Nem létezik zárt rendszer.
Pusztán a megfigyelő számára fogy el az idő.

FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

Miközben a jól felfegyverzett külvilági zsoldosokat vezette a célpontjuk – és személyes bosszújának célpontja – felé, Dhartha naibban fokozatosan tudatosodott, hogy ezek a goromba, harcedzett férfiak nem tekintik többnek őt közönséges szolgánál. A szemükben a Zenszuni vezető pusztán az a férfi volt, aki elvezette őket a támadás helyére. Nem a parancsnokot látták benne.
Amint a siklók konvoja elhagyta Arrakis Cityt, a felbérelt katonák nem mutattak különösebb tiszteletet iránta. Dhartha öt Zenszuni harcossal foglalt helyet a hajóban, akik a kanla bosszúhadjárat seregéből csatlakoztak hozzá. A marcona zsoldosok primitív nomádoknak tekintették a csapatot, akik amatőrként játszották a katonát. Ám mindannyian ugyanazért a célért küzdöttek – hogy végezzenek Féreglovas Szelimmel.
Együttesen a harcosok elegendő tűzerővel és robbanószerrel rendelkeztek ahhoz, hogy anélkül kaszabolják le a banditákat, hogy egyetlen percre is kiszálljanak a terepre, és összepiszkítsák a kezüket. Dhartha naib személy szerint szívesebben üstökön ragadta volna az ellenfelét, hogy hajánál fogva hátraránthassa a fejét, és elvághassa a torkát. Szerette volna látni, ahogy Szelim tekintetéből elszáll a tűz, miközben sűrű, meleg vére Dhartha naib ujjai között lövell ki a torkából.
Dhartha azonban lemondott erről a fényűzésről, cserébe a biztosítékért, hogy Féreglovas Szelimet és hordáját mind egy szálig eltörlik a föld színéről.
A hőtől hullámzó dűnékről termikek szálltak felfelé, a sikló pedig bukdácsolni kezdett a felszálló légörvényekben. Tömött szirtfalak húzódtak előttük, akár egy sivatag mélyén fekvő, elszigetelt kontinens.
– Épp előttünk van a kártevők fészke – szólalt meg a zsoldosok parancsnoka.
Dhartha naib szemében a tiszt és minden embere hitetlennek számított. A Nemesek Szövetségének tucatnyi bolygójáról érkeztek ide. Némelyik a Ginazon kapott kiképzést, de nem találták méltónak arra, hogy csatlakozhasson a harcosok elitcsapatához. Ennek ellenére jól értettek a harchoz és a gyilkoláshoz, ebben a helyzetben pedig éppen erre volt szükség.
– Egyszerűen szétbombázhatnánk a szirtfalat – javasolta egy másik zsoldos. – Lecsaphatnánk, és porrá zúzhatnánk az egész kőhalmot.
– Nem lehet – erősködött Dhartha. – Meg akarom számolni a holttesteket, és le akarom vágni az ujjaikat trófeának.
A kantacsapat tagjai közül néhányan egyetértően dörmögtek maguk elé.
– Hacsak mindenkinek meg nem tudjuk mutatni Féreglovas Szelim tetemét, hacsak be nem tudjuk bizonyítani, hogy gyarló és halandó ember, hívei nem hagynak fel a szabotázsakciókkal.
– Mit aggódsz, Raul? – kérdezte egy harmadik zsoldos. – Esélyük sincs ellenünk, legfeljebb maulapisztolyokkal támadhatnak ránk, a testpajzsaink pedig megvédenek minket a lövedékektől. Legyőzhetetlenek vagyunk.
– Igaz – felelte egy másik. – Egy vénasszony is rájuk repülhet, és porig bombázhatja a rejtekhelyet. Mégiscsak harcosok vagyunk, nem gépkezelők!
Dhartha a pilóta elé mutatott.
– Ott, a sziklához közel leszállhatsz a homokra, hogy a férgek ne férhessenek hozzánk. Felkúszunk a sziklán, megkeressük a banditák barlangjait, és kifüstöljük őket. A Féreglovas nyilvánvalóan elrejtőzik majd, hogy védje magát, de addig öljük sorra az asszonyaikat és a gyerekeiket, amíg elő nem jön, hogy szembeszálljon velem.
– Aztán lelőhetjük – kiáltotta harsányan Raul, és mindannyian kacagni kezdtek.
Dhartha összevonta a szemöldökét. Igyekezett nem gondolni rá, hogy mit tesz éppen, hogy miért kényszerült Aurelius Venport segítségéért folyamodni. Féreglovas Szelim problémáját mindig személyes ügyként, a kettejük vérbosszújaként kezelte.
A távoli törzsek falvainak Zenszuni vénei nem rejtették véka alá, mennyire megvetik Dharthát, amiért bűntudat nélkül együttműködik a tisztátalan külvilágiakkat. A naib idegenekkel üzletelt, és eladta nekik a fűszert, amit kértek. Mi több, külvilági cikkekkel szerelte fel saját szirttelepülését, és ezzel feladta az ősi hagyományokat. Most, hogy felbérelte a külvilági zsoldosokat személyes bosszúja végrehajtásához, Dhartha rájött, hogy immár mindent feladott, ami egykor oly fontos volt neki. Ebben a pillanatban többé nem érdekelték a buddiszlám tradíciók és tanok. Fogcsikorgatva megállapította, hogy tetteiért a Gyehenna tüze várhat rá.
De legalább Féreglovas Szelim meghal.
A felfegyverzett jármű egy leomlott szikla mellett ért talajt, a felnyíló ajtókon pedig beáramlott a forró, száraz levegő. Dhartha megállt, hogy kiossza a parancsokat, Venport zsoldosai azonban ügyet sem vetettek rá, ahogy kiléptek a szabadba. Egymásnak kiáltottak, vállukra vették nehéz lőfegyvereiket, beállították testpajzsaikat. Pillanatok múltán az emberek nekivágtak a hegyoldalnak, és élénk, szervezett támadást indítottak a barlangcellák rendszere ellen.
Dhartha puszta szemlélőnek érezte magát. Végül mogorván kiadta a parancsot a kanlára felesküdött öt férfinak, majd felkerekedtek, hogy beérjék az élen haladó csapatot. Ők is ki akarták venni a részüket a vérontásból.
Korábban Dhartha kémei hónapokon át gyűjtötték a nyomra vezető jeleket és az információkat, amíg biztosra nem vehették, hogy rábukkantak a Féreglovas rejtekhelyére. A banditák semmiképp nem értesülhettek előre a támadásról.
Mikor a külvilági katonák lerohanták a barlangokat, Dhartha meglepetten nyugtázta, hogy bentről nem szűrődik ki összecsapás zaja, kiáltozás és a maulapisztolyok dörrenései. Lehetséges, hogy mind aludtak a haramiák. Zenszuni embereivel a sziklaüregek bejáratához osontak.
Kétségkívül ez volt a törvényen kívüliek telepe. A homokkőből helyiségeket véstek ki, a díszfüggönyök és a parázsgömbök a helyükön maradtak, akárcsak az edények és a többi háztartási eszközök.
Embereknek azonban semmi nyoma. A banditák elszöktek.
– Valaki értesítette őket a jövetelünkről – mordult fel a zsoldosok kapitánya. – Elárultak minket.
– Lehetetlenség – felelte Dhartha. – Senki sem érhetett ide a siklóink előtt. Mindössze tizenöt órával ezelőtt állítottuk össze a csapatot.
Venport dühtől kivörösödött arcú zsoldosai az egyik fő helyiségben gyűltek össze. Körbevették Dharthát, mivel kétségük sem fért ahhoz, hogy ő felelős a kudarcukért. Egy sebhelyes homlokú katona vállalta magára a szószóló szerepét.
Akkor magyarázd el nekünk, sivataglakó, hogy hová tűntek!
A naib megpróbálta lenyugtatni magát. Körülötte szinte sistergett a levegő a haragtól és a zavarodottságtól. Tudta, hogy a megfelelő helyre jöttek. Állott, nehéz szagok jelezték, hogy emberek éltek itt – és nem is kevesen –, egészen mostanáig. Nem csaliként használt, rég elhagyott települést rohantak le.
– Szelim itt volt. Még nem járhat messze. Hová menekülhettek a sivatagban?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, halk, távoli szívdobbanásokra... vagy dobra emlékeztető lüktetés hangja ütötte meg a fülüket. Dhartha a társaival együtt odaszaladt az egyik ablaknyíláshoz, és egy magányos, szánalmasan aprócska, tehetetlen alakot pillantottak meg a nyílt dűnék között.
– Ott van! – üvöltötte Dhartha.
A zsoldosok vad harci kiáltásokkal visszarohantak a siklóhoz.
– Na és, ha kelepce? – kérdezte az egyik katona.
Dhartha haragos megvetéssel nézett a zsoldosra.
– Egyetlen férfival állunk szemben. El kell fognunk, hogy kiszedjük belőle, hová rejtőztek a többiek!
– Ez a kis sivatagi mocsok semmivel sem ijeszthet ránk – jegyezte meg a zsoldosok parancsnoka lekezelő hangon.
A zsoldosok kirontottak, hogy Féreglovas Szelimre vessék magukat.
A homok lágyan süppedt be csizmája talpa alatt, a déli nap pedig ragyogón és kíméletlenül sütött, mintha el akarna égetni mindent, amit ér. Ezen a napon nem kísérte árnyék Szelimet; teljes megvilágításban haladt előre. Megállt a semmi közepén, ahol az egész világ láthatta őt. Leült a vakító napsütésben, elővette a dobját, és várt.
Dhartha naib és harci csapata kétségkívül felfigyelnek rá.
Egy nappal korábban hatalmas nyüzsgés támadt a közeli barlangokban, ahogy hívei csomagolni kezdték az élelmet és a felszerelést, amivel eljuthatnak a legmélyebben fekvő bledhez. A fiatal féreglovasok izgatottnak és eltökéltnek tűntek, és noha féltek a rájuk váró feladattól, nem merték megkérdőjelezni Szelim látomását és parancsait.
Mahra, aki utolsóként távozott, szorosan átölelte Szelimet, a férfi pedig átfonta a karjaival, s közben a méhében fejlődő magzatra gondolt, és sajnálkozott, amiért nem maradhat felesége mellett, hogy együtt neveljék fel gyermeküket. Shai-hulud hívása azonban erősebben kötelezte őt. Tudta, hogy mit kell tennie, és nem maradt más választása, mint hogy teljesítse Buddallah parancsát.
– Helyesen döntöttem, hogy beálltam közétek – mondta Mahra szomorkás csodálattal a szemében. – Imádkozom, hogy ép bőrrel átvészeld a mai napot, de ha a legrosszabbra kerülne sor, teszek róla, hogy a gyermeked büszke legyen rád.
Szelim megsimogatta Mahra arcát, de nem áltatta hamis, hősködő ígéretekkel. Nem tudta, mit tartogat számára Shai-hulud.
– Gondoskodj a fiunkról! – Finoman megérintette felesége pocakját. – A melanzs elárulta, hogy egészséges fiút hozol majd a világra. A neve pedig... El'hiim lesz. Egy napon maga is kiváló vezérré válik, feltéve, hogy meghozza a helyénvaló döntéseket.
Mahra arca reménykedve felragyogott, de Szelim elküldte őt.
Most, egyedül a szabad ég alatt, kicsinek és magányosnak érezte magát, Shai-hulud azonban mellette állt. Minden, amit egész életében tett vagy tehetett, ebben az egyetlen pontban futott össze. Szelim biztosabb volt a sikerében, mint valaha, mióta évtizedekkel ezelőtt először rátörtek a látomások.
Dhartha naib az esküdt ellensége és Shai-hulud rosszakarója volt. A Zenszuni vezér eladta a lelkét a külvilágiaknak, és luxuscikkekre cserélte az Arrakis lételemét – a melanzsot –, hogy a fűszer olyan helyekre is eljuthasson, ahova nem szabadott volna. Szelim ahhoz hasonlatos magaslatból tekinthette át az idő sivatagát, amilyen kizárólag egy istennek vagy a hírvivőinek a kiváltsága. A távoli jövőben a homokférgek lassú, elnyújtott haláltusáját látta meg...
A mai összecsapást nemzedékek fogják megőrizni az emlékezetükben, évszázadokon át mesélnek róla majd a tábortüzek mellett. Szelim neve talán feledésbe vész, a részletek eltorzulnak, ahogy újra meg újra elmondják a történetet, de a lényeg beépül majd a sivatagi vándorok legendáiba. Szelim emlékét felidézve az emberek továbbra is, egyre növekvő lelkesedéssel rajtaütnek majd a fűszerbegyűjtőkön.
Szélesebb távlatokból tekintve mai tette elkerülhetetlennek mutatkozott.
Figyelte, ahogy a gyűlölt külvilágiak leszállnak hadisiklójukkal, hogy csapatostól felhágjanak a sziklaösvényeken a barlangokba, amelyeket Szelim éveken át használt hadműveletei bázisaként. Tekintete elkomorodott, mikor látta, hogy Dhartha naib még nagyobb szégyent hozott magára, mivel idegenekkel, más bolygókról felbérelt harcosokkal állt össze. A jól felfegyverzett katonák állatias vadsággal törtek előre.
Szelim gyűlölettel figyelte, ahogy meggyalázzák az otthonát, a barlangokat, ahol korábban követőivel gyűlt össze ünnepelni, és a sziklaüreget, ahol Mahrával először szerelmeskedett. Ezek a betolakodók nem érdemelték meg, hogy életben maradjanak.
Összefont lábakkal ült a homokon, és kivárta, amíg átkutatják az elhagyott települést. Végül, mikor megunta, hogy senki sem figyel fel rá, a lágy homokba süllyesztette a dob alsó peremét. Szapora, lapos ütésekkel verte a bőrt, amelynek hangja messze visszhangzott a tiszta sivatagi levegőben és mélyen a réteges dűnék alatt.
Dörgő, dacos hívás törte meg a sivatag csendjét.
Szelim fülét rémült és haragos kiáltozás távoli hangja ütötte meg, aztán a harcosok lerohantak a sziklákról. Visszasiettek a repülő alkalmatossághoz. Felzúgtak a hajtóművek, majd porfellegek törtek fel a homokból, ahogy a jármű nehézkesen felemelkedett a levegőbe.
Dhartha naib és személyes bosszúra esküdött csapata gyalog szaladt ki a dűnék közé.
Szelim egyre erősebben, kérlelhetetlen, egyenletes ritmusban verte a dobot. A precíziós hangszert maga készítette el. Egykor a hűséges Dzsafar mutatta meg neki, hogyan állíthat össze dobtestet fémhulladékból, és készíthet membránt a kenguruegerek szorosan összefont bőréből. Ez a dob már évek óta szolgálta őt. Számtalan férget hívott magához vele.
A felfegyverzett sikló lecsapott a feje felett, és olyan közel suhant el hozzá, hogy érezte a hajtóművek hevét. A felkavart homok az arcába vágott, de Szelim nem hátrált meg. Akár tüzet is nyithattak volna rá, vagy bombákkal is megsemmisíthették volna. Ám a pilóta láthatóan el akarta dönteni, valóban egyedül van-e. Magától értetődően csapdára gyanakodtak – de nem láthatták a kelepcét. A sikló újabb kört írt le odafenn, aztán tőle jókora távolságban leszállt egy nagyobb sík területre. A zsoldosok sorban kiugrottak a járműből.
Mintha csak a siklóból előözönlő katonákkal versenyeznének, Dhartha naib és Zenszuni harcosai úgy vágtattak át a tájon. Mindegyik kevély férfi azt tartotta magáról, hogy kiállják a sivatag nehéz próbáját, Szelim viszont tudta, hogy az Arrakison bármely ember élete kevesebbet ért egy homokszemnél.
Egyre csak verte a dobot. Aztán meghallotta a mélységesen mély remegést, amely egyre hangosabban, egyre közelebbről válaszolt.
A túloldalról fegyvereiket a magasba tartva rohantak felé a Zenszuni harcosok, s megfeledkeztek a botladozó lépésről, amire gyerekkorukban tanították őket. Szelim hallotta, ahogy átkozzák, szidják és fenyegetik. Jóllehet idősebb volt a többieknél, Dhartha naib maga rohant az élen. Miképp Szelim számított rá, a naib haragja elvette a józan eszét.
– Párbajra hívlak, Démonlovas Szelim – bömbölte Dhartha, amint hallótávolba ért. Hangja mélynek és ünnepélyesnek hatott, akárcsak sok évvel ezelőtt, mikor igaztalanul vízlopással vádolta Szelimet. – Már épp elég kárt okoztál a népemnek, ezért eljöttem, hogy véget vessek törvényen kívüli életednek.
Mivel a kiképzéskor beléjük nevelték, a külvilági katonák aktiválták a testpajzsaikat. Szelim korábban sohasem küzdött testpajzs ellen – egy igazi harcos nem hagyatkozik efféle gyáva védelemre –, és mélyen a lába alatt dübörgést érzett, ahogy a katonák közeledni kezdtek feléje. Nem tudták, hogy a pajzsuk sokkal erősebb, áthatóbb hívójelet küldött Shai-hulud felé, mint amit Szelim a dobjával valaha is kelteni tudott.
– Talán bűntelen vagy, hogy ítélkezni akarsz felettem, Dhartha naib? – kiáltotta vissza Szelim. Közben tovább verte a dobját. – Te, aki száműztél egy fiút, pedig tudtad, hogy mindenben ártatlan? Szakadatlanul Shai-hulud ellen teszel, annak dacára, hogy tisztában vagy az ártalommal, amit okozol. Sokkal több vér tapad a kezedhez, mint az enyémhez.
A Zenszuni csapat néhány tagja rémülten a távolba mutatott. Szelim nem fordította el a tekintetét. Érezte, ahogy erősödik a rezgés, és a mélyben homokférgek közelednek. És nem egy érkezett.
A zsoldosok megtorpantak, és zavartan köröztek, akár egy felkavart hangyaboly, miközben a talaj reszketni és fortyogni kezdett a talpuk alatt. A sikló hajtóművei felzúgtak, a jármű pedig a kavargó porral telt levegőbe emelkedett.
Egy szemvillanással később a testpajzsoktól feldühödött, gigantikus homokféreg előtört a homokból, akár egy lövedék, s szélesre tárt szájával egyszerre bekebelezte az idegesítő katonákat.
Szelim ülve maradt, s a háborgó homok sistergését és a beláthatatlan torokba zuhanó katonák reményvesztett jajkiáltásait hallgatta.
A pilóta feljebb húzta a siklót, majd zúgva lecsapott a hatalmas homokféregre, amely pillanatok alatt megsemmisítette a zsoldos különítmény nagyobb részét. Robbanólövedékeket lőtt ki az orrágyújából, a találat pedig a féreg szelvényeinek kérges felületét érte, s nyomában előtűnt az alatta rejlő rózsaszínű hús. A világtalan féreg csapkodni és vonaglani kezdett, miközben vakon kereste az új ellenséget.
Mikor a sikló zuhanva újabb támadást indított, egy másik homokféreg robbant ki a sivatag bugyraiból. Kígyózó, kobrára emlékeztető mozgással csapkodni kezdte, és csakhamar leütötte a siklót. Mikor a harci jármű a talajnak csapódott, a féreg hirtelen bevájta a fejét a homokba, s mintegy magával szippantotta a roncsokat.
A Szelimre a másik oldalról rárontó Zenszuni harcosok elszórták fegyvereiket, és fejvesztve menekülni kezdtek. Dhartha, akinek immár egymagában kellett szembenéznie Szelimmel, haragvón és undorodva nézett utánuk.
Szelim nem félt Shai-huludtól. Korábban már több féreggel is szembekerült, és tudta, hogy Buddallah mit tartogat neki.
– A Féreglovas kizárólag egy módon halhat meg, Dhartha naib.
Szelim addig is mindent megtett, hogy beteljesítse a számára kijelölt küldetést. Lelkében mégis tudta, hogy amire most készül, azáltal sokkal többet elér. Túllép a valóságon, és belép a mitológia birodalmába. Féreglovas Szelim és szent küldetésének története évszázadokig fennmarad majd.
Ekkor egy harmadik szörnyeteg úszott keresztül a homokon, és emelte fel fejét a menekülő Zenszuni kanlacsapat előtt. Ezek a lények hírhedten ragaszkodtak a saját területükhöz, és sohasem merészkedtek át riválisak felségvizeire... Szelim hívására mégis három válaszolt. Kétségtelen, hogy ehhez foghatót soha senki nem látott még.
A kanla harcosok képtelenek voltak elmenekülni a harmadik féreg elől. A lény csapkodva, hatalmas porfelhőt kavarva falta fel őket.
Mint aki transzba esett, Szelim tovább verte a dobját. Dhartha, rajta kívül immár az egyetlen túlélő, ráordított. Végül a homok reszketni kezdett alatta, ami a negyedik, s egyben a leghatalmasabb féreg jövetelét jelezte, a naib pedig sarkon fordult, és menekülni próbált.
Ám mindhiába.
Ahogy a dűne megrogyott, és a homok süppedni kezdett a lába alatt, Dhartha naib megperdült, hogy szembenézzen Szelimmel. Ekkor felemelkedett mögöttük Shai-hulud kristályfogakkal teli, tátongó szája.
A féreg egyetlen harapással tonnányi homokot nyelt el. Dhartha naib lecsúszott a feneketlen verembe.
A homokféreg egyre emelkedett, egyre közeledett.
Szelim magához szorította a dobját, miközben a lény úgy suhant, akár egy angyal a mennyek felé, torkából pedig a sivatagbolygó összes melanzsának bűze tört elő. Végül a szörnyeteg őt is felfalta.
A Féreglovas elindult utolsó útjára, az örökkévalóságba, lefelé Shai-hulud tüzes torkába.
Korábban a számkivetettek komor csapata vezérük parancsait követve új tábort alapított egy távoli sziklacsoportban. A sajgó szívű Mahra hátramaradt. Érezte a méhében növekvő gyermeket, és elmerengett, vajon az új jövevény láthatja-e valaha is az édesapját. Megesküdött rá, hogy nem számít, mi történik, minden történetet elmesél majd neki Féreglovas Szelimről.
Elválásuk előtt férje elmagyarázta, hogy mit kell tennie. Nem volt ínyére a feladat, de teljes szívéből hitt Szelim ügyében. A látomásokat Buddallahtól érkezett hiteles üzenetekként fogadta el, ezért nem vethette el azokat, sem saját javát szem előtt tartva, sem szeretetből.
Azért, hogy jobban lássa Szelimet, felmászott a Tűsziklára, egy magas kiszögellésre, amelyről a sivatag jelentős részét beláthatta. Sok évvel ezelőtt, mikor elszökött Dhartha naib falujából, és átvergődött a sivatagon, a Tűszikla fontos iránypontnak számított, hiszen Szelim barlangjainak közelében magasodott. A banditák közé beállni vágyók közül csupán keveseknek sikerült eljutniuk idáig anélkül, hogy Szelim emberei rájuk ne bukkantak volna. Mahrának azonban sikerült.
Most Szelimet figyelte, aki a dűnék között ült és dobolt, hogy szembenézzen gyűlölt ellenségeivel.
A külvilági zsoldosok és a Zenszuni árulók egyike sem hitte volna, hogy Szelim ily könnyedén parancsolhat Shai-huludnak, akinek pusztító ereje messze felülmúlta bármiféle fegyverét. Mahra végignézte a mészárlást, és látta, ahogy a feldühödött, démoni férgek – egyszerre négy! – megsemmisítik az ellenséget.
Aztán összeszorult torokkal, elcsüggedve nézte, ahogy a leghatalmasabb homokféreg, magának Shai-huludnak a megtestesülése felemelkedik, hogy elveszejtse Szelim halálos ellenségét, Dhartha naibot... majd kedvesét, Szelimet.
Egy özvegy jajveszékelő hangján sikoltott fel, aztán elhallgatott, s próbálta megtalálni a belső békéjét. Shai-hulud saját testévé lényegítette át a Féreglovast, Szelim pedig örökké fog élni istenük részeként. Férfihoz – hőshöz illő vég.
És tökéletes kiindulópont egy legendához.

- - -

Az emberek saját halandóságuk rabszolgái,
a születésük pillanatától a halálukig.

TLULAXI VALLÁSI TÉTEL

Kétségtelenül akadtak ennél öregebb, kiszolgáltabb űrhajók is, amelyek a Szövetségi Bolygók között utaztak, Norma azonban egy ilyet sem látott még. Ehhez képest a kimustrált teherhajó, amit Aurelius adott át a térhajlító vállalkozásnak, kifejezetten korszerűnek tűnt.
Miután elhagyta a Poritrin körüli parkolópályát, a rokkant jármű rázkódni kezdett, ahogy felgyorsulva megindult a világűr felé. A csupasz belső kiégett szigeteléstől, izzadság és állott ételek szagától bűzlött. A fedélzeti és fallemezeken mindenfelé foltok éktelenkedtek, mintha csak tessék-lássék tisztították volna meg a hajó belsejét. Azon tanakodott, vajon rabszolgákat szoktak-e szállítani vele, habár pillanatnyilag ő volt az egyetlen utas.
Hosszú, kényelmetlen utazásra számíthatott, ami csak fokozta Norma szégyenérzetét és elkeseredését.
Két komor ábrázatú dragonyos testőr fogta közre a hosszú fémpadon, akik mintha azon tűnődtek volna, mivel haragíthatták magukra Bludd nagyurat, hogy ezt a hosszú és unalmas küldetést rájuk bízta. Norma ingóságaival együtt több ládányi rakományt hordtak be sebtében a szabad raktérbe, és halmoztak fel a falak mellett. Csupán az lepte meg, hogy Tuk Keedairt nem kényszerítették, hogy vele menjen.
A nyitott utasteret puritán ésszerűséggel kialakított priccsek és padok töltötték be; Norma koporsószerű fekvőhelyek – feltehetően hiberágyak – egész sorát látta odalent, mikor a rakodótérben járt. Ha kihasználják a teljes kapacitását, a hajó legalább ezer embert szállíthat.
– Ez ugye rabszolgaszállító hajó? – kérdezte a közelebb ülő dragonyostól. A testőr laposakat pislantva nézett le rá, és semmit sem válaszolt. Nem volt kötelessége felelni.
Norma izzadt, szorongó buddiszlám rabszolgákat képzelt maga elé, akiket erőszakkal tereltek a fedélzetre valamely félreeső világról. Lelkével érezte a lappangó, kísérteties nyomort. Korábban emberek haltak meg a fedélzeten.
A gondolat új megvilágításba helyezte a gondjait. Valóban akarata ellenére küldték el, de legalább hazaviszik, még ha megalázzák is ezzel. Édesanyja egyértelművé fogja tenni, mekkora csalódást okozott neki. Ám rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Norma felsóhajtott, és azt kívánta, bárcsak Aurelius vele lehetne a hosszú utazás alatt.
Megpróbált kényelmesebb ülést találni a kemény padon, de mindhiába. Nem volt mivel elütni az idejét, nem szórakoztathatta vagy foglalhatta le magát. Határozottan nem csillagközi luxusutazásra indult.
A saját elméjébe tett kreatív kirándulás többnyire elterelte a figyelmét a testi problémákról. Azonban most, hogy elorozták tőle munkája eredményét, és feldúlták életét, Norma gondolatai újra meg újra a körülményekre és törpe alkatának hiányosságaira terelődtek.
Hogy lenyugtassa magát, az Aureliustól kapott szépséges soo-kővel kezdett játszani. Habár sohasem hozta elő telepatikus képességeit, a finom fogású kődarab keltette emlékek örömmel töltötték el Normát. A lány lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a képletek, a végtelen oszlopokba rendezett számok és matematikai szimbólumok végigsorjázzanak elméje ablakán, mintha az űr sötétjében peregnének lefelé... közvetlenül a rabszolgaszállító hajó ablakai előtt.
Hiába próbálta meg, Holtzman professzor nem vehette el tőle a felfedezése alapjait. Mindent megőrzött elméjének szövevényes átjáróiban, minden részletet fel tudott idézni, és mindenre emlékezett, amit a térhajlításról tudnia kellett. Elméje archívumának felkutatását élvezetesnek találta, a számok cserélgetésével szórakoztatta magát, és figyelte, ahogy akaratának engedelmeskedve tűnnek el vagy elő. Saját titkos világegyetemet rejtett magában, ahova senki be nem léphetett – habár egy napon Aureliusszal szerette volna megosztani.
Legalább életben vagyok. És még mindig szabad.
A távolban dörgő, súrlódó hang ütötte meg a fülét. Valamiért édesanyjára emlékeztette, ahogy a gyengeségei miatt korholja őt. Akár egy képtelen álomban, Zufa Cenva a világűrben repült az űrhajó mellett, s két apró vörös napra emlékeztető, lángoló szemével bámult be az egyik ablakon.
Norma hirtelen feleszmélt az önkívületből, és tudatára ébredt a körülötte tomboló zűrzavarnak. A dragonyos testőrök mind talpon voltak, galach nyelven ordítoztak, a kibérelt rabszolgaszállító hajó pedig letért a kijelölt pályáról. Az elaggott hajtóművek erőlködő, túlhevült zúgással jelezték, hogy a pilóta hirtelen irányt változtatott.
Norma elvesztette az egyensúlyát, és nekibukott a falnak, ahol az ablakon kinézve meglepetésére két rámeredő vörös szemet pillantott meg, noha nem az édesanyja szemeit. A démoni tekintet egy gépi szörnyeteghez tartozott, amelynek felépítése hatalmas, őskori, narancs és zöldszínű madárra emlékeztetett – édesanyja pedig nem állt mellette, hogy varázslónői képességeivel segítsen neki.
A rabszolgaszállító hajó megrázkódott, ahogy újabb elkerülő manőverbe kezdett; a ragadozószerű jármű félrefordult, egy pillanatra megvillantotta a hátsó fúvókáit, majd kört leírva visszafordult. Norma egy ideig szem elől veszítette a monstrumot. A testőrök ismét kiáltozni kezdtek, a ládák szanaszét borultak, s ahogy a padlónak csapódtak, széttörtek a drága poritrini rumot rejtő, kipárnázott palackok.
Norma a pad tetején rohant át a másik hajóablakhoz. Az űrhajó megrándult egy robbanás nyomán, amely úgy visszhangzott az egész fedélzeten, akár egy üllőhöz csapódó súlyos pöröly. Norma a hullámos fémpadlóra bukfencezett.
Mikor végre a hajóablakhoz ért, újból meglátta a gigantikus gépezetet, amint – akár egy védtelen galambra lecsapó héja – megindul a rabszolgaszállító hajó felé.
A hatalmas repülő szerkezet kitárta fűrészfogazott csőrét, mintha üvölteni készülne, és elővillantak az éles mesterséges fogak, amelyek mindegyike akkora volt, akár egy kapubejárat. Norma alig hitte el, hogy mindez a valóságban játszódik le.
Igaz lehet, amit látok? – kérdezte magában. Lehetségesnek tűnt. Összpontosított gondolatai valamiképp kitágultak, és hirtelen túl sokat fogtak át. Úgy szorongatta az ékkövet, akár egy talizmánt. – Úrrá kell lennem az elmémen.
Küszködve megpróbálta átgondolni a helyzetet, és ésszerű magyarázatot adni a történtekre. Elképzelhető, hogy a cifra gépmonstrum... kimek repülőtest legyen? Ám mit keresne errefelé egy ellenséges gép, és miért akarná elfogni őt?
A ragadozó jármű hatalmas mesterséges karmai közé szorította a lomha rabszolgaszállító hajót. Norma megpillantotta az óriás gépmadár bordázott hasát, amely akár egyben is elnyelhette volna az egész hajót. Az alsó felületet valószínűleg csatában szerzett mély karcolások és fekete égésfoltok csúfították.
A gépi hajó kitárt egy fedélzeti nyílást a hasán, majd magába emelte a foglyul ejtett járművet. A kamrában vakító méregzöld fények villogtak.
Amint elnyelte a rabszolgaszállító hajót, bezárultak a gigászi szerkezet ajtói.
A behemót gépezet belsejében, magasan az elfogott hajó felett, egy póktojásszerű agytároló edény függött a mennyezetről. A tartály körül kék és vörös lámpák villogtak egyre hevesebben, ahogy a testetlen agy mentális tevékenysége megélénkült. Váratlanul fürge, elektronikus csápokra emlékeztető neuródák lövelltek ki, hogy alaposabban áttanulmányozhassák a zsákmányt.
Végre elnyerhetem Agamemnón tábornok kegyelmét – gondolta Xerxész, mikor hozzáfogott az adatok rögzítéséhez.

- - -

Nem számít, mennyire zordnak tűnik a helyzetünk, nem szabad feladnunk a reményt. Buddallah tartogathat számunkra meglepetéseket.

ISHMAEL NAIB: FELHÍVÁS IMÁRA

Az űr egy elszigetelt szegletében hangtalanul szétrepedt a tér, és egy hatalmas űrhajó tört be a hasadékon... a semmiből.
A térhajlító jármű Zenszuni utasai meglepetésükben és rémületükben levegőért kaptak, ahogy a hajó áthatolt a téridő egyik csomópontján, hogy a másik oldalon bukkanjon elő.
Ishmael úgy érezte, megbicsaklanak a gondolatai. Mikor kinézett, meghajlott, elcsavarodott csillagokat látott odakint, aztán egy csapásra minden újra kiélesedett. Ám megváltozott a helyzetük, mintha átrendezték volna a galaxis térképét. A Poritrin bolygónak nyoma sem volt, az instabil hajó ablakát pedig egy sivatagbolygó, egy repedezett és tikkadt pusztaság rézszínű korongja töltötte be.
A hajó hatalmas sebességgel zuhant feléje. Mivel a koordinátákat nem lehetett Norma Cenva prototípus hajtóművéhez igazítani, az űrhajó oldalra dőlve elérte az Arrakis légkörét. A prototípust elsőként navigáló Tuk Keedair a vezérlővel küszködött, hogy stabil pályára állítsa a hajót, és Ishmael egyértelműen látta, hogy fogalma sincs, mit kell tennie az újszerű szerkezettel.
Ishmael imádkozni kezdett a biztonságukért.
Átszáguldottak a bolygó napos oldalára, ahol forró napfény özönlött rájuk. Chamal előresietett a hídra.
– Úgy néz ki, mintha aranyból lenne, apám!
Rafel szája széles mosolyra húzódott.
– Megmenekültünk a rabszolgaságból.
Ishmael kettejükre nézett, s tudta, hogy a Zenszuni menekülteket rémülettel és zavarodottsággal töltötte el az átkelés a meghajlított téren: pillanatok kérdése, és rájönnek, hogy a veszély még nem múlt el. A prototípus csalóka komótossággal zuhant az óriási bolygó felé.
– Képes leszel stabilizálni? – kérdezte Ishmael alig hallhatóan.
A tlulaxi rabszolgafelhajtó vad, sötét tekintettel nézett vissza rá. Az izzadság patakokban folyt le aszott arca két oldalán.
– Az elején megmondtam, hogy nem tudom biztosan, képes leszek-e irányítani. Remélem, elégedett vagy.
Ishmael a lányára pillantott, aki még mindig a csillagközi űrhajó elülső ablakán bámult ki, aztán visszafordult a rabszolgafelhajtóhoz. – Tégy meg minden tőled telhetőt! Csupán ennyit kérek. Keedair gúnyosan elfintorodott.
– Lehet, hogy nem éljük túl.
Miközben a tlulaxi kényszerpilóta a vezérlőrendszerekkel küszködött, a jármű elhajított kő módjára visszapattant a légkör külső peremén, aztán a légkörbe hatolt, és izzó meteorként szelte át a sivatagi égboltot.
A mostoha és megsemmisítő zuhanás folytatódott; a lopott hajó darabjai úgy váltak sorra le, akár a lángokhoz túl közel repkedő éjszakai pillangó hímpora. A Zenszunik úgy érezték, elérkezett a vég, s némelyikük azt kívánta, bárcsak a Poritrinen maradtak volna, míg mások beletörődtek a közelgő halálba. Legalább szabad emberként pusztulnak el.
Chamal, aki még mindig abban bízott, hogy Ishmael valamiképp kivezeti őket ebből a válságból, az édesapjára nézett.
Ishmael eltűnődött, Aliid mit csinálhat éppen. Lánglelkű barátja él még egyáltalán, és a stardai lázadás akkora károkat okozhatott, amekkorára a Zensíiták számítottak? És mi történhetett Ozzával, aki nem tarthatott velük? És a drága Falinával, aki még csak tizennégy éves volt?
Ishmael legalább a nemzetségét, köztük egyik lányát, elég messze vitte el ahhoz, hogy többé ne kelljen a rabszolgafelhajtóktól vagy a gondolkodó gépektől tartania. Itt biztonságban lesznek... feltéve, hogy túlélik a leszállást.
A szóbeszéd szerint az Arrakison nem voltak óceánok, csupán felfoghatatlanul széles homoksivatagok, amelyeket töredezett hegyvonulatok és lávaszirtek csipkéztek. A bolygó állítólag egyetlen védett űrkikötő-településsel rendelkezett, amit valójában bajosan lehetett városnak nevezni...
A hídon Keedair alig bírta irányítani a hajót, és egyszerűen a túlélésért küzdött, ahogy a dűnék és sziklák felé száguldottak. A hajó lángoló füstcsíkot húzott maga mögött, ahogy megközelítette a göcsörtös, elfeketedett szirteket, amelyek egykor vulkanikusan aktív repedéseken át szivárogtak a felszínre, hogy ott megszilárduljanak.
Keedair kínkeservvel igyekezett felemelni a hajót, hogy elkerüljék a hosszú sziklás félszigetet, de a hajtóművek köhögni kezdtek. Senki sem számított rá, hogy az ócska hajótest valaha is ténylegesen útra kel; Norma Cenva mindössze azt akarta bizonyítani vele, hogy a Holtzman-effektus sajátos térhajlító értelmezése helytálló és használható.
Keedair megpróbált kellő sebességet kipréselni a nehézkes járműből, hogy elérjék a nyílt sivatagot és a dűnék puha homokját. A hajófenék sajnálatos módon elért egy nagyobb sziklát, az egyik vezérsík pedig beleakadt a csorba kiszögellésbe. A hajótest szikrát hányt. A jármű megperdült, hasa felrepedt a lávaszirten, majd csodával határos módon megállapodott egy lávakő szegélyezte sziklamélyedésben.
A hídon rövidre zártak az áramkörök, az alsó utasfedélzet sötétbe borult, a menekültekre pedig áthatolhatatlan sötétség telepedett, amit csupán a tűz ropogása, a felforrósodott fém recsegése és a rémült suttogás tört meg.
Ishmaelt a padlóhoz vágta az ütközés, majd csonttörő bukfencezés után a pilótaülésnek csapódott. Aztán talpra ugrott, és abban reménykedett, hogy a többi száz menekült elég erősen megkapaszkodott, hogy átvészelje a durva földet érést. Rafel is feltápászkodott, és első dolga volt, hogy ellenőrizze, felesége nem sérült-e meg.
– Nyisd fel a fedélzeti nyílásokat! – kiáltotta. Ishmael. – Ki kell juttatnunk mindenkit, hátha felrobban a hajó.
– Ez kalandunk tökéletes befejezésének bizonyulna – felelte Keedair. Copfja kibomlott és összekócolódott, a tlulaxi pedig dacosan a válla mögé söpörte a zilált hajfonatot.
Rafel haragosan meredt rá.
– El kellene pusztítanunk, rabszolgafelhajtó.
Keedair láthatóan beleunt már a rettegésbe.
– Ti, semmirekellők, csak panaszkodni és fenyegetőzni vagytok képesek? Elraboltatok, arra kényszerítettetek, hogy egy másik bolygóra repítselek benneteket, megparancsoltátok, hogy szállítsam le a gépet úgy, hogy életben maradjatok. Teljesítettem minden óhajotokat. Innentől magatoknak kell megbirkóznotok a problémákkal, amiket kizárólag magatoknak köszönhettek.
Ishmael végigmérte a testkereskedőt, hogy eldöntse, valóban köszönetet vár-e tőlük. Végül szikrázva-sercegve kihunytak a műszerfal fényei. Keedair az egyik vészkijárati nyíláshoz sietett, és sikerült feltörnie az egyik fémzárat, így résnyire kinyílt az ajtószerkezet.
A Zenszuni menekültek odaözönlöttek a nyíláshoz, és hevenyészett szerszámaikkal kifeszítették az ajtólemezt. Perzselő napfény és tikkasztó levegő áramlott be az új világból a nyöszörgő hajóba.
Mivel ő irányította és vezette ki nemzetségét a többéves rabszolgaságból, hogy örökre megmeneküljenek a Szövetség rabszolgatartóinak karmaitól, Ishmael léphetett volna elsőként az Arrakisra. Az egykori rabszolgák várakozóan néztek vissza rá.
Ám Ishmael intett, hogy hagyják el a hajót, és a roncs fedélzetén maradt, hogy fenntartsa a rendet.
– Ne hagyjátok, hogy a rémület vagy a buzgóság elvegye az eszeteket! – kiáltotta.
A menekülők kitódultak a nyíláson, s leugrottak a kemény, töredezett talajra. Néhányan kavarogni kezdtek, a barátaikat és szeretteiket szólongatták; mások a képzelt biztonság felé kezdtek rohanni ezen a különös és kegyetlen új világon. Chamal a hídon hagyta férjét, és lemászott, hogy segítsen a többieknek biztonságos menedéket keresni a hajótól kellő távolságban, a sziklák között.
Rafel felbátorodott és lármázott, arca vöröslött a dühtől. Összecsomósodott copfjánál fogva megragadta Keedairt, s kirántotta a pilótaülésből.
– Gyere ki, és nézd meg, hová hoztál minket! Milyen messze vagyunk a civilizációtól?
– Civilizációtól? – kacagott fel a rabszolgafelhajtó. – Ez itt az Arrakis! Pár hét se kell, s visszasírjátok a Poritrint és a kényelmes rabszolgakaszárnyákat.
– Soha! – esküdött meg Rafel.
Ám az egykori testkereskedő egyszerre magabiztosan és beletörődően mosolygott rá. Rafel kituszkolta a nyíláson a talajra, aztán Ishmael is követte őket. Rafel foglyával együtt megállt a fekete kőszirt csonkján, amelyet a prototípus egyik leszakadó darabja láthatóan darabokra tört. Ahogy körüljártatta tekintetét a kopár és élettelen tájon, az ifjú arcára előbb meglepett, majd hitetlen, végül reményvesztett kifejezés ült ki. Chamal odament hozzá, és megállt mellette. Még legiszonyatosabb rémálmaikban sem képzeltek el maguknak ilyen kihalt, barátságtalan tájat.
Ishmael büszkén kiállt a szirtre, és körbetekintett az átforrósodott, fekete-barna félszigetre, amelynek íve egészen a szemhatárig húzódott. A másik irányban hullámzó dűnék voltak láthatók, akár egy megkövült sárga tenger. Mélyet szippantott az Arrakis száraz levegőjéből, amelyet por és kova szaga hatott át. Noha még csupán rövid ideje érkezett ide, orra és torka már kiszáradt. Egyetlen fát vagy madarat sem látott, sem zöld foltokat, de még egy virágon vagy fűszálon sem akadt meg a tekintete.
Úgy tűnt, a világmindenség legpokolibb bugyrába érkeztek. Rafel galléron ragadta a tlulaxi testkereskedőt.
– Áruló gazember! Vigyél minket valami más helyre! Itt nem tudunk életben maradni.
– Máshová? – kacagott fel keserűen Keedair. – Hát nem figyeltél rám? Nézz a hajóra! Nem megy az sehová, ahogy ti, buddiszlám zúgolódók sem. Vagy életben maradtok itt... vagy meghaltok. Engem nem érdekel.
Néhány Zenszuni mintha ordítani vagy sírni akart volna, de Ishmael körbetekintett a tájon, és dacosan felszegte a fejét. Szája eltökéltséget tükröző, éles vonallá szorult össze, kezét pedig leánya vállára helyezte.
– Buddallah vezérelt ide minket, Chamal. És itt fogunk új otthont teremteni magunknak. Felejtsd el a paradicsom ígéretét! A szabadság sokkal édesebb.

- - -

Minden terv megvalósításának megvan a maga sajátos eszköze.

ESI AFORIZMA

Norma egyik sürgős üzenete végül elért hozzá a Salusa Secunduson, az Arrakisról útban hazafelé. Mikor belépett a cég irodaházába, Tuk Keedair zaklatott kommünikéje várta még, amiből további részleteket ismerhetett meg a térhajlító vállalkozás tragikus végkifejletéről. A tlulaxit és Normát kiutasították a bolygóról. Venport az orra alatt átkozta Bludd nagyurat és Tio Holtzmant, majd kisajátította az első útra fogható VenKee hajót, hogy a Poritrinre siessen.
Útközben a köztes megállóknál elérte a mérhetetlen katasztrófa híre, amely horderejében messze meghaladta a korábbi értesüléseket. A rabszolgafelkelés során Starda egész városa elpusztult, vélhetően atomfegyverek bevetése miatt.
Képtelen volt elhinni, és attól félt, hogy beleőrül az aggodalomba a hosszadalmas út alatt. Bárcsak a kezében lenne a térhajlító technológia, azonnal a Poritrinen teremhetne! Norma komoly bajba került, és a legszerencsésebb esetben már korábban száműzetésbe indult a bolygóról, ahol közel három évtizedig élt. Venport csupán abban reménykedhetett, hogy kedvese idejében elhagyta a Poritrint. Norma sokkal fontosabb volt neki, mint a vállalat esetleges veszteségei.
Ám megerősítést kapott, hogy Norma nem jutott el a Rossakra, és attól rettegett, hogy valami szörnyűség történt vele. Talán Stardában rekedt, és a milliónyi polgárral együtt pusztult el.
A személyes és üzleti válság minden eddiginél egyértelműbbé tette számára a gyorsabb űrközlekedés és kommunikáció szükségességét. Nem csak a saját, hanem az egész emberiség javát szolgálná. A technológia azonban egy vékony fonálon függött. Kizárólag Norma Cenva zseniális elméjében volt fellelhető a titok nyitja, hogyan lehet a Holtzman-effektust a tér meghajlítására használni. Senki más nem értette a mikénteket.
Vajon hol lehet?
Egy évvel ezelőtt csendben elodázta... kínjában, zavarában, határozatlanságból kikerülte a válaszadást a házassági ajánlatra, de megígérte, hogy megfelel rá, amint Venport visszatér. Hamarabb vissza kellett volna térnie a Poritrinről. Miért maradt el ilyen sokáig?
Tudta, hogy még ha Norma igent mondott volna, akkor is a laboratóriumaiban marad, és tovább dolgozik a prototípuson, ő pedig ugyanúgy útra kel, hogy üzleti ügyeit intézze. Válla elernyedt. Norma szerény mosolyának, nyugodt beszédének, az együttlét zavart örömének puszta gondolata – tekintse őt akár barátnak, akár bátynak, akár szeretőnek – édesen melengette a szívét.
Venport tudta, hogy szerelmes belé – régóta szereti a lányt, habár hosszú időbe telt, míg tisztába jött az érzelmeivel. Bár mások nem tartották szépnek Normát, Venport mégis vonzónak találta a lényét, azért, ami volt: visszafogott lángelme, akinek a matematika művészete iránti szenvedélye túlszárnyalta a legodaadóbb dzsihadista fanatizmusát is. Már korábban is iszonyúan hiányzott neki. Most pedig...
Vajon elvesztettelek?
Venport helyi idő szerint késő éjjel ért az Isana folyóhoz. Zaklatott forgalomirányítók terelték a kompot a stardai katasztrófa sistergő helyszíne mellett egy ideiglenes leszállóhelyre, amit a bolygóra érkező biztonsági járműveknek és orvosi hajóknak alakítottak ki.
A kiterjedt radioaktív kráter narancssárgán izzott a partmeredély mentén, ahol egykor a nemesek laktak. A puszta látvány mintegy súlyos sziklaként nehezedett a mellkasára, és szinte levegőt sem kapott. Bludd nagyúr, Tio Holtzman, és még százezrek tűntek el nyomtalanul, váltak semmivé.
Mégis, hogyan találhatná meg Normát?
Ahogy az alkalmi űrkikötőben állt, Aurelius Venport tekintete találkozott a menekültekével, amelyekben mind megrendült, tompa csüggedést látott. Láthatóan senki sem tudta, mi történt, hogyan juthattak atomfegyverhez közönséges buddiszlám rabszolgák. Ám más jelekből arra lehetett következtetni, hogy a robbanás nem láncreakció következménye volt, hanem csak valami hasonlóé...
És senki sem tudott Holtzman korábbi asszisztenséről. Norma Cenva a legkevésbé sem érdekelte őket.
Venport felismerte, hogy időbe telhet, míg felszínre hozza a válaszokat. Se szállodák, se szolgáltatások nem álltak az odalátogatók rendelkezésére. A vendégszállások többsége a detonációs zónában helyezkedett el, a város peremén sorakozó vendégfogadók és bérelhető szobák pedig a véres felkelés áldozataival teltek meg.
Venportot nem érdekelte a saját biztonsága vagy a pénz. A folyótól messze eső egyik dombon talált egy sértetlenül maradt házat kiadó szobával, amit rögtön, alkudozás nélkül kivett az uzsoraár ellenére. Mit számítottak ebben a helyzetben a költségek? Megpróbált néhány órányit aludni hajnal előtt, amikor komolyan is hozzáfoghat a kereséshez, de egész éjjel csak hánykódott az ágyban, és Norma miatt idegeskedett.
Azóta Tuk Keedairtől sem érkezett újabb üzenet, ezért Venportnak magának kellett nyomoznia.
Napfelkeltekor a kereskedő járművet kerített, és újabb csillagászati összeget kellett kifizetnie egy kereskedelmi sikló kétórányi használatáért. A vezérműnél vörös hajú, ziláltnak és maszatosnak tűnő nő ült. Megállás nélkül a mentőakciókról és a romok közt keresgélő munkások tucatjairól beszélt. Elárulta, hogy Nathra Kianénak hívják, és elvállalta a megbízatást, noha sajnálkozott, hogy nem tarthat a mentőcsapatokkal.
– Felviszlek a folyón az oldalkanyonba az óhajod szerint, uram, de egy óránál tovább nem maradhatunk. Mindenki keres valakit. Túl sok a munkám, túl sokan...
– Nem fog sokáig tartani – felelte Venport, aki tudta, hogy ez a szomorú igazság. – Pár perc alatt kiderítek mindent, amit kell.
A kisméretű jármű mezőgazdasági területek, a kanyarokkal teli, folyó menti síkságokon valaha zöldellő és sárgálló táblák felett repült el. A mezők felperzselődtek a stardai katasztrófában, a betakarító felszerelés pedig tétlenül hevert. A hivatalos jelentések szerint az életben maradt dragonyos testőrök és alacsonyabb rangú nemesurak sorra felszámolták a véres felkelés utolsó sejtjeit, de vidéken több felfegyverzett ellenálló csoport is tevékenykedett.
Megtorlásképp lemészároltak minden rabszolgát. Nem számított, hogy megadták magukat, vagy részt sem vettek a zendülésben, minden buddiszlám hívet felkoncolt a bosszúszomjas tömeg. A biztos halál gondolata még a legbékésebb rabszolgát is arra ösztökélte, hogy fegyvert ragadjon, és megvédje magát, a véres összetűzés pedig lassan irányíthatatlanná vált. Venport keserűen felsóhajtott.
– A szerencsétlenség óta nem jártam errefelé – dörmögte a pilóta undorral vegyes félelemmel. – Vadállatok! Hogy ragadtathatták magukat ilyen szörnyűségre azok a rabszolgák?
A kimerült Nathra Kíane nyilvánvalóan sietett. Élesen bedöntötte a siklót, aztán sebesen meglódult észak felé az Isana folyó medre felett. A tajtékzó vízen immár nem jártak hajók. Maga előtt, ahol a folyó mélyebb csatornát vájt ki magának, a külvilági meglátta a magas partfalakká szétágazó kanyonok kezdetét. Norma laboratóriuma jókora távolságban helyezkedett el a pusztítás helyszínétől, Venport tehát azért imádkozott, hogy épségben megtalálja, hátha a kiutasítási parancs ellenére visszatért ide.
Ismét sajnálkozni kezdett, amiért nem maradt vele, és nem tlulaxi társát küldte el, hogy foglalkozzon a VenKee üzleti érdekeltségeivel: a rossaki gyógykészítményekkel, az arrakisi melanzzsal, a parázsgömbökkel és a szuszpenzortechnológiával.
– Amott van – szólalt meg Kiane. – Mindjárt odaérünk.
Venport már megpillantotta a kanyon alján kiépített dokkokat, ahol a kompcsónakok kötöttek ki; a személy- és teherszállító lifteket, amelyek a hegytetőre és a hatalmas barlangüreghez emelkedtek, ahol a hangár konzolos teteje tátongott.
A hajó lengőállványa pedig üresen állt. A prototípusnak hűlt helye maradt.
Semmi mozgást nem lehetett észlelni a laboratóriumban – sem munkások, sem rabszolgák, sőt még dragonyos testőrök sem vigyázták. A kapukat kitárták, a védőkerítést ledöntötték. A megmaradt felszerelés úgy hevert szanaszét a földön, akár a döglött bogarak.
Életnek semmi jele.
– A hangár bejárata előtti tisztáson szállj le! – adta ki az utasítást Venport, és maga is megdöbbent, mennyire higgadtnak hatott a hangja. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a vörös hajú pilóta ellenkezni fog, de Venport haragosan rápillantott, aztán kinézett a sikló ablakán, hogy alaposabban szemügyre vegye a leárnyékolt hangárt és barlangüreget.
Venport kikászálódott a siklóból, amint talajt értek a futómű talpai. A levegőben megperzselődött kőpor szaga terjengett, a terepet láthatóan letaposták. El sem tudta képzelni, mi történhetett. A pusztítás vajon a létesítmény elfoglalásának lehetett a következménye, amikor Normát és Keedairt kitoloncolták, vagy itt is lázadás tört ki?
A hangár belsejében szemügyre vette a szerelőcsarnok közepén heverő kusza fémtömeget, a nehéz támpilléreket, amelyeken a kiselejtezett teherűrhajónak kellett volna nyugodnia. A járműnek semmi nyomát nem látta.
Venport nehéz szívvel átbotorkált a számítóirodákba, ahol Norma tartotta egykor az iratait, ám mindössze néhány feljegyzést, lényegtelen fecniket és nyugtákat talált. Egyetlen jegyzetre, tervrajzra vagy más fontos dokumentumra sem lelt rá.
– Láthatóan kifosztották a helyet – jegyezte meg Kiane, aki végig mellette maradt.
– Van itt valaki? – Ám szavai üresen visszhangoztak a kongó falak között. – Fogadok, hogy fellázadtak a rabszolgák, aztán elmenekültek a felföldre. Biztosan lehajították a holttesteket a folyóba.
– Norma! – Venport visszarohant a hangárba, aztán újra kiszaladt, ahol végigkutatta a kisebb raktárépületeket. Lelke mélyén érezte, hogy nincs itt a lány. Rossz előérzettel, alaposan átvizsgált mindent, hátha rájön, hogy mi történhetett.
Ám semmiből nem következtethetett a prototípus és az emberek sorsára. Mindenütt néma csend honolt. Halálos csend.
– Vigyél el innen! – szólalt meg végül Venport összeszorult gyomorral.
Még öt napot töltött elkeseredett kutatással, kérdezősködött, kereste a válaszokat Stardában és a város környékén. Ám mindenkinek tűntek el barátai, rokonai, a halottak száma pedig egyre gyarapodott. Bludd nagyurat és Tio Holtzmant hivatalosan is halottnak nyilvánították. A szétszórt törmelék között újabb és újabb holttestekre akadtak. Az áldozatok közül sokat a tűzvész pusztított el, másokat a rabszolgák mészároltak le. A halottak közé szárazföldszerte buddiszlám lázadók ezreinek felkoncolt tetemei keveredtek, akikkel a dragonyosok végeztek a bosszúhadjárat során.
Senki sem tudott a kívánt információval szolgálni, de Venport már sejtette a végleges választ. Igyekezett azzal áltatni magát, hogy Norma mégiscsak a Rossakra távozott, csupán valami feltartóztatta az úton. Ám minden jel másra utalt, arra, hogy iszonyatos, méltatlan véget ért.
Kedvese elvesztése feletti fájdalmában Venport maga mögött hagyta a Poritrint, és megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza oda.

- - -

A gondolkodó gépeknek nem lehet fájdalmat okozni, nem lehet kínozni, megölni, megvesztegetni vagy manipulálni őket. A gépek sohasem fordulnak saját fajtájuk ellen. A szerkezetek tiszták és makulátlanok, tökéletes belső alkatrészekkel és ragyogó felülettel bírnak. Efféle szépség és tökély létezése mellett sehogy sem értem, miért érdeklik olyannyira Erasmust az emberek.

A CORRIN-OMNIUS-FRISSÍTÉS EGYIK FÁJLJA

A fájdalom és a félelem mintha az örökkévalóságig nyújtotta volna el az időt. Norma Cenvának fogalma sem volt, mennyi ideje tartják fogva, csupán annyit tudott, hogy az áldozatok közül utolsóként kellett szembenéznie fogva tartójuk kíváncsiságával. A két dragonyos testőr és a rabszolgaszállító hajó balvégzetű pilótája keserves jajveszékelés közepette végül megváltó jobblétre szenderült.
A ragadozó madárra emlékeztető monstrum belsejében Xerxész Titán hangja szólalt meg:
– Annyi módon vagyunk képesek fájdalmat okozni, ahány csillag van az égen. Mindez a serény gyakorlásnak köszönhető. – A szavak mintha körbevették volna.
Norma bénultan és tehetetlenül csüngött az őt foglyul ejtő kondor-repülőtest belsejében. Csupán hallgatott és szenvedett. Testi képességei sohasem számítottak különösebben kiemelkedőnek, elméje azonban egészen más minőséget képviselt; páratlanul tökéletes volt, a testétől független életet élt. Megpróbált összpontosítani, és elűzni magától a letaglózó rettegést, s beletörődni, elfogadni a közelgő halált.
Álmát és művét már elrabolta tőle az a férfi, akit éveken át hűségesen szolgált. Elorozták tőle a kísérleti űrhajót, és megalázó módon elűzték a Poritrinről. Csalódást okozott Aureliusnak és mindenki másnak, aki belé vetette a hitét.
Egy közönséges kimek nem alázhatta meg jobban, nem okozhatott neki mélyebb fájdalmat, mint amiben már része volt.
A gigászi ragadozó hajó gyomrában, Norma felett a Titán agytároló edénye függött, aki nagy felbontású optikai érzékelőszálak nyalábjaival pásztázta a lányt.
– Réges-rég, még emberkoromban – tűnődött el fennhangon Xerxész, mintha a szavaival akarná tovább gyötörni Normát –, magam is apró termetű és meglehetősen ronda voltam. Mielőtt hatalmat kaptam, és kiterjedt bolygórendszerek felett uralkodtam, sokan egyenesen gnómnak neveztek.
Az agytároló edény hidraulikus kábeleken ereszkedett le, hogy közelebb kerüljön a lányhoz, és jobban szemügyre vehesse vonagló testét. Norma ruháját veríték, vér és mocsok itatta át.
– Hozzám képest viszont annyira förtelmesnek tűnsz, hogy csodálom, a szüleid nem fojtottak meg, amint megszülettél... és nem sterilizálták magukat, nehogy még egyszer ilyen szörnyszülöttet nemzzenek.
– Az édesanyám valószínűleg egyetértene veled – suttogta Norma rekedtes hangon.
A húsába hasító vezetékek, amelyeken teste lógott, hirtelen elpattantak, Norma pedig Xerxész termetes ragadozó repülőtestének kemény padlójára zuhant. A fájdalomtól elakadó lélegzettel összegörnyedt. A hajó egyre erősebben ható gravitációs rendszere súlyos csizmaként préselte össze a testét, Norma pedig lassan levegőt is alig kapott.
Gépi hangokat hallott, de nem tudta kivenni a szavakat.
A remény és a nyugtató emlékek oltalmát keresve lehunyta a szemét, és megmarkolta a tojásdad soo-követ, mintha a ragyogó ékszer segíthetne neki. Norma a körülötte tornyosuló iszonyat ellenére úgy érezte, kapcsolatban áll Aureliusszal, s e gondolat erőt adott neki, és életben tartotta őt. Egyelőre.
Xerxész és fél tucat talpnyaló neo-kimek agytároló edénye gyűlt köré, amelyek úgy lógtak lefelé a mennyezetről, akár a pókok, Norma pedig végre felfogta a szavaikat. A Titán dörmögő hangja kivált a neóké közül, ahogy hozzájuk beszélt.
– Ti vagytok az első önkéntesek, akiket Beowulf beszervezett az Omnius elleni felkelésbe, és hamarosan még többen csatlakoznak hozzánk, ez után a kis bemutató után.
A csapdájában vergődő Norma inkább érezte magát horogra húzott csalinak, mint emberi lénynek. Teste reszketett a fémes padlón, ahogy kínzója fagypont alá vitte a hőmérsékletet. A fedélzet jeges tűzzel perzselte a bőrét, lélegzete fehér felhőként terjedt szét szája előtt.
– Szegény kicsikém... csak nem dideregsz? – érdeklődött Xerxész gúnyos szintetizált hangon. Manipulátorkarjaival energiatakarót dobott rá, amely úgy tapadt hozzá teste minden külső hámsejtjéhez, akár egy rossaki piócadenevér. Ettől csak még jobban fázott. Norma hiába próbálta lerázni magáról a mesterséges gravitáció futóhomokja ellenében.
– Tessék, hadd melengesselek egy keveset! – Xerxész jelet küldött, a takaró pedig egyszerre skarlátvörösen izzott fel, és a hálófonatok beleégtek a csupasz bőrbe.
Jóllehet számított a kínra, Norma nem tudta megállni, hogy fel ne jajduljon. Úgy szorította a verejtéktől sikamlós soo-követ, akár egy horgonyt, habár az elviselhetetlen fájdalom egyre erősödött. A takaróréteg sistergett és sercegett, ahogy egyre mélyebben behatolt a hámrétegekbe. Aztán a pokróc vastag rostjai közül elektromos szondák hálózata csapódott ki, és hatolt a bőre alá. Hajszálvékony vezetékek furakodtak az izmaiba, és hoztak létre idegi kapcsolatot a testével.
Pillanatokkal később a hőség alábbhagyott, s csak a megpörkölődött bőr és szétégett haj bűze terjengett a fagyos levegőben. Norma azonban tudta, hogy a legelviselhetetlenebb kínok még csak most következnek. Habár könnyek csípték a szemét, a dacos ellenállás megkeményítette az arcvonásait, és minden erejét összeszedve valamennyire sikerült felemelnie a fejét.
– Kezdettől fogva reménytelen helyzetbe hoztál, és ezért nem is várok tőled együttérzést. – Dacosan ásított. – Mindenesetre közölnöm kell veled, hogy a fájdalom, amit okozol... egészen közönséges.
A feje felett függő kimek agytároló edények megremegtek, mintha kacagnának.
– Közönséges fájdalom? Xerxész újabb jelet küldött, mire kibírhatatlan fájdalom nyilallt Norma bal karjába. A lány felordított, és kis híján kiejtette kezéből a soo-követ, de az agóniával dacolva tovább szorította azt. Elméje egyetlen névre és a hozzá tartozó alakra összpontosított. Aurelius!
– A bal lábát – szólalt meg Xerxész.
Égető fájdalom mart bele a végtagba, a lány feje pedig ismét lehanyatlott a padlóra. Xerxész növelte a mesterséges gravitációt, amitől Norma úgy érezte, mintha hatalmas láthatatlan talp taposná szét. Mivel minden levegő kiszorult a tüdejéből, egyetlen hang sem jött ki a torkán, s ezért a Titán könnyített a nyomáson, hogy felsikolthasson. Norma szerette volna leválasztani magát a szenvedéstől. Bárcsak a gondolatait függetleníthetné a testi fájdalomtól. Kimekké válni azonban nem akart.
– A szemeket – mondta Xerxész, akár egy sportvadász az új lövés előtt. A nehézkedés ismét összeroppantotta a lányt.
Norma képtelen volt uralkodni magán, és kezét görcsösen a szeme elé kapva üvöltött. Átkokat szórt Xerxészre és a fajtájára, de nem talált megfelelő szavakat mélységes gyűlölete kifejezésére.
A kimekek tovább szórakoztak vele, lépésről lépésre növelték a fájdalmat és a kínokat, és csupán annyi időre lazítottak egy keveset, amíg Norma egyre fokozódó rettegéssel felkészülhetett a következő gyötrelemre. Xerxész pokoli barátaival együtt egyik testrész után a másikra összpontosítottak. Arra vigyázott, hogy a lány nyúzott elméje működőképes maradjon ahhoz, hogy minden pillanatot tudatosan megéljen. Aztán fokozta a kínt.
És újra megsokszorozta, növelte a gyötrelmeket.
– Már abból is rengeteget tanultunk, és kellő jártasságra tettünk szert, mikor a rabszolgaszállító hajó kapitányával és a két testőrrel eljátszogattunk – mondta Xerxész.
– Neki jelentősen magasabb a fájdalomküszöbe, mint a másik háromnak – állapította meg az egyik lefüggeszkedő neo. – Azok jóval előbb meghaltak.
– Kipróbáljuk, mennyit bír el? – tette fel a költői kérdést Xerxész.
Norma alig tudta felfogni a körülötte visszhangzó szavakat. A markában tartott soo-kő mintha eggyé vált volna a testével. Nem hallotta Xerxész saját kérdésére adott válaszát, de érezte, ahogy a felerősített fájdalom tűzvészként végigszalad apró teste minden elsődleges idegcsatornáján. És egyre erősödik.
Hallotta, ahogy a neo-kimekek kedélyesen mulatnak és csevegnek.
Egyszer csak úgy érezte, már sikoltani se képes. Szemhéját leszorította, homlokát ráncok bordázták a nyomás hatására, s úgy érezte, a következő pillanatban összeroppan a koponyája, és kifröccsen az agya. Most már két kézzel szorította a soo-követ, mintha imádkozna, míg remegni nem kezdett a karja és a keze.
– Mennyi fájdalmat képes vajon elviselni egy ilyen törékeny biológiai edény? – kérdezte az egyik neo-kimek.
– Szerintetek szétrobban? – érdeklődött egy másik.
Ívszikrák sercegtek a teste körül, repesztették fel a bőrét, perzselték le a húsát, lobbantották lángra a haját. Xerxész pedig tovább, hihetetlen szintig fokozta a fájdalmat. Míg a Titán tétlenül csüngött, a neók vihogtak és lármáztak.
Az indukált gyötrelem hirtelen elérte Norma agyát, a briliáns elmét, amely egykor a Dzsihad legfőbb varázslónőjének, Zufa Cenvának méhében fogant. Lángnyelvek cikáztak a szinapszisok között, és túlterhelték a szürkeállományt.
Norma szeme felpattant. Úgy érezte, mintha milliónyi borotva szelné ketté, majd egyre apróbb szeletekre, végtelenül kicsi fájdalompontokká metszené fel minden sejtjét. A soo-kő miniatűr napként ragyogott a kezében, és visszatükröződött belé.
A gyötrelem csúcspontján valami elszabadult az elméjében, és szabad utat engedett a születése óta benne lappangó rossaki képességeknek. Az Aureliustól kapott soo-kő szolgáltatta a korlát áttöréséhez szükséges eszközt, amelyre édesanyjának sohasem sikerült rálelnie. A soo-kő minden ereje beléáradt, és hirtelen semmit sem érzett. A kimek fájdalomsugárzója tovább bombázta őt, de Norma könnyedén átirányította az energiát a testéről... hogy egy távolabbi pontban összpontosítsa.
Norma Cenva egész fizikai lénye pulzált, vibrált, és kéken szikrázott. Húsa felizzott és szétmállott, majd tiszta, nyers energiává változott. Vajon ezt tették magukkal édesanyja kamikaze varázslónői is, hogy megsemmisítsék a kimekeket?
Nem, Norma lényegi eltérést fedezett fel a saját képességében: irányítani tudta a folyamatot.
Látta, ahogy vére szétfröccsen maga körül – a fedélzetre, a választófalra, a felette tréfálkozó agytároló edényekre. Xerxész nevű kínzójára összpontosított, és érezte, ahogy hatalmas energia gyűlik fel átlényegült agyában, akár egy tüzelésre kész fegyverben. Kék fény csapott ki elméjéből a Titán felé, és szétrepesztette a kimek tartályát, amely szerves bombaként robbant fel, s egy pillanat alatt felforralta a benne rejlő agyat.
Ezután a neo-kimekek elektrofolyadékát loccsantotta szét egyetlen dicső mentális energiacsapással, amely széles sugárban elpusztított minden szerves szövetet. És mindez csupán kóstoló volt új képességeiből.
A mentális energiaorkán fokozatosan elcsendesült, Norma pedig végtelen nyugalmat és eufóriát érzett magában, mintha magára maradt volna a világmindenségben... mintha Istenné vált volna a teremtés pillanata előtt.
Jóllehet egy kiváló varázslónő ivadékaként született, Norma korábban nem mutatott hajlamot a telepátiára. A hihetetlen gyötrelmek és a soo-kő váratlan katalizátorhatása együttesen életre hívták a veleszületett képességeket.
Végtelen derű töltötte el. Látta maga előtt az örökkévalóságot, a galaxisok millióit és a mennyeket. Körbetekintett az univerzumon, mígnem hátulról megpillantotta magát: nem maradt több belőle, mint elméje levegőben lebegő, lüktető esszenciája. Bármi, kivétel nélkül bármi lehetségesnek tűnt számára ebben a pillanatban.
A rendelkezésére álló, parázsló energiával elkezdte újjáépíteni a testét, s atomról atomra, sejtről sejtre anyagot teremtett a semmiből. Láthatatlan kezekkel, mintha valóban Isten lenne, új alakot hozott létre, amely tudatát, hatalmas, exponenciálisan megnövekedett elméjét magába foglalja.
Aztán eltétovázott, és végiggondolta a lehetőségeket. Régi alakja nyilvánvaló választásnak tűnt, habár magasabbnak, és valamivel, de csak valamivel lágyabb vonásokkal megvalósítva. Maga elé képzelte, hogyan mutatna.
Természetesen mást is választhatok.
Az emberi test Norma számára pusztán organikus edény volt, de a legtöbb ember sokkal többet látott benne. A külsejükről ítéltek meg másokat. Aurelius Venport ritka kivételnek számított. Ő átlátott a külső burkon Norma belső lényéig és lelkéig, s a lány valós jelleme és törekvései tárultak fel előtte.
Ám végső soron ő is csak férfi volt. Miért ne lehetne szép neki, hiszen korábban már elnyerte a tiszteletét és a szeretetét? Elméjében kirajzolódott az új, szépséges alak képzete.
Ahogy átsöpört rajta a kozmikus vihar, Normát hirtelen a sürgősség érzése töltötte el, mintha kritikus fordulóponthoz érkezett volna, és haladéktalanul döntenie kellene, különben örökre elveszik a lehetőség. Vajon visszafordítható a változás? Később vajon alakíthat még magán? Nem tudta biztosan. Ahhoz ismét fel kellene gyülemlenie benne az erőnek.
A képzetek hirtelen megváltoztak, s helyettük édesanyja, Zufa alakját látta maga előtt. A magas, hófehér bőrű, tökéletes alakú és eleganciájú nőt. És Norma anyai nagyanyját, Conquét, akit a rossaki történelem legkiválóbb varázslónőjeként tartottak számon. Az öregasszony mindig húzódozott a csökött, csúnya Normától, még határozottabban, mint leánya, Zufa. Conque rejtélyes körülmények között vesztette életét a Szövetségen Kívüli Bolygókon tett körútja során; Norma mindössze nyolcéves volt, de azóta sem feledte az öregségében is szép és szigorú vonásokat. Gondolataiban Conque halványkék szemei mintha teljességgel átnéztek volna rajta, a létezés túlsó oldalára.
Hirtelen Norma maga is e szemeken keresztül látta a világot, és a nagyanyja mögötti ismeretlent. Távoli csillagokat, bolygókat és csillagködöket képzelt maga elé; az előtérben pedig fénylő női alakokat, akik egymásba tűntek át. Mindegyikük klasszikus szépségnek hatott, és valahogy ismerősnek tűnt. Norma megpróbálta uralma alá gyűrni a képeket, és legalább egyet egy helyben tartani, de hasztalan. Végül döbbenten felismerte, mit lát.
A saját őseim.
A látomás meghökkentette, de egy pillanatra sem kételkedett a hitelességében.
A nők, akik megelőztek engem... de kizárólag az anyai ágon.
Küszködve próbálta megállítani a képeket, de az egymást követő női alakok sorra előtűntek és elhalványultak, előtűntek és elhalványultak, egészen a távoli múltig. Egyre visszafelé haladt, de nem úgy, mint egy adattáraiban keresgélő számítógép. Ez alapjaiban különböző folyamatnak hatott.
Elfogta a félelem. Mit fog látni, ha még tovább hátrál az időben? Vajon helyrehozhatatlanul megrongálódott az elméje a kimekek elleni összecsapásban? Vajon irányíthatatlanul csapongott?
Aztán, akár az ujjak között pörgetett fényképek, az alakok sorjázása felgyorsult, az arcok és a testek pedig az egész, évezredekre visszavezethető vérvonalat alkotó nők összességévé mosódtak össze. A képek pillanatról pillanatra változtatták az arcukat és a testüket, mintha csak a húst ráncigálták volna erre-arra. Végül a látomásos képzetek megállapodtak, Norma pedig egyetlen személyt látott maga előtt, ahogy tündöklően kirajzolódik a mennyei kozmosz háttere előtt.
Végre megtalálta az alakot, amit keresett, ráadásul illett is hozzá, hiszen halvány, szellemszerű genetikai jellegzetességeiben némileg emlékeztetett saját korábbi vonásaira. Ősei – habár csupán a női felmenők – végösszegét, az őt megelőző generációk éteri elegyét kapta meg.
Láthatatlan kezei sebesen serénykedtek, formálták a vonásokat, alakították ki testét a rendelkezésre álló sejtanyagból – jéghideg szépségű, sudár és szoborszerű asszonyi alakká, amely az összes rossaki varázslónő szépségét elhalványította. Még Zufa Cenva sem érhetett a nyomába.
Őrjöngve izzó szemei lágy, csábító kékké halványultak. A tökéletes alakot és az érzéki hajlatokat elefántcsontfehér, selymesen sima bőr borította. Egyetlen rossaki őse sem büszkélkedhetett ilyen tündökletes szépséggel. Norma hagyta magától végbemenni az átalakulást, olyan sejtkapukat nyitott meg, amelyeket korábban eltorlaszolva talált.
Végül eszményi szépségűen, mezítelenül állt a ragadozó hajó gyomrában. Az emberfeletti képességűvé erősödött, embrionális szuperlény, Norma Cenva átvette Xerxész járművének irányítását, és egy benépesítetlen, de lakható világra, a Rossak rendszer szomszédságában található Kolhar nevű bolygóra vezette.
Onnan, szinte otthonról, telepatikus jelet, félreérthetetlen hívó parancsot küldött a kozmoszon át az édesanyjának.

- - -

Igyunk az elesett barátokra, az elfeledett szövetségesekre, mindazokra, akiket nem tiszteltünk eléggé életük során!

CALADANI BORDAL

És már csak hárman maradtak. Mindössze hárman éltek még a régi világ húsz világmindenség-hódító uralkodójából, a dicső Titánokból.
Ularda összehangolt világán Agamemnón sétált járótestében egy letarolt rabszolgatelep égő romjai között. Az itteni emberek valójában nem fenyegettek afféle kitartó ellenállással, amely végül az Ix elvesztéséhez vezetett.
A Titán tábornok mégsem kockáztatott. Sűrített gyújtógélgömböcsöt hajított az egyik menekülő nőre, akinek teste fáklyaként lobbant lángra. Még két tétova lépést tett, mielőtt lecsupaszított csontvázként összerogyott. Agamemnón odalépett, s mechanikus lábujjaival összetaposta a maradványokat, majd újabb áldozatok keresésére indult.
Kétoldalt Júnó és Dante tornyosuló géptestei masíroztak mellette egy pontosan meghatározott rend mentén, hogy szisztematikusan szétdúlják a települést. Harcászati szempontból kockázatosnak tűnt, hogy mindhárom Titán egy helyen tartózkodott, ahol sebezhetők voltak; az ulardai telepeseket azonban már régen megtörték, és igen kevés dzsihadista utánpótlásnak sikerült eljutni a bolygóra. Közel tizenegy évszázad után Agamemnón azonnal felismerte a veszélyt.
Szemben némely másik Titánnal.
– Hogyan tehette ki magát ilyen kockázatnak Xerxész? – dohogott fennhangon, épp hogy elnyomva a ropogó tüzek, jajveszékelő áldozatok és romba dőlő épületek zaját. Felerősítette a hangflastromát, majd Júnó felé fordította a fejtornyát. – Mi lelte, hogy rátámadt egy rossaki varázslónőre, Zufa Cenva lányára? Mégis, miféle reakcióra számított?
A bősz tábornok megerősített fémkarjának egyetlen suhintásával ledöntött egy rabszolgák építette víztornyot, amelynek tartalma a füstölgő utcákra ömlött szét.
– Mindig is utolérhetetlenül ostoba volt!
Dante mellette lépdelt, s maga is jelentős pusztítást végzett, noha mintegy mellékesen.
– Sokkal többet veszítettünk Xerxésznél, habár nyilvánvalóan őt a legnehezebb pótolnunk. Az áldozatok között volt több tucat neo-kimek, akik az összeesküvésünkhöz csatlakoztak volna. Különösen a jelen helyzetben nem engedhetünk meg magunknak efféle hatalmas veszteséget.
Júnó békíteni próbálta.
– Megleszünk nélkülük. Végrehajtjuk a tervet, ahogy eredetileg akartuk.
– Naná, hogy megleszünk Xerxész nélkül! – csattant fel Agamemnón. – Legalább nem Beowulf pusztult el, aki már bizonyította, hogy mily sokat ér. Csupán a saját fajtánk iránti lojalitásból és becsületből nem közösítettük ki Xerxészt.
A kiváló Titán tábornok felsóhajtott.
– Bárcsak Xerxész előbb rájött volna, hogyan pusztíthatja el magát!
Három ifjú ember menekült be egy félig összedőlt épületbe. Agamemnón azonnal felfigyelt a mozgásra, és meglódult a ház felé, hogy széttapossa őket, kiszemelt áldozatai azonban mélyebbre húzódtak a kétséges menedékben.
A Titán tábornok dühödten az épület fölé tornyosult, és páncélozott végtagjaival tépni kezdte a tetőt s a falakat, mígnem elkapta mindhárom okvetetlenkedő rabszolgát, majd, mint a földből kikotort, vonagló rovarlárvákat, kirántotta őket a fénybe. Likvimetál ujjai között elmorzsolta őket, nézte, ahogy kicsorognak a testnedveik, majd elmerengett azon, mennyivel jobban élvezte volna mindezt, ha nem kellene bosszankodnia Xerxész miatt.
A gyáva Titán egykor vagyonos, kényeskedő hercegként élt, aki vajmi keveset értett a valódi uralkodáshoz. Viszont roppant összeggel támogatta Tlalok pénz híján lévő, titkos és egyre kiterjedtebb lázadását. Természeti kincsekben gazdag bolygóját, a Rodale IX-et később „Ix”-re keresztelték át.
Xerxész, aki lelkesen csatlakozott a lázadókhoz, beleegyezett, hogy a Rodale IX összes szolgarobotjába feltelepíti Barbarossa módosított programját. Az új rutinokat és parancsokat ki kellett próbálni, Xerxész pedig megengedte, hogy bolygóját kísérleti terepnek használják. Mikor elérkezett az ideje, hogy megindítsák az óbirodalom megdöntésére irányuló összehangolt felkelést, Xerxész megölte elhízott apját, a bolygó névleges uralkodóját, és a Rodale IX összes természeti erőforrását a Húsz Titán rendelkezésére bocsátotta.
Agamemnón a kezdetektől fogva kételkedett Xerxész megbízhatóságában. Xerxész nem politikai meggyőződésből, nem szenvedélyes céltudatosságból cselekedett. Csupán játéknak, szórakozásnak tekintette a forradalmat.
Akkoriban Agamemnón ellátogatott a Thalim rendszerbe, ahol magának a látnoki vezérnek, Tlaloknak mesélt az aggályairól. Tlalok már régóta igyekezett dicsőséget szerezni magának a Tlulaxon, de sajnálatára hamar kiderült, hogy a tlulaxiakból teljesen hiányzott a becsvágy. Már akkoriban kezdtek magukba fordulni, becsmérelték az óbirodalom hedonizmusát, ugyanakkor semmit nem tettek saját helyzetük jobbításáért. Tlalok, aki kiábrándult a saját népéből, mégis hitt az emberiségben, és kitartott amellett, hogy az emberi faj hatalmas eredményekre képes, mindössze „bátorítás” kell nekik.
Ehhez pedig a Húsz Titánnak Xerxész bankszámlájára volt szüksége.
Az azóta eltelt évszázadok során Agamemnón nem szorult többé Xerxész segítségére, de nem véthetett a Titán becsület ellen, ami nem csekély jelentőséggel bírt. Most viszont Xerxész végre eltakarodott az útjából.
A kimekeknek immár sikerült teljesen elpusztítaniuk az ulardai rabszolgatelepet. Egyetlen túlélő, egyetlen ép épület sem maradt. Olajos füst szállongott az ég felé, mintha mocskos, áttetsző oszlopokként támasztanák meg a mennyboltot.
Dante és Júnó a tábornokhoz húzódott.
– Elég a tervezgetésből és a siránkozásból – jelentette ki Agamemnón. – Nem várunk többet.
Félrefordította fejtornyát, hűséges társai pedig kifejezték egyetértésüket.
– Kivárom a legközelebbi lehetőséget, hogy megszabaduljunk Omniustól... és azonnal megragadom.

- - -

Egy hajó nem haladhat előre úti célja felé, ha két pilóta igyekszik kezébe kaparintani a kormányt. Az egyiknek vagy a másiknak mielőbb felül kell kerekednie máskülönben elkerülhetetlen lesz az ütközés.

IBLIS GINJO: FELJEGYZÉS EGY
LOPOTT JEGYZETFÜZET MARGÓJÁN

A Dzsihad főpátriárkája nem szokott könyörögni. Mindenkitől megkövetelte, és meg is kapta a neki kijáró tiszteletet. Az emberek úgy járultak hozzá kérelmeikkel, mintha herceg vagy király lett volna. A dolgok az ő parancsszavára történtek.
Ám sok minden megváltozott egyetlen év alatt, mióta Serena Butler magához ragadta a Dzsihad gyeplőjét, jóllehet pusztán névleges vezetőnek illett volna maradnia. Iblis alkotta meg, tanítgatta, míg hatásos jelképpé nem vált. Serena azonban hálátlanul szembeszegült vele, s szétosztotta a hatalmat és az irányítást a Dzsihad tisztjei között. Mi több, még tökéletesen ésszerű érdekházassági ajánlatát is visszautasította. Nem múló hóbortról volt szó.
Serena új keletű, nyíltan felvállalt vezető szerepe mindössze a Dzsihad prioritásain változtatott. Még ennél is károsabbnak tűnt, hogy a papnő saját, Iblistől független követőket szerzett magának. A szakadék egyre szélesedett, Serena pedig nem ismerte fel, hogy inkább zavart kelt, mintsem egyértelműsítené a célokat. A meggyőzésére tett próbálkozásai ellenére Serena többnyire tudomást sem vett Iblisről. Gyakran még az üzeneteire sem válaszolt, vagy csak rövid, szűkszavú feleletre méltatta őt.
Hát nem látja, hogy a javaslataim a saját és a Dzsihad érdekeit szolgálják?
Nyilvánvalóan nem.
Mikor nemrégiben megjelent a Dzsihad Tanács előtt, Serena nagyközönség – nagyközönség! – előtt felkérte Iblist, hogy számoljon be a Dzsihad Titkosrendőrségének anyagi helyzetéről, amivel azt sugallta, hogy a főpátriárka titkolózott a Nemesek Szövetségével szemben. Az efféle felvetések csupán megbolygatták az emberek elméjét, és a valódi ellenségtől vonták el a figyelmüket. Olyan időket éltek, amikor a vezetést egy kézben kell összpontosítani ahelyett, hogy megosztanák.
Iblis végül úgy döntött, hogy az elérhető szövetségesekkel együttesen valamit tennie kell az ügyben. Ezúttal különösen nagy szükség volt rá, hogy megmutassa képességeit, és olyasmit vigyen végbe, ami még a kevély papnő lehetőségeit is meghaladja. Ily módon egy kis szerencsével megalapozhatja a teljhatalmát.
Magánűrjachtja elülső fedélzetéről figyelte, ahogy a csillagok elúsznak a végtelen üresség előtt. Mindössze a Dzsatir parancsnokát, Yorek Thurrt hozta magával, aki egyszerre szolgált pilótaként és Iblis személyi testőreként. Rajta kívül kizárólag Thurr maradt az egyetlen élő ember, aki tudott Hekatéról, és a Titán ajánlatáról, hogy a Dzsihad szolgálatába állna.
Az aszteroida testben rejtőző Titán oly mérvű pusztítást és zavart okozott az Ix felett, hogy Harkonnen primerásnak végül sikerült elfoglalni és birtokba venni a stratégiai fontosságú összehangolt világot. Hekaté segítsége nélkül az Ix ostroma legfeljebb „erkölcsi győzelem” lehetett volna valódi diadal helyett. Iblis most újabb csodát remélt a kimektől.
Thurr hangja szólalt meg a hajó zárt kommunikációs rendszerén.
– Pontosan a megjelölt helyen észleltem az aszteroidát.
– Legalább kiszámítható – felelte Iblis.
– Megközelítjük.
A főpátriárka kibámult az ablakon, és megpróbálta megállapítani, vajon a milliárdnyi fénylő pont közül melyik lehet a gigászi mesterséges űrszikla. Végül, mikor a jacht a közelbe ért, ki tudta venni a kráterektől szaggatott kőóriást, amely pillanatról pillanatra növekedett. Ezúttal azonban nem rettegett. Iblis pontosan tudta, mit tehet érte a női Titán.
A Dzsihad kezdeti lelkesedésében mindenki a kis Manion Butler nevét idézte meg, és tisztelettel adózott hős édesanyjának, aki elsőként szállt szembe a gondolkodó gépekkel. Ám az évtizedekig elnyúló háborúskodás után a legtöbben belefáradtak a véget nem érő küzdelembe, és egyre inkább békés magánéletre és karrierre vágytak. Dolgozni akartak, gyerekeket nevelni, és megfeledkezni a forgandó hadiszerencséről. Micsoda ostobaság!
Az Ixen, az Anbus IV-en és a Tyndallon aratott esetleges győzelmek ellenére Iblis úgy érezte, hogy a forradalom veszít lendületéből, akár egy lassan haldokló élő szervezet. A hanyatlás fázisai kisebb és nagyobb löketekben érkeztek, kisebb és nagyobb bolygókon. Bárhova látogatott is el Iblis, hogy lelkesítő beszédeket mondjon, látta és érezte a jeleket. A tömegek elfásultak, kicsúsztak a kezéből, mivel nem látták a küzdelem végét. Az emberek összpontosító képessége oly gyalázatosan rövidnek bizonyult!
A főpátriárka mindenképp meg akarta értetni az emberekkel, amit maga oly tisztán látott. A gépek minden embert el akarnak pusztítani – és nem csupán az Összehangolt Világokon, hanem a Szövetségben és a Szövetségen Kívüli Bolygókon is. Az emberi lényeket idegesítő parazitáknak, fenyegetésnek tekintette Omnius és fém testvérisége. A gondolkodó gépek és az emberek semmilyen alapon nem létezhetnek együtt, sem az egyes bolygókon, sem a világmindenség egészében...
Hekaté tátongó kráterektől sebhelyes aszteroidája egyre fenyegetőbb közelségbe került.
– A letapogatók bemérték a bejárat helyét, uram – jelentette Thurr. – Hekaté kapcsolatba lépett velünk, és üdvözöl téged.
– Ne fecséreld udvariaskodásra az időt! Vigyél be minket!
Az űrjacht könnyűszerrel megtalálta a kráternyílást, a Titán pedig vonósugárral segítette a pilótát, hogy a tükörfalú belső üregbe vezérelje a járművet, ahol Iblis először beszélgetett el a sárkány-kimek testbe bújt Hekatéval.
Iblis kiszállt a jachtból, és elszántan a barlangterembe lépett. Hekaté ezúttal nem öltötte magára díszes és bonyolult, ember nagyságú járótestét, hanem egy guruló járótestre erősített, páncélozott agytároló edény elektrofolyadékában lebegő agyként fogadta vendégét. A védett tartály szemmagasságba helyezkedett.
– Fontos megtárgyalnivalóm van veled – szólalt meg Iblis, rögtön a tárgyra térve.
– Fontos megtárgyalnivaló? Más szóba sem jöhetne – válaszolta Hekaté rezonáns mechanikus hangján. – Végtére is a titkos fegyvered vagyok, vagy tévedek?
Láthatóan tetszett neki a szerep.
Iblis idegesen járkált, ahogy magyarázott.
– A Dzsihad válságba került. Az elmúlt év során Serena Butler elragadta tőlem a hatalmat. Hiába küszködik, képtelen megbirkózni a vezetéssel járó politikai, katonai, vallási és társadalmi kötelességekkel... Mégsem látja be a hiányosságait.
– Szóval szeretnéd eltenni láb alól? Ezzel elérhetnéd a célodat? – Hekaté sértődöttnek tűnt. – Ezzel csak értelmetlenül pazarolnánk kivételes képességeimet.
– Dehogy! – felelte Iblis, és ezzel magát is meglepte. Aztán alaposabban átgondolta a kérdést. – Dehogy. Hosszú távon visszaüthetne a dolog. Serenát imádják a tömegek, és túlságosan fontos nekik.
– Akkor miként segíthetnék neked, kedves Iblis? – Hekaté szinte énekelt hátborzongatóan csábító hangján. – Adj valami kellően komoly feladatot, hogy értelmét lássam az erőfeszítésnek.
– További egyértelmű győzelmeket kell aratnom a gépek felett. Tényleges diadalokra van szükségem. – Közelebb lépett. – Neked köszönhetően sikerrel bevettük az Ixet. Mostantól az emberi lakosság felszabadítása révén még több összehangolt világot kell bekebeleznie a Szövetségnek. Nem számít, mennyire fontosak stratégiailag a bolygók, mindössze demonstrálni szeretném az erőnket. És magamnak szeretném elkönyveltetni a sikert.
Hekaté gúnyosan felkacagott.
– Az évszázadok alatt, amelyeket kimekként leéltem, egészen elfeledkeztem róla, mennyire türelmetlenek tudnak lenni a biolények. És mennyit mesterkednek.
– Amit te lekezelően türelmetlenségnek nevezel, huszonhat éven át a Dzsihad hajtóerejének bizonyult. Serena és a gyermeke pusztán jelképek voltak, amíg jómagam megállás nélkül munkálkodtam...
– Tán azt akartad mondani, hogy akár egy gép?
– Mindössze hasonlatképpen.
– Másképp nem is lehetett volna. A hosszú távú tervek mind olyan... hosszú idő alatt valósulnak meg. – A pislákoló agytároló edény feljebb, Iblis feje fölé emelkedett. – Szóval, azt szeretnéd, ha zűrzavart keltenék az Összehangolt Világokon, hogy a nyomomban betörve a Dzsihad magának tulajdoníthassa a győzelmeket.
– Pontosan!
– Érdekes elgondolás. – Hekatét hallhatóan szórakoztatta a kihívás. – Rendben, meglátom, mit tehetek.

- - -

A hűséget nem lehet beprogramozni.

SEURAT EGYÉNI FRISSÍTŐFÁJL

Mikor Vorian Atreides ismét összetalálkozott Seurat frissítőhajójával a világűrben, egyiküket sem lepte meg az eset. Lelke mélyén Vor mindig érezte, hogy egyszer találkoznak még, a robot kapitány pedig csekély, de nem nulla esélyt kalkulált ki rá.
A Dzsihad Hadseregének bürokráciája sajátos, összetett és bosszantó szabályrendszert dolgozott ki, amelyhez igazodva a primerások feleannyit sem tehettek volna meg, mint amit Vor megengedett magának. Noha tudta, hogy viselkedése végtelenül idegesítette Xaviert, barátja intései nem változtathattak Vor forrófejűségén. Újra meg újra egyedül indult útnak kisebb hajókon a maga választotta küldetésekre. Mióta csak csatlakozott a gépek ellen harcolókhoz, Vor rendíthetetlenül megőrizte a függetlenségét – közmondásosan kezelhetetlen, ugyanakkor eddig kifejezetten hatékony fegyvernek bizonyult.
Miután teljesítette a feladatát a Caladanon, Vor továbbindult az óceánbolygóról, mivel nem talált indokot rá, hogy tovább maradhasson Leronica Tergiettel. A dzsihadisták kisebb különítményét a megfigyelőállásnál, szívének egy kis darabját pedig a tengerparti csapszékben hagyta. Előbb megígérte Leronicának, hogy valahányszor kötelessége engedi, üzen neki, aztán útra kelt, hogy újra belevesse magát a gondolkodó gépek végleges megsemmisítését célzó küzdelembe...
A Caladan körzetében, Omnius érdekszférájának határán, Vor emlékezetből idézte fel a szokásos útvonalat, amelyet egykor Seurattal rendszeresen jártak végig. Azután, hogy az ellenség közé eresztette a trójai falóként működő, mit sem sejtő robotot, Vor több összehangolt világ összeomlásáról is hírt kapott, és az adatpontok összeállításából kikövetkeztethette Seurat útvonalát.
Egy ideje nem értesült további pusztításról, de Vort csöppet sem lepte meg, hogy a gépek egy idő elteltével azonosították a problémát. Viszont tudni szerette volna, miféle sorsra jutott Seurat, amint az örökelme felfedezte a rejtett romboló programot. A bonyolult számítógépek elméletileg nem érezhettek bosszúvágyat, Vor pedig abban reménykedett, hogy Omnius nem semmisítette meg a robot kapitányt puszta rosszindulatból.
Ezzel a hatékonyságon esett volna komoly csorba, mi több, felesleges pazarlás lett volna.
Vor egy héten át magányosan járőrözött, és követte a megszokott frissítő útvonalat. A küldetést azzal indokolta, hogy ily módon „létfontosságú információkra tehet szert a Szövetség jövőbeli stratégiájának kialakításához”, ugyanakkor magára maradhatott, hogy eltűnődjön a Leronica iránt táplált, váratlanul jött érzelmeken.
Korábban mindig magának valónak mutatkozott, élvezte az ideiglenes megbízatásokat és a kimenőket a szétszórt Szövetségi Világokon, ez a caladani asszony azonban valamiképp tekervényes utat talált a szívébe. Egyenesen a lelkébe ásta bele a gyökereit, és – akár egy hirtelen felrobbanó időzített bombát – Vor csupán most fedezte fel, mennyire kitéphetetlenül. Vort megzavarta és felvidította a felismerés, viszont mélységesen elszomorította, hogy már nem lehet vele. A szerelemtől sohasem idegenkedett, habár nem is sejtette, hogy ilyen erős érzés lehet. Most már megértette, mit érez Xavier Octa iránt.
Ám a magányos cirkálás az űrben, miközben keserédes gondolatok kötötték le a figyelmét, nem sokat lendített a Dzsihad ügyén. Kizárólag az éppen folyó háborúnak kellett volna szentelnie a figyelmét...
Mikor a hatalmas, fekete és ezüstszínű frissítőhajó keresztezte az útját, és fenyegetően betöltötte a látómezőt, Vor figyelme egyszerre a pillanatnyi feladatra terelődött.
A frissítőjárműnek menekülnie kellett volna, elkerülő manőverbe kezdeni, hogy még a legkisebb dzsihadista hajóval se találkozhasson. Ha a robot kapitány a számítógépes örökelme frissítését szállította, a programozása arra kényszerítette volna, hogy mindenáron megvédje az ezüstös gélgömböt.
A frissítőhajó azonban megállt, Vor pedig az űr mélyén került szembe vele.
Felismerte a jármű felépítését, habár némileg változtattak a kialakításán, kijavították és kibővítették a hajót. Kétségkívül ugyanarra a hajóra bukkant rá, amely nemrégiben még a Föld naprendszerében lebegett elhagyatottan.
Komvonalat nyitott, és azonnal üzenetet küldött.
– Vén Vasagyú, tudtam, hogy idekint rád találok!
Aztán felfigyelt rá, hogy a változtatások komoly fegyverzet felszerelését is magukba foglalták. Kinetikus lövegnyílások fedelei csúsztak oldalra, és vörös izzással jelezték, hogy tüzelésre készek.
Vor érezte, hogy a nyakán hideg veríték gyöngyözik végig.
– Csak nem fogsz szétlőni anélkül, hogy köszönnél?
– Üdvözöllek, Vorian Atreides. – Seurat rézszínű arca jelent meg a képernyőjén. – Tessék, túlestünk a formaságokon. Akkor tehát nyugodtan elpusztíthatlak?
– Jobban szeretném, ha nem tennéd. – Vor a saját fegyverzetének vezérlésén tartotta az ujjait. Talán meglepheti a robot kapitányt, jóllehet a frissítőhajó lövegei láthatóan tekintélyes túlerőt képviseltek. – Úgy tűnik, Omnius sokat javított az esélyeiden azzal a rengeteg ágyúval. Már vártam, mikor jutnak el idáig a gondolkodó gépek.
– Tudatában vagyok, hogy mit tettél velem és általam, Vorian. Tudtommal nyolc összehangolt világon okozott jelentős károkat a frissítőgömb programjába ültetett vírus, amit magam kézbesítettem. Feltételezem, hogy te vagy a felelős mindezért.
– Egyedül semmire sem mentem volna, Vén Vasagyú. – Vor elvigyorodott. – Végtére is te juttattad el a programba épített időzített bombák mindegyikét. És te tanítottál meg nekem annyi mindent a géláramkörökről és a programozásról. Érted? Minden a közös erőfeszítésünk eredménye volt.
Seurat likvimetál arclemezén megcsillantak a frissítőhajó pilótafülkéjének fényei.
– Akkor sajnálom, hogy ilyen kiváló tanárnak bizonyultam.
Miközben Seurat Vorian Atreides arcát pásztázta, korábbi tapasztalatainak és alkalmazkodó programjának segítségével igyekezett megállapítani, mire gondolhat most emberi ellenfele. Erasmus irigylésre méltónak találta volna a helyzetét.
Miután elfogták, és visszavitték a Corrinra, ahol elkobozták tőle a megrongált frissítőgömböt, Seuratot alaposan kikérdezte a helyreállított Omnius. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mi történhetett, a szabotált programot pedig eltávolították, Erasmus mégis a legbiztosabb megoldás mellett érvelt, vagyis hogy végleg pusztítsanak el a Terra-Omnius másolatában tárolt minden adatot.
– Ezek az események huszonhat éve történtek. Bármennyire is érdekesek, nem különösebben időszerű adatok, és nem éri meg kockáztatni miattuk, Omnius.
Seurat sejtette, hogy Erasmus sajátos okok miatt nem szerette volna, ha az örökelme hozzájut az információhoz. A frissítőhajó pilótája azonban nem említette meg a gyanúját, hiszen nem óhajtotta magára haragítani a másik önálló akaratú robotot.
Miután felvették és tárolták a magyarázatokat, de még mielőtt Seurat új megbízást kapott, hogy juttassa el az új, kifejezetten a vírustól megrongált bolygók számára kidolgozott frissítést Omnius megtestesüléseihez, Erasmus és a robot pilóta egy teljes napot töltött el hatékony, nagy sebességű beszélgetéssel.
– Évszázadok óta tanulmányozom az embereket. Kísérleteket végeztem rajtuk, információt gyűjtöttem, és extrapolációval igyekeztem megmagyarázni kiszámíthatatlan viselkedésüket. Rengeteget tanultam Serena Butlertől, most pedig úgy találom, hogy Gilbertus Albans nevelése és oktatása új felfedezésekre ad lehetőséget.
– Te azonban, Seurat, egészen egyedülálló lehetőséget élveztél. Éveket töltöttél el Vorian Atreides megbízottal, Agamemnón Titán fiával. Arra kérlek, oszd meg velem a megfigyeléseidet és minden ide vonatkozó részletet, ami segíthet nekem megérteni az emberi természetet.
Seurat nem tagadhatta meg a választ. A frissítőgömb összehangolásához hasonlatos, ám annál sokkal gyorsabb információcsere révén egybevetettek, összegeztek és átmásoltak minden emléket és beszélgetést, ami Vorian Atreidesszel valaha lefolyt.
Miközben mindez végbement, Seurat maga is sorra vette az emlékeket és szeretettel rokonítható reakció kíséretében idézte fel az Álomutazón töltött kellemes perceket. Azóta, hogy a robot pilóta egyedül irányította az új frissítőhajót – amely sajnálatára mindössze számmal rendelkezett név helyett –, ráébredt, hogy sokkal szívesebben utazott társaságban...
A két hajó most a világűrben nézett szembe egymással, s mindkettő elégséges fegyverzettel rendelkezett ahhoz, hogy elpusztítsa a másikat, de Seurat ráeszmélt, hogy nincs kedve megsemmisíteni egykori társát.
– Emlékszel még a hetedik walgisi küldetésünkre, Vorian Atreides? Huszonnyolc évvel ezelőttről? Meglehetősen sok nehézségünk akadt, miután elhagytuk a rendszert.
Vor halkan kuncogott.
– Nehézségünk? Enyhe kifejezés. Beleszaladtunk egy meteorzáporba, ami felszakította az Álomutazó oldalát. Minden levegőnk távozott, és kis híján kiszippantott engem is.
Seurat tovább bámulta ellenfelét és nemezisét.
– Igen, de megragadtalak, és visszatartottalak. Nem voltam hajlandó elveszíteni téged.
– Valóban? Nem emlékszem minden részletre – felelte Vor. – Túlságosan lekötött a levegő utáni kapkodás. Tudod, a robbanásszerű nyomáscsökkenés meglehetősen kellemetlen élmény egy embernek.
– Tisztában vagyok vele. Egy kisebb raktárfülkébe vittelek, aztán bezártalak, mert abban fenn tudtam tartani a légnyomást.
– Közel két napig nem voltál hajlandó kiereszteni – mondta Vor. – Kis híján éhen haltam, mire kiengedtél. Az eszedbe sem jutott, hogy élelmet adj be nekem.
– Az életedet akartam megmenteni, és két nap kellett hozzá, hogy megjavítsam a megrongálódott hajótestet, és újra üzembe helyezzem a létfenntartó rendszereket.
Vor sóvárgóan nézett rá, aztán zavartan összeráncolta a homlokát.
– Nem hiszem, hogy valaha is megköszöntem neked.
– A robotok nem várnak hálát, Vorian Atreides. Jómagam azonban rengeteget bajlódtam, hogy épen és életben tartsalak... s nem kevés alkalommal. Épp ezért ostobaság lenne most elpusztítanom téged.
Seurat deaktiválta a fegyverrendszereit, majd behúzta a rakétakilövőket és a lövegcsöveket. A robot pilóta egy pillanatra védtelen maradt, ha netán Vorian Atreides úgy döntött volna, hogy tüzelni kezd rá. A gondolkodó gép beindította a hajtóműveket, megperdítette a hajót a tengelye körül, majd a lehető legnagyobb sebességgel megindult, mielőtt Vor reagálhatott volna. Seurat hatótávolságon kívül került, mire egykori emberi társának sikerült feltennie egy egész sor meglepett kérdést.
Vor zavart mosollyal arcán egy ideig céltalanul haladt felderítőhajójával. Aztán hangosan felnevetett.

- - -

A vezetői készség sokféle gúnyában rejtezhet.

IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI

Mikor visszatért a Hekaténál tett sietős és titkos látogatásról, Iblis értesült róla, hogy Serena nem sokkal azelőtt értekezletre hívta össze a Dzsihad Tanácsot, noha az ő jelenlétére nem számíthatott. Az űrkikötőből egyenesen a Tanács tárgyalótermébe sietett, hogy semmiképp ne maradhasson ki a döntéshozatalból. Több hét eltelt a távozása óta, és mielőbb tájékozódnia kellett.
Épp akkor érkezett a belső tanácsterem bejáratához, amikor Serena megnyitotta az ülést, de a szeráfok vezetője elállta az útját. Niriemnek mintha nehezére esett volna eldönteni, kinek engedelmeskedjen, végül pillanatnyi habozás után beengedte Iblist.
A Dzsihad papnőjét, aki a fényes tárgyalóasztal fejénél helyezkedett el, először láthatóan meglepte a főpátriárka megjelenése. Iblis hamarjában helyet keresett magának az asztalfő közelében, habár nem ez volt a megszokott helye. Serena egyetlen megjegyzés nélkül belefogott nyilvánvalóan jól begyakorolt beszédébe, a többiek pedig figyelmesen hallgatták.
– Egyedül nem folytathatjuk a Dzsihadot. Az emberi lelkesedés hatalmas fegyver, de a Szövetség erőforrásai nem vetekedhetnek Omnius ellenünk bevethető erőivel. A gondolkodó gépek minden elpusztított robot helyébe egész szakaszokat állíthatnak. Ám minden egyes dzsihadista halálakor egy emberi életnek szakad vége. Lehetőség szerint minél többet meg kell óvnunk ezekből az értékes életekből.
– Mit javasolsz tehát, Serena? – Iblis gondosan megválasztotta a szavait és a hangnemet, mivel azt remélte, hogy a papnő rendelkezését a saját céljaira használhatja fel. Mikor végigjártatta a tekintetét az asztal körül ülőkön, meglepetéssel pillantotta meg a terem túlsó végében helyet foglaló, feszült tlulaxi testkereskedőt, Rekur Vant. Úgy tűnt, kifejezetten erre az értekezletre hívatták ide, ahol nyilvánvalóan semmi keresnivalója nem lehetett. Iblis diszkréten felvonta a szemöldökét, de kérdő tekintetére csupán nyugtalan pillantás volt a felelet.
– Nem csak dzsihadisták és zsoldosok harcolnak a szent célért – mondta Serena. – Ideje néven neveznem és megáldanom küzdelmünk további jelentős támogatóit.
Elmosolyodott, és Rekur Van felé intett, aki elvörösödött, amint rá irányult a jelenlévők figyelme.
– Habár nem vettek részt tevékenyen a gonosz gépek elleni csatákban, harcosaink sokat köszönhetnek a tlulaxiaknak. A szervfarmjaikból származó termékek tették lehetővé sebesült katonáinknak, hogy újra harcolhassanak. Mindnyájuk közül kedves barátom, Harkonnen primerás részesült a legnagyobb jótéteményben.
Kegyesen meghajolt a testkereskedő felé, a gesztust pedig hangos tapsorkán fogadta.
– Ifjú parlamenti képviselő korom óta dédelgettem az álmot – folytatta Serena –, hogy a Szövetségen Kívüli Bolygókat is bevonjam a Nemesek Szövetségébe. Mostanra nem egy világ, többek között a Caladan is, nyitottnak mutatkozik a csatlakozásra. Végig óhajtom járni a potenciális szövetségeseket, és első utam a Tlulaxra vezet majd. Saját szememmel szeretném látni a ragyogó szervfarmokat, és abban a reményben akarok beszélni a vezetőikkel, hogy rávehetem őket a hivatalos szövetségre. Végiglátogatom csodás városaikat, és megmutatom, a Dzsihad papnője mily nagyra értékeli az értünk tett erőfeszítéseiket.
Iblis torka hirtelen összeszorult, ahogy gondosan előkészített tervei lassan romba dőltek. Korábban titokban megegyezett a tlulaxi szerviparral, Serenának pedig fogalma sem volt arról, mit cselekszik!
– Véleményem szerint elsietett a terv, papnő. A tlulaxiak féltve őrzik az önállóságukat, amit pedig tiszteletben illik tartanunk. Fogalmam sincs, hogyan reagálnának egy váratlan látogatásra.
Serena szeme szikrát hányt, karját összekulcsolta fehér köpenyes melle előtt.
– Már számos bolygón jártam az embereink között. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a tlulaxi vezetés ne fogadná örömmel a Dzsihad papnőjének látogatását. Harcosaink rengeteget köszönhetnek nekik. Lehetetlen, hogy bármit is rejtegetniük kellene előlünk. Vagy tévedek, Rekur Van?
– Természetesen szó sem lehet erről – vágott közbe sietve Iblis. – Biztosra veszem, hogy a tlulaxi kormány szívesen fogadná a látogatásodat. Viszont mielőbb hírvivőt kell menesztenünk a Thalim rendszerbe, hogy felkészülhessenek az érkezésedre. Ez a megszokott diplomáciai eljárás.
– Rendben, de a háború a maga tempójában halad, nekünk pedig egy lépéssel előbbre kell járnunk. – Miközben Serena felvázolta az elképzeléseit a tanácstagok előtt, Iblis kifürkészhetetlen arckifejezéssel ülte végig a tanácskozást.
Azon tűnődött, vajon Hekaté hogyan akar majd a segítségükre lenni. Remélte, hogy számottevő lesz a segítség... és mihamarabb megérkezik.

Hónapokkal azután, hogy Seurat eljuttatta a kezelhetetlen számítógépes vírust, a Bela Tegeuse még mindig rogyadozott a letaglózó hatás következtében. Az életben maradt gépek küszködve igyekeztek helyreállítani a rendet, de nehéznek bizonyult kapcsolatot teremteni a megrokkant örökelmével. Az önálló gondolkodású robotok végül kiiktatták az Omnius-megtestesülés megrongálódott szegmenseit, ami után a kiterjedt számítógépes értelemnek csupán a töredéke maradt működőképes.
Hihetetlenül sebezhetőkké váltak.
Ezen a félhomályos, felhős világon, ahol a rabszolgák csak úgy tudtak növényeket termeszteni, ha mesterséges fényben fürdették azokat, az ingerült népesség felfigyelt a gépek gyengeségére, és úgy határozott, hogy kihasználják a helyzetet. A robotok viszont, mivel hallottak a többi összehangolt világon lezajlott felkelésekről, figyeltek a lehetséges lázadás minden nyilvánvaló jelére.
A Bela Tegeuse kizárólag úgy válhatott ismét egyenértékűvé a többi összehangolt világgal, hogyha megérkezik az örökelme új, fertőzetlen frissítése. Így aztán kivártak...
Mikor magányos, azonosítatlan kimek hajó érkezett a Tegeuse rendszerbe, és azt üzente, hogy egyenesen a Corrin-Omniustól hozott makulátlan frissítést, a gondolkodó gépek örömmel fogadták a hírnököt. Megnyitották a védvonalakat, s átengedték a kimeket a külső határon, hogy mihamarabb a hegyek lábánál elterülő Comati központi csomópontjához siethessen.
Hekaté nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen és ellenállás nélkül beszivároghat. Hát semmire sem tanították meg a kimekek a gondolkodó gépeket?
Az akcióhoz a lázadó Titán elhagyta aszteroida testét, és egy hagyományosabb, jóllehet kissé idejétmúlt kimek leszállóegység külsejét öltötte magára. A stabilizátorrendszereit neuródák révén rejtette el, amelyek a testetlen agyat az űrhajó vezérművével kötötték össze.
A Bela Tegeuse napját eltakaró fellegek vastag, borongós párauszadéknak hatottak, amelyek az időjárást eső és homály örökösen ismétlődő körforgásává alakították. A robotrendszereket nem érdekelte az idő, a sápadt bőrű emberek pedig nem ismertek másféle életet.
Hekaté eltűnődött, vajon mit fognak tenni a szerencsétlen emberi rabszolgák, mikor felszabadulnak. Iblis Ginjo bízta meg ezzel a kíméletlen, igazságosztó küldetéssel, Hekaté pedig elfogadta a kihívást, mivel mindenáron meg akarta mutatni, hogy mire képes. Úgy érezte, határozottan érdekes lesz.
A köpönyegforgató Titán állandó, észrevétlen szimatolásának köszönhetően tudta, hogy a Dzsihad Hadserege a megújult küzdelem kezdete óta próbálta megszabadítani a Bela Tegeusét a gépek fennhatóságától. Flottájuk csapást mért Omnius erődítményére, és súlyosan megrongálta az ottani gépi infrastruktúrát, de olyan komoly veszteségeket szenvedtek, hogy egyértelmű győzelem nélkül voltak kénytelenek visszavonulni. A megmaradt gépek szakadatlan munkával és nyersanyag-felderítéssel alig egy esztendő alatt újjáépítették a bolygót, és ismét megszilárdították az uralmukat, akár a feltartóztathatatlan ár, amely elmossa a parti homokban maradt lábnyomokat.
Hekaté azt remélte, az emberek tanultak a történtekből, és ezúttal határozottabban fellépnek. Neki köszönhetően még egy esélyt kapnak. Feltéve, hogy figyelnek. Egy elosztóponton hagyott üzenetet Iblis Ginjónak, amelyet Yorek Thurrnak kellett figyelnie. Ettől fogva tőlük függött, hogy készen állnak-e a válaszra.
Ahogy leszállt a hideg, szemerkélő esőben ázó, jól megvilágított Comati Űrkikötőben, robotgépek indultak meg feléje, hogy kikérdezzék, és azonosítsák.
– Az Omniusunk maradványa nem képes kapcsolatba lépni a járművedhez tartozó figyelőkutászokkal – közölte az adminisztrátor robot, amely vélhetően a létesítményt irányította. Hekaté badarságnak találta a megjegyzést, különösen egy mesterséges értelemmel ellátott biztonsági egységtől. Magában mosolygott. A gépek néha olyannyira vakok és naivak tudnak lenni.
A kerítés körül ázott ruhájú emberek sereglettek össze. Csüggedt, hunyorgó tekintettel, aggódva szemlélték a leszálló hajót, mintha az új Omniusfrissítés elorozhatná tőlük az utolsó reményüket is.
Hekaté kitárta a fedélzeti nyílást, és kilépett rajta díszes sárkány-járótestében.
– A bolygókísérő figyelőkutász rendszereitekben nyilvánvalóan üzemzavar lépett fel – mondta a várakozó robotoknak. – A Corrin-Omnius kénytelen volt lezárni néhány periférikus rendszert, hogy megelőzze a rejtett programhibák továbbterjedését.
A robotok elfogadták a magyarázatot.
– Mi a típusmegjelölésed? Még nem ismerjük ezt a neo-kimek modellt.
– Ó, a legújabbak legújabbika vagyok – jelentette ki büszkén, mintha felülmúlná a régebbi típusokat. Aztán, ízelt végtagjai között hordozva a hengeres csomagot, megindult előre. Rombusz alakú pikkelyei megcsillantak az űrkikötő parázslapjainak sárgás fényében. – A sok rettenetes rendszerhiba után Omnius elrendelte, hogy a hűséges megbízottakat neo-kimekké alakítsák át. A géláramkörös számítógépes elmékkel szemben az emberi agyat nem fertőzheti meg a járványszerűen terjedő vírus. Hozzám hasonló neókat bíztak meg, hogy célba juttassák a vírust felülíró programmal ellátott, páncélozott frissítéseket. Nyilvánvalóan látjátok az előnyöket.
Három űrkikötői robot lépett oda hozzá, hogy átvegye tőle a súlyos tartályt. Hekaté szinte mohónak látta őket, mintha alig várnák, hogy megszabadulhassanak a szokatlan gondoktól. Ahogy számított rá, nem bizonyultak eléggé fondorlatosnak és gyanakvónak, hogy megvédjék magukat.
– Ígérem – mondta Hekaté –, hogy ez segít megszabadítani benneteket minden bajotoktól.
Habár annak idején felháborította őt a vérfürdő, amit Ajax rendezett, Hekaté meggyőzte magát, hogy a gondolkodó gépek legyilkolása – különösen pedig Omnius megsemmisítése – egészen más, sokkalta dicséretre méltóbb cselekedetnek számít. Ezzel majd elámítja és lenyűgözi az embereket!
– Van valami különleges instrukció a frissítés telepítéséhez? – kérdezte a robot.
Hekaté hátrálva megindult a hajó felé.
– A megszokottak szerint járjatok el! Azt az utasítást kaptam, hogy a lehető leghamarabb induljak tovább, hiszen még számos összehangolt világot érintenem kell. Omnius számít a feladat gyors elvégzésére. Biztosan megértitek.
A robotok jóváhagyóan jeleztek, majd elmasíroztak a végzetes hengerrel, Hekaté pedig ismét rákapcsolta magát az űrhajó vezérlőberendezéseire. Neuródák közvetítette parancsokkal felemelkedett az űrkikötő sárgás reflektorfényében.
Odalent, Comati hálózatként kialakított városában a robotok beléptek a fellegvárba, ahol a megrokkant Omnius küszködött, hogy fenntartsa alapvető funkcióit. A gépek finom manipulátorkarok segítségével nyitották fel a henger burkolatát, és távolították el a védőpáncél rétegeit.
Végül eléjük tárult a furcsa alakú, de nagy hatóerejű nukleáris robbanófej. Rendszereik azonnal működésbe léptek, hogy kiszámítsák a megfelelő válaszlépést, miközben az időzítő számlálója a nullához ért...
Hekaté hajója már az első két felhőréteg fölé emelkedett, mikor látta maga alatt kitörni a napra emlékeztető, ezüstös sárga fényt. Akkorára méretezte a robbanást, hogy a sérült örökelme megmaradt darabjai mindenképp elpusztuljanak. A bomba elektromágneses lökete, amelyet felerősített a robbanófej különleges kiképzése, keresztülhullámzott a Bela Tegeuse egén, hogy a vastag felhőrétegekről visszaverődve sokszorozza meg erejét.
Hekaté egészen beleborzongott.
Ahogy maga mögött hagyta a bolygót, az ott életben maradt emberekre gondolt – azokra, akik nem tartózkodtak a zéró terület közvetlen közelében. Soha semmit nem ismertek a gépuralmon kívül. Eltűnődött, vajon képesek lesznek-e elboldogulni magukban. Nem érdekes. Az arra legalkalmasabb marad fenn.
– Immár megszabadultatok Omniustól – jelentette be, noha tudta, hogy senki sem hallhatja őt a bolygón. – A Bela Tegeuse a tiétek, amennyiben birtokba akarjátok venni.

- - -

Az emberek a legalkalmazkodóbb lények. Még a legmostohább körülmények között is mindig módot találunk a túlélésre. Fajnemesítő programunk révén talán sikerül tovább erősítenünk ezt a jellegzetességet.

ZUFA CENVA: 59. ELŐADÁS
VARÁZSLÓNŐK SZÁMÁRA

Az Arrakis kemény szikláin, Chamal megnyugtató közelségében eltöltött éjszaka után, Rafel a hajnali nappal együtt kelt. Új nap köszöntött rá egy új világban. Nézte a szétterjedő ibolyaszínű foltot a narancssárga égbolton, a felocsúdó sivatag és sziklák barnáit és okkerjét. Mélyet szippantott a már most is forró és száraz levegőből, s a szabadság töltötte be a testét.
Ám egyáltalán nem a Gyehenna szabadságára számított.
Valahonnan a mögöttük tornyosuló sziklák fólül madarak rikoltozása csapta meg a fülét, s látta a fekete árnyakat, ahogy a sziklahasadékok között suhanva és lebukva kutattak az élelem után.
Legalább ők életben tudnak maradni ezen a helyen. Ez pedig azt jelenti, hogy nekünk is sikerülni fog.
Rafel, aki születésétől fogva rabszolgaként élt a Poritrinen, mindig a szabadságról álmodozott, ám fel sem merült benne, hogy azt egy efféle meddő és kietlen bolygón találja meg. A stardai folyódelta párás légköre épp elég szörnyűnek hatott, de az itteni nyomasztó hőség még annál is iszonyatosabb volt.
Mégis követte Chamal édesapját, hiszen tudta, hogy a másik lehetőség a Poritrin egész népe elleni totális háború. És most, hogy ideérkeztek, ki kell használniuk az esélyt. Ishmaelnek igaza volt: a szabadság még egy ilyen helyen is többet ér, mint hogy még egy órát dolgozzanak a rabszolgatartóknak.
A kísérleti űrhajó viharos fóldet érésekor csupán a Keedair szerint Arrakisnak hívott bolygó egy kis hányadát vehették szemügyre. Nem messze biztosan akadnak termékeny, zöld területek és egy űrkikötő. Mindössze meg kell keresnünk őket. Talán a tlulaxi ismeri a rejtett oázisok helyét, és csupán egy kis ösztönzésre van szüksége, hogy megossza velük az információt.
Több mint száz férfi és nő szökött el a Poritrinről, de egyikük sem értette, milyen elven működik a hajó, amely ideszállította őket. Úgy tűnt, még maga Keedair sem. Az első generációs rabszolgák, akiket egykor elraboltak szülőbolygóikról, nyilvánvalóan nem láttak még ahhoz a szokatlan, északi fényre emlékeztető ragyogáshoz foghatót, amely a térnek a hajó köré hajlását kísérte.
Az egyik pillanatban még a Poritrinen voltak, a másikban pedig már az Arrakis felé zuhantak. És itt ragadtak.
Rafel a hatalmas, lezuhant jármű viharvert hajótestét bámulta, s tudta, hogy a roncs többé nem emelkedhet fel. Magunkra maradtunk. Fiatal feleségét féltette, és ígéretet tett magának, hogy minden tőle telhetőt megtesz a megszabadulásukért. Talán Ishmael rábukkan a megoldásra.
Mikor meghallotta a csizmák csikorgását, hátrafordult, és Chamal édesapját pillantotta meg, amint felé tart a táborból jövet. Egyelőre csend borult a hajnali tájra, hamarosan azonban felébrednek a menekültek, és nekiindulnak, hogy felderítsék a kopár környéket. Ishmaellel együtt kínos csendben álltak, és figyelték a pirkadatot.
– Ki kell derítenünk, mi van arrafelé, Ishmael – szólalt meg Rafel. – Lehetséges, hogy zöldellő vidékre és vízre bukkanunk a közelben.
Az egyetlen rendelkezésükre álló jármű egy kisebb felderítőhajó volt, amelyet a raktérben tároltak, vélhetően abból a meggondolásból, hogy a legénység kutatóútra indulhasson – vagy kimenekülhessen – a fedélzetén a prototípus első próbaútja alkalmával.
Ishmael biccentett.
– Nincsenek térképeink, ezért a szemünkre kell hagyatkoznunk. Ma te indulsz felfedező útra a felderítőhajóval. Tuk Keedair majd elkísér.
Rafel haragosan összevonta a szemöldökét.
– Nem szeretném magammal vinni azt a testkupecet.
– Kétlem, hogy szívesen tart majd veled. De bármelyikünknél jobban ismeri az Arrakist. Talán képes beazonosítani a tereptárgyakat, és a tárgyalásban is segíthet, ha esetleg összetalálkoztok valakivel.
Rafel fanyalogva elismerte a döntés bölcsességét. Tudta, hogy egykor maga a tlulaxi rabolta el Ishmaelt. Ishmael bizonyosan gyűlöli a férfit, Rafel pedig rejtett üzenetet vagy utasítást igyekezett találni a döntésben. Vajon azt akarja, hogy elvigyem innen, és megöljem Keedairt? Ishmael arckifejezéséből azonban semmit sem lehetett kiolvasni.
– A túlélésünk érdekében a rabszolgafelhajtónak is hozzánk hasonlóan dolgoznia kell – jelentette ki Rafel. – És kevesebb élelemben és vízben részesül.
Ishmael a távolba révedő tekintettel bólintott.
– Nem árt neki, ha megtudja, milyen a rabszolgák élete.

A szűkös reggelit követően Rafel kiválasztott maga mellé egy másik szökött rabszolgát, egy Ingu nevű, széles vállú férfit, hogy tartsa szemmel a siránkozó és vonakodó Tuk Keedairt. Miközben Ishmael figyelte, a tlulaxi haragosan meredt mindnyájukra, aztán előkapott egy éles fémcsapot, amit a roncsból halászott elő.
Ingu és Rafel egyszerre hőköltek hátra, mivel mindketten biztosra vették, hogy az egykori rabszolgafelhajtó rájuk akar támadni, jóllehet száz haragos Zenszuni ellenében esélye sem lett volna.
– Bludd nagyúr már elég kárt okozott nekem, de több bőséges hasznot hozó évtized után sikerült tönkretennetek. Végleg és teljesen! – Suhintott egyet a rögtönzött pengével. – Mihaszna, ostoba rabszolgák!
Aztán elkeseredett dühében lemetszette saját, vastag hajfonatát. Keedair feltartotta az ernyedt, szennyes hajköteget, majd a porba vetette a barna nyalábot. Az egykori rabszolgafelhajtó furcsán mezítelennek tűnt nélküle, és korábbi dölyfösségét vesztve meredt a levágott varkocsra.
– Tönkrementem.
– Igen – állapította meg hidegen Ishmael, majd elvette tőle a kést. – Mostantól közöttünk kell megküzdened a túlélésért.
– A túlélésért! Reménytelen vállalkozás: minden lélegzetvétellel a testetek vizét fecsérlitek. Nézzétek azokat, akik az egyre erősödő nappali forróságban dolgoznak odakint! Miért nem éjszaka, a hűvösben végezték el a feladatukat?
A tlulaxi haragosan nézett vissza rájuk.
– Mert éjszaka a Zenszunik imádkoznak és alszanak.
– Ha nem hagytok fel ezzel a gyakorlattal az Arrakison, mind meghaltok! Megváltozott a helyzet, nektek pedig ehhez kell hozzáidomulnotok. Talán nem figyeltetek a hőségre és a szikkadtságra? A puszta levegő rögtön felszívja az izzadságcseppeket, és kilopja belőletek a nedvességet... Hogyan fogjátok pótolni az eltékozolt vizet?
– Hetekre, talán hónapokra elegendőek a készleteink. Keedair kemény tekintete találkozott Rafeléval.
– Biztosra veszed, hogy ennyi elég lesz? El kell fednetek a bőrötöket a nap elől. A legnagyobb nappali hőségben kell aludnotok, a megterhelő fizikai munkákat pedig éjszaka kell végeznetek. Ily módon feleannyi vizet veszítetek.
– Azzal is takarékoskodhatunk, ha veled végeztetünk több nehéz munkát – jegyezte meg Ishmael.
– Semmiképp nem akarod megérteni, amit mondok – felelte megvetően Keedair. – Arra számítottam, hogy aki ennyit hajlandó kockáztatni népe szabadságáért, és egy távoli bolygóra vezeti őket, minél tovább életben szeretné őket tartani.
Menekültek csapatai munkálkodtak a roncsnál, s próbálták eléggé kiszélesíteni a raktér nyílását ahhoz, hogy Rafel kimanőverezhessen belőle a kis felderítősiklóval. A járművet szegényesen szerelték fel, és azt sem tudhatták, milyen távolra képes elrepülni, vagy mennyi üzemanyagot tárol magában, más módot azonban nem találtak rá, hogy átszeljék a végtelennek tűnő homoksivatagot. Hacsak gyalog neki nem vágnak a távolságnak.
– Felderítjük a környéket – mondta Rafel, s búcsúzásképp átölelte Chamalt. Aztán oldalra pillantott a zilált, vérágas szemű Keedairre. – A rabszolgafelhajtó majd segít kiválasztani a helyet, ahol letelepedhetünk.
– Higgyetek nekem – sóhajtott fel Keedair –, épp annyira szeretnék civilizált helyet találni itt, mint ti. De fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, vagy hol találhatnánk élelmet és vizet...
Ishmael félbeszakította a panaszáradatot.
– Akkor majd utánajársz. Tedd magad hasznossá, hogy kiérdemeld a fejadagodat!
A három férfi bemászott a kisméretű járműbe, Rafel pedig kétkedőn méregette a vezérművet.
– Szokásos hajtóművek. Úgy tűnik, vezettem már ilyet a Poritrinen. Szerintem elboldogulok vele.
Felemelkedtek a fedélzetről, aztán elhagyták a roncshajó belsejét.
Miközben Chamal, Ishmael és a többiek összeszorult torokkal néztek utánuk, Rafel a sziklák fölül a nyílt sivatagba irányította a felderítőhajót. A termetes Ingu a homlokát ráncolva bámult ki az ablakon, hátha felfedezi egy oázis vagy a civilizáció valamilyen jelét. Rafel Keedairre pillantott.
– Merre induljunk, rabszolgafelhajtó?
– Azt sem tudom, hol vagyunk most. – A tlulaxi lekezelően átnézett felette. – Ti, Zenszunik messze túlbecsülitek a képességeimet. Előbb Ishmael ragaszkodik hozzá, hogy elnavigáljak egy olyan hajót, amivel még sosem repültem, most meg, hogy lezuhantunk, azt várjátok tőlem, hogy a megmentőtök legyek.
– Ha életben maradunk, te is életben maradsz – felelte Rafel.
Keedair az ablak felé intett anélkül, hogy rámutatna valamire.
– Nos, rendben. Akkor menjünk... arra! A sivatagban minden irány egyre megy. Csupán arra figyelj, hogy megjegyezd a koordinátákat, hogy később viszszataláljunk!
A kisméretű jármű jókora sebességgel haladt a homok felett. Egyre nagyobb sugarú köröket tettek meg a sziklatámaszpont körül, hogy minden irányban minél nagyobb területet felderítsenek. A nappali forróság egyre erősödött, a felmelegedett kövekről és az izzó homokról pedig termikek szálltak fel. A sikló rázkódott és billegett, s Rafel csak nagy nehezen tudta egyenesben tartani a járművet. A kabin is egyre melegedett, s veríték csurgott le az arcukon.
– Még mindig nem látok semmit odakint – jegyezte meg Ingu.
– Az Arrakis hatalmas bolygó, többnyire feltérképezetlen és ritkán lakott vidékekkel. – Keedair hunyorgott a vakító fényben. – Ha bármit is találunk, nem nekem köszönhetitek majd, hanem a puszta szerencsének.
– Buddallah vezérel minket – zsolozsmázta Rafel.
A sivatag a végtelenbe terjeszkedett a lezuhant hajó körül, egészen a ragyogó szemhatárig. Rafel, aki csupán a reménybe kapaszkodhatott, továbbrepült, hátha rábukkan valamire. A napbarnított, sárga óceánban kiszámíthatatlan közönként szikladarabok meredeztek, de zöldnek, víznek vagy településnek nyomát sem látta.
– Itt semmit sem találsz – szólalt meg Keedair. – Egyetlen ismerős helyet sem látok, azt pedig kétlem, hogy ezzel a siklóval eljuthatnánk Arrakis Cityig.
– Inkább gyalog vágnál neki az útnak? – érdeklődött Ingu.
Az apró termetű férfi elhallgatott.
Szürkületkor, az egész napos hiábavaló kutatás végeztével Rafel lágyan letette a siklót a homokóceánba egy rozsdabarna színezetű, sűrű örvény közelében. Néhány kilométerrel távolabb kopár sziklák meredeztek a dűnék között, de Rafel úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb nyílt terepen landolnia. Naplemente után kissé lehűlt a levegő, és mikor kiszálltak a süppedős dűnékre, Rafel csupán a szélfútta homok surrogását és az élettelen csendet hallotta. A levegőt mintha átható, metsző szag töltötte volna be... a fahéj illata. Ingu a hajó körül járkált, és mintha keresett volna valamit.
Keedair merészkedett ki utolsóként; csüggedten meredt maga elé az ürességbe. Majd szippantott egyet, lehajolt a rőtes, porhanyós homokhoz, és felemelt belőle egy maréknyival.
– Gratulálok! Egész vagyont érő melanzsot találtatok. – Kuncogni kezdett magában, de nevetéséből hisztéria érződött ki. – Most már csak piacra kell vinnünk, és máris meggazdagodtatok.
– Azt reméltem, hogy az elszíneződés a víz jele – mondta Rafel. – Ezért tettem le itt a siklót.
– Meg lehet enni? – kérdezte Keedairtől Ingu.
– Tőlem akár a homokot is megehetitek. – Lekuporodott a homokba, sötét szemeit pedig a talajra szegezte. – Sokévnyi munkát, a teljes vagyonomat pusztítottátok el... és miért? Velem együtt ti is mind meghaltok itt. Az Arrakison nincs semmi keresnivalótok.
– Legalább nem vagyunk rabszolgák többé – felelte Rafel.
– És senki sem gondoskodik rólatok. – Keedair felemelte a hangját. – Sohasem kellett egyedül megélnetek, kizárólag saját magatokra támaszkodnotok, hogy életben maradjatok. Rabszolgának születtetek, és hamarosan azért fogtok könyörögni, hogy visszatérhessetek a Poritrinre, ahol a nemesek ellátnak titeket.
Kiköpött a vörös homokba, aztán mintha megbánta volna, hogy ilyenre pazarolta a vizét.
– Szívességet tettem nektek, mikor elfogtalak és civilizált körülmények közé hoztalak benneteket. De ti, ostobák, sosem értékeltétek, amitek volt.
Rafel megragadta az apró termetű tlulaxi férfit, előhúzta, és Keedair arca elé tartotta a fémhulladék pengét, amit Ishmaeltől kapott. Az egykori rabszolgafelhajtó azonban nem hátrált meg. Ehelyett gúnyosan megtapogatta a torkát.
– Gyerünk, vagy gyáva vagy hozzá... akár az egész néped?
Ingu lépett oda összeszorított ököllel, mintha be akarna szállni a küzdelembe, de Rafel félrelökte a tlulaxit.
– Buddallah megbüntetne, ha hidegvérrel megölnék valakit, nem számít, mennyi szenvedést okoztál korábban nekem. Agyamba véstem a szútrákat, figyeltem Ishmael szavára. – Rafel haragos tekintettel igyekezett türtőztetni magát. Valóban érezni szerette volna, ahogy a gonosz férfi meleg vére végigfolyik pengéje élén, aztán a kezére csorog.
Keedair csúfondárosan mosolygott rájuk a porból.
– Jól van, használjatok csak bűnbaknak, hiszen csak rám szórhatjátok a nemzedékeken át felgyülemlett szánalmas dühötöket, csak én lehetek a megvetésetek tárgya. Nem akartalak idehozni benneteket, és most sem segíthetek. Ha találhatnék segítőket, rögtön szólnék nekik.
– Már régóta keresem az ürügyet, amiért magadra hagyhatlak, nem érdekel, mit mond Ishmael. Rafel a felderítősiklóval ellentétes irányba mutatott. – Eredj hát a sivatagba, és keresd meg a saját utadat! Akár az értékes melanzsodból is befalhatsz. Úgy látom, eleget találsz belőle a környéken.
A tlulaxi meggyőződése ellenére botorkálva megindult a dűnék felé, majd hátrafordult.
– Csak a saját túlélési esélyeiteket csökkentitek azzal, hogy megszabadultok tőlem.
Ingu önelégülten mosolygott a férfi szorult helyzetén.
– Tovább életben maradunk – szólt utána Rafel –, ha nem kell megosztanunk az élelmünket egy testkupeccel.
Keedair, aki megkönnyebbült, hogy távol kerülhetett tőlük, ugyanakkor félelemmel töltötte el a gondolat, hogy egyedül marad a kegyetlen sivatagban, kihúzta a vállát, majd bátran továbbindult a homoktenger belseje felé.
– Így is, úgy is meghalok. Akárcsak ti.
Rafel tétován bámult utána. Vajon ezt akarhatta Ishmael? Vajon titokban jelet adott neki, amit Rafel nem volt képes megfejteni? Az ifjú apósa kedvére szeretett volna tenni, de nem volt biztos benne, hogy megértette, mit kell tennie..
Később, a nap leszálltakor, Rafel és Ingu a hajó előtt hűsöltek. Ettek egy keveset a fehérjeostyákból, és kortyoltak a vizükből. A két férfi vészhálótömböket húzott elő a tárrekeszből, majd kiterítették azokat a homokra. Mikor kimerülten lefeküdtek, Rafel arra gondolt, bárcsak Chamal mellett lehetne.
Elrakta a fémhulladék pengét, és elmerengett, vajon járhatnak-e a sivatagban éjjeli ragadozók – vagy esetleg az elkeseredett rabszolgafelhajtó tör rájuk az éj leple alatt, hogy megölje őket, és ellopja tőlük a felderítőhajót.
Komoran úgy határozott, hogy több védelemre van szükségük a táborhely körül. Rafel magára hagyta a pokrócán horkoló Ingut, visszamászott a pilótafülkébe, és a legkevésbé sem meglepve tapasztalta, hogy Norma Cenva Holtzman-pajzsokkal látta el a kisméretű járművet. Ez kellő védelmet ad.
Magabiztosan aktiválta a pajzsot, amely az ionizált levegő vibráló ernyőjét borította rájuk. Aztán visszament a hálótömbjéhez, és végre biztonságban érezte magát – egy darabig.
A talaj megremeget, mintha fóldrengés rázta volna meg. Aztán megrogytak és kavarogni kezdtek a dűnék, a mélyből pedig egyre erősödő moraj hallatszott. A dűnék orkánszerű robajjal összeroskadtak. A futóművéről kibillentett felderítősikló megtántorodott.
Rafel ordítva talpra ugrott, de rögtön megingott, és orra bukott a bizonytalan, süppedős homokban. Ingu felkiáltott, és levetette magát a hálótömbről, majd hadonászva igyekezett megtartani az egyensúlyát.
Az éjszakai sivatag hirtelen őrjöngő alakok viharában tört ki körülöttük, gigászi, szelvényes démonok emelkedtek ki a mélyből, akár a rémálmaikból életre kelt lidércek. Rafel a hátára esett, félig betemette a kavargó homok, és egyenesen a fólébe magasodó monstrum tátongó torkába nézett bele... Nyilvánvalóan a dobogó pajzs hergelte fel.
Ingu szokatlanul magas hangon felsikoltott.
A férgek egyszerre csaptak le, s nyelték el a felderítőhajót, a tábort és a két férfit. Rafel először azt hitte, egy roppant tűzevő sárkányra bámul fel. De nem látott szemeket. A hatalmas száj körül vakító, kristályszerű éleket látott megvillanni.
Aztán árny borult rá, éles fájdalmat érzett, és végtelen sötétséget.

- - -

Az élet a – jó és rossz – döntésekről és azok kumulatív hatásáról szól.

NORMA CENVA: MATEMATIKAI BÖLCSELET

A bosszús, de kíváncsi Zufa Cenva az űrön át egyenesen felé célzott, furcsa üzenetre reagálva megérkezett a Kolharra. A varázslónő sivárnak és kezdetlegesnek találta a bolygót; az ottani telep fennmaradt, de nem különösebben gyarapodott. Miért akarhatja bárki is, hogy idejöjjön? A világ csekély készletei és zord klímája a túlélhetőség határát súroló, mostoha körülményeket teremtettek.
A hívás mégis egyértelműen innen eredet. Ki akarhat látni? És hogy merészel iderendelni engem?
Miközben legtehetségesebb nővéreit tanította a Rossakon, és veszélyes elmegyakorlatokat végeztetett velük a buja őserdőben, a kényszer oly erővel rántotta magához a gondolatait, hogy kis híján elveszítette összpontosító képességét, ami katasztrofális következményekkel járhatott volna. Az újonc varázslónők elkeseredetten viaskodtak a halálos energiákkal, és csak nehezen sikerült az elméjükben tartaniuk a mentális tűzvészt.
Ám képtelen volt elhessegetni, vagy figyelmen kívül hagyni a gondolatot. A hívás úgy hatott, akár egy hangos kiáltás Zufa agyában, és azt parancsolta, hogy azonnal induljon útnak. Gyere a Kolharra! Találkoznunk kell! Neki, a Dzsihad legfőbb varázslónőjének nem volt mit tennie.
A jelentéktelen bolygó a ginazi kereskedelmi útvonalak közelében keringett, de Zufát soha nem érdekelte. A Kolhart lényegében figyelemre sem méltatta. Zufának fontosabb feladata is akadt a Dzsihadban.
Gyere a Kolharra!
A magánűrhajó most leereszkedett a felszín felé, és ahogy a fedélzeti rendszerek száraz helyet kerestek a landoláshoz a hideg, mocsaras pusztaságok határán található primitív települések közelében, fojtó tompaság szivárgott az elméjébe, akár a méreg. Az ég, a víz, a nyirkos talaj, sőt még a göcsörtös fák is hamuszínűnek tűntek.
Anyám! Gyere a Kolharra! Azonnal!
Anyám? Lehetséges, hogy a Zufa méhében növekvő, megszületetlen magzat, Iblis Ginjo gyermeke próbál ilyen furcsa módon kapcsolatba lépni vele? Már a tudatára ébredt, és ezzel a küldetéssel bízza meg? Ha így van, belőle válhat minden idők legkiválóbb varázslónője. Zufa magában mosolyogva megsimogatta a hasát, amelyen még nem látszottak a terhesség jelei.
A törpe növésű Normának bizonyosan nincsenek efféle képességei... Évek óta semmit nem hallott a lányáról... Még Holtzman professzor is úgy döntött, hogy nem pazarolja rá tovább az idejét, és előfordulhat, hogy még a katasztrofális rabszolgafelkelés előtt kitelepíttette a bolygóról.
Ez vajon azt jelentette, hogy Norma életben maradt, s nem esett a vérengzés áldozatául? Bármekkorát csalódott is Normában, Zufa mégis a lány édesanyja volt, és törődött a sorsával.
Ám még ha életben maradt is, az üzenet nem érkezhetett Normától...
Idejétmúlt űrkikötővel teljes, borongós erődváros körvonalai rajzolódtak ki a hajó előtt. A Kolhar legnagyobb településének lakossága legfeljebb néhány százezerre rúgott.
Mikor a varázslónő megközelítette az űrkikötőt, vékony férfihangtól kapott engedélyt a leszállásra. Zufa nem látott egyetlen külvilági hajót sem, csupán letargikus lassúságú helyi közlekedési eszközöket.
– Fenntartottunk számodra egy helyet, varázslónő, és pontos utasításokkal rendelkezünk az érkezésedről. Már vártunk téged.
Zufa, akit már bosszantott az információ hiánya, telepatikus késztetéssel próbálta rábírni a férfit, hogy áruljon el végre valamit, de semmit sem sikerült kiszedni belőle. Mielőbb szerette volna megfejteni ezt a rejtélyt, hogy visszatérhessen tényleges munkájához.
A mentális hívást követve síntaadt bérelt, aztán az álmos űrkikötőből a kétszáz kilométerre északra fekvő kis faluba hajtott. Miért választ bárki is önszántából egy ilyen helyet? A kisméretű kabin vékony nyomtávú vágányon haladt; az utat döcögve tette meg, különösen, mikor felkaptatott a három oldalról hófedte hegycsúcsokkal határolt magas fennsíkra. Zufa legszívesebben telekinetikus képességeit használta volna, hogy a lomha járműnek segítsen az előrehaladásban, de végül ellenállt a kísértésnek.
Mikor Zufa végül megérkezett az aprócska állomásra, és kilépett a szeles, festett faperonra, kápráztató szépségű szőke nő jött elé.
– Cenva fővarázslónő! Már vártalak.
A Kolhar nyirkossága és huzatossága ellenére a nő csupán vékony és bő ruhát viselt, amely valamiképp nem libegett az erős fuvallatban. Fiatal volt, mégis kortalan, kék szemekkel és porcelánfinomságú bőrrel. Megmagyarázhatatlanul ismerősnek tűnt.
– Miért rendeltél ide? Miféle módon küldtél nekem ilyen jelet? – A saját státusát mindig szem előtt tartó Zufa azonnal megbánta, hogy a rendeltél szót használta, mintha közönséges lakáj lenne, akit kénye-kedve szerint utasítgat a gazdája.
A szépséges idegen furcsa, ingerlő mosollyal válaszolt:
– Kövess! Sok mindent meg kell beszélnünk... amint felkészültél a válaszokra.
Zufa az idegen után ment az állomásépületbe, ahol egy vézna öregember vastag kabátot nyújtott felé. Zufa félreintette a férfit, és nem törődött a fennsík hűvös levegőjével.
– Ki vagy?
Hirtelen eszébe jutott az egyik üzenet: Anyám! Gyere a Kolharra! Azonnal!
A nő nyugodtan felé fordult, mintha várna valamire. Külleme kínzóan ismerősnek tűnt, magas járomcsontjából és klasszikus profiljából ítélve nyilvánvalóan a rossaki génállományból származott. Olyannak tűnt, mint a nagy varázslónők egyike, de finomabb, kecsesebb szépségű vonásokkal. A szemei leginkább... de nem lehet!
– Ha felnyitod a szemed, látni fogod, hogy a lehetőségeknek nincsenek határai, anyám! Képes vagy meglátni engem egy más alakban?
A meghökkent Zufa hátrarántotta a fejét, aztán előbbre lépett, és hunyorgó, gyanakvó tekintettel méregette a nőt.
– Ez nem lehetséges!
– Gyere velem, anyám, és beszélgessünk! Rengeteg mindent el kell mondanom neked.
Norma buboréktetejű talajjáróban vitte le Zufát a fennsíkról a félig fagyott mocsárvidék egy kopár, süppedős tisztására. Miközben a jármű nagy nehezen keresztülvergődött az úttalan, göröngyös terepen, Norma káprázatos történetet mesélt el. Zufa alig hitt a fülének, de nem tagadhatta azt, amit a saját szemével látott.
– Mégiscsak van benned tehetség!
– A kimekek kínzása olyan képességeket hozott elő belőlem, amikről sejtelmem sem volt. Az elmém magába fordult, ahol rátaláltam a belső szépségemre és békémre. A soo-kő, amit Aurelius adott, valamit megindított bennem, és segített összpontosítani; ilyesmivel nem számolhattak előre a kimekek. És az életükkel fizettek ezért. Ezek után abban a fényűzésben részesülhettem, hogy a génjeimben tárolt tervrajzok szerint újjáformálhattam a testemet. Az őseim képességeit alapul véve ilyennek kellett volna születnem.
Zufa döbbenete és csodálkozása kézzelfogható volt.
– Egész életemben ezt vártam, ezt követeltem tőled. Habár korábban sohasem mutatkozott meg a tehetséged, örülök, hogy végül nem tévedtem. Keményen bántam veled, mert ezt kívántad meg. Mégiscsak megvolt benned a képesség. – Biccentéssel jelezte, hogy amit mondott, bóknak szánta. – Végül mégiscsak méltó lettél hozzám.
Norma higgadt maradt, és nyilvánvalóvá tette, hogy bármit mond is az édesanyja, nem bánthatja meg vele. Tekintetéből némi kétkedés sugárzott, mintha nem teljesen hinne Zufa szavainak.
– A szépségem lényegtelen ahhoz képest, amit immár megtehetek. Mikor elpusztult a testem, a női felmenőimről tárolt képzetek alapján alkottam újjá. Alkalmasnak találom ezt a testet, habár úgy hiszem, bármikor újra felvehetném a régi alakomat. Engem sohasem zavart annyira, mint téged. A külszín végtére is csupán külszín.
Zufa zavarba jött. Miután éveken át élt reménytelen törpeként, lánya láthatóan mellékesnek tartotta újdonsült testi szépségét. Norma nem azért vette fel ezt a tökéletes női alakot, hogy bárkit is lenyűgözzön vele – legalábbis ezt állította.
– Nem szabadott volna lemondanod rólam, anyám. – A kemény szavak dacára úgy tűnt, Norma fölötte áll haragnak és bosszúnak, és felsőbbrendű magabiztossággal beszél. – Számos tanítványod halt meg a kimekek elleni mentális támadásokban. Nekem viszont sikerült kordában tartanom a telepatikus tűzvihart, amely bármely más varázslónőt, még téged is elpusztított volna.
Zufát csodálattal töltötte el a lehetőség. Korábban oly sok tehetséges nővérét látta meghalni az emberi aggyal rendelkező gépek elleni csapások alkalmával.
– Meg kell mutatnod, hogyan lehetséges ez! – A lányát figyelte, és eltűnődött, vajon mire gondolhat éppen.
Norma egy magányos kunyhótól nem messze parkolta le a talajjárót, majd édesanyjával együtt kiszállt a járműből. Mintha kővé dermesztette volna a fagyos szél, egy tőle néhány méternyire heverő kődarabra összpontosított. Hetek teltek el az incidens óta, amely alapjaiban megváltoztatta az életét, és attól fogva nem használta új képességeit. Nem kimerültségből, hanem bizonytalanságból és attól való félelme miatt, hogy ereje nem várt következményeket okozhat. Leginkább attól rettegett, hogy a közelben ülő édesanyjában tesz kárt.
Norma teste elernyedt.
– Most nem. Még nem állok készen. Amikor újjáformáltam a testemet, kizárólag külső változást okoztam... ráadásul szélsőséges kényszer alatt cselekedtem. De úgy érzem, mindez csupán a kezdet, átmeneti fázis, anyám. Ezért ne csodálkozz, ha a jövőben tovább változom! Semmin se csodálkozz, amire képes vagyok!
A megjegyzés megijesztette a tapasztalt varázslónőt, aki félrefordította lángoló arcát.
Norma távolinak tűnt, mint aki belefeledkezett a gondolataiba.
– Inkább a jövő, nem a múlt érdekel. Ha már nem okozok csalódást neked, együtt még erősebbek lehetünk, még többet megvalósíthatunk, mint gondolnád. – Sarki szél kapott bele szőke hajába, amitől egészen éterinek tűnt a havas hegyormok háttere előtt. – Most érdemes lenne új alapokra helyeznünk a kapcsolatunkat. Rengeteg munka vár ránk.
Zufa képtelen volt rávenni magát, hogy nyíltan beismerje: hibázott – ha egy életen át megkövetné, akkor sem tehetné semmissé a becsmérlést és szidást, amiben Normának oly sokáig része volt –, de mostantól talán jobban igyekezhet, és kettejük egyesített erejével jelentős lépéseket tehetnek az ellenség legyőzésére. Norma végül megérti majd a ki nem mondott bocsánatkérést.
A varázslónő tétován előrenyújtotta mindkét kezét, és rögtön látta, hogy Norma is követte a példáját, mindössze a másodperc töredéke múltán. Vagy ugyanabban a pillanatban történt volna? A két nő sután megszorította egymás kezét, majd mindkettejük számára szokatlan módon átölelték egymást.
Együtt sétáltak a durva, fagyott talajon a kunyhóhoz, egy öreg, előre gyártott épülethez, amelyet sok évvel ezelőtt emeltek a jóindulatú gyarmatosítók, akik feladták a függetlenség vágyálmát. Norma időközben felújította, és ismét lakhatóvá tette.
Röviden beszélt, és a körülöttük elterülő, kiterjedt ugarra mutatott.
– Nem sivár pusztaságot képzelek magam elé, anyám! A lehetőségek végtelen terepét látom magam előtt! Végre rendelkezem a rossaki varázslónők képességeivel, miközben megtartottam a magamtól kifejlesztett, átfogó matematikai tudást is. Immár birtokomba került a válasz, anyám. Oly sok év után végre tudom, hogyan lehet megalkotni olyan hajtóműveket, amelyek meghajlítják a teret.
Az idősebb nő felé fordult, Zufa pedig elszédült tekintete célkeresztjében.
– Érted, amit mondok, anyám? Olyan járműveket építhetünk, amelyek egy szemvillanás alatt megtehetik a két csatatér közti utat. Képzeld csak el, mennyi hasznát vehetik az űrhajóimnak, ha egyetlen pillanat alatt felbukkanhatnak a tér bármely pontján. A Dzsihad Hadserege gyorsabban mérhet csapást az Összehangolt Világokra, mint ahogy Omnius reagálhatna.
Zufának sikerült megtartania az egyensúlyát, pedig szinte megittasodott a csodás új lehetőségektől.
– Ez lehet a legjelentősebb változás az elhúzódó konfliktusban, egészen... egészen a Földre mért atomcsapás óta.
– Ennél több rejlik benne. Sokkal több. – Norma összeszűkítette halvány szemét. – De ezúttal nem vallhatok kudarcot a saját gyengeségem miatt. Korábban, mikor a Poritrinen éltem, alábecsültem a politika és a személyes kapcsolatok fontosságát. Nem értek a taktikázás művészetéhez, és nem is óhajtom megtanulni.
Norma tekintete végigszaladt a barátságtalan pusztaságon, mintha lelki szemeivel már most maga előtt látná a felépítendő városokat.
– Épp ezért szükségem van a segítségedre, anyám. Az elképzelésem túlságosan nagyszabású ahhoz, hogy lemondjak róla. Nem hagyhatom, hogy megtévesztett bolondok vagy számító bürokraták megállítsanak. Holtzman professzor sokat ártott nekem a Poritrinen, és nem vettem észre, miként keresztezi az utamat, és késleltet, mígnem végül minden eredményemet magának akarta tulajdonítani. Nem csupán a segítségemet akarta. El akarta orozni az ötleteimet, hiszen magától már semmit nem volt képes kiötleni.
Zufa nem tudta elleplezni a megdöbbenését.
– Holtzman professzor? Meghalt a felkelés során, akárcsak Bludd nagyúr és szinte mindenki más is Stardában.
Norma bólintott.
– Tudom, ezért a semmiből kell újrakezdenünk itt, a Kolharon. Szükségem van a Dzsihad legfőbb varázslónőjének képességeire és politikai befolyására.
Nem elég egyszerűen kidolgozni a matematikai képleteket. Én működőképessé fejlesztem a technológiát, te pedig teszel róla, hogy használják. A többi varázslónővel együtt segítenetek kell nekem, hogy ezt a helyet hatalmas, titkos hajógyárrá alakítsam.
– De... itt? – kérdezte Zufa, és körbenézett a barátságtalan terepen. Norma szélesre tárta a karját.
– Lelki szemeim előtt gigantikus kilövőteret látok ezen a síkságon, ahonnan térhajlító űrhajók indulhatnak útra a világmindenségbe, amelyek mellett eltörpülnek a ma ismert járművek.
– Norma, valamit el kell árulnom neked – szaladt ki a lánya mellett ülő Zufa száján. – A... meg nem született húgodat hordozom a szívem alatt. Belső ritmusaim gondos időzítésével sikerült teherbe esnem Iblis Ginjótól.
Még a természetfeletti szépségű és képességű Normát is láthatóan meglepte a hír.
– A főpátriárkától? Miért?
– Mivel olyan kiaknázatlan erő rejlik benne, amiről még maga sem tud. Valószínűleg néhai őseitől még rossaki géneket is örökölt. Úgy gondoltam, tőle megkaphatom a tökéletes lánygyermeket. Most már talán szükségtelen mindez.
– Úgy tűnik, mindkettőnknek sikerült meglepnie a másikat – állapította meg Norma. – Sok minden megváltozott közöttünk. És Aureliusszal kapcsolatban is. A jövő térképe átalakult.
Gyengéden elmosolyodott.
Mostantól jóvá teszem a hibáimat, hogy ennyire végtelenül és szégyentelenül nem hittem a saját lányomban – ígérte meg magának Zufa. Elöntötte a bűntudat, ahogy ráeszmélt, hogy mindig segítőkésznek kellett volna lennie Normával szemben. Megfogadta, hogy kiköszörüli a múltban vétett csorbát.
– Igen, segíthetek megvalósítani ezt a roppant feladatot. Örülök, hogy engem bíztál meg vele, kislányom.
Norma gyengéd mosolya eltűnt, és mintha édesanyja lelkének mélyét fürkészte volna, hogy megállapítsa viszonyuk megváltozásának valós okát.
– A testedből és véredből származom. Kiben bízhatnék, ha nem benned? Jobb választást nem ismerek.
Halványkék szeme felcsillant, ahogy maga elé képzelte a jövőt.
– Következő lépésként pedig meg kell nyernem magamnak az eszményi üzletembert, aki pénzelni képes egy ekkora vállalkozást. – Norma mélyet szippantott a fagyos levegőből, majd megfordult, hogy kinyissa a házikó ajtaját. – Már alig várom, hogy ismét láthassam Aureliust.

- - -

Mikor a szemlélő valóban elhiszi azt, amit lát, a látomás valósággá lesz.

ZON NORET KARDMESTER

A zsoldos mester egy kő- és homokhalmon ült a friss jácintokkal ékesített törtkorall szentély mellett. Az Ártatlan Manion tiszteletére emelt emlékhely védelmet és nyugalmat kínált a démoni gépek ellenében, Jool Noret azonban inkább a saját harcosi képességeiben bízott, akárcsak több mint egy esztendővel ezelőtt az Ixen.
A harcedzett ifjú a távolba meredve bámult keresztül a homokóceánon, amely saját apró szigetét vette körül. Kitalált ellenfeleket, célpontokat és ellenségeket képzelt maga elé.
Noret csupán egy derekánál összecsomózott ágyékkötőt viselt. Guggolva csomóba szorította az izmait, míg a dermedt póz fájdalmat nem okozott neki, de nem lazította el magát, s nem pislogott, habár lassan verejtékcseppek gurultak le a szemöldökén, bele a szemébe.
Aztán villámgyorsan suhintott pulzuskardjával. A diszruptor-penge épp ott fúródott a levegőbe, ahova Noret célzott.
Noret korábban esküt tett, hogy nem hagyja tompulni a képességeit, még ha a csaták között haza is megy a Ginazra. Folytonosan edzenie kellett Chiroxszal, hogy egyre magasabb szintre fejlessze a készségeit. A mek alkalmazkodási algoritmusának beállításait már most is jóval a korábbi szint fölé emelte, amivel túlszárnyalt mindent, amit addig a gyakorlatban megvalósíthatónak képzelt. Habár egyre bizonyított, soha semmiképp nem érezte, hogy elégedett lehetne magával. A kor rejtelmes órája egyre ketyegett szervezetében, ő pedig nem akarta, hogy idősebben elveszítse a képességeit. Furcsa, beteges gondolatok ezek egy olyan férfitól, aki még be sem töltötte a huszonharmadik évét.
Hónapokkal ezelőtt tért vissza a Ginazra egy csapatnyi veteránnal, akik a Salusa Secundusra tartottak. Az ádáz, sok csatát megélt zsoldosok egyike sem akart a napsütötte szigetcsoporton henyélni, ezért hetekig vadásztak az űrben, az Összehangolt Világok határvidékén, hátha alkalmas kóborlókra akadnak. Találtak is, és megsemmisítettek két robot felderítőjárművet, ám mivel elfogytak a célpontok, a csapatszállító hajó végül útnak indult a Rossak és a Ginaz közötti folyosón. Miután átfurakodtak a rendszer aszteroidaövezetén, elérkeztek az óceánbolygóra.
Noretnek nem volt ellenére a hazatérés. Alig várta, hogy ismét a kis szigeten lehessen Chiroxszal, és egy nanopengénél is élesebbre fenje a készségeit. Hogy még könnyebben végezhessen a gépekkel.
Váratlanul megperdült, felugrott a levegőbe, majd lecsapott maga mögé. Gyerekkora óta többféle fegyver forgatását megtanulta, többek között olyan bonyolult fegyverzetét is, amely egyszerre egy tucatnyi harci robottal volt képes végezni. Ennek ellenére mindig visszatért édesapja pulzuskardjához. Ósdi, de pontos fegyvernek számított. A kard használata olyan szintű készségeket követelt meg, amivel egyetlen zavarógránát vagy nyers erőt alkalmazó fegyver nem érhetett fel.
A küzdelem kimenetele a pontosságtól és az időzítéstől, az érzékek helyes használatától és a gyakorlatból származó tudástól függ.
Mikor nem a Dzsihad Hadseregének valamely küldetésén vett részt, Jool Noret naponta órákat gyakorolt egymagában vagy szenszei mekje ellen. Mivel nem vágyott az emberek társaságára, egyetlen barátot sem szerzett a szigetre érkezett kiképzettek között. Kizárólag azért tartott szünetet, hogy langyos vizet vagy ízetlen ételeket vegyen magához, ami elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytathassa a viadalt, a kiképzést, és továbbfejleszthesse harci tudását.
Noret hamarosan készen áll arra, hogy újból csatlakkozzon a Dzsihadhoz. Úgy tekintett magára, mint akinek egyetlen célja a gondolkodó gépek elpusztítása lehet. Egy napon majd az életébe kerülhet a vakmerősége, de tesz róla, hogy Omniusnak sokba kerüljön a halála...
Odalentről, a letaposott tengerpartról diákjelöltek figyelték csendben és tisztelettudóan, ahogy Noret végrehajtott egy gyakorlatsort. Chirox, a szenszei mek a szemlélődők között állt. Noret periférikus látása befogta őket, de nem törődött velük. Rengeteget tanult abból, hogy egyszerűen figyelte az édesapját, és nem vette zokon, ha nézték, de a tanáruk nem szándékozott lenni.
Noret hátat fordított közönségének, és belevetette magát a gyakorlatozásba. Az emberek a Veteránok Tanácsától származó hadi hírekből tudtak a hőstetteiről, amelyeket a lábadozó zsoldosok között terjesztettek. A sziget minden lakója hallott a diadalairól. Jool Noret már a legelső bevetésén szinte legendás hírnévre tett szert, mivel egymagában működésbe hozott egy nukleáris várospusztítót, amely mindenestől megsemmisítette az Ix-Omniust. Azóta, jó néhány összetűzés során, gondolkodó gépek seregeit győzte le.
Ám Noret megvetette a tömjénezést, és nem akart tettei dicsfényében sütkérezni. Úgy érezte, nem érdemli meg.
Az elmúlt néhány hét folyamán azonban egyre több kíváncsi diák jött el megnézni, hogy ellessék a fogásait. Szemtanúi lehettek Noret emberfeletti gyakorlatainak a harci mekkel szemben, s lélegzetvisszafojtva figyelték a mozdulatait.
A tömeg növekedett. Némelyik harcosjelölt nyíltan felkérte, hogy legyen a kiképzője, de Noret nem állt kötélnek.
– Nem tehetem. Még nem sajátítottam el mindent, amit akartam.
Habár igyekezett titkolni, azért utasította el a kérésüket, mert mardosó bűntudatot érzett édesapja halála miatt. Szívére mintha súlyos kő nehezedett volna. Tudta, hogy egy napon majd a csatában esik el, amint az a hozzá hasonlók sorsául rendeltetett. Ám megfogadta, hogy dicső küzdelemben, tökélyre fejlesztett képességekkel fog meghalni. A saját épsége feletti aggódás teljes hiánya tette lehetővé számára azokat a tetteket, amiket az edzései során véghezvitt. Mit érne el vele, ha másoknak is megtanítaná a trükkjeit, hacsak azt nem, hogy mind a halálba küldi őket?
Noret nap mint nap felülmúlta Chirox legjobb teljesítményét.
– Más diákok is szeretnének tanulni tőled, Jool Noret mester – mondta a küzdő robot, ahogy a nap aranylóan lenyugodott a beláthatatlan óceán mögött. – Vajon nem kötelessége a ginazi zsoldosoknak, hogy minél több zsoldost küldjenek a csataterekre?
Noret összeráncolta a homlokát.
– Vissza kell térnem a küzdelembe. A következő hajóval elmegyek.
Maga elé emelte a pulzuskardját, és magában azt latolgatta, miféle módokon csaphat össze az elkövetkező időkben a gonosz gondolkodó gépekkel. Aztán egy vakmerőbb diák, aki elég bátornak mutatkozott ahhoz, hogy megszólítsa a híresen magányos zsoldost, odalépett hozzá.
– Felnézünk rád, Jool Noret. Omnius ostora vagy.
– Pusztán a feladatomat végzem.
A diáknak sötét haja és cserzett, hámlott, szeplős fehér bőre volt. Nyilvánvalóan nem a Ginazról származott, mégis idejött, hogy kiképzésben részesüljön. Ide. Legalább öt évvel idősebb lehetett Noretnél, erejét pedig nagy termete és vaskos izmai adták neki. Sohasem szerezheti meg a ginazi zsoldosok mozgékonyságát, mégis félelmetes ellenfélnek tűnt.
– Miért nem vagy hajlandó tanítani minket, Jool Noret? Mindannyian kovácsolásra váró fegyverek vagyunk.
Noret halkan elismételte a szavakat, amelyek immár értelmét vesztett mantraként hatottak.
– Nem vagyok méltó magamhoz. Nem vagyok alkalmas rá, hogy másokat tanítsak.
– Vállalom a kockázatot, Jool Noret – válaszolta mogorván a férfi. – A Tyndallról származom. Nyolc évvel ezelőtt a gondolkodó gépek leigázták a bolygómat, milliókat legyilkoltak, a többit pedig rabszolgává tették. A nővéreimet lemészárolták, akárcsak a szüleimet. – Hatalmas szemeit harag és könnyek borították el. – Aztán a Dzsihad Hadserege válaszolt. Hatalmas túlerővel és rengeteg ginazi zsoldossal támadtak a Tyndallra, és elűzték a gépeket. Nekik köszönhetem, hogy élek, és szabad vagyok.
Felső ajka megremegett.
– Azért jöttem, mert én is zsoldossá szeretnék válni. Gondolkodó gépeket akarok ölni. Bosszúra vágyom. Kérlek, taníts!
– Nem tehetem. – Noret megkeményítette szívét a tyndalli menekült elkeseredett ábrázata láttán.
– Az ellen azonban nincs kifogásom – tette hozzá hosszas tanakodás után, és Chirox felé fordult –, hogy helyettem te tanítsd a jelentkezőket, ha jónak látod.
Noha nem számított elfogadott kiképzőnek, és komoly kétkedéssel fogadták őt a veterán tanítómesterek, a harci robot hivatalos órákat kezdett adni az izgatott és igyekvő zarándokoknak, akik Noret szigetére jöttek.
Napokkal mestere indulása után Chirox két tanítványt vett magához, aztán tizenkettőt, végül egymást váltogatva vezette a buzgó zsoldosjelölteket nappal és éjszaka egyaránt. Megtanította őket a gépek elpusztításának alapjaira. És nem volt szüksége pihenésre.
A tanítványok minden reggel példás igyekezettel vetették bele magukat a kiképzésbe. Mindegyikük a legendás ginazi kardmesterhez szeretett volna hasonlítani, noha mikor megkérdezték tőlük, miért, egyikük sem tudta pontosan meghatározni, bálványuk stílusa miben különbözött az átlagos zsoldosétól. Csupán azt érezték, hogy kivételesen gyors, tetteit pedig fürgeség és meghatározhatatlanság jellemezte.
Valahányszor a szenszei mek úgy látta, hogy az egyik kiképzett készen állt, elküldte őt, hogy vétesse fel magát a hivatásos ginazi zsoldosok közé. Akik Jool Noret követőinek vallották magukat, mindannyian felirattal ellátott korálkorongot húzhattak elő a kosárból, és magukba fogadták egy elesett zsoldos szellemét.
Aztán elindultak, hogy küzdőtudásukat a Dzsihad Hadseregének ajánlják.

- - -

Az elvarratlan szálak hajlamosak megfojtani bennünket.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

A Dzsihad Tanács előtt hatalmas transzparens hirdette, hogy „A Bela Tegeuse felszabadult!”. Miután megsemmisült a helyi Omnius, a világ lényegében védelem nélkül maradt, és csak el kellett foglalni – feltéve, hogy a Dzsihad Hadserege elég gyorsan lépni tud.
Hekaté betartotta az ígéretét, habár nem pazarolta arra a drága idejét, hogy erről Iblist is értesítse. Ha előre ismeri a tervét, akár a Dzsihad teljes Armadájával készülhetett volna a csapásra, és újabb nagyszerű győzelmet tulajdoníthatott volna magának.
Ám mivel oly soká élt már, a női Titán láthatóan nem különösebben izgatta magát. Amikor Iblis kérdezősködni kezdett, Hekaté megsértődött, sőt nyíltan méltatlankodott.
– Részletes jelentést hagytam a képviselődnél, pontosan úgy, ahogy kérted tőlem. Talán érdemes lenne ellenőrizned, hátha megszakadt valahol a kommunikációs csatornátok, hmm?
Iblisnek nem volt ínyére a gúnyos hangnem, de Yorek Thurr korábban határozottan azt állította, hogy nem érkezett semmiféle üzenet.
A Bela Tegeuse parázslón és sebzetten tovább várakozott. A főpátriárka biztosra vette, hogy mostanra elkéstek a beavatkozással. Mindenesetre heves vitát kezdeményezett a Dzsihad Tanácsban. Még ha kudarcot vall is, nem tagadhatják meg tőle, hogy előre látta az eseményeket.
Miután értesült a Bela Tegeuse elleni támadásról, Iblis gondosan kérelmező levelet hamisított a lerombolt Comati állítólagos túlélői nevében. A magukat „szabadságharcos”-ként feltüntető csoport beszámolt a történtekről, arról, hogyan pusztította el egy titokzatos hajó a helyi Omniust, minek utána most a Nemesek Szövetségéhez folyamodnak azonnali segítségért, mielőtt a gépek helyreállíthatnák az uralmukat.
– A Bela Tegeuse utcáit működésképtelen gépek roncsai borítják! A bolygó Omniusa leállt. Lehetne-e ennél kiválóbb alkalmat keresni? – olvasta fel a sorokat legmeggyőzőbb hangján. – Toprongyos emberek támadnak a megmaradt gépi védőkre, de nem rendelkeznek értékelhető katonai erővel. Itt a lehetőség, hogy sikert arassunk a korábbi kudarc színhelyén. Képzeljük el, mekkora diadalt jelentene a Dzsihadnak a Bela Tegeuse felszabadítása!
Ám sokan, akik még mindig a Dzsihad hajnalán lezajlott első véres küzdelem veszteségeit fájlalták, további információt akartak, és felderítők kiküldését, valamint a biztos győzelemhez elegendő nagyságú flotta összeállítását követelték. Iblis elkeseredett, hiszen tudta, hogy időközben a gépek megtették az első lépéseket.
Serena pedig nem volt jelen. Miután korlátozott döntéshozó hatalmat ruházott rá, a papnő visszavonult az Önelemzés Városába, hogy megtegye a végső előkészületeket közelgő útjához a Thalim rendszerbe, ahol megszemléli a tlulaxi szervfarmokat.
A dolgok sokkal simábban mentek, mikor Iblis egymaga irányított.
A vita késő éjszakáig elhúzódott. A hadsereg képviselőjeként Vorian Atreides is helyet foglalt az asztalnál, és éppoly idegesnek és türelmetlennek tűnt, mint Iblis. A magas rangú tiszt, aki nemrégiben tért vissza a szövetségen kívüli Caladan bolygóról, ahol előretolt katonai állást létesített, meghökkentő bejelentést tett azzal kapcsolatban, hogyan fertőzte meg Omnius gyökérprogramját a megtévesztett robot kapitány révén, aki több összehangolt világba is eljuttatta a halálos frissítést.
Órákon át tartó vita után Vor nagyot sóhajtott.
– A Bela Tegeuse sebezhető prédaként hever előttünk. Ha vég nélkül vitatkozunk a bolygó sorsa felett, lehetséges, hogy már meg is hoztuk a döntést. Omnius nem fog várni ránk.
A tanács tagjai ennek hallatán elbizonytalanodtak. Ketten részben támogatták a javaslatot, a többiek pedig nem szálltak vitába velük.
A főpátriárka erős szövetségesre talált egykori földi menekülttársában, legalább ebben a kérdésben. Amint Vorian mellé látszott állni a többség, maga is közbeszólt:
– Hallgassatok Atreides primerásra! Mindig a tettek embere volt, és tapasztalt az efféle ügyekben.
Ahogy végignézett a Dzsihad Tanács tagjain, ráébredt, hogy immár Serena Butler utasításait követték, és nem helyeselték rögtön Iblis minden ötletét, a főpátriárka furcsán tehetetlennek érezte magát. Pedig olyan egyértelműnek tűnt a válasz!
Felnyílt egy oldalajtó, és Harkonnen primerás sietett be rajta, aki épp Serena tlulaxi útját készítette elő. Ziláltnak és megviseltnek hatott, egyenruháját tőle ritka hanyagsággal viselte. Körbetekintett a kupolás csarnokban, aztán Vorian Atreidesen állapodott meg a tekintete.
– Meghozta már a döntését a Tanács?
– Túl sokat beszélünk – dörmögte válaszképp Vorian. – Azt javasoltam, küldjünk előre egy vagy két hadosztályt, amíg fel nem készülünk az átfogó támadásra, de alig hagyta el számat az indítvány, rögtön kitört a hangzavar. Néhányan, talán a többség támogat, de a tétovázók megakasztják az eljárást. Egyesek a számítógépes vírus elleni érveiddel igyekeztek lejáratni engem.
– Többnyire én szoktam az azonnali cselekvés pártján állni – felelte Xavier elgyötört mosollyal –, amíg te a közvetettebb módszerek mellett teszed le a voksodat.
Rövid szünet után a Kirana III képviselői összeültek Iblis Ginjóval tárgyalni. Egyikük, egy apró, kreol bőrű, fekete bajuszos férfi azt javasolta, napolják el az indítványt további megfontolás céljából, hogy „hideg fejjel hozhassák meg ezt a fontos döntést”. Aztán indítványozta, hogy a szükséges információk begyűjtése után a Tanács ismét üljön össze, hogy egy hét elteltével újra megnyissa a vitát.
Több képviselő támogatta az indítványt.
– A jövő héten? – kiáltotta Vor, és felállt az asztaltól.
– Addig nem várhatunk! – ordította Xavier.
– Minden odavész! – tette hozzá elkeseredetten Iblis, mivel tudta, hogy elveszti majd a szavazást. Nem emlékezett egyetlen olyan alkalomra sem, amikor ilyen egyértelműen fölé kerekedtek volna a Tanácsban.
– Bármennyire is sajnálom, a Tanácsnak számos fontos ügyet kell még elintéznie – zárta le a vitát a kiranai képviselő.
A felbőszült és elkeseredett Iblis leszegte a fejét, és nem mert a két primerás szemébe nézni. Mindhárman tudták, hogy a Bela Tegeusét ismét elvesztették. Teljesen szükségtelenül.

– Kérdésem lenne hozzád, Agamemnón tábornok – szólalt meg a Corrin-Omnius. Az örökelme hangja – amely egyszerre mindenhonnan jött – nyugodtnak, mégis végtelenül fenyegetőnek hatott. – Szeretnéd, ha eltávolítanám és szétzúznám az agyadat?
Minden szó egyre hangosabban zengett a Központi Torony likvimetál szerkezetében.
– Úgy ítéltem meg, hogy ez lenne a megfelelő válasz hihetetlen hibáidra és súlyos kudarcaidra.
– Nem lenne tanácsos ilyesmit tenni egy olyan értékes kimekkel, mint én vagyok – felelte a tüskékkel és fegyverzetnyílásokkal vértezett, aranyszínű páncélt viselő Titán hadvezér –, miután tíz éven át szolgáltam eredményesen az Összehangolt Világokat. Egyike vagyok a három megmaradt Titánnak.
Tudta, hogy a programjába épített gátló mechanizmusok megakadályozzák, hogy Omnius beváltsa az ígéretét.
A Központi Torony körbefutó falai színek és formák szédítő változatosságával felnyíltak és bezárultak. A rugalmas, alakváltó terem némelykor tágasnak tűnt, pillanatnyilag azonban drasztikusan összehúzódott, mintha zúzdaként próbálná megfélemlíteni a Titánt. Hirtelen, mikor a falak már csupán centiméterekre álltak tőle, a helyiség kitágult, mintha mély lélegzetet vett volna.
Aztán a Központi Torony kígyószerűen vonaglani kezdett, Agamemnónnak pedig járóteste stabilizátoraival kellett megtartania az egyensúlyát. Nem számított rá, hogy a mindent behálózó számítógépes örökelme valaha is ilyen éretlen módon eljátszadozik vele, akár egy hisztis kisgyerek. Talán a Terra-Omnius fertőzött frissítéséből maradt hátra néhány kóros segédprogram, és ez okozta a szokatlan viselkedést.
Ezeket a gépeket meg kell fosztani a hatalomtól, el kell pusztítani őket... Xerxész segítségével, vagy nélküle. Agamemnónnak nehezére esett türtőztetnie magát, nehogy idegesen rázkódni kezdjen a gépteste.
– Tán azt hiszed, hogy nem találom meg a kiskapukat Barbarossa korlátozó programjában? – kérdezte Omnius. – Súlyos hibát követnél el, ha alábecsülnéd a képességeimet.
Agamemnón eltűnődött ezen. Ha az örökelme megtalálta a módját, hogyan kerülje ki az elsődleges parancsot, hogy sohasem tehet kárt a Húsz Titán egyikében sem, vajon Omnius nem pusztította volna el réges-rég az eredeti kimekeket?
– Kizárólag a hasznosságomat hangsúlyozhatom. A gépbirodalmad sokat köszönhet hadjárataim sikerének. A testem gépezet, míg az agyam emberi agy. Mindkét világ legjobb tulajdonságait hordozom magamban.
– A szerves elmeközpontod továbbra is hibásan működik. Sokkal többre mennél nélküle.
Agamemnón nem értette, mi válthatta ki ezt a hirtelen becsmérlési rohamot, de nyugalmat erőltetett magára.
– Az emberi agyam lehetővé teszi, hogy jobban kiismerjem az ellenséget. A hatékony és logikus gépek nem érthetik a zavaros emberi természetet. Súlyos taktikai hiba lenne kihasználatlanul hagyni az összes rendelkezésre álló lehetőséget.
Agamemnón lába alól hirtelen eltűnt a talaj, ahogy a felhőket súroló Központi Torony egyetlen pillanat alatt a talajszintig húzódott össze. A mozgás váratlanul megszűnt, a likvimetál falak pedig teljesen áttetszővé váltak, és Agamemnón előtt feltárult az éjszakai gépváros képe. Kékes ívfények tündököltek az épületek között; robot repülőjárművek haladtak el felettük a magasban.
– Ez a Hekaté-ügy kellemetlenül érint, ha valóban róla van szó. – Omnius hangjának ereje szinte elsöpörte a kimeket. – Egyike a Titánoknak, és illene kordában tartanotok. Nemrégiben komoly károkat okozott a Bela Tegeusén.
– Egyike az egykori Titánoknak, Omnius. Hekaté ezer éve rejtőzködik. Nem vállalok személyes felelősséget a tetteiért.
– Fel kellett volna kutatnotok, hogy megsemmisítsétek. Már évszázadokkal ezelőtt.
– De más ügyekkel foglaltál le, Omnius. Sohasem hagytál nekem évtizedeket arra, hogy hiábavaló keresésbe fogjak, és olyasvalaki nyomába eredjek, aki ez idáig semmit sem ártott nekünk.
Agamemnón gyanította, hogy az örökelme látszólagos dühe csupán ügyes blöff volt, hogy újfent megfélemlítse őt. Mintha Omnius bármit is értett volna a mesterkedéshez!
– Íme, a nagylelkű ajánlatom, Agamemnón: megengedem, hogy élj még egy darabig, de el kell intézned Hekatét. Foglald vissza a Bela Tegeusét, és állítsd be az örökelmém egy teljes másolatát, mielőtt a szövetségi emberek megvethetnék a lábukat a bolygón! Siess!
Az átlátszó falak köré hirtelen ismét likvimetál korlátok zárultak.
– Igenis, Omnius! Úgy teszek, ahogy parancsolod.
A hang megváltozott, és immár csupán egy helyről szólt. Felülről.
– Tehát megegyeztünk. Ha elbánsz Hekatéval, életben hagylak. Viszont ha kudarcot vallasz, szétzúzlak.
– Mindig igyekeztem hűen szolgálni téged, Omnius. De, ahogy mondtad, a megmaradt emberi rész, amit magamban hordok, megfoszt a tökéletesség esélyétől.
– Szórakoztatónak talállak, Agamemnón. De ez nem elég.

A dühtől fortyogó kimek tábornok kilépett a Központi Toronyból, és roppant harcostestében végigtántorgott az utcán. Mikor két emberi rabszolga lépett ki elé a Corrin sikátoraiból, teljes erejéből a falnak taszította őket. A többi megbízott fejvesztve a közeli épületekbe menekült.
Agamemnón és a Titánok egyre fogyatkozó csapata évszázadokon át azért szolgálta Omniust, mert nem volt más választásuk. A tábornok soha nem kívánta még ennyire, hogy felkeljenek az örökelme ellenében. Legalább az az ostoba Xerxész nem kerülhetett az útjába.
Az eltökéltség úgy lüktetett benne, akár egy energiabeömlesztés. Már épp eleget várt. Beowulf, aki nemrégiben csatlakozott hozzájuk, több mint száz, titokban berzenkedő neóra akadt rá. Agamemnónnak meg kellett ragadnia az alkalmat. Most vagy soha!
Nem találhat jobb helyszínt és időt a Bela Tegeusénél.

- - -

Az emberi elme, amelynek nem kell valódi kihívásokkal szembenéznie, hamar eltompul. Épp ezért fontos az emberiség mint faj túlélése érdekében, hogy folytonosan újabb nehézségeket állítsanak maguk elé, és sikerrel megküzdjenek velük. A Butleri Dzsihad eme tudattalan folyamat következményének tekinthető, amelynek gyökerei a gondolkodó gépeknek biztosított túlzott hatalomig és Omnius Birodalmának elkerülhetetlen létrejöttéig vezethetők vissza.

IRULAN HERCEGNŐ:
A NAGY LÁZADÁS TANULSÁGAI

Mivel a Kolhar előretolt állásként működő kolóniája kevés üzleti vállalkozást tudhatott magáénak, Aurelius Venport korábban sohasem járt errefelé. A sivár és meddő bolygóra nem olyan helyként tekintett, ahonnan valaha is hasznot remélhetne.
Ám amint megkapta Norma üzenetét – tehát életben maradt! –, máshová nem is akart volna menni. Bárhová elutazott volna, hogy megkeresse őt, s nem tántorította el a titokzatos figyelmeztetés: „Ne lepődj meg azon, amit látni fogsz!”.
Venport üzletemberként jól tudta, hogy a váratlan fordulatok általában bevételkieséshez vezetnek. A VenKee Vállalat többnyire az ésszerű üzleti gyakorlatnak, a személyes tapasztalatnak és megbízható ösztönöknek köszönhette a profitot. Ám elképzelni sem tudott volna kellemesebb, örömtelibb meglepetést annál, hogy megtudta, a drága és kedves Norma még él.
A lány rövid üzenete a Rossak gyógyászati mezőin érte utol, de részleteket nem tudhatott meg belőle. Hogyan sikerült elmenekülnie a poritrini felkelés elől? Mi történt a térhajlító űrhajó prototípusával? Hová tűnt Tuk Keedair? Miért és hogyan került a Kolharra annyi más hely közül?
Mikor megérkezett a jellegtelen űrkikötőbe, Venport még inkább meglepődött, mikor Zufa Cenvát látta elébe sietni. Egykori szeretője láthatóan megváltozott; vonásai meglágyultak, fagyos szépsége mintha kissé felengedett volna.
– Zufa, te mit keresel itt? Megkaptam Norma üzenetét...
– Ahogy én is. – A hozzáállása sokkal pozitívabbnak, belátóbbnak és derűlátóbbnak tűnt, mint bármikor is hosszú együttélésük során. – Nem fogsz hinni a szemednek, Aurelius. Ami történt, alapjaiban változtatja meg a Dzsihad jellegét.
Pillanatokkal később azonban ismét felvette régi modorát, és őrjítő felsőbbrendűséggel megtagadta a választ Venport minden kérdésére. Biztosította, hogy Norma ép és egészséges, de többet nem árult el. A türelmetlen és csalódott Venport mérgesen nézett vissza rá; Zufa mindig elmejátékokat játszott vele, akár egy birkózó, aki folyton fölébe igyekszik kerekedni.
Síntaxival egy elhagyatott helyre vitte a városból, a csipkézett hegységektől körülvett hideg mocsárvidék közepére. A koszos hóval és jégfoltokkal borított talaj csikorgott a kereskedő lába alatt, ahogy Zufa után a szerény fakunyhó felé indult. A szűkös tornácon csupán egy gyalulatlan, fedett pad állt. Az épület egyik oldalának félteteje alatt farakás hevert, habár Venport egyetlen fát sem látott a közelben.
Miután fellépett a fatornácra, Zufa kitárta a nyikorgó bejárati ajtót, majd intett Aureliusnak, hogy kövesse őt. A kereskedő nem kérdezősködött tovább, és előresietett, hátha odabent találja Normát. Eszébe jutott az üzenet – Ne lepődj meg azon, amit látni fogsz! –, majd mély lélegzetet vett. Mosolyogva belépett a szerény hajlékba.
A zárt térben a kandallóban narancssárgán parázsló tűz melegét érezte meg. A helyiséget a fa füstjének édes illata töltötte be. Magas, káprázatos szépségű, sápadt aranysárga hajú, tejfehér bőrű nő fordult felé mosolyogva, kacagva, akinek tekintetéből kislányos öröm sugárzott. Mit keresett itt Zufa egyik varázslónője?
– Aurelius! – szaladt oda hozzá a nő.
Habár átölelte, Venport döbbenten állt.
– Norma? – Hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse. A lány halványkék szeme csillogott a boldogságtól; tökéletes arcéle lélegzetelállítóan gyönyörűnek hatott. – Az én kis Normám?
A férfi döbbenete láttán Norma megint felkacagott.
– Felnőttem.
Venport Zufa felé fordult, s szavak nélkül magyarázatért könyörgött, amire a fővarázslónő pusztán egy biccentéssel felelt.
– Én vagyok az, Aurelius... Norma. Igazán. – Megragadta a vállát, és magához húzta a férfit.
Végül, mikor a közös beszélgetések és az együtt töltött kellemes órák alatt oly sokszor megbámult tekintetből ráismert Normára, és kis híján elolvadt a gyönyörűségtől, Venport a karjai közé zárta a lányt. A szemek színe mintha megváltozott volna, de ugyanaz a lélek tükröződött bennük. A kereskedő magához szorította, ringatta, selymes hajába temette az arcát.
– Nem érdekel, milyen a külsőd, Norma... amíg tudom, hogy te vagy az, és nem esett bajod.
A lány közelebb hajolt, hogy megcsókolja, előbb félénken, aztán, amikor Venport visszacsókolta őt, sokkalta szenvedélyesebben. Csodás arcából boldogság sugárzott, mély, rekedtes hangja alkatához illőnek hatott. Halványkék szemeiben pedig hihetetlen mélység rejtezett. Körülöttük hosszú szempillák feketéllettek.
Zufa furcsán feszélyezve figyelte őket, de Venport nem zavartatta magát.
– El... elmentem a Poritrinre. Mindenfelé kerestelek, de senki sem tudott rólad semmit. Starda városa romba dőlt. Tio Holtzman halott, akárcsak Bludd nagyúr, és még emberek százezrei. A hajó prototípusának nyoma veszett, a laboratóriumot feldúlták. Keedairt sehol sem találni.
Norma összevonta a szemöldökét.
– Fogalmam sincs, mi történhetett Keedairrel. A vízumát visszavonták, és hozzám hasonlóan neki is távoznia kellett. A legrosszabbtól tartok.
– Én is.
– De többé nem érdekes, hogy eltűnt a prototípus, Aurelius, mivel most már sokkal többet tudok! Most már tudom, hogyan lehet meghajlítani a teret, és pontosan hogyan kell megszerkeszteni a hajót. Gyorsabbak lesznek bárminél, amit ismersz. Meg kell építenünk őket... itt, a Kolharon! Az igazat megvallva, azt akarom, hogy mostantól itt maradj velem.
Aztán, még mindig karjaiban tartva a lányt, mintha most már sohasem akarna elszakadni tőle, némán figyelt, miközben Norma mindent elmesélt neki...
Ahogy felfogta a hihetetlen történetet, Venport sóvárgóan rámosolygott.
– Ehhez az... új megtestesülésedhez még hozzá kell szoknom, Norma. Tudod, meglehetősen kedveltem a régi változatot. Bizonyára emlékszel, hogy mielőtt elváltunk, egy fontos kérdést tettem fel neked, te pedig megígérted, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával választ adsz rá. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod rám.
Norma káprázatosan gyönyörű vonásaival nézett vissza rá. Elmerengett, mintha trilliónyi gondolat és lehetőség cikázna át egyszerre az elméjén, ami bármely közönséges emberénél gyorsabban és hatékonyabban működött. Venport magához ölelte Normát. Feszültnek érezte magát, s még mindig nem tudta, milyen válaszra számíthat.
– Azt akartam, hogy velem legyél, Aurelius – felelte végül Norma. – Szükségem lesz a támogatásodra és a képességeidre. A frigy pedig segíthet céljaink elérésében.
Pillanatokba telt, míg Venport rádöbbent, hogy szerelme elfogadta a házassági ajánlatát. Kacagva magához szorította.
– Norma, Norma... Még sokat kell tanulnod tőlem a romantikáról. Zufa felhorkant. Venport rá se hederített.
Norma mintha maga is meglepődött volna a válaszán.
– Ó, persze, hogy a világmindenségben mindennél jobban szeretnék veled lenni, Aurelius. De a kapcsolatunk sokkal többet jelent majd személyes kötődésnél és üzleti szükségszerűségnél. Veled együtt az emberiség jövendőbeli sorsát alakíthatjuk majd. Oly tisztán látom a jövőt, amelynek te is lényeges része vagy... ahogy anyám is.
Zufa arckifejezése pillanatról pillanatra feszültebbé vált. Venport megértette a kínját, hiszen éveken át az ő szeretője volt, most pedig a lányát akarta feleségül venni. Ám a kiváló varázslónő már régóta lemondott róla, mint lehetséges tenyészpartnerről.
– Igen, Norma. – Zufa hangjából figyelmeztetés érződött ki, mintha előre megérezte volna a következményeket, amelyeknek a másik kettő még nem lehetett a tudatában. – Lehetséges, hogy segítségre lesz szükséged, hogy megőrizd az emberségedet.
Venport csak arra a csodálatos lélekre emlékezett, amely Normában mindig is benne lakozott, és remélte, hogy a testi változás nem érintette e varázslatos nő valódi lényét.
– Egy dolgot megígérhetek neked, Aurelius – szólalt meg Norma. – Ezek után nem lesz unalmas az életed.
Odakint, ahogy végigtekintett a fagyott mocsárvidéken és a szürke bozóton, Venport nem sokat nézett ki az új műveleti bázisukból. Ám Norma széttárta a karját, és leírta a látomásában megálmodott Kolhart.
– Ezek a műveletlen mezők kiválóan alkalmasak lesznek leszállópályának, valamint a raktárak és a karbantartóüzemek felhúzásához. Ezernyi hajót építhetünk, akkorákat, amekkorákat csak elképzelni tudunk, gigantikus teherszállítókat és ütőképes hadihajókat.
Mesélt a monumentális és szédületes építési munkálatokról, a magas fekvésű tavakról és mocsarakról, amelyeket fel kell majd tölteni, és az eltérítendő patakokról. Venport egyelőre nem tudta maga elé képzelni a megvalósításhoz szükséges seregnyi munkást, a külvilági nyersanyagokat és a nehéz gépeket... sem a kimondhatatlan összegű befektetést. Normára bámult, és lelke mélyén elkezdte szorongatni az iszonyat.
– És a... költségek?
– Csillagászatiak – felelte Norma saját szójátékán kacagva. – De a haszon is mindent felülmúl majd, ezt garantálhatom. A hajóink gyorsabbak lesznek bármely mai hagyományos űrjárműnél. Üzleti riválisaink sorra csődbe mennek, miközben megpróbálnak lépést tartani velünk.
– A haszon mellett ne feledkezz el hazafias kötelességedről sem, Aurelius! – tette hozzá Zufa. – Ezek a hajók egy szemvillanás alatt fogják eljuttatni az űr bármely pontjára a szövetségi haderőket, aminek révén meglephetjük a gondolkodó gépeket. Sejtelmük sem lesz arról, hol bukkanunk fel legközelebb. Végre győzelemre vihetjük a Dzsihadot!
Venport nagyot nyelt.
– Belegondolni is nehéz. De hogyan fektethetnék be ekkora összeget, amikor eltűnt az üzleti partnerem? Senki sem tudja, hol van Keedair.
– Azt kell választanod, Aurelius, amit helyesnek tartasz – felelte Norma. – Tudod, mit kell tenned. Nem várhatunk. A Dzsihad nem várhat.
Venport a fiatalabbik nő felé fordult, és ahogy Normát bámulta, egyáltalán nem a tündöklő szépséget látta maga előtt. A tüzes tekintetben a régi Normára, drága barátjára ismert rá, és tudta, hogy nem utasíthatja vissza.
– Egyetlen pillanatra sem ingott meg a beléd vetett hitem – mondta. – Kifizetem az árat, bármennyibe kerüljön is.

Másnap este Venport Normával vacsorázott a kunyhóban. Zufa Cenva már belevetette magát a rengeteg kezdeti feladat elvégzésébe, amelyekre a Kolhari Hajógyár azonnali megépítéséhez lesz szükség. A szakításból fennmaradt személyes fájdalom miatt magukra hagyta őket.
Venport eleinte kényelmetlenül feszengett, de hamar sikerült feloldódnia. Egyszerűen Normával akart lenni, és még mindig áradó öröm töltötte el, amiért szorongató félelmei ellenére életben találta.
A kandallóban kellemes tűz pattogott, és élvezettel fogyasztották az ételt, amit Zufa küldött nekik, amint munkásokat bérelt fel az építőbrigádokba. A pár az asztalnál ülve nézte egymást, ahogy a savanykás mentaszósszal és édes kolhari burgonyával tálalt sztyeppi fácánpecsenyét ették, amihez melanzzsal fűszerezett salusai importbort szolgáltak fel. Venport tudta, hogy hamarosan minden centre figyelnie kell, amit itt elkölt, de a Normával együtt elköltött vacsorákra nem fogja sajnálni a pénzt.
Mikor újra megvizsgálta a lány arcvonásait, még mindig nem tudott hinni a szemének. A fiatal nő ellenállhatatlanul vonzó volt, ám mikor egy mozdulatában, mosolyának lágy ívében felfedezte a régi Normát, Venport még jobban vágyódott rá.
– Miattam nem kellett volna megváltoztatnod magad – mondta. – Mikor megkértem a kezed, olyannak fogadtalak el, amilyen voltál.
A lány felkacagott, mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy azért változtassa át a testét, hogy Venport vonzóbbnak találja őt.
– Pusztán az optimális DNS-konfigurációm alapján építettem újjá az alakomat, ahogy az anyai vérvonalamat visszavezettem. – Magyarázat közben azonban leszegte a tekintetét, Venport pedig tudta, hogy a gondolat nyilvánvalóan megfordult a fejében. – Mindenesetre örülök, hogy tetszik az eredmény.
Egy puha fehér szőnyegre telepedtek le a kandalló előtt.
– Jellegzetesen romantikus környezet, ugye? – kérdezte. – Mindig ilyennek képzeltem, mikor a szerelmesek kettesben vannak. Fel sem merült bennem, hogy velem is megtörténhet ilyesmi, az pedig végképp nem, hogy egy hozzád hasonló, remek férfival.
Venport rámosolygott, miközben kortyolt a borából.
– Velem nem sokat nyersz, Norma. – A lány ijesztően zseniálisnak tűnt, más alkalmakkor viszont, mint a mostani is, hihetetlenül ártatlannak és naivnak találta őt. Rábámult a kristálypohara pereme felett. – Csak nem akarsz elcsábítani?
Norma láthatóan meghökkent a kérdésen, és kissé csalódottnak hatott.
– Ennyire nyilvánvaló? Ugye nem csinálom valami jól?
– A romantika művészet, kedvesem. Nem mintha én különösebben jártas lennék benne, de az alapokat megismertethetem veled. – Venport közelebb húzódott hozzá, és átölelte a lányt, aki szinte elolvadt a karjaiban. Sutasága egyszerre szertefoszlott. – Édesanyád a génjeim miatt választott ki magának, de csalódást okoztam neki.
Előző nap, amikor megtudta, hogy Zufa Cenva a főpátriárka sarját hordozza a méhében, beléhasított a fájdalom, és eszébe jutottak az együtt eltöltött évek... Hány alkalommal igyekezett megajándékozni a fővarázslónőt a tökéletes leánygyermekkel, akinek megszületését a nő és a saját génállománya lehetővé tette volna. Ám minden terhesség szörnyűségesen eltorzult koraszülöttet eredményezett.
Nem akart gondolni erre. Most nem.
Norma felszegte a fejét.
– A mi gyermekeinkben nem fogunk csalódni, Aurelius. Erről magam gondoskodom, ha kell, sejtről sejtre alakítva őket.
Venport ráemelte a tekintetét, aztán a kunyhó csipkés ablakfüggönyeire nézett. A kinti roppant síkságon hamarosan megindul a főlétesítmény szigorú ütemtervhez kötött építése.
– Hogyan lenne időd a gyerekekre? Biztos vagy benne, hogy nem hoznál túl nagy áldozatot?
Norma oly áthatóan meredt rá, hogy Venport mintha egészen a gondolatai mélyéig átlátott volna pupilláin.
– Mégiscsak fontos része ez az emberi létnek. Nem szeretném elszalasztani az alkalmat.
Venport szájon csókolta, majd hátrahajolt, és gyengéden bámulta őt, szinte magába szívta a szenvedélyes, vibráló kék tekintetet. Megpróbálta kielemezni a saját érzéseit, elválasztani a régtől lobogó vonzalmat attól, amit most érzett. Ahogy lassan hozzászokott Norma új alakjához, nem tagadhatta, hogy egyre jobban vágyott rá – és emiatt szégyellte magát. Ha valóban belé szerelmes, mit számíthat a külső, hogy szép-e vagy sem?
Aztán ráébredt, hogy Norma azért öltötte magára ezt az alakot, hogy neki tetsszen általa.
– Te vagy az első férfi, akit valaha is érdekeltem – szólalt meg Norma –, és fogalmam sincs, mit kell most tennem.
– Hidd el, ezen a téren segíthetek neked.
Aztán végigsimította Norma hosszú, aranyló haját.

- - -

Az emberi kultúrát vizsgálva találkoztam a hagyományostól eltérő családokkal, és olyan szülőkkel, akiket nem fűzött vérrokonság a gondjaikra bízott gyermekekhez. Képtelen voltam megérteni az efféle kapcsolatok valódi jelentősségét, amíg el nem kezdtem dolgozni Gilbertus Albansszal.

ERASMUSI DIALÓGUSOK