúriában, a külvárosban, a Hudson mellett. Ida Knowlesnak – a birtok tulajdonosának – elfogyott a dohánya, és a házat el kellett adnia egy nőnek – Evie ujjával kereste ki a nevet Mary White-nak. Komisz John társának, egy gazdag özvegynek, aki egyben médium is volt, és egészen összemelegedett Idával a lány szüleinek halála után. Ez az Ida nem volt teljesen százas...

– Megbocsáss? – értetlenkedett Will.

– Eléggé hiszékeny volt – magyarázta Sam.

– Mert minden centjét szeánszokra költötte, amiket Mary és John tartott. Mindegy, azt hablatyolták...

– Mit csináltak? – kérdezte Will.

– Pletykálták – felelte Sam.

– Hogy ez a John Hobbes rengeteg kábítószert tartott, és ezeket a spiritualista találkozókat inkább „spiritusztalálkozóknak” kellett volna hívni, mivel mindenki kómás állapotban volt az olcsó ital hatásától, és amiket műveltek, attól mindén satrafa és nyanya innentől egészen Topekáig a repülősójáért nyúlt volna.

Will kinyújtotta a kezét.

– Szabad?

– Csak tessék! – Evie odaadta a jegyzeteit és néhány újságcikket, amikre Will rémülten vonta fel a szemöldökét.

– Hogy hoztad ki ezeket a könyvtárból?

Evie vállat vont.

– Holnap visszaviszem őket, és megmondom, hogy rettenetesen sajnálom, amiért azt hittem, ők az én Daily Newsom.

– Édesanyád tudja, hogy kezdesz egy bűnöző fejével gondolkodni?

– Ezért küldött ide.

Sam vigyorgott.

– Szép munka, Sheba!

– Semmiség volt az egész. – Evie a párnára dőlt, és becsukta a szemét. – Talán túl fáradt leszek holnap, hogy elmenjek moziba.

Will fel-alá járkált, miközben olvasott.

– ...Mrs. Mary White egy eléggé színes egyéniségű özvegy, akinek Mr. John Hobbes volt a társa. Ida továbbra is ott lakott a keleti szárnyban, miközben ő és Mary egyre közelebb kerültek egymáshoz. Idát azonban nem nyűgözte le különösebben Mr. Hobbes. A kuzinjának küldött leveleiben azt írta: „Mary és. Mr. Hobbes újabb spiritualista gyűlést tartott előző este a társalgóban, ami bőven belenyúlt az éjszakába. Egy rövid ideig én is részt vettem rajta. Mr. Hobbes édes borral kínált, amitől nagyon különösen éreztem magam. Olyan jelenéseket láttam és hallottam, hogy már nem tudtam, mi a valóság és mi nem. Kimentettem magam és lefeküdtem, de a furcsa álmok nem hagytak nyugodni.”

– „A régi könyvet, aminek nem enged a közelébe, a vitrinben tartja elzárva.

»Ez a testvéreim könyve, amit az én drága, eltávozott apámtól kaptam, mielőtt az árvaházba küldtek volna«, mondta mosolyogva.”

– A testvéreim könyve! – kiáltotta Evie. – Atyagatya!

– „De én egy szavát sem hiszem – folytatta Will. – Mivel olyan könnyedén hazudik, ahogy más nevet. Hazudik, hogy együttérzést nyerjen, vagy hogy megrémisszen. Egyszer azt állította, megvan hozzá az ereje, hogy ha akarja, megidézheti az ördögöt. Rettenetes szag terjeng a házban, mintha már a puszta falakat is megrontotta volna, és a legszörnyűbb hangokat hallom. Emberek jönnek és mennek a nap különböző óráiban. Legtöbb szolgálónk elhagyott minket. Attól félek, valami gonosz lappang ebben a házban, drága kuzin. Ó, kérlek, küldd ide a hatóságokat nyomozni, mert én túl beteg vagyok, hogy magam járjak utána.”

Will csendben nézegette tovább az Evie által ellopott cikkeket.

– És hogy végezte ez a Komisz John fickó? – kérdezte Sam.

– Ida Knowles eltűnt – felelte Evie, örömét lelve a történet gonoszságában. – A zsaruk kimentek a házhoz. Komisz John megpróbált nekik beadni valami maszlagot, miszerint Ida megszökött valami utcai zsivánnyal. Azt mondta, ő és Mary White azért hallgattak róla, nehogy megrontsák a jó hírét, ugyanis – Evie dramaian a homlokához emelte a kezét – húgukként szerették őt.

– Mekkora hanta – jegyezte meg Sam.

– Ahogy mondod, testvér. A rendőrség sem hitte egy szavát sem. Átkutatták a házat, és tíz holttestet találtak, amik Mr. Hobbes vallomása szerint az orvosi iskoláknak szánt hullák voltak. De a rendőröket ez sem győzte meg.

– Innen jön a dal – szólt Jericho…

– Torkod vágjacsontod töri, kötényében néhány penny – énekelte Evie, mintha csak egy divatos szám lett volna. – És ez még nem minden...

– „Amikor tovább keresgéltek – olvasta hangosan Will –, megtalálták egy nő holttestét is. Ida Knowles brossát viselte.”

Evie csalódottan dobta két kezét az oldalához.

– Elloptad a nagy befejezésemet, bá!

Will nem vett róla tudomást.

– „Bár ő és Mary White kiálltak ártatlanságuk mellett, John Hobbest bűnösnek találták a gyilkosságban a lány levelei, a bross és a tíz holttest alapján, és kötél általi halálra ítélték.”

– Vajon az ö testét eladták az orvosi iskolának? – viccelődött Sam.

Will elővett egy cigarettát az ezüsttárcájából, majd átkutatta a zsebeit, és a papírokkal teli íróasztalát az öngyújtóért.

– A szegények temetőjében temették el. Egyik halottashaz sem kért belőle, és nem volt közeli rokona, aki igényt tartott volna rá.

– Gondolod, hogy lehet kapcsolat közte és a gyilkosunk között? Ismerheti a gyilkos a történetét? Megismétli a történelmet? – kérdezte Evie.

Sam egy könyvkupac mögé nyúlt az ezüst öngyújtóért Will kezdőbetűivel, és odaadta a férfinak. A cigaretta lángra kapott, és Will kifújta a füstöt.

– Továbbra is úgy gondolom, hogy szalmaszálakba kapaszkodsz, Evangeline. Elismerem, van néhány összefüggés...

Evie az ujjain kezdte azokat számolni.

– Az üstökös. A Testvérgyülekezet könyve. A dal...

– Egyébként honnan tudsz arról a dalról? – kíváncsiskodott Jericho.

Evie Willre nézett, aki figyelmeztető pillantást vetett rá.

– Női megérzés – válaszolta a lány.

– A testvéreim könyve, ezt mondta Hobbes; ez egyáltalán nem ugyanaz – emlékeztette Will. – Szemantika.

– Gesundheit – felelte Evie. – Nos, van itt valami, amitől majd eláll a szavatok. – Előredőlt, kiélvezve, hogy mind rá figyelnek, bar Will valójában inkább türelmetlennek, mint izgatottnak tűnt. – Említést tettek pár eltűnt személyről és egy megoldatlan gyilkosságról, ami 1875 nyarán történt. Egy holttesten különös jeleket fedeztek fel!

– Ötven évvel ezelőtt – mutatott rá Will. – És nem tudhatod, milyen jelek voltak. Nem értem, hogy kapcsolódhat ez a mi ügyünkhöz.

Evie felsóhajtott.

– Én sem. De érdekes. – Evie az asztal szélén dobolt az ujjaival, próbálva összefüggést keresni a két eset között, de mintha csak a füstöt akarta volna megragadni.

– Mi történt John barátnőjével, Mary White-tal? – érdeklődött Sam.

– Miután John Hobbest felakasztották, hozzáment egy show-man– hez, bizonyos Herbert Blodgetthez 1879-ben. Elköltöztek Knowles Endből. Valahol olvastam, hogy leesett egy lóról és ágynak esett, de utána már nem írtak róla.

– Valószínűleg meghalt – jegyezte meg Sam.

Hirtelen ideges kopogás hangzott fel a múzeumban. Evie az ajtóhoz sietett, ahol legalább egy tucat ember állt sorba odakint. Az előtte álló fickó felemelte T. S. Woodhouse Daily Newsba. írt cikkét.

– Jöttünk, hogy megnézzük, mire ez a nagy felhajtás;

♦

Pár napon belül T. S. Woodhouse eíso cikkének megjelenése után, amit szinte azonnal egy második és egy,harmadik követett, a múzeum nagyobb forgalmat bonyolított, mint az elmúlt evekben valaha. Willt felkérték, hogy tartson előadásokat mindenhol a zártkörű kluboktól kezdve a felső tízezer hölgyeinek ebédjeiig, ahol, bármennyire is igyekezett megtartani a tudományos hangnemet, mindenki csak a gyilkosságokra volt kíváncsi. New York előkelő negyedeiben az értelmiségiek, akik túl gazdagok voltak, mintsem bevallják félelmüket, „Gyilkos Klub”-okat szerveztek, ahol olyan nevű koktélokat iszogattak, mint a Pentagram Pia, a Vudu Víz és a Haláli Hűsítő. Ez utóbbi whisky, pezsgő, narancslé és facsart cseresznye erős keveréke volt, amitol állítólag masnap reggel mindenki azt kívánta, bár meghalna. A gyilkosság csak egy újabb ok volt az ivásra és az egész éjszaka tartó mulatságra. Nagyon jót tett az üzletnek. Úgy tűnt, mindenki Pentagram Gyilkos-lázban ég. És Evie-nek szándékában állt ezt a hasznára fordítani.

Amikor ő tartott idegenvezetést a múzeumban, egy egyszerű vászonsapka egy salemi boszorkány fejfedője lett, akit azzal vádoltak, bogy az öl döggel járt táncot az erdőben. Egy edény víz, amit Evie aznap reggel öntött ki és helyezett az asztalra két égő gyertyával, „szerzetesek által megszentelt víz” volt, hogy „megszabadítsa a szobát a nem kívánt spirituális energiáktól. A lány készített egy kis oltárt, amire rátétté a kínai smepitok csonttöredekeit, valamint egy szellem– kepet, ami Nyugat– Massachusettsben készült, és elhitette a hiszékeny látogatókkal, hogy a csont a képen látható lányé volt – egy lányé, aki még mindig kísértett a múzeumban. Erre Sam lenyomott egy rejtett fújtatót, amitől a függönyök megmozdultak, mire az unatkozó hölgyek es jól öltözött udvarloik elhűltek és vihogtak, megborzongva a ténytől, hogy épp hogy megmenekültek egy szellemtől.

Az egyik ilyen délutánon Will éppen arra tért vissza egy előadásáról, hogy a múzeum zsúfolásig van érdeklődőkkel, akik be sem fértek a tárgyakkal teli terembe. Próbált közelebb jutni, de egy fiatalember rámordult:

– Várja ki a sorát, nagyapó! – Will bekukucskált két flapper feje fölött, és Evie-t vette észre a tömeg elején.

– Természetesen nagyon óvatosnak kell lenni ezekkel a tárgyakkal. Elég veszélyesek. Nem akarhatják, hogy kísértsék magukat, miután elmentek.

– Képesek erre? – kérdezte egy nő az első sorban. Ijedtnek látszott.

– O, igen! – felelte Evie. – De épp ezért árulunk amuletteket az ajándékboltban. Olyan ősi szent tárgyak másolatait, amik állítólag elűzték a gonoszt. – Evie feltartott egy apró ezüstkorongot. – Én mindig többet tartok magamnál. Az ember sosem lehet eléggé biztonságban, főleg nem egy, a városban garázdálkodó, okkultista gyilkossal.

– Evie! – kiáltotta Will a folyosóról. – Beszélhetnék veled egy pillanatra négyszemközt?

Evie magára erőltetett egy mosolyt.

– Persze, dr. Fitzgerald! Ő itt Fitzgerald professzor, a múzeum kurátora, valamint A dolgok, amik éjszaka a frászt hozzák rá Wszakterületének vezető tudósa a városban. Mint az közismert, dr. Fitzgerald segíti a rendőrség munkáját a förtelmes gyilkosságok ügyében, amik a várost veszélyeztetik. Ahogy én is.

A tömeg egy emberként fordult Will felé, izgatottan sugdolózva.

– Mesélne még nekünk valamit a bűntényekről, professzor? – kérte egy fiatal nő. – Igaz, hogy a gyilkos megissza az áldozatok vérét, és felveszi a ruháikat? Tényleg a szesztilalom elleni tiltakozásiból követi el ezeket a rémségeket?

Will Evie-re pillantott, aki hirtelen azzal foglalta le magát, hogy eltüntessen egy képzeletbeli foltot a falról.

– Evie, az irodámba! Most, ha lennél szíves!

– Természetesen, bá...Dr. Fitzgerald. Egy perc és itt vagyok, hölgyeim és uraim! Kérem, legyenek óvatosak! Nem szeretném, ha megbolygatnák a szellemvilágot. Bárki, aki szívesen áldozna némi pénzt védőamulettekre, kérem, látogassa meg Mr. Sam Lloyd munkatársunkat az ajándékboltban!

– Evangeline! Most!

Evie becsukta maga mögött a kis iroda faajfajait, amiken áthallatszott az izgatott látogatók duruzsolása.

– Igen, bá?

– Mi a ménkűt művelsz? – förmedt rá Will. Meggyújtott egy cigarettát, miközben vett egy marék mogyorót, és úgy tűnt, nehezére esik eldönteni, melyiket tegye előbb a szájába.

– Idegenvezetést tartok.

—Azt látom. Miféle marhaságokat hordasz itt össze az embereknek?

– Csak megteremtem a szükséges légkört! Jaj, bá, végre vannak vendégeink! Fizető vendégeink. Hatalmasat kaszálhatunk rajta.

– Engem nem érdekel a „kaszálás”. Én tudós vagyok.

– Semmi gond, bá! Nem vetem a szemedre.

– És mióta van nekünk ajándékboltunk?

– Tegnap este óta. Ne kapd fel a vizet; egy értékes műtárgyat sem adunk el. Csak bevetettem a pecsétnyomódat és a viaszodat egy kis alufólián. Voilà! Instant amulettek.

– Ez szemfényvesztés.

– Nem, ez üzlet – felelte Evie. Will erre mondani akart valamit, de Evie védekezőn felemelte a kezét. – Bá, amikor a Lucky Strike eladja neked a cigarettát, azt mondják: „Van számodra egy dohányárunk dobozban”? Persze, hogy nem! Hanem úgy hirdetik magukat, hogy „A Lucky Strike a nekem való!”, és közben gyönyörű emberekről mutogatnak képeket gyönyörű helyeken, ahogy úgy dohányoznak, mintha... mintha szeretkeznének!

Will felköhögte a füstöt.

– Már megbocsáss!

– Elérik, hogy akard azt a terméket. Hogy meg kelljen venned. Mert mindenki, aki egy kicsit is számít, ilyet vesz, úgyhogy jobb, ha te is beszállsz, kölyök, különben kimaradsz. Én is ezt csinálom a múzeumunkkal.

– A mi múzeumunkkal? – Will visszaejtette a mogyorót a tálba, és ismét szívott a cigarettáján. Majd Evie-re mutatott. – Nem adsz el több „amulettet”! És maradj a tényéknél! Érthető voltam?

– Ahogy kívánod – felelte Evie. Kinyitotta a kétszárnyú ajtót, és kilépett a tömegbe. – Erre, kérem, mindenki! Átmegyünk az étkezőbe, ahol valószínű, hogy szeánszokat tartottak, és talán megidéztek pár szellemet – szólt Evie, visszapillantva Willre. – És bár nem tudjuk biztosan, azt beszélik, hogy maga Lincoln elnök is társaloghatott a másvilággal épp ennél az asztalnál.

Will elnyomta a cigarettáját, és azonnal meggyújtott egy másikat.

– Kérdezzétek meg, mennyi pénzt zsebeltünk ma be! – kérte Evie vidáman Samet és Jerichót. Öt óra ötven volt, és az utolsó látogató csupán tíz perccel ezelőtt távozott.

– Mennyit?

– Eleget, hogy kifizessük a villanyszámlát, és még így'is maradt elég egy csésze teára. Nos, forró vízre.

– Szép munkát végeztél – ismerte el Sam.

– Mindnyájan szép munkát végeztünk – javította ki Evie.

A bronzkopogtató hangja visszhangzott az üres múzeumban. Evie az órára nézett.

– Mindjárt zárunk. Menjen innen! – sóhajtotta kimerültén.

– Akarod, hogy megszabaduljak tőle? – ajánlkozott Sam.

– Nem, majd én. Jericho, tartsd szemmel Samet, nehogy a kassza közelébe menjen – csipkelődött Evie, kacsintva.

Odakint Memphis álldogált a múzeum bejárati lépcsőjén, és a masszív tölgyfa ajtókra meredt. Amióta Walker nővér megemlítette a Látók és Cornelius Rathbone húgának, Liberty Anne-nek a történetét, nem tudta kiverni ezt a helyet a fejéből. Azon töprengett, vajon ez a dr. Fitzgerald képes-e fényt deríteni Isaiah és az álmaiban látott különös szimbólum esetére. Most azonban mégsem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt ide jönni. Nem is ismerte ezeket az embereket. Mit mondhatna, amitől nem tűnik ostobának? És miből tudhatja, hogy megbízhat bennük? Amennyire tudta, feketék nem is látogathatták a múzeumot. Úgy viselkedsz, mintha egy cseppnyi eszed sem lenne, hordta le magát Memphis, mintha Octavia néni a közelben lenne. Már épp meg akart fordulni, hogy visszamenjen a metróhoz, amikor a nagy tölgyfa ajtók kitárultak, és egy alacsony, csinos, szőke fehér lány dőlt az ajtófélfának, nagy, kék szemeivel kérdőn bámult rá.

– Attól tartok, a múzeum tíz perc múlva bezár – mondta bocsánatkérő en.

– Ó, értem. Akkor majd máskor visszajövök. Elnézést, hogy megzavartam. – Memphis átkozódott a metróra kidobott pénz miatt.

– A, üsse kő! Jöjjön be! De figyelmeztetem, hosszú napunk volt, és talán le kell vennem a cipőmet.

Memphis követte a lányt az előkelő, sötét faborítású, festett üvegű ablakokkal díszített kúriába. Inkább hasonlított katedrálisra, mint egy régi házra.

– Evie O’Neill, szolgálatára.

– Memphis Campbell.

– Nos, Mr. Campbell, mivel csak tíz percünk van, gyorsan körbevezethetem a gyűjtemények termében, de talán jobb, ha egy konkrét dologra koncentrálunk. Mi érdekelné: boszorkányok, szellemek vagy vudu papok?

Memphis kinyitotta a hátizsákját, és elővette a jegyzetfüzetét.

– Az igazat megvallva, kisasszony, olvastam magukról az újságokban, és arra gondoltam, esetleg meg tudnák mondani, mit jelent ez a szimbólum. – Memphis megmutatta neki a rajzolt szemet a villámjellel.

Evie szemügyre vette, majd megrázta a fejét.

– Halványlila gőzöm sincs. Szörnyen sajnálom, de ha vissza tudna jönni egy másik nap, megnézhetné a könyvtárban, hátha talál valamit.

– Köszönöm. Ezt fogom tenni – felelte Memphis. Bosszantotta, hogy még mindig nem kapta meg a választ. Már majdnem az ajtónál járt, amikor visszafordult.

– Van még valami, Mr. Campbell? – kérdezte tőle Evie.

– Igen. Ööö, nem. Vagyis, kicsit furcsa kérdés. Tudja, van ez az öreg ház északon, ahol lakom. Csak egy romhalmaz, de úgy hallom, régen nagyon elegáns hely volt.

A lány olyan türelmesen mosolygott rá, mint ahogy már nem épp tiszta elméjű nagymamákra szokás, és Memphis hirtelen megint azt érezte, milyen nevetséges vállalkozás volt ez. Mégis, el kellett mondania valakinek, még ha csak a képzelete játszott is vele, és ostobának tűnik, amiért ez aggasztja. Hátizsákjának csatjával kezdett babrálni.

– Tudja, néha arrafelé járok, és nos...mostanában van valami különös abban a házban. Mintha laknának benne, és nos... – Őrültségeket beszélsz, Memphis. – Csak azon gondolkodtam, vajon van-e könyvük Knowles’ Endről, vagy tudnak-e róla– valamit. Csak egy lepusztult ház, úgyhogy...

– Mit mondott? – A lány szeme kikerekedett.

– Hogy egy lepusztult ház...

– Előtte. Azt mondta, Knowles’ End?

– így hívják a házat. Vagyis hívták valamikor régen. Most már csak pókok és rothadó fa tanyája.

A lány úgy nézett Memphisre, amitől a fiú nagyon kényelmetlenül érezte magát. Látta, hogy Evie keze megremeg.

– Várna itt egy kicsit, Mr. Campbell? Csak egy pillanatra.

Evie O’Neill végigsietett az előtéren, sarkai kopogtak a kopott márványpadlón. Miközben Memphis az üres előcsarnokban álldogált, a kalapjába kapaszkodva, hirtelen ráébredt: mi van, ha a lány azt hiszi, ő a Pentagram Gyilkos?

Memphis nem várta meg, amíg Evie visszajön. Kisurrant a bejárati ajtón, futva megtett pár háztömbnyi távolságot, és csak akkor lassított, amikor észrevette, a fehérek furcsa pillantásokat vetnek rá az utcán. Sétálva ment tovább, és bevetette elbűvölő mosolyát, mintha a világon semmi gondja sem lenne, még ha közben hevesen vert is a szíve. Továbbra is szélesen mosolyogva Memphis befordult egy sarkon, és egyenesen nekiment egy lánynak. Elkapta, amikor a lány elveszítette az egyensúlyát.

– Elnézést kérek, kisasszony!

– Rajta csak, kérje – felelte a lány egy ismerős, füstös hangon.

Memphis elvigyorodott. Szíve megint kalapált, de ezúttal az örömtől.

– Csak nem a Kreol Hercegnő?

– Nem kéne egyfolytában így egymásba botlanunk, Költő – felelte Theta.

A múzeumban Evie Will-lel, Sammel és Jerichóval a nyomában tért vissza az üres előtérbe, és Memphis Campbellnek még az utcán sem látta nyomát.

– Épp itt állt! – sóhajtott nagyot Evie. – És, bá, Knowles’ Endről beszélt! Nem gondolod, hogy ez különös?

– Biztos vagy benne, hogy nem egy riporter volt? – kérdezte Wiil.

– Gondolom; az is lehet – értett vele egyet Evie. – De olyan őszintének tűnt!

Egy szimbólumról kérdezett, egy szemről... ó, tessék! Lerajzolom.

Evie felvázolta a szemet és a villámjelet, és Will felé tartotta. Sam közelebb lépett Evie-hez, és így szólt:

– Erről a szimbólumról kérdezett?

– Mit is mondtál, hogy hívták? – kérdezte Will.

– Memphis. Memphis Campbell – válaszolta Evie.

– Tudja, mit jelent ez a jel, professzor? – érdeklődött Sam. Nagy érdeklődéssel pillantott a rajzra.

Will alig nézett a papírra.

– Még sosem láttam. Most, kérlek, ne zavarjatok! Dolgoznom kell.

– Sarkon fordult, és otthagyta őket a hallban.

Memphis és Theta Mr. Reggie étkezdéjében ült Harlemben két egg creammel, és csak beszéltek és beszéltek. Theta úgy érezte, azóta nem beszélt ennyit, hogy először találkozott Henryvel. Megnevettette Memphist az apró, idétlen történeteivel a show-bizniszről, afiú pedig a lottóról és a tippek begyűjtéséről mesélt, és arról, milyen idegesítő tudott lenni Isaiah, de Theta számára nyilvánvaló volt, mennyire szereti az öccsét. Olyan sokáig beszélgettek, hogy mindketten elvesztették az időérzéküket. Thétának már a színházban kellett volna lennie, de csak legyintett.

– Majd azt mondom nekik, hogy kigyulladt a metró – mondta.

– Biztos, hogy nem kérsz még valamit? Egy szendvicset, egy levest?

– kérdezte Memphis.

– Utoljára mondom, hogy jó így – felelte Theta. Tudatában volt, hogy mindenki őket bámulta odabent. Amint felnézett, és elkapta a pillantásukat, gyorsan leszegték a fejüket, és az evőeszközzel matattak, vagy úgy tettek, mintha újságot olvasnának.

Olyan sok minden volt, amit a fiú még meg akart kérdezni a lánytól. Hol született? Még mindig szokott álmodni a szemről? Gondolt egyáltalán rá a razzia estéje óta? O is ébren feküdt a plafont bámulva, maga elé képzelve az arcát, ahogy Memphis tette?

– Egy Ziegfeld-lány, mi? – mondta végül.

– 'Hallottam, hogy a költői állás már foglalt – viccelődött Theta. – Ha már a költészetnél tartunk, olvastad Langston Hughestól Az elgyötört bluest?

– „S messze az éjszakába szólt e dallam” – idézte Memphis őrülten vigyorogva.

– „Kihúnyt a hold, s vele minden csillag” – fejezte be Theta. – Még sosem olvastam ilyen csodálatosat.

– Én sem.

A helyiség többi része – az edények csörömpölése a háttérben, a kassza vidám berregése, a duruzsoló emberek beszélgetése – mintha megszűnt volna létezni, és csupán ők ketten léteztek abban a pillanatban. Theta épp csak egy kicsit Memphis felé csúsztatta a kezét. A fiú is közelebb araszolt az övével, csak súrolva a lány ujjainak végét az övével.

– Lesz egy házibuli most szombaton este az egyik barátomnál, Almánál, ha szeretnél eljönni – szólt Memphis.

– Az jó lenne – felelte Theta.

Az étkezdében mintha ismét felcsapott volna az élet zajainak örvénye. Egy idős férfi a homlokát ráncolva sétált el mellettük, és Theta és Memphis visszahúzták a kezüket, és egy ideig hallgattak.