AKASSZANAK FEL, HA NEM ÍGY LESZ

Memphis késett. Azt ígérte Isaiah-nak, hogy ötre érte jön Walker nővérhez, de nemsokára hat, és Isaiah már éhes volt. Octavia néni pontban hat tizenötkor szolgálta fel a vacsorát. Ha addigra nem mosakodnak meg és ülnek asztalhoz, éhesen kerülnek ágyba. Isaiah már így is bosszús volt, amiért Walker nővér nem engedte a kártyákkal gyakorolni. Egész délután csak számításokat végeztek, és ezt igazsagtalannak érezte. Nem akart egész éjszaka üres hassal forgolódni Memphis miatt. Isaiah tudta, hogy a nővér nem engedné el egyedül, így megvárta, amíg kimegy a konyhába teáért, majd hangosan felkiáltott:

– Azt hiszem, most már látom őt. nővér! – és az ajtóhoz szaladt, mielőtt még a nő ellenőrizhette volna áNítását. Még sosem sétált haza egyedül a nővér házától. Izgalmas volt, mintha lett volna egy titkos világa, ami csak arra várt, hogy felfedezze. Bár jobb lett volna, ha nem sötétedik be. Nem szerette a sötétet. Az útja a halottasház előtt vezetett el, és ekkor az édesanyjára gondolt a koporsóban, szép ruhájában, majd Gabe-re, és ettől egyszerre lett szomorú és rémült. Most el kellett mennie a Szentháromság temető előtt este. Mindenki tudta, hogy a holtak ilyenkor indulnak sétálni. Gyomra megkordult, és arra gondolt, mi van, ha Octavia nem ad neki enni.

Isaiah visszatartotta a lélegzetét – mindig ezt kell tenni, ha az ember egy temető előtt halad el; ezt mindenki tudta –, miközben futva tette meg az utat az ősz hullajtottá első leveleken, a magas ko– és vasfalak előtt. Remélte, hogy tüdeje bírni fogja a távot. Nem volt egyszerű egyszerre futni és visszatartani a Idegzetet. Mire elerte a temető végét, szédült. Egyenesen nekiütközött Vak Bili Johnsonnak, és felkiáltott.

– Megijesztett!

Bili elmosolyodott.

– Isaiah Campbell! Azt hitted, szellem vagyok?

– Aha. Nem szeretek a temető előtt elmenni, de ha nem érek haza időben, Octavia néni nem ad vacsorát.

– Akkor gondolom, jobb, ha sietünk. Gyere, tudok egy rövidebb utat. – Bili botja végigkopogott a járdán. A sarkon megálltak. – Mondd csak, szereted a varázstrükkoket?

– Gondolom.

– Gondolod? Ez meg miféle válasz? – szólt Bili tettetett sértődöttséggel. – Akarsz látni valami érdekeset? Egész eddig ezt a trükköt gyakoroltam. Kíváncsi vagy ra?

– Persze – felelte Isaiah. Kezében egy labdát pattogtatott, amit minden egyes alkalommal elkapott.

– Ide nézz! Ebben a kezemben egy rózsa van. – Bili szétnyitotta jobb kezének ujjait, hogy megmutassa a fiúnak, majd ismét összezárta. – Alakazam! – Szétnyitotta ujjait. – Mit látsz?

Isaiah rásandított a kissé összenyomott rózsára.

– Semmi sem történt.

– Semmi?

– Nem.

– Hadd próbáljam meg újra! Ó, föld hatalmas szelleme, jobb ke– zemben egy béka legyen! – Vak Bili megint Isaiah elé tartotta kezét. A rózsa még mindig rózsa volt.

Isaiah felnevetett.

– Még mindig nem béka – szólt.

– Ó, az ördög vigye el! – morgolódott Vak Bili. – Még könyvet is olvastam róla meg minden. Gondolom, nincs hozzá érzékem.

Isaiah el akarta mondani az öregnek, mire képes. Memphis mindig arra intette, hogy ne beszéljen róla, de ő most nem volt itt. Elment valahova, és teljesen megfeledkezett az öccséről. Ettől sírhatnékja támadt, de a fiúk nem sírnak. Úgy tűnt, egész lista van arról, mit nem tehet Isaiah, es ezt már nagyon unta.

– Én tudok varázsolni – bökte ki Isaiah.

– Igazán?

– Mm-hmrn. A nővér szerint különleges vagyok. – Ha Memphis titkolózik Isaiah előtt, akkor ő is titkolózhat Memphis előtt. Vagy akár fel is fedheti titkait.

– Igazán? Mi tesz téged olyan különlegessé?

– A nővér szerint nem szabadna elmondanom.

– Nos, az öreg Vak Bilinek elmondhatod, nem igaz? Kinek adnám tovább?

– A nővér szerint akkor sem kéne.

– Mm-hmm. Értem. Hagyod, hogy egy nő parancsolgasson neked, kisember? – Egy kígyó fürgeségével, bal kezével a labda után kapott és magasra tartotta.

– Hé!

– Ha olyan különleges vagy, miért nem veszed el tőlem? Vagy talán mégsem vagy olyan különleges?

– De igen!

– Semmi gond, fiam. Nem lehetünk mindnyájan különlegesek.

– De én az vagyok! – kiáltotta Isaiah, és a düh könnyeket csalt a szemébe.

Vak Bili visszaadta neki a labdát, és megpaskolta a fejét.

– Na, na, nem akartalak én megbántani, kisember. Persze, hogy különleges vagy. Én már csak tudom. Vak Bili tudja.

– Tényleg?

– Igen, persze.

Az öregember szavai vigaszt nyújtottak Isaiah-nak. Legalább valaki törődött az érzéseivel. Már elege volt abból, hogy gyerekként bánnak vele, és csak úgy leintik. Elege volt mindenkiből – a nővérből, Memphisből, Octaviából, a tanáraiból, a Mother AME gyülekezetéből –, akik mind megmondták, mit tehet és mit nem. Mi értelme van különlegesnek lenni, ha senki sem tudhat róla.

– Rendben van. Elmondom. De meg kell ígérnie, hogy titokban tartja.

Az öregember szívére tette egyik hosszú ujját.

– Akasszanak fel, ha nem így lesz.

Isaiah úgy gondolta, hogy ez elég ünnepélyes ígéret.

– Látok dolgokat a fejemben. Amikor a nővér feltartja a kártyákat, meg tudom mondani, mi van nála, anélkül, hogy látnám azokat.

Bili szája megrándult.

– Ennyi az egész? Nagyot kaszalhatnal pókeren.

– A nővér nem hagyja.

– Nem, persze, hogy nem.

És néha... – Isaiah elhallgatott.

– Igen?

– Néha látok olyan dolgokat, amik még nem történtek meg.

Bili gyomra körül sóvárgó bizsergés indult meg, ami aztán egész testére kiterjedt.

Remegő kezével megint megpaskolta a fiú fejét.

Isaiah a kezebe vette a vak férfi nagy mancsát, és megfordította.

– Itt van valami.

– Egy régi vágás abból az időből, amikor még az ültetvényeken dolgoztam. A gyapot szára szúrós és ELKAP! – ijesztett rá Bili Isaiah-ra, aki felsikoltott, majd elnevette magát. Kedvelte Bilit, szerette, ha ugratta. Az apja jutott róla eszébe, hogyan lengette meg két karjánál fogva, amikor az utcán sétáltak, mire az anyja rájuk szólt:

– Marvin, kitéped szegény gyerek karját. – A szülei emlékétől elszomorodott.

Elérték a kis sikátort, amit Bili említett.

– Itt van a rövidebb út – szólt az öregnek.

– Köszönöm. – Bili lelassított. – Jól vagy, kisember? A hangod mintha szomorú lenne.

– Csak a mamára gondoltam. Meghalt.

– Nos. Ez tényleg szomorú. – Bili még jobban lelassított. Tudta, hogy a sikátor zsákutca, és egy téglafalban végződik. Aludt már ott néhányszor. – Ha akarod, ki tudom szívni a szomorúságot a fejedből.

– Mégis hogy?

– Gyere ide és megmutatom!

Isaiah habozott. A nagynénje nem épp erre utalt, amikor az idegenekre figyelmeztette; Vak Bili nem egészen volt idegen. Csak egy pillanatnyi kétség volt, valami mélyen legbelül óvatosságra intette, de azért követte a férfit.

– Ez nem igazán rövidíti le az utat, Mr. Johnson. Egy téglafal van a másik végén.

– Az én hibám. Biztos összekevertem egy másik utcával. Nehéz egy vak embernek, tudod? Most gyere ide! Gyerünk!

Isaiah hátrapillantott az üres utcára.

– Csak nem félsz? Egy olyan különleges gyerek, mint te?

– Nem. Én biza nem – felelte Isaiah. Bizony, javította volna ki Memphis. Nos, Memphis nem volt itt. Isaiah az öregemberhez lépett.

– Csak a fejedre kell tennem a kezemet, így ni. Ez csikiz?

Egy kicsit tényleg csikizte, és Isaiah kuncogott.

– Ezt igennek veszem. És itt? – Bili előrébb csúsztatta a kezét, így ujjainak hegye erősen szorította Isaiah homlokát.

– Így jobb

– Akkor jó. Egy kicsit megnyomom, oszt többe mar nem leszel szomorú.

Aztán, javította ki magában Isaiah.

Épp, mint Memphis. Most, hogy eszébe jutott a bátyja, hirtelen rossz előérzete támadt, egy növekvő sejtelem, hogy veszélyben van, hogy valami nem stimmel.

– Haza kell mennem, Mr. Johnson. Octavia már vár a vacsorával.

– Csak maradj nyugton, fiam!

– Mennem kell.

– Ne izegj-mozogj! Csak nyugalom.

Isaiah-n pánik lett úrrá. A félelemtől rettenetes látomása támadt:

a bátyját látta egy útkereszteződésnél, a fekete ég alatt.

– Eresszen el! – kiáltotta Isaiah, de hiába próbált kiszabadulni Bili erős szorításából. – Eresszen, eresszen!

Bili mordult egyet, és szorosan tartotta a fiút, aminek jutalma egy elektromos löket lett. Marka alatt Isatah vonaglott és remegett, és ha még olyan volt az egesz, mint régen, amikor még látott, Bili tudta, hogy a fiú szeme az ütege fele fordult. Talán szájának sarkában nyál habzott. Bili szívverése felgyorsult, és egy pillanatra eszébe jutott, milyen érzés volt a dohányföldeken szaladni mezítláb, a végtelen ég alatt. Egy szám jelent meg előtte – egy, négy, négy. Egy szám. A fiútól egy számot is kapott!

Brll testet egy újabb, ezúttal erősebb lökés rázta meg. Nyelve hátrate– keredett a szájában, és fémes ízt érzett. Egy útelágazást látott és egy porfelhőt, ami végighömpölygött az úton, mintha vihar készülődne. Aztán egy magas, szürkés embert cilinderben. Tenyere alatt a fiú mozdulatlan és csendes volt. A járdára rogyott Bili lába elé, az öregember pedig leguggolt mellé, a légzését hallgatva.

– Hello! He! – kiáltotta valaki az utcáról.

Bili halkan elkáromkodta magát, és visszahúzta a kezét.

– Ide! Jöjjön gyorsan!

A hang feléjük közeledett, majd egy férfi homályos körvonala jelent meg. Egy árnyék. Ó, ha lett volna még néhány másodperce! Mennyivel többet láthatna! Mennyivel több ereje lenne!

– Mi történt? – A férfi hangja kemény, vádaskodó volt.

– Nem tudom. Akisember eltévedt. Próbáltam segíteni neki, hogy hazajusson, de aztán rájött valamiféle roham, azt hiszem. Nem igazán tudom az állapotom miatt. – Bili egyik kezét a botjára tette. – Kiáltoztam – nem hallotta?

– De, gondolom, igen – válaszolta a férfi. – Gondolom, az hozott ide.

Szerencse, hogy itt volt.

– A jóisten biztos figyelt.

Az emberek annyira befolyásolhatóak!

Octavia felsikoltott, amikor észrevette, hogy a férfi a karjában hozza Isaiah erőtlen testét a házhoz, mögötte Bili Johnsonnal. A fiút ágyba rakták. Orvost hívtak.

Bilit kukoricakorpás pudinggal kínálták, az ölébe vette a tányért, és bekanalazta az ételt. Már rég nem evett házikosztot, és Octavia jól főzött.

– Mi történt? – kérdezte Octavia.

– Nos, asszonyom, a kisember eltévedt, és épp próbáltam nelu segíteni... – Bili ugyanazt a történetet adta elő, amit korábban is. Már majdnem a végére ért, amikor hallotta, hogy az idősebb Campbell fiú olyan erővel ront be a házba, hogy szinte kitépi az ajtót.

– Hol van? Hol van Isaiah? – Hangjában rémület érződött.

– Pihen. – A nő hangja acélos.

– Sajnálom, én...

– Tartogasd imákra a szavaidat, Memphis John! Mrs. Robinsontól már megtudtam, hogy letartóztattak, és Charles Papának kellett letennie az óvadékot – mondta keserűen.

– Láthatom Isaiah-t?

Bili nem hallott választ, és csak feltételezte, hogy az egy jel volt – egy bólintás, egy gesztus. Hány ilyen néma beszélgetésről maradt le az évek során! Hallotta, hogy Memphis egy másik szoba fele indul az öccse mellé, ez nem kétséges. Ezekketten közel álltak egymáshoz egy olyan kapocs volt köztük, amit tragédia erősített meg.

Ettől Bill egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem az ő feladata helyreállítani az igazságot ebben a világban.

_ Ne legyen túl kemény a fiúval – kérte Octaviát békeajánlatként. Felállt, hogy távozzon, és Octavia a kezébe adta a botot es meg egy adag becsomagolt pudingot.

– Köszönöm, Mr. Johnson.

– Bill.

– Köszönöm, Bill A férfi hallotta, ahogy hangja megváltozik.

– O, édes Jézusom, uram Jézus! Mi lett volna, ha nincs ott mellette? Ha egyedül lett volna?

– Az úr útjai kifürkészhetetlenek, asszonyom.

– Jöjjön el bármikor – kiáltott utána Octavia. Bili már az utcára nyíló, kis kapunál járt.

– Köszönöm. Azt hiszem, így lesz.

Bili Johnson az éjszakai égbolt felé fordult, ami nem volt olyan sötét, mint az a hely, ahol eddig élt. Elővette a rózsát a zsebéből, és bal markába szorította.

– Sajnálom, kisember. Tényleg sajnálom – suttogta Vak Bili. Amikor ismét szétnyitotta ujjait, a rózsa helyén már csak hamu maradt.

A hátulsó hálószoba csendjében Memphis öccse légzését figyelte. Mintha mindegyik levegővétele egy vád lett volna: Merre... jártál.. testvérem?Memphis rémülten nyelt egyet, de torka kiszáradt. Mi van, ha ő okozta ezt? Mi van, ha egy neki szánt átok az öccsét érte? Szédülni kezdett, és a homlokán verejték gyöngyözött.

– Ne aggódj, Jégember– suttogta. – Helyrehozom. Meggyógyítalak Memphis kezét Isaiah kis testére helyezte, szorosan behunyta a szemet, és várta a meleg, transzos állapotot, a gyógyítás különös álomvilágát. De semmi sem történt. Keze nem melegedett át. Az öccse tovább aludt, mint egy mesebeli, elvarázsolt királyság lakosa, és Memphis, a sárkányölő, a királyság bevehetetlen falainak másik oldalán rekedt.

Térdre rogyott az ágy mellett, és fejét tehetetlen kezébe temette.