Vor igyekezett minél több találgatásra kényszeríteni a gépeket, ebbéli képességét pedig jóval magasabb szintre fejlesztette, mint amit Agamemnón tanított neki. Mivel nem akarta, hogy kimek édesapja kiszámíthassa a húzásait, mindig egy lépéssel előbbre kellett járnia, akár a Fleur de Lys nevű stratégiai kártyajátékban.
Vor saját hozzáférési kódját használta, hogy bejusson a páncélozott laborterembe, ahol az ellopott Omnius-másolatot tartották állandóan felügyelt számítógépes alállomásokra rácsatlakoztatva. A salusaiak messze elkerülték az épületet, babonás félelemmel tartották távol magukat a foglyul ejtett démoni Omniustól.
Vor belépett a helyiségbe, s megállt a beviteli képernyő és Omnius hangszórója előtt. Ő, aki egyszerű ember és a számítógépes örökelme egykori megbízottja volt, teljhatalommal rendelkezett felette. Miféle meghökkentő fordulatot vett az élete!
– Vorian Atreides! – szólalt meg Omnius. – A felelőtlen, elvadult emberek közül legalább neked fel illene ismerned a Dzsihad értelmetlen mivoltát. Tökéletesen tudatában vagy az Összehangolt Világok céljával és hatékonyságával, mégis az esztelen pusztítás és a palástolatlan zűrzavar mellé állsz. Egyszerűen felfoghatatlan!
Vor a melle előtt összefonta a karját.
– Csupán számodra felfoghatatlan, Omnius, mivel a gondolkodó gépek nem értékelik a szabadságot.
– Erasmus bebizonyította nekem, hogy egyetlen emberben sem lehet megbízni. Előnyömre vált volna, ha kipusztítom a fajtádat az összes összehangolt világon. De szerencsétlenül döntöttem, és kihagytam a lehetőséget.
– Épp most fizetsz meg érte, Omnius, és még sokáig fizetni fogsz érte, mígnem megsemmisül minden gondolkodó gép, és az emberek kedvük szerint bármelyik világot gyarmatosíthatják.
– Micsoda felkavaró gondolat – felelte Omnius.
Mivel Vor az Összehangolt Világokon nevelkedett, jól ismerte a programozás fortélyait, sőt maga is tervezett néhány elkülönített rendszert. Immár több mint egy éve a fogva tartott Omnius-frissítés egyes részein dolgozott, hogy kinyerje belőle és módosítsa az információt. Az örökelme néha pontosan tudta, mi történik vele, más esetekben azonban Vornak sikerült kitörölnie és átalakítania a változásokkal kapcsolatos bizonyítékokat.
Éveken át figyelte az idegőrlő, monoton, sőt ostoba faggatózást, amelynek célja az örökelme megszerzett példányának kiaknázása volt. A Szövetség tudósai, még maga Holtzman is, túlságosan féltek kockáztatni, nehogy kárt tegyenek a fogoly Omniusban. De mi másra tudták volna felhasználni? Vor tudta, mit tesz, és nem félt kockázatot vállalni a győzelemért. Mindig önállóan, saját pillanatnyi ötleteitől hajtva tevékenykedett, és többnyire sikert aratott.
Ha beválik az elképzelése, akkor az Összehangolt Világok alaposan meginognak. Megérte kockáztatni, Vor pedig nem óhajtott senkit sem bevonni a tervbe. Egyébként sem tudtak volna segíteni.
Mire Xavier roppant hadiflottájával együtt elindult az Ixre, Vor – reményei szerint – végez a frissítést tartalmazó gélgömb fondorlatos átalakításával. A Szövetség kibernetikusai korábban minden lehetséges információt kifacsartak a foglyul ejtett másolatból. Még Holtzman professzor sem tudott további adatokat kikényszeríteni az ezüstös gélgömbből.
Vor arra készülődött, hogy a gondolkodó gépek ellen bevethető halálos fegyverré változtassa magát Omniust. Az örökelme megtestesülései a különböző bolygókon azt sem tudják majd, mi történt velük.
Omnius hűvös hivatalossággal, mégis alig észrevehetően méltatlankodó felhanggal kijelentette:
– Ha sikerül elérned a célodat, Vorian Atreides, örökké bánkódni fogsz az ostobaságod miatt. Hamarosan rájössz, hogy az emberek nem helyettesíthetik a gondolkodó gépek hatékonyságát. Valóban erre vágysz?
Vor kaján mosollyal rámutatott a számítógép legfőbb gyengeségére.
– Olyan előnnyel rendelkezünk, amit sohasem érthetsz meg, Omnius, és ez fogja okozni a vesztedet.
– És mi lenne az, Vorian Atreides?
A sötét hajú katonatiszt a képernyőhöz hajolt, mintha egy vicc csattanóját akarná kibökni.
– Mi, emberek végtelenül találékonyak és csalárdak vagyunk. A gépek nincsenek tisztában vele, hogy becsaphatók.
Omnius nem reagált, miközben értelmezni próbálta a kijelentést. Vor persze tudta, hogy az embereket is könnyű becsapni, az örökelme azonban nem efféle áttételekben gondolkozott. Gép nem volt képes erre.

- - -

 

A hadsereg a technika fejlődését segíti elő, a technika pedig anarchiát szül, mivel elterjeszti a pusztítás szörnyű gépezeteit. Már a Dzsihad előtt egyetlen ember egy bolygó megsemmisítéséhez elegendő pusztító erőt volt képes létrehozni és alkalmazni. És ez meg is történt! Mit gondoltok, miért vált a számítógép kiátkozottá!

SERENA BUTLER: ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Ahogy számuk egyre fogyatkozott, az életben maradt kimekek egyre halványabbnak látták az Omnius elleni összeesküvés reményét. A siker és a Titánok újfent tündöklő idejének esélye minden évvel kisebbedett. Az eredeti hódítók közül húszan szövetkeztek az óbirodalom megdöntésére, ám miután odaveszett Ajax, Barbarossa, Alexandrosz, Tamerlán, Tlalok és a többiek, mindössze négyen maradtak.
Omnius elpusztításához vajmi kevesen.
Agamemnónban időnként felötlött a gondolat, hogy megsemmisíti az összes rajta élősködő figyelőkutászt, egyszerűen elszökik a világűrbe, és soha vissza se tér. Magával vihetné szerelmét, Júnót, valamint Dantét – sőt talán még az ügyefogyott Xerxészt is. Saját birodalmat alapíthatnának, távol az elnyomó örökelmétől.
Ám mindez bolondság lenne. Eleve kudarcra ítéltetett próbálkozás.
A kimek tábornok kételkedett benne, hogy Omnius kézre keríttetné őket, az örökelme pedig bizonyosan nem fogta fel a bosszú értelmét, Agamemnón és társai azonban egykor Titánok, az óbirodalom dicső meghódítói voltak. Ha – a semmin uralkodó túlélők négyeseként – elmenekülnének a sötétségbe, szégyenteljesebb vereséget szenvednének, mintha nyíltan elpusztítanák őket. Agamemnón ehelyett magának akarta meghódítani az Összehangolt Világokat. Kizárólag a teljhatalomban egyezik ki.
Miután visszatértek romboló küldetéseikről, amelyek során elfojtották a lázadás apró lángjait – ezek egyre-másra, ám esetlegesen lobbantak fel a különböző Összehangolt Világokon –, Titán társaival gyűlést tartott a világűr egy járatlan vidékén.
Agamemnón eredetileg titkos találkozóban reménykedett, hiszen csak ritkán adatott meg neki, hogy terveit Omnius rögzített vagy mozgó figyelőkutászainak állandó felügyeletét nélkülözve egyeztethette a többiekkel. Ám ezúttal Júnó, Dante és Xerxész mellett egy viszonylag új jövevény, Beowulf is csatlakozott a társasághoz, Beowulf pedig nem szabadulhatott meg a kémszondáktól. Tehát különösen óvatosnak kellett lenniük.
Agamemnónt világéletében a bizalmatlanság jellemezte, még egy kimekkel szemben is, akit már évszázadok óta ismert. A Titánok figyelme egy pillanatra sem lankadhat. A tábornoknak mégis imponált Beowulf vakmerősége.
Hajóik a világűr mélyén kapcsolódtak össze, a dokkolóegységek pedig mértani alakzatra emlékeztető űrállomássá forrtak össze a naprendszerektől távoli ürességben. Mindenfelé csillagok sziporkáztak a végtelen kozmoszban. A semmi közepére kerültek.
Miután Agamemnón egy kisebb, rugalmas járótestbe helyezte agytároló edényét, sietősen elhagyta hajóját a Júnó járművéhez kapcsolódó fedélzeti nyíláson át. Aztán ketten lépdeltek tovább ruganyos tagolt lábaikon a központi hajóegységbe. Dante a túlsó oldalról érkezett.
Xerxész Beowulf járóteste mellett állva várta őket, rövid időre elszabadulva a kegyetlenségben tobzódó ixi vérfürdőtől. Xerxész izgatottnak vagy talán túlbuzgónak tűnt, Agamemnón azonban megszokta már, hogy a gyenge akaratú Titán szinte minden helyzetet túlreagált. Agamemnón minél előbb ismét az Ixen szerette volna tudni Xerxészt.
Felettük helyváltoztatásra képes figyelőkutászok lencséi csillogtak, ahogy minden pillanatot rögzítettek. Agamemnón most is úgy dühöngött az állandó felügyelet miatt, mint az elmúlt tizenegy század alatt tette folyamatosan.
– Üdv néked, Omnius nagyúr! – mondta unott hangon a gyűlés szertartásos megnyitásaként. Szavaiból nem csendült ki különösebb lelkesedés. A számítógépes örökelme nem tudta értelmezni a hanglejtésben rejlő üzenettöbbletet.
– Épp ellenkezőleg – szólalt meg merészen Beowulf –, átok reád, Omnius! Sorvadjon el az örökelme, dőljenek romba az Összehangolt Világok, mígnem újra eljő a kimekek uralkodásának ideje!
Júnó döbbenten hátrahőkölt rákra emlékeztető testében, habár maga is hasonló érzelmeket táplált az örökelme iránt. A figyelőkutászok lefelé fordították csillogó lencséiket, Agamemnón pedig eltűnődött, vajon miféle büntetést ró ki rájuk Omnius, amikor kielemzi a felvételeket. A kimekek nem pusztíthatták egyszerűen el a figyelőkutászokat, mielőtt jelentést tettek az örökelmének, különben felborulna a terv, amit évszázadok óta szövögettek.
Barbarossa elsőként beépített korlátozó programjának köszönhetően az örökelme nem pusztíthatta el az eredeti Titánok egyikét sem. Egyszerű neokimekként azonban a meggondolatlan Beowulf nem részesült efféle védelemben. Sebezhetősége dacára épp most írta alá a saját halálos ítéletét.
Xerxész nem tudta palástolni örömét.
– Szóval megtetted, Beowulf? Ennyi idő után sikert értél el?
– Az átprogramozás meglehetősen egyszerűnek bizonyult. A nehézség abban rejlett, hogy úgy kellett elvégeznem, hogy Omnius ne sejtse meg. – Egyik tagolt végtagjával a felettük lebegő gömblencsék felé intett. – Ezek a figyelőkutászok a gyűlésünk egy teljesen mesterséges változatát rögzítik: a lázadó emberekről folyó ártatlan társalgást. Omnius elégedett lesz vele, mi pedig végre kitárgyalhatjuk a gondolatainkat.
– Én... szóval nem értem – szólalt meg Dante.
– Azt gyanítom, beugrattak minket, szerelmem – jegyezte meg Júnó Agamemnónnak.
– Várj csak, és hallgass! – felelte az egyetlen moccanás nélkül. Optikai érzékelőszálai Beowulf irányába fordulva parázslottak.
– Én vettem rá, Agamemnón – jelentette be büszkén Xerxész. – Beowulf épp annyira gyűlöli Omniust, mint bármelyikünk, és őneki is majdnem olyan régóta parancsolgat az örökelme, mint nekünk. Úgy hiszem, ügyessége sokat segíthet tervünk kivitelezésében. Most legalább esélyt kaptunk.
Agamemnón alig tudta magába fojtani dühét.
– Összeesküvést szőttetek Omnius ellen, és most minket is be akartok mártani? Xerxész, te még annál is ostobább vagy, mint amilyennek hittelek. Mindannyiunk vesztét akarod?
– Dehogy, dehogy, Agamemnón! Beowulf programozó zseni, akárcsak Barbarossa volt. Sikerült rálelnie egy visszacsatolt vezérlőáramkörre, amelyen keresztül hamis információt táplálhat a figyelőkutászokba. Mostantól ott találkozhatunk, ahol csak akarunk, és Omniusnak fogalma sem lesz a csalásról.
Beowulf hirtelen megrántotta mechanikus lábait, és két lépést tett előre.
– Agamemnón tábornok, Barbarossa barátodtól kaptam a kiképzésemet. Ő tanított meg rá, miként manipulálhatom a gondolkodó gépeket, az évszázadok alatt pedig titokban tovább folytattam a tanulmányaimat. Azt reméltem, a Titánokat éppúgy bőszíti az örökelme uralma, mint engem... Addig azonban nem lehettem biztos ebben, míg Xerxész meg nem keresett.
– Xerxész, mindnyájunkat rettenetes veszélybe sodortál – förmedt rá társára Agamemnón.
Ám Dante, aki mindig az ésszerűséget és módszerességet tartotta szem előtt, rámutatott a nyilvánvaló tényállásra.
– Négyen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy véghez vigyük a feladatot. Ha még több kimek áll be közénk, több esélyünk lesz Omnius ellen. – És arra is, hogy valamelyikük eláruljon minket.
Még Júnó is támogatta az ötletet.
– Vérfrissítésre van szükségünk, szerelmem. Ha nem szervezünk be újabb összeesküvőket, még egy évezredet tölthetünk el vitával és panaszkodással, már akik életben maradnak közülünk. Beowulf segédletével legalább belefoghatunk. Ha nyíltan és gyakrabban tervezhetünk, pár hónap alatt többet elérhetünk, mint amit az utóbbi évtizedekben.
A még mindig izgatott Xerxész szólalt meg:
– Ha nem kockáztatunk, semmivel sem vagyunk jobbak azoknál az apátiába süllyedt embereknél, akik az óbirodalom mértéktelen fényűzésében tespedtek.
Beowulf az ítéletre várt, hogy beveszik-e az összesküvésbe. Agamemnón beismerte maga előtt, hogy a neo-kimekek közül elsőként bizonyosan Beowulfra esett volna a választása.
Habár bosszantotta Xerxész egyoldalú döntése, nem tudta rávenni magát, hogy elutasítsa az ajánlatot. Végül így szólt:
– Nos hát, legyen! Ez legalább szusszanásnyi időt hagy nekünk, és belefoghatunk tervünk megvalósításába. – Elfordította fejtornyát, végigpásztázta Júnót, Dantét, Xerxészt, majd végül az izgatottan várakozó Beowulfot. – Együttesen meg fogjuk dönteni Omniust. A várakozásnak immár vége.

- - -

 

Van bizonyos lendítőereje a győzelemnek... és a vereségnek.

IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI

Mivel a főpátriárka Poritrinre érkezése bármelyik percben várható volt, Bludd nagyúr újabb pazar díszrendezvényt szervezett, hogy a lakosság tovább ünnepelhesse a gondolkodó gépek felett aratott győzelmet. A folyóparti amfiteátrum oldalán színes zászlókkal díszített emelvényeket állítottak fel, dúsan megrakott asztalokat készítettek elő, hogy méltó módon üdvözölhessék Iblis Ginjót.
A zűrzavar közepette Aurelius Venport elérkezettnek látta az időt, hogy észrevétlenül az új laboratóriumba csempéssze a kimustrált teherszállító hajót.
Tuk Keedair már korábban a Rossakra ment, hogy elhozza űrdokkjából a járművet, és épp a legalkalmasabbnak ítélt időben érkezett vissza a Poritrin rendszerbe. Mivel a főpátriárka bevonulása mindenki figyelmét lekötötte, Venport biztosra vette, hogy különösebb feltűnés nélkül Norma Cenva új laboratóriumkomplexumába vihetik a méretes hajót. Szerette volna a lehető legnagyobb titokban tartani a vállalkozást.
Ma este egyébként sem érdekelte a zajos mulatozás. A Holtzman – valójában Norma – munkájából befolyó haszon olyan gazdagsággal árasztotta el a Poritrint, amit még a legpazarlóbb személy húsz emberöltő alatt sem tudott volna elverni. Venport abban reménykedett, hogy Norma új térhajlító elve minden képzeletet felülmúlóan jövedelmez majd.
Habár az új kutatóüzem főhangárja még nem készült el teljesen, Norma már a várostól távoli telepre költözött. Elsőként az egykori bányavállalat központját alakította át arra alkalmassá, hogy ott tovább tanulmányozhassa és módosíthassa számításait. Miközben az építésvezetők járkáltak mindenfelé az elkerített területen, és adták ki az utasításokat a szükséges felújításokra az építőbrigádoknak, Norma haladéktalanul nekilátott a tudományos tervek elkészítésének.
Mikor Venport belegondolt a lány teljes odaadásába, áhítatosan elmosolyodott. Ellentétben azokkal, akik a sikert és a kényelmes egzisztenciát hajszolva sodródtak végig az életen, a drága Normának kétségei sem voltak küldetése felől. Tévedhetetlenül választott, és minden idegszálával összpontosított.
Venport magára vállalta, hogy a zseni háborgatása nélkül intézkedik az egyéb részletek ügyében, s állandóan Starda és a telep között ingázott, hogy megszervezze a felszerelés, a bútorok és az ideiglenes munkaerő beszállítását. A vállalkozás titkosságának további védelmében Venport úgy határozott, hogy a hangár építésén és a bezárt bányaüzemek renoválásán dolgozó rabszolgák nem maradhatnak olyan sokáig, hogy átláthassák, Norma tulajdonképp mit is szándékozik létrehozni.
Bludd nagyúr egyelőre önelégült kéjjel nyugtázta, mily könnyedén aratott pénzügyi győzelmet Venport felett. Ráérezvén rövidlátó gőgjére, Venport igyekezett kihasználni pillanatnyi előnyét, és egyenesen Bluddtól kérte el egy időre néhány odaadó rabszolgáját, és külön prémiumot ígért a jól képzett és kezelhető munkaerőért. A poritríni nemesúr kétségtelenül szándékosan többet kért, mint amennyit a buddiszlám foglyok értek, de Venport nem pazarolhatta arra az idejét, hogy alkudozzon, és teljes alkalmazotti gárdát tartson fenn. Hamarosan az Arrakisra indul, hogy véget vessen az agyafúrt banditák portyázásainak, akik Dhartha naib fűszerbetakarítóin ütöttek rajta rendszeresen.
Ideiglenesen üzlettársa, Tuk Keedair marad itt Normával a Poritrinen. A szigorú hajcsár majd gondoskodik róla, hogy a rabszolgák mindent elvégezzenek, és Norma időben megvalósíthassa a céljait. A lány, szokás szerint, fenntartásokkal fogadta a rabszolgamunkát, de az adott körülmények között Venportnak nem volt más választása. A Poritrinen kizárólag a buddiszlám foglyokat lehetett munkára fogni.
Venport késő délután tért vissza az elzárt üzemi területre, kompját a szűk kanyonban kötötte ki, ahol az alacsony vízállás miatt lehetetlenné vált a navigálás. Norma új laboratóriuma és hangárja egy hatalmas mélyedést töltött be, amely egykor egy vízesés mögött tátongott, ám a zuhatag, akárcsak az azt tápláló mellékfolyó medre régóta szárazon állt, mivel évszázadokkal ezelőtt Frigo Bludd nagyúr elterelte a mellékágat a Starda mezőgazdasági szükségleteinek kielégítésére irányuló területfeltöltések keretében. A felül nyitott sziklaüreget csupán a fennsík tetején épülő tágas raktárépület választotta el az égbolttól.
A szirt oldalán könnyű futású utasliftet helyeztek üzembe, Venport pedig ezzel vitette fel magát a kanyon tetejére. A zömök kiszolgálóépületektől övezett, raktárból kialakított hangár ragyogott a késő délutáni napsütésben. Konzolos tetőszerkezetét oldalra hajtották, hogy az épület készen álljon a prototípusnak szánt hajó várt érkezésére.
Venport bólintással fejezte ki elégedettségét a munkák előrehaladtát látva; remélte, hogy ellenőrizni tudja a működésre felkészült üzemet, mielőtt elindul az Arrakisra. A három, helyben felbérelt őr mellett átmasírozott a főkapun, megkereste az építésvezetőt, és jelentést kért tőle. A raktár és a melléképületek körül a rabszolgák rövid délutáni szünetet tartottak, hogy egyenek, pihenjenek, és imádkozzanak. Ennek leteltével aztán késő éjjelig dolgoznak megint.
Norma lépett ki a bekerített tervezőirodákból, pislogva nézett körül a közelgő szürkületben, és meglepődve vette tudomásul, hogy ismét egy egész nap eltelt. Venport széles mosollyal az arcán odament hozzá, s megszokástól hajtva átölelte őt. Norma haja kócosnak és gondozatlannak tűnt, ám a puszta tény, hogy nem játszotta meg magát, és nem akart mindenáron szépnek látszani, sokkal vonzóbbá tette őt Venport szemében.
– Ma délután érkezik meg a hajóm, Aurelius? Jól számoltam, vagy kihagytam egy napot a naptárban?
– Alig egy óra múlva itt lesz, Norma. – A nyitott tető felé mutatott. – A hangárt láthatóan előkészítették rá.
A lány szemei felcsillantak.
– Akkor tehát elkezdhetem a tényleges tesztelést?
Venport bólintott, s kezét még egy kicsit az aprócska vállon felejtette. Szíve melegséggel telt meg, mikor Norma rámosolygott.
– Bludd nagyúr megígérte, hogy képzett gyártó és építő rabszolgákat küld át nekem a nemrég befejezett hadihajóflotta munkásai közül. Tapasztaltnak számítanak ebben a munkakörben, és remélhetőleg kevés átképzésre lesz szükségük.
– Ez jó hír, mert nincs fölösleges időm és energiám, hogy egész nap rájuk figyeljek. Önállóan kell dolgozniuk...
– Tuk Keedair itt marad, hogy felügyeljen rájuk – nyugtatta meg Venport. – Magával hoz egy nagyobb csapat zsoldos biztonsági őrt is, akik a VenKeenek és nem a Poritrinnek fogadtak hűséget. Ők fogják őrizni a létesítményt, és ügyelnek rá, hogy a rabszolgák ne kövessenek el szabotázsakciókat.
Az alattuk hömpölygő folyó felé pillantott.
– És arra is ügyelnek, nehogy Bludd nagyúr vagy Tio Holtzman a környéken szimatolgassanak.
– Eddig sohasem kellett ennyit idegeskednem a biztonság miatt.
– Holtzman megtette helyetted. A laboratóriumait folyton dragonyos őrök vigyázták.
– Holtzman professzor éveken át szinte semmi figyelmet nem szentelt rám, Aurelius. Miért érdekelném őt hirtelen?
– Mert ha csak töredéknyi megvan benne abból a zsenialitásból, amit neki tulajdonítanak, nem lehet örökké rászedni, és előbb-utóbb ráébred, miféle csodát veszített el azzal, hogy elengedett.
Norma, aki zavarba jött a bóktól, körbetekintett az építkezésen, mintha emlékei szerint legutóbb még több épület nem állt volna a jelenlegi helyén.
– És te hol leszel?
Venport sóhajtott, mivel rájött, hogy a lány előzőleg nem figyelt rá.
– Már említettem neked, Norma. Az Arrakisra megyek, hogy tisztázzak a fűszerüzlettel kapcsolatos néhány problémát. Keedairnek jutott a könnyebb és sokkal kellemesebb feladat, hogy veled maradhat.
Norma összevonta a szemöldökét. Habár már középkorúnak számított, Venportot még mindig a rossaki kislányra emlékeztette, akiért annyira rajongott.
– Bárcsak itt maradhatnál velem, Aurelius! Szívesebben nézegetem a te kedves arcodat, mint egy tlulaxi rabszolgafelhajtóét.
Venport elnevette magát.
– Nem kell kedvelned Keedairt, Norma. Csak hagyd, hogy végezze a munkáját! – Felsóhajtott. – És hidd el nekem, én is szívesebben maradnék. De rengeteg az elintéznivalóm, és attól félek, ha veled maradnék, annyira elvonná a figyelmemet, hogy semmi értelmeset nem csinálnék.
Norma kislányos derűvel felkacagott. Venport hirtelen meghőkölt, és eltűnődött, vajon tulajdonképpen flörtöl-e vele. Pillanatnyi tanakodás után arra a következtetésre jutott, hogy igen. Ilyen sokéves, közeli barátság után nem értette, miért lepte meg ez.
Az építésvezető sietett ki a hangárból, hogy megkeresse Venportot.
– Megkaptuk a jelzést, igazgató úr. A hajó gond nélkül engedélyt kapott a leszállásra, és épp most lép be a légkörbe. Tuk Keedair ül a vezérlőműnél.
Venport biccentett, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy társa maga vezeti a járművet. A testkereskedő évekig dolgozott rabszolgafelhajtóként, portyázott a Szövetségen Kívüli Bolygókon, és fogott be buddiszlám rabszolgákat. Nem jelentett komoly feladatot neki egy egyszerű teherszállító.
– Nézd, Norma! Ott van! – A szürkület halvány színeit magára öltött égbolton áttörő fényes pontra mutatott.
A folt egyre ragyogóbban izzott, a hajótest áthevült a súrlódástól, Norma pedig hallotta a haladását kísérő hangrobbanásokat. Terjedelmes hajó volt, alapvetően hosszabb űrutakra és esetenkénti bolygóra szállásra tervezték, habár a rakományt többnyire szállító űrkompokkal juttatták fel a rakterébe.
Űrhajóként viszonylag lassúnak és ormótlannak hatott. Most, hogy Keedair kapcsolatba lépett velük a keskenysávú adó-vevőn, rögtön a hajó ósdi rendszerei miatt kezdett hőbörögni. Venport nyilvánvalóan nem ok nélkül selejtezte ki a járművet.
Végül Keedair a nyitott hangár fölé kormányozta a hajót, majd begyakorolt manőverekkel leereszkedett az üres raktárépületbe. Venport figyelemmel kísérte a műveletet, és közben néha abban is kételkedett, hogy a jókora jármű befér egyáltalán a felnyitott tetőn. A tlulaxi kereskedőnek azonban még pár méternyi helye is maradt.
Norma áhítattal figyelte a landolást, Venport pedig elképzelte, amint elméjében forogni kezdenek a fogaskerekek. A lány korábban látta már a hajó terveit és látványrajzait, így pontosan tudta, miféle változtatások lesznek szükségesek. Ám az, hogy saját szemével látta a járművet, láthatóan megindította a képzeletét.
– A jövőbeni csillagközi hajó prototípusa – szólalt meg. – Amit itt létrehozok, örökre megváltoztat mindent.
Venportra ráragadt a lány optimizmusa. Norma képtelen volt levenni a szemét a hajóról, amíg az el nem tűnt a hangár mélyén, és a munkások oda nem rohantak, hogy felszereljék a dokkolóhorgonyokat és a stabilizátorokat.
Norma felnyúlt, és megszorította a sajátjánál összehasonlíthatatlanul hatalmasabb kezet.
– Már oly hosszú évek óta várom ezt a pillanatot, Aurelius. Alig hiszek a szememnek. Még mindig rengeteg megoldanivalóm maradt, de legalább nekiláthatok.

 

Iblis Ginjo főpátriárka számított rá, hogy látogatásától némileg felbolydul a főváros, Starda pedig az elvárható pompával fogadta őt. Bármely pillanatban számos bolygó állt hadban a gondolkodó gépekkel. A naptára szerint hamarosan megindul a meggyorsított ixi hadjárat, Iblis viszont nem szerette magát kitenni efféle egyértelmű veszélynek. A Poritrin ezért ideális helynek bizonyult, hiszen a robot betolakodók már elmenekültek innen.
Azzal, hogy kirobbantotta az első lázadást a Földön, Iblis már bebizonyította, hogy nem gyáva, de a Dzsihad Tanács fejeként játszott meghatározó szerepe eleve kizárta, hogy kockázatot vállalhasson. Habár jelenléte a csatamezőkön kétségtelenül lelkesítően hatott volna az elkeseredetten harcolók hangulatára, a főpátriárka semmit sem bízott a véletlenre, és kizárólag egy valódi diadal helyszínén volt hajlandó megjelenni. Például itt.
Iblis, aki a hűséges, ámde minden feltűnést kerülő Dzsatir-parancsnok, Yorek Thurr kíséretében érkezett, a stardai Űrkikötőben kiszállt hajójából, majd peckesen előrelépdelt, hogy fogadja a kis létszámú hivatalos delegáció üdvözletét. Mikor észrevette, hogy maga Bludd nagyúr nincs köztük, Iblis bosszúsan morogni kezdett maga elé, épp amikor egy ifjú poritrini szárnysegéd sietve odalépett hozzá.
– Tökéletesen időzítettél, főpátriárka uram. Az érdemrend-átadási ünnepség két óra múlva kezdődik, de épp elég időnk maradt még rá, hogy ruházati mérnökeink előkészítsenek a Bludd nagyúrral közös fellépésre.
A fiatal szárnysegéd fekete-fehér zekét és frakk-köpenyt, az arisztokrata világokon mostanában divatos öltözéket viselt.
Miután a légi uszály az amfiteátrumba szállította Iblist és kíséretét, a főpátriárka a drága folyóparti tribünön kapott helyet, ám a szélen, ahol csupán a hetven meghívott politikus és nemes egyike lehetett. Nem kevesebb, mint négyszázezer ember gyűlt össze a közeli réteken, hogy kivetítőernyők és nagy teljesítményű hangszórók segítségével kövessék az eseményeket. A folyó feletti ormokon az Ártatlan Manion számára hamarjában emelt szentélyek álltak jól észrevehető helyeken. Nemrégiben egy új szobrot is lelepleztek, amely némileg nevetséges módon egy szétzúzott roboton ülő, angyalarcú, Buddhára emlékeztető gyermeket ábrázolt.
A legelőkelőbb helyet Niko Bludd nagyúrnak tartották fenn, a színpadhoz vezető ösvények reflektorfényben tündöklő találkozásánál. Az öntelt férfiú nyilvánvalóan magát tekintette a rendezvény fő attrakciójának.
Időközben a központi színpadon Tio Holtzman vette át legújabb érdemrendjét az éljenző közönség előtt. A feltaláló örömtől sugárzó tekintettel integetett a roppant tömegnek. Iblis dermedten, arcára fagyott mosollyal ült.
A főpátriárkának mindig volt teendője, valami fontos elintéznivalója. Iblis úgy vélte, az élet kegyetlenül rövid, és közben oly sok mindent meg kellett valósítani. Miután mély lélegzetet vett, úgy határozott, hogy észre sem veszi Niko Bludd nagyúr neki szánt sértését. Egyelőre.
Egy ehhez hasonló helyzet, mikor ily tömérdek lelkes ember ünnepel valamely jelentős katonai diadalt, kiváló alkalmat biztosíthatott volna Iblis számára.

- - -

 

A jó szándék ugyanakkora pusztítást okozhat, mint egy gonosz hódító. A végeredményben nincs különbség.

ZENSZUNI SIRÁM

Aliid bolondnak tartotta Ishmael barátját. A lánglelkű Zensíita képtelen volt véka alá rejteni megvetését és hitetlenkedését, mikor kötekedve megjegyezte:
– Valóban hálára számítottál? Tőlük? Azt nem mondhatom, hogy csodálnám a vakhitedet, viszont szórakoztatónak találom. – Mosolyából nem derű, csupán metsző undor áradt.
A kongó hajótestekből álló flotta gépmartalócok elleni sikeres blöffje utáni hónapokban a megerősített rabszolgasereget, amely a mocsármezők hajógyárában tevékenykedett, kisebb csoportokra osztották fel. A munkások közül sokan visszakerültek eredeti gazdáikhoz, és újra hozzáfogtak megszokott feladatukhoz a nádasokban és a bányákban. Aliid a stardai gyári munkásokkal maradt, mivel egyik korábbi tulajdonosa sem szívesen fogadta vissza őt. Ishmael eleinte örvendezett, hogy több időt tölthet gyermekkori pajtásával, később azonban fájó bizonytalanság uralkodott el rajta.
– A mi odaadó munkánknak köszönhetően épült meg az álflotta, Aliid. A mi szorgalmunk mentette meg a Poritrint. – Egyértelmű keserűséget és csalódottságot lehetett kiérezni Ishmael hangjából. – Még egy Bludd nagyúrhoz hasonlóan felfuvalkodott és nemtörődöm fajankónak is be kell látnia ezt.
– Te rabszolga vagy, ő pedig nemes – felelte Aliid. – Neki semmit sem kell belátnia, neked ellenben el kell látnod őt.
Ám Ishmael nem hallgatott rá. A rabszolgákat nem részesítették szabadságban vagy megnövelt fejadagokban, se jobb szálláshelyet vagy orvosi ellátást, vagy a buddiszlám vallással szembeni engedményeket nem biztosítottak nekik; a legcsekélyebb jutalmazásban sem részesültek. Felháborító méltánytalanság volt, de láthatóan kizárólag Ishmael várt mást.
Gyermekkorában Ishmaelt szerető szigorral oktatta ki a nagyapja:
– Ha nem vagy hajlandó beszélni a problémáidról annak, aki igazságtalanul bánt veled, ne panaszkodj, ha önszántából nem segít a bajodon!
Ishmael megszívlelte a tanítást. A Korán-szútrákban az állt, hogy minden ember szíve és lelke – még a hitetleneké is – legbelül jó és kegyes. Rabszolgaként túl sokáig maradt tétlen, és fogadta el alacsonyabb rendűségét. Túl sok estét pazarolt üres ígéretekre, és túl sokáig ragaszkodott álomszerű célokhoz, amelyek valóra váltása határozottan egyszerűnek tűnt – valójában viszont éppoly üresnek bizonyultak, akár a robotflottát elriasztó álcsatahajók. Mindezt azoknak köszönhette, akik oly sokáig hallgattak rá.
Most, hogy társaival együtt elvitathatatlanul óriási szolgálatot tett a Poritrinnek, Ishmael tudta, hogy magával Bludd nagyúrral kell közölnie a problémáit. Isten majd útba igazítja, és szájába adja a szavakat. Ishmael be fogja bizonyítani Aliidnak, és minden Zenszuninak, akik a tábortűznél csüngtek szavain, hogy hite megalapozott.
Aliid felbőszülten igyekezett visszatartani Ishmaelt, hogy ártatlan cselekedetével kétségtelen katasztrófát idézzen elő.
– Legalább azt gondolt át, mit fogsz tenni, barátom! Hogy akarsz Bludd nagyúr színe elé kerülni? Nem kopogtathatsz egyszerűen az ajtaján, hogy elmondd neki, ami a szívedet nyomja.
– Ha valóban a nép ura, akkor meg kell hallgatnia a jogos panaszt. A másik a fejét ingatta.
– Rabszolga vagy, nem polgár! Nincs oka meghallgatni téged. – Barátjához hajolt. – Használd a képzelőerődet, Ishmael! Már dolgoztál Holtzman profeszszornak, és ismered az eljárásait, valamint hogy miféle kapcsolat fűzi Bludd nagyúrhoz. Itt keress ürügyet, máskülönben a közelébe sem kerülhetsz!
Ishmael végiggondolta a lehetőségeket. Nem szívlelte a hazugságot és a félrevezetést, de Aliidnak igaza volt. Ebben az esetben a cél szentesíthette az eszközt.
A következő műszak végén a többi rabszolgával együtt visszatért a táborba. Miután megmosakodott, s felöltötte magára legtisztább ruháját, megcsókolta a feleségét, és előkészült az útra. Magához vett néhány menetnaplót, amelyeket a használaton kívül helyezett üzemi irodákból csempészett ki, aztán átsétált a városon a poritrini nemesúr kúpos tornyokból álló rezidenciájához. A sokat szolgált rabszolga arckifejezése tiszteletet, nem meghunyászkodó alázatot tükrözött. Buddallah vezette az úton, és ő adott neki erőt.
A torony utcaszintre nyíló kapujában két aranypáncélos dragonyos őr mustrálta kétkedőn Ishmaelt. Ügyelve, nehogy fenyegetőnek hangozzék, körültekintően megválasztotta szavait, s miközben próbált nem hazudni, igyekezett trükkösen fogalmazni.
– Ishmaelnek hívnak, és Bludd nagyúrral szeretnék beszélni. A dragonyosok végigmérték.
– Egy rabszolga akar Bludd nagyúrral beszélni? Jegyeztettél elő időpontot? Páncélos társa szólalt meg:
– Bludd nagyúr rabszolgáknak nem tart audienciát.
Ishmael eltűnődött, vajon Buddallah ráveszi-e a két férfit, hogy oldalra lépjenek, s utat engedjenek neki. Ám efféle egyértelmű isteni közbeavatkozásra mégsem számíthatott.
Ishmael pimaszul előhúzta, és az őrök elé tartotta az ellopott menetnaplókat.
– Holtzman professzor egyik rabszolgája vagyok. Rendszeresen küld hozzám hasonlókat, hogy írásos dokumentumokat adjanak át. – Kivárt, mielőtt kerek hazugságra vette rá magát. – A professzor küldött ide ezekkel. Szigorúan meghagyta, hogy addig vissza ne térjek, amíg személyesen Bludd nagyúr kezébe nem adtam az iratokat.
– Holtzmannak minden olyan sürgős – dohogott a magasabbik dragonyos. Haragosan ránézett Ishmaelre. – Bludd nagyúrnak erre ma nem jut ideje. Ishmael nem hátrált meg.
– Talán jobb lenne, ha ezt magának Holtzman professzornak magyaráznád el. Nekem nem fogja elhinni, hogy Bludd nagyúr nem volt hajlandó átvenni a menetnaplókat.
Nagy levegőt vett, és kivárt; hite nyugalmat és magabiztosságot kölcsönzött neki.
Egy percnyi néma csend után a másik dragonyos szólalt meg habozva:
– Korábban mindig beengedtük őket a menetnaplókkal. Na és ha a professzor újabb korszakalkotó eszközt talált fel, mint amilyen az a pajzs volt?
– Talán szerencsésebb, ha Bludd személyesen penderíti ki – egyezett bele az első őr.
A pillanatnyi tétovázást kihasználva Ishmael sietve belépett a kapun. Határozottsága elbizonytalanította az őröket, és nem állták útját. Ishmael kikerekedett szemekkel sétált végig az örökletes címmel rendelkező nagyúr fejedelmi rezidenciájának folyosóin, akinek ősei nemzedékek óta buddiszlám foglyokat hajtottak rabszolgasorba.
Alighogy bejutott, egy zaklatott kamarás mérte végig haragosan Ishmael sötét arcvonásait és Zenszuni öltözékét, azonban Tio Holtzman neve és a tiszteletet parancsoló menetnaplók látványa elég súllyal bírt ahhoz, hogy eloszlassa a kétségeket és a gyanút. Az egyik őr, aki időközben nyilvánvalóan meggondolta magát, odalépett, és megkérdezte:
– Elnézést, uram! Ha óhajtod, kivezetem...
Az uralkodói tisztviselő fejét ingatva jelezte a dragonyosnak, hogy nem szükséges, majd tekintetét Ishmaelre szegezte.
– Bizonyos vagy benne, hogy ezeket most kell átadnod Bludd nagyúrnak? Egyébként sem lesz ideje megnézni őket. Egy óra múlva külvilági festőket fogad egy banketten, akik különféle fényviszonyok között fogják megfesteni Stardát. – A kamarás jelentőségteljesen a fali kronométerre pillantott. – Ha annyira fontos lenne, Holtzman professzor időpontot kért volna neked. Bizonyos vagy benne...
– Elnézést, uram – szakította félbe Ishmael. További magyarázatot nem adott, és tapodtat sem mozdult.
– Bludd nagyúr igencsak kevés időt áldozhat rád.
– Ha nagylelkűségből egyetlen percet rám szán, azzal is megelégedek. Köszönöm.
– Ellenőrizzem, hogy van-e nála fegyver?
– Természetesen.
Miután megtörtént a motozás, Ishmaelt egy kongó fogadógalériában várakoztatták. A terem közepén egy csiszolt kőből készült pad állt; habár külsőre tetszetős volt, kényelmetlennek bizonyult. Ishmael békésen, csendes türelemmel viselte, hogy megvárakoztatják.
A bátor rabszolga kedvenc szútráit mondogatta magában, azokat a verseket, amelyeket egykor nagyapja térdén ülve tanult meg. Már régóta nem kívánta, hogy bárcsak másképpen alakult volna az élete, és sikerült volna elmenekülnie, mikor a portyázók rajtaütöttek a harmonthepi mocsárvidéken. Tetszik vagy sem, immár a Poritrinen élte az életét szerető feleségével és két gyönyörű lányával együtt, akik már maguk is kész nővé értek...
Kis híján egy óra eltelt, mikor végre felvezették a széles lépcsőn Bludd nagyúr magánlakosztályába és képtárába. Bőre izzott, agyában lehetőségek csapongtak. Ha szerencséje van, panasza megérinti a Poritrint kormányzó nemesúr szívét. Abban reménykedett, hogy szavai kellően meggyőzőnek hangzanak.
Egy gyertyától és parfümöktől illatos szobában udvaroncok bélelt mellényt, aranyláncokat és vastag mandzsettát adtak rá épp a szakállas nagyúrra. Vöröses aranyszínű haja kifakult a korral, és itt-ott ősz tincsek tarkították.
Szeme sarkát buborékokra emlékeztető, apró körökből álló tetoválás díszítette. Személyi szolgák serege nyüzsgött körülötte, illatosított vizet locsoltak a hajára és az arcára. Egy póznavékony férfi oly figyelemmel kefélte az elfoszlott szálakat a nemesúr palástjáról, mintha a világmindenség összes titkának kulcsát tanulmányozná.
A nagyúr ránézett Ishmaelre, és sóhajtott.
– Nos, nem sűrűn fordul elő, hogy Tio az egyik rabszolgáját küldi el, hogy találkozzon velem, és többnyire nem ennyire sürgősek vagy időszerűek a jelentései. Mit kíván tőlem a professzor? A ma este meglehetősen alkalmatlan időpont.
A menetnaplókért nyúlt.
Ishmael nyugodtan és halkan felelt, igyekezett a lehető legudvariasabb hangon beszélni. Tiszteletteljesen, mégis magabiztosan szólt, mintha vele egyenlő rangú személlyel beszélne. Mivel tudta, hogy minden szó jelentőséggel bír, belülről merített némán erőt.
– Talán valami félreértés történt, Bludd nagyúr. Nem Holtzman professzor küldött ide. Ishmaelnek hívnak, és saját elhatározásomból járultam eléd.
Az udvaroncok megdermedtek a döbbenettől. Bludd utálkozva pislantott Ishmaelre, aztán kamarására emelte dühödt tekintetét, aki viszont a dragonyos őrök felé fordult szikrázó szemekkel.
Ishmael a szeme sarkából látta, hogy a kamarás megindul felé, hogy kitoloncolja, de Bludd nagyúr intett neki, hogy várjon még. Bosszúsan magyarázatot követelt.
– Miért jöttél ide, ha nem Holtzman professzorról van szó? – A rabszolga arca elé tartotta a menetnaplókat. – Mik ezek?
Ishmael elmosolyodott, és hagyta, hogy a szavak kiáradjanak belőle, abban a reményben, hogy meglágyíthatja a nemesúr szívét, és elnyerheti a szimpátiáját.
– Nagyuram, népem immár nemzedékek óta szolgálja és védelmezi a Poritrint. Rabszolgatársaimmal együtt a professzor számos tervének megvalósításában részt vettünk már, amelyek megszámlálhatatlan szövetségi polgár életét óvták meg a gondolkodó gépektől. Az elmúlt egy évben megállás nélkül dolgoztunk, hogy elkészítsük a sikerrel bevetett álflottát.
Bludd nagyúr haragosan összevonta a szemöldökét, mintha egy falat avas süteményt nyelt volna le. Aztán gonoszul elmosolyodott, és azt felelte:
– Ez a rabszolgaélet velejárója.
A közelben álló kamarás kuncogni kezdett.
Ishmael viszont nem találta humorosnak a választ.
– Mi is emberek vagyunk, Bludd nagyuram. – Nyugalmat erőltetett magára, nehogy elveszítse határozottságát. – Vérünkkel és verejtékünkkel védelmeztük a nyugalmatokat. Végignéztük az ünnepségeiteket. A mi erőfeszítésünknek köszönhetően a Poritrin megőrizte függetlenségét a gondolkodó gépektől.
– A ti erőfeszítéseteknek köszönhetően? – Bludd tekintete elborult a Zenszuni férfi szemtelensége hallatán. – Mindössze azt tettétek, amit a gazdáitok parancsoltak nektek, semmi többet. Mi figyeltünk fel a fenyegetésre. Mi dolgoztuk ki a védelmi eszközöket. Mi készítettük el a terveket, és mi adtuk a nyersanyagokat. Ti csupán összeállítottátok a darabokat, ahogy arra utasítottak benneteket.
– Nagyuram, alábecsülöd és lekicsinyled azt, amit a foglyaitok tettek értetek...
– Mit akar tőlem a néped, az örök hálámat? Badarság! A saját életeteket is mentettétek, nem csak a miénket. Szívesebben rohadnátok a gondolkodó gépek börtönében, hogy kíváncsi robotok boncoljanak fel élve titeket? Áldjátok a szerencséteket, hogy nem az Erasmus nevű fődémon vagyok!
Felborzolta az ingujját, és elhessegette a szolgákat.
– Most eredj innen, rabszolga! Nem óhajtok többet hallani erről, és ne is próbálj még egyszer közvetlenül velem beszélni! A csalásod elég ok lenne ahhoz, hogy kivégeztesselek. A Poritrin teljhatalmú ura vagyok, annak a családnak a feje, amely nemzedékek óta a hatalmat birtokolja itt, ezzel szemben te csak egy áttelepített gyáva féreg vagy, akinek a szállása és az élelmezése kizárólag az én kegyességemtől függ.
Ishmael mélységesen megbántódott, de korábban is hallott már efféle sértéseket. Vitatkozni akart, világosabban előadni az ügyét, de a Bludd nagyúr tekintetében parázsló elfojtott dühből látta, hogy bármit mondana, nem érhetne el vele sikert. Kudarcot vallott. Aliidnak talán mégis igaza volt, hogy kinevette naiv hitét.
Alábecsültem, mennyire más, mennyire idegen a miénktől ennek a férfinak a gondolkodásmódja. Képtelen vagyok megérteni Bludd nagyurat.
Vajon ember egyáltalán?
Az utóbbi időben, mikor a tábortűz köré ültek, Aliid egyre harsányabbá vált, és arra buzdította az embereket, hogy kövessék Bel Moulay példáját. Aliid újabb forradalmat akart, függetlenül attól, mennyi vérontással járna a lázadás. Valahányszor Ishmael megpróbált észérvekkel hadakozni a leplezetlen bosszúvágy ellen, Aliid lehurrogta őt.
Ez után a találkozás után azonban nem tudta, meddig képes vitatkozni még. Megtett minden tőle telhetőt, de Bludd nagyúr nem volt hajlandó meghallgatni őt.
Abban a reményben, hogy a nemesúr nem gondolja meg magát, és nem rendeli el az azonnali kivégzését, Ishmael meghajolt, és lassan kihátrált az ajtón. A dragonyos őrök durván karon ragadták, kivonszolták a kapun, s közben háborogva szitkozódtak a bajszuk alatt. Ishmael nem ellenkezett, és nem reagált a sértéseikre; nem sok kellett volna ahhoz, hogy agyonveresse magát.
Még ha hite alapjaiban rendült is meg, s ártatlan bizodalma az emberekben könnyűnek találtatott, nem sajnálta, hogy megpróbálta. Egyelőre nem.
Pár nap múlva megérkezett az új parancs, amely Ishmaelt sok más hajógyári rabszolgával együtt új helyre vezényelte. Hamarosan őt, Aliidet és még száz hozzájuk hasonló munkást a folyó felső folyásánál létesített új üzembe irányítják, ahol egy független vállalkozáson fognak dolgozni Norma Cenva, az egykor Holtzman asszisztenseként szolgáló rossaki lányzseni irányítása alatt.
A dragonyosoknak egyértelműen értésükre adták, hogy Ishmaelt el kell választani a családjától.
– A feleséged és a lányaid itt maradnak az újabb eligazításig – jelentette be mogorván az őrmester. Majd elmosolyodott aranypikkelyes sisakja alatt. – Feltehetően három különböző helyre vezénylik őket.
Ishmael térde megrogyott, és nem akart hinni a fülének.
– Nem, ez lehetetlen! – Tizenöt esztendeje élt együtt Ozzával. – Semmit nem tettem...
Az őrök karon ragadták, de ő kitépte magát a markukból, és odaszaladt lesújtott feleségéhez, aki Chamal és Falina mellett állt.
Bludd nagyúr kinyilvánította nemtetszését, a katonák pedig csupán ürügyet kerestek, hogy megbüntethessék Ishmaelt. Előrántották bénítóbotjaikat, majd térden, derékon, vállon és fejen csapták.
Ishmael, akiből teljesen hiányzott az erőszakosság, fájdalmas kiáltással összerogyott. Ozza patakzó könnyekkel átkokat szórt a támadókra, és megpróbált odafutni férjéhez. A dragonyosok azonban feltartóztatták. Lányai igyekeztek kitérni az aranypáncélos katonák elől, de Ishmael jobban féltette őket, mint saját magát. Ha túlságosan felhívják magukra a figyelmet, az őrök esetleg magukkal hurcolhatják Chamalt és Falinát, hogy kiélhessék rajtuk romlott vágyaikat. Az ő két szépséges leányán...
– Ne, maradjatok csak! Velük megyek. Majd kiókumláljuk, hogyan találjuk meg ismét egymást.
Ozza magához szorította a lányokat, és úgy nézett a dragonyosokra, mint aki legszívesebben kikaparná a szemüket. Ám ismerte a férjét, és nem akart olyasmit tenni, amivel tovább nehezíti a helyzetét.
– Újra együtt leszünk, drága Ishmaelem.
Aliid lassú mozdulatokkal mögé lépett, tekintetében ádáz düh lobogott. A dragonyosokat szórakoztatta a Zensíita férfi vad nyakassága. Ishmael nyögve igyekezett megtartani az egyensúlyát a rettentő fájdalmak között.
Miközben az őrök az új munkahelyük felé indították a brigádokat, Ishmael megpróbált még egy, talán utolsó pillantást vetni Ozzára és a lányaira. Miután Aliidet elválasztották a családjától, többé soha nem láthatta feleségét és a kisfiát.
Aliid most érdesen suttogva szólt hozzá az ősi csakobsza nyelven, amit még a többi rabszolga sem értett.
– Megmondtam, hogy ezek szörnyetegek. És Bludd nagyúr mindőjük közül a legrosszabb. Most már belátod, hogy a te primitív hited nem kielégítő? Ishmael csökönyösen megrázta a fejét.
A történtek dacára nem volt hajlandó félredobni Zenszuni hitelveit, amelyekre egész életét alapozta. Vajon a kudarcát látva a többiek, akik korábban oly figyelmesen hallgatták tőle a tanmeséket és a szútrákat, ezek után elpártolnak tőle? Ishmaelt keserű próbatételnek vetették alá, és fogalma sem volt, végül milyen eredményt hoz a megmérettetés.

 

 

L. E. 175
A DZSIHAD 27. ÉVÉBEN
Egy évvel a poritrini diadal után

 

A háború: olyan manufaktúra, amely pusztulást, halált és titkokat termel.

EGY DZSIHAD-ELLENES
TILTAKOZÓ KIÁLTVÁNYA

Harkonnen primerás nem találta különösebben nyugalmasnak a hosszú, lassú utat az Ixre. Az íjvető osztályú zászlóshajó fedélzetén utazó friss önkéntesek mindenre kész lelkesedését fokozatosan rettegés váltotta fel, ahogy közeledett az összecsapás a gondolkodó gépek haderejével, amely a régóta ostromlott összehangolt világot védte. A támadók roppant seregében mindenki tisztában volt a feladat súlyával és veszélyeivel.
Xavier egyértelmű parancsot kapott. Az ixi lázadók hosszú ideje keményen küzdöttek a kimekek és pusztító-vadász robotok hadseregével, ő pedig elégséges erősítéssel érkezik ahhoz, hogy megfordítsa az állást. Az emberek nem engedhették meg maguknak, hogy veszítsenek. Amint sikerül újabb bolygót felszabadítania Omnius igájából, mindjárt nyugodtabban alhat.
Egyszerre egy bolygót.

 

Odahaza Octa sohasem fogadta örömmel, mikor férje új bevetésre indult a Dzsihadért. Mióta összeházasodtak, Xavier még szinte vissza sem tért egyik veszélyes küldetéséről, és máris készülődhetett a következőre. Habár nehezére esett folyton búcsúzni tőle, Octa mégis tudta, mi forog kockán ebben a véget nem érő háborúban. Első kézből tapasztalta meg, mit művelt Serena nővérével a gondolkodó gépek brutalitása. A háború megváltoztatta az embereket. Akadt, aki az ártatlanokat védelmezte. Xavier és Vor azok közé tartozott, akik pontosan ezt tették, Octa pedig megértette, hogy ez a háború jelentette Xavier élethivatását. A háborúban mindenki áldozatokat hozott.
És bár Xavier forrón szerette őt, és tudta, hogy hitvese tökéletesen bízik benne, látta szemében a rémületet, valahányszor elhagyta a Salusa Secundust – de Octa képes volt úrrá lenni a félelmein. Mindent megtett azért, hogy férje érezze, szeretik, és hogy örömét lelje az együttlétben, hogy a hosszú távollétek idején szép emlékekkel vigasztalhassa magát, míg vissza nem tér. Egy alkalommal viccesen meg is jegyezte Octának, hogy a legkáprázatosabb ünnepségeket mindig elutazása napjára időzítette.
Mielőtt férje elindult a nehéz és kockázatos hadjáratra, hogy felszabadítsák az Ixet, Octa ismét nagy lakomát csapott, amelyre meghívta a hozzájuk legközelebb álló szeretteiket. Szokás szerint Serena is meghívást kapott, de a Dzsihad papnője csak ritkán vett részt kisebb összejöveteleken, még a családiakon sem. Ginjo főpátriárka hivatala udvariasan visszautasította a meghívást Serena nevében, azzal az indokkal, hogy a papnőnek túl sok elfoglaltsága akad.
Akik nem ismerték kellően Octát, félénk, csendes asszonynak tartották őt, aki elvész a kiváló primerás árnyékában. Ám mikor elhatározta magát, és összpontosított, Octa egy dühös hadvezér ridegségével és határozottságával viselkedett. Összehívta a szolgálókat, a takarítókat és a szakácsokat, és intézkedett, hogy minden abszolút kifogástalanul sikerüljön.
Az idős Manion Butler maga is órákat töltött a pincében, hogy kiválasszon néhány palack ritka minőségű bort. Xavier tudta, hogy a nyugalomba vonult alkirály kizárólag a legjobb évjáratokat tartotta meg, ennek ellenére rendre megkérte apósát, hogy válasszon, mivel tudta, hogy a feladatban különös örömét leli.
Xavier két felnőtt leánya, Roella és Omilia, férjeikkel együtt késő délután érkeztek meg a búcsúlakomára. Roella immár huszonhat esztendős volt, húga pedig két évvel fiatalabb. Omilia szülei örömére pólyás kislányát is magával hozta.
Octa imádta Omilia kisbabáját, és sóvárgóan nézte, ahogy a kisded Xavierra mosolygott. Habár férje elveszítette elsőszülött fiát, rendkívül büszkén tekintett két lányára, és azok életben elért sikereire. Mind Roella, mind Omilia feltűnően szép volt, de Xavier ebben a kérdésben nem számított tárgyilagos bírának.
– Néha azt kívánom, bárcsak lehetett volna még egy gyermekünk – mondta Octa, miközben a kisbabát cirógatta.
Xavier szemében még mindig felesége tűnt a legszebbnek mindnyájuk közül, habár hitvese immár negyvenötödik évét taposta. Még mindig látta benne azt a fiatalos izzást, ami kezdettől fogva jellemezte, és még mindig bármely más nőnél vonzóbbnak találta őt. Xavier vállat vont, és kamaszosan rámosolygott.
– Senki nem állította, hogy túl öreg lennél hozzá.
– Nem valószínű, hogy összejön – ingerelte Octa, de Xavier továbbra is mosolygott.
– Ettől még próbálkozhatunk.
Ám Xavier bármennyire igyekezett, kényelmetlenül és vigasztalhatatlannak érezte magát, mikor megérkezett a többi vendég. Nevelőapját, Emil Tantort Vergyl özvegye, Sheel, és az ő három gyermeke kísérte el.
Xavier el sem akarta hinni, hogy már két esztendő eltelt az Anbus IV feletti tragédia óta. Még mindig bűntudat gyötörte, és százszor megbánta már, hogy hagyta Vergylt a kimekek fogságába esni. Öccse harmincnégy éves volt, mikor meghalt – semmiképp nem gyerek –, de Xavierban a mosolygós kisöcs, a gyermekkori játszótárs emléke maradt meg, akit később cserbenhagyott. Vergylre és Sheelre szép, hosszú élet várt volna. Fivére csodás családot alapított, de sorsa fonala kettészakadt, akárcsak az övé, mikor Serenát elrabolták a gondolkodó gépek.
A pokolba ezzel a Dzsihaddal!
Mégis, miután elveszítette Serenát, Xaviernak sikerült jóra fordítania az életét. És még ha megtehette volna, akkor sem változtatott volna semmin. Csöppet sem kételkedett benne, hogy Sheel is képes lesz erre az idős, egyre törékenyebb Emil Tantor útmutatása mellett.
Habár boldogsággal töltötte el, hogy ismét láthatja nevelőapját és Vergyl szeretteit, Xavier ostobán érezte magát, és keresnie kellett a szavakat. Omilia pólyás kisbabája mintha elszomorította volna Sheelt, és apja is komornak tűnt, talán mert eszébe jutott, hogy saját felesége, Lucille egy siklókarambolban vesztette életét, nem sokkal azelőtt, hogy Vergyl újszülött kisbabáját először meglátogathatta volna...
Mikor felszolgálták az első fogást, Octa mondta el az asztali imádságot. Köszönetet mondott az ételért és az életükért, s arra kérte Istent, hogy oltalmazza Xaviert az ixi küldetés során; végül azért könyörgött, hogy szabadítsa meg őket Omniustól és minden gondolkodó géptől.
Xavier tudta, hogy a lakomát vidám alkalomnak szánták, ahol szerettei mind búcsút mondanak, és sok sikert kívánnak neki az újabb hadjáratához. Az ixi küldetés különösen kockázatosnak számított, és bár nem könnyen adta meg magát, tudta, hogy számtalan dzsihadista harcos hívta meg ehhez hasonló búcsúvacsorára legközelebbi rokonait – és sokan közülük valóban sohasem fognak visszatérni.
Amint Octa észrevette, hogy férje elkeseredik, még mielőtt az asztalra kerülhetett volna a főfogás, behívta az ifjú zimiai zenészekből álló triót, akik hangszerrel kísérve magukat, gyönyörű alt hangon énekeltek, miközben a többi vendég halkan társalgott.
A vidám dalnokok hallatán Xavier ismét az elhunytakat idézte fel, és eszébe jutott Octa ikertestvére, Fredo, aki világéletében zenésznek és művésznek készült. Ahogy feleségét figyelte, arra számított, hogy őt is hasonló gondolatok szomorítják majd el, ám hitvese tekintetéből kizárólag a zenészek előadása okozta örömet tudta kiolvasni, és hamarosan a többi vendég is felvidult, s felszabadultan társalogva, nevetgélve fogyasztották az étkeket.
Octa ragyogott. Később, a csata hevében elsősorban erre fog emlékezni majd.
Habár Xavier készült az Ixre, hogy megvívjon a kegyetlen gépekkel, Octa éppoly vitézül küzdött, hogy jó kedvre derítse az összegyűlteket, és derűlátó hangulatot teremtsen otthonában, mivel egyedül ezt a fegyvert tanulta meg forgatni. Ugyanezt tette minden alkalommal, mikor Xavier a háborúba indult, és eddig mindig sikerrel járt.
Ám férjének immár túl sokszor kellett elbúcsúznia tőle.

 

Néhány évvel az után, hogy a Szövetségi Armada lakhatatlanná tette a Földet, Xavier vezette Serena egyre terebélyesedő Dzsihadjának első „hivatalos” támadását. Miután véletlenszerűen kiválasztották az egyik összehangolt világot – a Bela Tegeusét –, a hadihajók hatalmas díszünnepség kíséretében indultak útnak. Vorian Atreides előléptetéssel jutalmazott, múlhatatlan érdemeket szerzett a csatában, amivel végérvényesen bizonyította az emberiség ügye iránti elkötelezettségét.
A Bela Tegeuse ostroma alatt rengeteg robot és kiterjedt gépi infrastruktúra pusztult el, de az ellenség állhatatosan védekezett. Az összetűzés kimenetele végül eldöntetlen maradt, az emberek hadereje pedig visszavonult, hogy a sebeit nyalogathassa. Egy évvel később Vorian parancs nélkül visszaszökött a Tegeuse rendszerbe, és azzal a jelentéssel tért haza, hogy a gondolkodó gépek mindent újjáépítettek, és továbbra is elnyomják az ott életben maradt emberi lakosságot. Mintha semmi sem történt volna. A szörnyű küzdelem és emberveszteség dacára a Dzsihad a legkisebb előrelépést sem érte el.
Omnius azonban a Föld és a Bela Tegeuse után eszmélt rá, hogy a harc jellege megváltozott. Válaszként a számítógépes örökelme hatalmas hadiflottát küldött a Salusa Secundus ellen, de a Dzsihad újonnan megszervezett Hadserege – amelyet személyesen Xavier vezetett – visszaverte a támadókat. Akkoriban az esetet viszontcsapásnak tekintette a zimiai csatáért, amelynek során maga is súlyosan megsebesült.
Most, útban az Ix felé, a főtiszt újabb esélyt remélt a visszavágásra. A Föld elpusztítását követő negyedszázad alatt számtalan lehetősége akadt, és minden ütközet újabb alkalmat adott rá, hogy viszonozza az őt ért sérelmet. Hogy még több embert szabadíthasson fel. Hogy még több gondolkodó gépet semmisíthessen meg.
Bárcsak harcosaiban megmaradna a hév – és az energia.
A hosszú és feszült út alatt Xavier szigorú kiképzési rendet léptetett érvénybe katonái számára, hogy karban tartsa a reflexeiket. A parancsnoksága alá tartozó elkülönített csapat, a rendszerint magukba zárkózó ginazi zsoldosok szívesen mutatták be Xavier katonáinak harci készségeiket.
A primerás gyakran órákon át figyelte őket felülről, értékelte technikájukat, választotta ki újoncai közül magában a legkiválóbbakat. A zsoldosok új egységét különösen figyelemre méltónak találta. Korábban sohasem tapasztalt az övékhez fogható jártasságot a kézitusában.
A harcosok új és kivételesen erős bajnokuknak, egy Jool Noret nevű, titokzatos, fekete melegítős erős fiatalembernek vetették alá magukat. A ifjú zsoldos bronzbarna bőre, jádezöld szeme és napszítta haja arról árulkodott, hogy nemrégiben érkezett a Ginaz-szigetcsoportról. Az eleven ostorra emlékeztető, vékony és fürge Noret hihetetlen gyorsasággal forgatta a vágó- és szúrófegyvereket, amelyek mintegy halálos tüskékké változtak a kezében.
A titokzatos, magába forduló Noret alig beszélgetett bárkivel, még zsoldos társaival is. Mégis szinte felelőtlen önfeledtséggel, saját testi épségével mit sem törődve vetette bele magát bármely gyakorlatozásba. Úgy tűnt, saját sérthetetlenségének megingathatatlan hitével áldotta – vagy verte – meg az Isten.
A hadtest parancsnokaként Xavier alaposan megfigyelte őt. A harci bemutatókon Noret abszolút magabiztossággal viaskodott, habár szolgálaton kívül láthatóan nem kereste a mások társaságát.
Noret most a tágas közösségi helyiségben ült társai között, és elméjéből láthatóan kizárt minden zavaró tényezőt. A teljes legénység szeme előtt kivételes hajlékonyságot igénylő okuma pozíciókba törte a végtagjait, majd kitartotta a testhelyzetet, és a választófallal szembefordulva indult el befelé az elmélkedés útján.
Váratlanul, egyetlen szemvillanás alatt talpra pattant, pörgött és lebukott, puszta kézzel és hagyományos fegyverekkel – egy kisebb buzogánnyal és egy vékony lánccal a csuklójához kötött, labdacsra emlékeztető, súlyos bénítógömbbel – kezdett csapkodni. Próbatételnek, egyszerű játéknak tűnt, de a ginazi zsoldosok teljesen komolyan vették. Négyen rontottak rá, de Noret mindet megdöbbentő hatékonysággal elintézte.
Végezetül a levegőbe hajította válogatott fegyvereit, még két társát a földre küldte a harcművészetekből elsajátított ütésekkel, hirtelen mozdulattal elkapta a lehulló fegyvereket, majd fekete öltözékének rejtett zsebeibe csúsztatta azokat. Noha rendesen ellátta a bajukat, egyik társa sem sérült meg súlyosan. Kétségtelenül ismét ki fogják hívni Noretet, és éppily bizonyosra vehető, hogy ismét a fiatalember diadalmaskodik.
Két nappal később Xavier elhatározta, hogy odamegy Norethez, mivel többet szeretett volna megtudni róla. A primerás még a harcmezők közötti unalmas utazások alatt sem szívesen barátkozott a katonáival, mint Vor szokott. Barátja rendszerint előszeretettel evett a közös étkezdében a katonákkal, s közben kalandjairól mesélt, egyik Fleur de Lys parti után a másikat játszotta velük, és egyszer sem nagyképűsködött, ha nyert, s nem orrolt meg a másikra, ha veszített.
Xavier ellenben képtelen volt ellazulni velük. A hadosztályparancsnokuk volt – emberei parancsnoka, de csak ritkán barátja. Ahelyett, hogy vidáman köszöntötték volna, mikor végigsétált a fedélzeti folyosókon, a katonák kivétel nélkül vigyázzba vágták magukat, és előírásosan szalutáltak neki. A teljes tisztelet mintha áthághatatlan akadályt emelt volna közöttük. Az emberi maguk között „Vén Fontoskodó”-nak nevezték.
Jool Norettel nyilvánvalóan nem barátkozni akart. Az ifjú zsoldos az íjvető egyik legénységi kabinjában takarította priccsét, és gondosan az ágy mellett álló öltözőszekrénybe helyezte ruháit és egzotikus fegyvereit. Noret mozdulatai még egy ilyen hétköznapi tevékenység közben is kivételesen könnyednek és gyorsnak hatottak.
A helyiség szinte teljesen kiürült a legutóbbi őrségváltással. A primerás hátulról közeledett, szinte nesztelen lépéseinek hangját elnyomta a hajtóművek halk zúgása és a folyosókról beszűrődő beszélgetés háttérzaja. Ennek ellenére észrevette, hogy az ifjú zsoldos mozdulatlanná dermed, anélkül, hogy ténylegesen láthatná őt. Mintha a füleivel fürkészett volna.
Mikor Xavier a látómezejébe ért, összefont karral megállt.
– Figyeltem a harci bemutatóidat, Jool Noret. Fölöttébb érdekes a technikád.
– Én pedig figyeltem, ahogy figyelsz, primerás.
Xavier már korábban átgondolta jövetele célját. Mindössze egy hét maradt, mielőtt az Ix rendszerbe érnek, és megindítják a hadműveletet.
– Úgy vélem, olyan készségekkel rendelkezel, amelyeket megtaníthatnál az embereimnek; technikákat, amik növelhetnék a túlélés esélyeit a gondolkodó gépek elleni küzdelemben.
Az ifjú zsoldos félrekapta a tekintetét, mintha megcsípte volna valami.
– Nem vagyok tanár. Még magamnak is sokat kell tanulnom.
– De az emberek tisztelnek téged, és tanulni akarnak tőled. Ha elsajátíttatod velük a módszereidet, életeket menthetsz meg vele.
Az ifjú arcára zaklatott kifejezés ült ki, és mintha magába fordult volna.
– Nem emiatt vállaltam el, hogy harcolok a Dzsihadban. Gondolkodó gépeket akarok elpusztítani. Vitézhez méltóan akarok elesni a csatában.
Xavier nem értette, miféle démonok gyötörhetik a férfit.
– Jobban szeretném, ha vitézül harcolnál, és életben maradnál, hogy még több ellenséget semmisíthess meg. És ha segítesz fejlődni a dzsihadistáimnak, akkor biztosabbra vehető a győzelem.
Noret olyan sokáig hallgatott, hogy Xavier már azt hitte, nem is akar válaszolni neki.
– Nem fogok tanítani – szólalt meg végül. – Túl sok terhet jelente a többi mellett, amit már amúgy is viselnem kell. Nem akarom, hogy a kezemhez tapadjon a vérük, ha mégis kudarcot vallanak.
Az idősödő tisztre emelte a tekintetét.
– Viszont nyugodtan... figyelhetnek, ha óhajtják.
Xavier biccentett, mivel pillanatnyilag nem akarta tovább erőltetni a kérdezősködést, hogy kiderítse, mi nyomja Noret lelkét.
– Ez megfelel. Talán úgy is elsajátíthatnak valamit, ha figyelnek téged. Ha beválik a dolog, külön jutalomra terjesztelek fel, miután hazatértünk.
– Nincs szükségem semmi ilyesmire – felelte Noret vérmes és furcsán rémisztő tekintettel. – Csak hagyd, hogy zavartalanul gyilkolhassam a gépeket!

- - -

 

Óvakodj a jó szándékú barátoktól!
Éppoly veszélyesek lehetnek, mint az ellenségeid.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK

Miután Xavier és osztaga elindultak az Ixre, Vor elméjében különféle lehetőségek csapongtak. A nyers erő bevált és régimódi taktikának számított a gondolkodó gépek ellenében, de nem feltétlenül a leghatásosabbnak. Szeme huncutul villódzott, ahogy elméjében újabb és újabb ötletek születtek, újabb és újabb terveket eszelt ki, amelyek hatásosabbnak bizonyulhatnak, mint a Dzsihad Hadseregének összes hadihajója.
Mindez több volt egyszerű baráti vetélkedésnél primerás társával. Az ügyes húzásokkal számtalan életet menthet meg. Emberi életeket.
Vor mindenféle hűhó és hírverés nélkül igényelt magának egy egyszemélyes felderítőhajót. A dzsihadista tisztek szokás szerint aggodalmaskodni kezdtek. Figyelmeztették a lehetséges veszélyekre, és ragaszkodtak hozzá, hogy kísérje el egy nehézfegyverzetű tüzérhajó. De Vor csak nevetett rajtuk, és leintette őket. Még mindig nem sejtették, mit művelt a fogoly Omnius gélgömbbel, amelyet időközben a pilótafülkébe rejtett. Senki nem tudta. Még nem.
Mikor kiért a világűrbe, Vor egy olyan bolygó felé vette az irányt, ahova nem gondolta volna, hogy még egyszer ellátogat, saját akaratából semmiképp sem: a Föld felé indult el. Az emberiség bölcsője felé, amelyből immár semmi nem maradt, csupán egy radioaktív, elszenesedett golyóbis.
Vor tudta, mit talál ott, mégis oda tartott.
Habár nem látott rá okot, hogy leszálljon a felszínre, időt szakított rá, hogy cirkáljon a viharos légkör felett, és végigpásztázza az alatta elterülő élettelen földrészeket. Az éjszakai félteke kontinensei feketén sötétlettek, s a civilizáció semmi jelét nem mutatták, mikor pedig a nappali félteke fölé érkezett, kavargó fehér felhőkre, zavaros vizű óceánokra és szinte egyetlen zöld folttal sem tarkított szárazföldekre lett figyelmes.
Eszébe jutott, hányszor repült erre az Álomutazó fedélzetén. Ahogy visszalapozott gondolatai főkönyvében, elképzelte magát és a Seurat nevű, önálló gondolkodású robotot, amint az emberiség szülőhazája, Omnius központi bolygója felé közelednek. A nagyvárosi fények, a kivilágított ipari hálózat és a civilizáció mindig megérintette Vort. Ám a szépséges ragyogás most hiányzott. Évtizedek teltek el a Föld elleni megsemmisítő atomtámadás óta, a bolygó pedig még mindig többnyire halottnak hatott. Talán egy napon újra benépesül a Föld, egyelőre azonban puszta sebhely maradt a csapás után, amit az emberek mértek a gondolkodó gépekre – és önmagukra.
Vor ezen a helyen nevelkedett, tanulmányozta édesapja emlékiratait, szívta magába a kimek tábornok eltorzított történelmi beszámolójának részleteit. Aztán Serena Butler rádöbbentette, hogy életét elferdített tényekre és egyértelmű hazugságokra építette. Elmenekült. Újjászületett.
Új életében, a Nemesek Szövetségének szabad polgáraként Vort magával ragadta a történelem. Végigolvasta az ókori emberek írásos emlékeit, eszébe véste a valódi Agamemnón, az ókori tábornok élettörténetét, aki egykor a trójai háborúban harcolt, amint azt Homérosz feljegyezte az Iliászban.
Tanulmányai során Vor igyekezett különbséget tenni történelem és mítosz, hiteles adatok és legendák között. Ám elvétve még a megkérdőjelezhető valóságalapú mesék is kiváló ötletekkel szolgálhattak. Miközben az első Agamemnón hőstetteiről olvasott, különösen lenyűgözte a trójai falóról szóló beszámoló...
A Szövetség tudósai nem érthették volna meg, legalábbis véget nem érő tesztelésbe fogtak volna. Ám ezt a luxust nem engedhették meg maguknak háború idején.
Vor nosztalgikus hangulatban és megújult elszántsággal hagyta maga mögött a Földet, és indult el valódi úti célja felé. Ugyanazt a röppályát követve, amelyet eredetileg az Armada Földért vívott csatája alkalmával írt le a hajója, eljutott a Naprendszer határáig. Akkor régen, bizalmatlanul kezelt köpönyegforgatóként Vor magára hagyta a bajtársait, hogy Omnius frissítőhajója után eredjen, amely épp szökni próbált. Miután működésképtelenné tette a robot kapitányt, sodródni hagyta a hajót – huszonöt évre.
Vor most a régóta tétlen jármű nyomát kutatta, és végigpásztázta a területeket, ahova elvetődhetett a parányi pontnak látszó Naptól távoli, fagyott üstököstörmelék között.
– Ne rejtőzz el előlem, Vén Vasagyú! – dünnyögte magában. – Bújj elő, és játssz velem!
Vor most bánta igazán, hogy nem volt elég előrelátó, és nem helyezett el egy apró helyzetjelzőt a frissítőhajón, így most számításokkal és számítógépekkel kellett meghatároznia a hajó lehetséges pályáit. Nem sajnálta az időt, és átfésülte a világűr kopár sivatagját. Végül, nem messze az egyik feltételezett íven egy robotjármű fémjelzésére lett figyelmes.
– Ahá, megvagy!
Vor széles mosollyal az arcán irányította a másik hajó mellé a sajátját, s szakavatott manőverrel összekapcsolta a két járművet. Korábban a Zimia elszigetelt laboratóriumában hónapokig dolgozott, babrált a fogoly Omniusszal, iktatott be észrevehetetlen visszakötéseket, hibákat és virtuális taposóaknákat az örökelme programjába. Az eredeti ezüstös gélgömböt elemelte a kibernetikai laborból, és az most mellette hevert a Dzsihad hajójának pilótafülkéjében. Hamarosan arra fogja felhasználni a gélgömböt, hogy eljuttassa a megfertőzött programot az Összehangolt Világokra.
Öreg barátja, Seurat tudtán kívül fog segédkezni neki ebben.
Vor felvette lélegzőmaszkját, kitárta a fedélzeti nyílást, és belépett a megbénított frissítőhajó jeges levegőjébe. A vörösréz bőrű robot pilótának, akit annak idején Vor tett működésképtelenné egy impulzusszondával, még mindig a fedélzeten kell lennie.
Árulása pillanatában Vor kínosan érezte magát. Seurat előtte sokáig hűséges útitársa volt, folyton gúnyolódó, mégis megbízható barát. Noha Vor még mindig elfogultan viszonyult hozzá, a Dzsihad melletti elkötelezettsége erősebbnek bizonyult, mivel heves elszántság és az emberiség ügyének igazságosságáról való meggyőződés táplálta. Sajátos jellemvonásai ellenére Seurat a gondolkodó gépek közé tartozott, és ekként esküdt ellensége volt az emberiségnek – és Vorian Atreidesnek.
A hajó fedélzetén Vor betolakodónak érezte magát. A maróan hideg levegő mintha ellenállt volna, ő pedig zajtalanul haladt előre, nehogy akár a legapróbb elemet megbolygassa. Jelenlétének semmi nyoma nem maradhatott, sem ujjlenyomatot, sem szőrpihét nem hagyhatott maga után. A frissítőhajó minden belső felülete dértől, a mozdulatlan levegőből kikristályosodott nedvességtől csillogott, de Vor ügyelt, hogy lába ne hagyjon nyomot a hullámos fémfedélzeten.
A pilótafülkében rálelt a kapitány ismerős, emberszerű testére, akivel együtt egykor szolgált, és számtalan Omnius-frissítést juttatott el egymás után az Összehangolt Világokra. Seurat továbbra is mozdulatlan maradt, redőtlen, fényes rézarca Vor eltorzított tekintetét tükrözte vissza, ahogy fólé hajolt a lélegzőmaszkban.
– Nos, látom, megvártál – szólalt meg Vor, és kioltotta a nosztalgiát, ami elméje peremén pislákolt. – Attól tartok, nem valami előkelő helyzetben hagytalak itt. Bocsáss meg nekem ezért, vén Vasagyú!
Felnyitotta a titkos raktárrekeszt, amelyből negyedszázaddal ezelőtt eredetileg ellopta az Omnius-frissítést. Kivette oldalzsebéből az ezüstős gélgömböt, majd visszahelyezte az üresen álló bölcsőbe, pontosan úgy, ahogy ott találta. Habár a Szövetség tudósai évtizedeken át faggatták és analizálták az örökelmét, Vor aprólékosan kitörölt belőle minden erre vonatkozó emléket. Még maga a megmételyezett frissítés sem fogja tudni, mi történt vele.
Vor ravasz mosollyal lezárta a raktárrekeszt, ügyelve, nehogy bárki észrevehesse a behatolás bármi jelét. A bent rejlő információ teljességgel szabályosnak tűnik majd, noha olyformán módosították, amit egyetlen gondolkodó gép sem fedezhet fel egykönnyen.
Egy pillanatra aggódni kezdett, mi történik az önálló akaratú robot pilótával, mikor Omnius rájön, miféle pusztító szerkezetet kézbesített tudtán kívül Seurat. Remélte, hogy a gépkapitányt nem semmisítik meg megtorlásképp. Talán az emlékközpontját törlik ki teljesen. Szomorú vég egy tisztességes társnak, de legalább Seurat elfelejti azokat a pocsék vicceket, amiket annak idején mesélt.
Végül élvezettel újraindította a rendszereket, amelyeket évekkel ezelőtt működésképtelenné tett Seurat testében. Vor sajnálta, hogy nem maradhat egy keveset, hogy elbeszélgessen régi cimborájával, és nem taníthatja meg neki, hogyan játsszák a Fleur de Lys-t, vagy hogy nem mondhatja el a beteges Omnius vicceket, amiket a dzsihadista katonáktól hallott a legénységi körletekben – de Vor tudta, hogy nincs rá lehetőség. A robot pár nap múlva eszméletre tér, és arra a következtetésre jut, hogy a géláramkörök fokozatosan helyrehozták önmagukat.
Akkorra Vorian Atreides már messze jár.
Küldetése végeztével a fedélzeti nyíláson át visszatért a saját hajójába. Noha egy ideig még nem válik nyilvánvalóvá senki előtt, sikerült megrendítő csapást mérnie az Összehangolt Világokra.
A többéves vérontás után végre elérkezett az ideje, hogy Omnius legyőzze önmagát. Vor szinte a szájában érezte az irónia keserű ízét...

- - -

 

Van, mikor támadni kell, és van, mikor kivárni.

A CORRIN-OMNIUS EGYIK FRISSÍTÉSÉBŐL

Miután lelkiismeretesen eleget tett megjelenési kötelezettségének a Poritrinen, Iblis Ginjót felkérték, hogy fontoljon meg egy ixi látogatást, ahol épp a leghevesebben dúlt a háború. Bludd nagyúr azt bizonygatta, hogy jelenléte lelkesítően hatna a hatalmas áldozatokat hozó dzsihadista katonák hangulatára.
Ám Iblis eleve elvetette az ötletet, és még Yorek Thurrnak sem említette meg. Az ottani instabil helyzet túl veszélyes lett volna neki. A megostromlandó összehangolt világ embereinek forradalma, amelyet a Dzsatirhoz tartozó agitátorok irányítottak, már jóval a Dzsihad flottájának érkezése előtt kitört. Még ha az emberek haderői diadalt is aratnak az ütközetben, tízezrek holttestei borítják majd az utcákat. És ha Harkonnen primerás veszítene, akkor még súlyosabbak lesznek a veszteségek.
Nem, Iblis semmiképp nem óhajtott odamenni. Túl sokat kockáztatna vele mind személyes, mind politikai tekintetben.
Csak miután realizálódott az ixi győzelem, és a dzsihadisták eltakarították az utolsó megmaradt gondolkodó gépet is, a főpátriárka csupán akkor hajlandó diadalmasan bevonulni. Akkor nyugodtan besétálhat, hogy learassa a babérokat. Attól fogva bármikor csatába hívó jelszóként használhatja az Ix nevét a főbb offenzívák előtt, ahogy eddig a Poritrinnel tette.
Amennyiben Harkonnen primerást semmi sem késleltette, hamarosan megérkezik az Ixre, noha az azonnali kommunikáció ilyen távolságokban nem volt lehetséges. A döntő fontosságú csata napokon belül elkezdődik, habár napokba telik majd, mielőtt a főpátriárka értesülhet az első összecsapások kimeneteléről...
Iblis egy hónapig a Poritrinen maradt, és magántalálkozókat szervezett több poritrini nemessel, akik közül sokan az Ecazról és más szövetségi bolygókról tértek haza a megkésett ünnepségekre. A patríciusok a gépi fenyegetés súlyossága ellenére nem voltak hajlandók komolyabb témák megvitatására. Egy ideig még szerették volna kiélvezni a győzelem mámorító ízét, jóllehet az mindössze kis lépést jelentett a végső cél felé. Miközben ezekkel a fajankókkal igyekezett zöld ágra vergődni, Iblis csalódottsága tetőfokára hágott, és így bejelentette, hogy mivel a Dzsihad sikerét érintő ügyek lebonyolítását kell felügyelnie, nem maradhat tovább.
Bludd nagyúr illedelmesen marasztalni próbálta a főpátriárkát, de Iblis pontosan tudta, hogy nem érdekli, miként határoz végül. Így aztán két Dzsatir tiszt, a mogorva Yorek Thurr és az Iblis magánseregébe újonnan toborzott, fiatal őrmesternő kíséretében elindult a Poritrinről. Miközben Thurr szakavatottan navigálta a hajót, a frissen kinevezett őrmester, Floriscia Xico másodpilótaként és asszisztensként segítette őt. Iblis visszavonult kényelmes magánkabinjába, hogy pihenjen, és tervezgessen a hosszú út alatt.
A fényűző helyiség egyik vastagon párnázott karosszékében ülve az ókori Földet idéző bioholo szerepjátékban mélyedt el, látszólag azért, hogy minél többet megtudjon az óbirodalomban lezajlott Második és Harmadik Mozgalom előtti, eredeti iszlám vallásról. Iblis valójában az első dzsihadot akarta megismerni, és tökéletesen megérteni.
A bioholo virtuális világában Iblis Ginjo egy kitalált társ szerepét öltötte magára, aki a nagy embert kísérte el minden útjára anélkül, hogy egyszer is ténylegesen szót váltott volna vele. A fehér köpenyes próféta egy dűne tetején állt, és a magaslat lábánál összegyűlt követőkhöz beszélt.
Az Iblist körülvevő képek hirtelen megremegtek, majd vibrálva elhalványultak, mígnem ismét az elegáns kabin körvonalai rajzolódtak ki a szeme előtt. Az ősi történet megelevenítőinek hangja az űrhajó komrendszeréből szóló valós hangokkal keveredtek. Felzúgtak a riasztók, Iblis pedig kénytelenül visszazökkent a valóságba.
Valaki hevesen rázta őt, és a fülébe ordított. Mikor felnézett, a göndör hajú Floriscia Xico lángba borult arcát pillantotta meg.
– Főpátriárka uram, azonnal a felső fedélzetre kell jönnöd!
Iblis botladozva a nő után eredt. Az elülső hajóablakban egy roppant aszteroidát látott, amely az űr egyre nagyobb részét elfedve, vadul pörögve közelített feléjük.
– Nem természetes röppályán halad – szólalt meg Thurr, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a pályagörbét kirajzoló műszerekről. – Folyamatosan módosítja a pályáját, valahányszor elkerülő manővert hajtok végre, a gyorsulása pedig nyilvánvalóan mesterséges eredetű.
Iblis nyugtatta és kihúzta magát, ahogy a Dzsatir főparancsnokától elvárható. A kreol bőrű Thurr és a fiatalabb, kevésbé harcedzett Xíco egyaránt szokatlanul nyugtalannak tűnt.
– A hajónkat megnövelt teljesítményű hajtóművekkel szerelték fel – mondta Iblis. – Bármely aszteroidát könnyen magunk mögött hagyunk.
– Elméletben – felelte Thurr, miközben a vezérlőművel birkózott –, de ez egyre gyorsul, uram. És egyenesen felénk tart.
– Ötven másodperc van hátra ütközésig – jelentette Xico a másodpilóta üléséből.
– Nevetséges. Egyszerű aszteroida...
A gigantikus szikladarab egyik krátere felizzott, a hajó pedig megtántorodott, mintha egy halász hálóján akadt volna fenn. A fények pislákolni kezdtek, a felső fedélzet megremegett.
– Vonósugárral fogtak be minket – mondta Thurr.
A műszerfal szikrákat hányt, akár egy poritrini tűzvirág. Iblis robbanást hallott az egyik alsó fedélzetről, a hajtóműkamra mélyéről. A műszerek elsötétültek Thurr és Xico előtt.
Az aszteroida egyre fenyegetőbb közelségbe került saját kérlelhetetlen lendületének köszönhetően. Xico az ülésébe roskadt, mintha feladta volna. Thurr dühödten rácsapott a műszerfalra.
– Megbénították a hajtóműveinket! Örökre a világűr mélyén ragadtunk! – Kopasz fejét kiverte a veríték.
Az aszteroida magához húzta, majd egy tátongó kráterbe vonta őket. A lappangó égitest kétségkívül egy hatalmas, álcázott hajó lehetett. Ám vajon ki irányította? Iblis mérgesen és félelemtől reszketegen nyelt egyet.
Váratlanul kikapcsolt az energiaellátás, még a kisegítő rendszerek is. Mintha fagyos szél kerekedett volna a sötétségben, amely körülvette őket, ahogy a gigantikus aszteroida elnyelte a hajót.

- - -

 

Az organikus élet alattomos, roppant erő. Még ha azt gondoljuk is, hogy megsemmisítettük, képes megbújni – és regenerálódni. Midőn az emberi elme ezzel a legyőzhetetlen túlélési ösztönnel egyesül, félelmetes ellenféllé válik.

OMNIUS: DZSIHAD ADATÁLLOMÁNY

A Föld naprendszerének peremén egy apró frissítőhajó sodródott bénult hajtóművekkel egy szétterjedt üstökösfelhő széle felé. Seurat zavaros, ám egyre tisztuló tudattal próbálta meghatározni, hogy merre jár, és mennyi idő telt el üzemzavara óta.
A fenntartórendszerek újra működésbe léptek a dermedt hajón, a dér leolvadt a választófalakról, s parányi cseppekben szemerkélt a mozdulatlan robot kapitányra. Valahol, gépi tudata mélyén Seurat hallotta és érezte, amint a levegőből kicsapódott pára cseppjei halk koppanásokkal szétfröccsennek testén. Disszonáns gondolatsémákból a Földön honos ősi kínzási mód sejlett föl az elméjében, de pillanatnyilag memória-áramköreinek többsége hozzáférhetetlen maradt.
Nem érzékelte az idő múlását, és nem tudta, hol lehet. A frissítőhajón tartózkodott, mikor tudatos gondolatainak folyása hirtelen megszakadt. Egy valószínűségprogram azt sugallta neki: bizonyosan most is ott vagyok. Aztán eszébe jutott utolsó küldetése.
Anélkül, hogy megmozdult volna, összegyűjtötte a rendelkezésére álló információt. Újabb apró csepp hullott fémtestére, akár a harmat.
A kabin felenged. Következésképp fagyottnak kellett lennie. Következésképp elegendő időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fenntartórendszerek lekapcsolódjanak, és lecsökkenjen a belső hőmérséklet.
Mivel belső hálózatai nem működtek hiánytalanul, Seuratban felmerült, hogy géláramköre megsérülhetett. Vajon mennyi idő telhetett el? Megpróbálta felbecsülni, de nem tudta megítélni. Azonban ahogy bejárta tudatának ösvényeit, rájött, hogy az idő múlásával egyre több információhoz fér hozzá.
Működésképtelenné tettek.
Az újbóli öntudatra ébredés folyamata lassúnak hatott az önálló akarattal rendelkező robotnak. Ahogy jobban magához tért, lefuttatott egy másodlagos károsodást felmérő és mérséklő programot. Szétszórt elméje továbbra is kaotikus zagyvaléknak tűnt, de érzékelte, hogy lassanként újra összeállítja önmagát.
Vajon álmodom? A géláramkör meghibásodása okozza ezt? Álmodhatnak egyáltalán a gépek?
A valószínűségprogram kibővítette funkcióit, és egy belső hangra emlékeztetően közölte vele: mindez valóság.
Sercegő pukkanásokat és csattanásokat hallott, valamint forgóelemek magas frekvenciájú zaját. Aztán gyökérprogramja átmenet nélkül teljes tudatára ébredt, és sebesen összerendezte a szétzilált emléktöredékeket. Végül belső jelentést kapott a történtekről: Seurat Földről való meneküléséről, miközben a bolygót atomlövedékekkel bombázta a Szövetségi Armada... az üldözésről... Vorian Atreidesről. Az emberi megbízott megrongálta a frissítőhajót, behatolt a fedélzetre, és erőszakkal deaktiválta őt.
Habár a robot legtöbb külső érzékelője egyelőre használhatatlan maradt, nem észlelte egyetlen más értelmes lény jelenlétét sem a kabinban – sem gépét, sem emberét. Az emberi támadó nyilvánvalóan távozott.
A robot rájött, hogy hosszas együttműködése Agamemnón fiával sebezhetővé tette őt az emberi cselekedetek zűrzavarával és kiszámíthatatlanságával szemben. Ahogy felidézte magában másodpilótája emlékét, Seurat képtelen volt ellenségként gondolni korábbi megbízottjára, noha Vor minden kétséget kizáróan megbénította őt – ráadásul kétszer!
Miért tette ezt velem a barátom?
Az emberi cselekedetek indítékainak megértése nem tartozott Seurat erősségei vagy akár segédprogramjai közé. A robot kapitány azokkal az eszközökkel végezte a feladatát, amivel Omnius ellátta. Sokkal fontosabbnak tűnt számára, hogy kiderítse, maradandóan megrongálódott-e. Vajon képes lesz visszanyerni minden korábbi képességét?
Mintegy válaszképp, rendszerei egyre tudatosabban, egyre gyorsabban működtek, nyolcvan százalékos teljesítmény felett.
A kiszámíthatóság felkavaró hiányának dacára Seurat szívesebben teljesített küldetéseket Vorian Atreides társaságában, mint egymagában. Egyáltalán nem hasonlít a többi, végtelenül unalmas emberre, akiket megfigyeltem.
Váratlanul minden programja életre kelt, és vad erővel zúdították rá az információt a fokozatosan összegyűlt hibákról, amelyek efféle, felzaklató elmélkedésre vezették Seuratot. Optikai érzékelőszálai felizzottak, elméjét pedig hirtelen részletes képek árasztották el a frissítőhajó fagyos, kihalt kabinjáról.
Mentális funkciói felgyorsultak, majd egyenletes belső zümmögéssé csitultak, ahogy a rendszerek értékelték és ellenőrizték az információt, kiemelték és kilökték a téves adatokat. A falakon, a fedélzeten és a műszerfalon a korrózió, az elöregedés és a használatlanság apró jeleire figyelt fel. Ismét vizsgálódni kezdett, hogy kiderítse, mennyi idő telt el. Még mindig nem kapott egyértelmű választ.
Vajon a Szövetségi Armada még mindig a Földet és az örökelme ottani megtestesülését támadta? El tudott menekülni Omnius? Seurat azt a parancsot kapta, hogy vegye magához a legújabb Föld-örökelme frissítést, majd elszökött a bolygóról, és átcsúszott a Dzsihad hadihajóinak hálózata között.
Vajon a frissítést tartalmazó gélgömb épségben van még? Vagy nem sikerült végrehajtanom legfontosabb megbízatásomat?
Újfent működésbe lépett optikai érzékelőszálaival pásztázva rátalált az Omnius-másolatnak fenntartott biztonsági tárrekeszre. Finom mozgású ujjaival felnyitotta a kis kamra ajtaját, s benne megpillantotta az ép és látszólag sértetlen ezüstös gélgömböt. Mintha súlyos kő esett volna le a szívéről, olyan érzés söpört végig a rendszerein.
Sikerült megvédenie a Föld-örökelmét, az egykor Elsődleges Omnius-másolat utolsó gondolatait. Vorian Atreides nem vitte magával, noha lehetősége nyílt rá. Ki érti az embereket?
Nem számít. A gélgömb érintetlenül Seurat birtokában maradt. A küldetése nem változott: célba kellett juttatnia a frissítést.
Rendszerei végtelennek tűnő percek alatt lefuttatták önkivizsgáló és javító programjaikat. Seurat most a frissítőhajó felé fordította a figyelmét, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a hajtóművek hibamentesen indultak újra, habár az alrendszerek továbbra is fagyottak voltak.
Vorian Atreides csupán megbénította a robot kapitányt, kétségkívül azért, hogy ne tudjon elszökni. Ám az idő múltával Seurat bonyolult géláramkörei nyilvánvalóan helyrehozták önmagukat.
A hajó műszerfala a szivárvány színeiben pompázva ragyogott fel, s a villódzó színorgiát zümmögő és vijjogó számítógépes jelzések neszei kísérték, mintha parányi lények éledtek volna fel a gépezet belsejében. A még mindig működő kronométerről meghökkentő információt olvasott le. Közel huszonöt szabvány földi év telt el, mióta működésképtelenné vált. Huszonöt év!
Miután Seurat maximálisra növelte a hajtóművek kapacitását, elővigyázatosan visszavezette a hajót a belső bolygóövezetbe. Ahogy közeledett, nagy hatótávolságú érzékelőit használta, és éberen figyelt a kellemetlenkedő Szövetségi Armada jelenlétének legapróbb jelére. A csata bizonyosan rég véget ért: az emberek figyelme erősen korlátozott ideig volt fenntartható. Mostanra Omnius vagy visszaverte az emberek invázióját, és a Seurat birtokában lévő frissítés fölöslegessé vált... vagy elpusztították a számítógépes örökelmét, és az elraktározott információ minden korábbinál értékesebbé vált.
Kellő közelségbe vezette járművét ahhoz, hogy lássa: a földrészekből és az egykor káprázatos nagyvárosokból nem maradt több eltorzult, fekete, üveges masszánál. Seurat túlzott radioaktivitást mért a felszínen, de gépi jelzéseknek, működő energiahálózatoknak semmi jelét nem tapasztalta, s a megszokott Omnius-csatornákon leadott tudakozódására sem érkezett válasz.
És biológiai tevékenységnek sem látta jelét.
A Földet elpusztították. A gondolkodó gépeket kiirtották, és ennek eléréséhez az emberek oly mérhetetlen pusztítást vittek véghez, hogy még ők sem élhettek tovább a szülőbolygójukon.
Csekély vigaszt jelentett ez a számára.
Miközben Seurat az élettelen, használhatatlan világ felett cirkált, úgy hasított belé a felismerés, mint egy hajóba csapódó meteor. A Föld elpusztult. Ebből az következett, hogy minden valószínűség szerint nála volt a Terra-Omnius egyetlen létező háttérpéldánya.
Az egyetlen.
Seurat fontossági sorrendet próbált felállítani. Ha a Földön lezajlott világégésnek valóban nem maradt gépi túlélője, akkor egyetlen jelenlegi Omnius sem férhetett hozzá a lényegi adatokhoz, amelyeket Seurat frissítése tartalmazott. Küldetésének végrehajtása immár sarkalatossá vált. Belső programjai együttesen nógatták.
Újabb kötelességedet kell elvégezned!
Seurat ujjai táncoltak az érintőgombokon, mialatt beállította a legközelebbi összehangolt világhoz vezető közvetlen útvonalat, ahol átadhatja a Terra-Omnius utolsó gondolatait tartalmazó gélgömböt. Aztán folytatja frissítőkörútját, amellyel egy negyedszázada bízták meg. Hamarosan az információ az örökelme összes megtestesüléséhez eljut, és így mintha el sem pusztították volna a Terra-Omniust. Az emberek győzelme rövid életű lesz, és Seurat nevet utoljára a Vorian Atreides elleni játszmában.

- - -

 

Milyen érdekes lenne, ha értelmes biolényekből tudnék feltölteni és megosztani információt, miképp a számítógépek másolják át egymás adatait. Oly sok kutakodástól és hasztalan találgatástól kímélhetném meg magam, mivel időmet alattvalóim elméjének mélyén tölthetném. Bizonyos értelemben ezt tartottam az embereken folytatott kísérleteim céljának, és bizonyos fokig sikerült is belebújnom közös bőrükbe, aminek köszönhetően úgy gondolkodtam, ahogy ők gondolkodnak. Ám az embereknek felszíni és mély gondolataik illetve viselkedési mintáik egyaránt léteznek, s többnyire kizárólag a felszínieket sikerült megismernem. Minden egyes bezárt lelki ajtó mögött, amit sikerül feltárnom, újabb és újabb, és újabb zárt ajtóra találok... s mindegyikhez más kulcs szükségeltetik. Milyen bonyolult, titokzatos szerzetek ezek az emberek! A semmiből létrehozni egyet – mily végtelen kihívás lenne!

ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A gyereknevelésnek nem szabadna ilyen komoly megpróbáltatásnak lennie, tele csalódással, az együttműködés hiányával és nevetségesen lassú előrelépésekkel. Az emberi sarjaknak csüngeni kellene tökéletesebb másuk ajkain, hogy kiteljesíthessék a bennük lappangó képességeket. Ha minden szülőnek annyi baja lett volna a gyermekével, amennyi Erasmusnak volt ezzel a kis legénnyel, akit a telepről fogadott magához, az emberiség rég kihalt volna, mielőtt civilizációjuk arra a szintre fejlődhetett, hogy feltalálják a gondolkodó gépeket.
Ám az efféle gondolatok elkerülhetetlenül saját tetteire irányították a figyelmét. Lehetséges, hogy Erasmus valamit rosszul csinált? Nem szívesen tekintett így a problémára. Mindössze még többet kellett tanulnia.
Mégis sajnálta, hogy Omniusnak épp ezt a példányt kellett kiválasztania. A tanulási folyamat különösen nehéznek bizonyult.
Ellentétben az emberekkel, a gondolkodó gépek üzembe helyezésük pillanatától tökéletesen működőképesek voltak. A robotok, beláthatatlanul hasznosabbak lévén az embereknél, azt tették, amire utasították őket. Végigvitték az elképzeléseket, hatékonyan elvégezték minden feladatukat, és ésszerű sorrendben valósították meg a célokat.
Ez az állatias embergyerek viszont, annak dacára, hogy Erasmus minden erejéből igyekezett jó oktatójának lenni, maga volt a megtestesült káosz. Erasmus pedig senkihez sem fordulhatott tanácsért. Nem először kívánta, bárcsak Serena Butler vele maradt volna.
Minden egyes robot a számítógépes örökelme irányította átfogóbb hálózathoz, az áramkörök labirintusához kapcsolódott, amely egységesen működött, s az Összehangolt Világokat a rend és haladás magasabb szintjére emelte.
Az emberek ezzel szemben agyonmagasztalt „szabad akaratukhoz” ragaszkodtak, amely lehetővé tette számukra, hogy elképesztő, ordító hibákat vétsenek, aztán utólag ostoba kifogásokat motyogva magyarázkodjanak. Azonban a szabadságuk adta nekik azt az alkotó szellemet és képzelőerőt, amely olyan csodálatos művek létrehozásában és monumentális teljesítmények véghezvitelében segítette őket, amilyeneket a gépi elmék elképzelni sem tudtak. Léteztek tehát előnyök is.
Ám ebben az... egyedben mindebből semmit nem lehetett felfedezni. Alig különbözött az állatoktól. Úgy tűnt, hogy a fiatalember – egymaga – egy egész nagyságrenddel növelni kívánta a világmindenség entrópiáját.
– Ezt azonnal fejezd be, Gilbertus Albans! – Erasmusnak már számtalanszor kellett így ráparancsolnia, de a fiú mintha nem értette volna meg ezt az egyszerű utasítást sem.
Erasmus a görög-római történelem alapos tanulmányozása után választotta a nevet a fiúnak, és olyan hangzásra törekedett, amely tiszteletet parancsolt, és fontosságot sugallt. Ez idáig azonban a megnevezés egyáltalán nem tükrözte a gyermek viselkedését és tökéletes alkalmatlanságát akár a legegyszerűbb utasítások végrehajtására is.
Az állatias rabszolgakölyök újra meg újra ugyanazt hallotta, és egyszerűen nem engedelmeskedett. Erasmus időnként eltűnődött, vajon butaságból vagy inkább csökönyösségből teszi.
Gilbertus leverte a robot egyik virágcserepét, s a terrakotta edény darabokra törött, a növény pedig szétroncsolódott a kövezeten.
– Ezt azonnal fejezd be! – ismételte el Erasmus, ezúttal valamivel szigorúbb hangnemben. Az erélyesség láthatóan hatástalan maradt. No de miféle célt szolgált a gyermek makacssága? Gilbertus semmire sem ment a mértéktelen pusztítással, amit okozott; mintha azért élvezete volna a rombolást, mert Erasmus megtiltotta neki.
Omnius kétségkívül minden pillanatát élvezte a kísérletnek, amit mindenütt jelenlévő figyelőkutászainak lencséin át figyelt.
Mire Erasmus a fiú szobájához ért, Gilbertus már lehajigálta ágyáról, és szanaszét szórta a szobában a lepedőket és a párnákat. Letépte a magas baldachinról az átlátszó függönyöket, majd egyenként ledobálta magáról a ruháit.
– Ezt azonnal fejezd be! – ordított rá Erasmus, s likvimetál arclemezén szigorú, atyai arckifejezést formált.
A fiú válaszképp a robot tükörszerű fejére hajította a szennyes alsóneműjét.
Nyilvánvalóan változtatni kellett a taktikán.
Miközben tovább tombolt a káosz, háztartási robotok serege jött be a szobába, és kezdett rendet rakni a zűrzavarban. Összegyűjtötték a lepedőket és a szanaszét dobált ruhadarabokat, egy másik csapat időközben megszabadult a széttörött virágcserepektől, majd összesöpörte a földet és a terrakotta szilánkokat. A fiú igyekezett mindig egy lépéssel előttük járni.
Gilbertus Albans mezítelenül állt, nevetett, majd trágár hangok kíséretében az ágyra ugrott, hogy ügyesen kikerülje a robotokat, jóllehet nem próbálták elkapni őt – egyelőre.
Miközben figyelte a fiút, Erasmus megfontolta, mit tegyen. A fiút korábban a legfinomabb ruhákba öltöztették, de úgy tűnt, csöppet sem értékeli az eleganciát. A robot kitartóan és türelmesen próbálta jó modorra, illendőségre és egyéb elfogadott viselkedési sémákra tanítani. Gilbertus mégis egyre a földhöz csapkodott értékes tárgyakat, feldúlta a szobáját, könyveket tépett szét, és hanyagolta a tanulmányait.
Noha az elvetemült fiúcska mintha oda se figyelt volna, a tükörarcú robot békésen megjegyezte:
– Nem látom értelmét, hogy eltakarítsam a romhalmazt, amit magad után hagysz. A jóakaraton és jutalmakon alapuló rendszer semmiféle észrevehető eredményre nem vezetett.
Hangtalanul jelzett a háztartási robotoknak. Hirtelen a fiúhoz osontak, megragadták, és kapálózása dacára szorosan tartották Gilbertust.
– Mostantól a szigorú felügyelet és büntetés módszerét alkalmazom – jelentette ki Erasmus. Oldalt lépett, hogy a fiút fogva tartó robotok kimehessenek az ajtón. – Vigyétek a laboratóriumomba! Majd meglátjuk, móresre tudjuk-e tanítani.
Az évszázadok óta emberek ezrein elvégzett boncolásoknak és alapos megfigyeléseknek köszönhetően Erasmus pontosan tudta, miként válthat ki fájdalmat, kellemetlen érzéseket és félelmet kísérleti alanyaiban. A robot kellően képzetté vált ahhoz, hogy serényen hozzáfogjon a kínzáshoz, ugyanakkor ne okozzon maradandó károsodást. Lehetőség szerint nem akarta bántalmazni vagy, ha rákényszerül, megölni a haszontalan fiút. Nem szánalomból határozott így. A fiú kihívást jelentett neki. Ráadásul nem óhajtotta elismerni kudarcát Omnius előtt.
A gyógyszerezés és az agysebészeti beavatkozás is felmerült az eshetőségek között, de Erasmus úgy vélte, az efféle módszerek túlfeszítették volna a fogadást kiötlő örökelmével kötött megegyezés határait. Egyelőre végső eszközként tartogatta ezeket.
A még mindig küszködő és dacos fiú bosszúsnak tűnt, de nem adta fel a harcot. Erasmus viszont tudta, hogy tovább bírja, mint a magához vett gyerek.
– Kizárólag én látok benned kiaknázatlan lehetőségeket, Gilbertus Albans, és elhatároztam, hogy nem törődöm bele, hogy elvesszél.
Végigmasíroztak a folyosón a kiterjedt műtőtermek és laboratóriumok irányába.
– Nekem jobban fog fájni, mint neked. De ne feledd: a te érdekedben teszem!
A megjegyzés értelmetlennek tűnt Erasmus számára, de új módszert alkalmazott: az emberi szülőket utánozta, akik épp büntetni készültek gyermekeiket. Mikor beléptek a laboratóriumba, a ficánkoló fiú arcán pedig valódi rémület ütközött ki, a robot közönyösen kijelentette:
– Mostantól jobban oda kell figyelned arra, amit tanítok neked.

- - -

 

Értelmén és érzékein keresztül az ember bizonyos fokig előre látja az eljövendő valóságot. Hiába a szüntelen számolgatás, a gondolkodó gépek sohasem lesznek képesek erre vagy ennek megértésére.

HEKATÉ TITÁN: EGY RENEGÁT NAPLÓJA

Iblis Ginjo csapdába esett, mintha egy gigantikus űrjáró cet nyelte volna el. Hajója összes rendszere kikapcsolt; az energiahálózatok és a kijelzőpanelek elsötétültek, megbénultak, és lefagytak. A főpátriárka és két útitársa köré egy koromsötét üreg falai zárultak rá egy mesterséges aszteroida mélyén.
Végünk van.
Habár felesküdtek, hogy megvédelmezik a főpátriárkát, a két Dzsatir-tiszt semmit sem tehetett. Floriscia Xico elsápadt, rövidre nyírt, aranybarna fürtjei összetapadtak a verejtéktől. Úgy bámult a főpátriárkára, mintha ő rávehetné Istent, hogy sújtson le nyilával különös fogva tartójukra. Még a rendíthetetlen Yorek Thurr is – aki korábban sikeresen számtalan veszélyes küldetést hajtott végre ura parancsára, és mesteri módon leplezte le a gépek kémeit a Szövetség különböző tartományaiban – rémültnek tűnt.
Iblis nem mert gyengének mutatkozni. Hogy elvonja figyelmét saját szorongásától, dühösen kísérőire meredt.
– A Dzsatir tömérdek kockázatos helyzetet oldott meg anélkül, hogy megrendült volna a vezetőjükbe vagy Serena Butler Dzsihadjának ügyébe vetett hite. És most egy titokzatos aszteroida rémült, babonás mamlaszokká tesz benneteket?
Némán várakoztak a sötétségben. Mi mást tehettek volna?
Váratlanul furcsa fények villantak fel a hajó köré záruló barlangüregben, mintha gyémántlencséken szűrődtek volna át. Az aszteroida belső fala úgy tükrözte vissza a ragyogást, mintha ezernyi csiszolt felületen visszaverődő apró nap vakított volna.
A fiatal Dzsatir-őrmester a szeme elé emelte a kezét, míg Yorek Thurr leplezetlen kíváncsisággal bámulta a jelenséget. Iblis Ginjo, aki mindkettejük fölé magasodott, mögülük figyelt kifelé. Párás köd gomolygott a kivilágított aknában.
– Mintha az aszteroida a menny egy kis darabját nyelte volna el...
Végül felvillantak a rendszerfények a fedélzeti nyílás körül, és egy megnyugtató női hang szólalt meg az elfogott hajó hangszóróiban:
– Szállj ki a járműből, Iblis Ginjo! Személyesen óhajtok beszélni a főpátriárkával. Ne félj, sokat fáradoztam azon, hogy megszervezzem ezt a kis találkozót!
Az őrmesternő parázsgömbökre emlékeztetően kikerekedett szemekkel bámult Iblisre, Thurr tekintetétben viszont elszántság tükröződött.
– Veled tartok, főpátriárka uram.
Iblis igyekezett bátornak és parancsolónak mutatkozni, és élesen rászólt Xicóra:
– Ne rettegj már ennyire, őrmester! Nyilvánvaló, hogy ez... az entitás... nem akar elpusztítani minket. Legalábbis egyelőre nem.
Noha a hajó többi rendszere működésképtelen maradt, a fedélzeti nyílás kitárult, és hűvös, fémillatú szellő áradt be a fedélzetre. Az aszteroida belsejének levegője sterilnek és tartósítottnak, ugyanakkor belélegezhetőnek tűnt.
Habár Iblis nem volt meggyőződve arról, hogy bármelyikük is túléli a találkozást, igyekezett bátornak és határozottnak mutatkozni. Ha létezett kiút, akkor az a rábeszélőképességéből eredt. Mintha csak a Nemesek Szövetsége egyik fontos bolygójának képviselőjéhez készülne szólni, kezével hátrasimította a haját, majd kilépett a ragyogóan megvilágított barlanghelyiségbe. Yorek Thurr lépést tartva vele követte őt, majd Xico szaladt utánuk idegesen, készen arra, hogy nyilvánvaló rettegése ellenére megvédje vezérét, akire felesküdött.
Amint kiért, Iblis csípőre tette a kezét, mélyeket lélegzett, majd érdeklődően körbetekintett. Végül kiáltva megkérdezte:
– Miért ejtettél foglyul minket?
Szavai visszaverődtek a falakról, mígnem a visszhangot magába szívta a néma csend.
Egyszerre mozgásra, fémes koppanásokra lettek figyelmesek. Egy ember méretű alak lépett elő a tükrös felületű falak egyik eltakart mélyedéséből.
Géptest volt, ám küllemre nem hasonlított egyetlen gépre sem, amit Iblis megbízottként és rabszolga-felügyelőként látott a Földön: szépséges, mégis ijesztő szörnyeteg állt előttük karcsú, ízelt lábakon. Az optikai érzékelőszálakkal vertezett fej gyöngyházfényű pikkelyekkel borított, kígyószerű nyakon nyugodott, oldalából pedig hosszú, szögletes lemezek nyúltak ki, a szivárvány színeiben játszó pillangószárnyakra emlékeztetően. Az éles és törékenynek tűnő mellső végtagok meghajlottak, és az imádkozó sáskáéra hasonlítottak. A gépezet egy ijesztő, mégis szemet gyönyörködtető robotsárkányra emlékeztette Iblist.
Kimek.
Mellette Thurr döbbenten levegőért kapott. A rendszerint higgadt és rendíthetetlen férfi reakciója meglepte Iblist.
A sárkánygépezet alaposan szemügyre vette foglyait, majd kopogva ismét közelebb lépett hozzájuk. Egyáltalán nem hatott olyan ijesztőnek, mint azok a gigászi harcostestek, amelyeket más kimekek öltöttek magukra.
Floriscia Xico felvisított, és előrántotta kézifegyverét. Mielőtt azonban tüzelni tudott volna, a sárkány-kimek felemelte egyik antennákkal és lencsékkel ékesített mellső végtagját. Egy alig érzékelhető, kavargó energianyaláb lövellt ki belőle, amely telibe találta, és a fényes padlónak csapta a megrettent Dzsatir-őrmestert.
– Ti, hrethgirek fikarcnyit sem változtatok – szólalt meg a sárkány-járótestből áradó női hang. – Szerintetek így illendő köszönteni a másikat? Kezdjük erőszakmentesen a beszélgetést, rendben?
Az egzotikus szerkezet fürgén odatipegett arra a helyre, ahol Xico feküdt mozdulatlanul.
– Ajax mindig azt hangoztatta, hogy a nők hajlamosabbak túlreagálni az eseményeket. Természetesen hosszú időbe telt, míg rájöttem, mekkora idióta volt.
Az Iblis elméjében felgyülemlett kérdések úgy özönlöttek elő, akár egy felnyitott zsilipkamrából kiáradó zuhatag.
– Honnan ismersz engem? Ki vagy? Miért ejtetted fogságba a hajónkat? Mit akarsz tőlem?
A kimek zöld fémszemei felizzottak.
– Évek óta gyűjtögetem az információt, és a te Dzsihadodhoz fogható mulatságban régóta nem volt részem. Kifejezetten látványos szórakozás, mint egykor a gladiátorjátékok, még a Titánok Idejében. Persze örültem, hogy végül végük szakadt.
– Mégis, ki vagy? – érdeklődött Iblis, és igyekezett minden rábeszélő erejét beleadni a kérdésbe. – Azonosítsd magad!
A sárkány-járótest tükrös felületei minden rezgéstől szivárványzóan sziporkáztak, akár a sziklákon szétfröccsenő víz.
– Sajnos nem meglepő, hogy történetem lassan feledésbe merült az elmúlt évezred során. Kétlem, hogy Agamemnón olyan magasztaló életrajzot fogalmazott volna rólam, mint amilyet a többi húsz Titánról írt. Ajax valószínűleg észre sem vette, hogy eltűntem.
– Titán vagy?
A sárkány-kimek felizzott. Rengeteg utalást elejtett, Iblis pedig élete jelentős részét a kimekek szolgálatában töltötte, s a Titánok szakadatlan rosszindulatát és megvetését kellett elviselnie. A gépnő úgy beszélt, mintha Agamemnónnal és a többiekkel egyidős lenne.
– Szóval nem tudsz rájönni? – A kimek hangja szinte durcásnak hatott. – Nos, jó... Hekaténak hívnak.
– Hekaté! – kiáltott fel Thurr. – Ez... lehetetlen!
Iblis ugyancsak meghökkent.
– Az emberiség egyik első rabigába hajtója?
– Ó, közel sem az első. Mindig akadtak, akik rabszolgasorba döntötték az emberiséget.
Iblis természetesen ismerte az eredeti kimekek történetét, és maga is gyakorta Ajax zsarnoki szeszélyeinek elszenvedőjévé vált. Emlékezett rá, hogy Hekaté ezer évvel ezelőtt Ajax szeretője volt, de lemondott a Titánokat megillető pozícióról, és ismeretlen helyre távozott. Évszázadok óta senki nem látta őt.
– Szóval az emberiség rabigába döntőinek tartasz minket? Oly vészterhes szavak, mikor az egész csupán ifjúkori ballépésnek tekinthető. Akkoriban még könnyelmű és elhamarkodott voltam. Ám a hedonizmus új formáinak kifejlesztésében nem léphetünk túl egy bizonyos határt. – Hekaté sóvárgóan felsóhajtott. – De azóta sok minden megváltozott, és elég idő jutott a merengésre. Úgy is mondhatnánk, hogy felnőttem. Egy ezredévnyi elmélkedés ezt eredményezi.
Iblis zavartalanságot színlelt, holott cseppet sem érezte nyugodtnak magát. Leült a sárkány-kimek mellé, arra azonban ügyelt, nehogy túl közel helyezkedjen el a szárnyszerű nyúlványokhoz. A kimek nő magasabban foglalt helyet nála. Iblis úgy érezte, elméjét mindjárt szétveti a rengeteg eshetőség, amelyek viharfellegekként gyülekeztek képzeletében.
– Jól látod a helyzetet, Hekaté. Talán valóban sok megbeszélnivalónk akad.
Thurr oldalt se pillantott a megbénított Xicóra, mintha a lány már nem is számítana. Először Iblisre tekintett sötét, hullaszerű szemekkel, majd Hekaté felé fordult, és így szólt:
– Tudnunk kell, merre jártál. A Titánokkal állsz szövetségben? Vagy Omniusszal?
A kimek nő lekezelően felhorkant:
– Omnius még nem is létezett, mikor otthagytam az óbirodalmat. Ami pedig a Titánokat illeti: miért térnék vissza azokhoz a bolondokhoz? Még egyszer nem akarok elkövetni egy ilyen ostoba hibát.
– Mégis úgy tűnik, hogy mindent figyelemmel követtél – morogta Thurr. – Feltehetően sokat tudsz az Összehangolt Világokról.
Iblis megpróbálta megemészteni a helyzetet.
– Már sokat hallottam rólad, Hekaté, de nem tudom, hogy mennyi igaz a mendemondákból. Miért hagytad ott a Titánokat? És mit akarsz most?
Hekaté előredöntötte sárkány-járótestét, mintha meséhez készülődne. Iblis félelmét kíváncsiság és elragadtatás váltotta fel.
– Kezdetben azért csatlakoztam Tlalokhoz, mert megbűvölt a hatalom és nagyság eszméje. Akkoriban fásult voltam, és könnyen befolyásolható. Mikor rávették Ajaxot, hogy legyen a katonai végrehajtójuk, vele tartottam. Csupán játékszerként kezelt, de örömét lelte bennem. Miután a Titánok megdöntötték az óbirodalmat, rájöttem, hogy imponálnak nekem a hatalommal együtt járó kiváltságok: a nagy birtokok, az odaadó szolgák, az elegáns ruhák és a csillogó ékszerek. Mindezt kellemesnek, jóllehet kétségkívül sekélyesnek találtam.
Iblis megpróbálta összeegyeztetni ezt az információt saját elképzeléseivel a magányos Titánról, aki a kezeit mosta a hódítás után.
– Én... ismertem Ajaxot. – Felszegte a fejét, s nem tudta eldönteni, vajon bölcs dolog lenne-e túl sokat elárulni. – Folyton zsarnokoskodott.
– Ó, nem egyszerűen zsarnokoskodott. Vérszomjas fenevad, pszichopata gyilkos volt. Elfajzott vadállat.
– Valaha a szeretője voltál – jegyezte meg Iblis. – És most azt várod tőlünk, hogy elfogadjuk a barátságodat?
Thurr összehúzta a szemét, mintha eleve kétkedett volna a kimek nő minden válaszában.
– Mi vonzott egyáltalán egy ilyen férfihoz? Talán más volt, mielőtt Titán lett belőle?
– Ó, mindig is rettenetes erőszak tombolt benne, de Ajax képes volt megszerezni azokat a kincseket, amelyekre vágytam. Különlegesnek éreztem magam mellette, igaz, akkoriban még meglehetősen butácska voltam.
– Később, mikor Tlalok beszédeit hallgattam, lassacskán jobban átláttam a dolgokat... de nem igazán figyeltem rá. Tlalok hatalmas látnok volt, ezt tudnotok kell. Agamemnónt, Júnót és Barbarossát egyaránt lenyűgözte a hódítás ötlete. Én pedig velük tartottam. Különösebben nem érdekelt a dicsőség. Egyszerűen a császárnőnek kijáró előjogokra vágytam, és ebben csöppet sem különbözöm a saját feleségedtől, Iblis Ginjo. – Iblis feszengve fészkelődött. A kimek nő kivárt. Oldalra fordította díszes fejét. – De immár nem ugyanaz a személy vagyok. Mindez távol áll tőlem.
Mellettük lassan éledezni kezdett a Dzsatir-őrmesternő, de sem Iblis, sem Thurr nem figyelt rá.
– Végül felismertem, hogy minden, amit korábban megszerezni vágytam, semmit sem ér. Talán későn érő típus vagyok, de nagy sokára megértettem a lényeget. – Gyöngyöző kacagása ön-vállveregetőnek hangzott. – Ha már korábban így éreztem volna, talán egészen másképp alakul a Titánok Ideje. Miután kimekké alakítottak át, ráuntam a drága ékszerekre. A csillogó csecsebecsék egészen másnak látszanak az optikai érzékelőszálakon és a teljes spektrumot átfogó szenzorokon keresztül. Fokozatosan más dolgokat kezdtem értékelni, hiszen immár oly hosszú idő állt a rendelkezésemre, amennyit egy ember csak elképzelni tud.
– Egy felvilágosult kimek – dünnyögte maga elé Thurr, mintha teljességgel felfoghatatlannak tartotta volna az ötletet.
– Oly sokban különbözöm talán egy kogitátortól? Emlékszem, mikor száz éves lettem. Száz éves! Még mindig vénségesen vénnek hangzik, pedig már tízszer annyit megéltem. De a kimek testben talán még fiatalabbnak és erőteljesebbnek éreztem magam, mint korábban. Úgy határoztam, hogy pallérozom magam, filozófiát és irodalmat tanulok, elmélkedem mindazon jó felett, amit az emberek létrehoztak. Igaz, hogy az Óbirodalom az emberi haladás szégyenfoltját jelentette. Fölösleges időpocsékolást, végső ellanyhulást. Kis híján kiölte az egyéni szellemet és az alkotóerőt az emberekből.
– De kimekként azon kezdtem tűnődni, vajon önmagában mi értelme az öröklétnek? Szörnyen unalmassá válik az évszázadokon át tartó puszta létezés. A jövő sivárnak és jellegtelennek tűnt fel előttem. – Elfordította fejtornyát kígyószerű nyakán, mintha csak saját ábrázatát akarta volna tanulmányozni a tükrös falfelületeken.
– Elhidegültem Ajaxtól. Kimek testünkben többé nem vágytunk annyira egymás közelségére. Ő pedig – el kell ismerni – faragatlan bunkó maradt. Bizonyosan ostoba vagy vak voltam, hogy ezt nem láttam meg korábban. Megváltoztam és megértem, Ajax viszont sohasem vitte többre közönséges zsarnoknál. És rá kellett jönnöm, hogy nem is fogja. A hatalom és a gátlások hiánya még inkább kihozta belőle a vérszomjas ösztönlényt, és immár képtelen voltam elviselni őt. Az Első Hrethgir Lázadást megtorló rettenetes walgisi mészárlás jelentette az utolsó cseppet a pohárban... ezért otthagytam őt. Otthagytam mindnyájukat. Végtére is, mi szükségem lett volna rájuk? Kereken megmondtam a Titánoknak, mit csinálhatnak a birodalmukkal.
– Addigra titokban megépítettem magamnak egy hajót és néhány póttestet az agytároló edényem befogadására. Arra készültem, hogy hatalmas felfedezőútra indulok, és bejárom a világmindenséget. Galaktikus turistaként, akit nem sürget az idő. Nem mondanám, hogy a többi Titán szomorkodott, mikor felkerekedtem. – Hekaté szünetet tartott, csillogó fémvégtagjai meg-megrándultak. – Aztán, alig két esztendőre rá, Omnius magához ragadta a hatalmat.
Thurr torka mintha kiszáradt volna.
– És egy évezreden át távol maradtál? Ezért nem tud rólad semmit egyik kimek sem?
– Kétségtelenül igyekeztek elfeledni. De fél évszázaddal ezelőtt visszatértem, és azóta gyűjtöm az információt. Úgy is mondhatnám, hogy szaglászom. Láttam, mit művelt Omnius. Egészen másfajta pusztítás ez, mint amit a Titánok vittek véghez.
– Az eredeti Titánok közül nem sokan maradtak meg – vetette közbe óvatosan Iblis. – Tudsz róla, hogy... Ajax is meghalt?
– Ó, igen, tudom – felelte Hekaté nyeglén. – És azt is tudom, hogy te ölted meg.
Iblis úgy érezte, hideg marok ragadja meg a szívét. Nem tudott mit válaszolni rá, hiszen bármiféle magyarázkodás esetlennek hangzott volna, hazudni pedig nem akart.
A kimek nő a gépi szerkezettől teljesen idegenül elnevette magát.
– Ne izgasd magad! Inkább hálával tartozom ezért. Egy napon talán Ajax potenciális áldozatai fognak köszönetet mondani neked. Őszintén szólva meglepett, hogy ilyen sokáig kitartott. Hosszas uralkodása alatt semmit sem tanult. Szánalmas, hogy valaki ennyi lehetőséget képes kihagyni. – Felemelte két ízelt mellső végtagját. – Az a kérdés, vajon te hagyod-e kárba veszni a lehetőséget?
Iblis nyelt egyet.
– Mit akarsz tőlem, Hekaté? Miféle lehetőségről beszélsz?
– Mindent tudok a Dzsihadodról, és azt is tudom, ki vagy, Iblis Ginjo. Vagy szólítsalak hivatalosan főpátriárkának? Érdekes titulus... magad ötlötted ki? Ezért kutattalak fel. Úgy érzem, mi ketten sokra vihetnénk.
Iblis fellelkesült, de nem mutatta ki izgalmát.
– Valami terv vagy messze ható látomás fogant meg benned? Vagy egyszerűen eluntad magad?
– Nekem talán nem lehetnek önös érdekeim? Talán a Titánok miatt forrongtam magamban oly sok éven át, és most visszatértem. A Dzsihad esélyt adhat nekem, hogy beszálljak a küzdelembe. – Egyik mellső fémvégtagjával megkaparta a fényesre csiszolt padlózatot. – Mit számít mindez, feltéve, hogy hozzásegítelek a győzelemhez?
Iblis Thurr felé fordult. Egyikük sem tudott belekötni az érvelésbe. A lábuknál heverő Xico kissé jobban magához tért, és zavarodottan pislogott körbe.
– Gondolj csak bele! Míg szerencsétlen Titán társaim Omniust kénytelenek szolgálni, nekem sikerült szabadnak és függetlennek maradnom. Amint Agamemnón rájön, hogy közönséges hrethgirek mellé álltam, az agya rögtön felforr a saját elektrofolyadékában! De kissé megbántam a korábbi tetteimet. Most, hogy az emberek végre rászánták magukat a határozott ellencsapásra, csatlakozni szeretnék a küzdelemhez.
Iblis lélegzete elakadt, ahogy agyában csapongani kezdtek a lehetőségek. Micsoda kivételes szövetséges válhatna ebből a sárkány-kimekből!
– Ha az egyik őstitánt tudhatnánk a sorainkban, az hatalmas előnyt jelentene a Dzsihadnak, Hekaté. Nem szívesen utasítanám vissza az ajánlatodat. Lehetnél mondjuk... a titkos fegyverünk.
– Titkos fegyver! – Hekaté kuncogó hangot adott ki. – Ez tetszik.
Ám Iblis politikusi tudata megértette, hogy egy efféle rendkívüli harcostárs rettenetes felháborodást kelthetne a babonásabb elemekben, ismerve a dzsihadisták hevességét és a gondolkodó gépek minden megjelenési formája iránt táplált gyűlöletét. A Szövetségi Parlament és a Dzsihad Tanács napokon át hevesen vitázna, és közben elszalasztaná ezt a kiváló alkalmat.
A Dzsihad elleni érthetetlen tiltakozás napról napra erősödött, az emberek pedig belefáradtak a küzdelembe, és valamiféle varázsütésre beálló békére vágytak. Mit tennének, ha tudomást szereznének Hekatéról?
A renegát Titán azonban kissé nyeglének és szertelennek tűnt. Elképzelhető, hogy idővel megelégeli az emberek szervezetlenségét, és megvonja tőlük a támogatását.
– Egyelőre az lenne a legszerencsésebb, ha titokban tartanánk a kapcsolatunkat – szólalt meg Thurr, mintha a főpátriárka gondolataiban olvasott volna. – Így nem hátráltatnak minket a szövetségi nézeteltérések és a politika.
– Ah, micsoda gyakorlatias gondolkodás! Tudtok valami konkrét feladatot adni nekem? Szeretnék mielőbb hozzáfogni.
– Igen! – Iblis szeme felragyogott. – Segíthetsz nekünk győzelmet kicsikarni egy megnyerhetetlen helyzetből.
Aztán elmagyarázta, mire gondol.

- - -

 

A háború kihozza az emberből a legrosszabbat – és a legjobbat.

JAV BARRI KARDMESTER

Miközben Harkonnen primerás flottája felkészült, hogy szembeszálljon a gépek Ix felett összegyűlt hadihajóival, Jool Noret és kommandósai ádáz küzdelmet folytattak a bolygó kérgét behálózó barlangrendszerben.
Indulásuk előtt, mikor beszálltak az ágyúgolyó-űrkompba, hogy az ostromlott összehangolt világ felszínére menjenek, a primerás parancsba adta a feladatukat.
– Öt különálló csoport fogja megkísérelni az átjutást az Ix-Omnius központi számítógépes csomópontja alatt húzódó alagutakon. Mindegyik csoport egy kisméretű, várospusztító robbanófejet visz magával. A feladatotok az lesz, hogy ezt eljuttassátok Omnius erődítményébe. Kis szerencsével legalább az egyik csapatnak sikerül teljesítenie a küldetést.
– Az atomfegyver nem jár túl sok emberáldozattal? – kérdezte Jool Noret.
– De igen – ismerte el a primerás. – De Omnius az összes embert igyekszik kiirtani az Ix katakombáiban. A várospusztító bombát úgy tervezték, hogy erős lokalizált hevítőimpulzust keltsen, ami megsemmisíti a géláramkörös agyakat. Taktikai fegyver, tehát a sebesültek száma minimálisnak vehető, és az ixi ipari létesítményekben okozott kár is korlátozott lesz.
Kissé megcsappanni látszott a magabiztossága, de sikerült ellepleznie a félelmét.
– Ennél többet nem tehetünk. Ám mivel lényeges a precizitás, több csapatot is oda kell küldenünk, hogy biztosítsuk a szerkezet pontos célba juttatását. Nem lesz könnyű feladat.
Öngyilkos küldetésnek tűnt, amelynek sikeres végrehajtására szinte semmi esélyt nem lehetett adni. Jool Noret vállalkozott rá elsőként...
Az egyenruhás dzsihadisták mögött Noret utolsó impulzusgránátját hajította el. Zörögve gurult le az enyhe lejtőn a dübörögve rájuk rohanó gyilkos robotok ütege felé. A gránát zavaró Holtzman-impulzus kíséretében robbant fel, amely fémhulladékszobrokra emlékeztető, dermedten szikrázó tokokká silányította a harci robotokat.
Ám a kanyargós alagutak és a vastag kőfalak túl gyorsan semlegesítették a zavarógránátok hatását. A pusztító robotok pedig egyre özönlöttek.
Noret habozás vagy kérdezgetés nélkül előrenyomult teljes fegyverarzenáljával és édesapja impulzuskardjával felszerelkezve. A gránátok a gyávák útját egyengették a győzelem felé, ő viszont szívesebben végzett egyenként, kézitusában az ellenfeleivel.
Bárcsak ne lettek volna oly sokan!
Noha még újonc zsoldosnak számított, és nem rá bízták a kommandós alakulat parancsnokságát, mégis Noret vezette a támadást, s kerülte ki sorra a működésképtelenné tett robotok halomba dőlt vázait. A barlang falai még mindig a legutóbbi impulzusrobbanás visszhangjaitól rázkódtak. A mögötte haladó dzsihadisták megálltak, hogy ütni és rugdosni kezdjék a semlegesített harci robotokat, de Noret türelmetlenül tovább sarkallta őket.
– A valódi ellenfelekre tartogassátok az energiátokat, akiket meg kell ölnötök, ne az elesettekre!
Az ixi túlélők vázlatai szerint ezek a katakombák az elsődleges gépi ipartelepek és számítógépes központok alatt haladtak el. A csapat ösztövér, meggyötört tekintetű összekötője, egy Handon nevű ixi mind egy szálig elveszítette bajtársait, a kedvesét és gyermekeit a Xerxész Titán vezette legutóbbi vérfürdőben.
A szerencsétlen férfi iszonyatos részletekről számolt be, majd végigvezette őket a szűk átjárókon. Ha az elszánt zsoldosoknak sikerül elhelyezniük az apró atomfegyvert a központi erődítménykomplexumban, amely a helyi örökelme elsődleges gélgömbjét védelmezte, egyszer és mindenkorra felszabadíthatják az Ixet.
Handon ruhái cafatokban lógtak, karja és mellkasa csontsovánnyá aszott, ápolatlan haja hosszú fürtökké tapadt össze.
– Erre! Mindjárt ott vagyunk.
Hat hónapja élt a föld alatt, sikerült kikerülnie a gyilkos robotokat, és egymaga harminceggyel végzett közülük.
– Mondanom sem kell – jegyezte meg fanyar mosollyal –, hogy mindenfelé keresnek.
Az alagút mélyén gyilkos robotok embereket ejtettek túszul, a kommandósok jól hallották a sikolyaikat. Ám ahelyett, hogy a vonagló áldozatokat fogolycserére ajánlották volna fel, a gépek egyszerűen széttépték őket, mintha arra számítottak volna, hogy a zsoldosok fejvesztve menekülnek majd. Handon jajveszékelt a mészárlás hallatán.
Mikor az emberek ütege rájuk rontott, a robotok rombolólövedékek kilövésére készen felemelték nagy energiájú lángnyelvektől vibráló fegyverkarjaikat.
– Szétszóródásra felkészülni! – ordította egy dzsihadista tiszt. – Pajzsokat ismét bekapcsolni!
Handon lekuporodva rohant öt ginazi zsoldos mögött, akik átmenetileg aktiválták testpajzsukat, és így áttörhetetlen akadályt képeztek a folyosóban. Mivel a pajzs hosszú használat során megbízhatatlannak bizonyult, a zsoldosok rákényszerültek, hogy kikapcsolják, valahányszor nem kellett közvetlen tüzeléstől tartaniuk.
A gyilkos robotok egyik lövedéket a másik után lőtték ki rájuk. A nagy erejű robbanásoktól megrepedeztek a falak, és megremegett a mennyezet. Törmelék zúdult rájuk, de a testpajzsok feltartóztatták a detonáció löketeit. – Frontvonal... a földre!
Miután a robotok kilőtték rájuk az első sorozatot, a személyi pajzzsal ellátott katonák lebuktak, hogy utat engedjenek a többieknek. Noret ordítva rohant előre közöttük. Egy súlyos gránátvetővel a gépkatonák közé lőtt. Az alagút mennyezete megrepedt, s hatalmas sziklatömbök zuhantak alá. Nem ugrott félre előlük, és nem védte magát saját pajzsával – hanem egyre tüzelt. Noret elpusztított minden robotot a folyosón. Hajthatatlanul további ellenségeket keresett, majd intett Handonnak.
– Gyorsan, előre! Vezess minket a célponthoz!
A zsoldosok első sora Noret és a vezető mellett tört előre. A kommandósok mind kénytelenek voltak aktiválni a testpajzsaikat, hogy védjék magukat a zuhanó szikladaraboktól. Pillanatokkal az után, hogy kimenekültek az átjáróból, végleg leszakadt a mennyezet. Falak omlottak be, s a kőpor úgy lövellt előre, akár a füstszínű vér.
Néhányan rémülten néztek vissza az eltorlaszolt átjáróra, de Noret rájuk kiáltott.
– Egyébként sem arrafelé menekültünk volna, s így legalább a minket üldöző robotok sem tudnak átjutni!
– Gyerünk! Előre! – Handon láthatóan rettegett, de minél előbb szeretett volna túlesni a küldetésen. – Omnius citadellája épp felettünk van.
Mögöttük robbanófej-szakértők vonszoltak egy hengert, amely az atomtöltetet rejtette magában, ami bolygószinten kicsinek számított, de ahhoz elégnek tűnt, hogy gőzzé és párává változtassa Omnius városának egy jelentős hányadát.
Harkonnen primerás ugyanekkor az űrben indított támadást nehézfegyverzetű csatahajóival, de idelent éppily fontos csatát kellett megvívni. Ha sikerrel jár, Noret lemészárolhatja Omniust.
Handon egy üvegesen megolvadt sziklára mutatott, amelyen fém létrafokok jelezték egy mennyezetbe vájt függőleges akna helyét.
– Siessetek, nehogy elszalasszuk az alkalmat! – A többiek előtt kapaszkodott felfelé a létrafokokon. – Most kiteljesedhet a sok szenvedésért bosszúból kieszelt tervem.
A menekült egy pillanatra hátranézett, és sötét szeme felvillant. Noret hirtelen gyanút fogva mászott utána, de az ifjú zsoldos mindig óvatosan, mindig résen állva haladt. Chirox, a szenszei mek arra tanította, soha ne feltételezze azt, hogy biztonságban van.
Beléptek a számítógép-csomópont páncélozott kupolájába, vagyis az örökelme legbiztonságosabb rezidenciájába. Gépezetek, csövek, vezetékek és hűtőhengerek tették a falakat ipari rettenetté. Alattuk Noret harci ütegének életben maradt tagjai kapaszkodtak felfelé nyögve, maguk után vonszolva a súlyos nukleáris robbanófejet. Végül a henger a csomópont páncéltermének lemezekkel borított fémpadlójára került. A kimerült katonák kikapcsolták testpajzsaikat, hogy nekiláthassanak a munkának.
Noret körbenézett, mivel arra számított, hogy Omnius sebezhető központját robotok tucatjai őrzik. Felkészült rá, hogy könnyedén lekaszabolja mind, ahogy ezernyi edzőtusát megnyert már Chirox ellenében. A gépezet szívében zengő elektromos impulzusok lüktettek. A terem közepén egy fénylő emelvény zárta magába a számítógépes elmét tartalmazó gélgömböt.
Ám semerre sem látott páncélos őröket vagy gyilkos gépeket. Valami hibázott ebben.
Noret óvatosan leguggolt. Testpajzsa továbbra is működött, jóllehet megbízhatatlanul villódzott már.
A harci mérnökök letérdeltek, és felkattintották a robbanófej hüvelyének fedelét. Az egyikük komvonalat nyitott, hogy a bolygó felett keringő dzsihadista hadihajóknak jelentsen.
– Harkonnen primerás, a hármas csoport célba ért. Haladéktalanul indítsátok el a mentesítő űrkompot! Talán már csak néhány percünk maradt.
– Az űrkomp útban van a felszín felé – felelte a tiszt a vezér íjvetőről. – Korábban végeztetek, mint vártuk.
– Handon tapasztalt vezetőnek bizonyult – mondta Noret.
– Mit tudtok a többi egységről? – kérdezte a robbanófej-szakértő, miközben beállította a nukleáris kioldószerkezetet.
– Megszakadt minden kapcsolat – válaszolta a csatahajó. – Egyedül ti maradtatok. Nem vehettük biztosra, hogy bárkinek sikerül.
– Nekünk sikerülni fog – felelte Noret halk morgással, és egy pillanatra megrándult az arca, ahogy elesett zsoldos bajtársaira gondolt. Ám kizárólag a ginazi harcosoktól várható el, hogy efféle küldetéseket sikerrel végrehajtsanak. – Most pedig öt külön pokolba küldjük ezeket a gépeket.
Váratlanul, mintha az örökelme hallgatózott volna, a fellegvár falainak kusza csövei és villódzó alkotóelemei megmozdultak, és kattogó hang kíséretében kinyúltak. Kirögzült a rejtett fegyverzet: puskák, lövedékvetők és más félelmetes fegyverek arzenálja.
– Vigyázzatok! – Noret megragadta és testpajzsa fedezékébe húzta Handont.
Ám a többiek nem reagáltak elég hamar. Hegyes szilánkok és forró lövedékek özöne záporozott rájuk, s vörös húscafatokká tépték a katonákat Noret szeme előtt.
– Eressz! – ordította a vonagló Handon.
– Eresszelek? Épp a bőrödet mentem! Miért akarnál...
Handon jókorát rúgott belé, hogy kiszabadítsa magát. Noret szitkozódni kezdett, de a másik kirántotta karját a zsoldos szorításából.
– Omnius! Védj meg!
A feldühödött Noret fegyvere csövével rácsapott Handon lábára, és megnyugtató reccsenéssel tört szilánkokra a csont, mielőtt az ixi felordított fájdalmában. Noret ekkor visszahúzta a férfit pajzsa fedezékébe, miközben a gépek fegyverei továbbra is az immár harcképtelen kommandós ütegre tüzeltek.
– Eltörted a lábam!
– Akár rögtön meg is ölhettelek volna, úgyhogy tekintsd magad szerencsésnek! – A lövedékek záporában időnként megrándult az egyik dzsihadista harcos holtteste. – Pillanatnyilag.
Éles töltények zuhogtak Noret testpajzsára. A Holtzman-védőréteg könnyedén feltartóztatta mind, habár a rendszer vészesen forrónak hatott. Ahogy egyre sűrűbben záporoztak rá a lövedékek, legszívesebben saját fegyvereivel válaszolt volna, de a pajzson nem tudott átlőni. Ugyanakkor az áruló Handont sem akarta elereszteni. A töltények továbbra is hiába csapódtak neki Holtzman találmányának. Tehetetlennek érezte magát, és nem tudott visszaütni.
Noret az üresen tátongó teremben állt, és átkokat szórt az örökelmére. Csüggedten bámult néhány pillanattal azelőtt tönkrezúzott csapata tagjainak élettelen, csonka maradványaira. Miközben Handon még mindig vasmarkának szorításában vonaglott, Noret tekintete a nukleáris robbanófejre tévedt, amely a két mérnök szétszaggatott teste mellett hevert egymagában. A mentőkomp a légkörön áttörve siet felé, elbliccelve az ütközetet, amelyet Harkonnen primerás folytat odafent. Noretnek azt kellett volna mondania, hogy ne törődjenek vele.
Handon kelepcébe csalta a bátor harcosokat.
Noret, akit még mindig pajzsa védelmezett, karjával átnyalábolta a férfi vézna nyakát.
– Az emberiség szabadságáért küzdünk. Miért dobnád el mindezt magadtól?
Az ösztövér férfi küszködött, de a lábát ért sérülés elszívta az erejét.
– Három módját ismerem, hogyan messem el a torkodat a körmömmel – súgta a férfi fülébe. – És két olyan technikát, amihez csak a fogamat kell használnom. Menten megöljelek, vagy inkább elmeséled, miféle jutalommal kecsegtetett Omnius, hogy elárultad a bajtársaidat, a kedvesedet, és minden szerettedet?
Handon gúnyosan elmosolyodott.
– Szeretetet csak a gyenge hrethgirek éreznek. Amint segítettem Omniusnak leverni ezt a lázadást, neo-kimekké operáltat majd. Évszázadokig fogok élni. – Pár percig sem fogsz élni már. – Noret a kronométerére pillantott, mivel tudta, hogy tökéletesen kell időzítenie. A mentőkomp hamarosan megérkezik.
Épp ennyire aggasztotta az is, hogy nem tudta, mennyi ideig tarthatja még bekapcsolva a testpajzsát, mielőtt túlmelegedik. Gyorsan kellett cselekednie. Egyszerre Omnius mennydörgő hangja töltötte be a termet. – Nem fog sikerülni. Esélyed sincs rá.
– Számold át újra az esélyeket! – Noret a robbanófejhez rángatta az áruló férfit. A bevetés előtt embereivel együtt őt is kiképezték a régi atomfegyverek használatára, amiket a zanbari készletből vételeztek. A robbanótöltet, amit magukkal hoztak, egyszerű harctéri egység volt, egy kilométeres hatósugárral.
Tökéletesen elegendő.
Omnius tovább szórta halálos lövedékeit immár magára maradt célpontjára. Noret érezte, hogy a túlterhelt pajzs egyre melegedik, és komolyan aggódni kezdett. Handon lekötötte a figyelmét, és fölöslegesen elvette az idejét.
Noret lehajolt, és kitépett egy feszes hajlítókábelt egyik lemészárolt bajtársa málhazsákjából. Egy szemvillanás alatt hátrakötötte Handon kezét: az éles kábelt előbb a könyökéhez rögzítette, majd többször keresztbe fonta, egészen a csuklójáig. Aztán lassan átnyúlt a védőmezőn, magához vette, s a magáé mellé csatolta elesett társa pajzsgenerátorát. Miután bekapcsolta az egységet, látta, hogy megfelelően működik, s kiváltja régebbi, túlhevült pajzsát.
– Így már biztosan elég időm marad... több, mint ami neked az életedből. – Ellökte magától a vergődő Handont. – Tessék, ha annyira hűséges alattvaló vagy, Omnius talán nem kaszabol le. Habár kétlem, hogy az örökelme képes lenne kiszámítani minden egyes lövedék pályáját, amint nekicsapódik az egyenetlen falnak, majd visszapattan onnan.
A megkötözött férfi összecsuklott, mivel nem bírták el a törött lábai, majd előmászott a fedezékből.
– Ne lőj, Omnius! Vigyázz! Még eltalálsz!
Miközben a válaszra várt, keservesen nyöszörögött fájdalmában.
A tüzelés intenzitása alábbhagyott, az egyik eltérült lövedék azonban sárba toccsanó kőre emlékeztető hanggal Handon bal vállába fúródott. A férfi jajveszékelve fetrengett a földön, ám mivel mindkét kezét megkötözték, nem tudott a vérző sebhez nyúlni.
Noret a robbanófej fölé görnyedt, és beütötte a számsort, amellyel élesítette a gyújtószerkezetet. A visszaszámlálást nyolc percre állította be, majd helyükre kattintotta a vezérlőkulcsokat. Mostantól nincs visszaút.
Remélte, hogy a mentőkomp pontosan érkezik, ám ez másodlagos szempont volt ahhoz képest, hogy sikeresen végrehajtotta a küldetést. Ő feláldozhatónak számított.
Hirtelen támadt bosszúszomjból egy másik hajlítókábellel hozzászíjazta Handont a súlyos robbanófejhez. Miután a rémült férfi arcát az időzítőhöz nyomta, hogy láthassa, hogyan peregnek az életéből még hátralévő másodpercek, Noret így szólt hozzá:
– Nézd helyettem is, rendben?
Aztán zsebgránátot hajított az örökelme védett páncéltermének egyik bejárati nyílásához, kirobbantotta az ajtaját, majd végigszáguldott a folyosókon, s remélte, hogy pontosan sikerült az elméjébe vésnie az alaprajzot. Pót-testpajzsa vibrálni kezdett, végül sercegve elhalványult. Felforrósodott, s használhatatlanná vált.
Omnius védőrobotokat hívott magához, de Noret már nem állhatott le harcolni ellenük. Az időzítő másodpercről másodpercre számlált vissza. Figyelmeztethette volna a mentőkompot, hogy ne szálljon le, és menekülés helyett maradhatott volna, hogy utolsó leheletéig küzdjön, és elpusztítsa a számítógépes örökelme talpnyalóit. Ám kizárólag egyéni akcióinak köszönhetően sikerült megsemmisítenie Omnius ixi megtestesülését – ezzel pedig Jool Noret kétségtelenül eleget tett személyes fogadalmának.
Immár túl későnek tűnt ilyeneken töprengeni. Az érte küldött hajó már útban volt felé. A gondolat, hogy a bátor dzsihadisták – olyan férfiak, akik tovább harcolhatnak Omnius ellen – az életüket kockáztatják azért, hogy kimenekítsék, arra ösztökélte, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. Noret leszegett fejjel tört előre, vállával s tenyerével taszította félre a harci mekeket, akik megpróbálták elállni az útját.
Mihelyt begyorsított, üvöltve felugrott, és olyan erővel rúgott előre, amivel az egyik robot fejét könnyedén leszakította a testéről. A szupererős szenszei mektől, Chiroxtól kapott kiképzés minden momentumára emlékezett, és most kihasználta a lehetőséget, hogy alkalmazza az elsajátított fogásokat. A Jav Barri nevű elesett zsoldos lelke mintha kitöltötte volna a testét, vérét pedig színtiszta adrenalinná lényegítette volna át.
Még egy tucatnyit lekaszabolhatott volna a hátralévő időben, de Noret a futás mellett döntött, kitért a küzdelem elől, és az alagút végén nyíló kijárat felé iramodott. Végül a füstös napsütéstől elvakítva kitört az ixi felszín hűvös levegőjére. Fölötte az égen színes villámok cikáztak, akár valamely furcsa elektromos viharban, de egyetlen szürke felhőt sem látott – csupán a messze a légkör felett dúló űrütközetet.
Helyzetjelzője némán csipogott az elektromágneses sávokon áttörve; Noret nem hallotta, de a gépek valószínűleg éppoly tisztán érzékelték, akár egy harang kondulását. Ám a mentőkomp ugyancsak érzékelte.
Látta, hogy az ezüst alak lecsapni készülő karvalyra emlékeztetően leszáll. Noret kirohant az ipari raktártelepek és füstölgő üzemek között tátongó térre. Noha jól láthatták, integetni kezdett, hogy felhívja magára a pilóta figyelmét. A közeli gépi létesítményekből harci robotok kezdtek menetelni felé, és erősítés özönlött ki a boltíves kijáratokon. Tüzet nyithattak rá, körülzárhatták és leteperhették, lassan és hatékonyan darabokra szaggathatták emberfeletti erejükkel.
A magányos mentőhajó dübörgő hajtóművekkel lecsapott. Két egyenruhás dzsihadista intett neki, hogy igyekezzen. Noret sietve felugrott a szállítókasra, mielőtt a jármű földet ért volna, és odakiáltott nekik, hogy rögtön induljanak.
– Gyerünk! Már alig maradt időnk!
– Csak egyedül? – kérdezte a rámpán álló katona. – Hova lett az üteg többi tagja?
A pilóta nem sietett a felszállással.
– Más nem maradt életben. – Noret kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy felhúzzák a szállítókasról. – A robbanófej a helyére került, és kiélesítettem. Elképzelhető, hogy Omnius robotjai révén próbálja hatástalanítani, de nem fog sikerülni... időben biztosan nem.
Végül a kronométerére pillantott.
– Két perc maradt a detonációig. Most már gyerünk!
A mentőcsapat riadtan felrántotta Noretet, majd lezárták a fedélzeti nyílást, s közben egyre kiáltoztak a pilótának, hogy emelkedjen. A gyorsulás a padlózatra döntötte őket, ahogy az űrkomp zúgva tört felfelé az ixi égre.
Noret megkönnyebbülten sóhajtott, és nekidőlt az egyik válaszfalnak. Eltakarta a szemeit, tekintetét elfordította a hajóablakoktól, miközben egy kápráztató nóvából a pusztulás parázsló gömbje született, amely magával ragadta az enyészetbe a város egy jókora darabját. Helyében mindössze egy üveges falú kráter, és a megsemmisült Omnius marad.
Jóllehet nehéz idők és hosszadalmas helyreállítás vár rájuk, az ixiek immár megszabadultak a számítógépes örökelmétől.
A Dzsihad Hadseregének még ezek után is birtokba kell vennie és meg kell őriznie az újonnan meghódított világot. Egyelőre azonban a kimerült Noret zord mosollyal az arcán elernyesztette izmait, hogy kifújja magát. Megtette, amit kértek tőle. Már csak a Dzsihad hadihajóinak kellett legyőzniük a gépek flottáját az űrben.
Jelentős csapást mért az ellenségre, habár a magának megfogadott ígéretet, hogy apja helyett is harcol, és betömi a szívében tátongó űrt, még nem teljesítette vele.
Jool Noret életben maradt, de csak azért, hogy még több pusztítást vigyen végbe.
Az elesett Jav Barri lelke nyilvánult meg általa, Noret pedig bebizonyította, hogy méltán viseli a ginazi zsoldos nevet. Édesapja és Chirox, a szenszei mek büszkék lennének rá.
Ám mindez még csupán a kezdet volt.

- - -

 

Az élősdiek élősdieket szülnek.

OMNIUS: DZSIHAD-ADATÁLLOMÁNY

Mikor az Ix beleremegett az Omnius-pusztító nukleáris robbanásba, Xavier Harkonnen primerás esélyt látott rá, hogy sértetlenül elmenekülhessenek a Dzsihad flottájával. Ám nem élt a lehetőséggel. A gondolkodó gépek egyszerűen visszafoglalnák az ipari bázist, és az egész ixi offenzíva kárba veszne.
Hajói ezért rögzített röppályán követték a planéta forgását a lassan elhalványuló városgyilkos villanás helye felett. Gyors kindzsal járőreitől rendszeres jelentéseket kapott a felszíni támadásra reagáló robot katonai egységek mozgásáról, miközben a katakombákból előmerészkedő lázadók is gyülekezni kezdtek az újabb összecsapáshoz.
Xavier eredetileg abban reménykedett, hogy a helyi örökelme megsemmisülése teljesen összezavarja a gondolkodó gépeket. Sajnos a harci robotok eléggé önállónak bizonyultak ahhoz, hogy erőiket egyesítve, Omnius irányítása nélkül is rátámadjanak az ellenségre. A gondolkodó gépek szétszóródott hadihajói lassacskán ismét összevonták erőiket a bolygó felett. A lehallgatott adásokból kiderült, hogy egy kimek vette át felettük a parancsnokságot. Az eredeti Titánok egyike.
Fölöttébb kellemetlen fordulat.
Még emlékezett a Bela Tegeuse fólötti első ütközetekre, mikor a Dzsihad Hadserege a biztonságos visszavonulást választotta abban a reményben, hogy kellő mértékű pusztítást végzett ahhoz, hogy győztesnek kiálthassák ki magukat. De hamarosan kiderült, hogy túl korán vonták ki csapataikat, és elvesztettek minden négyzetcentiméternyi területet, amit korábban elfoglaltak.
Mekkora szégyen lenne, ha az ixi diadal ugyanígy kárba veszne. A Dzsihad Hadseregének szüksége volt a bolygó gyáraira és nyersanyagforrásaira.
– Álljatok készenlétben! – utasította fedélzeti tisztjeit, akik rögtön továbbították a parancsot a többi hajónak.
Miközben figyelte az Ix felszíne és a flotta között oda-vissza száguldó mentőkompokat, Xavierban tudatosodott, hogy fogytán az ideje. Vagy támad, vagy elmenekül.
A kivetítőernyőkön figyelte, ahogy az ellenséges erők dühödt darazsak módjára törnek előre a számban és fegyverzetben is alulmaradt dzsihadista hajók felé. Képzett katonaként, aki jól tudta, miként becsülje meg a siker esélyét, és hozzon meghatározó döntéseket, Xaviernak kétségkívül a veszteségek csökkentését kellett volna választania. A dzsihadisták nyilvánvalóan nem állhattak ellen a haderőnek, amelyet Omnius itt bevetett ellenük.
Csupán másodpercei maradtak a döntésre. Támadjon, vagy elmeneküljön?
Serena arca és meggyilkolt kisgyermekük emléke sejlett fel elméjében. Egy efféle brutális rivális ellen nem adódott választási lehetőség. A késlekedés csupán további halálokhoz vezetett. Ha nem itt, akkor másutt. Omnius haderejét meg kellett fékezni, a helyszín pedig nem számított.
– Győzelem vagy halál – morogta elég hangosan ahhoz, hogy fedélzeti tisztjei meghallhassák. – Nem távozunk, amíg az Ixet biztonságban nem tudhatjuk. Amíg fel nem szabadítottuk az ittenieket.

 

Mivel az ixi üzemek korlátlanul rendelkezésére álltak, Xerxész Titán több csatahajót és nagyobb tűzerőt tudhatott parancsnoksága alatt, mint amivel a kellemetlenkedő hrethgirek flottája bírt, mégis úgy határozott, hogy nem támad rájuk. Egyelőre. A gépek hajóinak raja lassított, és az ellenséghez közelebbi új hadállást foglalt el. Addig akarta halmozni a haderejét, amíg elsöprő túlerőre nem tesz szert, amivel egy csapásra szétzúzhatja az ellenséges flottát. Xerxész a semmivel akarta egyenlővé tenni a Dzsihad Hadseregét, ahogy néha a bosszantó emberi élősködőket szokta eltaposni fémtalpával.
Sajnálta, hogy Agamemnón nem lehet ott, hogy lássa ezt. Xerxész korábban nem sok babért aratott le magának katonai vezetőként, és az óbirodalom bukása óta nem parancsnokolhatott egyetlen nyílt diadal alkalmával sem. Ám Titán volt, és az Ix-Omnius megsemmisülésével ő maradt az egyetlen vezér a helyszínen.
Miközben a világűrben repült, Xerxész eddigi leglenyűgözőbb géptestét viselte, amely egy gigantikus, történelem előtti madarat formázott könyörtelenséget sugalló, hegyes fejtoronnyal, csillogó karmokkal és ragadozóéra emlékeztető, vörös optikai érzékelőszálakkal. A repülőtest mozgása egy hatalmas kondorkeselyű reptét utánozta még a légüres térben is, méretei azonban túlszárnyalták egy csatahajóét is. A nagy, madárszerű test mélyén elhelyezkedő agytároló edény védte a kimek agyát, amelyet a fanatikus hrethgirek elleni dicső győzelem körül forgó gondolatok töltöttek meg, s amelytől Agamemnón tábornok elismerését remélte. Xerxész immár évszázadok óta hiába igyekezett kedvére tenni a parancsnokának.
A Titán ragadozó madár-testében cirkált a világűrben, és ellenőrizte egymás után a támadó formációba rendezett hajók sorait. Heves napszél tükröződött vissza a neo-kimekeken és a robotok vezérelte csatahajókon. Ezúttal, minthogy ily sok robot hadihajó állt csatarendbe a Dzsihad Hadseregével szemben, nem adódhat gond. Mind egy szálig el fogja pusztítani az embereket.
– Az ellenséges hajók felsorakoztak – jelentette kódolt gépnyelven az egyik neo-kimek tiszt a kommunikációs csatornán keresztül.
Ekkor egy ezüst és fekete járműre, a menetrend szerinti legújabb Omnius-másolatot szállító frissítőhajóra lett figyelmes, amely a világűr mélyéből érkezett. Xerxész azonnal továbbította a parancsot, hogy várakozzon a bolygórendszer peremén a gépek járőrnaszádjaival egyvonalban. Szerencsés időzítés. Egy nap alatt akár a felszínen elpusztított örökelmét is pótolni tudja – micsoda fényes diadal!
Míg a Titán és a neo-kimekek a nehézfegyverzettel ellátott robotflotta védelméből követték az eseményeket, a gépek hajói kifogástalan támadóalakzatokban megindultak a megpecsételt sorsú emberek felé. Tökéletes. Xerxész úgy ítélte meg, hogy a helyzet ez alkalommal neki kedvezett, ezért kiadta a parancsot:
– Átfogó támadás! Minden csatahajó az élre! Azok után, amit az élősködők Omniusszal műveltek, mindent adjatok bele, és senkit ne érdekeljenek a veszteségek! Egyszerűen zúzzátok szét a hrethgireket!
Végtére is – gondolta – bármikor építhetünk új gépeket.

 

Xavier íjvető osztályú zászlóshajójának buborékpláz hídjáról kitűnő kilátás nyílt az űrre, a pislákoló csillagok megtévesztően nyugalmasnak tűnő csoportképére. Alattuk a bolygó légkörét átszelő narancssárga csíkok jelezték a flottához visszasiető mentőkompok útját. Ám idefenn sem lelhettek biztonságra.
Octára és a lányaira gondolt, a békés birtokra a Salusa Secunduson, az olajfaligetekkel és a szőlőskertekkel. A borászkodó agg Manion emléke melegséggel töltötte el a lelkét. Ó, mennyire szerette volna túlélni ezt a napot, hogy végre hazatérhessen!
– Ismét mozgásban vannak, primerás uram – jelentette egy ideges hang a komvonalban. – Még több hajó közelít felénk, mint korábban. Ötször annyi hadihajóval rendelkeznek, mint mi, és ezúttal úgy tűnik, komolyan gondolják.
A plázburkolaton át Xavier több ezernyi ezüstösen csillogó gépi hajót látott felbukkanni az Ix ívelt horizontja mögül, elborítva a szétszórt csillagoktól pettyezett eget.
– Még csupán a mentőhajók fele érkezett vissza az íjvető dokkjaiba, uram. A sebesültek és halottak száma...
A primerás félbeszakította:
– Egyelőre nem akarok hallani sebesültekről és halottakról. – Perceken belül megsokszorozódik a számuk. Üvöltve parancsokat osztogatott, és a híd kivetítő-képernyőrendszerén figyelte a taktikai ábrákat. Miközben a flottát vezényelte, nézte, ahogy íjvetői védekező alakzatba rendeződnek.
A zsoldos alakulatok végrehajtották feladatukat a felszínen; Xavier nem engedheti, hogy a Dzsihad Hadserege ennél kevesebbet érjen el. Az íjvető törzsén narancssárgán felizzottak a lemezek, ahogy a fegyverrendszerek sorra bekapcsoltak. Remélte, hogy a pajzsok kellően lehűltek ahhoz, hogy elviseljenek egy hosszabb ütközetet, és hogy Tio Holtzman vibrotüzelő rendszere – amely a lövegekkel összehangoltan egy szemvillanás alatt ki- és bekapcsolta a pajzsot – nem mond csődöt.
Katonai tanulmányai és kiképzése során Xavier megtanulta, hogy a csatában elért siker vagy kudarc néha inkább a szerencsén, mintsem a képességeken múlik. Holtzman-pajzsai megvédik majd a robotflotta első sortüzétől, de még a legóvatosabb tervek szerint sem lehetett számítani a frontvonalon felsorakozó gépi hadihajók ilyen mérvű túlerejére. Az ellenség újra meg úja lesújt majd, mígnem felmorzsolja a Dzsihad Hadseregét, egyik hajót a másik után.
– Várunk, amíg csak lehet, aztán az első adandó alkalommal csapást mérünk rájuk. – Igyekezett bátrabbnak hangozni, mint amilyennek érezte magát. – A lázadóknak odalent ennél sokkalta kilátástalanabbnak számított a helyzetük, mégis sok éven át életben maradtak.
A szemben álló gépi flotta hirtelen kettévált, az előőrs pedig letaglózó sebességgel megindult felé. Xerxész Titán fennhangon üzent a nyílt csatornán, amelyről tudta, hogy az emberek folyamatosan figyelik.
– A hrethgirek csupán késleltethetik az elkerülhetetlent. Zárjátok el a menekülési útvonalukat!
Xavier a pajzzsal ellátott legkisebb hajóit vezényelte előre, és látta, ahogy megadják magukat a rájuk támadó haderő nyomása alatt. A kisebb hajók mögött az elülső íjvetők egymást fedő pajzsai észrevehetetlenül vibráltak a hárító lövéssorozatokkal tökéletes összhangban, amivel visszaverték az első robottámadást, és megsemmisítettek több kamikaze hajót, mielőtt azok áttörhettek volna a védvonalukon.
Közvetlenül az első roham után bizarr repülő- és harcostesteket magukra öltött neo-kimekek ütege nyomult előre, akiket egy íjvető méretű, gigantikus ragadozó madárra emlékeztető gépezet vezetett. A nagyobb robot csatahajók rendezték soraikat, hogy felkészüljenek a támadás következő hullámára.
– Várjatok! – mondta Xavier. – Ne hagyjátok szétzilálódni a sorokat, különben elvesztünk!
Ám amint a robot csatahajók serege rájuk rontott, már tudta, hogy hadereje nem lesz képes ellenállni az újabb rohamnak. Eszébe jutott Vergyl fivére, akit az Anbus IV-en pusztítottak el a kimekek, és elszorult a szíve.
Valakinek közölnie kell majd Emil Tantorral, hogy egyetlen megmaradt fia is elesett.

 

A Hekaté vezérelte gigászi aszteroida belsejében Iblis Ginjo izgatottan remélte, hogy a különc kimek nő – aki elvben a szövetségeséül szegődött – nem lesz hűtlen ígéretéhez.
A díszes sárkány-járótest hátralépett, és leválasztotta magáról az agytároló edényt. Hekaté agya rákapcsolódott a bonyolult rendszerekre, amelyek a csillagok között cirkáló, hatalmas mesterséges sziklát irányították.
– Mi történik most, Hekaté? – Iblis oldalához szorította az ökleit, és körbetekintett a tükröző kristályokkal borított barlangüregben, amelyben hajójuk vesztegelt. Érzékelte a gyorsulást, ahogy az aszteroida száguldva szelte a távolságot.
Hekaté nőies hangja csilingelve megszólalt a sziklába rejtett hangszórókon át:
– Pontosan azt teszem, amire kértél, kedves Iblis. Figyelj csak: a te „titkos fegyvered” hamarosan lesújt!
Nevetése összekoccanó jégdarabok csengésére emlékeztetett.
Ekkor az egyik sík kristályfelület pislákolni kezdett, és kivetítő-képernyőként megjelenítette a bolygórendszert, amely felé nagy sebességgel közelítettek.
– Nézd csak, megérkeztünk az Ixre, és úgy tűnik, az aggodalmad megalapozott volt! Küszöbön áll a katasztrófa! A Dzsihad Hadsereged rendkívüli kitartással ellenállt – elég a bolygó körül elszórt roncsokra pillantani –, ennek ellenére nemsokára elpusztítják őket.
– Tégy valamit! – könyörgött Iblis. – Rengeteget fektettünk az Ix felszabadításába! Évekig készültünk rá, és győzelmet kell aratnunk!
– Megteszem, ami tőlem telik, Iblis – felelte Hekaté incselkedő hangon. – Szinte már el is felejtettem, mennyire türelmetlenek tudnak lenni az emberek.
Hekaté aszteroidája a bolygó pályája feletti síkból csapott le az Ixre. A bolygó körüli zsúfolt térben csillogó űrhajók és kicsapó torkolattüzek szikráztak mindenfelé.
A Dzsatir parancsnoka némán, de figyelmesen követte nyomon az eseményeket. Nem mutatott ki érzelmeket, és nem szólt egyetlen szót sem.
Floriscia Xico ezzel szemben izgatottan és aggodalmasan fészkelődött.
– No de mit tehet egy ilyen aszteroida a csatamezőn, főpátriárka uram? Hekaté magányos kimekként áll ki egy egész flotta ellen.
Iblis nem hívta fel fogolytársa figyelmét a tényre, hogy a repülő szikla kellően nagy tömegű volt ahhoz, hogy egyetlen csapással elsöpörje a teljes robothaderőt, de remélte, hogy Hekaté összetettebb tervet eszelt ki egy egyszerű összeütközésnél.
– Csak figyelj, és meglátod, őrmester! Hadd nyűgözzön le minket a képességeivel Titán barátunk!
Nőies kacaj szólalt meg csilingelően a hangszórókból.
– Valóban mélyre süllyedtem volna, ha egy hozzád hasonló férfit akarnék lenyűgözni, Iblis Ginjo. Megvannak rá a saját indítékaim, hogy ezt tegyem... És hidd el nekem, hogy kellően drámai belépőt sikerült kiötölnöm magamnak a visszatéréshez. Micsoda ragyogó pillanat! Júnó teljesen felháborodna a pimaszságomon!
Az aszteroida kráter nagyságú rakétahajtóművei felizzottak, és egyre növekvő sebességgel lódították előre a gépek csatahajói felé, amelyek a Dzsihad egyre fogyatkozó hadiflottáját lőtték szakadatlanul.
– És most figyeljétek, mire vagyok képes a kinetikus sorozatvetőimmel!

 

– A pajzsok már nem sokáig bírják, primerás uram! – kiáltotta a fegyverzeti tiszt. Xavier már maga is észlelte a problémát, de nem sokat tehetett.
– A harmadik íjvetővel is megszakadt minden kapcsolat, uram. A letapogatók roncsokat észlelnek... több száz mentőkabinét...
– Jelentést kérek a fegyverzet állapotáról! – adta ki az utasítást Xavier, aki nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a csüggedés. – Előbb az optimista forgatókönyvet szeretném hallani. Hányat lőhetünk ki ezekből a gépszörnyekből, mielőtt...
A Titán hadvezér méltóságteljes és félelmetes ragadozó madár-teste mögött Xavier váratlanul egy hatalmas, megmagyarázhatatlan tárgyat fedezett fel, amint óriási sebességgel tartott feléjük, magasan a bolygó pályájának síkja felettről.
– Mi a hétfarkú ördög lehet az? Kérek egy gyors képet róla!
– Úgy néz ki, mint egy... aszteroida, primerás uram. Meghatározom a röppályát és a sebességet. Hihetetlen! Mintha az istenek hajítottak volna el egy követ, és éppen telibe fogja találni az ellenséget!
A felnagyított kép egy kráterekkel szaggatott, száguldó sziklatömböt mutatott, amely egyenesen a csoportba gyűlt ellenséges flotta felé tartott egyre gyorsulva. A röppálya, a sebesség és a többi adat a képernyő alján jelent meg. Tömege a robothajók össztömegének százszorosa volt.
– Lehetetlen – jelentette ki Xavier. – Egyetlen aszteroida sem repülhet így.
A csillagközi behatoló mögötti hatalmas kráterek úgy izzottak, mintha irdatlan hajtóművekből áramlott volna ki a forró gáz. A gépek hajóinak némelyike irányt változtatott, és zavarodottan szétszóródtak a váratlan és titokzatos látogató láttán. Kódolt üzenetek zsivaja bombázta a száguldó sziklát, a gondolkodó gépek pedig ideges kommunikációba kezdtek egymással.
Válaszul masszív gömb alakú lövedékek lövelltek ki mérhetetlen sebességű ágyúgolyókként a sziklás felszínen elszórt kráterekből. Mielőtt a gondolkodó gépek reagálhattak volna, a mozgékony gömbök megsemmisítették két legnagyobb hadihajójukat.
Akár egy elszabadult salusai bika, úgy rontott az aszteroida a gépi flotta sűrűjébe, éppoly sebesen mozogva, mint a leggyorsabb naszádok, ám méretben többszörösen meghaladva azokat. Puszta lendületének és tömegének köszönhetően úgy zúzott péppé tucatnyi páncélozott hajót, mintha apró rovarokat taposott volna össze. Elsőként a neo-kimekek szóródtak szét, mikor azonban a kondor alakú Titán próbált meghátrálni, a pergő aszteroida egy pillanatra oldalba kapta, és elnyújtott pályára állította a hánykolódó Xerxészt.
A dzsihadista katonák elhűlve és hitetlenkedve ordítottak fel, mikor az aszteroida hirtelen irányt változtatott, és ismét lecsapott a robothajókra. A gépi flotta immár az új, sokkal fenyegetőbb támadó felé fordult, és hasztalan sorozta meg robbanólövedékekkel az aszteroida eleve kráter lyuggatta felszínét, lényegében semmi kárt nem okozott. A titokzatos támadó újabb masszív kőgömböket lőtt ki rájuk, és még nagyobb zavart keltett a robotok között.
Viszont az elkeseredetten küzdő dzsihadista naszádok egyikét sem érte találat.
Xaviernak szinte ideje sem maradt átgondolni, mit tesznek érte épp a sors istennői, és a szerencséjében beállt hirtelen fordulaton sem tanakodott. Nem panaszkodik egy váratlanul mellé szegődött szövetséges miatt. Egyelőre.
Mély lélegzetet vett, mivel tudta, hogy katonáinak leghőbb vágya, hogy mielőbb elmeneküljenek, ha már újabb lehetőség hullott a markukba. Ám nem hagyhatta, hogy az Ix ostroma és a rengeteg áldozat, amit emberei meghoztak a csatában, mind kárba vesszen.
– Rendezzétek a sorokat, és válasszatok új célpontokat! Addig csapjatok le a gépekre, amíg nem találják a helyüket. Elérkezett a döntő pillanat.
Xavier Harkonnen sérült zászlóshajójával az élen, használhatatlanságig túlmelegedett pajzsokkal újfent belevetette magát a küzdelembe, s berontott a pusztítás és zűrzavar kellős közepébe. Ez nyilvánvaló veszéllyel járt: a titokzatos támadó bármelyik pillanatban az ő haderői ellen fordulhatott.
A neo-kimekek kétségbeesetten igyekeztek kapcsolatba lépni Titán vezérükkel, de Xerxész már egyre gyorsulva távolodott a bolygórendszertől, hogy mentse a saját életét.
A rejtélyes csillagközi látogató, miután egymaga elpusztította a gépek flottájának felét, minden átmenet nélkül irányt változtatott, és eltűnt a világűrben, mielőtt Xavier bármit kérdezhetett volna, vagy kifejezhette volna a háláját. Magára maradt, hogy eltakarítsa a söpredéket, amit irtózatos erővel végre is hajtott.

 

Miután sorsára hagyta az ütközetet, Hekaté nyers energiából táplálkozó, hihetetlen löketet biztosító fúziós hajtóművű aszteroidája száguldva kilépett az Ix rendszerből.
– Tessék, főpátriárka... Úgy hiszem, megtettem a magamét, és megmutattam, miféle segítséget nyújthatok. Szerencse, hogy még időben odaérkeztem.
– Nem pusztítottad el mind – jegyezte meg Yorek Thurr halk, ám szigorú hangon.
Hekaté válaszából sértődöttség csendült ki.
– Ó, a primerásod majd elbánik a csatangolókkal! Nem akartam teljesen megfosztani a győzelem örömétől.
– Remek munkát végeztél, Hekaté – szólalt meg Iblis. Már alig várta, hogy a kezébe kerüljön a felderítők értékelése mindarról, amit a Szövetség saját hasznára fordíthat a megszállt összehangolt világon.
– Az Ix ipari létesítményei hatalmas jótéteményt jelentenek a hadsereg számára.
Floriscia Xico alig tudott megmaradni a bőrében.
– Ez elképesztő volt! Az emberek örömünnepet ülnek majd, ha értesülnek az új szövetségesünkről.
Iblis szigorúan összehúzta a szemöldökét, ahogy az imént elhangzott szavak jelentősége átvillant az agyán. Igyekezett megtalálni a helyzet legszerencsésebb megoldását, és annak módját, miként illesztheti bele helyénvaló módon a köpönyegforgató kimeket a Dzsihad stratégiájába. Az őrmesternő tekintetéből önfeledt öröm és lelkesedés sugárzott.
Mivel sohasem rettent vissza a nehéz döntésektől, Thurr pillanatok alatt határozott. Anélkül, hogy szándékát jelezte volna Iblisnek, a fellelkesült Xico mögé lépett.
– Jól szolgáltad a Dzsatirt, Floriscia – súgta lágyan és meghitten a nő fülébe. – A mai naptól fogva felkerülsz a listára.
– Miféle listára? – ráncolta a homlokát Xico.
– A mártírokéra.
Thurr rövid tőrt döfött a fiatal őrmester nyakszirtjébe, két csigolya között csúsztatva be a pengét, amely könnyedén elmetszette a gerincvelőt. A nő azonnal megbénult, s kevés rángatózás és vérzés kíséretében pillanatok alatt meghalt. Az aszteroida alacsony gravitációjában az apró termetű Thurr a magasba emelte a testet, mígnem végleg elernyedt, aztán a csiszolt padlóra helyezte a halottat. A lány a hátán, a döbbenettől tágra nyílt szemekkel feküdt.
Iblis elképedve és mérgesen fordult a tisztjéhez.
– Mit tettél, ember? A mieink közül való volt...
– Nyilvánvalóan képtelen volt befogni a száját. Nem hallottad a hangjában? Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a Salusára, fűnek-fának mesélni kezdett volna. – Az apró termetű, kopasz férfi felszegte a fejét, és saját arcmását látta a fal miriádnyi tükrös felületén. Vészjóslón tekingetett fel és alá. – Hekaté a mi titkos fegyverünk. Senki sem tud, és senki sem tudhat róla, hogy a szövetségesünk. Egyelőre. Ha nem leplezzük le a kilétét, továbbra is meglephetjük az ellenséget. Ez a Titán adja majd meg a kegyelemdöfést a gondolkodó gépek elleni harcban.
Iblis a Dzsatir parancsnokára nézett, és megértette a szándékát. Teljességgel helyesen mérte fel a helyzetet.
– Néha megrémítesz, Yorek.
– De sohasem fogok csalódást okozni neked – ígérte meg.

- - -

 

Tervek, cselszövés, tanácskozás... Úgy tűnik, egész életünket eszmecserével töltjük, miközben lényegében nem marad idő értelmes cselekvésre. Nem szabad elszalasztanunk a kínálkozó lehetőségeket.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
CSATATÉRI NAPLÓ

Emlékek.
Seuratnak rengeteg volt belőlük, akkurátusan osztályozva és iktatva, hogy bármikor azonnal hozzájuk férhessen, és elmerenghessen rajtuk. Rendszere alapvetően különbözött az emberi lények véletlenszerű hozzáférésű és képzettársításból eredő visszaemlékezéseitől. Ha szójátékokkal vagy találós kérdésekkel akart előrukkolni, Seuratnak a mechanikus kisujjában volt mindez. Ha arra lett volna kíváncsi, miféle reakciókat váltottak ki viccei a gépekből és az emberekből, ezt is elkülönített adatállományból kereshette ki. És még sok mindent.
Ám pillanatnyilag mindez nem nyugtatta meg. Furcsán magányosnak érezte magát, ahogy egyedül járta végig a hosszú frissítő útvonalat.
Géláramkörös agyának könyvtárában személyes naplót vezetett a különböző összehangolt világokat érintő frissítő körutak során szerzett élményekből. Az információ szerteágazó volt, ugyanakkor nem különösebben mély. Az Omniusvilággal csupán felszínesen, a kötelességéből adódó mértékben érintkezett.
Most, a negyedszázados kényszerszünet után a legközelebbi állomás, vagyis a Bela Tegeuse, Omnius hálózatának egyik kicsiny és viszonylag jelentéktelen bolygója felé tartott. Az ottani örökelme-megtestesülés részesülhet elsőként a néhai Terra-Omnius utolsó gondolatainak másolatából. Habár Seurat „frissítése” semmiképp nem számíthatott frissnek, mégis lényeges információt tartalmazott arról, mi is történt valójában a megsemmisült gépi világon, és arról, miféle hibás döntéseket hozott az örökelme földi inkarnációja.
Miután célba juttatta a frissítést a Bela Tegeusén, Seurat a következő gépi bolygóra siet, aztán megint a következőre. Hamarosan újra minden rendben lesz.
A robot a hajóhídon állva pásztázta a végtelen csillagrendszereket. Múltját, jelenét és jövőjét látta maga előtt, megbízhatónak feltételezett események sorozatát, amelyet az örökelme bonyolult programletöltései állítottak be. Ám a gépek programjait kizárólag lehetséges folyományokkal és nem bizonyosságokkal határozhatják meg. Seurat együttműködése Vorian Atreidesszel előre nem látható változót iktatott be a képletbe.
Fölöttébb nyugtalanító.
Géláramkörös agyában Seurat olyan gondolatra akadt, amely nem tőle származott: egy Omnius-implantáturnra, az önálló akaratú robot több ezernyi adatbázis-részhalmazának egyikére, amelyek az örökelme meghatározta megfelelő útvonalakon segítették eligazodni.
De hát vannak saját gondolataim! Seurat úgy érezte, rövid kötélhúzás kezdődik belső programjai között, ahogy megpróbálta érvényesíteni akaratát. Védekező adattömeg árasztotta el a robot kapitány elméjét: Omnius-implantátumok, amelyek igyekeztek megakadályozni, hogy eltérjen a program irányvonalaitól.
Mivel sokáig szorosan együttműködött egy emberi megbízottal, a robot rugalmassága megsokszorozódott, miközben a kiszámíthatatlan lényekkel foglalkozott. Immár kezdetleges érzelemközponttal is rendelkezett, amely az emberek bizonyos alapvető érzéseit utánozta, ám csupán a sikeres kapcsolattartáshoz szükséges mértékben.
Legalábbis így kellett volna lennie. Ám Seuratnak hiányoztak a Vorian Atreidesszel kellemesen eltöltött órák, a stratégiai játékok, a gondolkodásra serkentő tréfálkozás. Hány ember kell ahhoz, hogy előálljanak egyetlen jó ötlettel? A vicc pergett-forgott elméjében, aztán felidézte a csattanót: odáig senki, még Omnius sem tud elszámolni.
Vor sohasem sértődött meg az efféle gépi gúnyolódáson, és sohasem lázongott ellene. Semmi jelét nem mutatta a felháborodásnak, egészen a földi rabszolgafelkelésig, mikor is megbénította a robot kapitányt, és elorozta az Álomutazót. Seurat eltűnődött, hátha fel kellett volna fedeznie valamiféle rendellenességet. Azt sem értette, Vor hogyan fordulhatott szembe a rendszerrel, amely felnevelte őt.
Kéretlen gondolat tolult az elméjébe: remélem, ép és egészséges!
A frissítőhajó belépett egy kisebb naprendszerbe, és sietve megindult a kékszürke Bela Tegeuse, e napjától távol keringő, borongós bolygó felé, ahol a félhomály ért fel a déli verőfénnyel.
Mivel látta a Föld radioaktív romjait, Seurat különös óvatossággal közelítette meg a planétát. Miután rádiókapcsolatot teremtett a felszíni állomásokkal, megnövelt felbontású képmegjelenítők segítségével vizsgálta meg a lenti állapotokat. Mikor végre kielégítőnek ítélte a körülményeket, a robot pilóta átszáguldott a légkörön, és leszállt Comati központi városában, a hideg hegyek között elterülő, csillogó fémerődítményben.
Segédrobotok gördültek keresztül az üvegesített, tükörsima leszállópályán, hogy fogadják őt. Megújult küldetésének sürgőssége okán Seurat gyors karbantartást kért, hogy mihamarabb továbbindulhasson a körút következő állomására.
A frissítő robotok a hódolat gépi megfelelőjének tekinthető modorban fogadták a rég elveszettnek hitt ezüstös gélgömböt, majd átmásolták az adatállományt az egyik Omnius-csomópontra, amely aztán feltölt minden eleddig ismeretlen információt a bolygószintű örökelme-hálózatra. A másolás a gépekre jellemző hatékonysággal folyt, és a Bela Tegeuse-Omnius pillanatokon belül magába szívta a Föld utolsó perceit megörökítő információt.
– Seurat, hatalmas szolgálatot tettél az Összehangolt Világoknak – jelentette ki Omnius.
Aztán a bolygót behálózó örökelme a legújabb frissítés óta felmerült gondolatait tartalmazó másolatot dobott ki magából. Az egész folyamat egy szállítószalagra, egy végtelen sávra emlékeztetett, amelynek mentén Seurat és a többi frissítőhajó kapitánya egyik bolygóról a másikra szállította az információt, és a lehetőség szerinti legösszehangoltabb állapotban tartotta a számítógépes hálózatot.
Mivel mielőbb folytatnia kellett körútját, a robot kapitány perceken belül újra felszállt, és maga mögött hagyta a Bela Tegeusét...
Néhány órával az után, hogy Seurat közvetlen kapcsolattartási távolságon kívülre került, a meglátogatott bolygón megindultak az események. Rendszerhibák, összeomlott programok és mindent elsöprő katasztrófák sora sújtotta a Bela Tegeusét. Felcserélt leszállási kódok, helytelenül beállított reaktorhűtő rendszerek, áramköröket kisütő feszültséglöketek és logikai paradoxonok bénították meg a hálózatot és az infrastruktúrát. Az összehangolt világ cselekvésképtelenné tette önmagát.
Addigra Seurat már úton volt Omnius következő erődítménye felé, hogy mielőbb célba juttassa a nála lévő frissítést... Nem is sejtette, hogy járványként terjeszti a megváltoztatott kódot, gyorsabban, mint ahogy a figyelmeztetés az egyik bolygóról eljuthatna a másikra.

 

– A mesterséges intelligencia nem megfelelő kifejezés – mordult fel Agamemnón. – Még az Omniushoz hasonló, bonyolult számítógépek is tagadhatatlanul ostobának mutatkoznak, ha a helyes kérdéseket tesszük fel nekik.
– És mégis rabszolgasorban tartottak minket évszázadokon át, szerelmem – jegyezte meg Júnó. – Akkor mi milyennek mutatkozunk?
A Titánok ismét a világűr mélyén gyűltek össze újabb titkos találkára, amelyre újdonsült összeesküvő társukat, Beowulfot is meghívták. Megtévesztett figyelőkutászok lebegtek felettük egy különálló hajó belsejében, villódzó lencséikkel pedig az Omnius félrevezetésére gondosan kipreparált képeket rögzítették.
A Bela Tegeusén bekövetkezett üzemzavar és rendszerleállás után legalább két másik összehangolt világ esetében is hasonló spontán összeomlásról értesültek. A bolygószintű Omnius-megtestesülések leépültek és megbolondultak, s lekapcsolták az örökelme-hálózatot. A Titánok azt gyanították, hogy a Dzsihad Hadserege vetett be valamiféle érthetetlen, újszerű támadási technikát. Agamemnón kíváncsi derűlátással követte az eseményeket, és Omnius további károsodásában reménykedett.
– Nincs ellenemre semmiféle módszer, amely gyengíti az örökelme uralmát. – Mégis jó lenne megérteni – jegyezte meg Dante –, s akkor talán mi is bevethetnénk.
– És mit tudunk a rejtélyes új ellenségről, aki rám támadt az Ix felett, és megsemmisítette a gondolkodó gépek flottáját? – érdeklődött Xerxész. Szintetizált hangjából siránkozás érződött ki. Sérült ragadozó madár-testében tért vissza, miután teljesen megrémítette és felkavarta a mesterséges aszteroida váratlan megjelenése.
– Még az Omnius gyökérprogramjának elpusztítását követően is diadalmaskodhattunk volna az űrcsatában, de az a roppant szikladarab a javukra billentette át a mérleg nyelvét. Úgy sejtem, hogy egy kimek irányította. Azt hiszem... – Xerxész tétovázott. – Azt hiszem, hogy... Hekaté lehetett.
Némelyik Titán hitetlenkedve felhördült. Beowulf, aki mindenáron közbe akart szólni, felvetette:
– Hekatéról évszázadok óta nem hallottunk. Valószínűleg belehalt az unalomba a világűr mélyén.
– Egocentrikus tökfej volt – tette hozzá Júnó. Kinyújtotta vállából kiinduló robotkezét, és megigazította vele az egyik meglazult szerelvényét.
– Ennek ellenére – vetette közbe Dante –, egyedül ő volt elég bölcs ahhoz, hogy elmeneküljön, mielőtt Omnius átvette tőlünk a hatalmat. Hekaté független maradt, mi azonban arra kényszerültünk, hogy mindvégig az örökelmét szolgáljuk.
– Talán már nem sokáig – felelte Beowulf. Izgatott kék fények villantak fel agytároló edénye körül.
Dante tovább kíváncsiskodott.
– Mivel tudnád bizonyítani az állításodat? Ha figyelembe vesszük, hány neokimek készült az évszázadok alatt, miért gyanakodsz Hekatéra valamelyik másik... szélhámos helyett?
– Másik szélhámos? – Júnót hallhatóan szórakoztatta a megjegyzés.
– Azért, mert miután megsérültem és az űrben hánykolódtam tehetetlenül, valaki ténylegesen kapcsolatba lépett velem. Egy mesterséges női hang. A személyes csatornámon érkezett az üzenet. Ismert engem, Tlalokról és a Titánokról beszélt, s a nevemen szólított.
A kimek tábornok már eleget hallott.
– Fantomokkal riogatsz, hogy mentséget találj a balsikeredre. A Dzsihad Hadseregét okolni a kudarcért nem elég meggyőző számunkra, hogy felmentsünk az Ix elvesztésének felelőssége alól.
– Miért kételkedsz mindig a szavamban, Agamemnón? Már ezer éve igyekszem jóvátenni a hibámat...
– Egymillió év sem lenne elég ahhoz, hogy kiérdemeld a bocsánatunkat. Le kellene szerelnem a külső érzékelőidet, hogy vakon és süketen az űrbe vesselek, hogy ott sodródj az idők végezetéig. Talán Hekaté megosztaná veled a társaságát.
Furcsamód Beowulf próbálta meg kibékíteni őket.
– Agamemnón tábornok, már csak maroknyian maradtatok. Fontos magatok között vitákat szítanotok? Omnius és a Dzsihad Hadserege nem elég ellenségnek? Nem efféle harcias sziporkázást vártam volna a hírneves Titán tábornoktól.
Agamemnón dühödt némaságba dermedt. A figyelőkutászok tovább fürkészték és rögzítették az eseményeket.
– Igazad van, Beowulf – szólalt meg végre. A bírálat elfogadása meglepte mindazokat, akik régóta ismerték őt. – Épp elég alkalmam nyílik még megbeszélni a sérelmeimet Xerxésszel, miután visszahódítottuk az elherdált dicsőséget.
– És elég időm lesz rá, hogy bizonyítsak – tette hozzá Xerxész.
– A kezdeti hitetlenkedésem ellenére el kell ismernem – mondta Agamemnón –, hogy más forrásból is megerősítést kaptam, amit most megosztok veletek. Xerxésznek igaza van: Hekaté valóban újra felbukkant, de pillanatnyilag elhanyagolható a szerepe... ahogy mindig.
Beowulfhoz fordult.
– Meséld el nekünk az ötleteidet! Mi, Titánok már nemzedékek óta tárgyalunk a terveinkről. Hadd halljunk friss véleményt csapatunk legifjabb tagjától!
– Tábornok, a hozzám hasonló neo-kimekek könnyedén meggyőzhetők, hogy Omnius ellen forduljanak, amennyiben biztosítottnak látják a győzelmünket. Emberi megbízottként többet elértünk, mint amit legmerészebb álmainkban elképzeltünk volna, de a neók nem vihetik többre, amíg Omnius kezében a hatalom. A Titánok Idejének második eljövetelétől azonban azt remélhetjük, hogy saját jogú uralkodókká válunk.
– De megbízhatunk bennük, ha ilyen könnyen képesek átállni? – kérdezte Júnó. – A neók sohasem voltak szabadok. Emberi rabszolgák voltak, akiket jutalom gyanánt kimekké alakítottak. Testi erejüket és meghosszabbított életüket Omniusnak köszönhetik, és nem nekünk. Efféle díjjal könnyen megvásárolható bárki kitartó hűsége.
Agamemnón hirtelen mozdulattal félrefordította a fejtornyát, és megcsillantak optikai érzékelőszálai.
– Miért ne toborozhatnánk mindjárt az elején neo-kimekeket? Magunk is átalakíthatnánk őket a kiválasztott emberekből, akik nekünk fogadnak hűséget. Lehet, hogy a Titánok kevesen maradtak, de a lehetőségek száma végtelen. Ha módot találunk rá, hogy eltitkoljuk Omnius elől, kinevelhetjük a saját haderőnket, akiknek teljes odaadásában így biztosak lehetünk, és nem kell tartanunk árulástól.
A többi Titán egyetértett, Beowulf pedig belefogott annak megvitatásába, miképp kivitelezhető a terv.
Agamemnón nem említette a tüskét, amely szüntelenül sajgott elméjében. Kevésbé volt magabiztos, mint amilyennek mutatta magát, hiszen korábban éppen saját fia, Vorian Atreides árulta el.
Ebből kiindulva mennyire lehetett szavahihető a többi ember?

- - -

 

Az emberiség megosztottságát figyelembe véve azt gondolnánk, hogy a vallások elburjánzottak. Nem így történt. Közel sincs annyi isten már, mint egykor – csupán az áhítat módozatai szaporodtak meg.

IBLIS GINJO: MAGÁNELEMZÉSEK

A megrendült Serena Butler, akit mélyen megindított Kwyna kogitátor halála, letaglózó utolsó szavai és kinyilatkoztatásai, tevékenyebb szerepet vállalt a Dzsihad papnőjeként. A három hónap alatt, míg a főpátriárka a Poritrinen tartózkodott, Serena elhagyta az Önelemzés Városának magányát, és elvegyült az emberek között.
Évtizedek óta először fordult elő, hogy Serena valóban szétnézett maga körül. Nem annyira saját biztonsága érdekében, sokkal inkább azért, hogy kezébe vegye a nevében történtek irányítását.
Ahelyett, hogy előre megírt beszédeket olvasott volna fel, megérintette volna a hozzá folyamodók homlokát, és katonai kórházakat látogatott volna, hogy felvidítsa a sebesült harcosokat, saját döntéseket hozott, saját maga vállalta a kockázatot – és eltűnődött, vajon korábban miért nem tette ezt. Elvégre ez az én Dzsihadom. Lassanként Serena ismét elevennek érezte magát.
Mire Iblis végül hazaérkezett a poritrini ünnepségekről, Serena már felülbírálta a Dzsihad Tanács több határozatát. Mikor értesült erről, a főpátriárka megdöbbent, és nem tudta, miként reagáljon. Serena, aki mosolyogva számolt be neki az eredményeiről, figyelte, hogyan küszködik az érzéseivel. Megértette, milyennek tűnhet most a szemében, ahogy levendulakék szemei két évtized óta minden korábbinál mélyebbre és tisztánlátóbban hatolnak belé.
Nem számított, a hatalom mekkora szeletét ragadta el magának, Iblis saját szavaival szorította magát sarokba. Mivel évtizedeken át Serenát kiáltotta ki a Dzsihad tévedhetetlen hajtóerejének, nem maradt más választása, minthogy beletörődjön a papnő friss keletű közreműködésébe.
Nyilvánvalónak tűnt azonban, hogy Iblis Ginjónak – aki csak nemrégiben tért vissza a Poritrinről – egyáltalán nem volt kedvére az új berendezkedés...
Serena vele együtt ment el egy lényegbevágó Dzsihad Tanács-ülésre abban a biztonságos toronyban, amelyet a régi Parlament Csarnokához toldottak hozzá. A Dzsihad Hadseregének tisztjei hiánytalan zöld-karmazsinvörös egyenruhában jelentek meg az értekezleten, mellettük pedig a hadműveletekért és a hadiiparért felelős hivatalnokok és szakértők, a bolygók képviselői, valamint a ginazi zsoldosok képviseletében felszólaló, félkezű Shar mester foglalt helyet. Az egyik sarokban ráadásul az őrjöngő tlulaxi kereskedőt, Rekur Vant pillantotta meg, aki oly jóindulatúan látta el a Dzsihadod a titokzatos szervfarmokról származó pótszervekkel és átültetett szövetekkel. Zárkózott és kifürkészhetetlen honfitársai teljesítették a kérését, mikor az Anbus IV veteránjainak megsegítésére szólította fel őket. A tlulaxiak végül is emberek voltak. Ebben a tekintetben furcsák, de mégis emberek. A dühödt ütközet után kábának, ugyanakkor diadalittasnak tűnő Xavier Harkonnen alig egy nappal azelőtt tért haza az ixi hadtest életben maradt tagjaival. A kármentésben részt vevő több tucatnyi munkás, mérnök, orvos és ápoló mellett hátrahagytak egy rendfenntartó flottát, hogy átfésüljék az ixi városok romjait, és határozott szövetségi jelenlétet biztosítsanak. Ám továbbra is égető szükség volt jól kiképzett katonákra a védelemhez.
A hír, amit Xavier hozott, mégis figyelemre méltónak és meglepőnek hatott: győzelmet arattak a gépdémonok felett. Gratulációképpen Serena szemérmesen homlokon csókolta őt, amitől Xavier láthatóan zavarba jött. Az ülésterem asztalánál ülve a primerás merevnek, sovány arca megviseltnek tűnt, mintha még most sem fogta volna fel, hogy valóban túlélte az ütközetet.
Maga Serena is csak nehezen tudta felidézni magában a fiatal jóképű tisztet, aki optimistán tekintett a jövőbe; a férfit, aki megmentette Zimiát a végpusztulástól, mikor a kimekek először támadtak huszonnyolc évvel azelőtt. Akkoriban ő is derűlátó, szerelmes lány volt, aki nem tudta elképzelni, miféle szörnyűségeket és feladatokat tartogathat számára a világ...
A szemben lévő falon a gyermek Manion szentekét idéző glóriás képe függött, azé az ártatlané, akinek tekintete mintha minden valaha született ember szemeit tükrözte volna. Jelképként a fiú többet elért halála óta, mint amit a legtöbben egész életükben.
Ideje volt megnyitni az ülést. Serena, aki a vérszemcsés fán nyugtatta a kezét, a hosszú, fényezett asztal végében állt. Kérdezés nélkül elfoglalta a főpátriárkának fenntartott helyet, Iblis pedig a bal oldalán ült le, és tiszteletteljesen mosolygott, mikor a papnő beszélt, de egy-egy pillanatra haragosan összevonta a szemöldökét, valahányszor félrefordult.
A falak mellett két Dzsatir-tiszt ült némán és szinte észrevétlenül. Jellegtelen ruhát viseltek, modorukban pedig olyasféle keménységet lehetett felfedezni, ami taszította Serenát.
Az évek során Iblis Ginjo több változást hajtatott végre az egyre nagyobb hatalmú Dzsatir segítségével. Kezdetben, miután a hírszerzés mulasztása miatt jelentős dzsihadista haderő pusztult el a honrui mészárlásban, Iblis kivizsgálást indíttatott. A vizsgálat vezetésével egy törekvő és intelligens fiatal nyomozót, Yorek Thurrt bízta meg, Thurr pedig nehezen megdönthető bizonyítékot talált arra, hogy az ügyhöz hűtlen emberek szándékosan félreinformálták a hatóságokat.
A Dzsihad Titkosrendőrség megalakítása után Thurr hamar egyre feljebb került a ranglétrán, mivel hátborzongató érzékkel tudta kiemelni az Omnius érdekében ármánykodó embereket. Később az árulás gyanújába keveredettek rendszeres üldözése miatt a lakosságra kényszerített éberség és paranoia egyre fokozottabbá vált.
Az Önelemzés Városába visszavonult Serena korábban alig észlelte a mindent érintő változásokat, és most saját magát hibáztatta mindezért.
Serena esztendőkön át a külvilágról mit sem tudva mondta el nagyszabású beszédeit, indította el útjára az Omnius elleni elkeseredett offenzívákra a csapatokat – megtett bármit, amit Iblis mondott neki. Az ügynek áldozta szeretetét és odaadását, de vajon közben nem ültette el egy olyan kormányzat magvait, amelyben a számítógépek kegyetlenségét az emberi nagyravágyás váltotta fel?
Más kérdések is aggasztották. Elsődlegesen az, hogy ez idáig túl kevés figyelmet szentelt a háború mérhetetlen emberveszteségének, amire Iblis általában „várható veszteségek”-ként vagy „megengedhető ráfordítások”-ként utalt, mintha a hús-vér emberek halála puszta statisztikai adat lett volna. Inkább emlékeztetett a gépek gondolkodásmódjára, mint az emberekére, Serena pedig egyre gyakrabban kezdte hangoztatni ezt a véleményét Iblis és mások előtt.
Serena büszkén és hatalmat sugallóan állt, ahogy kalapácsával csendet kért, hogy megnyissa az ülést.
– Hosszas elmélkedés és tanácsadóimmal folytatott megbeszélések után, ma mindenki tudtára adom, hogy újra felvirradt a Dzsihad napja, már látható a fény a hosszú és sötét alagút végén, amely mindeddig rabszolgaságba kényszerítette az emberiséget.
Iblist felkavarták a papnő szavai, de a fényezett asztallap felett összekulcsolt kezekkel ült tovább, miközben agya zakatolni kezdett, hogy egy lépéssel előbbre járhasson, bármiféle meglepetést tartogatott számára Serena.
– Ideje változtatni a Dzsihad elsődleges céljain. Főpátriárkánk mesteri munkával a Szent Dzsihad éles fegyverévé edzette küzdelmünket. Ám mióta elszöktem Omniustól, és visszatértem a Salusára, nem éreztem magam olyan hatékonynak, mint lehettem volna.
Az asztal körül mindenfelé tiltakozva hördültek fel az összegyűltek, de Serena csendre intette őket.
– Nem szabadott volna hagynom, hogy néhány merényletkísérlet bujkálásra kényszerítsen. Iblis Ginjo jót akart azzal, hogy védelmezett, ám mivel elszigeteltem magam, az irányítás terhéből túl sokat kellett átvállalnia.
Jóindulatúan rámosolygott.
– Tisztességtelenül jártam el a főpátriárkával szemben, akinek oly sok ülésen kellett helyettesítenie engem. Mától sokkal tevékenyebb szerepet óhajtok vállalni a háború mindennapos ügyeinek intézésében. E pillanattól fogva elfoglalom az engem megillető helyet a Dzsihad Tanácsban. Iblis megérdemli, hogy felszabaduljon a folyamatos munka terhe alól.
Meglepetésében és bosszúságában a főpátriárka arcát elöntötte a pír. – Szükségtelen, Serena. Büszkén és örömmel...
– Ó, rengeteg munkád marad, kedves Iblis! Ígérem, hogy nem engedlek eltunyulni, és pocakot ereszteni.
Halk kuncogás morajlott fel az asztal körül, a Dzsatir-tisztek azonban el sem mosolyodtak. Rekur Van zavarodottnak tűnt, mintha egyáltalán nem erre számított volna az ülésen. Mélyen ülő szemei körbekémleltek, majd megállapodtak Iblisen. A két férfi nyugtalan pillantásokat vetett egymásra.
Serena jelentőségteljesen fia, Manion arcképére emelte a tekintetét.
– Az Önelemzés Városában eltöltött időt ellenben mégsem töltöttem teljesen haszontalan pihenéssel. A Kwyna kogitátorral folytatott mélyreható filozófiai beszélgetések során sokat tanultam... most pedig hasznosítani szándékozom a tőle tanultakat.
Akaratlanul lehunyta a szemét egy pillanatra. Serena még mindig döbbenten állt Kwyna öngyilkossága, életfunkcióinak szándékos leállítása előtt. Oly sok tudás és tapasztalat örökre elveszett... Ám az agg bölcselő más kogitátorok, elszigetelten élő gondolkodók létezésére is utalt, akik saját elhatározásukból vonultak vissza képzetes elefántcsonttornyaikba, és nem törődtek a galaxisszerte tomboló öldökléssel.
– Úgy határoztam, hogy az eddiginél átfogóbb tervet dolgozunk ki e nagyszabású Dzsihad folytatására, amely csakhamar a végső győzelemhez vezet minket. Minden elmét, minden ötletet a Szent Háború szolgálatába kell állítanunk.
Látta, ahogy Xavier tekintete felragyog az eltökéltségtől, hogy megtegyen bármit, amit Serena tőle és a katonáitól kér. A primerás ültében kihúzta magát, s úgy várta a papnő új tervét.
– A végcél ugyanaz marad: Omnius minden megtestesülését el kell pusztítanunk.

- - -

 

Arrakis: az emberek hatalmas veszélyt láttak benne, és hatalmas lehetőségeket.

IRULAN HERCEGNŐ:
RÉSZLET A PAUL, A DŰNE FIÁBÓL

Ah, a haszon nem apadhat el! – gondolta Venport, aki bárhol szívesebben lett volna, mint az Arrakison.
Egy zajos, kezdetleges talajjáró hátsó ülésén ült, amely a karaván útvonalán haladt, távol a barlangtelepüléstől, ahol elbúcsúzott Dhartha naibtól. Ahogy egy pillantást vetett hátra, Venport egyenetlen sziklaalakzatot látott kirajzolódni a rikító narancssárga alkonyati égbolt előtt. Ölében rovótömböt tartott, és folyamatosan jegyzetelt, mivel tudta, hogy legalább két vagy három hónapig kénytelen lesz itt maradni, miközben Tuk Keedair a Poritrinen segédkezik Normának. Hiányzott neki a lány.
Az utasfülke mostanra túlságosan felmelegedett a kíméletlen napsugárzástól, amely áthatolt a talajjáró plázablakain. Mivel arra gyanakodott, hogy talán a jármű léghűtőrendszere mondta fel a szolgálatot, beleszippantott a keserű levegőbe, majd összevonta a szemöldökét a finom barna por láttán, amely mintegy eleven lényként szivárgott be a repedéseken és a tömítéseknél.
Miért nem lehetett egy másik bolygón rátalálni a fűszerre... bárhol, csak nem itt?
Ezt megelőzően Venport Dhartha naib kíséretében ellátogatott a fűszerbetakarító táborokba, amelyeknek egyikét nemrégiben fosztották ki a banditák. Elborzadva hallgatta, milyen féktelenül vandál módon verték szét a melanzsbegyűjtő berendezést, és mennyi termék veszett kárba. A naib egyik hadnagya elmesélte, miként esett kis híján az egyik kegyetlen rajtaütés áldozatául, és azóta is elevenen megmaradtak emlékezetében a fantasztikus események, amelyek szinte emberfelettinek tüntették fel a számkivetetteket.
Dhartha naib éveken át kitért a válaszadás elől, de Venport és Keedair régóta gyanították, hogy efféle gondok állhatnak az akadozó szállítás mögött. Mikor azonban szembesítették a tagadhatatlan bizonyítékokkal, a naib többé nem tagadhatta le a problémát. Most, hogy saját szemével megfigyelhette a rajtaütés következményeit, Venport sejteni kezdte, mekkora kárt okozhattak a számkivetettek. Két órája, mikor a kifosztott táborhely romjai között állt, mérges tekintettel jegyezte meg a Zenszuni vezetőnek:
– Javítani kell a helyzeten, méghozzá sürgősen. Megértettél?
A sivatagi férfi sasszerű arca rezzenéstelen maradt.
– Megértettelek, Aurelius Venport. Te viszont nem értettél meg engem. A problémát az enyémeknek kell megoldania. Nem jöhetsz csak úgy ide, hogy megmondd, miként intézzük az ügyeinket.
– Jókora összeget fizetek nektek. Itt üzletről van szó, nem holmi törzsi kérdésről. – Aztán eltűnődött, de hangosan nem mondta ki, hogy talán az egyik üzleti riválisa állhat a szabotázs mögött. De honnan tudhatnák, hogy hova kell jönniük?
Ekkor Venport észrevette, hogy a Zenszunik némelyike sötét, fenyegető tekintettel méregeti, és megneszelte a veszélyt. Két felbérelt személyi testőre megdermedt, mikor a haragos sivatagi férfi letépte arcáról és megvetően a földre hajította vastag kendőjét, amelyet korábban Tuk Keedairtől kapott ajándékba. Egyetlen kiáltással vagy intéssel elegendő embert szólíthatott volna magához, hogy leteperjék Venportot és az őreit.
A kereskedő azonban észrevehetően nem ijedt meg. Ehelyett határozott, ugyanakkor nem megfélemlítő hangnemben folytatta:
– Rengeteg pénzt fektettem ebbe a vállalkozásba, Dhartha naib, és nem vagyok hajlandó lemondani a haszonról holmi zabolátlan vandálok miatt. A költségeid az utóbbi években erősen megnövekedtek, a melanzsszállítmányok minősége pedig nem üti meg az ígért színvonalat. Egy becsületes ember teljesíti a szerződéses kötelességeit.
Dhartha felháborodott.
– Becsületes ember vagyok! Vagy te másnak tartasz? Venport hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Ez esetben szükségtelen még egyszer elbeszélgetnünk erről. – Noha rendíthetetlennek mutatta magát, szíve hevesen kalapált. Ezek a sivatagiak szívós fajta voltak, ő pedig szembeszállt a vezetőjükkel, hogy összemérjék az erejüket. Kizárólag ezt és a garantált haszon nyelvét értették. Venport már korábban észrevette, mily mértékben függővé vált Dhartha naib a külvilági termékektől, a Zenszunik pedig határozottan puhányabbakká lettek, mióta először találkozott velük sok évvel ezelőtt. Valójában olyan gyökeres változáson mentek át, hogy a kereskedő kételkedett benne, hogy ezek az elkényeztetett Zenszunik valaha is képesek lesznek visszatérni a napról napra való tengődéshez, amit a fűszerkereskedelem megindulása előtt természetesnek tartottak.
Aztán, mivel mielőbb ki akart jutni a vészjósló szirtfaluból, intett a testőreinek, és a közelben várakozó talajjáróhoz sietett. Még távoztában is éberen figyelt a hátsó szélvédőn keresztül, mert attól tartott, hogy a Zenszuni harcosok egy osztagnyi sivatagi gyilkossal a nyomukba erednek...
A szikkadt szirtek peremén bukdácsoltak az egyenetlen úton. A helyi sofőr egy poros tetőfülkében ült a két testőrrel. A keréknyomoktól szaggatott csapás időnként eltűnt a kemény talajon, de a sofőr, akit látszólag az ösztönei vezéreltek, továbbhajtott. Vaskos, süppedős dűnék mellett haladtak el, mígnem Venport végül megpillantott egy tektonikus árokba épült várost a messzeségben. Kissé megnyugodott, és az ölében heverő rovótömbre felírt kalkulációkra összpontosított. Miután végigtanulmányozta az egyik számoszlopot, tétován vakarta a fejét.
Amint ellenőrizte Norma számításait a hatalmas űrhajó prototípusának elkészítéséhez szükséges költségekről, Venport óvatosságból felkerekítette a becslést, majd kiadta a VenKee könyvelőinek, hogy vezessenek a részletes kiadásokat követő főkönyveket. Mivel nem hitte, hogy Norma valaha is rájönne, üzleti tapasztalatából kiindulva pótlólagos kiadási kategóriákat is bevezetett. Keedair a Poritrinen követi figyelemmel a költségek alakulását.
A VenKee Vállalat egészét figyelembe véve Norma terve eddig nem okozott jelentős bevételkiesést, habár a Bludd nagyúrnak tett engedmények megcsapolták a parázsgömbökből befolyó hasznot. A lány mindössze egy elszigetelt épületegyüttest igényelt a kutatáshoz, valamint egy megfizethető rabszolgabrigádot, saját megélhetési költségei fedezetét és egy kimustrált űrhajót. Ám Venport megfogadta, hogy elegendő tőkét biztosít Norma számára, függetlenül a ráfordítás nagyságától. A szíve parancsolta ezt.
A talajjáró egy mély keréknyomba huppant, a hirtelen rázkódás pedig kiverte öléből a rovótömböt. Haragosan felemelte, és leporolta. Gyűlölte ezt a kavicsos, mocskos bolygót, de kénytelenségből itt ragadt. A gondolatai elkalandoztak...

 

Egy nappal azelőtt, hogy közel egy esztendőre távozott a Poritrinről, Venport estefelé elbeszélgetett Norma Cenvával. Búcsúzni készült tőle, de mást is forgatott a fejében. Az ötlet meglepetésszerűen merült fel benne, de önnön hitetlenkedése ellenére tudta, hogy helyesen cselekszik.
A mélyben az Isana mellékfolyója csobogott a kanyonban, útban a lassan hömpölygő főfolyam felé. A tágas raktárt kívül-belül jól megvilágították, és erős fényű parázsgömbök izzottak az épület sarkaiban. Szárnyas kétéltűek röpködtek a vakító fény körül, hogy belakmározzanak a rovarokból.
Mióta Keedair letette a hangárban a kísérleti hajót, a kutatóbázison dolgozó építőbrigádok elvégezték a munka oroszlánrészét. Megépítették, felszerelték és bebútorozták a rabszolgaszállásokat, és az első rabszolgabrigádok is megérkeztek Stardából.
Nehézgépeket, munkapadokat és hegesztőműhelyeket helyeztek üzembe, és mindenféle bonyolult gyártóeszközöket szereztek be, amit csak Venport elképzelni tudott. A hasas teherhajó a hatalmas hangár belsejében hevert egy lengőállványon, amelyet stabilizátorok dúcoltak alá. Venport szemében úgy hatott, mintha egy elkábított beteg feküdne a műtőasztalon a sebészi beavatkozásra várva – és tudta, hogy Norma fog vele csodát művelni.
A nyájas, odaadó Norma. Szinte születése óta ismerte a lányt – hogy lehetett eddig ilyen vak?
Azon a meleg, holdvilágos éjszakán Venport keresztülsétált a kutatási területen. A hangárban Norma addigra már beköltözött a három nagyobb irodába, amelyeket korábban a kihalt bánya adminisztrátorai használtak. Habár Venport személyesen gondoskodott neki kényelmes lakosztályról a létesítmény egyik melléképületében, Norma csak ritkán töltötte ott az idejét.
Mindig is megszállottan sokat dolgozott, és most, hogy Tio Holtzmané helyett saját álmainak megvalósításán munkálkodhatott, még intenzívebben belevetette magát a kutatásba. Noha tetemes összeget fektetett a vállalkozásba, Venport tudta, hogy Normának hosszabb időre, talán egy évnél is többre lesz szüksége, mire elkészül az új térhajlító hajó.
Ám mit számít egy év, ha valaki hosszú távon gondolkodik? Ennek ellenére úgy érezte, túl sokáig távol lesz tőle.
Karjában egy csokor Bludd rózsát tartott, amit a Poritrin nagyurának stardai kertjében szedtek – nem mintha Normát különösebben érdekelnék az effélék. Venport szomorkásan ingatta a fejét, de mosolyt erőltetett az arcára. Sohasem lehetett alkalmas időpontot találni ahhoz, hogy Normával beszéljen. A nap bármely órájában egyformán szorgoskodott; néha napokig le sem hunyta a szemét, csak annyit evett és ivott, hogy össze ne essen.
Ám Norma ilyen volt. Venport nem várta, hogy megváltozzon.
Mégis el kellett mondania neki, hogy mit érez iránta. Feltételezte, hogy a lányt éppúgy megdöbbenti a kinyilatkoztatás, ahogy saját magát is. Korábban természetesnek vette a jelenlétét, gond nélkül elfogadta alacsony termetét, és sohasem tekintett rá nőként.
Miért, hogy ily sokáig észre sem vette őt? Éveken át a szoborszépségű és káprázatos rossaki fővarázslónő tenyészpartnere volt, úgy kezelték, akár egy kedves háziállatot. Mit ért el ezzel? Zufa csodálatos külleme nem tükrözte a lelkét, Norma szépsége ellenben belülről fakadt.
Venport ünnepélyesen bekopogott a számítóterem ajtaján, és magában ismételgette a szavakat, amiket mondani készült. Nem számított rá, hogy Norma azonnal kijön, ezért megpróbált benyitni. Az ajtó kitárult, ő pedig óvatosan belépett. Gyomra összeszorult – akár egy kamasznak!
Norma a jól kivilágított szoba közepén, egy állítható szuszpenzor-széken ült, amely a munkaasztala magasságába emelte őt. A szabványos székek és asztalok egyike sem illett a méreteihez, és Venport eltűnődött, hogyan lehet képes a lány ily kitartóan, panaszkodás nélkül beilleszkedni egy olyan világba, amelyet nála sokkal termetesebb emberek számára terveztek. Óriási tudása azonban sokszorosan kárpótolta apró termetéért. Őt nem zavarta, miért zavarná akkor Venportot?
Rájött, hogy több okból is jobban szerette a lányt egyszerű barátnál. Egy ideig kapcsolatuk leginkább testvérek közötti szeretetre emlékeztetett, Venportnak pedig fogalma sem volt, mikor változott meg a jellege teljesen észrevétlenül, tudat alatti szinten. Valóban tíz évvel idősebb volt nála, ráadásul édesanyja nemzőpartnernek szemelte ki őt. De különben is, mit számít egy évtized? Néhány ezer nap? Nem sokat. Önmagáért tisztelte Normát, és elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy feltárja előtte a valódi érzéseit.
Norma, aki szokás szerint elmerült a munkájában, először észre sem vette őt. Venport percekig állt mellette, szorongatta a virágcsokrot, és figyelte, hogyan dolgozik. A Bludd rózsák bódító illata simogatta az orrát. A szálakhoz elővigyázatosan egy ritka soo-követ erősített, ugyanazt az értékes drágakövet, amelyet egykor az édesanyjának akart ajándékozni. Ám Zufa Cenva rosszallóan méregette a tojás alakú „csecsebecsét”, és balgaságnak tartotta, miszerint állítólag alkalmas arra, hogy összpontosítsa az elmét és a gondolatokat. Venport nem hitte, hogy Zufa a maguk értékén tudná elfogadni a szívből jövő gesztusokat.
Norma viszont bizonyosan képes lesz meglátni, milyen szép és értékes a soo-kő és a rózsacsokor. Annak fogja tekinteni az ajándékot, aminek a férfi szánta azt.
Mindössze a figyelmét kellene magára terelnie.
Akár egy szemellenzős ló, Norma meredten bámult egy számokkal teleírt hosszú lapot. Időnként parányit módosított az iraton.
– Szeretlek, Norma Cenva – bökte ki végül Venport. – Gyere hozzám feleségül! Teljes szívemből erre vágyom.
A lány tovább serénykedett, mintha a látásán kívül minden érzékszervét kikapcsolta volna. Olyan elmélyültnek, szépségesnek tűnt, ahogy koncentrált. Venport sóhajtott, majd járkálni kezdett a szobában, és egyre csak figyelte a lányt. Norma hirtelen ráemelte a tekintetét, és értetlenül pislogott.
– Aurelius! – Csupán most vette észre, hogy bejött.
A férfi úgy érezte, elönti a melegség, de összeszedte a bátorságát.
– Fontos kérdést kell feltennem neked. Már jó ideje a megfelelő alkalomra várok.
Átadta neki a virágcsokrot, Norma pedig az arcához szorította a rózsákat, belélegezte az édes illatot, majd úgy tanulmányozta a szirmokat, mintha soha életében nem látott volna ehhez hasonlót. Lágyan megérintette a szárakhoz erősített, hátborzongatóan kápráztató soo-követ, és úgy csodálta az ékkő mély színeit, mintha maga a világmindenség rejtezett volna bennük. Aztán kérdőn a férfira emelte barna szemeit.
– Azt akarom, hogy légy a feleségem. Teljes szívemből szeretlek. Azt hiszem, már régóta nyilvánvaló, hogy így érzek irántad, csupán nem vettem észre.
Időbe telt, míg Norma felfogta a szavak értelmét, aztán könnyekkel telt meg a szeme a meglepetéstől és az ámulattól.
– De Aurelius... tudod, hogy sohasem gondoltam ilyesmire. Szerelemre, udvarlásra... sőt, szexre. Az effélékben nincs tapasztalatom, sohasem volt rá alkalmam. Mindez... – keresgélnie kellett a szavakat – olyan idegen tőlem.
– Csak gondold át, kérlek! Okosabb vagy bárkinél, akit valaha is ismertem életemben. Biztosan rájössz, mit érdemes tenni. Megbízom benned. – Kedvesen rámosolygott.
A lány elpirult örömében.
– Ez... annyira váratlanul ért. Nem is sejtettem...
– Holnap elmegyek, Norma. Nem várhattam tovább. Meg kellett kérdeznem tőled.
Norma mindig is barátjának, támogatójának tekintette őt, mintha a bátyja lett volna. Mélyebb érzelmeken alapuló kapcsolatra azonban sohasem gondolt – nem mintha ellenére lett volna, hanem mert fel sem merült benne a lehetőség. Apró kezeire, bumfordi ujjaira pillantott.
– De... miért pont én? Egyáltalán nem vagyok vonzó, Aurelius. Miért akarnál feleségül venni engem?
– Épp most mondtam el.
A lány elfordította a tekintetét. Hirtelenjében nem tudta feldolgozni a hallottakat, gondolatai teljesen összekuszálódtak. Felkavarta a kérés. Már arról sem volt fogalma, miféle számításokon tűnődött, mielőtt Aurelius bejött.
– De... túl sok a teendőm, és nem lenne tisztességes veled szemben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy... elkalandozzanak a gondolataim.
– A házasság az önfeláldozásról szól.
– Az önfeláldozáson alapuló házasság végül megbánáshoz vezetne. – A férfi szemébe mélyesztette a tekintetét, és makacsul ingatta a fejét. – Ne kapkodjuk el a döntést! Át kell gondolnunk a következményeket.
– Hidd el nekem, Norma, ez nem kísérlet, ahol előre szabályozhatod a tényezőket. Nekem is sok az elfoglaltságom. Megértem, milyen sokat jelent neked a munkád. A VenKeevel kapcsolatos kötelezettségeim miatt sokszor hosszú ideig nem láthatjuk majd egymást, de legalább ilyenkor a munkádnak szentelheted magad. Vedd figyelembe az ésszerűségi érveket, de hagyd, hogy a szíved döntsön!
Norma zavartan visszamosolygott rá, aztán az asztallapon megjelenő naptárbejegyzésre pillantott.
– Ó, ilyen hamar indulsz az Arrakisra?
– Lesz elég időd megfontolni a dolgot. Oly sok éven át vártunk már, hogy nyugodtan várhatok még egy keveset. Ha azt feleled, hogy fontolóra veszed az ajánlatomat, tudni fogom, hogy alaposabb átgondolásra senki mástól nem számíthatok. – Venport leoldotta a tükörsima felületű, elegáns soo-követ a csokorról, aztán átnyújtotta a lánynak. – Addig is, hajlandó vagy elfogadni az ajándékomat? Barátságom jeléül.
– Természetesen. – Ujjaival végigsimította a finom, gyöngyházszerű felületet. Szomorkás mosoly ült ki az arcára. – Látod, már így is elterelted a gondolataimat... habár kellemes meglepetést okoztál. Valóban annyira magamba fordultam, Aurelius, hogy észre sem vettem, hogyan érzel irántam?
– Igen – felelte mosolyogva. – De azt megígérhetem, hogy az érzéseim nem fognak megváltozni, mire hazatérek.
Hónapokra a Poritrintől és Normától, Venport testőrei kíséretében épp az Arrakis sivatagja felett cirkált felderítősiklójával. Úgy döntött, erre az útra jobb, ha nem viszi magával Dhartha naibot. Figyelmét az egyhangú tájra összpontosította.
Sokéves tapasztalatából kiindulva a költségek csökkentésén járt az esze. Mindig is arra törekedett, hogy különböző ügyleteiből kiiktassa a közvetítőket. A közvetlen beszerzés vezetett a legnagyobb haszonhoz, legyen a termék gyógyszer, parázsgömb vagy melanzs.
Eleddig, mivel a Zenszunik felvállalták a kockázatot, és a zord arrakisi terepviszonyok szakértőinek vallották magukat, Venport és Keedair nem vágtak bele, hogy saját fűszerbetakarító műveletekbe kezdjenek. Ám mi történne, ha a VenKee Vállalat idegen munkaerőt bérelne fel, és Dhartha naib, valamint a vele járó problémák kiküszöbölésével saját kezébe venné a kitermelést?
A felderítősikló megrázkódott, ahogy légörvénybe került. A mellette elhelyezkedő fülkében a zsoldosok hangosan szidni kezdték a pilótát, akit Arrakis City Űrkikötőjében talált, de Venport rájuk sem hederített. Gueye d'Pardu külvilági volt, aki fiatalon vándorolt be, és vezetőként kereste meg a kenyerét, noha vajmi kevés kliensre lelt ezen az eldugott világon. D'Pardu azt ígérte az indulás előtt, hogy egzotikus szépségű „fűszerhomokot” keres Venportnak.
A látóhatár felett porfelhő takarta el a hajnali napot, kiszűrve mindenféle színt. Az utasfülke hangszórója hangosan sercegett, mikor a pilóta méltóztatott hátraszólni nekik.
– Előttünk vihart észlelek. A meteorológiai műholdak megfigyelései szerint Tanzeruft felé tart, vagyis nekünk nem eshet bajunk. Azért nem árt, ha fél szemmel figyeljük.
– Mi az a Tanzeruft? – kérdezte Venport.
– A sivatag mélye. Rendkívül veszélyes terület.
Még fél órán át repültek a magasban. A sikló egy szirt mentén haladt, majd a rőt nap és a tátongó sivatag felé vette az irányt.
A faluban Venport hallotta, hogy a helybéliek úgy beszélnek az Arrakisról, mintha eleven, önálló lélekkel rendelkező lény lenne. Akkor puszta badarságnak ítélte a szórakoztató megjegyzéseket, most azonban, hogy a dűnék felett repült, eltűnődött, hátha mégis igaza volt az ittenieknek. Furcsa érzés tört rá, mintha figyelné valaki. A néhány férfival együtt, akikkel kimerészkedett ide, elszigeteltnek érezte magát. Sebezhetőnek...
A napbarnított táj lassan megváltozott, és itt-ott rozsdabarna és okker színű forgatagok tarkították.
– Fűszerhomok – szólalt meg d'Pardu. Petyhüdt testével és tokájával kirítt a többiek közül, akiknek szinte mindegyike szikkadtnak tűnt.
– Mintha valami felkavarta volna a talajt – jegyezte meg Venport. – Feltételezem, hogy a szél lehetett.
– A sivatagban veszélyes feltételezésekből kiindulni – válaszolta d'Pardu.
Venport az egyik kilátóállás ablakából figyelte a kígyózó alakzatot, amint könnyedén száguld a dűnék között. A homok kavarogni kezdett, mintha hosszú szendergésből ébredne fel. A hideg futott végig a hátán.
– Mi az ördög az? Istenek, homokférgek?
Ámuldozva előrehajolt. Már hallott a hatalmas szörnyetegekről, amelyek kis híján oly mérvű pusztítást végeztek a fűszerbetakarítók táboraiban, mint a számkivetettek, de eddig még egyet sem látott közülük.
A vezető összeráncolta a homlokát, és új hasadékok nyíltak a már így is mélyen barázdált, megviselt arcon.
– A Sivatag Démona.
Alattuk a kígyószerű, szürke szörnyeteg úgy kanyargott, akár egy eleven hegyvonulat, s elképesztő sebességgel száguldott át a dűnék tetején vagy rajtuk keresztül, mindvégig lépést tartva a felette lebegő siklóval.
– Nézzétek a hátát! – kiáltott fel az egyik testőr. – Látjátok azokat az alakokat? Emberek! Emberek lovagolnak a férgek hátán!
– Lehetetlen – felelte elfintorodva d'Pardu, de mikor kinézett az ablakon, láthatóan bennszakadt torkában a szó, és csak bámult maga elé.
A por egyre sűrűbben kavargott, és elfedte a kilátást, de Venport mintha még mindig kivette volna az apró alakokat, a parányi, tagadhatatlanul emberre emlékeztető pontokat. Senki sem szelídíthet meg egy efféle monstrumot.
– Jobb, ha elmegyünk! – ordította d'Pardu. – Rossz érzésem támadt.
A szél belekapott a járműbe.
Venport egyetértett a vezetővel, és kiadta az utasítást: – Mihamarabb vigyél ki minket innen!
A sikló nagy ívben megfordult, és visszaindult Arrakis City felé. A sivatagi vihar úgy üldözte őket, akár egy eleven, gondolkodó felhőlény, ők pedig olyan helyre merészkedtek, ahol nem nézték jó szemmel a jelenlétüket. A testőrök egész úton a látottakról diskuráltak. Este az űrkikötő bárjában a hallgatóságuk nyilvánvalóan kineveti majd a meséiket.
Venport viszont saját szemével látta mindezt. Ha a melanzskereskedelemből befolyó haszon nem lett volna ilyen tetemes, eszébe sem jutott volna, hogy megkockáztasson egy itteni érdekeltséget. Ki üzletelhet olyan emberekkel, akik életben maradnak egy efféle átokverte vidéken?
És óriási férgeken lovagolnak!

- - -

 

Soha semmi nem az, aminek látszik.
A megfelelő egyenletekkel ezt bizonyítani is tudom.

NORMA CENVA: MATEMATIKAI BÖLCSELET