ELVONULÓ IDEGEN

– New York híres Hotsy Totsy klubja bemutatja a Gróf Carruthers zenekart és a gyönyörű Hotsy Totsy lányokat!

Memphis Campbell a színfalak mögül figyelte, ahogy az alig takart táncoslányok belekezdenek egy pörgős számba. A hely csak úgy dübörgött ezen az éjszakán. Gabe fújta a trombitáját, a Gróf ujjai pedig a zongora mind a nyolcvannyolc billentyűjén végigszántottak. Gabe egy kissé gyászos részletet játszott az America the Beautifulból, és hangszere a bánat hangjait szólaltatta meg, mielőtt ismét felvette az ütemet. A közönségben ülő fehérek nem értették, de a feketék arcán egy mosoly jelent meg.

Gabe elfújta utolsó, metsző hangját. A közönség tapsolt, miköz-ben a kóristalányok meghajoltak, és nevetgélve és fecsegve lesasszéztak a színpadról. Egy gömbölyded lány, Jo megsimogatta Memphis arcát, ahogy elment mellette.

– Helló, Memphis!

– Helló neked!

Memphis barátja, Alma a szemét forgatta, miközben megigazította jelmeze elejét.

– Ma este pénzre vagy barátokra utazol, Memphis?

– Remélhetőleg mindkettőre.

Jo kuncogott, és megcsiklandozta a fiú karját. Memphis a lányra villantotta híres mosolyát.

– „ELVONULÓ idegen – szavalta, szívéhez kapva a kezét. – Nem tudod te, milyen vágyódva nézlek, / Te lehetsz az, akit kerestem (téged álmodtalak) / Talán együtt örültünk valahol...”

– Ezt te írtad, édes? – dorombolta Jo.

Memphis a fejét rázta.

– Ez Walt Whitman. Egy ismeretlenhez. Olvastál már tőle?

– Ö nem olvas mást, csak a pletykalapot – jegyezte meg Alma. Jo gyilkos pillantást vetett felé.

– Kimaradsz valami jóból – mondta Memphis, mosolyának min-den varázsát Jóra sugározva.

– Ez a fiú a könyvtárban él, odaát a Százharmincötödik utcában. Ő akar lenni a következő Langston Hughes – tájékoztatta a többi-eket Alma.

– Igazán? – kérdezte Jo.

– Valamikor felolvashatnék neked pár verset.

– Mit szólsz a vasárnaphoz? – felelte Jo, és megnyalta az ajkait.

– Mindig is a vasárnap volt a szerencsenapom.

Alma megint a szemét forgatta, és visszahúzta Jót a sorba.

– Gyerünk, lányok! Nincs időnk az ostobaságokra. Át kell öltöz-nünk a holdas számhoz.

– Pá, édes! – dobott egy csókot Jo Memphis felé, aki úgy tett, mintha elkapná.

– Memphis! – ordította az ügyelő, szivarjával a szájában. – Nem azért fizetlek, hogy a lányokkal játszadozz. Charles Papa téged hívat. Szedd a lábad!

A szűk folyosón Memphis elment Gabe és a Gróf mellett, akik kifelé igyekeztek.

– Hé, főnök! – szólt Gabe, megragadva Memphis kezét. – Szombaton elmegyünk arra a bérházas partira. Rengeteg cicababa és whisky.

– Kinek a whiskyje? Ne vegyél koporsólakkot olyantól, akit nem ismersz, hogy aztán mindnyájan a hullaházban kössünk ki! – Köztudott volt, hogy néha a rossz hírű csempészek az italt kerozinnal vagy benzinnel keverték.

Gabe széttárta a kezét, és elvigyorodott.

– Bízd csak Gabe-re, tesó!

Memphis felnevetett. Isaiah-n kívül Gabe volt az egyetlen állandó pont az életében. Negyedikes korukban találkoztak, amikor Gabe bajba került az igazgatónál, amiért az iskola mögött cigarettát árult, és Memphist jelölték ki, hogy legyen a haverja és szedje ráncba. Ez meghatározta későbbi barátságukat: Memphis mindig ott volt, hogy kihúzza Gabe-et a pácból, Gabe pedig segített Memphisnek a kellős közepébe kerülni. Az egyetlen dolog, amivel Gabe nem viccelt, az a zene volt. Az egyik legnagyobb trombitás volt a városban. A hír egyre terjedt a sovány fiúról és nagy hangjáról. Még Duke Ellington is eljött, hogy hallja Gabe-et játszani. Ez volt az egyik ok, amiért Charles Papa még alkalmazta. Gabe nagy kópé és bajkeverő volt, de amint a kezébe vette azt a hangszert, az minden pénzt megért.

– Kimegyünk rágyújtani. Kérsz egy kis mariskát? – kérdezte Gabe. Szeme máris kissé piros volt.

Memphis megrázta a fejét.

– Jobb, ha tiszta marad a fejem, Gabe.

– Csinálj, amit akarsz, nagyi!

– Általában azt teszem – felelte Memphis. Kezével a feje fölötti lámpa felé kapott, érezve az égő melegét, majd végigment egy alagúton a szomszédos épületbe, ahol az irodák álltak. A hosszú aszta-loknál titkárok ültek és a pénzt számolták, a reggeli tippek bevételét. Memphis megemelte feléjük kalapját, majd besurrant Charles Papa irodájába. A mahagóniasztal túloldalán lévő székről Charles Papa egy üres székre mutatott, míg befejezte a telefonbeszélgetést.

Charles Papa minden kétséget kizáróan Harlem királya volt. O fel-ügyelte a lottót, a lóversenyeket és a bokszmérkőzéseket. Irányította a csempészetet, és elrendezte a dolgokat a zsarukkal. Ha valakinek hitelre volt szüksége, Charles Papához fordult. Ha egy templomnak új épület kellett, Charles Papa pénzelte az építkezést. Iskolákat, testvéri szervezeteket és még Harlem profi kosárlabdacsapatát is, a New York Renaissance-t, más néven Renst, részben Charles Papa, a Kifinomult Úriember finanszírozta. Ráadásul számtalan klubban és italmérésben, mint amilyen például a Hotsy Totsy is volt, a legjobb zenészeket és táncosokat léptette fel a városban. – Nos, addig, amíg Harlemben az én kezemben van a lottó, addig fekete maradok – dörmögte Charles Papa határozottan a telefonba —, és mondja meg Dutch Schultznak, hogy ezt én üzenem! – Nagy erővel lecsapta a készüléket, kinyitott egy ezüstdobozt, és elővett belőle egy szivart. Leharapta a végét, és a szemetesbe köpte. Mem-phis meggyújtotta a szivart, és igyekezett nem köhögni, amikor a férfi a levegőbe eregette az első füstfelhőket.

– Baj van?

Charles Papa elhessegette ezt a gondolatot és a füstöt.

– Most már a fehér csempészek akarják irányítani a harlemi lot-tót. Nekem nem áll szándékomban átengedni nekik, de nagyon erő-szakosak. Múlt éjjel a rendőrség rajtaütött Queenie egyik éttermén.

– Azt hittem, lefizette a rendőröket.

– így volt. – Hagyta, hogy Memphis felfogja szavainak értelmét, miközben tovább pöfékelt a szivaron, amitől a levegő sűrű és fojto-gató lett. – A fehér népeket már nem érdeklik a mi játékaink. El van-nak foglalva az alkoholcsempészettel. Mégis, jobb, ha vigyáztok oda-kint. Ezt minden fiúnak elmondom. Hogy van Octavia nagynénéd?

– Jól, uram.

– És Isaiah? Jól boldogul?

– Igen, uram.

– Remek, remek. És az utcán?

– Minden fényes, mint Gabe trombitája.

Charles Papa elmosolyodott.

– A legjobb módja az üzlet betanulásának, ha az utcán kezded. Egy nap majd akár itt is dolgozhatsz, mellettem.

Memphis nem akart Charles Papának dolgozni. Miss A’Lelia Walker egyik szalonjában akarta felolvasni a verseit olyan nevek mellett, mint Countee Cullen, Zora Neale Hurston és Jean Toomer – talán még maga Mr. Hughes mellett is.

– Jól vagy, fiam? Gond van?

Memphisnek sikerült megint az arcára csalnia a mosolyát.

– Ismer engem, uram. Nem ismerem a „gond” szót.

Charles Papa mosolygott szivarja mögött.

– Ez az én Memphisem.

A jó öreg Memphis. A megbízható Memphis. Az elbűvölő, nyu-godt Memphis. Az öccsére vigyázó Memphis. Memphis, aki valaha sztár volt. A csodagyerek. De az szomorúan végződött. Soha többet nem kockáztatja meg. Mostanában érzéseit jegyzetfüzetének lapjaira öntötte ki.

– Ideje begyűjteni hálás barátaink nagyrabecsülését – mondta Charles Papa. Ez azt a pénzt jelentette, amit a Kifinomult Úriember-nek fizettek az emberek, ha még az üzletükben és a király védelme alatt akartak maradni. A várost legalább annyira működtette a korrupció, mint az áram.

– Igen, uram.

– Memphis, biztos vagy benne, hogy jól vagy?

Memphis arcán megint megjelent a mosoly.

– Soha jobban, uram.

A klubból kifelé menet Memphis biccentett Charles Papa sofőr-jének, aki egy vadonatúj Chrysler Imperial mellett állt őrt, mielőtt beleolvadt volna a Lenox Avenue-n mulatozni indulók tömegébe. Célba vette a különböző éjszakai klubokat, amiket Charles Papa vezetett – a Yeah Mant, a Bukott angyalok sírját és a Whoopeet –, valamint a kisebb, homokköves alagsorokban elrejtett italméréseket a fákkal övezett mellékutcákban. Memphis követte a nagyra nőtt embereket végig a hátsó helyiségekben, amelyek falai cigarettafüst-től voltak szürkék, és amelyeknek zöld filces asztalainál kártyáztak, biliárdoztak vagy kockáztak. A nők kezükbe vették az arcát, jóképű-nek nevezték, és felkérték táncolni. Visszautasította őket, felvillantva mosolyát, hogy ne tűnjön udvariatlannak. Olykor a klubtulajdono-sok itallal kínálták, vagy megengedték, hogy belehallgasson a dzsessz– számokba, vagy hogy megnézze a revülányok műsorát. Máskor egy emeleti, homályosan megvilágított irodába kísérték, ahol Memphissosem lehetett benne biztos, hogy a pénzzel vagy egy Tommy fegy-verrel térnek vissza. A kifizetett összeget felírta a főkönyv rendezett oszlopaiba, miközben kitérően válaszolt az olyan kérdésekre, hogy Charles Papa tudta-e, hogy ez a meccs vagy az a játék meg volt-e bundázva.

– Én csak egy lóti-futi vagyok – mondta ilyenkor fényes mosolya kíséretében.

Az utcákon fél szemmel a titkosrendőröket figyelte. Ha elkapnák, Charles Papa pár órán belül kihozná, mégsem akart kockáztatni.

Jócskán elmúlt tizenegy, amikor Memphis visszaért a Hotsy Totsyba. Gabe futva sietett hozzá.

– Merre jártál, nagy ember?

– Üzleti úton. Miért?

– Gyere gyorsan! Jóról van szó. Elesett és megsérült.

– Akkor hívd az orvost!

– Téged akar, Memphis.

Jo a színpadra vezető lépcső alsó fokán ült és sírt, a táncoslányok aggódó tekintettel vették körbe. A függöny résén keresztül Memphis látta, hogy a közönség kezd nyugtalankodni. Ideje volt belekezdeni a következő számba, de Jo bokája máris feldagadt.

– Megbotlottam a második lépcsőben, és kifordult – motyogta a lány könnyek között. – O, kérlek, uram, csak ne törés legyen!

– Jobb lesz, ha szólsz Francine-nek, hogy álljon be helyetted – javasolta az egyik lány.

Jo a fejét rázta.

– Folytatnom kell. Szükségem van a pénzre! – Reménykedve nézett fel Memphisre. – Eszembe jutottál. Hogy mire vagy képes. Kérlek, tudsz segíteni, Memphis?

Memphis állkapcsa megfeszült.

– Az már nem megy.

Jo zokogott, Gabe pedig Memphis karjára tette a kezét.

– Gyerünk, testvér! Csak próbáld meg!

– Megmondtam, hogy nem megy! – rázta le magáról Gabe kezét, majd leviharzott a lépcsőn, miközben az ügyelő a karjába kapta Jót, és magával vitte a szerencsétlen lányt. A színpadon a műsorvezető fel konferálta a következő számot, a Black Bottomöt, és a többi lány, Francine-nel kiegészülve kilibbent, szinte csak a mosolyukat viselve. Memphis leadta a pénzt, amit az útja során gyűjtött be a titkárok-tól. Ezután ismét kiment az éjszakába, fejében annak az időnek az emlékei kavarogtak, amikor valaki más volt, egy aranyfiú gyógyító kezekkel: Mágikus Memphis, a harlemi gyógyító.

A gyógyító erő hirtelen, tizennégy éves korában érte, egy beteg-ség után. Napokig félig öntudatlanul feküdt, különös víziókat látva, miközben teste lángolt a láztól. Az édesanyja egy pillanatra sem mozdult mellőle. Amikor felgyógyult, egyenesen a templomba men-tek, hogy köszönetét mondjanak. Azon a vasárnap reggelen a régi Mother AME Zion templomban gyógyított Memphis első alka-lommal. Hétéves öccse, Isaiah leesett egy fáról, és eltörte a karját. A csont szörnyű szögben állt ki a bőre alatt. Memphis csak megpró-bálta lenyugtatni kiabáló öccsét, amikor rátette a kezét. Nem szá-mított arra az intenzív melegségre, ami egyszer csak Isaiah bőre és az ő keze között keletkezett.

Gyors és mély transzba esett. Szeme hátrafordult, és olyan érzése volt, mintha elhagyta volna a testét, és egy furcsa álomban ragadt volna. Különböző dolgokat látott ebben a különös, üres térben, ahol azokban a hosszú másodpercekben tartózkodott. Dolgokat, ami-ket nem értett: elmosódó arcokat, kísérteties árnyakat és egy furcsa férfit cilinderben, akinek kabátja mintha magából a földből készültvolna. Vakító fény és verdeső szárnyak hangja következett, és amikor Memphis remegve magához tért, egész tömeg gyűlt köré a templom udvarán. Isaiah elhúzódott bátyja érintése alól, és karját tökéletes körökben meglengette.

– Meggyógyítottad, Memphis. Hogy csináltad?

– N-nem tudom. – A New York-i, nyári hőség ellenére, ami átned-vesítette ünneplője gallérját, Memphis reszketett.

– Ez egy csoda – szólt valaki. – Dicsértessék az Úrjézus!

Memphis látta, hogy az anyja a döbbent gyülekezet szélén áll, és egyik kezét a szájához szorítja, és attól félt, hogy megüti azért, amit csinált. Ehelyett szorosan a karjába zárta a fiút. Amikor a nő hátralépett, szemében könny csillogott.

– A fiam gyógyító – suttogta, két keze közé véve fia arcát.

– Halljátok? A fiú gyógyító – kiáltotta valaki. – Imádkozzunk!

Lehajtották fejüket, és felé nyúltak, és Memphis érezte, ahogy kezükkel megáldják a fejét és a vállát. Édesanyja megfogta a kezét, és a fiú félelme diadal ittas érzéssé változott. En csináltam, gondolta csodálkozva. Hogy csináltam?

Octavia néni szkeptikusan fogadta.

– A jóisten miért egy fiúra bízna ekkora képességet? – kérdezte később az anyjától a házukban, a Száznegyvenötödik utcában. Az elülső szalonban ültek a rádió mellett, és babot pucoltak a más-napi vacsorához. Túl meleg volt ahhoz, hogy jól lehessen aludni, és Memphis felkelt egy pohár vízért. Amikor meghallotta őket, elbújt a sötét folyosón, és hallgatózott. – Néha egy adomány igazából egy álcázott átok, Viola. A jóisten próbatétele. Lehet, hogy az ördög bújt abba a fiúba.

– Elhallgass, Octavia! – felelte az anyja. Ritkán mondott ellent a nővérének, és Memphis büszke volt rá, még ha Octavia szavainyugtalansággal is töltötték el. – Az én fiam igenis különleges. Majd meglátod.

– Nos, remélem, igazad van, Vi – mondta Octavia némi szünet után, és aztán már semmi más nem hallatszott, csak a babszemek kopogása, ahogy a héjból egy tálba pottyantak.

Memphis képességének gyorsan híre ment a harlemi templomok-ban. Amikor Brown tiszteletes nem volt hajlandó Memphis erejét az istentisztelet alatt igénybe venni a Mother AME Zionban – „Mi nem olyan vallás vagyunk, Viola” –, Memphis édesanyja elvitte őt a különböző pünkösdi és spirituális templomokba. Octavia ezt is kifogásolta:

– Humbug földön fetrengők társasága; és néhányan a holtakkal társalognak, Vi. Higgy nekem, ebből semmi jó nem fog kisülni. így hát minden negyedik vasárnapon, nyolc hónapon keresztül, Memphis ott állt a szószék mellett, és a hol reményteljes, hol szkep-tikus arcokat figyelte. Amíg a kórus a Wade in the Watert énekelte, és az emberek imádkoztak és néha istenhez kiáltoztak, a hívek előre mehettek a betegségükkel. Memphis rájuk tette a kezét, tenyere alatt érezve a meleget, elméjében rálátva arra a másik helyre, a halovány, elmosódó arcok világára. Mágikus Memphis. De akkor, amikor a leginkább szükség lett volna rá, a csoda cserbenhagyta. Nem, nem csak cserbenhagyta – ellene fordult.

Időről időre rajtakapta Oliviát, ahogy megvetéssel és félelemmel teli tekintettel őt vizslatja az ajtóból.

– A z ördögnek nem kell sok, hogy beléd férkőzzön, Memphis John. Ezt ne feledd!

Memphis általában őrült badarságokként elhessegette magától nagynénje megszállott gondolatait az ördögről. De mi van, ha igaza van? Mi van, ha van benne valami szörnyű, egy árnyoldala, ami csak a megfelelő alkalomra vár? Ez a gondolat éppolyan volt, mint az álma: nyugtalanító és megfejthetetlen.

A Jóval történtek a klubban nem hagyták nyugodni Memphist, ezért, mivel aznapi dolgaival végzett, felszállt a Fifth Avenue Coach Company kétemeletes, külváros felé tartó buszára, és a Százötven-ötödik utca közelében leszállt. Több háztömbnyit ment északnak, majd nyugatnak a folyó felé, ahol egyre ritkábban álltak a házak, amíg el nem ért egy kis temetőhöz egy lejtőn, a felszabadított afrikai rabszolgák és a fekete katonák végső nyughelyére. Memphis szívesen üldögélt és írogatott itt, a lehetséges, békés ősök között. Megkereste a lámpást, amit egy védelmező tölgyfa üreges törzsébe rejtett. Egy könyv segítségével meggyújtott egy gyufát, amit a Yeah Mán klub-ban tett zsebre. A lámpás belsejében fellobbanó láng kellemes ragyo-gást árasztott. Memphis elhelyezkedett a hűvös földön, és kinyitotta a jegyzetfüzetét. Az írás egy dologban hasonlított a gyógyításra: csil-lapította a magányát. Néha ez a gyógymód bevált; máskor nem. De azért tovább próbálkozott. A füzet fölé hajolt, és a lámpás fényénél írt, szavakat kergetve, mintha üstökösök csóváját próbálná elkapni. Körülötte Harlem nyüzsgött az íróktól, zenészektől és gondolko-dóktól, akik a világ jobbá tételén dolgoztak. Memphis részese akart lenni ennek a változásnak.

Koncentrálását egy közeli fejfán ülő varjú károgása zavarta meg. Az édesanyja szerint a madarak hírnökök voltak. Figyelmeztetések. Ez persze ostobaság – semmi más, mint valami átvett afrikai babona. A madarak csak madarak.

Csak egy pillanatra jutottak eszébe az álmában szereplő varjak, de ez a gondolat tovaszállt. Késő volt, ésMemphis szeme égett a fáradtságtól. Ma éjjel már nem lesz több szó. Elfújta a lámpást, mindent begyűrt a hátizsákjába, és elindult az üres utcán, amiben egyetlen gázlámpa égett. Az aranyszínű hold kereken ült a dombon álló öreg ház, a korábbi Knowles-kúria romjai fölött, ami most eltörpült a távoli bérházak sora mellett. Senki sem lakott benne, mióta Memphis a temetőbe járt. Memphist a hideg rázta ki ettől a helytől, és általában az út közepén ment, hogy messzire elkerülje.

Hűvös fény szűrődött ki a bedeszkázott ablakok mögül a gazos kertre. Megvilágította egy törött angyalszobor márvány végtagjait, és életre keltette az elsorvadt fákat. Memphis gyorsan a házra pil-lantott, és megállt. Mintha szeme sarkából mozgást észlelt volna. Valami megváltozott a házban, bár azt nem tudta volna megmon-dani, hogy mi.

Az az idegesítő varjú elrepült mellette, megrémítette, de sietve folytatta útját. Amint kiért Harlem nyüzsgő utcáira, megrázta a fejét, és halkan nevetett nagy ijedtségén. Megnyugtatták a neonfeliratok és a dzsessz vad hullámzása, ami kihallatszott a klubokból, amikor vidám, felcicomázott emberek újabb csoportja ment be az ajtón. Vak Bili Johnson csoszogott végig az utcán, botjával tapogatózva maga előtt. Memphisnek most nem volt kedve az öreggel beszélni, így befordult az egyik mellékutcába, és elsietett. Jó érzés volt a meleg, szeptemberi éjszakában futni. Nála volt a jegyzetfüzete a verseivel, ott voltak a könyvei, és a zsebe tele volt pénzzel. Miért kellett volna aggódnia? Ideje volt abbahagyni az idegeskedést, és élvezni az életet. Értékeivel a hátán, Memphis sétálva tette meg a maradék utat vissza Harlembe. Elhaladt a Sugár Hill homokköves házai mellett, messziről bekukucskálva az ablakok meleg borostyánfényén az életekbe, ami, reményei szerint, egyszer majd az övé is lesz, majd hazaindult.

Az öccse, Isaiah a szűk ágyon aludt az ablaknál, a hátsó szobában. Memphis levette a cipőjét, levetkőzött, és olyan halkan mászott be a saját ágyába, amennyire csak tudott. Isaiah felült, és Memphis vissza-tartotta a lélegzetét, remélve, hogy az öccse megfordul és visszaalszik. Remélte, hogy nem ébresztette fel.

Isaiah mozdulatlanul ült, és a sötétbe bámult.

– Én vagyok a sárkány. Régi korok fenevadja – szólalt meg.

Memphis fel könyökölt.

– Jégember? Jól vagy?

Isaiah nem mozdult.

– Az ajtó előtt állok és zörgetek.

Néhány pillanattal később mély álomban hanyatlott vissza a párnára. Memphis megfogta az öccse homlokát, de az hűvös volt. Rémálom, gondolta. Memphis aztán ismerte a rémálmokat. Az oldalára fordult és ellazult. Szemhéjai elnehezültek, és beszippantotta a sötétség.

Almában Memphis egy poros úton állt, amit gabonatáblák fogtak közre. Feje fölött a felhők sötét, fenyegető gomolyagokká tömö-rültek. A távolban egy farmház volt látható, egy piros csűr és egy bütykös, csupasz fa.

Egy fapózna tetején lévő postaládán egy varjú károgott, majd a mezők felé repült, és letelepedett egy furcsa kalapú, magas ember vállán. A férfi bőre szürke, mint az ég, szeme fényes fekete. Körmei alatt kosz és minden ujján gyűrű.

– Eljött az idő – mondta a férfi, bár Memphis nem látta, hogy mozgott volna a szája.

A helyszín megváltozott. Memphis most egy hosszú folyosón állt, aminek végében egy fémajtó volt, az ajtón a szimbólum: a szem, körü-lötte a nap sugarai, közvetlenül alatta egy villámjel, mint egy repedéshosszú cikcakkja. Szárnyak halk verdesését hallotta, majd beleveszett a sűrű ködbe, miközben édesanyja hangját hallotta: „O, fiam, fiam... ” Memphis nem érezte, hogy arcát könnycseppek nedvesítik meg. Halkan felnyögött álmában, megfordult, és egy teljesen más álomba merült csinos kóristalányokról, akik toll-legyezőt lengettek, édes csó-kokat dobáltak, és a világot ígérték neki.