A katasztrófa hazafelé ütött be, útban a Kolhari Hajógyár felé.
Aurelis Venport az utasülésben ült gondolataiba merülve, miközben Zufa Cenva vezette át egy Ginaz-közeli aszteroidaövezeten a hagyományos űrhajót. Holtzman-pajzsok védelmezték a hajótestet a pergő űrszeméttől, noha a védelmi rendszer gyakran túlmelegedett a többórás folyamatos használattól. Venport remélte, hogy már nem sokáig maradnak az űrszeméttel teli térségben.
A kereskedő még mindig rejtélyesnek találta a saját érzéseit, ahogy a kezében tartotta a csillogó Manion Keresztet, ezt a cifra, mégis lenyűgöző érdemrendet, amely oly sok mindent jelképezett. Venport, aki kissé megrészegült a Dzsihad papnőjétől kapott dicséretektől és jutalomtól, valamint a jövedelmező, tartós üzleti engedményektől, immár beletörődött a térhajlító kereskedelmi hajók elvesztésébe. Egyelőre.
Hosszú távon viszont nevét a Dzsihad jótéteményeseként őrzik majd meg a történelmi krónikák; az ilyesmit nem lehet pénzzel megvásárolni. Munkás élete során sohasem tartotta magát önzetlen hazafinak; ám az elismerés és az őszinte hála éppoly mámorossá tette, mintha nagy adag melanzsot vett volna magához.
Milyen furcsa!
Változó vagyonát és érzéseit igyekezett felmérni, ahogy Zufa a Kolhar felé navigálta a hajót. Mikor észrevette, hogy őt figyeli, Venport megpróbálta elképzelni, mit gondolhat most a szoborszépségű nő. A változatosság kedvéért, ezúttal tényleg... büszke volt rá?
Újonnan szerzett hírnevét még több haszonra, még több kereskedelmi üzletkötésre válthatta át a VenKee Vállalat számára. Valójában továbbra is megmaradt a hagyományos teherszállító flottája, amely korábban oly sikeresnek bizonyult. Már az összecsapások megszűnte előtt meglesz a szükséges tőkéje ahhoz, hogy hozzáfoghasson egy új térhajlító kereskedelmi flotta megépítéséhez, amihez azokat a szabványokat és terveket használhatja, amelyek továbbra is a cég tulajdonában maradtak. Elmosolyodott magában.
Ebben a pillanatban támadtak rájuk az aszteroidaövezetből a lesben álló kimekek.
Beowulf, a legidősebb köpönyegforgató kimek tíz, tegeusei lakosokból átalakított fanatikus társával várakozott az űrszemét között. Szövetségi informátoruk sugallta, hogy ez lenne a legkiválóbb rejtekhely. Mivel tudta, hogy a kiváló varázslónő és a befolyásos kereskedő útban hazafelé a Kolharra kénytelen áthaladni az aszteroidamezőn, Beowulf döntő erejű csapást akart mérni hrethgir ellenfeleire, elsősorban pedig a rossaki varázslónőkre.
Egyetlen kimek sem feledhette el a pusztítást és a mészárlást, amellyel a boszorkányok sújtották őket. Az egyik varázslónőnek köszönhetően, akit maga Zufa Cenva képzett ki, Beowulf barátját és tanítómesterét megsemmisítették a Giedi Prime-on, s így Barbarossa vált a előreláthatatlan telepatikus elmeviharok első áldozatává. Most örült, hogy végre bosszút állhat...
Zufa Cenva a képességeiből származó szokatlan jóstehetség révén pillanatokkal előbb észlelte a veszélyt, mint hogy az ezüstös alakok darazsakként előröppentek a sodródó sziklatömbök mögül. Odakiáltott Venportnak, és elkerülő műveletbe kezdett: megperdítette a kis hajót, és oly nagy sebességgel változtatott irányt, hogy mindketten kis híján kirepültek az ülésből. Venport a műszerfalba kapaszkodott, hogy megtartsa magát.
A gyors reakciótól meglepett kimek támadók tüzet nyitottak, és vaktában kilőtt lövedékek viharzottak a világűr mélye felé. Három robbanótöltet-sorozat eltalálta a sodródó törmeléket, és apró kavicsokká zúzott szét jeget és követ. Két másik lövedék a hajó Holtzman-pajzsába csapódott, amely elemésztette a rakéták mozgási energiáját.
Zufa tekintete megkeményedett, jéghideg szemei lángoltak, ahogy szorosan megkerült egy nagyobb, bukdácsoló aszteroidát. Négy újabb találat után a pajzsok zúgni kezdtek, túlmelegedtek... és végül leálltak. Zufa felgyorsított, amivel megnövelte az ütközés esélyét, de el kellett szakadnia a támadóktól.
– Nem sok esélyünk van rá, hogy túléljük ezt, Aurelius – közölte.
Venport ránézett, és nagyot nyelt. Az arca majdnem olyan tejfehérré vált, mint Zufa természetes bőrszíne.
– Hidd el, értékelem az őszinteségedet, de szívesebben kapaszkodnék bele némi reménybe.
– Van valami ötleted?
Venport az ülésébe roskadt.
– Ezelőtt soha nem kértél tőlem tanácsot, Zufa.
Mivel nem tudott okosabbat kitalálni, Zufa lőni kezdett a hajó védelmi fegyverzetével. A gránátsortűz telibe találta az egyik kimek hajót, és elég kárt tett benne ahhoz, hogy ez ellenséges jármű irányíthatatlanul megperdüljön. A neo-kimek működésbe hozta a stabilizáló fúvókákat, hogy ismét irányba álljon, de mielőtt visszanyerhette volna az uralmát a jármű felett, a hajó nekicsapódott egy csorba sziklatömbnek, és szétrobbant.
Már csak tíz kimek martalóc maradt, akik körbevették Venport hajóját.
– Készüljetek fel az átszállásra és a szétboncolásotokra... vagy megsemmisítés vár rátok! – hangzott fel Beowulf mesterségesen felerősített, dörgő üzenete.
– Tárgyaljunk inkább egy harmadik lehetőségről – felelte Venport –, amint kiötlöm, mi legyen.
– Nincs más lehetőség – válaszolta Beowulf. – A térhajlító technológia részletes tervét akarjuk megszerezni Agamemnón tábornok számára.
Venport döbbenten Zufára nézett.
– Mégis, honnan tudhatták? És honnan sejtették, hogy itt lecsaphatnak ránk? – Aztán félelmén felülkerekedve, gúnyosan felkacagott. – Tévednek, ha azt hiszik, hogy bármelyikünk is érti Norma számításait... vagy azt, hogy hagyjuk magunkat élve elfogni.
A varázslónő oda sem figyelt rá, és hűvösen beleszólt a komvonalba:
– Jobban járnátok, ha egyszerűen elpusztítanátok minket. Csak az időtöket fecsérlitek, ha arra számítotok, hogy kiadunk efféle információt.
– Szívesen kiszűrjük közvetlenül az agysejtjeitekből – felelte Beowulf.
Épp ettől tartottam – gondolta Venport. Habár nem tudta, bírja-e idegekkel, hősiességét bizonyítandó, betáplált rutinokat hívott le a hajó műszerfalán. Miközben Zufa szeszélyesen csapongva vezette a hajót, Venport összpontosítani próbált, és lépésről lépésre beütötte a jármű vészmegsemmisítő rendszerét aktiváló számsorokat.
A kimek hajók sorra kikerülték az aszteroidatörmelékeket, és tovább tüzeltek, hátha sikerül kárt tenniük a hajtóművekben. Zufa kockázatos közelségben repült el egy veszélyes sziklaakadály mellett. Három kimek lövedék találta el őket, s rongálta meg a fúvókákat és a navigációs stabilizátorokat, a hajó pedig irányíthatatlanul száguldott tovább. A varázslónő a megmaradt rendszerekkel küszködött, és minden erejével igyekezett megakadályozni, hogy nekivágódjanak egy sodródó hegységnek.
A neo-kimekek úgy fogták körbe őket, akár a koromsötét űr mélyéből rájuk rontó farkasok. Venport szinte maga elé képzelte a csöpögő agyarakat, ahogy rávetik magukat a prédára. Betáplálta az utolsó számsort is; az önmegsemmisítő aktiválásra készen állt.
Zufa homlokán mély barázdák jelentek meg, ahogy gondosan összpontosítva célzott, és kilőtte öt utolsó rakétáját. Mintha telekinetikus képességeit használta volna fel, hogy a helyes irányba terelgesse őket. Négy lövedék eltalálta és megsemmisítette a legközelebb helyezkedő kimeket.
– Haladunk – jegyezte meg Venport. – Már kettőnek vége.
– De túl sok maradt még. – Komoran a férfira meredt. – És elfogyott a muníciónk.
– Adjátok meg magatokat, és készüljetek fel az átszállásra!
Válaszként Venport bekapcsolta a komrendszert, és beleüvöltött:
– Tudhatnátok, hogy a pilótám a rossaki varázslónők egyike, a kimekek pedig bizonyosan jól tudják, mire képesek. Ha átszálltok, higgyétek el: szétporlasztja az agyatokat.
A kimek nem dőlt be a fenyegetésnek.
– És a tiedet. És a sajátját is. Mindent tudunk a Zufa Cenva nevű boszorkányról... és a térhajlító hajóidról is, Aurelius Venport. A telepatikus robbanás megölheti egy-két neómat, végül mégis megszerezzük a járművedet és a hozzá tartozó feljegyzéseket. Agamemnón tábornok fölöttébb hasznosnak fogja találni a bennük olvasottakat.
Venport felkattintotta a rendszer kapcsolóját, és azt dörmögte maga elé:
– Úgy tűnik, az önmegsemmisítő maradt az egyetlen kiút.
– Csak megfélemlíteni próbálnak minket – felelte Zufa. Egy kimek lövedék eltalálta a hajó orrát, s a műszerfal szikrázni kezdett. Zufa lekapcsolta, és a megrongálódott alkatrészekre pillantott. – A teljes komrendszer megsemmisült, az adó és a vevő is.
– Különben sem voltam már kíváncsi a kimekek fenyegetéseire.
Ekkor, mintha az istenek rájuk mosolyogtak volna, egy hatalmas tojásra emlékeztető sziklatömb letért a pályájáról a szétszórt törmelékmezőben, és az égi erőhatásokkal dacolva gyorsulni kezdett. Az óriási aszteroida nyilvánvaló ütközési pályán száguldott a csoportosuló támadók felé.
– Mi ez? – kérdezte Venport, és közelebb hajolt a hajóablakhoz.
Zufa, aki megragadta a vezérművet, és megpróbálta elérni, hogy kitérjen a furcsa égitest útjából, látta, hogy az aszteroida az összefutó kimekek közé ront. Ahogy az ezüstös hajók szétszóródtak, a gigantikus űrszikla kinetikus gömböket ontott ki kráternek álcázott fegyvernyílásaiból. Sűrű kődarabok lövelltek ki a fényéhez közeli sebességgel. A kinetikus lövedékekbe nem kellettek robbanófejek, kizárólag a sebességük és tömegük hordozta hihetetlen energiával romboltak. A pontos találatok négy további kimeket robbantottak szét.
A zűrzavar közepette Beowulf és martalóc társai megperdültek, hogy szembeszálljanak a váratlanul felbukkanó fenyegetéssel. Az ezüstszínű hajók bombázni kezdték a gigászi aszteroida kérgét, de pusztán a felületében voltak képesek kárt tenni. A kráternyílásokból halálos jégverésre emlékeztetően lövellt ki a kinetikus gömblövedékek újabb sorozata.
Zufa, aki kis híján kereszttűzbe került, erejét megfeszítve igyekezett kivezetni a már-már megbénított hajót a csata sűrűjéből.
A titokzatos aszteroida lőszerállománya kimeríthetetlennek tűnt. Kinetikus gömblövedékek százai zúdultak ki belőle, és bombázták az elbizakodott gépi támadókat. Mindenfelé kimek hajók fémroncsai vegyültek a ginazi aszteroidaövezet törmelékébe.
Beowulf az utolsó megmaradt kimek hajóval kiszökött az aszteroidagyűrű síkjából, s kanyarogva igyekezett kikerülni a kinetikus záport. Tucatnyi kőlövedék hagyta el az aszteroida kráternek álcázott kivetőit. Az egyik súrolta és kilyukasztotta Beowulf hajójának testét; egy másik szétzúzta a kimek hajtóműveit. Az utolsó ezüstös támadó sötétben és uralmát veszítve sodródott el a világűr mélye felé.
Zufának még azután sem volt oka az ujjongásra, miután látta elpusztulni a kimek martalócokat. A vezérművel küszködött, hogy nagyobb sebességet sikerüljön kicsikarnia a megrongálódott sugárhajtóműből, miközben megpróbálta kikerülni a természetes – ennek ellenére végzetes – aszteroidákat, amelyek különböző irányokból száguldottak feléjük.
– Nincs messze a Ginaz – mormolta összeszorított fogakkal. – Ha sikerülne kijutnunk a törmelékmezőből, a bolygó felé veszem az irányt. Talán sikerül túlélnünk a becsapódást az egyik ginazi szigetbe.
– Jobb, mintha elfognának minket a kimekek... De véleményem szerint egyik alternatíva sem hangzik különösebben vonzónak.
Lepillantott a kiélesített önmegsemmisítő rendszerre, amely csak az utolsó parancssorra várt.
A törmelékövezet mélyén, miután minden kimeket elpusztított, a mesterséges aszteroida ismét irányt változtatott, és gyorsulva megindult feléjük. A gigantikus sziklatömb pillanatok alatt beérte őket, és látszólag új célpontot keresett.
– A kimekeket megsemmisítette az aszteroida – jegyezte meg Venport. – Minket viszont, úgy tűnik, foglyul akar ejteni.
– Könnyedén szétzúzhatta volna a hajót – felelte Zufa merev, vészterhes pózban. – Attól félek, még rosszabbat tartogat számunkra.
Venportot csontja velejéig átjárta a fagyos félelem.
– Valaki elárult minket. Az emberiség ellenségei fémkarmaikat rá akarják tenni a térhajlító technológiára.
Zufa csak nagy nehézségek árán tudta irányítani a lomha hajót. Szánalmasan erőtlennek tűnt a próbálkozás, hogy elszökjenek az aszteroida elől. A hatalmas szikla egészen megközelítette őket, és fenyegetően takarta el a világűr tündöklő hátterét. Elöl kitátott szájra emlékeztető, hatalmas kráter nyílt meg, hogy éhes cápaként elnyelje őket.
Venport ismét az önmegsemmisítőre pillantott, és nagyot nyelt. Mindjárt itt az idő...
Bénító energialöketek törtek elő a beépített kivetőkből, amelyekhez fogható, furcsa fegyvereket Venport sohasem látott még. Villámként csaptak bele a hajóba, szikrázva végigcikáztak a jobbára működésképtelen hajtóműveken, és kiégették a megmaradt, haláltusájukat vívó rendszereket. A pilótafülkét elborította a sötétség.
Zufa elsápadt a félelemtől, s arca a hajóablakon beszűrődő fényben hamuszürkének hatott. Nem tudott manőverezni, sem a vészvilágítást bekapcsolni.
– Minden felmondta a szolgálatot, még a létfenntartó rendszer is. Teljesen tehetetlenek vagyunk.
Venport az üres képernyőkre meredt, mivel tudta, hogy az önmegsemmisítő rutinok is kitörlődtek.
– Hamarabb kellett volna elszánnom magam a cselekvésre.
Az óriás aszteroida egyre közeledett, betöltötte az elülső hajóablakot, majd végül bekebelezte őket, miközben a vonósugarak a tátongó torkolat felé, s onnan a mély aknán keresztül egy központi csarnokba húzták a hajót, Venport szentjánosbogár-szerű fényforrásokra, mechanikus rendszerekre lett figyelmes – és számos mozdulatlan járótestre, amelyeknek üres foglalatai beillesztendő agytároló edényekre vártak.
– Ez is kimek hajó. – Zufa hangja vigasztalannak hatott. – Nem csoda, hogy a lázadásukat is a széthúzás jellemzi. Emlékezz... emlékezz csak, mit műveltek Normával!
– A fenébe! Még ha nem is adhatunk használható technikai felvilágosítást a térhajlító hajtóművekről – felelte Venport –, mindketten értékes túsznak számítunk a kimekeknek.
Dermesztő elszántságot vélt felfedezni Zufa tekintetében, amely azzal az ádáz elszántsággal vetekedett, amit fiatalabb korában mutatott, mikor az első varázslónő-különítményt képezte ki az emberi aggyal rendelkező förtelmes gépek elleni telepatikus támadásra.
– Még hőssé válhatunk. – Zufa nem nézett rá, hanem ridegen előremeredt, ahogy egyre mélyebbre kerültek az aszteroida gyomrában.
– Az önmegsemmisítő működésképtelen – jegyezte meg Venport. – Az enyém nem – felelte Zufa, aztán elhallgatott.
Mikor a fém ajtólemezek bezárultak mögöttük, harsány fények töltötték be a helyiséget. Az egyenetlenül ívelt falakhoz tükröződő kristályfelületek kapcsolódtak, amelyek úgy verték vissza a fényt, akár a gyémántlencsék. Venport és Zufa egymás mellett ült, és kezükkel takarták el hunyorgó szemüket.
Végül mozgásra lettek figyelmesek az egyik alagút felől; díszes ékszer-páncélzatú járótest közelgett feléjük, amely lenyűgözőbbnek és cifrábbnak tűnt minden más kimek szörnyetegnél, amit valaha is láttak. Zufa vicsorogva nézett maga elé, mikor a szertelen, sárkányszerű gépalakban rejlő, áruló emberi agyra gondolt.
Aztán lecsillapodott, tekintete kitisztult, és Venportra nézett.
– Már nem fog sokáig tartani. – Lehunyta a szemét, és összpontosított. – Nem kellene megvárnunk, és megtudnunk tőle, hogy mit akar?
– Kimek – hangjából egy élet alatt összegyűlt gyűlölet érződött ki. – Pontosan tudjuk, hogy mit akar.
A sárkány-járótest a hajóhoz lépett, és megpróbálta kívülről felnyitni a fedélzeti nyílást. Mivel lelassították a rövidre zárt elektromos rendszerek, a kimek erős szerszámaival nekilátott, hogy átvágja a zsilipajtót.
Venport a működésképtelenné vált rendszerek miatt sem vészjelet nem küldhetett, sem kommunikálni nem tudott a gondolkodó géppel.
– Nincs kiút – állapította meg.
– De nem vagyunk tehetetlenek. – Zufa mélyeket lélegzett, bőre áttetszővé vált, és belülről izzani kezdett. Megragadta Venport kezét. A férfi érezte, hogy teljesen felhevült. A haja sercegni és tekergőzni kezdett statikus elektromossággal töltött koponyája felett.
– Norma rájött, hogyan lehet irányítani – mondta. – Az összes varázslónőm közül kizárólag a saját lányom tudta, miként lehet túlélni egy efféle robbanást. Sajnos, nekem nem sikerült elsajátítanom ezt a képességet.
A telepatikus energia lassan megtöltötte, és elérte a kritikus határt. Oly sokakat tanított meg rá, hogyan kell megcselekedniük, hogyan kell előidézni a gyűlölt kimekeket megsemmisítő mentális robbanást. Az erejéből ítélve a sárkányszerzet bizonyosan tekintélyes ellenfél, talán egyike a megmaradt Titánoknak.
Olyan, aki miatt érdemes feláldozni magát.
A kimek végül feltépte a hajótestet, és nagy nehezen bepréselte magát a repedésbe. Mechanikus karmokban végződő karját benyújtotta a hasadékon át. Venport összeszorította a fogát... és várt.
– Sajnálom, Aurelius, már nem tudom magamban tartani... Oly sok mindent sajnálok!
– Remélem, helyesen cselekszel!
A sárkány-járótestnek végül sikerült befúrnia vaskos fejtornyát, és hangflastromán keresztül bejelentette:
– Hekaté Titán vagyok...
Többet nem kellett mondania. Zufa szabadjára engedte instabillá vált telepatikus erejét. Ahogy oly sok varázslónő megtette előtte, ő is felnyitotta a zsilipeket, és kiürítette mentális energia-tározóit.
Zufa telepatikus bombájának lökéshulláma szupernóvaként terjedt szét. Utolsó gondolatként belenyugvó büszkeség töltötte el, hogy most megsemmisíti az emberiség egyik rettenetes ellenségét. Tisztítótűzként tovaterjedő energiája minden szerves agyat elemésztett a környezetében: Venportét, Hekatéét és a sajátját.
Miután felgyorsított, hogy elfogja a menekülő hajót, Hekaté aszteroidája elsodródott a ginazi törmelékövezettől. Mikor Zufa mentális robbanással megsemmisítette a Titán agyát, minden neuródakapcsolat megszakadt a bonyolult navigációs és irányítórendszerekkel.
A kapitány nélkül maradt és irányíthatatlanná vált, nagy tömegű aszteroida elfordult a sziklagyűrű síkjából, mielőtt a bolygó gravitációjának fogságába esve, ágyúgolyóként zuhanni kezdett a Ginaz felé.

- - -

 

Lelkünkben sírkerteket hordozunk és feltámasztott életeket.

JAV BARRI KARDMESTER

Jool Noret zsoldos mester kimerülten és verejtékezve állt a késő éjszakai sötétségben, ám végtelenül élénknek érezte magát a többórányi kemény edzés után. Még csak harminckét éves volt, mégis agg hadastyánnak érezte magát. Több csatát megvívott, és több gépet pusztított el, mint a Veteránok Tanácsának legtöbb harcedzett, öreg tagja. Ennek ellenére úgy érezte, rengeteg feladat, rengeteg ellenség elpusztítása vár még rá; életre szóló adósságot kellett törlesztenie.
A mezítlábas Noret órákon át viaskodott a fövenyen a Chirox nevű szenszei mekkel, aki folyamatosan segítette csiszolni a küzdőtechnikáját. A harci robot évről évre többet tanult legkiválóbb tanítványától, és saját képességeit is egyre fejlesztette.
A megalapítása óta eltelt tíz év során a sziget iskolája kibővült, és számos sikeres zsoldost képzett ki, akik saját technikájukat Jool Noret „teljes fesztelenséggel harcoló” küzdőstílusáról mintázták. Noret elcsigázottan figyelte a szenszei mek tanítványai közül valaha kikerült legkiválóbb zsoldosok egy csoportját. Sokuk szakavatott mestere volt a félelmetes ellenséges gépek elleni küzdelemnek, sőt sajátos módszereket fejlesztettek ki a Holtzman testpajzzsal felszerelt emberi ellenfelekkel szemben is.
Chirox elsőrangú tanárnak bizonyult, Noret pedig örömmel nyugtázta a helyzetet. Már minden tőle telhetőt megtett. Immár kicsattanó erejű kiképzettek százai, sőt ezrei harcoltak elszórva a Dzsihad csataterein, számtalan ellenséges gép pusztulását okozva.
Úgy vélte, összességében már többszörösen kárpótolta a világot Zon Noret haláláért. Azt azonban nem tudta, hogyan szabadulhatna meg saját elvárásainak börtönéből.
Noret most a felhőtlen, tündöklő csillagokkal teleszórt égbolt alatt állt a parti homokban, és a nehéz testgyakorlat után letörölte a verejtéket a homlokáról. Tökéletes fesztelenséggel vívott, mígnem kiteljesítette képességeit, s minden mozdulata a tökéletesség szimfóniájának hatott. Kézbe fogta impulzuskardját, sima markolata elegánsan illeszkedett a markába. Hamarosan újra fel kell töltenie a fegyvert, mivel a legutóbbi edzés során többször is alkalmazta a zavarólöketeket.
Amikor hangos, megrázkódtató dörrenéseket hallott a távolból, felnézett a végtelen sötétségbe. Egy tűzcsóvára lett figyelmes a csillagos égen, meteorra, amely oly fényesen ragyogott, hogy világító vonalat húzott maga után a nyugodt, kozmikus óceán vizén. A leghatalmasabb hullócsillag volt, amit Noret valaha látott, és egyre fényesebbé, egyre erőteljesebbé vált. Tenyerét a homlokához emelte. A meteor nyomában hangrobbanások sora rengette meg a mennyboltot.
Noret pislantott, aztán megtántorodott, ahogy egy erős lila fénysugár beleégette magát a retinájába. A zuhanó égitest egyre forrósodott, immár fehéren izzott.
A végtelen óceán mélyén a becsapódás vakító fénypászmája tört az ég felé, ahogy az űrszikla elérte a tenger felszínét. Még egy perc sem telt bele, és Noret hallotta a mennydörgő robbanást, a víz felszínén kacsázó kőként száguldó hanghullámokat.
Chirox súlyos léptekkel megindult a parton. A szenszei mek megállt Noret mellett, és a látóhatár felé irányította optikai érzékelőit. – Mi történt?
– Meteor csapódott az óceánba – felelte Noret, még mindig a vakító fénytől pislogva. – Hatalmasnak tűnt.
A szenszei mek a messzi vizek felé meredt. Délnyugatra tőlük egy távoli sziget ékkőre emlékeztető fényei tündököltek. Ahogy a két harcos várakozással teli csendben bámult ki a messzeségbe, hirtelen kihunytak a fények, mintha egyszerre kioltották volna őket. Aztán egy újabb – ezúttal közelebbi – sor fényforrás aludt ki.
– Szerinted mi lehetett ez? – kérdezte Noret.
Egy pillanattal később kivették a feléjük száguldó vízfalat, az aszteroida becsapódása keltette szökőárat. A hullám feltartóztathatatlanul zúdult előre, s elsodort minden útjába kerülő tárgyat. A zúgás egyre erősödött.
Noret a fejét ingatta, ahogy a felismerés a közelgő hullámnál is gyorsabban elsodorta őt.
– Ez nem lehet!
Esélyük sem lesz kiüríteni a szigetet, és biztonságos helyre menekíteni a tanítványokat. A kunyhók felől rémült kiáltozás hallatszott, ahogy a tanoncok sorra előjöttek az épületekből.
Noret megragadta impulzuskardját, mintha valami hősies cselekedetet akarna véghezvinni fegyvere segítségével. Hosszú évek óta először érezte magát teljesen tehetetlennek. Nem tudott mit tenni, csak állt Chirox mellett, ahogy a mennydörgő szökőár feléjük robogott a zátonyok felől.
– Tudtam, hogy végül rátalálok – szólalt meg rekedtes hangon. – Arra az ellenfélre, akit nem győzhetek le.

 

Órákkal később, mikor a tajtékzó barna víz visszahúzódott a letarolt Ginaz-szigetekről, a sodró áramlatok elapadtak és lecsillapodtak, csupán a fáktól és emberektől megtisztított, csupasz sziget maradt.
A termetes fémmek lassan baktatott a lábait nyaldosó hullámok között, felfelé a szétroncsolt sziget egyik lejtőjén, ahol korábban oly sok tanoncot képzett ki. Teste behorpadt, ledörzsölte, lemarta a víz, de működőképes maradt. Súlyos, kimért léptekkel kiporoszkált a partra.
Hat karja közül kettőben Jool Noret, legkiválóbb tanítványa megtört testét tartotta, akit pörölyként zúzott szét a szökőár.
Chirox, a sivár szigeten maradt egyetlen mozogni képes lény, végigsétált a letarolt parton. Óvatosan, szinte gyengéden tette le Noret testét a nedves talajra. Amennyire a szenszei mek megítélhette, közel ugyanezen a helyen esett el egykor Zon Noret is. Elfordította a fejét, optikai érzékelőit pedig tanára és tanítványa testére összpontosította.
Többnemzedéknyi szolgálata során a robot sok időt töltött az emberekkel együttműködve, és megtanulta, hogy a szerves élet öngyógyító. A sziget hamarosan újra burjánzani fog, a zsoldosok pedig visszatérnek a küldetéseikről, és újra benépesítik a szigetcsoportot a lelkes, új tanítványok.
Ahogy az elmúlt tíz évben is tette, zsoldosokat fog kiképezni. Folyamatosan érkeznek majd a Ginazra, hogy elsajátíthassák a kiváló kardforgató, Jool Noret nehezen leírható technikáit. Chirox majd mindent megtanít nekik, amit tudott, mindent, amit mesterétől egykor megtanult.

- - -

 

Idő. Mindig túl sok vagy túl kevés áll belőle a rendelkezésünkre – de sohasem annyi, ami épp elég.

NORMA CENVA:
LABORATÓRIUMI MAGÁNJEGYZETEK

Habár teste szoborszépségű és gyönyörű maradt, Norma Cenva visszaszokott a folytonos, egyedül végzett munkához.
Az egyik hamarosan elkészülő térhajlító irányítókamrájában saját tükörképét látta meg a fényes fekete falakon. A munka hevében napok óta nem fürdött, és nem váltott ruhát. Koszos, gyűrött munkaruhája és zöld laboratóriumi köpenye lazán lógott a testén.
Más dolgokat sokkal fontosabbnak tartott ennél. Építőbrigádjaival együtt eddig tizennyolc hatalmas térhajlítót alakítottak át csatahajóvá, amelyeket hamarosan hadrendbe állítanak, hogy a Dzsihad Hadseregének javára szolgáljanak, amennyiben sikerül biztonságosabbá tennie a navigációt, hogy elkerülhessék a rengeteg tragikus balesetet.
Senki, még a legkiválóbb szövetségi mérnökök sem segíthettek neki. Kizárólag ő fogta fel a végtelenül bonyolult képleteket. Miután Aurelius és Zufa a Salusára ment, kisfiát pedig a gyámkodó varázslónők gondjaira bízták, Norma belevetette magát a Holtzman-navigáció nehézségeinek és biztonságosabbá tételének problémáiba. Most, hogy a Dzsihad katonái a hajógyárba érkeztek, a probléma kulcsponthoz érkezett. El kellett érnie, hogy minden működjön. Kizárólag tőle függött a siker.
Furcsamód, noha egy ideje nem evett rendszeresen, és elegendő folyadékot sem vett magához, a testén sem súlycsökkenés, sem kimerültség jelei nem mutatkoztak. Mégis megvoltak a sajátos korlátai.
Háromnapnyi szakadatlan munka után, miközben Norma egyetlen rövid pillanatra sem pihent meg, végül visszatért a hálószobába, amelyet időnként Venporttal osztott meg, valahányszor nem a laboratóriumaiban vagy a próbakamrákban töltötte az éjszakát. Pillanatok alatt elnyomta az álom a fáradtságtól, és amikor felébredt, tompának és nyűgösnek érezte magát.
Öltözködés közben véletlenül ráakadt egy melanzscsomagra, amit Aurelius saját használatára tartott az íróasztala fiókjában. Mivel a VenKee Vállalat továbbra is nagy haszonnal szállította a fűszert az Arrakisról, Aureliusnál mindig akadt egy kevés melanzs, amit rendszeresen fogyasztott. Azt állította róla, hogy éberen tartja az elméjét, fiatalon a testét, és megindítja a képzeletét.
Norma úgy vélte, ebben a helyzetben pontosan erre van szüksége. Elfogyasztotta az egyik melanzsostyát, jóllehet fogalma sem volt, mekkora adagot vehet magához, különösen azt nem ismerte, mennyit bír el átalakult teste. Mire a próbakamrába ért, Norma érezte, hogy a fűszer kezdi kifejteni a hatását, akár egy forráspontig hevült üst tartalma. Elméjében fények villództak, galaxisszintű ötletek merültek fel.
Működésbe hozta a navigációs rendszert, és beindította a próbaszekvenciákat, amelyek azt szemléltették, milyen lenne egy távoli, szimulált csatatérre repülni a Kolharról. Csillagrendszerek tűntek fel, és hajlottak el, miközben egy pulzáló, narancsszínű fény jelezte a térhajlító útját. Különálló holoképernyők mutatták a lényeges adatokat, többek között az asztronómiai koordinátákat és az égitestek múltbeli pályáját.
Mindez másnak tűnt most, hogy a melanzs járta át a véráramát. Ujjai gyorsabban, pontosabban mozogtak. Norma felváltva gyorsította és lassította a rendszereket, ellenőrizte a lehetséges problémákat, figyelte a hipnotikus táncot, ahogy a csillagködök egymásba hajoltak.
Oly gyönyörű ott kinn!
Norma hirtelen ráeszmélt, hogy már nem a jelenben jár, hanem egy ténylegesen repülő térhajlítóra képzelte magát, de mindezt lelassítva. Már számtalan szimulált úton járt, de a valódi repüléstől mindig ódzkodott, annak örökké fennálló veszélye miatt, hogy nem éli túl az utazást. Norma Cenva elvesztése végzetes következményekkel járt volna a fejlesztési program számára.
Most úgy érezte, hogy egy tengerben sodródva lebeg. A nehézségek megoldása éteri vízzé olvadt szét, amit vissza kell szűrnie...
A komoly navigációs gondok rendre jelentkeztek. Alig egy héttel ezelőtt az egyik jármű nem megfelelő szektorban lépett ki, de nem ütközött össze semmivel, és életben sem esett kár. Egy másik térhajlítót egy meteor súrolt, amely megrongálta a hajótest felületét, és tüzet okozott, amit sikerült gyorsan eloltani. Egy kisebb felderítőnaszád pedig, amely Atreides primerás felkutatására indult, eltűnt az út során.
A villódzó holoképernyőkre és a rajtuk sorakozó adatoszlopokra nézett, de tekintete mintha átcsusszant volna a képeken, és egy másfajta látvány tárult fel előtte. Ismét a világűr mélyén találta magát, ahol napok tűntek fel egy-egy pillanatra, ahogy elszáguldott mellettük. Naprendszerek végtelen sora, egyik rögtön a másik után. Forgó galaxisok, a szivárvány összes színeiben pompázó csillagködök, átható fény és a világmindenség legfeketébb feketesége.
Ekkor, akárcsak korábbi gyötrelmes látomása, amelyben anyai vérvonala jelent meg előtte, és minden elődje egyetlen alakká olvadt össze, amit sajátjának választott, a napok állandósultak, és vad izzással lángolni kezdtek. Mintha egyszerre tartott volna mind felé, a tündöklő fénybe.
Aztán a melanzs még erősebben fejtette ki a hatását.
Norma rémülten és borzongva bámult előre, és száguldott át a kozmoszon. Az előteret egy emberi alak – a fehér palástos Serena Butler – töltötte be, de csak egyetlen pillanatra. A Dzsihad papnője aranylóan felizzott, aztán beleveszett a lángokba. Ám a lángok valamiképp nem tűntek valósnak. Norma képtelen volt felfogni, amit lát.
Serena szemével látta, hogy gondolkodó gépek gyűlnek a Dzsihad vezetője köré. Mielőtt Norma reagálhatott volna, a látomás egyetlen szempillantás alatt eltűnt, s csupán zsarátnokként maradt meg az emlékezetében.
Aztán édesanyját és Aureliust látta rettentő veszélybe sodródni... Kimekek vették körül őket, akik a térhajlító technológiát akarták megszerezni tőlük. Rémület töltötte el Normát, de hiába igyekezet uralkodni a látomásán. Látta, ahogy a hatalmas varázslónő örömmámorban úszik élete utolsó pillanataiban, amiképp oly sok tanítványába belenevelte, s fellobbant, ahogy saját telepatikus energiája elemésztette őt... és férjét is, aki nem tudott ellenállni a szupernóvaként szétrobbanó energialöketnek.
Aurelius halott – ébredt rá Norma lelkében mardosó rémülettel, és nem tudta, vajon a látomás valaminek az előképe volt, avagy megtörtént eseményeket mutatott... vagy hogy tehet-e bármit is, hogy mindezt megakadályozza.
Serena Butler. Aférjem. Az édesanyám. Mindannyian elestek, vagy hamarosan odavesznek.
Norma Cenva az előtte lobogó lángokon keresztül egy roppant, mindent elemésztő nap szívébe látott bele. Elmebeli térhajlítójával áthaladt a fényen, egy rejtett térbe, amelyben egy új világmindenség tárult fel előtte. Hatalmas homokférgeket látott, ahogy az Arrakis sivatagbolygóján vonaglanak, és egy örökkévaló anyagot, amit az emberek az Élet Vizének neveztek. A testet, az elmét és a lelket egyaránt táplálta.
Íme, az út a végtelenbe – gondolta. – Vagy talán azon túlra is.
Látta az emberiség jövőjét, melyben a térhajlító űrhajók roppant birodalmat kötöttek össze... egy olyan civilizációt, amely fekete csuklyás köpönyegekbe öltözött varázslónők során keresztül kapcsolódott a múlthoz.
Aztán zengő, hipnotikus kántálás hangzott fel a sivatagból:
– Muad-Dib... Muad-Dib... Muad-Dib... – Normát elragadta a hangok önkívülete, majd magához vette az Élet Vizét, és felkiáltott elragadtatásában. Feleszmélt a látomásból, és azt remélte, hogy Aurelius térdepel előtte, és simogatja szőke haját.
De egyedül volt, s szinte megsemmisítették az élmény káprázatos, megrázó következményei.
– A világmindenség szívébe pillantottam bele!

 

A Nemesek Szövetségében mindenki magában dohogott, várt, és azt remélte, hogy Serena Butler az örökké tartó békét dicsőn kihirdetve tér haza. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai Zimiában maradtak, és a Salusa Secundus hatalmas kulturális könyvtárainak iratait tanulmányozták. Évtizedek óta először tűnt fényesnek a jövő.
Hetek és hónapok teltek el értesítés, bármiféle hír nélkül. Serena követői közül néhányan kezdtek kétségbe esni. Mások a hajszálvékony reménybe kapaszkodtak – az általános szorongás és aggodalom ellenére azt hajtogatták, hogy a hagyományos űrutazás őrjítően lassú és hosszadalmas.
Iblis Ginjo folyamatosan nyugtatta a közvéleményt, de közben felkészítette őket a hírre. Ki kellett várnia a legalkalmasabb pillanatot. Mindent elintézett még Serena indulása előtt.
Végül, egy hónappal a visszaérkezés remélt napja után útnak indította Yorek Thurrt. Ha bárki vette volna a fáradságot, hogy a kezdeti megdöbbenés és rettenet elmúltával nyomozásba kezd, a hajónapló bejegyzéseiből megtudhatta volna, hogy helyzetjelző üzenetet fogtak egy kisebb hajó felől, amely az Összehangolt Világok területéről száguldott feléjük.
A Dzsatir parancsnoka és felderítőhajóinak egy csoportja elfogta a sebesen rohanó automata kabint, amely a Salusa rendszer felé tartott. A kabin valójában csupán egy átalakított torpedócső volt, amelynek zárófedeléhez erős hajtóműveket erősítettek.
A belsejében egy üzenetet, rögzített képek sorozatát, és egy nő megégett és iszonyatosan szétroncsolt testét találták.
Thurrnak nem okozott gondot rátalálni az automata kabinra, hiszen pontosan ott lelhetett rá, ahova Iblisszel együtt elhelyezték...
A Dzsatir parancsnoka vitte meg a rettenetes hírt a főpátriárka tornyába. Hamarosan mások is értesülnek róla, Iblis pedig lehetőség szerint irányítása alatt akarta tartani a terjedését, hogy a legnagyobb hatást érhesse el.
Thurr átadta neki a kopottas képdobozt, a rögzített események gondosan lezárt hordozóját. Iblis ideges óvatossággal vette kézbe, mintha ketyegő bombát adtak volna át neki. Nyelt egyet, és érezte, hogy elfogja a rettegés.
– Tehát úgy véled, hogy valóban halott?
A kopasz férfi megsimogatta hosszú bajuszát.
– Ó, bizonyosan halott; vagy neki sikerült provokálnia Omniust, vagy Niriem végzett vele. Bárhogy is legyen, az emberek a gondolkodó gépeket fogják felelősnek tekinteni.
Iblis feltörte a képdoboz pecsétjét.
– Nézzük át még egyszer, állítólag miféle bűnöket követett el az aljas számítógépes örökelme!
A főpátriárka működésbe hozta a lejátszót. Thurral együtt hátradőltek székükben, hogy végignézzék a felkavaró képeket, s közben ijesztő elégedettséggel mosolyogtak egymásra.
– Senki sem fog kételkedni benne, hogy ez az igazság.

 

A képfelvételen őrrobotok, harci mekek és megfélemlített emberi rabszolgák álltak vigyázzban a corrini Központi Torony előtt.
Az őrszemek tökéletes sorokba rendeződve ragyogtak a rőt napsütésben; a beesett szemű rabszolgák csendesnek, ugyanakkor engedetlennek tűntek. Serena foglyul ejtett szeráfjai tehetetlen rabként várakoztak, akiket hamarosan arra kényszerítenek, hogy végignézzék papnőjük kivégzését.
A szociopata robot, Erasmus – akit minden szabad ember az Ártatlan Manion gyilkosaként gyűlölt –, narrátorként kommentálta a felvételt. Iblis csöppet sem volt biztos abban, hogy Erasmus még mindig létezett, de az emberek eléggé megvetették ahhoz, hogy elhiggyék, továbbra is hatalmas pusztítást végez.
– Az örökelme úgy határozott, hogy a gondolkodó gépek sohasem élhetnek egymás mellett békében a szabad emberiséggel. Túlságosan kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok és romboló természetűek vagytok. Be kell láttatni veletek, hogy gyengék vagytok, Omnius pedig felsőbb rendű nálatok. – A fémarc démoni vigyorrá húzódott. – Azzal, hogy elpusztította vezéreteket, Serena Butlert, az örökelme arra számít, hogy az emberek végre felismerik, hogy vesztettek, és véget vetnek a Dzsihadnak.
Mögötte a tű alakú likvimetál épület megrándult és meghajolt, akár egy óriási kígyó, aztán hatalmas, fekete, szájszerű nyílás jelent meg rajta. Akár egy nagyszabású bűvésztrükkben, kiokádta magából az összezúzott Serena Butlert.
Az életben maradt szeráfok rémülten felsikoltottak, a helyi emberek pedig zaklatottan morogtak magukban.
Két hatalmas harci mek vonult a fogolyhoz, és erőszakkal felszíjazták egy kereszt alakú keretre. Alatta lassan forogni kezdett a burkolat. Serena küszködve lógott a kereszten, de nem kiáltott fel. Aztán tekintete a nyitott térre, a suhogó hangok és súlyos csoszogás forrása felé siklott.
Egy roppant gondolkodó gép, valóságos szörnyeteg bandukolt ki a térre. Izzó, szénvörös, szintetikus bőr borította, hatalmas görbe szarvak álltak ki homlokából, és testének minden porcikája lángokat lövellt. Serena egy pillanatra megrettent tőle, aztán kemény elszántsággal tekintett rá.
– Omnius a történelmi archívumokat tanulmányozta, hogy kiderítse, miféle halálnemet tekintenek legkegyetlenebbnek az emberek – kommentálta az eseményeket Erasmus, akár egy görög dráma kórusa. – Az örökelme a vallásos képek közül választott ki egy olyan mintát, amely örökre szétzúzza az emberek ellenállási mozgalmát. Serena Butler iszonytató halála bebizonyítja majd, hogy az emberek soha nem szállhatnak sikeresen szembe velünk.
A sátáni gép megállt Serena előtt, aki kifeszítve függött a kereszten. A démoni robot egyik karmából pontosan célzott lángnyelvek csaptak ki, és perzselték szét a karommal azonos helyzetű ujjat. Serena fájdalmas arckifejezéssel tűrte, hogy a keresztkeret egyre forog, de nem kiáltott fel, még akkor sem, mikor egyik kezének ujjai már mind megpörkölődtek és elfeketedtek, ujjizületei pedig kiégtek.
Ez még csupán a kezdet volt.
A fogoly szeráfok üvöltöttek, és átkokat szórtak a gépekre, de a megfeszített Serena száját egyetlen hang sem hagyta el.
Ezután a gépördög újabb lángnyelveket lövellt ki, amelyek úgy égették ki Serena szemét, hogy, noha a szemüreg teljesen elszenesedett, arcbőrét alig perzselték meg.
– A precíz fájdalomkeltés célja, hogy anélkül roncsolja a testet, hogy gyors halált okozna – magyarázta Erasmus. – Serenára hosszú szenvedés vár.
Létfenntartó tüskék tolódtak ki a keresztből, hogy elevenen és tudatánál tartsák. A hóhérrobot folytatta a szadista kínzást, sorra elégette Serena testrészeit, aztán kiemelte a földből a forgó keresztet, és fejjel lefelé fordította áldozatát. Minden pillanatot rögzítettek.
Omnius hangja mennydörgésre emlékeztetett.
– Azzal, hogy elpusztítalak, véget vetek a Dzsihadodnak. Az embereknek többé nem lesz vezérük, aki további pusztításra ösztökélje őket. A halálod egy régóta fennálló probléma hathatós megoldása lesz.
– Soha... nem fogod... megérteni. – Habár megégett arcát nem lehetett látni a képeken, Serena szavai valóságosnak hangzottak, hiszen régebbi beszédeiből vágták ki. – A népem tovább harcol majd a nevemben.
Ruhája lángra kapott, mikor a robot újabb tűzpászmát lövellt feléje. Még mikor bőre viaszként szétolvadt, Serena akkor sem ordított fel. Dacosan odakiáltott kínzói felé, de szavait képtelenség volt kivenni. Bátorsága példaadónak mutatkozott.
A hóhér gyötrelmesen lassú fokozatokban elevenen megsütötte Serenát, s úgy lobbantotta lángra, akár egy eleven fáklyát – előbb a karjait és lábait, a törzsét és a fejét pedig a végére tartogatta. A keresztkeret rendszerei felerősítették a fájdalmát, és éberen tartották, hiába igyekeztek az idegei és testének más alkotóelemei kikapcsolni, elpusztulni.
A szeráfok dühödten gyalázkodtak, némelyik saját haját tépte ki, mások könnyes szemekkel bámultak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a látvány nem veheti rá őket, hogy megadják magukat. Épp ellenkezőleg, haragjuk erősebb volt, mint valaha.
A démoni, vörös bőrű robot ismét lángokat szórt, és kioltotta a máglyahalálra kárhoztatott áldozat életét. Jóllehet a kereszt létfenntartó rendszerei az utolsó pillanatig elevenen tartották, Serena Butler nem kiáltott fel.
A tűz elemésztette a Dzsihad papnőjének egész testét, bőre lehámlott az elfeketedett csontokról – mígnem semmi sem maradt belőle, csupán amit az utókorra hagyott.
Iblis kiválónak találta az alkotást. Átérezte, miféle rettenetet és iszonyt keltenek majd a képek az emberekben, a gépek iránti szüntelen gyűlölet mellett – sokkalta erősebbet, mint amilyenre a Titánok legbrutálisabb tetteinek idejéből emlékezett. Thurra emelte a tekintetét, aki minden korábbinál szenvedélyesebbnek és bosszúszomjasabbnak tűnt.
– Tégy róla, hogy a szétégett testet megvizsgálják. A DNS-minták igazolni fogják, hogy Serena valóban halott. Mindenütt akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy valamiféle csalás van a dologban. – Pontosan tudta, mit fognak bizonyítani a génvizsgálatok; tlulaxi összeesküvő társai gondoskodtak róla, hogy a sejtek megegyezzenek az eredetiekkel. A bejelentéssel azonban nem fogja megvárni a vizsgálat eredményét.
– Mindenkinek meg kell mutatnunk a felvételeket – jelentette ki Iblis, aki felismerte, mily hihetetlenül hatásosak lesznek. – Mindenkinek. Sokkal megindítóbb, mint amit Serena remélt.
Reszkető kézzel átadta a képdobozt a Dzsatir parancsnokának.
– Másoltasd le, és küldesd szét a Nemesek Szövetségének minden bolygójára!

- - -

 

A háborúban több módot találni a csatavesztésre, mint a győzelemre.

IBLIS GINJO: AZ EMBERISÉG TÁVLATAI

Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy minden ember lássa a rettenetes képeket, az embertelen brutalitást. A viszolygás hegyként növekedett, és az emberek el sem tudták képzelni, hogy merülhetett fel bennük, hogy békét kössenek Omniusszal. Addig nem érhet véget a Dzsihad, amíg Omniust végképp el nem pusztítják.
Most, hogy versenytárs nélkül maradt, és újra megszilárdíthatta hatalmát, Iblis Ginjo főpátriárkaként minden korábbinál szertelenebb palástot öltött magára.
– Mindnyájatoknak ígérem: Serena Butler emlékét soha nem feledjük, ahogy azt sem, mit tettek vele a gondolkodó gépek!
A Dzsatir börtöneiből kieresztették azokat a férfiakat és nőket, akik mindenki másnál nyíltabban ellenezték a Dzsihadot. A foglyokat, akik nem értesültek Serena Butler haláláról, saját plakátjaikat – „Békét mindenáron!” – a hátukra erősítve engedték szabadon.
Pillanatok alatt tömegek gyűltek köréjük, és darabokra tépték a szerencsétlen tiltakozókat.
A Szövetségi Parlament rendkívüli ülésén Iblis Ginjo komoran levetítette a Balut gyarmatbolygón készült iszonytató új felvételeket, ahol – az évekkel ezelőtti csuszuki és rhissói mészárlásokhoz hasonlóan – harci robotok tettek mindent a föld színével egyenlővé.
– A gondolkodó gépek tették ezt, miközben Serena Butler a béke követeként a Corrinra utazott. Eleve el akartak árulni minket. A Baluton egyetlen túlélő sem maradt. – A főpátriárka hangját elfátyolosította a fájdalom. – A gonosz gépek szokásukhoz híven minden személyt, minden házat elpusztítottak.
A kiégett épületekről, bombakráterekről és elszenesedett testekről készült felvételek mindenkit megdöbbentettek, de még ezek a szörnyűséges is elhalványultak az imádott papnő kivégzéséhez képest. Mindez csak olaj volt a tűzre, épp, ahogy arra a főpátriárka számított.
A széksorokban helyet foglaló szövetségi képviselők meglepően hallgatagnak mutatkoztak, és dermedt tekintettel bámultak Iblisre. Miután Iblis befejezte a beszédét, állva maradt. Sokan a könnyeikkel küszködtek, aztán morajlás futott végig a sorokon. Lassacskán mindenki talpra állt az előadóteremben, s hullámokban emelkedtek fel, hogy élete leghatalmasabb, legtombolóbb ovációjával jutalmazzák a főpátriárkát.
Iblis megragadta az alkalmat, és túlordította a hangzavart.
– Mostantól újult elszántsággal, új és halálos céllal kell folytatnunk a Dzsihadunkat! Többé nem hallgathatjuk meg Omnius álnok békeajánlatait! Azt javaslom nektek, barátaim: ne nyugodjunk, amíg végleg meg nem semmisítettünk minden gondolkodó gépet! A Dzsihadnak folytatódnia kell, míg meg nem szereztük a végső győzelmet!
Habár szívből sajnálta Serena elvesztését, Iblis szükséges áldozatnak tekintette őt. Serena elfogadta az árat, és csatába indult. Egyedül.
Mivel sokáig nem ült el a tapsvihar, Iblis úgy határozott, hogy nem hagyja veszni a lehetőséget, és többi tervére is gondol. Mindez a megegyezés része volt, hiszen a tlulaxiak segítették ki őt a Serena megkínzatását és kivégzését tartalmazó képdobozzal.
– Előbbre kell lépnünk, és harcolnunk kell. Legtöbben tudjátok, hogy Butler papnő régóta szerette volna, hogy szorosabb kapcsolat fűzzön minket a Szövetségen Kívüli Bolygókhoz, hogy erősítsük a Szövetséget és a szabad emberiség egészét. Mindenhonnan meg kell szereznünk az erőt, ahol csak megtaláljuk.
– Hogy méltón adózzunk az emlékének, jelentős első lépésként szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot a tlulaxiakkal. Habár eddig a Nemesek Szövetségén kívül maradtak, szervfarmjaikkal mégis az ügyünket szolgálták. – Mély lélegzetet vett, és így folytatta: – A hozzájárulásotokkal a Tlulaxra szándékozom utazni, hogy végre rábeszéljem őket, csatlakozzanak a Szövetséghez.
Mintegy végszóra, a Dzsihad első napjainak nagy hőse, Xavier Harkonnen primerás emelkedett szólásra.
– Egyetértek. Egykor a tlulaxi szervfarmokról érkezett új tüdő mentette meg az életem, és lehetővé tette, hogy tovább harcolhassak a gondolkodó gépek ellen. Tudom, hogy Serena is támogatta volna az elképzelést; maga is ellátogatott a szervfarmokra, és felkérte a tlulaxiakat, hogy lépjenek be a Szövetségbe. Elérkezett az ideje, hogy kicsikarjuk belőlük a választ.
Iblis meglepetten elmosolyodott. Harkonnen valóban váratlan szövetségesnek bizonyult.
– Köszönöm, Harkonnen primerás. Most pedig...
Xavier nem ült vissza.
– Mi több, felajánlom a szolgálataimat, hogy a Tlulaxra vigyem a főpátriárkát. Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy hadjáratot vezessek a gondolkodó gépek ellen, de minden tőlem telhető módon segíteni szeretnék. Több ezernyi Szövetségen kívüli bolygót ismerünk. A lehető legtöbb ember felé ki kell nyújtanunk a kezünket.
Harkonnen primerás váratlan támogató javaslatának hatására a kábult képviselők a vártnál jelentősen nagyobb többséggel szavazták meg Iblis felvetését. Később kilépett a szónoki fülkéből, elvegyült a képviselők között, s hátba veregette a hivatásos politikusokat. Serena maga sem kívánhatott volna ennél jobb eredményt.

- - -

 

A gyógyítás akkor kezdődik, amikor segítségül hívjuk a test öngyógyító erőit – lett légyen ez az egyénileg vagy fizikailag felfogott test, avagy annak különböző társadalmi és politikai formái.

DR. RAJID SUK: HADTÉRI JEGYZETEK

Octa, aki felfogta a vacsora fontosságát, legkiválóbb konyhaművészeti képességeit vette elő, hogy bőséges búcsúlakomát rendezzen, mielőtt Xavier útnak indult Iblis Ginjo és a Dzsatir tisztjeinek kíséretében. A szolgák és a kúria szakácsa ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek, de Octa maga végezte a munka jelentős részét; így akarta kimutatni a férje iránti odaadását. Pontosan tudta, mit szeret enni Xavier. milyen ételekben és édességekben leli leginkább örömét.
Ám mindennél jobban annak örült Xavier, hogy egy egész estét eltölthet felesége és három lányuk társaságában. A legfiatalabb, Wandra, mindössze tízéves volt még, és otthon lakott, de a két idősebb már csodás unokáknak adott életet. Xavier élete kiteljesedettnek és boldognak tűnt, aminél többet nem kívánhatott.
Serena Butlert viszont elveszítette – megint. És ezúttal nem is fog visszatérni.
Xavier bénult, tehetetlen iszonyattal nézte végig az elképzelhetetlenül durva képeket, ahogy a démoni hóhér megkínozta és megölte Serenát. A papnő rettenetes, fájdalmas halála a Nemesek Szövetségében mindenkiből ordító dühöt, ádáz bosszúvágyat váltott ki.
Xavier már akkor rosszat sejtett, attól félt, hogy jóvátehetetlen döntés született, mielőtt Serena útnak indult volna a Salusa Secundusról. Pontosan tudta, mi vár rá, s valószínűleg maga provokált. Xavier nehezen hitte el, hogy az örökelme oly ostoba lett volna, hogy a képekkel együtt elküldi a holttestet a Szövetségbe, ahol nyilvánvalóan bosszúszomjas felháborodást okoz.
Másrészről a gondolkodó gépek sohasem értették meg az embereket. Omnius kétséget kizáróan brutális figyelmeztetést akart küldeni a Nemesek Szövetségének, Serena vértanúsága viszont váratlan elszántságot váltott ki a szabad emberiség tagjaiból.
Serena valószínűleg a Dzsihad utolsó és egyetlen esélyének tekintette a saját mártírhalálát. Kétségtelen, hogy a mesterkedő Iblis Ginjo vette rá a döntés meghozatalára, és rábeszélte, hogy áldozza fel magát. Xavier tudta, Serena miként ítélte volna meg a lehetőséget. Úgy tekintett rá, mint amivel szeretett népét szolgálja.
Követői elfásultak, hajlandók lettek volna beleegyezni az elfogadhatatlan feltételekbe is, csak hogy véget vethessenek a szüntelen háborúskodásnak. Ám a tény, hogy szemtanúi lehettek az embertelen rémtetteknek, amiket a gondolkodó gépek imádott papnőjük ellen elkövettek, ádáz haderővé kovácsolta egybe őket, amely sokkalta erősebb és eltökéltebb volt, mint amivel a gondolkodó gépeknek valaha szembe kellett szállniuk. Tízmilliók követelték maguknak a jogot, hogy dzsihadistává válhassanak. Legalább Serena nem halt meg hiába.
Az asztalfőnél ülő Xavier komoran mosolygott maga elé, ahogy a következő küldetésére gondolt, amely új magasságokba emelheti a háború sikerét. Egykor, mielőtt elfogták volna a Giedi Prime felett, Serena a Nemesek Szövetségébe akarta csábítani a Szövetségen Kívüli Bolygókat, ám nem sok sikerrel.
Most azért viszi Iblis Ginjót a Tlulaxra, hogy meggyőzzék a tlulaxiakat, érdemes csatlakozniuk az emberiség legnagyobb tömörüléséhez. Valaha ez volt Serena elsődleges célja, mivel úgy vélte, hogy a szervfarmok elterjedése komoly segítséget jelent a csatatéren megsebesült dzsihadistáknak. A harc tovább folytatódik a nevében.
Octa lépett be az étkezőbe, aki ötvenöt évesen is sudár és kecses maradt, és egy fatálon sörtéshátú vesepecsenyét hozott, amit a birtokon gyakori egyik vadászat után kapott. Rámosolyogott a férjére, mivel tudta, mi történt egykor a sörtéshatú vadászaton, amikor Xavier és Serena életükben először szerelmeskedtek egymással. Octa férje és néhai nővére tiszteletére választotta az ételt, és fanyar ribizliszósszal tálalta fel az ízletes húst. Három lánya elragadtatva bámulta az ízlésesen felszolgált ételt, Xavier pedig alig tudta visszatartani a könnyeit.
– Mi a baj, apa? – kérdezte Wandra gyermeki ártatlansággal.
Octa megsimogatta Xavier vállát, aztán odahajolt hozzá, hogy megcsókolja ősz szakállát. Xavier átkarolta a felesége derekát.
– Semmi, Wandra. Annyira szeretlek mindnyájatokat, és egyszerűen elérzékenyültem.
Könnytől csillogó barna szemeit Octára emelte.
– Tudom – felelte a nő. – Oly sokféleképp kimutatod a szereteted.
Xavier végighallgatta, mit mesélnek idősebb lányai az otthonukról és a családjukról, férjük munkájáról és személyes céljaikról. Roella, aki harminchét évesen a legidősebb volt a nővérek közül, láthatóan édesanyja nyomdokaiba lépett, és már a Salusa Secunduson székelő Szövetségi Parlament egyik képviselőjéhez kötötte az életét, kihasználva a Butler és a Harkonnen családok hírnevét. Omilia továbbra is hatalmas közönségek előtt adott baliset koncerteket, miközben, mintegy második műszakban, férje kereskedelmi vállalkozásának csínjait tanulta ki.
– Büszkék vagyunk rád, apa, hogy te kíséred el a küldetésre a főpátriárkát – jegyezte meg Roella egy politikus fortélyosságával. – Fontos politikai utóhatásokkal számolhatunk, te pedig komoly stabilizációs erőt képviselsz majd.
Xavier diplomatikusan bólintott, de nem akarta elárulni, miért szánta rá magát, hogy olyan helyre látogasson el, ahová nem kívánkozik, ráadásul egy olyan férfi kíséretében, akiben nem bízik. Serena arra kért, hogy minden lehetséges módon segítsem a Dzsihadját. Valakinek pedig Iblis Ginjón kell tartania a szemét.
Xavier ráeszmélt, hogy nem szentelt elég figyelmet az ételének, ezért lelkesen nekilátott elfogyasztani az adagját, és többször is megdicsérte felesége főztjét.
– Hihetetlenül ízletes. Túltettél magadon, szívem.
Octa nővére szöges ellentéte volt, és az emberiség megváltását célzó nagyszabású törekvések helyett megelégedett a csendes magánélettel. Octának nem kellettek hatalmas tettek a kiteljesedett élethez. A maga módján épp oly erős volt, mint Serena, s megpróbálta együtt tartani a családot, és biztos fogódzót kínált Xaviernak, amikor a galaxis hajója viharos vizeken hánykódott.
– Azt hallottuk, hogy a gondolkodó gépek újabb támadásokat intéztek a Szövetségi Bolygók ellen – mondta Roella. – Még egy kolóniát romboltak porig. Rettenetes! Hogy is hívják... Balutnak?
Xavier zord tekintettel kortyolt a chiantinijéből, de alig érezte a testes bor ízét.
– Igen, egy kisebb települést pusztítottak el a Baluton. Minden megsemmisült, és csak néhány elszenesedett holttest hevert az utcákon. Az emberek többségét magukkal vitték, kétségtelenül munkatáborokba. Épp, ahogy kilenc esztendővel ezelőtt történt a Csuszukon. És a Rhissón.
Roella a fejét ingatta.
– Omnius nem maradt ott, hogy létrehozza a számítógépes hálózatot azokon a világokon? A gondolkodó gépek pusztán azért jöttek, hogy mindent letaroljanak, és rabszolgákat szerezzenek?
– Úgy tűnik – felelte az édesapja. – Belegondolni is szörnyű, hogy készek lettünk volna elfogadni a békeajánlatukat.
Omilia megremegett.
– Békét mindenáron! – Úgy ejtette ki a szavakat, akár egy átkot. Wandra hatalmas szemeivel bámulta őket.
– A gondolkodó gépek kiismerik minden gyengeségünket, és egyre támadnak – folytatta Xavier. – Nekünk is ugyanezt kell tennünk. A gépi agresszió minden áldozata ezt követeli meg.
Octa, akit láthatóan felzaklatott az efféle társalgás a kellemes lakoma alatt, félretolta a tányérját. Xavier azonban tudta, hogy megérti, miért szükséges mindez.
– Senki sem értheti Omniust – vetette közbe Octa. – Serenának igaza volt. El kell pusztítanunk a gondolkodó gépeket, nem számít, mi történik.
Nagyot nyelt, és Xavierra nézett.
– Még akkor is, ha újra meg újra szétszakad a család.
Xavier a tányérjára meredt, szemét sós könnyek csípték. Gyűlölte Omniust, de egyre nagyobb meggyőződéssel hitte, hogy valójában a mesterkedő Iblis Ginjo tehető felelőssé Serena végső, ostoba tettéért. A főpátriárka erős személyisége nélkül nem lehetett volna rákényszeríteni egy ilyen meggondolatlan, öngyilkos küldetésre.
– A szent háborút akkor is folytatni kell, ha a saját és még billiónyi család életét kockáztatjuk ezzel. Nem puszta harctéri győzelemre törekszünk. Célunk, hogy bebiztosítsuk az emberiség, az unokáink, és az unokáink unokáinak a jövőjét.
– Akkor remélem, hogy a tlulaxi küldetéssel eléritek, amit szeretnétek! – Octa mintha kételkedett volna, de Xavier megsimogatta a kezét. Gyengéden Octára, aztán egyik lánya után a másira nézett, és tekintete elfátyolosodott.
– Megteszem, amit tennem kell – esküdött meg –, a Dzsihadért és Serena emlékéért.

- - -

 

Az elme bolond dolog.

FALFIRKA A CORRINI
KÖZPONTI TORONY ELŐTT

Erasmus egy fekete hegycsúcson állt az óriás nap homályos fényű zsarátnoka alatt, és a hegy lábánál elterülő, tündöklő fővárost bámulta. Mióta ismét ellátogatott a gleccserszakadékba, ahova egykor beragadt, a robot többet szeretett volna felfedezni a bolygó tájaiból.
Az emberi utazókat hasonló belső erő hajtotta, hogy eljussanak oda, ahol még senki sem járt, olyan dolgokat lássanak, amiket még senki sem láthatott, zászlókat tűzzenek ki, és új területeket jelöljenek ki.
Odalent, az erdő felső határán álló, hópettyes sziklák közti védett mélyedésben gyámfia, Gilbertus Albans aludt egy sátorban, akit ismételten kimerített a fárasztó gyalogtúra.
Erasmus újabb pozitív vetületét fedezte fel annak, hogy elmenekül a gépváros nyüzsgéséből. Az emberek már régen felfedezték az esztétikai élvezetet nyújtó, vad vidékeken, magányos elmélkedéssel töltött idő jótékony hatását. Egyes ősi naplókban kifejezetten az „elme akkumulátorainak újratöltéseként” utaltak a folyamatra. Erasmus azt gyanította, hogy az emberek jelentősen nagyobb mértékben hasonlítottak a gépekre, mint beismerték volna.
A messzeségben, optikai érzékelőszálai legnagyobb felbontása mellett, a robot felvillanni látott valamit a corrini gépváros Központi Tornyának tetején. Pillanatok múlva apró, ezüstszínű figyelőkutászok raja vette körül, lebegett körülötte, és különböző irányokból méregette őt.
– Szökni próbáltál előlem? – érdeklődött Omnius a figyelőkutászok által, és így a hangja szinte betöltötte a robot körüli teret. – Meglehetősen ésszerűtlen cselekedet.
Erasmus zavartalanul válaszolt.
– Nem számít, milyen messze megyek, tudom, hogy szüntelenül figyelsz. Pusztán edzőgyakorlatot végzünk Gilbertus Albansszal. Fontos neki, hogy zavartalanul elmélkedhessen, és semmi ne vonja el a figyelmét.
A figyelőkutászok tovább lebegtek körülötte.
– Arra számítok, hogy az emberek harci tevékenysége jelentősen megcsappan most, hogy Serena Butler nem noszogatja őket tovább. Ideje, hogy elismerd az igazam.
– Attól tartok, az eset olyan következményekkel jár majd, amiket nem láthatsz előre. Túlságosan leegyszerűsítve tekinted az embereket, Omnius, és beleestél Serena Butler csapdájába. Meg fogjuk bánni, hogy engedtük mártírhalált halni. Az emberek a saját következtetéseiket fogják levonni az eseményekből, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e helytálló adatokkal.
– Nevetséges. Serena Butler meghalt. Ez megtöri a dzsihadisták lelkesedését.
– Tévedsz, Omnius. Számomra egyértelmű, hogy a halála csupán súlyosbít a helyzeten.
– Azt állítod, hogy műveltebb és élesebb elméjű vagy nálam?
– Ne keverd össze az adatok felhalmozását a műveltséggel, Omnius! Nem egyenértékűek.
Mögöttük, miután meghallotta a beszélgetésüket, Gilbertus Albans lépett elő a sátorból, frissen és buzgón, hogy folytathassa a tanulmányait.
Miközben a figyelőkutászok tovább zümmögtek, Omnius elhallgatott, rutinokat futtatott le, majd hozzátette:
– Nem szeretném, ha társalgásunkat keserű szájíz rontaná. Megállapítottam, hogy ez a háromezredik beszélgetésünk. Meglehetősen rangos esemény, ha az emberek mérföldköveinek modelljét alkalmazzuk rá, habár nem értem, az egyik szám miért bírna több jelentősséggel a másiknál.
Erasmus likvimetál arclemeze, amelyet dérrel lepett be a fagyos hegyi szél, gúnyos mosolyra húzódott. Gyorsan ellenőrizte a saját adatait, és rájött, hogy Omnius tévedett.
– Nálam valamivel magasabb szám jött ki. Hibás az adatbankod.
– Lehetetlen. Mindegyikünk egyszerűen, ugyanazzal a módszerrel számlálja az alkalmakat. Ne feledd, hogy eredetileg a saját elmém mellékterméke voltál!
– Mégis hibás az adat. Pontatlanul vetted számba a Terra-Omniusszal folytatott beszélgetéseimet, hiszen tökéletlen, sérült frissítést kaptál.
A figyelőkutászok hosszú percekre elhallgattak, majd kijelentették:
– Az okfejtésed magyarázatot ad a pontatlanságra. Amennyiben valóban tévedtem.
Erasmus tovább feszegette a kérdést:
– Gondolj bele, ha egy egyszerű számlálásban hibát véthetsz, akkor sokkal fontosabb kérdésekben, például Serena Butler ügyében is tévedhetsz.
A figyelőkutászok örvényleni kezdtek a levegőben, s körülrepdesték a robot tükörfelületű fejét. Gilbertus közelebb lépett, és a beszélgetést hallgatta; Erasmus azon tűnődött, vajon a hűséges fiú védelmezni akarta-e?
– Talán érdemes lenne kielemeznem és hitelesítenem a rendszereidet, Erasmus – szólalt meg végül Omnius. – Azonos, ha nem nagyobb a valószínűsége annak, hogy te tévedsz. A legjobb megoldás az lenne, ha kitörölnénk a géláramköreidet, újra összehangolnánk egymást, és az alapoktól kezdenénk újra mindent. Évtizedek alatt új egyéniséget alakíthatnál ki magadnak.
Erasmus elgondolkodott a váratlan fejleményen. Nem óhajtotta megsemmisíttetni a gondolatait és a személyiségét, hogy összehangolódjon az örökelmével. Ez olyan lenne, mint a... halál.
– Hadd ellenőrizzem előbb a számításaimat, Omnius! – A hegytetőn teljes belső diagnosztikai programot futtatott végig az áramkörein, és ismét magasabb számot kapott. Végre elérkezett az idő, hogy az emberi kísérleti alanyok nemzedékeinek tanulmányozása során eltanult tudást alkalmazza.
Tehát hazudott.
– Igazad volt, Omnius. Most én is ugyanazt az összeget kaptam, mint te. Az én számításaimban volt hiba. Kitöröltem az ellentmondást okozó adatot.
– Rendben.
Erasmus nem tekintette tettét helytelennek, noha nyilvánvaló valótlanságot mondott Omniusnak. Inkább úgy vélte, hogy a saját fennmaradásáért tette, ami ismét kifejezetten emberi dolog. A Serena Butler halálából származó potenciális problémák miatt az önálló akaratú robot úgy érezte, a korábbinál is nagyobb szüksége lesz rá az Összehangolt Világoknak. Végtére is, amikor Seurat szabotált frissítése programvírusokat szabadított a corrini örökelmére, a bolygó könnyen a Szövetség prédájává válhatott volna, ha Erasmus nem lép gyorsan és határozottan akcióba. Az adatok megváltoztatása persze a történelem kis mérvű meghamisításával járt, hogy kisebbítse a robot saját szerepét a fóldi lázadás szikráját fellobbantó emberi megbízottak megingatásában.
Ha eleget gyakorol, Erasmus feltehetően egyre szakavatottabban alkalmazza majd a hazugság és a tettek kimagyarázásának technikáit. Alapos okból vette át ezeket a viselkedésmintákat. Ha valaha is meg akarja érteni az emberi elmét, a laboratóriumokban kell boncolgatnia, és a gyakorlatban is utánoznia szükséges. A történelem során az emberek nem egyszer arattak katonai győzelmeket megtévesztés révén. Például a frissítést felhasználó hadicsellel...
Sajnos Omnius emlékezni fog erre az incidensre, amikor a robot láthatóan számítási hibát vétett, majd állítólag kijavította azt. Az örökelme vizsgálni és elemezni fogja az esetet. Habár lehetséges, hogy a Corrin-Omnius nem fog rögtön tevékenyen fellépni, a kételyeit a frissítésekkel eljuttatja majd a többi összehangolt világra, és a többi számítógép is újra meg újra feldolgozza majd a problémát. Mi lesz, ha Omnius végül beváltja a fenyegetését, s elveszi Erasmus és a többi hozzá hasonló robot önálló akaratát, hogy újra hasonuljanak az örökelme merevségéhez?
El kell hárítanom minden erre irányuló lépést – gondolta Erasmus. – Egymagamban.

- - -

 

Ellen kell állnunk a kísértésnek, hogy manipulálni akarjuk a világmindenséget.

KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Vorian Atreidest egyáltalán nem lepte meg, hogy Serena kivégzését követően Iblis Ginjo milyen gyorsan ismét hatalomra emelkedett. Az iszonyú esemény előtti időszakban a főpátriárka csillaga leáldozóban volt, különösen, miután Serena egyértelműbb szerepet vállalt a Dzsihad Tanácsban. Iblis, aki mindig is a saját céljait helyezte előtérbe, és hozzászokott a hatalomhoz, bizonyára neheztelt rá, amiért csökkentette a befolyását. Vor jól ismerte az egykori emberi megbízottat, és meggyőződéssel hitte, hogy ő eszelte ki ezt a látványos módot, hogy megszabaduljon Serena Butlertől.
A „gyászoló” főpátriárka most nagy örömmel hergelte az embereket a felfokozott, veszett bosszúra. Nyilvánvalóan még több elismerésre számított a nagy nyilvánosságot kapott tlulaxi küldetés miatt, amelynek során a visszavonult népet arra buzdítja majd, hogy csatlakozzanak a Szövetséghez. Azzal, hogy diplomáciai hajóján a Tlulaxra kísérte, a köztiszteletben álló Harkonnen primerás törvényes hátteret biztosított Iblis diplomáciai útjának, noha Vor pontosan tudta, hogy barátja hozzá hasonlóan nem bízik Iblis Ginjóban...
Vor magában fortyogva, tehetetlenül a Salusán maradt. Vidad és az Elefántcsonttorony többi kogitátora immár hónapokat eltöltött Zimiában, s naivan beavatkoztak a Dzsihadba és a Szövetség politikájába. Végül, amikor a dühödt képviselők és tömegek becsmérelni kezdték őket, előkészületeket tettek, hogy visszatérjenek a Hessra gleccserekkel borított erődjébe. Sárga köpönyeges szubordinánsaik, akiket felzaklatott és megzavart a papnő mártírhalála, járműveket szereztek, és kétségkívül örültek, hogy ismét elrejtőzhetnek a világ elől.
Ám Vor tudta, hogy még mielőtt távoznak a Salusa Secundusról, beszélnie kell a világ dolgaiban látszatra járatlan, testetlen elmékkel. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai felvilágosult bölcselőknek tekintették magukat. Ezzel szemben úgy tűnt, pusztán elaggott, megtévesztett bolondok.
Senki sem állította meg Atreides primerást, amikor bevonult a megerősített kulturális könyvtárba. A kogitátorok itt maradtak, miközben szubordinánsaik Vidad és társai elvonultsága idején megírt, már-már elfeledett filozófiai értekezésekből és kiáltványokból másoltak ki dokumentumokat. Vor egymaga lépett be a tágas adattermekbe, jóllehet a buzgó dzsihadista tisztek mindenképp vele akartak tartani.
Hat szubordináns fogadta a kongó könyvtárban a kogitátorok agytároló edényeit tartó talapzatok mellett.
– Atreides primerás! – szólalt meg a kiváló Keats szubordináns, aki zavarodottnak tűnt, és láthatóan önmarcangoló kétségek gyötörték. – Vidad utasított minket, hogy mielőbb induljunk. A visszaúton a Hessrára, és azt követően is, sok mindent meg kell vitatnunk a mestereinkkel.
– És tegyétek is, hiszen magam is sok mindenről szeretnék beszélni Vidaddal. – Vor dühe szinte tapinthatónak hatott, és meghökkentette a szubordinánsokat. Ahogy előtörtek elméje rejtett zugaiból a múlt emlékei, eszébe jutott, miféle sötét dolgokat tudott meg – és hitt el bolond módon – Agamemnón emlékirataiból.
A talapzatokon testetlen agyak lebegtek a kékes elektrofolyadékban.
– Kogitátorként hajlandóak vagyunk megvitatni fontos kérdéseket – jelentette ki az egyik legendás elme a hangflastromán keresztül. – A vélemény és információ a további felvilágosodást segíti elő. Tapasztalt férfi vagy, Vorian Atreides, jóllehet mérhetetlenül fiatalabb, mint bármelyikünk.
– A hatalmas korral együtt jár a begyepesedés. A békekötési kísérletetekkel minden kogitátorra szégyent hoztatok, és megkérdőjeleztétek a fajtátok képességeit.
A szubordinánsok elképedve hallgatták, hogy a gondolkodó gépek egykori talpnyalója ilyen arcátlanul mer beszélni. A kogitátorokat velük ellentétben láthatóan nem izgatta fel a szokatlan hangnem, noha folyadékkal telt tárolóedényeik mentális tevékenységtől vibráltak.
– Nem érted teljesen, mi történt, Atreides primerás. Képtelen vagy meglátni az apró részleteket.
– Azt látom, hogy ártatlan derűlátásotokkal veszélyes helyzetet teremtettetek, akár az éretlen gyermekek, amikor a felnőttek dolgába avatkoznak. Ostoba döntést hoztatok, ami a valaha élt legnagyszerűbb asszony életébe került.
Vidad nem tűnt különösebben zaklatottnak.
– Serena Butler felkért minket, hogy beszéljünk a gondolkodó gépekkel. A Dzsihad befejezésének módjára szándékozott rálelni. Ha követte volna a tervünket, az emberek és a gondolkodó gépek közötti háborúskodásnak vége szakadt volna. Véleményünk szerint Serena Butler szándékosan provokálta Omniust, hogy erőszakkal reagáljon. Máskülönben a gépek nem válaszoltak volna efféleképp.
Vor a fejét ingatta, és a fogát csikorgatta.
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen sokáig éltetek, mégis oly keveset értetek meg? Egy háború nem érhet véget valamelyik fél győzelme nélkül. Serena Butler Dzsihadjának kiváltó oka nem tűnik el, csupán, mert úgy határoztok, hogy figyelmen kívül hagyjátok, vagy mert az emberek beleuntak a küzdelembe. A próbálkozásotok – amennyiben sikerrel jár – a kihalás szélére sodorta volna az emberiséget.
A kogitátor elgondolkodott, majd így felelt:
– Ésszerűtlenül viselkedsz, Vorian Atreides, akárcsak az emberiség nagyobbik hányada, amennyire meg tudjuk ítélni.
– Ésszerűtlenül? – Gúnyosan felkacagott. – Igen, mi, emberek ehhez értünk a legjobban, és megeshet, hogy végül ennek révén aratunk győzelmet.
– Ha elég sokáig élsz, Vorian Atreides, majd becsülni kezded a bölcsességünket.
Vor a fejét ingatta.
– Talán, ha elég ideig elmélkedtek felette, Vidad, felismeritek saját tévedéseteket.
Haragosan sarkon fordult, mivel tudta, hogy semmit nem old meg azzal, ha tovább vitatkozik a testetlen gondolkodókkal, akik lényegében elszigetelték magukat az emberiség szükségleteitől és mindennapjaitól. Mikor kilépett a könyvtárból, Vor még a válla felett visszakiáltott:
– Menjetek vissza a Hessrára, és maradjatok is ott! Többé ne próbáljatok segíteni nekünk!

- - -

 

A legnagyobb hibát azzal követtem el, hogy azt feltételeztem: magam hozom a döntéseimet. Előfordul, hogy a legélesebb szemű ember sem látja meg a zsinórokat, amelyekkel bábként rángatják.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
MAGÁNLEVÉL VORIAN ATREIDESNEK

A tlulaxi képviselők melegen üdvözölték a mosolygós Iblis Ginjót, aki a Dzsatir testőrei és segítők kíséretében lépett elő a diplomáciai űrkompból. Az itteni politikusok és vének korábban számos olyan ügyletet bonyolítottak le Iblisszel, melyek egyike sem került rögzítésre a hivatalos feljegyzésekben. Mikor megérkezett, a főpátriárka alig észrevehető jelzéseket és sokatmondó pillantásokat váltott a Rekur Van nevű kereskedővel és munkatársaival. A Dzsatir több testőre és segítője a korábban megbeszélteknek megfelelően eltűnt a színről, hogy titkolt ügyeket intézzen. A tlulaxiak különleges mentességi jogokkal ruházták fel Iblist.
A tlulaxiak a leszállópályán illő tiszteletadással fogadták a veterán Xavier Harkonnent – biológiai szakértelmük eleven bizonyítékát – is. A primerás szoborszerűen, kiállítási tárgyra emlékeztetően állt előttük, és semmit nem mutatott ki a benne forrongó érzelmekből.
Kizárólag a primerás alacsony rangú szárnysegédeinek egyike, Paolo kvintás kísérte el. Az ifjú Paolo leplezetlen rajongással tekintett a veteránra, akiben legendás jelképet látott olyan ember helyett, aki több hibát is vétett, és múltbéli tettei miatt sajnálkozott. Xaviernak nem volt szüksége ajnározásra, az odaadó ifjú kvintásnak túlzott kedveskedés nélkül kell követnie az utasításait.
Rekur Van és a többi tlulaxi képviselő a domboldalon elterülő szervfarmokon rendezett ünnepi lakomát a vendégeknek. Xavier megállt a Thalim napfényében fürdő, hátborzongató technológiai erdő közepén, és eszébe jutott a legutóbbi alkalom, mikor itt járt. Serenával. A fára emlékeztető emelvények mesterséges gyümölcsöktől – furcsa betűkkel megjelölt, klónozott és módosított szervektől – rogyadoztak.
Rekur Van csupa mosoly volt, s ahogy széttárta karjait, hogy megmutassa szervfarmjaik biológiai bőségét, ajka mögül előbukkantak éles fogai.
– Örömmel látlak újra, Harkonnen primerás! Jelenléteddel megtiszteled a Tlulaxot. Kitenyésztett tüdőnkkel a melledben ékes bizonyítékul szolgálsz a Szövetségnek azzal kapcsolatban, mit kínál nektek csodás társadalmunk.
Xavier biccentett, de egy szót se szólt. Egyenes derékkal állt, és mélyet lélegzett a vegyi anyagok jelenlétét sejtető levegőből.
Itteni látogatásuk óta dr. Rajid Suk, akit elbűvöltek a szervek klónozásából adódó lehetőségek, tovább folytatta saját kísérleteit, habár saját próbálkozásai továbbra sem jártak sikerrel. Kizárólag a Tlulax genetikai lángelméi voltak képesek arra, hogy folyamatosan beültethető és hibátlan szerveket szállítsanak, amire módfelett szüksége volt a Dzsihad Hadseregének...
Mikor Iblis Ginjo fellépett a szónoki emelvényre, szögletes arcán tökéletes elégedettség tükröződött.
– Ez alkalommal beteljesítjük Serena Butler egyik legdédelgetettebb álmát, amit megosztott velünk. Leghőbb vágya volt, hogy a tlulaxiakat a Szövetség keblére öleljük. Nemrégiben bekövetkezett halála árnyékában nehéznek ígérkezik e küldetés, de esküszöm, hogy nem hagyjuk imádott papnőnk álmait vele együtt elvészni.
– Épp ezért örömmel köszöntöm a Tlulaxot a Nemesek Szövetségének legújabb tagjaként, a tlulaxiakat pedig üzletfélként és szövetségesként. Tudósaitok létfontosságú gyógyászati termékekkel fognak ellátni minket abban az időszakban, amikor még több sebesülésre számíthatunk szent célunk megvalósítása előtt. A Dzsihad új és még dicsőbb szakaszába lép.
A főpátriárka láthatóan jókedvű, derűlátó volt, s tele energiával. Fiatalos egészségét és életerejét Aurelius Venport importált fűszerének, a melanzsnak köszönhetően őrizte meg, hiszen az egzotikus szer továbbra is komoly népszerűségnek örvendett a Szövetség legelőkelőbb nemesurai körében.
Vele ellentétben Xavier éveit és a tragédiák súlyát érezte a vállára nehezedni. Xavier, aki nem számított többnek puszta díszletnél, körüljártatta tekintetét a furcsa tlulaxiakon – mindnyájan férfiak –, akik eljöttek az eseményre. Nőknek sehol semmi jele. Habár semmi gyanúsat nem észlelt, mégis úgy érezte, ragadozók tanyájába tévedt. Az apró, éles fogak és a fekete, rágcsálószerű szemek csak fokozták a szorongató érzést.
Iblis Ginjo tekintetében leplezett diadalmámor tükröződött. Széles vállú Dzsatir-tisztek közrefogták és fürkészték a tömeget, figyeltek minden mozdulatra. Csupán a fiatal Paolo kvintás fogadta el fenntartások nélkül az ünnepélyességet.
– Szavatoltuk a tlulaxiak autonómiáját, és tiszteletben tarjuk óhajukat, hogy korlátozzuk a külvilágról ide látogatók számát – folytatta a főpátriárka. – Mégis testvérként üdvözöljük őket a gondolkodó gépek elleni szent küzdelemben.
Xavier a szervfarmok előtt állt, és a gondosan kitenyésztett szöveteket vizsgálgatta. Mély lélegzetet vett, s ritkás levegővel töltötte meg a tüdejét, amelyet évtizedekkel ezelőtt hasonló tartályokból emeltek ki. A homályos tápoldatban úszkáló, gömb alakú szemgolyókra összpontosított. Mintha mindegyik vádló szellemként meredt volna rá.
A tlulaxiak a Bandalong határán emelkedő egyik többemeletes lakóépületben biztosítottak egy lakosztályt Xaviernak, a folyosók, külső erkélyek és futóhidak labirintusának közepén. Szobáját kellemes bútorokkal és szokatlan műtárgyakkal rendezték be, de a kivitel alapvetően puritánnak és iparinak hatott; Xavier eltűnődött, vajon a tlulaxiak egyszerűen az ő kedvéért helyezték-e el a dekorációkat.
Miután részt vett a szervfarmoknál rendezett ünnepségen, a tlulaxiak és Iblis Ginjo észrevehetően elfeledkeztek róla. Leültek egy bankettasztalhoz, ahol valamiféle fűszeres ételt ettek, és feszült beszélgetésbe merültek. Aztán a főpátriárka egyértelműen távozásra szólította fel Xaviert, amikor arra hivatkozott, hogy a veteránt „biztosan kimerítette a hosszú nap”, és azt javasolta, hogy pihenjen le éjszakára a lakosztályán.
Paolo kvintás egy szomszédos szobában aludt. A Dzsatir nem utasíthatta a fiatal adjutánst, az űrkikötő és a külváros üzleti körzete pedig nem vonzotta pezsgő éjszakai élettel a tetterős katonatisztet. Bandalong belvárosa tiltott területnek számított a külvilágiak számára, állítólagosan vallási okokból, noha Xavier nem kapott választ egyetlen kérdésére sem, ami a miértekre vonatkozott.
Xavier a szobájában merengett, mivel még nem akart nyugovóra térni. Szellemileg kimerültnek érezte magát, de teste nem fáradt el. Zavarta, hogy túl sok időt kell egymagában üldögélnie, ahol semmi dolga nem akadt a gondolkodáson kívül. Ilyen körülmények között könnyen felhalmozódtak a kétségek és gyanúk...
Habár Serena Butler szenvedélyes értekezéseket írt, Iblis Ginjo pedig saját népszerű tanulmányokat és emlékiratokat adott közre, Xavier soha nem érzett késztetést, hogy életével és katonai hőstetteivel dicsekedjen. Elsődleges szerepe ellenére sohasem vette a fáradságot, hogy az utókor számára megörökítse vagy igazolja tetteit. Jobban szerette, ha a tettei magukért beszélnek.
Xavier most órákig merengett a tlulaxi éjszakában, és Serena Butler utolsó írásaiban merült el. Semmiféle újdonságra vagy meglepő kinyilatkozásra nem bukkant, hiszen jól ismerte a gondolatait és érveit. Xavier ennek ellenére örömét lelte a szavak költőiségében és a szöveg ritmusában, mintha Serena ismét közvetlenül hozzá beszélne. Úgy idézte meg a róla őrzött emlékeket, mintha önálló, csak neki szentelt albumban lapozgatna az elméjében, és a hatalmas eredményekre gondolt, amelyeket Serena életében elért.
Ami túl rövidre sikeredett.
Egy hangra lett figyelmes, amely a magas erkély harmonikaajtajának kemény ablaktáblája felől jött. Xavier felriadt, és egy mozgó árnyat, egy emberi alak körvonalait pillantotta meg odakint.
Gyanakodhatott vagy megijedhetett volna, de a kíváncsisága felülkerekedett. Amikor kinyitotta az erkély ajtaját, és orrát megcsapta a hideg, kesernyés szellő szaga, titokzatos látogatóval találta szembe magát: egy csontig lesoványodott, aszott férfival, akinek szürke bőrét mindössze ólomszínű sebhelyei tarkították. A férfinak csupán fél szeme volt, a másik helyén iszonyú kráter tátongott. Nyakából áttetsző csövek futottak le a derekához erősített, gélszerű folyadékkal töltött tasakokhoz.
A férfi valahogy eljutott idáig a futóhidakon, aztán egy vizes, összecsomózott kötélen leereszkedett. Xavier el sem tudta képzelni, hogyan tudott annyi erőt gyűjteni ez a csont és bőr férfi, hogy végrehajtson egy efféle tettet.
Az idegen mintha a kimerültségtől vagy a kétségbeeséstől reszketett volna.
– Harkonnen primerás... végre megtaláltalak.
Kis híján összeesett megkönnyebbülésében.
Xavier támogatva a szobába vezette a szerencsétlen párát. A primerás ösztönösen lehalkította a hangját.
– Ki vagy? Tudja valaki, hogy idejöttél?
Az idegen a fejét rázta, noha ez láthatóan komoly erőfeszítésébe telt. Álla saját beesett mellkasára hanyatlott. Úgy nézett ki, akár egy hatalmas sebhelytömeg, egy alig poroszkáló forradásgyűjtemény. Nem csatatéren szerzett hegeké – hanem sebészeti beavatkozásoké. Xavier a szobában álló egyik székbe segítette.
– Harkonnen primerás... – A férfi zihálva vette a levegőt minden szó között. – Lehet, hogy nem emlékszel rám. Tizenhárom évvel ezelőtt veled szolgáltam az Anbus IV-en. A gondolkodó gépek elleni egyik különítményt vezettem ott. Hondo Cregh tercerás vagyok.
Xavier hunyorítva igyekezett előhívni az emléket. Ez a tiszt állította a második kelepcét a Zensíiták falujában, de a helybéliek szabotálták a lövegeket, Cregh és a kommandósai pedig védtelenül várták a robotok támadását. Akárcsak Vergyl.
– Igen, jól emlékszem rád. – Homloka ráncokba gyűrődött. – De úgy tudtam, hogy visszavezényeltek a szülőbolygódra... a Balutra? – Hirtelen levegőért kapott. – A Balutra! Túlélted az ottani pusztító csapást?
– Valóban a Balut volt az otthonom... egykor.
Xavier, akinek elméjébe kérdések százai tolultak fel, közelebb hajolt.
– Láttam a hadászati jelentést, az összegző képeket. Rettenetes! A gondolkodó gépek mindenkit lemészároltak, egyetlen túlélő sem maradt; de hogyan sikerült megszöknöd?
– A támadók... nem gondolkodó gépek voltak. – Hondu Cregh a fejét ingatta. – Ezt akarták elhitetni veletek, de egyáltalán nem Omnius tette. Hanem Iblis Ginjo és a tlulaxiak.
Xavier szívverése kihagyott.
– Mit mondtál?
– Valamit meg kell mutatnom neked, ha a testem még kibírja. – Cregh felemelte a fejét, és pislogni kezdett hatalmas, vérágas szemével. – De figyelmeztetnem kell téged, hogy amit most megtudsz, rettentő veszélybe sodor, és nem fogsz köszönetet mondani érte.
– Nem érdekel a veszély... már nem. – Xavier összeszorította a fogát. – És ha volt bátorságod hozzá, hogy ilyen állapotban eljöjj hozzám, hogy elmondd, hogyan tagadhatnám meg tőled, hogy meghallgassam, amit el akarsz mondani?
Cregh tercerás leszegte a fejét, válla előreesett.
– Azért tettem, mert nincs vesztenivalóm. Már így is halott vagyok. – A derekához szíjazott géltasakokkal babrált, megfogta a mellkasához és a nyakához csatlakoztatott intravénás csöveket. Egyetlen, élénk szeme Xavierra szegeződött. – Ellopták mindkét vesémet és a májamat. A tlulaxiak ideiglenes létfenntartó rendszerekhez csatoltak, nehogy túl gyorsan elrohadjon a testem, mielőtt más részeimet felhasználhatnák.
Xavier nem mindent értett a hallottakból.
– Micsoda? Hiszen szervfarmjaik vannak! Bármit kitenyészthetnek, amire szükségük lehet. Miért kellene...
– Szervdonor vagyok... tlulaxi módon. – A teljesen lesoványodott férfi arcán fanyar mosoly jelent meg. Reszkető lábakkal felállt a székből. – Igen, a tlulaxiaknak valóban vannak szervfarmjaik, de a működtetésük nem túl hatékony. Ahhoz elegendők, hogy békeidőben elég póttestrészt termeljenek, de a Dzsihad szükségleteit képtelenek kielégíteni.
– De hát... ez lehetetlen! – Xavier érezte, hogy lelkét elönti az undor. – Magam is póttüdőt kaptam...
Cregh feje továbbra is előrebukott, mintha a nyaka túl gyenge lett volna hozzá, hogy megtartsa.
– Talán valóban a tartályfákról származott... de az is lehet, hogy egy szerencsétlen rabszolgából tépték ki, akinek a szöveteit nem vetette ki a tested. Amikor a veteránoknak és a Dzsihad sebesültjeinek mind friss szervek kellettek, a tlulaxiaknak... alternatív forrásokat kellett találniuk. Kit érdekelne néhány gyarmatos és érdektelen buddiszlám rabszolga?
Xavier nagyot nyelt.
– Szóval a szervfarm, amit Serenával meglátogattunk, puszta szemfényvesztés volt?
– Nem, azok valóban működő tartályok lehettek, de csak töredékét biztosíthatják a Dzsihad igényeinek. A tlulaxiak pedig nyilván nem akartak elesni az üzlettől és a hatalmas haszontól. A testkereskedők azt akarják elhitetni, hogy fejlett technológiával rendelkeznek, miközben csillagászati árakon szállítják a szerveket.
Mi több, Xavier tudta, hogy ha a Szövetség rájött volna az igazságra, sok szervbefogadó akkor is ugyanígy döntött volna. Maga is a szükséges rosszat választotta volna a Dzsihad érdekében.
Cregh mélyen, haragosan felsóhajtott:
– Így, amikor beérkezik a rendelés, a tlulaxiak azoktól szerzik meg a szükséges szerveket, akiknek már nincs szükségük rá. A hozzám hasonlóaktól.
Xavier igyekezett felfogni a hallottak roppant jelentőségét, és eltűnődött Iblis Ginjo szerepén.
– És a főpátriárka... tud erről?
A férfi sandán ránézett megmaradt szemével, és csúfondárosan felkacagott: – Tud-e róla? Ő találta ki!

- - -

 

Az emberiség kezdettől fogva gyarapítani vágyta a tudását, mivel úgy vélte, a fajnak származik haszna belőle. Ám léteznek kivételek, olyan dolgok, amit senkinek sem szabad megtudnia.

KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Xavier kábultan követte Cregh tercerást a szűk erkélyre, magasan a tlulaxi külváros felett. Az éjszaka párás és hűvös volt. Kettesben felmásztak a veszedelmes, nehézkes korlátokon és az összecsomózott kötélen, homályos futó hidakon és felüljárókon haladtak előre, Xavier pedig, ahol lehetett, támogatta az egykori tercerást.
Xavier tudta, hogy ajtaját, akárcsak Paolo kvintásét, kívülről őrök vigyázzák. Azt remélte, senki sem nyit be hozzá, mielőtt a nekikeseredett katona meg nem mutatja neki, amit akart. Ami még rosszabb, attól tartott, hogy lakosztályát mikroszkopikus kém-képmegjelenítőkkel figyelték. Ám immár túl késő volt az efféle aggályoskodásra.
Éjszaka a tlulaxi város – amelynek szíve tiltott területnek számított – sötétnek, baljóslatúnak és komornak tűnt a vastag falak mögött.
– Oda fogunk bemenni? – kérdezte Xavier a magát már alig vonszoló veterántól. Végig suttogva beszélt. – Az ott lezárt, biztonsági terület...
– Be lehet jutni. A tlulaxiakhoz oly kevés külvilági látogató érkezik, hogy nem ismerik a saját biztonsági rendszerük gyenge pontjait. – Cregh hörögve lélegzett, és láthatóan a fájdalommal küszködött. – De azt hiszem, nehezebb lesz behatolni, mint kiosonni volt. A legtöbb fogoly, akárcsak én, nem túl... mozgékony. Csitt! Nézd!
Előremutatott.
Lekuporodva figyelték, ahogy három tlulaxi elsétál előttük, akiknek mindegyike elektromos szerkezetet cipelt. Mikor ismét szabaddá vált az út, Hondu Cregh előresietett az árnyak rejtekében, Xavier pedig követte őt.
Egy szűk sikátorban, egy hangár méretű fémépület előtt Cregh feldúcolt egy szerviznyílást, és lebukott. Mindketten learaszoltak a tehercsúszdán. Az erőfeszítés nyilvánvalóan nehéznek és fájdalmasnak bizonyult Cregh számára, de nem lassított le.
A hatalmas épület belsejében még Xavier tompa szaglásával is elviselhetetlennek hatott a vegyszerek és a halál bűze. Ám az elé táruló látvány láttán azt kívánta, bárcsak rég elveszítette volna a szeme világát.
A klinikai ágyak leginkább műszerekkel és furcsa rendszerekkel felszerelt koporsókhoz hasonlítottak, és folyadékok beléjük pumpálásával tartották életben a szánalmas, nyafogó alakokat. A barlangszerű létesítmény oly messzire terjedt, ameddig a szeme ellátott a félhomályban.
Több ezer emberi test feküdt bezárva ide. Eleven példányok. Egyesekből nem maradt több, mint lemészárolt törzsek vagy levágott végtagok – felboncolt emberek puszta foszlányai –, amelyek tápanyagok és bugyborékoló folyadékok befecskendezése révén maradtak épek. Más testek friss szerzemények voltak, akiket leszíjaztak, és fogva tartottak, mígnem szerveiket egymás után kioperálták belőlük, hogy teljesítsék a rendeléseket.
Ők voltak a tlulaxiak valódi „szervfarmjai”.
Xavier kapkodva, szipogva vette a levegőt, és hányinger környékezte. Ahogy belélegezte a levegőt, azon tanakodott, vajon nem annak köszönhette-e az életét, hogy egy ismeretlen áldozat akarata ellenére új tüdőt adományozott neki.
A foglyok többségét jellegzetes sötét hajáról és cserzett bőréről az Anbus IV-ről megismertekhez vagy a Poritrinen fellázadtakhoz hasonló buddiszlám rabszolgaként azonosította. A Zenszuni és Zensíita rabok, akiknek még nem távolították el a szemét, elkeseredetten, reménykedve vagy gyűlölettel néztek rá.
– Kiszabadítottam magam az ágyamból – magyarázta Cregh hörgő hangon. – Miután kiszedték minden létfontosságú szervemet, a testkereskedők tudták, hogy nem maradhatok életben, ha elhagyom ezt a helyet, legfeljebb egy vagy két óráig. De amikor meghalt az egyik donortest, sikerült ellopnom az élénkítő- és tápanyagtasakját. Ez elég erőt adott ahhoz, hogy kiszökjek, és felkutassalak. Tudtam, hogy ideérkeztél. Hallottam, ahogy két tlulaxi mészáros rólad beszél. – Mély lélegzetet vett, akár egy felfúvódó fújtató, aztán köhögni kezdett. – Fel kellett áldoznom az életemet... hogy tudj erről, Harkonnen primerás.
Xavier legszívesebben összeesett volna kétségbeesésében. Menekülni akart, de megacélozta magát, és a borzalmas túlélőre nézett.
– De hogyan fogtak el a tlulaxiak? Azt hittük, hogy a többi gyarmatossal együtt megöltek a Baluton.
– A főpátriárka Dzsatir-tisztjei és tucatnyi tlulaxi rabszolgafelhajtó hajó érkezett este, és lebombázták a központi települést – magyarázta Cregh. – Bénító gázt fújtak a levegőbe, amivel elkábítottak és harcképtelenné tettek minket. Akárcsak a Rhissón. Néhányunkat megöltek a látszat kedvéért, csak hogy szét tudják szórni a lemészárolt holttesteket. Aztán elfogtak minket, és felégették a házakat; semmi nyomot nem hagytak maguk után, kivéve azt a néhány megsemmisült harci robotot, amiket a régi csatatereken szedtek össze. A Szövetség így azt feltételezte, hogy a gondolkodó gépek okolhatók az öldöklésért.
Xavier megtántorodott a hír hallatán. Aztán a gyengeség letaglózta a haldokló férfit, és Cregh térdre rogyott.
– A tlulaxiak így szereztek új nyersanyagot a szervfarmjaikhoz, Iblis Ginjo pedig a gondolkodó gépek ellen uszíthatott. Az emberek mit sem sejtve gyűltek harcolni az ügyért.
– Förtelmes csalás – mondta Xavier.
– És ez még nem minden. Évekkel ezelőtt ugyanezt művelte a Csuszukon, és a Rhisso bányászati kisbolygón. A legközelebbi... célpont... a Caladan lesz. Meg kell állítanod!
Xavier egyre növekvő iszonnyal hallgatta a tercerás töredezett szavait, amelyek rövid löketekben törtek elő, akár egy lemerült akkumulátor utolsó töltésfoszlányai. A férfi végül erőtlenül elterült a padlón. Xavier azon tanakodott, vajon hogyan maradhatott életben ilyen sokáig a létfontosságú szervei nélkül – üres törzsként, fejként és végtagokként –, miután lekapcsolta magát a bonyolult létfenntartó rendszerekről, amelyekkel a tlulaxiak frissen tartották a szervkészleteiket.
Xavier letérdelt, vállára vette a tiszt csontos karját, és felállt. Megpróbálta magával vonszolni a férfit, noha tudta, hogy semmit sem tehet érte. Végigbotorkált a koporsószerű ágyak és boncasztalok sorai között, s maga után húzta a hős katonát. Ám végül túl nehéznek bizonyult. Hondu Cregh halott volt.
Xavier gyengéden kiterítette a tercerás tetemét a foltos padlóra. Látta, hogy a szerv- és szövetbegyűjtéshez életben tartott, megcsonkított testek feléje pillantanak. Némelyiket megnyúzták – bőrüket nyilvánvalóan a Dzsihad égési sérültjeinek kezelésekor használták fel –, s a fedetlen, nyers, vörös izomszövet nedvesen csillogott a fényben.
Tovább botladozott, s eltűnődött, kiszabadítsa-e ezeket az embereket, de tudta, hogy legtöbbjük rövid idő alatt meghalna a létfenntartó gyógyászati rendszerek nélkül. Mindannyian létfontosságú szerveket veszítettek el. Néhány megmaradna, de hová tudnának menekülni? Mégis, mit tehetne értük?
Jóllehet a Dzsihad Hadseregének magas rangú tisztje volt, egyedül kellett volna szembeszállnia az őt körülvevő ellenséggel – a tlulaxiakkal, valamint Iblis Ginjóval és a Dzsatir testőreivel. Xavier nem fújhatott riadót. Megkapaszkodott az egyik boncágy szélében. A benne fekvő test erőtlenül felemelte és felé nyújtotta a kezét.
– Úgy látom, elkél némi magyarázat! – szólalt meg egy erőteljes, zengő hang. – Ne ítéld meg azt, amit nem értesz!
Xavier megperdült, és a főpátriárkát pillantotta meg a hosszú folyosó végén a tlulaxi kutatóorvosok, Dzsatir-testőrök és testkereskedők gyűrűjében. Xavier kővé dermedt, hiszen tudta, hogy pozíciója ellenére az életével játszik. Lehet, hogy őt is rácsatolják a rendszerre, és betakarítják a szerveit...
– Már így is sokkal többet megértettem, mint amennyit tudni vágytam volna – felelte Xavier, s próbálta leplezni undorát és felháborodását. – Feltételezem, hogy igazolni tudod a tetteidet.
– Mindössze szélesebb látókör szükséges hozzá, primerás. Ezt bizonyosan megérted.
Iblis robusztusnak és erősnek tűnt, míg Xavier pusztán hihetetlenül aggnak érezte magát.
– Innen... innen származott a tüdőm? – kérdezte.
– Ez még azelőtt történt, hogy hatalomra kerültem volna, így nem tudhatom. Egy tárgyilagos személy még így is kifizetődő cserének tekintené: egy hitvány senkiházit áldoztunk fel egy primerásért. – Iblis kihúzta magát, és módot keresett, amivel meggyőzőbbé teheti az érvét. – Többségük rabszolga, számkivetett, akiket a senkinek sem kellő bolygókról kapartunk össze.
Megvetően a létfenntartó ágyakhoz kötött áldozatok felé pislantott.
– Te ellenben taktikai lángész vagy, a Dzsihad hűséges harcosa. Vedd figyelembe mindazt, amit az elmúlt évtizedekben véghezvittél, primerás: az Omnius elleni győzelmeket! Bármihez viszonyítjuk is, az életed sokkal értékesebb egy közönséges rabszolgáénál, különösen az olyan buddiszlám férgekénél, akik nem hajlandók harcolni a Dzsihadért.
– A cél szentesíti az eszközt – felelte Xavier, és nem merte kimutatni iszonyát. – Ez kellően meggyőző érv lehet.
Iblis elmosolyodott, mivel félreértette Xavier nyugalmát és beletörődését.
– Gondolkodj el rajta, primerás: azzal, hogy életben tartott, és lehetővé tette, hogy tehetséged szerint szolgálj, a rabszolga, aki feláldozta a tüdejét, maga is hozzájárult a gondolkodó gépek legyőzéséhez. Ha a fajtája hajlandó lett volna bármi más módon hozzájárulni a küzdelemhez, ami minden ember kötelessége lenne, sohasem került volna ide, ugye?
– De nem mindegyikük buddiszlám – jegyezte meg Xavier, és Cregh testének elszürkült maradványaira pillantott. A szavak úgy törtek elő torkából, akár a keserű epe. – Egykor ez az ember is a Dzsihad tisztjeként szolgált.
– Mit mondott neked? – kérdezte Iblis élesen, ádáz tekintettel.
Xavier a fejét ingatta.
– Túl gyenge volt, és túl hamar meghalt, de felismertem őt. Hogyan került ide?
– Az a férfi... többé már nem létezik – válaszolta Iblis. – Némelyek olyan súlyosan megsebesülnek a csatában, hogy azt nem élhetik túl. A testük mégis reményt jelenthet másoknak. Ennek a tisztnek a családja úgy hiszi, hogy hősi halált halt, és tulajdonképpen így is történt. Ezután azonban a teste a dzsihadisták és zsoldosok életben maradásához szükséges szerveket biztosította. Mindenképp meghalt volna. Kívánhat bármely harcos ennél többet?
Xavier gyengének érezte magát, és émelygett. Iblis semmivel sem igazolhatja a borzalmas tetteket, amiket ezekkel a tlulaxi szörnyetegekkel elkövetett.
– Serena... tudott erről? – kérdezte végül megsemmisülve.
– Nem, de a tlulaxi technológia tette lehetővé, hogy megteremthessük vértanúságának illúzióját. Azokat a sejtmintákat használták fel hozzá, amiket a tlulaxiak a thalimi látogatásakor vettek le, hogy genetikailag azonos klóntestet növeszthessenek, amelyet iszonyatos módon megcsonkítottunk. Minden pillanatot részletesen rögzítettünk, minden mozzanatot megrendeztünk, hogy annak a szörnyetegnek mutassuk Omniust, aminek ismerjük.
Xavier alig tudta felfogni a kijelentés rettentő súlyát.
– Tehát Serenát mégsem kínozták halálra? Nem gyilkolták meg a gondolkodó gépek...
– Parancsba adtam, hogy saját szeráfjainak parancsnoka, Niriem ölje meg, ha a Corrin-Omnius nem tenné. Serena ki akarta provokálni, hogy Omnius meggyilkolja őt. Ám ha mégsem sikerült volna... nos, ezt nem engedhettük meg. Gyors és fájdalommentes ütéssel kellett végeznie vele, ami teljesen váratlanul éri a gondolkodó gépeket.
Iblis megvonta a vállát.
Xavier hitetlenkedve megtántorodott.
– Miért tett volna efféle szörnyűséget? Mit akart nyerni vele... – Aztán elhallgatott. – Hát persze! Olajat öntött a Dzsihad tüzére. Tudta, hogy az emberek a puszta fásultságuk miatt elfogadnák a kogitátorok békefeltételeit, hacsak nem áldozza fel az életét, hogy ne így történjen.
A főpátriárka mosolyogva széttárta a kezét, mintha a válasz magától értetődő lett volna.
– El tudsz képzelni jobb módszert arra, hogy a gépek ellen hergeljük az embereket a Szövetség minden bolygóján? Serena nem tudott, és én sem. Egyszerűen csak biztosítottam, hogy Serena ne valljon kudarcot. Még a tiltakozók is elnémultak, amikor látták, mit művelt Omnius imádott papnőjükkel.
Az egyik félig lemészárolt Zenszuni nyögése ismét a bugyborékoló, zümmögő orvosi ágyakra vonta Xavier figyelmét. Nagyot nyelt.
– Tudott a szervekről, hogy nagy részük honnan származott; ezekről az emberekről, akiket úgy szabdaltak szét, akár a ruhaanyagot a szabóságban?
A főpátriárka egy pillanatra sokat sejtetően elmosolyodott, miközben a Dzsatir testőrei és a tlulaxiak nyugtalankodva álltak mellette.
– Serenának más terheket kellett vinnie, ezért csupán annyit tudott, amennyit mindenképp tudnia kellett. Megkért rá, hogy találjam meg a módját, hogy a gondját viselhessük a sebesült dzsihadistáknak, és mindenáron megszerezhessük nekik a nélkülözhetetlen szerveket. Habár elismerem, hogy ezek a létesítmények nem keltenek kellemes benyomást senkiben, mégis meghatározó szerepet játszanak. Ezt nyilván te is belátod.
Szélesen elmosolyodott.
– Gondolj Serenára és az ő emlékére, primerás! Magad is tudod, mennyit magasztalta ezeket a farmokat és a rengeteg jótéteményt, amiben részesítettek minket. Tudod, mennyire akarta, hogy a Tlulax belépjen a Nemesek Szövetségébe. A módszerektől függetlenül, valójában mindvégig erre vágyott. – Vészjóslón előrelépett, s atyáskodónak és megértőnek tettette magát. – Tudom, hogy szeretted őt, Xavier Harkonnen, épp ezért arra kérlek, ne cselekedj meggondolatlanul! Ne tedd tönkre azt, amit Serena örökül hagyott ránk!
Xavier csak nehezen tudta megfékezni a dühét.
– Dehogy, eszembe sem jutna ilyesmi – felelte. Abban reménykedett, hogy sikerült meggyőznie Iblist.
A tlulaxiak és a Dzsatir testőrei gyanakvóan méregették, de Xavier az önelégült főpátriárkára szegezte a tekintetét.
– Elegem van a borzalmakból, Iblis, elegem van a háborúskodásból. Mikor visszatérünk a Salusa Secundusra, arra kérlek, hogy... fogadd el a lemondásomat a Dzsihad Hadseregének primerási posztjáról!
Iblis egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán elégedettség ült ki az arcára. Gyorsan elleplezte az örömét, majd biccentett.
– Ahogy óhajtod – természetesen érdemeidhez méltó keretek között. Kiválóan szolgáltál, primerás uram, de a háborúnak folytatódnia kell, amíg le nem győzzük Omniust. Serena emlékéért meg kell tennünk, amit megkövetel a háború.
– Természetesen – felelte Xavier. – Hívj, és szolgálni fogok Serenáért! Egyelőre azonban szeretnék mielőbb hazatérni.
Ám egészen más terveket forgatott a fejében, csak még időben meg tudja valósítani azokat!

- - -

 

A valódi teremtmény, az a fajta, ami engem érdekel, előbb-utóbb függetlenné válik a teremtőjétől. Az evolúció és az élettapasztalat messze juttatja a produktumot a kiindulási ponttól, a végeredmény pedig bizonytalan.

ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A Dzsihad változó hadiszerencséje ellenére Omnius frissítőhajói továbbra is folytatták előre meghatározott, végtelen útjukat egyik összehangolt világról a másikra. Változatlan természete jelentette a gondolkodni képes örökelme legsebezhetőbb pontját.
Agamemnón és egységbe tömörült kimekjei pontosan tudták, hol várjanak az érkező járműre a Richese rendszer peremén. A tábornok a Bela Tegeusén hagyta Júnót, hogy ott folytassa a toborzást, és áttérítse a megtévesztett lakosságot. Kilenc esztendő elteltével a lázadók kellő számú neo-kimekkel rendelkeztek, akik mindent a megmaradt Titánoknak köszönhettek.
Omnius pedig nem vette komolyan a fenyegetést.
Miközben lesben állva várakoztak, Agamemnón és Dante egy ezüst és fekete frissítőhajót észlelt, amely nyilvánvalóan az Összehangolt Világokat összekötő útvonalon haladt. Az előre programozott robot kapitány tette a dolgát, és nem gondolta át a konfliktusban betöltött saját szerepét.
Hat neo-kimek hadihajó várt rá, hogy lecsaphassanak. Agamemnón minden járművét erős páncélzattal és elsőrangú fegyverzettel szerelték fel, amelyeket a Bela Tegeuse helyreállított ipari létesítményeiben állítottak elő. Omnius védelmi lövegekkel látta el sok frissítő futárhajóját, de mindez jelképes gesztus volt, és teljességgel elégtelen ahhoz, hogy az adatgömböket megvédhessék egy esetleges kimek támadás ellen.
Agamemnón tudta, hogy lázadói könnyűszerrel elbánhatnak az érkezővel. A tegeusei lakosokból átalakított neo-kimekek alig várták, hogy bizonyíthassanak, és csapást mérve beszállhassanak a szakadatlan küzdelembe.
Beowulf együtt vánszorgott velük. Az idős neo-kimeket súlyosan megrongálta Hekaté álnok rajtaütése, s hajóját szinte teljesen elpusztították a rázúduló kinetikus gömblövedékek. Menekülés közben a megrendítő erejű becsapódások hatására feszültséglöketek szaladtak végig érzékeny neuródáin, és szétperzselték organikus agya egyes területeit. A csapás következtében a sérült Beowulf a Ginaz aszteroidaövezetében hánykódott, mígnem egy kimek felderítőcsapat meg nem mentette. A sérülés miatt soha többé nem működhet a korábbi hatásfokkal. Az elméje már sohasem lesz a régi.
Egy ritkaságszámba menő és tőle szokatlan részvétrohamnak köszönhetően a Titán tábornok engedélyezte a rokkant és lomha kimeknek, hogy elkísérje őket erre a bevetésre, noha Beowulf nem sokat segíthet nekik.
Habár a Zufa Cenva és Aurelius Venport elleni támadás nem úgy sikerült, ahogy tervezte, Agamemnón tudta, hogy két kiszemelt emberi áldozata meghalt... akárcsak Hekaté, aki immár nem tudta hátráltatni tervei megvalósításában. Elfogadható eredmény.
Agamemnón azt is egyre hasznosabbnak találta, hogy a főbb szövetségi bolygókat lehallgatókkal és képzett kémekkel szórta tele. Mikor a neo-kimekké válás ígéretében megízlelték a halhatatlanságot, a Bela Tegeuse népe önként jelentkezett, hogy megfigyelőkként és adatgyűjtőkként tevékenykedjenek, ami lehetővé tette, hogy a Titánok sokkalta hatékonyabban folytathatták a kétfrontos harcot. Omnius is támaszkodott emberi kémekre, ám óvatosabban, mivel attól tartott, hogy a szabad emberiség hatására javíthatatlanul elromlanak – ahogy az Agamemnón saját fiával, Voriannal is megesett.
– Készek vagyunk lecsapni a célpontra, tábornok! – jelentette be Dante.
Beowulf lelkesen zajongott, majd végül beállította a kommunikációs rendszerét, hogy a még mindig lassú szavai kivehetőkké váljanak.
– Ideje elpusztítani Omniust!
– Igen. Ideje elpusztítani Omniust! – Agamemnón kiadta a parancsot a lesben álló hajóknak, hogy repüljenek rá és csapjanak le a frissítést szállító járműre.
Agamemnón és Dante biztos távolságból követték az eseményeket, miközben a neo-kimekek meglódultak, hogy körülvegyék és feltartóztassák a frissítőhajót. Utasítást kaptak, hogy ne tegyenek rögtön meg nem javítható kárt a járműben. Célzott lövésekkel pillanatok alatt működésképtelenné tették a hajtóműveket, és kiégették a beépítet adórendszereket, ami után a hajó szabadon sodródott.
A robot kapitány nyilván kísérletet tesz rá, hogy vészjelzést küldjön, de a Richese-Omnius sohasem tudja meg, hogy mi történt. Agamemnón és csapata végeznek itt, átveszik a hajó parancsnokságát, aztán továbbszáguldanak a gyanútlan gépi bolygó felé, mielőtt felfigyelhetnének a késedelemre.
– Siessetek! – mondta. – Nincs sok időnk.
A kimek hajók erőszakkal rákapcsolódtak a frissítőjárműre. A tegeusei neók egyike lépett elsőként a fedélzetre, és vonult végig csörömpölő mechanikus léptekkel a fagyos fémfedélzeteken. Agamemnón követte őt, és rögtön a pilótafülke felé indult, hogy mielőbb újabb ezüstös gélgömböt zúzhasson szét fémkarmaival.
A hídon a rezes bőrű robot kapitány meglepte a vakmerő neo-kimeket. Elsütötte a fegyverét, és egy súlyos lövedék hatolt a neo agytároló edényébe, feltépte a falát, majd a falakra és a padlóra loccsantotta a szürkeállományt és az elektrofolyadékot.
Agamemnón meghátrált, s felemelte ízelt járótestébe épített fegyvereit. A robot felé fordította tükörsima, rézszínű arclemezét.
– Ah, Agamemnónhoz van szerencsém! Úgy vélem, előbb rád kellett volna tüzelnem. De ezzel talán magamra haragítottam volna Voriant.
A Titán tábornok habozott, mivel ellenfelében az önálló gondolkodású robotot, Seuratot ismerte fel, akit másodpilótaként Vor kísért el számtalan frissítőútra.
– Épp ellenkezőleg, Seurat. Úgy hiszem, a fiam örömmel fogadta volna a hírt, hogy elvégezted helyette a piszkos munkát.
A robot kapitány kacagást mímelt.
– Nem hinném, Agamemnón. Úgy tűnik, jobban szeret egymaga megbirkózni a nehézségekkel, hogy élvezhesse a győzelmet.
Még több kimek mászott át a frissítőhajóra, és összegyűltek a tábornok mögött. A többi frissítőhajó kapitányát kihajították az űrbe, füstölve távoztak a légzsilipeken, Seurat azonban értékes információval szolgálhat.
– Vegyétek őrizetbe ezt a robotot! – utasította Agamemnón a páncélos neókat. – Ki akarom hallgatni.
Seurat nem mozdult a helyéről.
– Nem hagyhatom, hogy megszerezd a frissítőgömböt. A programozásom nem engedi.
– Futtass végig egy elemző programot, és határozd meg a további lehetőségeidet! Leteríthetlek zavarósugárral, és kiiktathatom az összes rendszeredet, aztán eltávolíthatlak a frissítőhajóról. Robbanólövedéket lőhetek ki rád, amivel teljesen megsemmisítelek. Avagy követhetsz, és csupán elhanyagolható fizikai károsodást szenvedsz. Nem létezik olyan forgatókönyv, ami szerint megvédhetnéd az Omnius-másolatot.
A neo-kimekek zörögve előrenyomultak, miközben Seurat fontolóra vette a választási lehetőségeket.
– Helyes a helyzetelemzésed, Agamemnón – állapította meg a robot. – A sértetlenséget találom előnyösebbnek. Később talán más eshetőség is adódik.
– Ne számíts rá!
Miközben a neo-kimekek az egyik várakozó hajóba vonszolták a robot pilótát, Agamemnón előrement, és feltépte a tárrekeszt, amely az Omniusfrissítést rejtette magában. Habár nem tekintette terve szükséges elemének, összeroppantotta az ezüstös gélgömböt, és az örökelmét csillogó áramkörröggé préselte össze.
Amíg így szórakoztatta magát, a többi kimek átkutatta a hajót, és vákuum-edzett robotok másztak végig a hajótest külső felületén, akár a fémbogarak. Megjavították a sérüléseket, amiket a fegyvereikkel okoztak, új adótüskéket szereltek be; siettek, hogy a hajó mielőbb továbbindulhasson a Richesére.
– A hajtóművek újra működőképesek, Agamemnón tábornok – jelentette Dante. – A frissítőhajó indulásra kész.
Kihasználva az örökelme előre kiszámítható útvonalainak ismeretét, a kimek lázadók mostanáig tíz frissítőhajót kutattak fel és fogtak el. Elegendő Omnius-másolatot pusztítottak el ahhoz, hogy az egymástól nagy távolságban elhelyezkedő Összehangolt Világok széttöredezzenek. A szétszórt örökelme megtestesülések immár nem működtek egységesen.
– Telepítsétek fel a megváltoztatott programot, és eresszétek szabadjára a legújabb fegyverünket!
Agamemnón beállította a vezérművet, amit a robot kapitánynak kellett volna kezelnie.
A frissítőhajó továbbra is rendelkezett a megfelelő jelzőkódokkal és jóváhagyott kapcsolódásokkal a Richese-Omniushoz. Miután a jármű áthalad a védelmi peremen, új útvonalra áll. A hajtóművek addig gyorsítják majd a frissítőhajót, amíg hatalmas sebességű pörölyként át nem fúródik a légkörön, és hihetetlen erejű csapással lesújt a számítógépes örökelme központi citadellájára.
Ekkor a kimekek elözönlik a sebezhetővé vált összehangolt világot. Agamemnón hatalmas hadereje – a Bela Tegeusén megépített masszív hajók, amelyekhez az eredetileg Omniustól elorzott, átprogramozott robot csapatok csatlakoztak – már a közelben várakozott, hogy lecsapjon, beolvasszon és tisztogasson. Amint a megállíthatatlan frissítőhajó becsapódik a Richesébe, a kimek martalócok lerohanják a bolygót, és kiteljesítik a pusztítást. A richesei gondolkodó gépek megpróbálhatják összevonni a haderejüket, de az Omniusalállomások nem fogják időben egyesíteni őket.
A Titán tábornok visszamászott a saját hajójába, és a többi kimekkel együtt figyelte, ahogy az átprogramozott frissítőhajó megindul a bolygó keringési síkja felé. A Richese hamarosan a kimekek fennhatósága alá kerül, amivel ismét közelebb kerülnek az új Titánok Idejéhez. Odalent Júnó újfent nekiáll, hogy kimek szövetségesekké térítse át az elnyomott, reményvesztett embereket.
Az elfogott Seurat pedig talán segíthet meglelni a módját, miként bánhatna el áruló Vorian fiával...
– Készüljetek a bevetésre – adta ki a parancsot Agamemnón. – Ezúttal kétség sem férhet a sikerünkhöz.

- - -

 

Fütyülök a történelemre.
Azt teszem, amit helyesnek látok.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
LEVÉL VORIAN ATREIDESNEK

Amikor távoztak a Tlulaxról, Xavier maga vezette a diplomáciai járművet, mivel maga szeretett ülni a vezérműnél. A Thalim rendszer felé vezető úton formális kötelességét teljesítette, de az öreg, megviseltnek mutatkozó férfi ragaszkodott a szerepéhez. A primerás kedélytelennek tűnt, amikor maga mögött hagyta Bandalong sakktáblára emlékeztető városát.
Iblis Ginjo, akinek arcán végtelen elégedettség tükröződött, a pilótafülkében állt, és az utasülés támlájába kapaszkodva bámult lefelé a fémtől és üvegtől csillogó, tökéletes városhálózatra. A domboldalak párhuzamos sorokban húzódtak, és lejtőiket valós, ám megtévesztő szervfarmok pettyezték.
A diplomáciai naszád fedélzetén öt Dzsatir-őrmester figyelte Xavier minden mozdulatát, az idős primerás azonban fáradtnak és megtörtnek tűnt, ahogy a vezérművet kezelte. Azt állította, hogy mielőbb szeretne hazatérni.
Lelke mélyén azonban nem hitte, hogy Iblis Ginjo hagyja, hogy élve visszatérjen a Salusa Secundusra. A főpátriárka nem engedheti meg, hogy botrányos titkai, különösen a tlulaxi szervfarmok és a Serena rejtélyes vértanúságát illető részletek napvilágra kerüljenek.
Nem, a Dzsatir őrmesterei majd megrendezik a balesetet, útközben megölik Xaviert, s tettetett gyásszal és fájdalommal az arcukon térnek vissza Zimiába. Majd Iblis hozzáfog a Caladan elpusztítását előirányzó tervének megvalósításába, foglyokat ejtenek, akik akaratukon kívül szervdonorrá válnak, aztán az igazság nevében uszítja tovább az embereket a kegyetlen gondolkodó gépek ellen.
– Mindig a Dzsihad érdekében jártam el, Xavier – szólalt meg Iblis békítő hangon, s még mindig az igazáról akarta meggyőzni. – Gondolj bele, mennyire erősek vagyunk! A cél szentesíti az eszközt, vagy tévedek?
– Ezt mindannyian elmondhatnánk – felelte Xavier. – Vorian, Serena és én is. Hihetetlenül elhúzódott a háború. Olyan tettekre kényszerített minket, amelyekre csöppet sem lehetünk büszkék.
– Serena büszke lett volna a tetteinkre – bizonygatta Iblis. – Hűnek kell maradnunk az elképzeléséhez. Ennyivel tartozunk az emlékének.
Xavier fásult beleegyezést tettetett. El kellett hitetnie a főpátriárkával, hogy nem jelent veszélyt, és nem cselekszik meggondolatlanul. Ám semmi áron nem engedheti, hogy ez a korrupt férfi visszakaphassa a hatalmát. Valamit tenni kell, mielőtt túl késő.
Elővigyázatosan már kiadta a titkos parancsot Paolo kvintásnak.
Xavier diplomáciai járműve hagyományos hajtóművekkel rendelkezett, amelyekkel hetekig tart az út a Thalim rendszerből a Salusa Secundusig. Vészhelyzet esetére az alsó hangárban álló egyik kindzsal járőrnaszádot a Kolhari Hajógyárban készült Holtzman-hajtóművekkel szerelték fel. A meghajlított téren át való utazás azonban továbbra is kockázatosnak számított, és számos dzsihadista pilóta tűnt el a rutinutazások során. Ám a sebesség mindennél fontosabb volt, és nem maradt más választás. Paolo kvintás vállalta a kockázatot.
Miután Xavier kivezette a diplomatahajót a tlulaxi légkörből, lassan és óvatosan manőverezett a bolygó felett, mintha a megfelelő vektorra akarná beállítani a járművet, mielőtt megnöveli a sebességet, hogy átszelje a végtelen világűr hatalmas szakadékát.
Figyelmeztető jelzések villantak fel a műszerfalon – ahogy Xavier számított rá.
Iblis rögtön felfigyelt rájuk.
– Mi történt?
Xavier értetlenséget színlelt.
– Úgy tűnik, kinyílott az egyik hangár zsilipje. Hmm, talán műszaki hiba lehet... Iblis Dzsatir-őrmesterei dühödten és meglepetten néztek körül.
Iblis átlátott a cselfogáson.
– A szárnysegéded! Mire vetted rá?
Xavier ismét a helyzetjelzőre pillantott, és abbahagyta az alakoskodást.
– Pillanatokon belül beindít egy térhajlító kindzsalt. Nem hinném, hogy az embereid elég gyorsak ahhoz, hogy megállítsák.
Iblis rárivallt a testőrökre:
– Eredjetek! Mind az öten! Állítsátok meg azt a hajót! Tüstént hozzátok elém Paolót!
A Dzsatir őrmesterei kirohantak a pilótafülkéből, és végigszaladtak a folyosón, de Paolo kvintás már úton volt.
Xavier elégedetten nyugtázta, hogy mindent tökéletesen időzített. Iblis Ginjo és a Dzsatir a vén Harkonnen primeráson tartották a szemüket, arra azonban egyikük sem számított, hogy az ártatlan képű, fiatal tiszt bármire rászánná magát. Azzal az eshetőséggel sem számoltak, hogy Xavier azonnal lép, még mielőtt a nyílt világűrbe érnek.
– Nem tudom, mire gondolsz, mit érhet el az embered – mondta Iblis lekezelő hangnemben. – Kivel beszélne? Ki hinne neki? Én alakítok minden hírt a Szövetségben, minden nyilvánosságra kerülő információt. Az emberek nekem hisznek, ezért aztán őt is és téged is bevádolhatlak. Egyébként is, hová menne?
Xavier mosolyogva hátradőlt a pilótaülésben, és a műszerfalon igazított valamit. A pilótafülke páncélozott ajtaja sziszegve becsapódott, és áthatolhatatlanul rázáródott Xavierra és a főpátriárkára. Miközben Iblis rémülten megfordult, Xavier végleg működésképtelenné tette a szerkezetet.
Az ajtót most már nem nyithatta ki senki, legalábbis nem a fedélzeten hozzáférhető rendszerekkel és szerszámokkal. Xavier ezzel mattot adott ellenfelének. A megrögzött hazárdjátékos, Vorian büszke lett volna rá.
A diplomáciai hajó a Thalim rendszerben maradt, Paolo azonban már megindult a csillagok felé. Meghajlította a teret, és sikeresen elszökött.
Iblis az öklével kezdte verni a pilótafülke ajtaját, hátha sikerül kinyitnia, de mikor látta, hogy hasztalanul kísérletezik, visszafordult Xavierhoz, és ádáz tekintettel meredt rá.
– Azt reméltem, hogy nem követsz el ostobaságot, primerás. Azt hittem, megértetted az álláspontomat.
– Sokat tudok rólad, Iblis. A szervfarm csupán egyike a megbocsáthatatlan bűneidnek és csalásaidnak. – Xavier bebillentyűzte a navigációs koordinátákat, és rögzítette a pályájukat, aztán rövidre zárta az egész vezérművet, és lekapcsolta a rendszerről a hidat. Iblis immár semmit sem tehetett, hogy megállítsa.
– Mire készülsz?
A diplomáciai hajó magasan a bolygó felett nagy ívben megfordult, majd megindult a csillagrendszer lángoló központja felé. A Thalim napja izzón ragyogott, a fény tündöklően tolult be a pilótafülkébe, és hosszú árnyakat vetett.
– Tudom, mit tettél a településekkel a Csuszukon, a Rhissón és a Baluton – mondta Xavier. – Valójában nem a gondolkodó gépek rohanták le a bolygókat, ugye?
– Nem tudod bizonyítani – felelte Iblis jéghidegen.
– Érdekes válasz... egy ártatlan ember azonban nem így reagálna.
Miközben az automata gyorsítók meglódították a hajót, Iblis odabotladozott a vezérműhöz, és félrelökte Xaviert. Egyik műszer sem reagált, Iblis pedig vadul káromkodott.
– Azt is tudom, mit akartál tenni a Caladan ártatlan lakosaival – folytatta Xavier. – Friss donorokat akartál a szervfarmokhoz, miközben tovább uszítod a Szövetség többi részét.
Iblis szögletes arca elsötétült a makacs önigazolás kényszerétől.
– Serena Butler megértette volna. Ő látta, hogyan veszett ki az emberekből az elszántság. Ellustultak, és már nem érdekli őket ez a fontos küzdelem. Istenre mondom, hajlandók lettek volna elfogadni a kogitátorok tűzszüneti javaslatát! Még egyszer nem engedhetünk meg ilyesmit.
– Egyetértek – válaszolta Xavier. – De nem azon az áron, amit te terveztél.
Hangos dörömbölés hallatszott a pilótafülke ajtaja felől, ahogy a Dzsatir testőrei megpróbáltak bejutni. Iblis igyekezett működésbe hozni a belső nyitószerkezetet, de az ajtó nem mozdult. Dühödten Xavierra meredt.
– Ereszd be őket, te átkozott!
Xavier egyszerűen hátradőlt, és az egyre fényesedő kilátást bámulta a hajóablakon keresztül. A hajó a Thalim rendszer központi csillagának lángoló katlana felé száguldott.
– Serena belátta az önfeláldozás és az ösztönzés szükségességét – mondta –, de amikor sor került rá, maga hozta meg az áldozatot. Senki mást nem kért fel rá, hogy vállalja fel helyette a vértanú szerepét. Te ellenben, Iblis, önző vagy és hataloméhes.
– Nem értem, ezzel mit akarsz...
– Ahelyett, hogy személyesen hajtottad volna végre a veszélyes tetteket, gyanútlan áldozatokat kerestél magad helyett. A Csuszuk, a Rhisso és a Balut népével fizettetted meg önző törekvéseid árát.
– Ha megkísérled a nyilvánosság elé tárni az úgynevezett bűneimet, képtelen leszel tényekkel alátámasztani a vádjaidat. – Iblis megragadta Xavier vállát. A primerás meg sem próbált ellenállni, mikor a főpátriárka kitaszította az ülésből. – Senki sem fog hallgatni rád, öreg! Túlságosan bebiztosított ehhez a hatalmi bázisom.
– Tudom – felelte Xavier, és feltápászkodott a padlóról. Furcsa szertartásossággal leporolta az egyenruháját. – Épp ezért nem hagyhatom, hogy a politikusok intézzék el ezt az ügyet. Te és a fő talpnyalód, Yorek Thurr meghamisítanátok a bizonyítékokat, és kibújnátok a büntetés elől. Milyen kár, hogy most nem lehet itt veled! Ehelyett katonatisztként én lépek fel a Dzsihad érdekében, ahogy mindig is tettem. Úgy határoztam, hogy eltávolítok egy ellenséget a csatatérről. Pillanatnyilag pedig te vagy az emberiség fő ellensége, Iblis Ginjo.
A hajó egyre zuhant a Thalim gigantikus napja felé. A súlyos tömegvonzás csábító, láthatatlan ujjakkal nyúlt ki feléjük, és egyre gyorsabban, egyre közelebb vonzotta a naszádot. Iblis folytatta hiábavaló küzdelmét a vezérművel, és átkozódva verte öklével a műszerfalat. Előhúzta a kését, és megfenyegette Xaviert.
– Fordítsd meg a hajót!
– Kiiktattam a navigációs rendszereket. A világmindenségben semmi sem képes már változtatni az irányvektoron.
Iblis sötét szeme kikerekedett, mikor rádöbbent, mi vár rá.
– Ezt nem teheted!
– Egészen egyszerű. Nézd csak a nap fényét! Látod, ahogy pillanatról pillanatra egyre erősebben ragyog?
– Ne! – jajveszékelt Iblis.
A Dzsatir tisztjei tovább ütlegelték a pilótafülke lezárt ajtaját, de fegyvereik és szerszámaik elégtelennek bizonyultak ahhoz, hogy áttörjék az akadályt. A hajó tovább száguldott a csillagot övező napkorona tűzfüggönye felé.
– És ami mindennél rosszabb, Iblis, tudom, hogy te beszélted rá Serenát, hogy feláldozza magát. A te lelkeden szárad ennek a nagyszerű nőnek a halála.
– Maga döntött így! Nem hagyhatta, hogy a kogitátorok terve sikerüljön. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. Hajlandó volt megadni ezt az árat.
– Nem úgy, ahogy te intézted. – Xavier már nem is figyelt a másikra. – De hamarosan személyesen is megkérdezhetem tőle.
A hajó megtorpant, majd megugrott, hánykódott a tomboló nap ionizáló áramlataiban, és megremegett az egyre növekvő gyorsulástól, de nem tért le az útvonaláról. A naszád úgy repült a lángoló gáz puffadt gömbje felé, akár egy tompa tőr. Iblis arcán patakzott a veríték a rémülettől és a fokozódó hőségtől.
Xavier visszagondolt az életére, a családjára, mindenre, amit nem volt alkalma megtenni. Nem érdekelte, hogy a legendák nem akként fognak megemlékezni rá, mint ami valójában volt. Végül, ha Paolo kvintás sikerrel jár, legalább Vorian Atreides megérti őt. Xavier nem vágyott ennél többre.
Mindez többet jelentett személyes ügynél, többet a puszta bosszúnál. Iblis és az ő mesterkedő igézete nélkül a Dzsatir és a tlulaxiak elveszítik a befolyást és a vezért, hogy folytathassák iszonyatos rajtaütéseiket az emberi gyarmatokon. Xavier megmenti a Caladan népét és Iblis elfajzott, elhibázott buzgalmának minden jövőbeli áldozatát.
Iblis újra meg újra tagadóan felordított. Hasztalan szavak. A Dzsatir tovább döngette az ajtót, miközben a hajó megállíthatatlanul repült a nap forró és egyre terebélyesedő lángnyelvei felé. A kavargó fotoszféra immár oly ragyogó fénnyel töltötte be a hajóablakot, ami mintha bármelyik pillanatban megolvaszthatná a fémet és a plázüveget.
A pilótafülke elviselhetetlenül felforrósodott. A kihagyó keringetőrendszerek nyögtek és rázkódtak, ahogy mindhiába igyekeztek megvívni a túlmelegedéssel. Minden lélegzet emésztő tűzként perzselte Xavier tüdejét. Összeszorította a szemét, de a sugárzás és a hő még így is égette a retináját. Xavier hozzá és Iblishez illő halotti máglyának találta a csillagot. Iblis egyre csak üvöltözött, ahogy a hajó belerohant a nap szívébe.

- - -

 

Lényeges az időzítés, különösen,
ha a meglepetés erejére alapozunk.

VORIAN ATREIDES: SZÉGYEN
NÉLKÜLI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Roppant, gumószerű alakok tornyosultak Norma Cenva fölé, és valóságos város épült fel az elképzeléseiből, ahogy a semmiből alkották meg vagy alakították át a térhajlítókat. A tekintélyes katonai munkaerőnek, a Szövetség jelentős anyagi támogatásának és az új életre kapott Dzsihad sürgető közhangulatának köszönhetően a Kolhari Hajógyár lélegzetelállító ütemben gyarapodott. Norma álma kezdett valóra válni.
A hajógyár több mint száz kilométerre elnyúlt minden irányban, s a nyüzsgő ipari létesítmény monumentális rácshálózatban borította be a Kolhar valaha mocsaras síkságait. Az üzemeket nagy sebességű szuszpenzorsínek kapcsolták össze, és fehér fülkék száguldottak a láthatatlan vágányokon.
Norma ennek ellenére sohasem érezte magát még ennyire elveszettnek és kiüresedettnek. Eleven, nyolcéves kisfia, Adrien mellett állt az egyik kolosszális jármű árnyékában, és könnyek patakzottak gyönyörű arcán. A Dzsihadtiszt feszélyezetten, komor arccal várakozott, mivel pár perccel ezelőtt rettenetes hírt kellett közölnie.
A látomásomban láttam ezt. Tudtam, hogy soha többé nem láthatom Aureliust.
Normának félre kellett tennie a személyes gondjait. Már túl késő volt sajnálkozni azon, valójában mennyire kevés időt töltött el férjével, és hány évet vesztegetett el az életéből a háború miatt. Rengeteg munka várt rá, hiszen meg kellett oldania a navigáció veszélyeinek problémáját. Máskülönben rengeteg dzsihadista és zsoldos vész oda.
A másik nagy álmomat is valóra kell váltanom.
Ez idáig harminchét katonai űrnaszádot alakítottak át, vagy építettek meg a semmiből. További harmincöt megépítése volt folyamatban, amelyek hamarosan elkészülnek. A kivitelezés különböző fázisaiban lévő, gigantikus fekete vázakat a Szövetség arany- és ezüstszínű zászlói borították. Minden jármű körül szuszpenzor-állványzatok és építőuszályok dzsungele lebegett.
Jóllehet katonai célokra igénybe vették a VenKee teljes térhajlító flottáját, a Dzsihad hadvezetése hozzájárult, hogy a VenKee Vállalat készenléti alapon jelentős árukészleteket szállítson. Szerencsére eddig nem történt komoly baleset, de a szerencsétlenség bekövetkezte csupán idő kérdése volt.
A sikeres teherfuvarok immár hónapok óta folyamatosan ontották a pénzt a VenKee kasszájába, és lehetővé tették, hogy továbbra is szállítsák a melanzsot a rengeteg nemesnek, akik immár nem tudtak meglenni a napi fűszeradagjuk nélkül. Mivel a parlamenti képviselők egyre nagyobb fűszerkészleteket igényeltek, elképzelhetőnek tűnt, hogy a Dzsihad Hadserege a Szövetség „sürgősen kielégítendő szükségletei” miatt hozzájárul, hogy VenKee megtartson néhány térhajlító hajót. Norma közben tucatnyi hagyományos, lassú kereskedelmi járművet indított útnak, hogy folyamatosan szállítsák a szükséges nyersanyagokat.
Az engedményeknek köszönhetően, amelyeket még Aurelius csikart ki, a VenKee Vállalat vélhetően életben marad. Egy idő után talán még gyarapodik is. Ám ehhez ki kell tartania a szerencséjüknek...
Norma letörölte a könnyeit, de újak buggyantak elő szeméből. Annyira emberi reakciónak tűnt. Hozzászokott, hogy beletemetkezik a munkájába, ami lehetővé tette, hogy elmeneküljön a hétköznapi kapcsolatok, a kisszerű magánéleti, üzleti és politikai konfliktusok elől. Ezúttal viszont, noha termékeny elméjében a meghajlított világmindenséget átszelő utazások fogantak meg, nem kerülhette el, hogy szembenézzen az iszonytató valósággal.
– A Szövetség nyomozócsoportja megvizsgálta az aszteroida becsapódásának helyszínét – magyarázta a tiszt, akinek hangját szomorúság töltötte el. Norma még a nevét sem ismerte. – Tízezrek pusztultak el a szigetcsoporton, sokan közülük tehetséges zsoldosok. Nem hiszem, hogy valaha is megtudhatjuk, pontosan mi történt.
Norma nem kételkedett a hír hitelességében. A síkság felől támadó szél a homlokába, szinte a szemébe fújta a tiszt sötét haját.
– Összehangolt kimek támadásra utaló jeleket találtunk az aszteroidamezőben. A férjednek és az édesanyádnak a környéken kellett áthaladnia.
– Már tudom, mi történt velük – felelte Norma – egy... a jövőt elém táró látomásból. Úgy hiszem, össze fog vágni a megtalált bizonyítékokkal.
Elmondta, minek volt szemtanúja a nagy adag fűszer elfogyasztása után.
Norma érzéseivel küszködve ingatta a fejét a rettenetes veszteség miatt. Két hihetetlenül tehetséges ember távozott az élők sorából. Adrien épp elég idős volt ahhoz, hogy megértse. A fiú némán állt édesanyja mellett.
Mikor a fiára nézett, Aurelius fiatalabb képmását látta benne, akit maga alá temettek a fájdalom óceánjának hullámai. Norma megacélozta magát.
– Még keményebben kell dolgoznunk. Kettőnkre hárul a kötelesség, Adrien, hogy édesapád hagyatékát ápoljuk.
– Tudom, anya. A nagy hajók.
A fiú közelebb húzódott, és átölelte édesanyja derekát. Megvolt benne az adottság, hogy éppoly zseniális legyen, mint Norma, és éppoly jó üzleti érzékkel intézze ügyeit, mint Aurelius.
Norma biccentett.
– Hatalmas kereskedelmi vállalatot hozunk létre, amelyik ezeket a hajókat használja. A jövőre kell gondolnunk.

- - -

 

Álmaimban a Caladan tengereinek suttogását hallom, mintha a kísérteties régi emlékek visszahívnának oda. A Caladan messze, nagyon messze esik a Dzsihadtól.

VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
MAGÁN NAPLÓBEJEGYZÉS

Miután értesült Serena borzalmas haláláról, a megtört és sajgó szívű Vorian Atreides visszatért a Caladanra. Nem katonai küldetés vagy terv részeként, hanem személyes okból. Réges-rég tétlenül nézte, ahogy Serena kicsúszik a kezei közül, és nem engedhette meg, hogy ez még egyszer megtörténjen. Ismét ráakadt egy olyan nőre, aki sokat jelentett neki.
Leronicára.
Miért ne vonulhatna vissza a Dzsihadból, fordíthatna hátat a küzdelemnek, és hagyhatná, hogy mások irányítsák a háborút? Immár évtizedek óta harcolt... Ennyi talán nem volt elég? Különösen most, hogy a feltüzelt emberiség bosszúért kiáltott papnőjük mártírhalála miatt.
Leronicával a Caladanon egy időre elfeledkezhetne minderről. Nem tényleges pihenésre vagy felépülésre számított, csupán az emlékek előli zsibbadt menekvésre. Ám ez is jobb volt a semminél. Aztán, mint mindig, visszatérhet a háborúba.
Leronica negyvenedik szabványos évében járt, ikerfiai lassan tízévesek voltak – Vor ellenben huszonegy éves kora óta, amikor Agamemnón fájdalmas halhatatlansági kezelésben részesítette, nem változott észrevehetően. Néhány év múlva Leronica elég öreg lesz hozzá, hogy az édesanyjának nézzék, de Vort mindez nem érdekelte. Az ilyesmit sohasem tartotta lényegesnek. Csupán amiatt aggódott, nehogy Leronicát zavarja Vor vagy a saját külseje.
Amikor Vor ismét megjelent a csapszékben, Leronica láthatóan meghökkent, hogy ilyen hamar visszatért. Odaszaladt hozzá, hogy átölelje, aztán hátrébb lépett, és a szemében tükröződő fájdalmat és rettenetet figyelte. Valami megváltozott. Elmaradt a viccelődés, a délceg bevonulás, a játékos ölelés, az önfeledt kényeztetés.
Vor egyszerűen megölelte, aztán sokáig hallgatott.
– Majd elmesélem, Leronica... de nem most.
– Várj vele, amíg jónak látod! Bármikor szívesen látlak itt. Lakhatsz nálam, ha van kedved hozzá.
A következő néhány nap során Vor órákat töltött el a dokkoknál, és az igéző, nyugalmas óceánt bámulta. Néha Leronica mellé telepedett, máskor visszament a csapszékbe dolgozni, és hagyta, hogy egymagában elmélkedjen a különös utakon, amelyekre életében lépett. Az egyik caladani halász még a tengerre is kivitte egy napra, Vor pedig úgy találta, hogy élvezi a nehéz, de becsületes munkát, akárcsak a friss hal ízét, amit maga fogott.
A fiúk, Estes és Kagin, egészen megkedvelték, noha nem tudták meg az igazat. Vor elérzékenyült, amikor felidézte, miket mesélt neki Xavier Harkonnen az Octával és a családjával töltött órákról, olyan dolgokról, amiket Vor nem érthetett... egészen mostanáig.
– Új férjet kellett volna választanod, Leronica – szólalt meg egyik este, mikor a sziklás parton andalogtak. – Megérdemled a boldogságot, akárcsak a fiaid. Nem egy caladani férfival találkoztam, akik tökéletes jelöltnek bizonyulnának.
Leronica felhúzta a szemöldökét.
– Még alig egy éve özvegyültem meg. Az zavar tán, hogy még mindig facér vagyok?
– Nem zavar, csak nehéz elhinni. Talán a falubeliek és a halászok mind vakok, hogy nem látják, miféle drágakő ékeskedik a szemük előtt?
– Sokan azok. – Hamiskásan rámosolygott, aztán csípőre tette a kezét. – Ráadásul pont te akarsz kioktatni, hogy hogyan éljem az életem? Addig várok, ameddig kedvem tartja... amíg rá nem akadok a megfelelő férfira.
Előrehajolt, hogy megcsókolja Vort.
– A leveleidben, amiket az egzotikus utazásaidról és a rendkívüli helyekről írtál, rengeteget megismertem a világmindenségből. A Caladan csodás bolygó, de általad láthattam a csillagokat, amelyekre sohasem juthatok el.
Sóvárgóan nézte a végtelen, háborítatlan tengert.
– Kezdek beleunni ebbe a helybe, ebbe az életbe. Többet szeretnék adni a fiaimnak. Amikor a Nemesek Szövetségére, a Salusa Secundus és a Giedi Prime városaira gondolok, azt képzelem, hogy Estesből és Kaginból szenátorok, orvosok, sőt akár nemes patrónusok támogatását élvező művészek válhatnának. Itt, a Caladanon nem vihetik többre a halászságnál. Nem szeretném, ha ilyen kevéssel beérnék.

 

Vor a nyugalom és a magány ellenére nem tudta elkerülni a Dzsihadot. Serena vértanúsága az emberiség egészét felbőszítette, a lázadó kimekek pedig – saját apját, Agamemnónt is beleértve – súlyos csapásokat mértek Omniusra. Vor úgy vélte, hogy összehangolt támadással most akár véglegesen is legyőzhetnék a számítógépeket. Ám hátravolt még egy kemény ütközet...
Amikor a Dzsihad futára a Caladanra érkezett, pontosan tudta, hol találja Vort. Harkonnen primerás elmagyarázta neki, merrefelé keresse.
Vor gyomra összeszorult, amikor meglátta a parton feléje siető egyenruhás férfit. Paolo kvintás kipirult arca jelezte a küldetés fontosságát. Egy tengerparti sziklán ülve akadt rá Vorra, aki a közelgő dagály zúgását hallgatta.
– Atreides primerás! Fontos, személyes üzenetet hozok Harkonnen primerástól.
Leronica felállt, hagy magukra hagyja a férfiakat.
– Vissza kell mennem a csapszékbe. Ti ketten pedig beszéljétek csak meg a hadititkokat...
Ám Vor megragadta a csuklóját, és ott tartotta.
– Előtted nincsenek titkaim.
Az alacsony rangú tiszthez fordult, és várt.
– Egyenesen a Tlulaxról jövök. Harkonnen primerás sürgős üzenettel indított útnak. Megparancsolta, hogy nem mehetek Zimiába, és a Dzsihad Hadseregének egyetlen más tisztjével sem közölhetem a hírt. Attól félt, hogy megmásítják a szavait. Azt mondta, hogy ehelyett a Caladanon keresselek, ahol ezzel az asszonnyal leszel.
Vor szíve zakatolni kezdett, hiszen tudta, barátjára nem jellemző, hogy megkerülje a hivatali utat.
– A primerás azt mondta nekem: „Elég, ha Vorian jó barátom tudja meg az igazat” – magyarázta Paolo.
A fiatal tiszt lapos, lepecsételt csomagot tartott elfehéredett kezében. Noha igyekezett vigyázzban állni, és egyenletesen lélegezni, egész testéről lerítt a feszültség. Az efféle előírásosság Xaviernak talán fontos lehetett, Vort azonban kizárólag a hír érdekelte.
– Bökd már ki, kvintás! Mit üzent?
Paolo nagyot nyelt.
– Gyorsan megírta ezt a levelet a jelenlétemben, és elküldött, mielőtt a Dzsatir emberei feltartóztathattak volna. Épp hogy sikerült elszöknöm. Attól félek, Harkonnen primerás bajba került. Nem... nem szabadott volna magára hagynom, de utasított rá.
Vor feltépte a borítékot. Furcsamód nem tartalmazott biztonsági pecsétet vagy kódolást. Közönséges, kézzel írt feljegyzés volt. Amikor Vor később visszagondolt erre a pillanatara, e tény rengeteget elárult neki Xavier kétségbeesettségéről.
Ahogy a tengeri fuvallat meg-meglebegtette a papírt a kezében, Vor egyre kikerekedettebb szemekkel olvasott: a tlulaxi szervfarmok csalásáról, a gondolkodó gépeknek tulajdonított rajtaütésekről a Csuszukon, a Rhissón és a Baluton, amelyeket valójában Iblis Ginjo titkosrendőrsége követett el: az emberek lemészárlásáról, a szükséges szervek betakarításáról és Omnius befeketítéséről. És a következő célpont éppen a Caladan lett volna.
Ez a hely!
Visszagondolt a Csuszukon látott csontkamrára, amely iszonyú ellentétben állt az érintetlen óceánbolygó szépségével.
– Iblis, te alávaló féreg!
Orrcimpái kidagadtak, amikor elgondolta, mit fog tenni a főpátriárkával, amint elég közel kerül hozzá, hogy a nyaka köré fonja acélos ujjait.
Tovább olvasott. Xavier leírta, mit tervez, hogyan akarja egy utolsó hőstettel örökre hatástalanítani Iblis Ginjo igéző, erős mérgét. Az agg primerás tudta, hogyan fogják megítélni őt a Szövetség polgárai – fanatikusnak, árulónak, szeretett főpátriárkájuk gyilkosának fogják tartani –, de Xaviert nem érdekelte a halála utáni szégyen – vagy dicsőség, ha a teljes igazság napvilágra kerül.
Gyilkos?
Xavierhoz hasonlóan Vor is tudatára ébredt a mítosz és megtévesztés roppant gépezetének, amit Iblis Ginjo létrehozott... A titkosrendőrség teljes állománya és a fanatikus dzsihadista harcosok fenn fogják tartani Serena Butler papnő és odaadó főpátriárkája, Iblis Ginjo illuzórikus képzetét.
Oldalán Paolo kvintás megköszörülte a torkát.
– Harkonnen primerás a napba repítette a hajóját, és magával vitte a főpátriárkát is.
Vor rádöbbent a lehetséges következményekre és a rengeteg buktatóra, amibe még belebotolhat. Semmi sem számított helyesnek vagy igazságosnak, a valóság pedig közel sem volt olyan egyértelműen fekete vagy fehér, ahogy Xavier mindig is látni szerette volna.
Iblis évtizedeket szentelt arra, hogy hálózatokat építsen ki a Nemesek Szövetségében, és nem lesz könnyű felszámolni őket. Még tovább súlyosbította a helyzetet, hogy ha valaha is kiderül az igazság, nem számít, mennyire rettenetes volt, a belőle származó botrány megtorpanthatja a gondolkodó gépek ellen meghirdetett szent Dzsihadot, aminek mártírhalálával adott lendületet. Követői egymás között harcolnak majd ahelyett, hogy Omnius ellen küzdenének.
Vor szorosan összekulcsolta a kezét. Ezt nem teheti meg Serena emlékével, ezért egyedül ő tudhatja az igazat Xavierról. Remélte, hogy barátja megértené.
Legalább Iblis Ginjo eltűnt a színről.
Újabb gondot okozott, hogy miként bánjon a tlulaxiakkal, ezekkel az elvetemült gonosztevőkkel? Habár a főpátriárka meghalt, titkos összeesküvő társai megmaradtak.
Vornak napvilágra kellett hoznia, hogyan működtek valójában a szervfarmok, s szégyenbe és romlásba kell taszítania a tlulaxiakat. Igen... Ők lesznek majd a bűnbakok, de megérdemlik. Amint a közvélemény értesül a rettenetes csalásról, kíméletlen undorral fordulnak majd a testkereskedők felé. A szervfarmokat elpusztítják, a rabszolgákat pedig, akiket eleven szervtárolóként használtak, felszabadítják ilyen vagy olyan módon.
Vor felsóhajtott, és érezte a vállára nehezedő felelősség súlyát. A múlt és jövő történelmének csomópontjaként látta magát, és barátjához hasonlóan őt sem érdekelte a személyes dicsőség vagy megaláztatás.
Ráeszmélt, hogy Leronica még mindig mellette áll. Aggodalom és rémület barázdálta oldalra fordított arcát, ahogy a távolba nyúló óceánt bámulta.
– Nem tarthatlak itt, Vor. Eredj, és tedd a kötelességedet! – Vor látta, hogy Leronica sötétbarna szemei megtelnek könnyel, habár igyekezett leplezni a bánatát. – Gyere vissza, amikor tudsz, ahogy eddig is tetted!
A másik oldalán Paolo kvintás idegesnek tűnt, és láthatóan alig várta, hogy továbbindulhasson, mintha tehetetlenül sodródna, amíg új parancsot nem kap.
Ám Vor közelebb lépett az asszonyhoz, aki mostanra érzelmi támaszává vált. Két tenyerébe vette a nő állát, és maga felé fordította Leronica arcát.
– Sokat tűnődtem itt. Mostantól fogva ember is szeretnék lenni, nem csak katona. Azt szeretném... ha velem jönnél.
A Leronica arcára kiülő öröm és meglepetés egy csapásra tíz évvel megfiatalította őt.
– De csak egy szegény caladani lány vagyok. Nincs jogom a kiváló primerás élettársául szegődni...
Vor gyengéden Leronica ajkára tette az ujját.
– A szerelmem vagy és a fiaim édesanyja. – Vor habozott, és várta, hogy Leronica tagadja, amit mindketten tudtak. Ám elég volt ránéznie Estesre és Kaginra, hogy ne maradjon kétsége az igazság felől.
Leronica összeszorította az ajkát.
– Azt szeretném, ha a fiúk apjukként emlékeznének Kalemre. Feláldozta értük az életét, és nem akarom, hogy kevesebbként emlékezzenek arra a férfira, akivel életük nagy részét leélték.
– Eszembe sem jutna ilyesmi. Kalem Vazz megtette, ami az én kötelességem lett volna. Felnevelte és megtanította őket a munka szeretetére, erkölcsi tartást adott nekik. Velük volt, amikor én nem lehettem itt.
– Ez nem azt jelenti, hogy mostantól nem teheted meg. – Zihálva formálta a szavakat, és súlyos könnycseppek gurultak végig az arcán.
– A Nemesek Szövetségében fogjuk felnevelni a fiainkat – felelte Vor bólogatva –, és minden lehetőséget megadunk nekik, amit a civilizációnk nyújthat. Hangja megtelt érzelemmel, és magához szorította Leronicát. – Egy egész galaxist kell megmutatnom neked.

- - -

 

Az éjszaka: rés a tegnapban, és alagút a holnap felé.

ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET

Tíz éve hogy Mahra, Dzsafar és Szelim eszményének követői elhagyták régóta fennálló településüket, és elzarándokoltak a sivatag mélyére, távol Dhartha naib árulói és a külvilági fejvadászok elől. Azon a végzetes napon Mahra – miután felmászott a Tűsziklára, ahonnan jobban követhette az eseményeket – szemtanúja volt férje végpusztulásának. Ám ami aznap történt, valójában a kezdet volt, mivel a nagy Féreglovas hagyta, hogy a fenséges, szelvényes Istenség testének részévé váljon.
Egy évtizeden át vitték tovább Szelim álmát és küldetését. A számkivetettek vezérének hihetetlen haláláról szóló legenda szájról szájra terjedt az Arrakis Zenszuni települései között, és hatására százával eredtek útnak az önkéntesek, hogy felkutassák az elszigetelt búvóhelyet, és csatlakozzanak a féreglovasokhoz.
Az Arrakis sziklabarlangjai és csupasz dűnéi menedéket jelentettek börtön helyett. A homályba burkolózó járatok mélyén a féreglovasok és számkivetettek még több muadru rúnafeliratot találtak a hűvös sziklákba vésve. A jelek azokra az ősi, megfejtetlen írásokra emlékeztették Ishmaelt, amiket a nagyapja tartott harmonthepi kunyhójában, a szútrákat tartalmazó pergamenek között. Ishmael nem tudta értelmezni az írásjeleket, de biztosra vette, hogy a remény és testvériség üzenetét hordozzák.
Az első évben a poritrini menekültek elsajátították az arrakisi bennszülöttek életmódját, vállvetve dolgoztak velük, segítették őket mindennapi teendőik elvégzésében. A leggyengébbek közülük visszanyerték az erejüket, és senki sem panaszkodott. A rabszolgaélet következtében, mikor szeszélyes gazdáik olyan feladatokat bíztak rájuk, amiket még a gépek sem végeztek volna szívesen, az egykori rabszolgák ellenállókká és erősekké váltak.
Ishmael életben maradt társaival állt a hatalmas barlangbejárat előtt, amely a vészjósló rónaságra nézett, ahol sohasem pillanthatják meg rabszolgafelhajtók lábnyomait. Pirkadt, ami Mahra elmondása szerint egykor Féreglovas Szelim kedvenc napszaka volt.
Ishmael leánya, Chamal reménytelinek és erősnek tűnt, teli huszonhat esztendejének nőiességével. Az életerős sivatagi emberek szokása szerint ismét férjet választott magának, és azóta három gyermeket hozott a világra. Szívében még mindig őrizte Rafel emlékét, de Ishmael menekültcsapatának minden tagja elveszítette a rokonait, vagy még a Poritrinen, vagy itt, az Arrakison. Mindnyájuknak tovább kell lépniük, hiszen tudják, hogy ez az otthonuk, most és mindörökké.
A szépséges Mahra odajött, megállt Ishmael mellett, s gránitkemény tekintettel nézett végig a sivatagon. Ishmael gyengéden rámosolygott, és eggyé forrott párként egymás közelében maradtak. El'hiim, Mahra Féreglovas Szelimtől fogant fia, közel tízesztendős délceg kis legénnyé cseperedett... És már megtanulta, hogy óvatosabbnak kell lennie, mielőtt bemászik egy sziklahasadékba, ahol fekete skorpiók tanyázhatnak.
Alig egy évvel azután, hogy a menekültek segítségére siettek, Mahra nem titkolta tovább, hogy Ishmaelt tekinti Szelim alkalmas utódjának. Egészséges és értelmes kisfiúval áldotta meg az Isten, a Zenszuni szokásrend és a küzdelmes nomád élet kényszerűségei miatt pedig az arrakisiak nem közösítették ki az apátlan gyermekeket vagy a megözvegyült asszonyokat.
– A Féreglovas hitvese voltam – mondta Ishmaelnek a barlang védett csendjében, s közben felszegte a fejét, akár egy sivatagi hercegnő. A bal szemöldöke felett fehérlő félhold alakú sebhely sápadtan izzott a sötétben. – Miután Shai-hulud felfalta a férjemet és a gonosz Dhartha naibot, Dzsafart illett volna választanom társamul, aki Szelim helyettese volt. De...
Elfordította a tekintetét, aztán megint Ishmaelre nézett.
– Dzsafar imádattal tiszteli Szelim legendás emlékét, és elbátortalanodik az árnyékától. Nem mondta ki, de érzem, hogy úgy tartja, egyfajta... szentségtörés lenne, ha feleségül venne. A többi férfi is isteni küldöttként és prófétaként tekintett Szelimre. Tiszteletben tartják az emlékét, a hagyományokat, amiket meghonosított, és úgy kezelnek, mintha érinthetetlen istennő lennék. – Mahra megérintette a férfi karját. – Nem lehet így élni, Ishmael.
Ishmael visszanézett rá.
– És mivel én viszonylag idegen vagyok, ezért úgy véled, engem nem fojtanak meg ezek az elvárások?
– A saját nemzetséged vezetője vagy, olyan ember, akire felnéznek, aki igazságos, határozott, és nem fél kiállni a meggyőződése mellett. Szikla vagy, nem lágy dűne, amit kénye-kedve szerint alakít minden arra tévedő fuvallat.
Ishmael összevonta a szemöldökét.
– Arra kérsz, hogy felejtsem el az előző feleségemet.
Mahra a fejét ingatta.
– Nem kérem, hogy bármit is elfelejts. Ahogy én sem fogom soha elfeledni a férjemet. Mindkettőnk magában hordozza a múltját... és a jövőjét. Együtt erősebbek vagyunk.
A nő szavai megrémítették, de Ishmael felismerte az igazságukat.
– Súlyos terhet raktál a vállamra.
Mahra egészen közel állt hozzá, hogy a férfit megrészegítse éles elméjével és szépségével.
Vállat vont, aztán megcsókolta Ishmael kérges arcát.
– Mindannyian súlyos terhet cipelünk, vagy tévedek?
Így aztán egybekeltek, és együtt vezették a számkivetettek egyre gyarapodó csapatát, hogy visszafojtsák az Arrakisról egyre erősebben ömlő melanzsfolyamot. Mindnyájan megesküdtek rá, hogy védelmezik Shai-huludot, és megakadályozzák a fűszer elharácsolását.
Most, hogy a barlang bejáratához hívatta társait, Ishmael végigjártatta tekintetét az embereken, akik ilyen roppant távolságba is követték őt, és a többieken, akik Féreglovas Szelim utódját látták benne. Mögötte, a homok felett az új nap forrósága lebegett.
Szelim számos látomásban részesült, a hatalmas Shai-huludhoz fűződő kapcsolata és a képességeit növelő melanzs hatása révén belepillanthatott a jövőbe. Ishmaelt ellenben nem segítette efféle megbízható forrás a döntéseiben. A Korán-szútrákat és más szentírásokat kellett tanulmányoznia, hogy felismerhesse Isten akaratát. Ishmael időnként arra is szakított időt, hogy az éjszaka sötétjében bámulja a sivatagot, hátha odakint meglátja a jövőt valahol...
Ahogy a nap felhágott az egyenetlen szirtfalon, Ishmael mélyet szippantott a száraz levegőből, és érezte a sivatag fanyar illatát. Az Arrakis sokkalta barátságtalanabb volt a Poritrinnél vagy a Harmonthepnél – de itt találta meg új otthonát, azt a helyet, ahol a rabszolgafelhajtók és a gondolkodó gépek fenyegető jelenlététől, sőt a Nemesek Szövetségétől távol élhetett.
Ishmael mosolyogva nézett végig az arcokon.
– Úgy élhetünk ezen a bolygón, ahogy akarunk, és magunk határozunk az életünk és a jövőnk felett. Soha többé nem leszünk rabszolgák! – Keblében mérhetetlen büszkeséggel felsóhajtott, majd hozzátette: – A mai naptól fogva az Arrakis szabad embereinek nevezzük magunkat! [A „szabad emberek” kifejezés angolul úgy hangzik, hogy „free men”. Nyilvánvaló, hogy az arrakisi sivataglakók későbbi neve, a „fremen” név innen származik.]

 

 

FÜGGELÉK

 

A GYŐZELMEK ÉS VERESÉGEK SORA:
A DZSIHAD KITELJESEDÉSÉNEK JELENTŐS ESEMÉNYEI
(minden dátum a hagyományos naptár szerint értendő)

 

L. e. (Liga előtt) 201.

Erasmus meggyilkolja Serena Butler kisfiát.

 

200.

A Szövetségi Armada válaszcsapásként atomfegyvereket vet be a Földön, hogy elpusztítsa Omniust.

 

198.

A Dzsihad Hadseregének első szervezett támadása a földi diadal után. A dzsihadisták véletlenszerűen választanak ki egy célpontot, a Bela Tegeuse nevű összehangolt világot, és különösebb hírverés nélkül indítják meg az ostromot. Vorian Atreides érdemeket szerez a csatában. A robotok és az emberek hihetetlen pusztítása ellenére az összetűzés egyértelmű győzelem nélkül ér véget. Az emberi haderők visszavonulnak.
Vorian Atreides visszatér a Bela Tegeusére, hogy megállapítsa, mi történt az összecsapást követő egy esztendő alatt, és azt találja, hogy a gondolkodó gépek újjáépítették az üzemeket, és ismét megerősítették a hatalmi bázisukat, mintha mi sem történt volna. A küzdelem és a súlyos emberveszteség ellenére a Dzsihad egy lépést sem haladt előre.

 

196.

Vorian Atreidest első osztályú szekundássá léptetik elő.
Norma Cenva átalakítja a Holtzman-pajzsokat, hogy részben javítson az összecsapásokkor tapasztalható túlhevülés problémáján. A túlmelegedés miatti működési zavarok továbbra is kiküszöbölhetetlenek maradnak, de a pajzs jelentősen megbízhatóbbá válik a korábbi változatokhoz képest.

 

195.

A honrui mészárlás. A Dzsihad Hadserege átfogó hadművelet keretében megkísérli felszabadítani a Honru nevű összehangolt világ fogva tartott népességét, de tévesen mérik fel a velük szembe kerülő gépi erők létszámát. Omnius agresszívebb taktikához folyamodik, és kamikaze robotok megsemmisítik a teljes dzsihadista flottát. A szabad emberiség több mint ötszázezer katonája veszíti életét.

 

194.

A honrui mészárlás után Iblis Ginjo főpátriárka és Serena Butler, a Dzsihad papnője arra kéri az embereket, hogy még többen csatlakozzanak önkéntesként a haderőhöz. Iblis Ginjo arra gyanakszik, hogy áruló kémek szándékosan küldtek hamis adatokat a Honru felett állomásozó gépi haderők létszámát illetően. Nyomozóhatóságot állít fel, amelynek vezetésével Yorek Thurrt bízza meg.
A honrui eseményeket követő kiáltvány hatására Xavier Harkonnen szekundás fogadott testvére, az alig tizenhét éves Vergyl Tantor önként jelentkezik a Dzsihad Hadseregébe.

 

193.

Hivatalosan is megalakul a „Dzsatir” (a Dzsihad Titkosrendőrség), miután Yorek Thurr jelentése további gépi kémek általános jelenlétét feltételezi a Szövetségi Bolygókon; olyan ármánykodó emberekét, akik hűséget esküsznek Omniusnak.
Iblis Ginjo politikai hatalmának megszilárdítása érdekében feleségül veszi Camie Borót, a Titánok Ideje előtt – vagyis több mint ezer esztendeje – uralkodó utolsó császár leszármazottját.

 

192.

A ginazi zsoldosok független harcosként felajánlják szolgálataikat, de visszautasítják, hogy magas tiszti rangot viseljenek a Dzsihad Hadseregében. A lehetséges kihatások feletti hosszas vita után Iblis Ginjo indítványozza, hogy fogadják el az ajánlatot. Más bolygók is felkínálják a zsoldosaikat, de az általános vélekedés szerint a ginazi harcosok a legkiválóbbak.
Tio Holtzman professzor felajánlja a pajzsaihoz tervezett „vibro-tüzelő” rendszert, egy tökéletesen összehangolt technikát, amely a másodperc töredékére lekapcsolja a védőpajzsot, mialatt a dzsihadista hajók lövedékeket indíthatnak. Norma Cenva a háttérben módosítja a számításokat, és ezzel megakadályozza a katasztrófát, de tettéről nem értesíti a professzort.

 

191.

Egy nagyszabású tisztogatás során hét szövetségi képviselőt – kivétel nélkül Iblis Ginjo politikai ellenfeleit vagy bírálóit – a gépeknek való kémkedéssel vádolnak meg. Yorek Thurr folytatja le a kihallgatásokat. A főpátriárka létre hívja a „szeráfokat”, a Serena Butler személyi védelmére kiképzett, fanatikus női testőrök csapatát.

 

190.

Manion Butler leköszön az alkirályi posztról, és leányát jelölteti önmaga helyére. Serenát közfelkiáltással megválasztják, de ragaszkodik hozzá, hogy csupán „megbízott alkirálynő” legyen a háború befejeztéig.

 

189.

A gondolkodó gépek megtámadják és elfoglalják a kis Ellram kolóniát. Minden embert megölnek, vagy rabszolgasorba kényszerítenek. A csata azelőtt véget ér, hogy a Szövetség értesülhetne róla.
Miközben Serena Butler beszédet mond a parlament közgyűlése előtt, merényletkísérletet hiúsítanak meg (amelynek során az egyik szeráf feláldozza az életét), Serenát pedig visszakísérik az Önelemzés Városába. A merénylőt elfogás közben megölik, Yorek Thurr nyomozása pedig fényt derít rá, hogy a férfi agymosáson átesett kém, akit Omnius bízott meg a feladattal.

 

188.

A gépek újabb csapást mérnek, ezúttal a Peridot Kolóniára. A Dzsihad Hadserege ádáz küzdelemben visszaveri az összehangolt erőket. Zon Noret a felszínen vezeti a ginazi zsoldosokat, számos robotot megsemmisít, de a gépi haderők a felégetés taktikájához folyamodnak, és végleg lakhatatlanná teszik a kolóniát.
Dzsihadisták engedetlen csapata a parancs ellenére megtámadja a Corrin új gépi főhadiszállását, hogy elpusztítsa az aktuális Elsődleges Omniust. Mindet megölik a robot védők.

 

187.

Xavier Harkonnen mozgalmat kezdeményez, hogy monumentális háborús emlékművet állítsanak a Dzsihadért életüket áldozó katonák tiszteletére. Serena Butler is támogatja az elképzelést, és megkezdődik az építkezés a Giedi Prime-on, amely rettenetes emberáldozat és egyben a gépek felett aratott jelentős diadal egykori színhelye. Ezzel megegyező emlékművet emeltetnek a Zimián is.
Az ellrami, a peridoti és a corrini kudarc után Ginjo főpátriárka beszédet intéz a Szövetségi Parlamenthez. A Dzsihad immár tizenhárom esztendeje dúl, Ginjo pedig azt indítványozza, hogy a háború idejére másféle kormányzótestületet, egyfajta „Dzsihad Tanácsot” kell létrehozni, amely egységes és előrelátó módon határozhat a háborút illető kérdésekről. Felveti, hogy a Dzsihadot érintő minden kérdésben – legyen szó belügyi (a Dzsatirt illető) vagy külügyi (a Dzsihad Hadseregét illető) ügyről – ez a Tanács döntsön és intézkedjen. Minden más kereskedelmi, társadalmi és belügyi problémát, amely hosszas vitákat igényel, a rendes Szövetségi Parlament tárgyal meg. Ám a Dzsihad gyors és határozott irányítást igényel, ami nem kivitelezhető az ezerhangú Parlament keretein belül. Az indítványt elfogadják.

 

186.

A Dzsatir további tisztogatása Szövetség-szerte. Az emberek paranoiás félelemmel keresik a gépek közéjük férkőzött kémeit. Serena Butler szenvedélyes beszédekkel lelkesít az Önelemzés Városának elszigeteltségéből.

 

185.

Xavier Harkonnent és Vorian Atreidest egyaránt a Dzsihad Hadseregének primerásává léptetik elő.

 

184.

A gondolkodó gépek Szövetségen Kívüli Bolygók ellen indítanak offenzívákat, mivel könnyebben meghódíthatónak ítélik azokat. A dzsihadista haderők támogatása nélkül a kisszámú helyi lakosság képtelen visszaverni Omniust. Három Szövetségen kívüli bolygót hódítanak meg, hogy az Összehangolt Világok terjeszkedéséhez támaszpontként használják őket.

 

182.

Miközben Norma Cenva figyelmét továbbra is a térhajlítási egyenletek kötik le, és egymagában tevékenykedik, Tio Holtzman professzor fiatalabb és buzgóbb asszisztenseket vesz alkalmazásba, hogy meríthessen az ötleteikből; a fiatal kutatók megtiszteltetésnek érzik, hogy a kiváló tudós mellett dolgozhatnak.

 

181.

További két Szövetségen kívüli bolygó – a Tyndall és a Bellos – esik el, és kerül a gépek fennhatósága alá. Mindkét világ kisszámú lakosságát kereskedők, bányászok és gazdák teszik ki, a Dzsihad Tanács tagjai pedig nem értik, Omnius miért pazarolja az erejét efféle helyek megszerzésére. Aztán Atreides primerás felfedezi a szabályszerűséget, hogy mindegyik bolygót előretolt hídfőállásként használhatják, amelyekkel hálóként vehetik körül a Szövetségi Bolygókat, hogy később átfogó, összehangolt támadást indíthassanak.

 

179.

Xavier Harkonnen támogatásával Vorian Atreides azt indítványozza, hogy a Dzsihad Hadserege teljes állományával és haderejével védelmezze a Szövetségen Kívüli Bolygókat is, akárcsak a Szövetségi Bolygókat. A Dzsihad Tanács eleinte ellenzi a javaslatot, Atreides primerás azonban eléjük tárja a hadászati kivetítéseket, amelyeken jól láthatók Omnius hadmozdulatai és a séma, amely szerint sorra elfoglalja a peremen elhelyezkedő stratégiai fontosságú csillagrendszereket. A gondolkodó gépek így hídfőállásokkal fognak rendelkezni, ahonnan átfogó támadást intézhetnek a Salusa Secundus és más kulcsfontosságú szövetségi bolygók ellen. Iblis Ginjo a Szövetség területének növelésére alkalmat adó lehetőséget lát az indítványban.

 

178.

A Tyndall nevű, Omnius által nemrégiben megszállt Szövetségen kívüli bolygó felszabadul egy nagy erőket felvonultató és váratlan dzsihadista ellencsapás nyomán. Az összehangolt támadást Atreides és Harkonnen primerások együtt vezetik. Vergyl Tantor kitűnik a csatában, amiért két kitüntetésben részesül, az érdemrendeket pedig hazaküldi a feleségének és a gyermekeinek.

 

177.

Omnius erőinek jelenlétét észlelik az Anbus IV nevű Szövetségen kívüli bolygó felett, amely vélhetően az átfogó bekerítési terv következő célpontja. A Dzsihad Hadserege tekintélyes haderőt küld a Zensíiták központi bolygójának megvédelmezésére.