Miután visszatért corrini villájába, Erasmus beismerte, hogy esetleg valóban nem foglalkozott eleget a vallás kérdésével, miként Omnius sugallta. Ha így történt, tovább nem térhet ki előle. Egész eddig megszállottan kutatta az ember teremtő elméjét, és annak kifejeződését a különféle művészeti ágakban. Ám honnan kapták az ihletet? Valamely felsőbb forrásból? Lehetséges, hogy Erasmus emberi rabszolgái sikeresen eltitkolták előle vallásos beállítottságukat – talán nem is tudatosan. Ha így történt, gyanítható, hogy talán maguk elől is eltitkolták azt.
Erasmus kiállt a telepre néző teraszra, s figyelte a zsúfolt, nyomorúságos elkerített területen nyüzsgő embereket. Ha annak idején Iblis Ginjo vagy Serena Butler valamiképp rájött, hogyan szabadíthatja fel az emberi lélek mélyén szendergő hajtóerőt, ez magyarázatot adhat a vallási hevületre, amely később háborús lázzá alakult.
A robot megújult elszántsággal vágott neki az átértékelt szellemi felfedezőútnak. Miféle erő rejtezett a vallás mögött? Vajon olyan fegyver volt ez, amit a gépek tényleg nem tudtak használni? Ugyan Erasmust vajmi kevéssé érdekelték a galaktikus dzsihad részletei, saját fejlődése érdekében neki kellett látnia a feladatnak...
Omnius rengeteg nyomtatott és elektronikus könyvet bocsátott Erasmus rendelkezésére, amelyeket egykor a leigázott Összehangolt Világok ősi emberi könyvtáraiból és településeiről koboztak el. Az önálló akaratú robot hozzáfogott, hogy letöltse azokat saját adatbankjaiba.
E művelet közben Erasmusnak eszébe jutottak a kogitátorok, és az agg elmékben tárolt rengeteg információ. Ha valaha élt ilyen kogitátor a Corrinon, az ősöreg agy miféle érdekes felismerésekhez segíthetné őt. A Földön Erasmus alkalomadtán elbeszélgetett Eklo kogitátorral, ám azóta a Föld hamuvá égett az emberek lázadása következtében.
A robot a gépekre jellemző pontossággal felidézte Eklo minden szavát, amit valaha is neki mondott, részletesen átgondolt minden kettejük közt lezajlott beszélgetést, és nyugtalanító következtetésre jutott: az állítólagosan semleges kogitátor valamit elleplezett előle – és mindvégig az embereket oltalmazta.

- - -

Sajnos némely háborúkban a vallásos értelemben fanatikusabb fél győzedelmeskedik. A győztes vezérek a kollektív szent őrület erejét használják ki céljaik elérésére.

KWYNA KOGITÁTOR: A TÁMADÁS MŰVÉSZETE

Könnyű délutáni eső verdeste a kormányzati főtér kövezetét, ahogy Iblis Ginjo a Parlament Csarnoka felé sietett. Fél tucat Dzsatir szárnysegéd követte, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy megvédjék magukat a kellemetlen időjárástól. A sarkokban mindenfelé a Dzsihad mártírjainak szobrai és szentélyei csillogtak a ragyogó sárga fényektől fátyolos, szemerkélő esőben.
Ahogy felhágott a széles lépcsőfokokon, a főpátriárka meglepetést színlelt, mikor összetalálkozott négy sáfránysárga köpönyeges szerzetessel, akik óvatosan lépkedtek lefelé. A legmagasabb egy nagy, az eső elől ruhába burkolt hengert cipelt: Kwyna kogitátort úgy szállították egyik helyről a másikra, akár egy kalitkába zárt madarat. Iblis előre tudta, hogy itt találja őket, és úgy időzített, hogy „véletlenül” összefusson velük.
Iblis intette a kíséretének, mire azok elállták a szubordinánsok útját.
– Á! Mily nagyszerű! – kiáltott fel Iblis. – Már jó ideje szeretnék találkozni a kogitátorral. Biztosra veszem, hogy hosszas eszmecserét folytathatunk.
Szélesen elmosolyodott, mivel titokban afféle kapcsolatra vágyott, amilyen a rettentő földi forradalom előtt alakult ki közte és a kiváló Eklo kogitátor között.
Ám Iblis jelenlegi munkája sokkal összetettebb volt korábbi, suta próbálkozásainál, hogy fellázítsa a rabszolgákat uraik ellen. Egymagában nem tudta volna végrehajtani feladatát, de meggyőződéssel hitte, hogy a kogitátor segít majd neki – feltéve, hogy képes rábeszélni Kwynát, hogy ossza meg vele hatalmas tudását. Eleddig azonban az ősöreg bölcselkedő-agy szűkszavúnak és tartózkodónak mutatkozott, mintha nem akarta volna elfogadni Iblis tetteinek igazolását.
– Kwynának sok dolga akadt – felelte a szubordináns, aki az agytároló edényt tartotta a kezében. Vadhúsos sebhely futott végig arcán, a halántékától egészen az álláig. Köpenyét esőcseppek pettyezték.
– Természetesen, miképp a Dzsihad is leköti minden időmet. De ugyanazon az oldalon állunk, vagy tévedek? Szövetségesként, sőt talán munkatársként.
Iblis nem tudta türtőztetni magát, s merészen előrenyúlt, hogy felhajtsa a kék elektrofolyadékkal telt, lezárt tartályt burkoló ruha egyik szélét, amelyben rózsaszín agy lebegett. A szerzetes zsinórra emlékeztető sebhelye hirtelen megrándult, ahogy elfintorodott, sötét tekintetében pedig hűvös kérlelhetetlenség tükröződött. A főpátriárkának viszont mégsem mondhatott ellent.
– Kwyna kogitátor? – szólította meg Iblis a fedéllel leplombált tárolóedényt. – Mi lenne, ha behúzódnánk valahová az eső elől, ahol nyugodtan beszélgethetünk? Felvilágosítást szeretnék kapni tőled.
Kwyna testetlen agya a tudás és a kitűnő meglátások kifogyhatatlan tárháza volt, akárcsak a néhai Eklóé. Talán hajlandó lesz őt útba igazítani, amennyiben helyesen használja az így kapott információt. Iblis korábban olvasta már a kogitátor néhány nehezen megfejthető kijelentését, és most meg kellett bizonyosodnia, hogy jól értelmezte-e a gondolatait.
Habár érezte, Kwyna mennyire viszolyogva fogadta beható érdeklődését, intellektuálisan közelebb szeretett volna kerülni az egykori női agyhoz, a csodálatra méltó tudáshoz és filozófiához. Hangja elhalkult, mohó áhítatot sejtetett.
– Kérlek...
– Várj csak, főpátriárka uram! – A sebhelyes szerzetes tekintete üvegessé vált, miközben az agg elmével kommunikált.
Ügyet sem vetve az egyre sűrűbben zuhogó esőre, nyers, rekedtes hangon megszólalt, hogy közvetítse a kogitátor gondolatait:
– Az ősi írásokról és szövegekről óhajtasz kérdéseket feltenni nekem, főpátriárka. Ezt érzem ki a hangodból, tetteidből, minden lélegzetvételedből. Iblis lenyűgözve bólintott.
– Ámulatba ejtenek az ősi muadru próféciák, és hogy mennyire ráillenek zavaros korunkra. Az olvasmányaim alapján a gondolkodó gépek elleni Szent Dzsihad számtalan igazolására ráleltem már. A saját írásaid is arra ösztönöztek, hogy bátor harcosokat küldjek a csatákba.
A kogitátor vigasztalannak tűnt.
– Azoknak az eszméknek semmi közük a Dzsihadhoz.
– Bizonyos eszmék talán nem időtlenek? Különösen a tieid, Kwyna. – A kopogó eső immár mindenkit eláztatott. Az egyik Dzsatir-őrmester száraz rongyot nyújtott át a főpátriárkának, aki megtörölte vele az arcát, miközben tovább taglalta mondandóját. – Az egyik kiáltványodban a háború kollektív őrületéről írtál, és hogy a győztesek hatásos tévhiteket terjesztenek el a győzelem érdekében. Megpróbáltam elérni a magasztos célt, amelyet magad is támogatsz, s örömmel jelenthetem ki, hogy nem teljesen sikertelenül. De most magasabb szintre szeretnék lépni vele.
– Sohasem ajánlottam efféle gyakorlatot. Mindössze egyike volt a sok eszmének, amit példaként felhoztam – válaszolta Kwyna. – Kiragadtad a szavaimat a szövegkörnyezetükből. Elolvastad a teljes kézirattekercset, Iblis Ginjo? Ha emlékezetem nem csal, több milliónyi szóból áll, és évszázadokba telt, míg összeállítottam.
– Átfutottam, hogy ötletekre leljek benne. Megihlettél.
– A fontos elképzeléseket teljességükben kell befogadni. Ne próbálj úgy értelmezni szentírásokat, hogy közben szemellenzőt viselsz, és csak azt látod meg, ami a céljaidnak megfelel.
Iblis pontosan tudta, hogy válogatva kivonatolt Kwyna írásaiból, aztán pedig alakított az információn. Ám élvezettel vetette bele magát a vitába, egyfajta intellektuális játéknak tekintette azt, kihívásnak, hogy milyen fokig képes összemérni értelmét a történelem egyik legkiválóbb elméjével. Az afféle gyámkodása iránti szükségét elégítette ki, amilyet Eklo kogitátor idején élvezett, mígnem a szörnyű földi felkelés során ő is elpusztult.
A főpátriárka sebtében idézett több „világvége” jóslatból, az ősi muadru rúnafeliratokból, és más testamentumokból, amelyek – ha kellően szabadon értelmezik őket – azt jövendölték, hogy az emberiség csupán ezer évnyi szenvedés után jut el a Paradicsomba, és kizárólag abban az esetben, ha elegendő áldozatot hozott.
– Úgy hiszem, az Ix kiváló alkalom arra, hogy meghozzuk ezeket az áldozatokat. Dzsihadistáim és zsoldosaim készek megfizetni ezt az árat. Akárcsak a bennszülött ixiek.
– A karizmatikus vezetők mindig is az ártatlanok vérét használták fizetőeszközként – jelentette ki Kwyna a szubordináns hangját kölcsönvéve. – Köztudottan hiányos töredékekből és műalkotásokból olvasol. Tudásod épp ezért hézagos, következtetéseid pedig tévesek lehetnek.
A hirtelen izgatottnak és buzgónak mutatkozó Iblis felhúzta a szemöldökét.
– Szóval te ismered az üzenet hiányzó részeit? Mi áll a többi töredéken? – A lehető legtöbb, szentírásokból származó muníciót szerette volna begyűjteni. Őrjöngő önkívületbe akarta kergetni az ébredező világokat, ígéretekkel felvillanyozni az elnyomott népeket, miszerint hamarosan vége szakad a viszontagságaiknak.
Pillanatnyi feszült hallgatás után Kwyna így válaszolt:
– Valóban mélyen vallásos embernek tartod magad, Iblis Ginjo?
A főpátriárka tudta, hogy nem hazudhat az agg bölcselőnek.
– A vallás alkalmas eszköz szent célom megvalósításához, hogy segítsem fellázadni elnyomói ellen az emberiséget.
Hátborzongató kölcsönhangján, amit szubordinánsától kapott, Kwyna azt mondta:
– És meghallgattál akár csak egyet is a számtalan Dzsihad ellen tiltakozó kiáltványból? Az emberiségért teszed, amit teszel, főpátriárka, avagy pusztán saját magadért?
– Egyvalakiért talán – vágta rá Iblis –, de nem magamért. Dehogy, hanem Serena Butler ártatlan gyermekéért, akinek életét egy érzéketlen gondolkodó gép vette el a szemem láttára. A tiltakozók szűklátókörű, mellékes érveket említenek, míg jómagam csupán a győzelem eszköze vagyok. Mikor elértük a sikert, örömmel lelépek a színről.
Kwyna sajátos hangot hallatott a szubordinánssal fenntartott kapcsolat révén.
– Akkor csodálatra méltó és rendkívüli férfi vagy, Iblis Ginjo.
A szerzetes határozott mozdulattal véget vetett az audienciának, s lehajtotta az agytároló edény nedves ruhafedelét. Aztán saját hangján szólalt meg:
– Vissza kell térnünk az Önelemzés Városába, főpátriárka uram. Az Aggastyánt nem szabad tovább zargatni.
Iblis mintha révületből tért volna magához, tudatára ébredt, hogy mellette emberek szedték a lábukat felfelé az eső áztatta lépcsősoron, a Parlament Csarnokába igyekezve. Több időt szeretett volna eltölteni a matuzsálemi elmével, hogy tanácsot és útmutatást kapjon, ragyogó gondolatokat osszon meg vele, de a sáfránysárga köpenyes szubordinánsok sietve távoztak.
Aztán rádöbbent, hagy maga is késésben van. Serena Butler soron következő lelkesítő beszédére készült a Képviselőtestület előtt, amelyet saját kezűleg írt. A főpátriárka ügyet sem vetett átnedvesedett ruháira, s besietett, hogy meghallgassa őt. Habár a biztonság folyton égető problémának számított, ma nem kellett félnie erőszakos cselekménytől vagy merényletkísérlettől.
Mára egyet sem készített elő.

A szónoki fülke belsejében álló Serena Butler mennyei látomásnak hatott eszményi fehér palástjában és ragyogó rubinvörös ékszereiben. Még a hajtókáját díszítő narancssárga körömvirágtól és a nyakát átölelő aranylánctól eltekintve is feltűnően tündökletesnek és egészségesnek tűnt korához képest. Figyelemre méltó fejlemény, különösen azt tekintetbe véve, hogy nem volt hajlandó fogyasztani Aurelius Venport fiatalító melanzsából.
Iblis végig figyelemmel kísérte őt. Serena csak ritkán hagyta el az Önelemzés Városának falait, így minden egyes beszéde jelentős eseménynek számított.
Húsz felszabadított ember, az ixi csatatérről kimenekített lázadó foglalt helyet az első sorban, mintegy mutatványként. Áhítattal bámulták a papnőt. Iblis szüntelen propagandájának köszönhetően, aki csak élt – még a gépi világok legsötétebb zugaiban senyvedők is – hallottak már erről az asszonyról és mártírhalált halt gyermekéről. Elkötelezett misszionáriussá vált, aki lankadatlanul tevékenykedett, hogy a gonosz gépek ellenében egyesítse az emberiséget.
Mikor a hallgatóság elcsendesedett, Serena lágy hangja töltötte be a csarnokot.
– Többen közülünk szemtanúi lehettek a bátorságnak, a vérontásnak és az áldozatoknak, amelyeket a világmindenség legkegyetlenebb elnyomó rendszerének megdöntése követelt meg. Néhányatokban valódi hőst tisztelhetünk.
Megkért féltucatnyi férfit és nőt, hogy álljanak fel, majd név szerint méltatta őket bátor és önzetlen tetteikért. Mindannyian civilek, kíméletlen csaták túlélői voltak.
– Gyertek ide hozzám! – Serena intett nekik, a közönség pedig a hatalmas csarnok minden szegletéből álló ovációval köszöntötte a megszólítottakat. Ahogy a menekültek egyenként elé járultak, a papnő sorra megérintette a homlokukat, mintegy megáldva őket; könnyek patakzottak az arcokon, s Serenáé sem volt kivétel.
Serena kihívón és dühödt elszántsággal felemelte a hangját. A könnyek megcsillantak az arcán.
– Olyasmit kellett végignéznem, amit egyetlen anyának sem szabadna: szépséges fiamat a szemem láttára ölték meg. Gondoljatok a gyermekeitekre és az enyémre! Könyörögve kérem, ne hagyjátok, hogy a gondolkodó gépek másokkal is ezt tegyék!
Miközben az avatott előadást, a tökéletes hanghordozást és stílust figyelte, Iblis hátán borzongás futott végig a büszkeségtől. A könnyek rendkívüli hatást váltottak ki, és kétségtelenül szívből jöttek. Saját szavait hallgatta Serena tolmácsolásában, s bólogatva figyelte a csodát, amit a közönséggel művelt. Mindenki elragadtatva hallgatta őt. Serena elsőrangú diáknak bizonyult, amióta csak Iblis vezetni kezdte őt a hivatásos fanatizmus útján.
A fiatal nő eleinte lelkesen követte Iblis utasításait a nemes, érdemes célok megvalósítása érdekében. Ám mikor már nem mindig értett egyet vele, a főpátriárka a biztonsága elleni feltételezett „fenyegetéseket” eszelt ki, ami indokolttá tette, hogy gondosan kiválasztott szeráfok csoportját rendelje mellé személyi testőrként.
Mivel Serena továbbra is túlzottan önállónak bizonyult, merényletkísérletet szervezett, és hamisan megvádolta az egyik áldozatnak szánt pojácát, akit aztán az elfogása közben, mintegy véletlenül, eltettek láb alól. Ezt követően, saját „védelme” érdekében, Serena az Önelemzés Városának falai között töltötte idejét, ahol Iblis könnyebben szemmel tarthatta őt.
Tennie kellett róla, hogy Serena Butler sohase érezze magát teljes biztonságban, és így folyton tőle függjön.
Iblis most megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy minden szabályozottan haladt. Mivel érkezésére nem figyeltek fel, egy öltözőbe sietett, ahol száraz ruhát öltött magára. Mielőtt kiléphetett volna a magánhelyiségből, a Dzsatir parancsnoka surrant be hangtalanul az ajtón.
– Főpátriárka uram, örömmel jelenthetem, hogy a Munoza Chennel kapcsolatos megbízatást kérésed szerint teljesítettük. Minden a helyén van. Pontos és tiszta munkát végeztünk.
Az apró termetű, barna bőrű és tar fejű Yorek Thurr arcát fekete bajusz ékesítette. Sötétzöld zekében feszítve fürkészett résnyire összehúzott szemeivel, amelyek éppoly tompának és sötétnek tűntek, akár egy holttesté. A nyakszorító, a tőr és még seregnyi hangtalan fegyver szakértőjeként, Thurr képes volt lényegében észrevétlenül helyet változtatni, a Dzsatir parancsnokaként pedig mindig készen állt teljesíteni a főpátriárka parancsait. Bárkinek jó efféle embert maga mellett tudni.
Iblis megengedte magának a luxust, hogy elmosolyodjon.
– Tudtam, hogy számíthatok rád.
Yorek Thurr a Dzsihad Titkosrendőrség megalapításának pillanata óta értékes információforrásnak számított, hiszen valódi kémek, az Összehangolt Világokkal titkos kapcsolatot fenntartó, észrevétlen, ugyanakkor csendben sikerrel áskálódó emberek kilétét fedte fel. Mivel Iblis eredetileg mintegy madárijesztőként idézte meg a titkos összeesküvés szellemét, döbbenten értesült a Thurr által leleplezett konspiráció kiterjedtségéről. Előkelő polgárok tucatjai keveredtek bele, és kerültek a kivégzőpadra, ami csak tovább duzzasztotta a szabad emberiség paranoiás félelmeit. Ahogy az újonnan alakult Dzsatir egyre komolyabb tényezővé vált, Yorek Thurr sorra hágott fel a ranglétra fokain, míg végül átvette a parancsnokságot. Néha még magát a főpátriárkát is megrémísztette.
Folytonos panaszkodása és ellenállása miatt Iblis mindig is gyanította, hogy Munoza Chen a gondolkodó gépek ügynöke lehet. Mi másért akadályozná a Dzsihad Tanács létfontosságú munkáját? A válasz magától értetődőnek tűnt. Mikor Chen úgy határozott, hogy szembeszáll vele, várható élettartama drasztikusan megrövidült. Bárki, aki a Dzsihad ellen emelt szót, értelemszerűen a gondolkodó gépek szövetségese volt. Ez tökéletesen ésszerűnek hatott.
Emberek billióinak életéért felelős főpátriárkaként nem fecsérelhette az idejét aprólékoskodásra. A mozgalom védelme és előmozdítása érdekében át kellett gázolnia az ellenzéken. Az egyértelmű eredmény igazolt bármit, amit menet közben tett. A Dzsihad immár évtizedek óta tartott, és egyre inkább lendületbe jött. Ennek ellenére nem jutott elég messzire és elég gyorsan ahhoz, hogy kielégítse Iblis elvárásait.
Ha bárki nyíltan szembehelyezkedett a főpátriárka elképzeléseivel, lenyomozták és ellehetetlenítették. Évekkel ezelőtt, miután az első tisztogató hadjárat során hét szövetségi képviselő keveredett gyanúba – furcsamód korábban mindegyikük Iblis politikai riválisának számított, vagy szembeszálltak vele –, az emberek mindenütt a gépek kémeit sejtették. Öt évre rá az újabb tisztogatások végleg eltávolították a kerékkötőket.
Immár csupán kisszámú belső ellenzék maradt, és a Dzsatir diszkrét tevékenységének köszönhetően Munoza Chen sem gátolhatja már tovább a gépek elleni keresztes hadjáratot...
Iblis elbúcsúzott a Dzsatir parancsnokától, majd visszasietett a Gyűlésterembe. Jobb, ha látják, amint Serena beszédét hallgatja. Mikor belépett a csarnokba, Serena szenvedélyes hangja lebegte be termet, akár a fuvallat szárnyán tovatűnő illatok. Áldásra emelte a kezét, és egy hosszú, megrendítő percig mozdulatlanul állt, mintha a mennyekből merítene ihletet. Aztán egyenesen Iblis Ginjóra nézett, és azt mondta:
– Nincs időnk kitérni az emberiség kötelességei elől, és nincs időnk megpihenni sem: harcolni kell!
Ahogy kiejtette e szavakat, kivágódott a terem ajtaja, s egy csapatnyi férfi és nő masírozott be rajta a Dzsihad sötétzöld és karmazsinvörös egyenruhájában. Miközben a közönség éljenezve fogadta őket, a terem minden szabad szeglete megtelt a Dzsihad Hadseregének kötelékében életét feláldozni kész több ezernyi önkéntessel.
Serena angyalra emlékeztetően suhant közéjük, szemében a hála könnyeivel. Mindnyájukat megáldotta, és többet meg is csókolt, hiszen tudta, hogy sokukat a halálba küldi.
– Harcos dzsihadistáim!
Iblis elégedetten bólogatott. Tökéletes időzítéssel készítették elő az eseményt, de Serenának sikerült elhitetnie, hogy mindez akaratlanul alakult így. Az ötlet tőle származott, a kivitelezést azonban Iblis vállalta magára.
Remek csapatot alkotunk.
Ám miközben azt figyelte, a tehetséges papnő miként dolgozza meg a tömeget, Iblis súlyos dilemmával találta szembe magát. Azt akarta, hogy Serena jól szerepeljen, és alaposan fel is készítette erre őt, de tanítványa élete legkiválóbb alakításával rukkolt elő.
A főpátriárka úgy határozott, hogy ezentúl – a saját érdekében – minden eddiginél alaposabban szemmel tartja. Szerette volna elkerülni, hogy Serena túl sokat gondoljon saját magára – vagy magáról.

- - -

Bolond, aki azzal áltatja magát, hogy a harcnak vége lehet. Egy legyőzött ellenfél rávehet minket arra, hogy lazítsunk éberségünkőn... és ezt örökre bánni fogjuk.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
„HADSZÍNTÉRI SÜRGÖNYÖK”

Vor az íjvető rendű zászlóshajó hídjának parancsnoki székében hátradőlve tanulmányozta az Anbus IV kanyonjaiban hömpölygő vízről készült műholdas felvételeket. A fejét ingatta. Katasztrófa árán megvásárolt győzelem. Aztán keserű mosoly jelent meg arcán. MI jöhet ezután?
A bolygón végrehajtott küldetés végeztével Vergyl Tantor tercerás és a többi csatahajó-parancsnok űrkomppal visszatért az íjvetőkre, hogy ismét elfoglalják helyüket a fedélzeten, és felkészüljenek az űrben kibontakoztatott végjátékra. Ha minden Vor tervei szerint halad, Omnius flottáját végleg elűzik e megsebzett világ felől.
Mivel tudta, hogy Harkonnen primerás űrkompja már dokkolt, és barátja útban van a híd felé, hogy csatlakozzon hozzá, a közelgő viszontlátástól felvidult Vor szélesen elmosolyodott. Most én jövök. Hamarosan megmutatja Xaviernak, miként kell győzelmet aratni – megtévesztéssel pusztítás helyett.
Amint Xavier lihegve és ziláltan a hídra lépett, Vor csipetnyit csúfondáros villanással szemében, kihívón ráemelte a tekintetét.
– Figyeld csak meg, hogyan semlegesítem a gondolkodó gépek flottáját anélkül, hogy ennyi ember kínos halálát okoznám.
Parancsot adott ki, mire a zászlóshajó a Dzsihad flottájának élére állt.
Xavier ujjaival beletúrt rozsdabarna hajába, s halántékánál lesimította az őszülő fürtöket.
– Nem kellett volna életeket feláldozni odalent, Vorian. Némelyek maguk választják az áldozat szerepét, hiába volt más választásuk is. – Láthatóan felzaklatták az események, s ahogy figyelt, igyekezett összeszedni magát. – De még ha egy karcolás sem esett volna rajtuk, a Zensíiták akkor is sopánkodtak volna, amiért beavatkozunk.
Vor felkacagott.
– Nem a háláért tesszük ezt, barátom, hanem az emberiség boldogulása érdekében. – Megperdült a székben, és sietve beszélni kezdett; hangját mind az öt íjvető hídjára közvetítette a komvonal. – Állítsátok teljes intenzitásra a Holtzman-pajzsokat! Növeljétek az orbitális sebességet, hogy a vártnál egy órával korábban találkozzunk a robot hadihajókkal!
– Ezzel meglepjük őket, Vor – üzent vissza Vergyl a saját hajójáról.
Xavier hivatalos hangnemben válaszolt.
– Valószínűbb, hogy a gondolkodó gépek összezavarodnak, és az adott időkereteken belül nem tudják majd újrakalkulálni a teendőiket, Tantor tercerás. Ez nem ugyanaz, mint egy érzelmi reakció.
– Ahogy az öcséd mondta – vetette közbe Vor –, meg fognak lepődni.
A megjelenítőn látható képből ítélve az ifjú, fekete hajú tiszt lassú lefolyású kórral küszködött. Míg kivárta, hogy a Dzsihad hajói elérjék a kijelölt helyet, Vor gúnyosan megjegyezte:
– Vergyl, úgy tűnik, rád férne egy kis kikapcsolódás a bevetés után.
– Mindössze a helyi Zensíiták túlzott... vendégszeretetének a jele. De ha együttérzésből esetleg néhány pontnyi előnyt adsz a legközelebbi játszmánk alkalmával...
– Uraim, összpontosítsunk az előttünk álló ütközetre! – szólalt meg Xavier.
Habár a robotok szárazföldi hadereje teljesen megsemmisült a mindent elsöprő áradatban, Omnius hatalmas űrflottája érintetlen maradt. A Dzsihad öt, pajzsokkal védett, ám az ellenségénél jelentősen kisebb tűzerőt képviselő íjvetője most egyre gyorsabban haladt, akár a salusai bikákra támadó feldühödött egerek.
Ahogy a bolygó ívét követve haladtak, és az éjárnyékban megpillantották a gondolkodó gépek erős hajóit, Vor elismerőn füttyentett. Omnius legyőzhetetlenebbnek tűnt, mint bármikor. Vor azonban határozottan szólt a legénységhez:
– A gépek szigorú valóságpercepció alapján működnek. Így aztán némi csellel és csavarral újraírhatjuk ezt a valóságot. – A komvonalat a teljes hajóközi csatornára állította be. – Mindenki ellenőrizze a pajzsok épségét, és gyorsítson ütközési sebességre!
A legénység nyugtalannak és komornak tűnt, mégis mindenki hitt a győzelemben.
– Kétségem sincs felőle, hogy a robotok elfogták az adást, Vor – üzente Vergyl saját íjvetője parancsnoki hídjáról, miközben szorosan a zászlóshajó mögött maradt. – Khm, remélem hatásosabb tervet eszeltél ki annál, mint hogy kamikaze módjára egyszerűen beléjük csapódunk!
– Azt tesszük, amit kell, öcsi – mondta Xavier.
Ahogy a szembenálló flották egymás felé fordultak, minden másodpercben egyre közelebb, Vor állított a komvezérlőn, és rövid, kódolt üzenetet küldött, egyenesen a robotok parancs-és-vezérlés központjának. Miután titokban célba juttatta a jelet, a nyílt csatornán hozzátette:
– Hívjátok ide a rejtett flottát, és rontsatok neki azoknak a hajóknak! Xavier elhűlve és hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Azt hittem, az idegek harcában bármikor föléd kerekedek, Vorian. De most már úgy látom, színtiszta titánból készült a gerinced.
– A hosszú hazaúton a Salusára szívesen megtanítalak néhány új játékra. A változatosság kedvéért kapcsolódj ki néha a legénységed társaságában, és nyerd el a feltett tétjeiket... vagy veszíts egy keveset!
– Egyelőre csak törődj a hajód irányításával, Atreides primerás! – hadarta feszülten Xavier. Megmarkolta a híd korlátját, miközben a Dzsihad hajói ágyúgolyókként egyenesen az ellenséges járművek felé száguldottak.
A robotflotta az utolsó pillanatban hirtelen letért a pályájáról, és fejvesztve menekülve szétszóródott. Az öt Holtzman-pajzzsal védett íjvető átszáguldott az üres téren, ahol pillanatokkal azelőtt még gondolkodó gépek tartózkodtak. Omnius csatahajói maguk mögött hagyták a bolygót, látszólag, mintha soha többé vissza sem akartak volna térni az Anbus IV-re.
A váratlan megmeneküléstől lúdbőrző hátú emberek hisztérikus örömmámorukban éljenzésben törtek ki. Vergyl diadalittasan kacagva üzent:
– Ez hihetetlen! Micsoda látvány volt, Xavier!
Vor gúnyosan türelmetlen arckifejezéssel a hajóhíd legénységéhez fordult.
– Szóval, emberek, megfutamítottuk Omniust! És most mire vártok? Ölbe tett kézzel akartok gratulálgatni egymásnak, vagy inkább kinyírunk néhány robotot?
A legénység újra ujjongani kezdett, immár lelkesen és magabiztosan. Vor íjvetője neki iramodott, Vergyl hadihajója pedig mellette maradt. Az emberek többi hajója a nyomukban haladva üldözőbe vette a robotjárműveket, hogy az Anbus rendszer pereméig kergessék az ellenséget, akár a csaholó házőrzőkutyák a betolakodót.
Xavier összefonta a karját egyenruhás mellkasa előtt, és a kimerítő magyarázatra várt. A vigyorgó Vor végül barátjához fordult.
– A jel, amit küldtem, hamis adatokkal tévesztette meg a gépi flotta érzékelő hálózatát. Egyszerűen megváltoztattam néhány értéket, hogy elhitessem velük, íjvetőink állig felfegyverzett, elpusztíthatatlan járművek, és egy sokkalta nagyobb, láthatatlan kontingens kíséri őket, amely nemrégiben érkezett ide a poritrini hajógyárból.
– Az elmondásod alapján egészen egyszerűnek tűnik.
Vor felhorkant:
– Erről szó sincs! Minden részletnek egybe kell vágnia, hogy kiállják az ellenfél tartalék szenzorainak elemzését. Kétlem, hogy még egyszer képes lennék bevetni ezt a cselt, mivel Omnius tudni fog a módszerről, és felkészül az alkalmazására.
Xavier szkeptikus maradt.
– Tehát, most mit látnak a gépek? Úgy hangzik, mintha hipnotizáltad volna őket.
– A robotok pillanatnyilag abban a hitben élnek, hogy több tucatnyi álcázott csatahajónk támogat minket láthatatlanul. Nem látják, és legyőzni sem képesek őket, de „tudják”, hogy ott vannak a hajóink, és csak a tűzparancsra várnak. Miután kiszámították az esélyeket, az ellenséges hajóknak nem maradt más választása, mint a visszavonulás.
– Ragyogó taktikai húzás – állapította meg Xavier. – De kockázatos cselfogáson alapul.
– Nem kockázatos, hanem zseniális, egyszerűen fondorlatos. Ahogy már számtalanszor hangsúlyoztam, a gépeket könnyű megtéveszteni. Szerencsénk, hogy apám nem tagja a flottának. A kimekek sokkal gyanakvóbbak. Agamemnón átlátott volna a szitán, és rögtön rájött volna, hogy blöffölünk.
Félórás üldözés után az egyik hídtechnikus bizalmasan közölte a két primerással, hogy a Holtzman-pajzsaikat túlhevülés és a rendszerhiba veszélye fenyegeti. A védrendszereket nem efféle igénybevétellel járó és hosszas használatra szánták.
Vor összefonta a karját maga előtt.
– Úgy hiszem, most már nyugodtan kikapcsolhatjuk a pajzsokat. Amúgy sem lesz rájuk szükségünk. – Ezzel megegyező parancsot továbbított a többi íjvetőre is, aztán megjegyezte: – Szóval, mi lenne, ha tüzet nyitnánk rájuk?
Az íjvetők nyilvánvaló örömmel rátámadtak a lemaradt robotokra, nehézfegyverzetükkel lőni kezdték a jóval nagyobb gépi hajókat, s kettőt sikerült is gyorsan megsemmisíteniük. Ám a gépek jelentősen nagyobb gyorsulást elviseltek, mint az emberek, és hamarosan a megmaradt robotflotta egyre növekvő távolságra került tőlük. A dzsihadista erők kénytelenek voltak feladni a hajszát.
– Szerintem ez a legjobb ellenszer a Zensíiták mérgére – szólt bele a komvonalba Vergyl.
Aztán, ahogy az öt íjvető körözve visszaindult az Anbus IV felé, hogy végleg megtisztítsa a területet, váratlanul ellenséges hajók újabb csoportjával találták szembe magukat, amelyek hatalmas gyorsulással száguldottak a bolygó felé. A hajók konstrukciója eltért a többiétől, és nem lopva vagy védekezésre felkészülve érkeztek, mintha arra számítottak volna, hogy itt találják a gépi flottát.
Vergyl Tantor részegült magabiztossággal üzent a biztonságos, rejtjelezett parancsnoki csatornán:
– Ohó, újabb lehetőség! Úgy tűnik, még néhány átkozott gépet megleckéztethetünk. Fogad valaki arra, melyiket találom el először?
– Tantor tercerás, ne támadj még, hanem várd meg az erősítést! – figyelmeztette Xavier, noha nem különösebben aggódott, miután látta az első robot harci egység csúfos vereségét.
Vergylt azonban megrészegítette a siker.
– Az összes ilyen szerkentyűtől meg akarom tisztítani az Anbus IV-et! Nagy ívben lefelé irányította csatahajóját, és vaktában lőni kezdte az újonnan érkezőket. Rádión üzent vissza a zászlóshajóra.
– Emlékszel még, Xavier, mikor azt mondtad, hősként meg kell mentenem egy egész bolygót ahhoz, hogy egy Serena Butlerhez hasonló nőhöz méltó legyek? Nos, odahaza Sheel vár rám, gondolod, hogy ezzel lenyűgözhetem?
Vor hirtelen megperdült székében, és beleordított a komvonalba.
– Várj! Látod a konstrukciót? Azok kimek naszádok, nem számítógépek. Ellenük nem vethetem be a megtévesztő programot.
– Vergyl, azonnal fordulj vissza! – üvöltötte Xavier. – Atreides primerás épp most közölte, hogy a trükkje ezúttal nem működik...
Az újonnan érkező kimekek a Dzsihad Hadserege elleni harchoz szükséges nehézfegyverzettel érkeztek a rendszerbe. És ekkor tüzet nyitottak Vergyl csatahajójára.
Az ifjú tercerás pillanatok alatt reagált, és megpróbálta ismét üzembe helyezni a túlhevült pajzsokat, de néhány átfedőmező vibrálni kezdett, és felmondta a szolgálatot a kimekek össztüze alatt. Hat robbanófej áthatolt, s eltalálta az íjvető testét és a hajtóműveket.
Vor addigra a csata helyszíne felé irányította a zászlóshajót. Látta, hogy Xavier a komállomás fölé hajol.
– Minden bevethető naszád gyűljön egybe, és fedezze...
A második sorozat felszaggatta Vergyl íjvetőjének hasát, mire az egyik hatalmas kúpfúvóka leszakadt, és kitépte az egész hajtóművet. A bukfencező darab kisvártatva felrobbant. A ki-kihagyó pajzsnak ütközve bennrekedt lánggömbök csapódtak vissza a hajóra, és okoztak további károkat.
– Támogatást kérek! – kiáltotta Vergyl.
A négy megmaradt dzsihadista hadihajó nagy sebességgel megindult lefelé, de a pajzsaik hasonlóképp lyukasak és hatástalanok voltak, mivel túlhevültek az első összecsapás során. Xavier émelyegve megragadta a vezérlőmű korlátját. Tudta, hogy Vor minden tőle telhetőt megtesz, és maga sem adhatna ki hatékonyabb parancsokat.
Vergyl immár kétségbeesve üzent:
– Vészhelyzet! Vészhelyzet! Kilövöm a mentőkabinokat. Xavier, majd később megfeddhetsz...
A kimek járművek, tudván, hogy kevés idejük maradt, mivel a dzsihadisták lassan összevonták erőiket, harmadszor is tűz alá vették a sérült íjvetőt, és darabokra szaggatták a csatahajót. A választófalak sorra robbantak szét a fedélzetek között. A kiszökő levegő fehér páraként lövellt ki az űrbe, s a hófehér szökőkút éles ellentétet mutatott a begyulladt hajtóanyag tündöklő, sárga lángjával.
Akár egy felrepedt maghüvelyből kipattanó szemek, úgy törtek elő a mentőkabinok, három közülük a megrongálódott hajóhíd szintjéről.
– Biztosítsátok a mentőkabinokat! – szólalt meg Xavier. – Minden más hátrébb való.
– Fedező tűzre van szükségünk! – Vor tudta, miféle gyötrelmeken mehetett át Xavier odaadó fivére aggasztó helyzete láttán, de maga is sokszor nevetgélt, játszott már a fiatal tercerással, s hallgatták együtt honvágytól kínzott társukat, ahogy a Giedi Prime-on hagyott feleségéről és gyermekeiről mesél. – A fenébe is, ne szóródjatok szét!
Végül a többi dzsihadista hadihajó is lőtávolba ért, és tüzelni kezdett. A kimek hajók némileg megrongálódtak, de nem adták fel a küzdelmet. Ehelyett a könyörtelen emberi elmék mindent kockára tettek, hogy foglyot ejtsenek, s a parancsnoki fedélzetről kivágódott mentőkabinok után eredtek.
Vorian Atreides, Agamemnón tábornok fia mindenkinél jobban tudta, mit művel a gépi ellenség a foglyaival. Mielőtt megérkezhettek volna a felmentők, a kimek hajók, akár a húscafatokra rárontó hiénák, körülvettek, és elfogtak egy tucatnyi elakadt mentőkabint. Aztán, mikor felmérték a dzsihadista hadihajók rájuk összpontosított tűzerejét, sarkon fordultak, és megpecsételt sorsú foglyaikat magukkal hurcolva eliramodtak.
Utolsó, elkeseredett hadicselként Vor, aki nem tudta, ki tartózkodott az elfogott mentőkabinokban, üzenetet küldött a támadóknak.
– A kimekek immár gyáva férgek lettek, akik elmenekülnek a csatából? Itt Vorian Atreides primerás beszél, és csak nevetni tud rajtatok! Atyám, Agamemnón tábornok arra tanított, hogy az emberek alábbvalóak, a kimekek ellenben mindig a győzelemig harcolnak. Ha így van, miért menekülnek el?
Meglepetésére Agamemnón mély, fortyogó olajra emlékeztető hangja válaszolt:
– Azt is megtanítottam neked, Vorian, hogy ellenfelünket megsebezni gyönyörteljesebb az egyértelmű győzelemnél. Meglátjuk, mennyi fájdalmat sikerül okoznunk a vendégeinknek. Feltételezem, hogy a barátaid! Élvezettel játszadozom majd el velük.
Miközben a túlerő ellen tehetetlen kimek hajók sietve távoztak, Xavier Harkonnen hangosan jajveszékelt, hiszen tudta, hogy soha többé nem láthatja szeretett fogadott fivérét.
Vor a komvonalba ordított:
– Gyere vissza, és állj ki ellenem, atyám! Rögvest véget vethetnénk ennek. Vagy talán félsz tőlem?
– Egyáltalán nem félek tőled, Vorian. Csak egy kicsit élvezkedem a károdra...
A gyorsabb gépi naszádok robogva maguk mögött hagyták az Anbus IV-et, a vezérműveknél elhelyezkedő kimekek pedig ügyet sem vetettek többé Vor gúnyolódó megjegyzéseire. A járművek hamarosan eltűntek a messzeségben.

- - -

Millió módon tehetjük fel ugyanazt a kérdést, és millió választ adhatunk rá.

A KOGITÁTOROK – ELSŐDLEGES POSZTULÁTUM

Vergyl Tantor a négy összekapcsolt kimek hajó közötti légbuborékba zárva lebegett a súlytalan térben. Még legiszonyatosabb rémálmai sem vetekedhettek jelenlegi szörnyű helyzetével, a fiatal férfi pedig teljesen tehetetlen volt. Sötét bőrén hideg veríték gyöngyözött, barna szemét dacosan kerekre tárta. Rémületét a hősködés törékeny álcájával leplezte el.
Bármennyire reménytelennek tűnt a helyzet, Vergyl elkeseredetten ragaszkodott a reményhez, hogy Xavier utána jön kiszabadítani. A lelke mélyén azonban tudta, hogy ez lehetetlen. Soha többé nem láthatja Sheelt, a fiait és a kislányát...
A légburkon kívül a négy kimek testetlen agya izzón világított, ahogy a neuródák érzékelői végigpásztázták az optikai felszíneket, és továbbították egymásnak a feldolgozott adatokat. Agamemnón, Júnó és Dante, valamint frissen maguk közé fogadott társuk, Beowulf a spektrum minden tartományában letapogatták az épp sorra kerülő, mulatságos áldozatot. A többi foglyot már mind meggyilkolták.
A kimekek már egy ideje faggatták foglyukat, és fölöttébb jól érezték magukat. Nemrégiben Júnó érdekes és kifejezetten hatásos fájdalomfokozókat fejlesztett ki, amit kimerítően kipróbált az emberi rabszolgákon. A kimek tábornok nem feledkezett meg róla, hogy magával hozza a fájdalomfokozót az Anbus IV-re, ahol tényleges hasznát is vehetik. Agamemnón eredetileg abban reménykedett, hogy sikerül elfogniuk fiát, Voriant, aki a legmagasabb fokú büntetést érdemelte ki, amit ember elviselhet, sőt az elviselhetőség határán is túlmenőt.
Ám be kellett érnie ezekkel a foglyokkal.
Lévén, hogy Vergyl Tantor Agamemnón köpönyegforgató fiának tisztjeként szolgált, a fiatalember ínformációval szolgálhatott a Dzsihad Hadseregéről. Ez idáig nem volt hajlandó beszélni, de kizárólag idő – és fájdalom – kérdése volt, mikor törik meg.
Agamemnón örömmel konstatálta, hogy vékony patakokban csurog le a veríték Vergyl sötét bőrén. A pásztázók jelezték, hogy az áldozat testhőmérséklete emelkedik, szívverése felgyorsul. Remek.
Hajdani fénykorában a Titán vezér Júnóval együtt tökéletesítette a sikeres kihallgatás módszereit. Értette a hrethgirek fanatizmusának mozgatórugóit, tisztában volt föld alatti tevékenységükkel az Ixhez hasonló, gyengébb Összehangolt Világokon, ahol elvileg Xerxész irányít épp egy kisebb mészárlást. Azt is felismerte, Omniust is megelőzve, hogy a galaktikus konfliktus magasabb szintre hágott. Az állatias embereket többé nem elégítette ki a puszta védekezés. Nyílt támadásba lendültek.
Még ha a fogoly semmit sem tud a következményekről, akkor is kiérdemelte a kínokat; kiváló, tanulságos alkalom adódott Júnó új fájdalomfokozó szerkezetének kipróbálására.
Bárcsak Voriant sikerült volna elfogni...
– Nos, Vergyl Tantor... mit tegyünk veled? – Agamemnón szavai oly mennydörgőn visszhangoztak a túlélő buborékban, hogy a fiatalember a füléhez kapta a kezét. – Talán elengedjünk?
A fogoly összeráncolta a szemöldökét, de nem felelt.
– Esetleg hagyhatnánk, hogy a létfenntartó rendszer nélkül sodródjon, hogy meglássuk, visszatalál-e a Salusa Secundusra – javasolta Beowulf, aki mindenképp részt akart vállalni a vallatásból.
– Kölcsönadhatnánk neki az egyik űrhajótestünket – szólalt meg közönyös hangon Dante. – Ehhez persze előbb el kellene távolítanunk az agyát. Hoztunk magunkkal pót-agytároló edényt?
– Érdekes ötlet – jegyezte meg Júnó. – Iggen... Neo-kimekké alakíthatnánk az egyik fanatikus harcosukat.
A többivel összekapcsolt hajójából kikémlelve körbenézett. – Ki vállalja, hogy kimetszi az agyát?
A négy kimek agyát magába foglaló mesterséges testekből szinte egyszerre pattantak elő borotvaéles pengék. Hosszú fogókarok kaparták az átlátszó plázbuborék falát.
– Most már hajlandó vagy válaszolni a kérdéseinkre, kedvesem? – erőszakoskodott Júnó. Nyomatékosításként kínzó fájdalomlöketet gerjesztett, amelytől a fogoly vonaglani és pörögni kezdett a súlytalan buborékban, mígnem recsegni kezdtek az ízületei.
Vergyl tekintete elhomályosult, a semmibe meredt a gyötrelemtől, de nem nyitotta szóra a száját.
Dante, aki általában nem a legdurvább kimeknek mutatkozott, ekkor mindenkit meglepett. Az egybekapcsolt jármű őt illető oldalából precíziós dárdát lőtt ki az ember fejére. A tűhegyes lövedék az orcáját találta el, szétzúzta néhány fogát, majd behatolt a száján.
Vergyl vért köpött, sikolyait azonban mechanikus rezgőhártya-érzékelők fogták csak fel. Feleségét és gyermekeit szólongatta: Sheelt, Emiliót, Jispet, Ulanát. Nyilvánvalóan nem abban reménykedett, hogy segítenek neki, ám az, hogy maga elé idézte az arcukat, erőt adott.
Júnó újabb fájdalomtövist döfött a férfi idegrendszerébe, aztán klinikai hangon kijelentette:
– Úgy érzi, mintha az alsóteste lángolna. Addig indukálhatom benne ezt az érzést, ameddig csak akarom. Iggen... Talán váltogathatnánk a fájdalmat és az élvezetet, és így fokozhatnánk az uralmunkat felette.
Vergyl megpróbált úrrá lenni a fájdalmán, és az arcához emelte a kezét, kitépte a véres húsból, majd eldobta a hegyes dárdát, aztán kihívó kézmozdulatot tett. Agamemnón fölöttébb megörült ennek, hiszen a gesztus azt jelentette, hogy foglyuk frusztrált és fél, s nem maradt más eszköze a visszavágásra. A dárda szabadon lebegett a gravitációmentes zárt térben.
– Tantor tercerás – szólalt meg Agamemnón –, mennyi ideig tudod visszafojtani a lélegzetedet? A legtöbb törékeny ember mindössze nagyjából egy percet képes kibírni, de te fiatalnak és erősnek tűnsz. Vajon kibírsz három percet, esetleg négyet?
A burok hirtelen kinyílt, a vérző fogolyra pedig a világűr vákuuma zárult rá, ahogy a levegő zúgva kiszökött a kabinból. Mielőtt Vergyl kiszökhetett volna az ürességbe, Agamemnón apró, kikötözött szigonyt lőtt ki rá. A horgas nyél a fiatalember combjába vájta magát, és úgy ejtette rabul, akár egy halat.
– Ejnye, nem szeretnénk, ha elsodródnál nekünk.
Vergyl sikolyát elnyelte a légüres tér. Minden oldalról a világűr átható hidege pörölyözte, ostromolta teste sejtjeit.
Agamemnón egyik ízelt fémkarjával megrántotta a pányvát, mire a horgas szigonykampók belevájták magukat az áldozat lábizmaiba. A kimek tábornok visszaperdítette őt a buborékba, majd levegőt eresztett az immár lezárt kabinba.
Vergyl reszkető labdává gömbölyödött, és küszködve, az oxigénhiánytól és a nyers fájdalomtól zihálva levegőért kapkodott. Dermedt kezével, amellyel alig volt képes megmarkolni bármit is, megpróbálta kitépni combjából a szigonyt. Vércseppek lebegtek az alacsony gravitációjú térben, és fröccsentek szét a buborék falán.
– Micsoda elavult módszerek – szólalt meg Dante. – Valójában ki sem használtuk Júnó új szerkezetének előnyeit.
– Még nem végeztünk vele – felelte Agamemnón. – Hosszú ideig eltarthat még.
Ekkor Agamemnón figyelmeztetés nélkül kilőtte Vergylt a nulla fok alatti, nyomás nélküli űrbe, miközben Júnó magasabb fokra állította fájdalomfokozóját. A rettentő kínokban fetrengő tiszt mintha kifordult volna magából, oly vadul vonaglott. A véredények felszakadtak a szemében és a fülében, Vergyl azonban tovább dacolt. Miután ismét visszaterelték a kabinba, vért hányva fulladozott és káromkodott. És egyre csak reszketett.
Agamemnón egyik manipulátor-karját bedöfte a buborékba, hogy megragadja, és maga felé húzza a foglyot. A Titán tábornok mesterséges ujjai közé fogta a fiatalember fejét, majd tűszondákat bocsátott a koponyacsonton át a lágy agyszövetbe.
Vergyl feljajdult, Xavier nevét nyöszörögte, aztán elernyedt.
– Magánkívül van a fájdalomtól – jelentette ki Júnó. – Igazán élvezetes. A kimekek egyetértően dörmögtek.
– Azok a szondák könnyebbé teszik a direkt vallatást – mondta Beowulf Júnónak. – Magam is segítettem a fejlesztésben, Erasmus, a robot pedig több rabszolgáját áldozta fel, hogy kipróbálja a rendszert. Sajnos az adatokat nem olyan formátumban szolgáltatják, amilyet a gondolkodó gépek közvetlenül fel tudnának dolgozni.
– Én ellenben igen – vetette közbe Agamemnón, aztán helytelenítően felmordult. – Ennek az embernek az agya tele van túlzásokkal, hazugságokkal és arcátlan propagandával, amely az Iblis Ginjo nevű hivatásos agitátor fejéből pattant ki. Ő pedig ténylegesen el is hiszi mindezt.
– Kizárólag használhatatlan információ – állapította meg Júnó csúfondáros sóhaj kíséretében. – Egyszerűen meg kellene ölnünk. Hadd tegyem meg, kedvesem! Kérlek!
– Vergyl Tantor – szólalt meg Agamemnón –, mesélj nekem a fiamról, Vorian Atreidesről! Ugye a barátod volt? Tisztelted őt?
A fogoly szeme résnyire nyílt, ajka megmoccant. Élesre állított rezgőhártya-érzékelőjével hallotta, amint az ifjú azt suttogja:
– Atreides primerás... a Dzsihad... hatalmas hőse. Törvény elé állít majd titeket... gépdémonok...
Agamemnón mélyebbre süllyesztette az agyszondákat, amivel üvöltésre késztette Vergylt. Egy huzalpár hatolt át a szemén a koponyája belsejéből, megragadta, majd beljebb rántotta üregében a szemgolyóját.
Az ember csapkodva könyörgött:
– Engedjetek meghalni!
– Majd annak is eljön az ideje – ígérte meg a tábornok. – Előbb azonban Júnó szeretné alaposan kipróbálni a szerkezetét.
– Ez eltart még egy darabig – dorombolta Júnó.
Valójában kis híján egy napig tartott, míg végül Vergyl az újabb és újabb érdekes kísérleteken morfondírozó kimekek bánatára kilehelte a lelkét...

- - -

A hadsereg rendelkezésére álló tüzérségi fegyverek, hajók és hadra fogható személyek mellett parancsnokaink elfeledkeznek arról, hogy az eszmék a leghatásosabb fegyverek.

KWYNA KOGITÁTOR

Serena Butler az Önelemzés Városában, a kogitátor tornyának legfelső emeletén elszigeteltségben és biztonságban érezte magát; ugyanakkor afféle felvilágosultságot és tanácsokat kapott, amilyenre egészen tizenegy hónapos kisfia meggyilkolása óta mindig vágyakozott. Kwyna kogitátor immár hosszú évek óta legbecsesebb tanácsadója, mentora, tanítója és hallgatósága volt.
Ám néhány problémára egyszerűen nem létezett válasz.
A porhüvelyétől megszabadult filozófusnő teljes életet élt emberi testében, mielőtt több mint ezer éven át tartó elmélkedésbe kezdett mindazon, amit addig megismert. Habár igyekezett, Serena töredéknyit is alig ismerhetett meg Kwyna nagy hatású kinyilatkoztatásaiból; mégis tudta, hogy egyre próbálkoznia kell.
Mióta a Giedi Prime-i küldetése során a gondolkodó gépek fogságába esett, és a szörnyeteg robot, Erasmus házi rabszolgájaként szolgált, élete és az emberiség maga is elveszítette számára az értelmét.
Serena nem akarta megadni magát a kétségeinek és dilemmáinak. Azt remélte, azért imádkozott, hogy Kwyna végül segítsen rendet teremteni neki a zűrzavarban, és tegye lehetővé számára, hogy ismét tisztán lásson...
Felbandukolt Kwyna tornyának lépcsőjén, és a kogitátornő hűséges szubordinánsaival együtt elküldte szeráfjait. Mindnyájan hozzászoktak már Serena gyakori látogatásaihoz, s a papnőnek így nem kellett magyarázkodnia. Niriem, Serena legodaadóbb szeráfja távozott utolsóként. A fiatal nő az ajtóból bámult szomorúan védencére, mintha azt kívánná, bárcsak segíthetne neki. Végül Niriem is sarkon fordult, és elment.
Serena pedig ismét egyedül maradt Kwynával.
A kellemes percek elé nézve elmosolyodott, és hagyta lecsukódni szemét. Tudta, hogy a megfáradt agy ugyancsak kedvét lelte a beszélgetésekben, habár Kwyna gondolatai mindig óvatosságról árulkodtak, mivel a kogitátor ügyelt rá, nehogy túl sokat eláruljon.
Valahányszor mentális társalgást folytatott a filozófussal, saját elméje is feltenni sem szándékozott kérdések lavinájára érkező válaszokkal telt meg. A beszélgetés végeztével Serenának napokra volt szüksége pusztán ahhoz, hogy feldolgozza az elméjébe zúdított információt, és még több időre, hogy megbirkózzon az új magyarázatokból fakadó kétségekkel.
Ám más módszerre gondolni sem akart. Nem tudta abbahagyni, még mikor úgy érezte is, agya csordultig megtelt adatokkal, olyannyira, hogy mindjárt szétreped, szétrobban a koponyája. Serena rabja lett ezeknek a vitáknak. Egy napon majd megkapja a számára szükséges megoldásokat.
Kwyna tekervényes és bonyolult körvonalú agya elektrofolyadék-fürdőben lebegett, miközben a vegyületek alig észrevehetően pezsegtek és sisteregtek, hogy biztosítsák az életfunkciók fenntartásához szükséges energiát. A testetlen bölcselő korábban évszázadokat töltött az Önelemzés Városának előfutárában.
Serena lassan, mégis izgatottan a folyadékba mártotta ujjait, s közben megpróbált úrrá lenni a türelmetlenségén. Mély lélegzetet vett, majd elképzelt falat vont maga köré, hogy kizárja a zavaró külső hatásokat. Levendulakék szemével kizárólag szemhéja belső felületét látta, hogy látása és gondolatai befelé fordulhassanak. Odabent, az elméjében mintegy egybeolvadt a kogitátorral. Mintha két ember osztaná meg egymással legbensőségesebb gondolatait. Kwyna eszméi és hangja belé özönlöttek, Serena pedig elmosolyodott; megnyugtatta, hogy a filozófus bölcsessége veszi körül.
– Érzem, hogy elmédet egyre erősebbé teszik a látogatásaid, Serena. – A kogitátor hangja kavicsokként pergett a papnő agyában. – De attól tartok, túlzott mértékben óhajtasz támaszkodni rám. Azt szeretnéd, ha egyszerűen megkapnád a válaszokat, ahelyett, hogy magad fedeznéd fel azokat.
– Mikor körülöttem mindenfelé üresség tátong, Kwyna, te vagy az egyetlen reménysugaram. Túl sok esetben botorkálok tétován, akár egy ködben eltévedt asszony. Ne tagadd meg tőlem az iránymutatásodat!
Kwyna eltűnődött, aztán így válaszolt:
– Iblis Ginjo úgy hiszi magáról, ő a te jelzőtüzed.
– Igen, rengeteg erőt ad nekem. Magára vállalt számos felelősségteljes feladatot, amelyek terhe alatt összerogynék. Ő tartja fenn a Dzsihad lendületét. Ő kormányozza a küzdelmet. Megadja nekem a válaszokat, amelyekre tőled nem számíthatok.
Kwyna láthatóan nem szívesen fonta tovább ezen a szálon a beszélgetést, mégsem tért ki a tárgy elől.
– A főpátriárka nem rátalál a válaszokra, ahogy azt tőled kértem, Serena. És nem is nálánál bölcsebb személytől kapja azokat. Iblis Ginjo megalkotja a válaszokat, amiket hallani szeretne, aztán utólag igazolást keres hozzájuk.
Serena zavartan, védekezőn reagált:
– Azt teszi, ami szükséges.
– Valóban szükséges? Erre a kérdésre nem válaszolok helyetted, Serena. Magadnak kell rátalálnod, ahogy a kétségbeesésből kivezető útra is magad találtál rá.
Serena érezte, hogy a múlt árnyai ismét föléje borulnak. – Akkor is te mutattál utat nekem, Kwyna.
Miközben a Dzsihad fia, Manion nevét zászlajára tűzve tombolt tovább, Serena visszavonult, hogy talpra álljon a keserves csapás után. E falak magányában és biztonságában sok időt töltött édesanyjával, Liviával, aki egy gyógyíthatatlan kór miatt ugyancsak elveszítette tizenéves fiát, Octa Fredo nevű ikertestvérét.
Livia váltig állította, hogy megérti lánya mélységes elkeseredését, Serena azonban nem akart hinni neki. Egészen más, ha valakinek a felnőtt, tehetséges fia esik egy olyan betegség áldozatául, amelyről senki sem tehetett. Serena viszont kénytelen volt végignézni ártatlan gyermeke – egy sokra hivatott, eszes kisded – lemészárlását, amire Erasmus merő bosszúvágyból ragadtatta magát.
Kwyna seregnyi tanácsot adott neki. Habár az ősöreg, testetlen agy távolinak és az emberi tragédiák megértésére kevésbé képesnek tűnhetett, Serena rájött, hogy Kwyna valóban olyféle gyógyírt nyújthatott, amit senki más, még Serena saját édesanyja sem tudott felajánlani.
– Igaz barátomnak, a Nemesek Szövetsége egyik erős bástyájának tartalak, Kwyna. Bárcsak mindenki ilyen tárgyilagos és odaadó lenne, akkor nem kellene attól tartanunk, hogy a Dzsihad az elszántság hiánya miatt vall kudarcot.
Idegesítette, hogy nemrégiben növekvő elégedetlenségről, Dzsihad-ellenességről kapott híreket, és értesülései szerint az emberek azt követelték, hogy a bátor harcosok egyszerűen térjenek vissza az Omnius elleni harcból. Azon siránkoztak, hogy a huszonnégy esztendeje tartó háború immár túl hosszúra nyúlt, és ez még a mindenütt jelenlévő gonosz számítógépes örökelme ellen sem megengedhető.
A gondolkodó gépek azonban több mint ezer éve voltak uralmon, a hősies küzdelem pedig mindössze alig negyedszázada folyt. Az emberek oly rövid ideig voltak képesek egy dologra összpontosítani, de ezt nyilvánvalóan rövid élettartamuknak lehetett betudni. Nem szerették volna az egész életüket háborúskodásban leélni.
– Mintha csak a főpátriárkát hallanám Serena Butler helyett – korholta Kwyna. – Elsősorban ezt szűrted le az életbölcseletemből? Hogy elszántan és odaadóan kell harcolni a gondolkodó gépek ellen?
– Nem vagyok kogitátor – felelte Serena. – Még mindig emberi testben élek, a rövid élet és a rengeteg tennivaló terhével a vállamon. Tettekre van szükségem puszta elmélkedés helyett.
Kwyna agya lüktetni kezdett az ujjai alatt.
– Akkor tedd ezt, Serena Butler! Cselekedj!
Serena végiggondolta, miféle módokon igyekezett erőt adni a népnek; elvegyült közéjük, végtisztességben részesítette az elhunytakat, beszélt a sebesültekkel és a sajgó szívű menekültekkel, ellátogatott a táborokba, és a Butlerhagyaték teljes ráeső hányadát megosztotta velük. A nép szerette őt, mégis többre vágyott.
Mikor kintről mozgolódás zaja zavarta meg, megszakította kapcsolatát Kwynával, s kihúzta ujjait az elektrofolyadékból. Megfordult, és pislogva meredt a magas ablakokon beáradó napfényre.
Niriem szeráfot pillantotta meg, ahogy testéhez szorított karokkal áll lilával kihímzett, takaros és tündöklő fehér ruhájában.
– Butler papnő, üzenet érkezett a rendszeren kívülről. A Dzsihad flottája visszatért az Anbus IV-ről.
Serena elmosolyodott. Xavier és Vorian hamarosan hazaérkeznek.
– Keresd meg a főpátriárkát! Méltó fogadtatásban kell részesítenünk a hőseinket.

Az összes csata közül, amit meg kellett vívnia, az összes ellenfél közül, akikkel szembe kellett néznie, Xavier Harkonnen a mostani megpróbáltatástól rettegett leginkább. Ám most, hogy visszatért a Salusa Secundusra, nem térhetett ki a kötelesség elől.
Jellemét a lelkiismeretesség, a becsület és a felelősségtudat alakította, mióta belépett a Salusai Milíciába.
Amint a Dzsihad flottája visszaérkezett a Szövetség bolygószékhelyére, kerített magának egy fehér salusai paripát, és felkaptatott a Tantor-birtokra, a gyermekkora színhelyéül szolgáló ősi kúriához vezető úton. Bár szemhunyásnyit sem aludt, mégse késlekedhetett.
A hatalmas épület évek óta többnyire lezárva maradt. A hajlott korú Emil Tantor és felesége, Lucille: a kedves pár, akik egykor befogadták a hatéves, elárvult Xaviert, fogadott fiukként nevelték fel, majd hivatalosan is örökbe fogadták őt. Később váratlanul saját fiuk született.
Vergyl.
Évtizedekkel ezelőtt Xavier feleségül vette Octát, és a Butler-birtokra költözött, Vergyl pedig belépett a Dzsihad Hadseregébe. Hat éve Lucille Tantor siklókarambolban vesztette életét, és az idős férfi magára maradt. Az ezt követő esztendők során Emil csendes visszavonultságban élt az egyik kisebb melléképületben, ahol pár hűséges szolgáló viselte gondját.
Egy napon a Tantor-birtok Vergyl örökéül jutott volna. Immár ifjú özvegye és gyermekei öröklik majd...
Xavier leszállt a nyeregből, a mént pedig kikötötte a főépület előtti egyik díszes póznához. Aztán nehéz szívvel és összeszoruló gyomorral elindult, hogy megkeresse a férfit, akit apjának nevezett. A szörnyű hír, amit hozott, bizonyára letaglózza majd az öregembert, de azzal sem tenne jót, ha eltitkolná előle. Xavier abban reménykedett, hogy elég gyorsan ideért Emil félreeső otthonába, s a pletykák nem előzték meg őt.
A segítőkész szolgálók, akiket láthatóan lenyűgözött a makulátlan zöld és karmazsinvörös dzsihadista mundér, elkalauzolták őt Emil Tantorhoz, aki egy kolibrietetőkkel körülvett sátortető alatt üldögélt. Parányi, aranyszínű lények lebegtek az édes nektár körül, szárnyuk elmosódott foltként vibrált a levegőben. Társul szegődtek az öreg mellé, míg ő bőrborítású könyvet olvasott legendákról és történelemről.
– Emlékszem, mikor felolvastál nekem és Vergylnek – szólalt meg Xavier.
Emil rámosolygott, és ajka mögül előtűntek ragyogó fogai. Az idősebb Tantor haja a tűzre rakott festőrekettye halvány füstgomolyára emlékeztetett. Sötét bőrét mély barázdák szabdalták, ragyogó barna szemét azonban még nem tette fáradtságtól zavarossá a kor. Félrerakta a könyvet, és feltápászkodott, bár kissé bizonytalanabbul, mint ahogy arra számított.
– Xavier, édes fiam! Micsoda kellemes meglepetés! Mi szél hozott...
Aztán láthatóan rádöbbent a látogatás céljára. Az öregember megérzett valamit Xavier tétovázásában, megsejtette a szörnyetegként szűkölő bánatot, amelyet alig tudott magába fojtani. Emil megértette az ünnepélyes egyenruhát, Xavier merev tartását, a tekintetében tükröződő habozást.
– Jaj, ne... – mondta végül. – Csak a fiamat ne...
– Az Anbus IV-ért vívott csatában legyőztük a gondolkodó gépeket – mondta Xavier érzéketlenül, mintha egy számára is hihetetlen jelentésből olvasott volna fel. – Megóvtuk a világot Omnius rabigájától, és megakadályoztuk, hogy a gépek újabb bázist hozzanak létre a Szövetség felségterületébe hatolva.
Hirtelen fennakadt a lélegzete.
– De aztán, mikor már azt hittük, véget ért a küzdelem, és diadalt arattunk, kimekek csoportja támadt ránk. Hatalmas kárt okoztak, és rengeteg emberéletet követelt a támadás. Íjvetőket, dárda osztályú hajókat pusztítottak el. – Nyelt egyet. – És foglyul ejtették Vergylt.
– Foglyul ejtették? – Emil Tantor új erőre kapott, halvány reménysugárra lelt. – Lehetséges, hogy még életben van? Mondd meg őszintén, Xavier! Xavier nem mert a szemébe nézni.
– Minket, embereket a remény éltet. Ez különböztet meg bennünket a gondolkodó gépektől.
Ám valójában oly régóta harcolt már a robotok és kimekek ellen, hogy tökéletesen ismerte alaposságukat és kegyetlenségüket. Lelkében feladta a reményt, hogy fogadott öccsét valaha is megmenthetik. Még ha kisöccsét az Összehangolt Világok rendszerének mélyére vitték is rabszolgának, miként szabadíthatná ki onnan őt Xavier vagy a Dzsihad haderői. Ahogy tovább beszélt, szavai széttöredeztek, s attól tartott, a felgyülemlő érzelmek megfojtják.
– Bárcsak azt mondhatnám, gyorsan, tisztán és fájdalommentesen végeztek vele! Én is ott voltam, de túl messze tőle. Semmit sem tehettem, hogy megmentsem a saját öcsémet.
Emil némán fogadta a választ, nem vitatta a feltevést, hogy Vergyl nem tér vissza már. Kinyújtotta erős kezét, s megszorította Xavier csuklóját.
– De legalább azzal meg tudsz vigasztalni, hogy hősként nézett szembe a végzetével?
Xavier bólintott, szemében könny csillogott.
– Ennyit habozás nélkül kijelenthetek.
Karon fogta az öregembert, és lassú, kimért lépésekkel visszavezette őt a kis ház felé. A pázsiton leültek egy padra, és felbontották a család legöregebb Mervignon borát, hogy Vergyl emlékére igyanak.
– Az öcséd mindig felnézett rád, Xavier, hozzád szeretett volna hasonlítani.
Ellram után írásos nyilatkozatban kellett engedélyeznem, hogy tizenhét évesen beállhasson a dzsihadisták közé. Édesanyádnak komoly fenntartásai voltak, én viszont hiába féltettem, még jobban féltem a csalódottságtól, amit a fiú érezne, ha nem engedném el őt. Tudtam, hogy mindenképpen megpróbál harcolni, bármit mondok is neki, és még ha hazudnia is kell ezért, így legalább a család hírnevéből és a hozzád fűződő rokoni kapcsolatból származó védelmet szerettem volna biztosítani neki.
– Jobban kellett volna vigyáznom rá.
– Felnőtt... férfi, Xavier. Nem pátyolgathattad.
– Igen, igazad van. – A messzeségbe bámult. Aranyszínű kolibri zúgott el az arca előtt. – Az első néhány évben ügyeltem rá, hogy a Giedi Prime-on állomásozzon, ahol a háborús emlékmű építését felügyelte. Azt hittem, ott biztonságban lesz.
– Az öcséd mindig is a dolgok sűrűjében vágyott lenni.
Xavier felidézte a régi emlékeket. A éles eszű és ígéretes Vergyl Tantor kvartás alig huszonegy évesen beleszeretett Sheelbe, és nőül vette.
Emil kortyolt egyet a vörösborból, majd mély, elégedett sóhaj tört fel belőle. – Azt hiszem, most már elég indokom van rá, hogy ideköltöztessem Sheelt és az unokáimat. Szükségem van a társaságra, és alig várom, hogy újra fiatal hangokat hallhassak magam körül.
Xavier biccentett.
– Intézkedem, hogy mihamarabb idehozzák őket, apám, és ígérem... – Mély lélegzetet vett, aztán újra belefogott: – Ígérem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hazalátogatok.
Az öreg rámosolygott, és megpaskolta a kezét.
– Ezt szívesen venném, Xavier. Immár te vagy az egyetlen fiam.

- - -

Még a győzelem is megviseli az embert.

A RÉGI FÖLDÖN ELTERJEDT MONDÁS

A Zimiai Hősi Emlékmű előtti fedetlen pódiumon álló két frissen hazatért háborús hős szembetűnően különbözött egymástól. Mindketten a Dzsihad egyenruháját viselték, s mindkettő a negyvenes éveit taposta, Xavier Harkonnen azonban határozottan többnek tűnt ennél fáradt szemeit övező szarkalábaival, s halántékánál erősen őszülő hajával.
A tőle élesen elütő Vorian Atreides arcán egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni, izmai ruganyosnak hatottak. Agamemnón fiaként, akit fájdalmas életmeghosszabbító kezelésben részesítettek, minden képzeletet felülmúlóan szokatlannak számított.
A két férfi jellemét tekintve is különbözött, mindkettő a maga módján, a maga értékrendjéhez igazodva tette a kötelességét. Mindketten szerelmesek voltak Serena Butlerbe, és mindketten az ő Dzsihadját szolgálták tisztként. Rangjuk és státusuk lényegében megegyezett, egészen a mellükön sorakozó kitüntetésekig és az irodáik falán ékeskedő emléktáblákig, habár Vor hivatalosan egy fokkal lejjebb állt Xaviernál.
Most, miközben Xavier végigjártatta tekintetét a tengernyi arcon, érezte vállára nehezedni a kor és az élettapasztalat súlyát. Frissen szedett narancsszínű körömvirágok díszítették a számos emlékművet, szobrot és az Ártatlan Manionnak felállított, rögtönzött szentélyt.
A Szövetség polgárai az Anbus IV elleni ostrom sikeres visszaverésének tekintették a rettenetes győzelmet, amely meggátolta, hogy a gondolkodó gépek a Szövetség területéhez közelebb vessék meg lábukat. Iblis Ginjo főpátriárka egynapos ünnepet hirdetett, hogy méltóképp üdvözölhessék a Dzsihad hazatérő katonáit.
Mások viszont már sohasem térhettek vissza a családjukhoz. Akárcsak Vergyl...
A Dzsihad papnője az erő és kecsesség megtestesüléseként, népének integetve vonult végig az ujjongó tömeg között az emelvényhez. Szokás szerint keménykötésű szeráfok, kijelölt Dzsatir-testőrök és szervezők hada kísérte.
Iblis Ginjo mellette lépdelt arannyal szegett fekete öltönyében, hatalmas fejét magasra emelve. Xavier annak látta a főpátriárkát, ami valójában volt: olyan embernek, aki általában véve osztozott Xavier céljaiban, de szükség esetén céljai eléréséhez erkölcsileg kétes eszközök bevetésére is hajlandónak mutatkozott. Xavier szerette volna, ha Serenának is feltűnik ez, de a nő egyre jobban magába zárkózva élt, s elhitte az elferdített jelentéseket, amiket tanácsadóitól kapott.
A pódium egyik oldalán száz egyenruhás dzsihadista állt vigyázzban. Némelyik a küzdelem nyomait viselte magán, vagy a bőrére erősített gyógypakolás alakjában, vagy zavart tekintetében. Kitüntetésben fognak részesülni, de Xavier úgy vélte, jobban jártak volna, ha pihenhetnek, és kiheverhetik az ütközet viszontagságait.
A gyalogosok és a ginazi zsoldosok közül sokan súlyos sérüléseket szereztek; a Vergyl megsemmisült íjvetőjéből kimenekültek többsége megsebesült, megégett, és épphogy csak életben maradt. A kórházi helyzetet súlyosbítandó, újabb gyors kommandós hajó érkezett fedélzetén ixi menekültekkel az ostrom alá vett összehangolt világról, ahol a titokban szervezkedő lázadók keserves küzdelemben véreztek a kimek vadászok csapásai nyomán.
Ennyi vér, fájdalom és sürgős ellátásra szoruló seb hosszú ideig leköti majd Zimia legkiválóbb orvosait és hadsebészeit.
Serena, mögötte Iblisszel, fellépett az emelvényre. Habár az Önelemzés Városában legutóbb megkísérelt merénylet dacára egy pillanatig sem habozott, fehér köpenyes testőrök vették körül, készen arra, hogy szükség esetén bármikor a tűzvonalba vessék magukat.
Serena és a főpátriárka Xavier és Vor elé álltak, és leintegettek a megrészegült tömegnek. Iblis a magasba emelte a karját, hogy csendet kérjen, miközben Serena a két primerásra emelte tekintetét. Xavier megborzongott a levendulakék szemek, a még mindig szép, üdvözült arc láttán. Úgy tűnt, a nő vallásos önkívületbe esett. Vagy elkábították?
– Hatalmas diadal megünneplésére gyűltünk össze itt – visszhangzottak Serena szavai a nagy teljesítményű, láthatatlan hangsugárzókból. – Az Anbus IV sikeres védelme harcunk egyik legdicsőbb mozzanataként kerül majd be a Dzsihad krónikájába. Egy napon nem lesz több gondolkodó gép, nem marad, aki kínozhatná közös lelkünket. Elérkezett a legnagyobb kihívás pillanata, én pedig felszólítok minden embert, hogy vegye ki a részét e munkából! Sőt, arra szólítalak fel benneteket, hogy többet teljesítsetek, mint ami a teendőtök lenne!
Serana szívélyesen a főpátriárka felé fordult, és tekintetében Xavier olyféle bámulatot és tiszteletet fedezett fel, amely túltett bármin, amit a férfi kiérdemelhetett. Vajon nem látta, Iblis hogyan manipulálta őt, és csupán azt mondta el neki, amit hallani akar?
Kisvártatva Iblis zengő hangja szólalt meg a főtér hangszóróiból.
– Miként azt bizonyítottuk a Földön, a Giedi Prime-on, a Peridot Kolónián, a Tyndallon és most az Anbus IV-en is: képesek vagyunk legyőzni Omniust! Bolygóról bolygóra haladva el kell foglalnunk minden összehangolt világot, ehhez pedig még több önkéntesre lesz szükségünk. Minden szövetségi bolygónak harcosokat kell biztosítania, hogy győzelemre vihessük vitéz háborúnkat. Fiúkat és leányokat, az összes szabad szektor és nép leszármazottait. Még a ginaziakat is arra hívom fel, küldjenek még többet legkiválóbb zsoldosaikból, akik oly sokszor bizonyították rátermettségüket. Képezzétek ki, és vessétek be őket! A segítségetekkel a gondolkodó gépek világai láncreakció módjára esnek majd el kozmoszszerte.
Xavier gyomra összeszorult, mivel fogadott öccsére, Vergylre gondolt; ám higgadtságot erőltetett magára. Délcegen állva, odaadó katonához méltón szalutált a közönségnek.
A Nemesek Szövetségének minden bolygóján a legmagasabb szintű riadókészültség volt érvényben. Az elmúlt negyedszáz év alatt Zimia ellen kétszer is átfogó támadást intéztek: előbb a járótestet öltött kimekek rohanták le a fővárost, nem sokkal azután, hogy Serena mandátumot kapott a Szövetségi Parlamentben; majd több évvel később, a Földet elpusztító atomcsapást követően.
Nem lehetett találni védett kikötőt Serena Butler Dzsihadja háborgó óceánjának partjainál. Népe nem pihenhetett meg, nem lankadhatott az éberségük, amíg végleg meg nem szabadultak a gondolkodó gépek istencsapásától.
Ahogy angyalra emlékeztetően végigsétált a Zimia határában álló salusai hadikórház folyosóin, Serena minden eddiginél elszántabbnak érezte magát. A gyógyítóágyakban fekvő sebesültek látványa a színes virágok és a Maniont övező tisztelet dacára figyelmeztette őt a helyzet súlyosságára.
Az emberek végtére sebezhetőnek bizonyultak, életüket törékeny testben kényszerültek leélni, amelyet a gondolkodó gépek könnyedén elpusztíthattak. Meggyilkolt kisfia szolgáltatta erre a leghíresebb példát, de nem Manion volt az első, és nem is ő lesz az utolsó gyerek, akit a gépek brutális eszközökkel fosztottak meg az életétől. Ráadásul nem is szenvedett annyit, mint sokan. Serena tudta, mire képes Omnius és Erasmus. Ám kisfia halála emberek milliárdjait sarkallta a gépek elleni felkelésre, arra, hogy egy zászló alá gyűljenek. Keserves sóhajjal emlékezett az elesettekre.
Serena most egyszerű, fehér kórházi köpenyt viselt, hajtókáján a Szövetséget jelképező nyitott kéz vörös változatával. Minden katonát jóságos mosollyal, kedves szavakkal és gyengéd érintéssel vigasztalt, aztán továbbhaladt a következő ágyhoz.
Az egyik férfi mindkét karját elveszítette egy tüzérségi támadás során, és azóta is kómában feküdt. Serena hosszabban elidőzött ágya mellett, hűvös kezével megsimogatta a bekötözött, viaszszerű arcot, és elmondta, mennyire büszke az áldozatra, amit a férfi hozott.
Fiatal, napbarnított orvos lépett a gyógyítóágyhoz, és műszerek egész során ellenőrizte az életfunkciókat követő jeleket. A fehér ingének hajtókájára tűzött kártya dr. Rajid Sukként, az egyik legtehetségesebb fiatal hadsebészként azonosította őt.
– Sajnálom, de nem hallja, amit mondasz neki.
– Ó, dehogynem! – Ujja hegyével érezte, ahogy megrándul a beteg orcája. A szemhéjak felpattantak. A férfi zavartan és fájdalmasan felnyögött. Néhány páciens csodának kiáltotta ki a történteket.
– A gyógyításnak több módozata létezik – mondta fennhangon kollégáinak Suk doktor. – Serena, sikerült visszahoznod ezt az embert a kómából.
A beteg tudatára ébredt fájdalmas sebesüléseinek, és jajveszékelni kezdett. A gyógyítóágyban infúziós csövek és szondák állítódtak át automatikusan, hogy javítsanak az életfunkciókon. Egy ápoló lépett oda, és fehér nyugtatópárnát tapasztott a férfi mellkasára. Amint a gyógyszer lecsillapította, a sebesült esdeklőn Serenára emelte a tekintetét. A nő megmasszírozta a beteg homlokát, majd valamit súgott neki...
Később, mikor a férfi elszenderedett, Serena halkan érdeklődött Suk doktortól:
– Előjegyzik majd végtagpótló operációra?
– A sok csata miatt hiányt szenvedünk szervekben, végtagokban és más póttestrészekben. A tlulaxi szervfarmok képtelenek kielégíteni a keresletet. – Az orvos szomorúan ingatta a fejét. – Akár egy évbe vagy még többe is telhet, mire egyáltalán sorra kerülhet.
Serena mérges elszánással felszegte az állát.
– Beszélni fogok a tlulaxi képviselőkkel. Azt hangoztatják, hogy a szövetségeseink, tehát bővíteniük kell a szervfarmokat, hogy biztosítsák, amire szükségünk lehet, nem számít, mibe kerül. Az egész emberiségért folyó küzdelemben szoros együttműködésben kell munkálkodniuk velünk, ha szükségszerű, le kell mondaniuk az extraprofitról is, hogy gondoskodjanak azokról, akik az életüket kockáztatják a szabadságunkért! – Felemelte a hangját, hogy a sebesültek mind hallhassák őt. – Garantálom, hogy mindnyájan megkapjátok a szerveket és végtagokat, amire szükségetek van. Kikényszerítem a tlulaxiaktól!
A kórházban egyetlen lélek sem kételkedett a szavaiban.

Aznap éjjel négy Dzsatir-tiszt kísérte Iblis Ginjót egy félhomályos kéjbarlangba, amelynek sűrű levegőjét édeskés füst és furcsán atonális zene töltötte meg. Odabent az apró termetű Rekur Van üldögélt egy díszpárnán, mintha meditálna, és szinte ügyet sem vetett a bágyadt fényekre, amelyek a karcsú lányok elsuhanó alakjain játszadoztak.
Iblis meg sem várta, hogy hellyel kínálják, hanem rögtön leült egy dagadt párnára a tlulaxi testkereskedő mellé. A rabszolgafelhajtó felriadt, és idegesen felhorkant. Letette a jókora narancsszínű kekszet, amit csupasz, hosszú kezéből eszegetett. A Dzsatir-tisztek fenyegetően közel ültek le hozzá, amitől sötét szemei idegesen rángatózni kezdtek.
– A segítségedre van szükségem – szólalt meg Iblis halkan, nehogy bárki is véletlenül meghallhassa. Legutóbbi portyája után Rekur Van a gépi felderítőnaszádok Anbus IV rendszerbeli fenyegető jelenlétéről tett jelentést. – Megóvtam neked a legjövedelmezőbb rabszolga-betakarító területedet. Cserébe én is kérek tőled valamit.
Mosolygós felszolgáló indult el feléjük légies léptekkel, de Iblis bal kezével intett a kísérőinek. Két Dzsipol-testőr megragadta a felszolgálót, és gyorsan arrébb söpörték a magánbeszélgetés helyszínétől.
Rekur Van elfintorodott.
– Talán van más választásom?
– Serena Butler ígéretet tett sebesült dzsihadista harcosainak, hogy kibővített póttestrész-szállítmányokat – karokat, lábakat és belső szerveket – hozat, hogy jusson minden rászorulónak. Nektek, tlulaxiaknak kell biztosítani az ellátást.
– De nincs rá kapacitásunk. – A testkereskedő összevonta szemöldökét. – Hogy engedhetted, hogy ilyesmit ígérjen? Kicsúszott a Dzsihad a kezeid közül?
– Én nem voltam jelen, de a kijelentést rögzítették, nekünk pedig valóra kell váltanunk az ígéretet. A Dzsihad papnője nem szegheti meg a szavát. A tlulaxi szervfarmoknak haladéktalanul megnövelt szállítmányokat kell útnak indítani.
– Nem lesz könnyű. Sokkal több nyersanyag szükséges hozzá.
– Te csak intézkedj, hogy megtegyék! Nem érdekel, miként. A hivatalomtól megkapsz minden szükséges felhatalmazást... És mivel a „rendelés” lényegbevágónak tekinthető, biztosíthatlak, hogy a Dzsihad Hadserege prémiumban is részesít. Mondjuk, a szokásos összeg feletti öt százalék megfelel?
A tlulaxi kereskedő, akit eleinte megrémített a rendelés nagysága, végül elmosolyodott.
– Ha megkapjuk a kellő ösztönzést, bármire képesek vagyunk a Dzsihadért.
– Persze, hogy bármire képesek vagytok. A hajód a Zimiai Űrkikötőben dokkol?
– Igen. – Rekur Van lesöpörte melléről a morzsákat. – Itt végeztem, és három nap múlva indulni akarok.
Iblis felállt, s a díszpárnán üldögélő köpcös tlulaxi fölé magasodva közölte:
– Most fogsz elindulni.
A Dzsatir-testőrök lábra állították Rekur Vant.
A főpátriárka és testőrei kikísérték a kéjbarlangból a hadarva tiltakozó testkereskedőt.
– Amíg nem teljesítetted a kérésemet, a Szövetség nemesei nem üzletelnek tovább veled.
Korábban már hasonló tartalmú parancsot juttatott el a ginazi zsoldoskiképző intézet parancsnokainak. Az emberek számítottak a Dzsihad elsődleges erőforrásának a gépi szörnyetegek elleni küzdelemben, Iblis pedig biztosítani akarta, hogy az ellátás folyamatos maradjon.
Rekur Van verejtékezett, és idegesnek tűnt. Sötét szemei ide-oda jártak, mintha a menekülés útját keresné.
– Nem sokat alkudozol.
Iblis mosollyal válaszolt:
– Mindössze az emberiség javát tartom szem előtt.

- - -

A tudatlanul kezelt eszköz könnyen a legveszélyesebb fegyverré válhat.

JAV BARRI KARDMESTER

A Ginaz központi szigetcsoportjának egyik szigete lustán szunnyadozott a párás délutáni fényben. A hatalmas napkorong sárgán lebegett a kékeszöld szemhatár felett. Az egyik lagúna ívelt, szélárnyékos partján meleg víz nyaldosta a fövenyt.
A nyugalmat ropogó fegyverek zaja zavarta meg.
Jool Noret nézte, ahogy édesapja döf és hárít a félelmetes harci robot elleni párviadalban. Zon Noret teste kemény csontok köré tekeredett inakból állt. Cipőt nem viselt, hosszú, őszessárga haja pedig üstökös csóvájára emlékeztetően lobogott mögötte, ahogy vad üvöltéssel felugrott, suhintott és vagdalkozott impulzuskardjával. Fegyvere, amelyet egy tökéletes harmóniájú pengéről mintáztak, generátorcellát rejtett, amely pontosan irányzott zavaró impulzusokat küldött át a fémen. A zavaró löketek túlterhelték és kisütötték a gondolkodó gépek bonyolult géláramköreit.
Noret mek ellenfelének mozdulatai szintén összemosódtak, hat fémkarjával fedezte magát, földelt páncéllemezekkel és nem vezetőrugós támpillérekkel védte vezérlőáramkörét veterán ellenfelétől.
A kiváló idős zsoldos folytatta a kiképzést, s miközben fiának sorra bemutatta a különféle technikákat, saját készségeit is tovább csiszolta. Zon már oly temérdek dühödt küzdelemnek volt szemtanúja a Dzsihad csataterein – legutóbb az Anbus védelme közben, ahol súlyosan megsérült –, hogy mindezt alig tartotta többnek puszta szórakozásnál. A veterán hirtelen előredöfött, szikrazápor kíséretében a robot egyik karja mentén beszöktette a pengét, és eltalálta az önálló géláramkör egy apró, de sérülékeny szegmensét. A harci mek karjainak egyike erőtlenül lehanyatlott.
Jool diadalmas sikongatással üdvözölte apját:
– Az eddigi legjobb teljesítményed!
– Nem egészen, fiam. – Zon Noret lihegve hátralépett. – Csak akkor teljesíthetjük ki képességeinket, mikor a túlélésért harcolunk.
A szabályok szerint Chirox, a küzdő-mek egypercnyi kivárás után újraindíthatta a rendszereit, Jool azonban úgy vélte, a kiiktatott kart majd a műhelyben kell megjavítani. Zon gyorsan kifújta magát, majd ismét talpra ugrott, és vagdalkozni kezdett.
A mek öt épen maradt karjával védte magát.
Egy évszázaddal ezelőtt egy vakmerő ginazi roncsfelderítő rátalált a gondolkodó gépek egyik megrongálódott hajójára, és helyrehozta a sérült harci robotot. A mek géláramkörös elméje kitörlődött, és amint visszatelepítették rá a harci programot, Chirox a Ginaz-szigetcsoport kiképzőjévé vált, aki nem hagyományos, ugyanakkor fölöttébb hatásos kézitusa-technikákra tanított a robotok ellen. Chirox már nem tekintette magát a számítógépes örökelme hű alattvalójának, s mostanáig a zsoldosok négy nemzedékét, köztük Zon Noretet képezte ki lankadatlan szorgalommal. Jool, a veterán számos fiának egyike, hamarosan édesapja nyomdokaiba lép.
A nagyjából ember formájú mek törzséből három pár küzdőkar nyúlt ki, s mindegyik kezében fegyvereket – változtatható hosszúságú kardokat és késeket – tartott. A tükrösített likvimetál helyett állandóra formált arclemezén optikai érzékelőszálak ragyogtak; az egységet kizárólagosan párviadalra tervezték.
Bizonyos értelemben Chirox is gondolkodó gépnek számított: jótékony, nélkülözhetetlen szerepe és szigorú vezérlőmechanizmusa miatt viszont általában nem ekként utaltak rá. Egyike volt annak a maroknyi robotnak, amelyeket a nemesek és szövetségeseik haderői megtartottak és működtettek. Ezek a gépharcosok oly hatékony pusztítóknak bizonyultak, hogy Omnius tökéletesnek ítélte őket, és nem tartott szükségesnek változtatást sem a szerkezetüket, sem a programozásukat illetően. Ez azonban előre nem látott esélyt kínált a Dzsihad számára, hiszen immár kezükben volt a technológia, amellyel szemben kipróbálhatták saját harci módszereiket.
A Noret család és személyes tanítványaik szenszeiként, a harcművészetek és a küzdőtechnikák mestereként kezelték Chiroxot. Mióta kezdetét vette Serena Butler Dzsihadja, nem egy robotot pusztítottak el a Chiroxtól eltanult módszerekkel.
Az ifjú Jool most letelepedett a meleg, szemcsés homokra. Jádezöld szemei élénken ragyogtak. Halvány, napszítta haja, kiugró arccsontja és hegyes álla volt; véznának tűnt, mégis meglepő erővel rendelkezett. Gyakorlatozás közben apjánál is fürgébben tudott előre és hátra szökellni.
Figyelte Zon Noret minden mozdulatát, az energiával töltött acél vibráló suhogását, ahogy a penge bonyolult alakzatokat írt le a levegőben, majd előretáncolva nekivágódott a mek szenszei külső burkának.
Mint mindig, a tizenkilenc éves fiú most is bámulattal tekintett apjára, hiszen rengeteg történetet hallott már Zon Noret vitéz tetteiről a Dzsihad leghevesebb összecsapásai során. Jool sajnálta, hogy nem lehetett az Anbus IV-en, mikor a megrongált gátrendszerből kiömlő vízzuhatag elsöpörte a robothadsereget. Apja az első ginaziak között volt, akik zsoldosként felajánlották szolgálataikat a Dzsihadnak nyolc évvel a Föld pusztulása után.
A ginazi társadalomban a családok sok gyermeket neveltek, hogy feltölthessék a harcosok sorait, kultúrájuk azonban nem bátorította őket arra, hogy szoros kapcsolatot alakítsanak ki a leszármazottaikkal. Zon, az agg veterán kivételesnek számított, különösen a Joolt érintő dolgokban. A többszörös hős, Zon vérvonalát kívánatosnak tekintették, ezért rábeszélték, hogy a csatatérről visszatérve még több sarjat nemzzen.
Jool messze a legkiválóbb harcosnak számított tizennégy testvére közül, emellett nemzedékének legjobban képzett tagjai közé is tartozott. Mivel kivételes tehetséget látott a fiúban, édesapja külön figyelmet szentelt Joolnak, akiben reményei szerint utódjára talált a Ginazi Elitalakulat, a galaxis kétségtelenül legkiemelkedőbb zsoldosai számára. Számos bolygó küldött szabadúszó hadfiakat a harcba, de egyikük sem dicsekedhetett az övékéhez mérhető gyilkolási aránnyal.
A Ginaz elismerte, hogy az emberiség egészének egyazon ellenséggel kell megküzdenie, de ahelyett, hogy betagozódtak volna a Dzsihad Hadseregének hivatalos hierarchiájába, megtartották a függetlenségüket, és így a dzsóker szerepét játszották a harcban. Amíg a dzsihadisták a nagyméretű fegyverzetet részesítették előnyben, és távolról támadtak, a ginazi harcosok készséggel vállalkoztak a gépek elleni közelharcra. Bérbe adták magukat az ütközetekhez, és nem rettentek vissza az öngyilkos bevetésektől és a kilátástalan kommandós akcióktól sem – feltéve, hogy a küldetés kellően fontosnak minősült.
Zon akkor is a frontvonalon küzdött, mikor a gépek lerohanták a Peridot Kolóniát; az emberek erői elkeseredetten védték a bolygót, és ez a ginazi zsoldosok nyolcvan százalékának az életébe került. Végül visszaverték a robot megszállókat, de a csata előtt Omnius arra utasította a gondolkodó gépeket, hogy a visszavonulás során mindent „égessenek fel” maguk mögött. Habár a kolónia helyrehozhatatlan károkat szenvedett, a bolygó fennmaradó része nem került az ellenség kezére.
Három évvel ezelőtt Zon megégett és megsebesült, miközben robotokkal harcolt a gondolkodó gépek egyik ostrom alá vett hajóján, aminek következtében kénytelen volt a Ginaz-szigetcsoporton lábadozni, és újraképezni magát. Ekkor figyelt fel fia kivételes tehetségére. Az intenzív gyakorlatozás után az ifjú immár akár apján is túlszárnyalhatott.
Zon verejtékes arccal döfött és hárított, fürgébben és leleményesebben, mint ahogy fia valaha is látta őt. Jool látta az apján, mennyire vágyott már arra, hogy visszatérhessen a harctérre. A helyszín nem számított. A Dzsihad Hadseregének mindig újabb harcosokra volt szüksége, a Ginaz pedig a lakosság jelentős részét az ügynek szentelte.
– Azt tanácsolom, jobban ügyelj, Zon Noret mester! – Chirox hangja nyájasnak és nyugodtnak hatott, és egyáltalán nem érződött rajta a komoly erőfeszítés.
– Badarság – felelte Zon büszke daccal. – Harcolj csak tovább a legjobb tudásod szerint!
A robotnak nem maradt más választása, mint hogy engedelmeskedjen a parancsnak.
– Arra programoztak, hogy tanítsalak, Zon Noret mester, de arra nem kényszeríthetlek, hogy hallgass is rám és az intéseimre.
Számos karjával, amelyek mindegyikében kardot vagy kést tartott, most egyszerre döfött.
A veterán megvetette az intézményes oktatást, arra hivatkozott, hogy az gátolja a valódi harci készségek kialakulását. Mindig azt hangoztatta, hogy:
– A tanulás és fejlődés legjobb módszere az egyszerű megtapasztalás. A gépies ismétlés semmit sem ér a csatatéren. Ehelyett addig gyakorolj, amíg megszűnni érzed az egyéniségedet. Nem szabad, hogy az elme és a test elkülönüljenek egymástól. Élő, mozgékony harci mozdulatokká kell redukálnod magad. Egy zsoldosnak kizárólag erre szabad törekednie.
Ám jóllehet édesapját a legnagyobb elismerés övezte a ginaziak körében, és mandátumot ígértek neki a Veteránok Tanácsában is, Jool, aki titokban gyakorlatozott, már most felülmúlta elődje képességeit.
A sziget többi ifjú harcosához hasonlóan Jool Noret gyermekkora is azzal telt el, hogy harcedzett veteránok irányítása alatt elsajátította a fegyverforgatás fortélyait, terhes női zsoldosoktól pedig küzdőtechnikákat tanult. Ám csupán Zon Noret és egy maroknyi fanatikus kiképzett használta ki teljesen a Chirox nyújtotta lehetőségeket. A maradi veteránok némelyike veszélyesnek ítélte a harci mek elleni viadalokat, de Zon mindig is úgy érezte, így lehet legjobban megérteni és legyőzni a valódi ellenséget.
Most, hogy a felnőttkor küszöbéhez ért, Jool édesapja nyomdokaiba lépett, de elhatározta, hogy még nála is többre viszi. Zonnak fogalma sem volt róla, hogy fia már túlszárnyalta a mek korábbi maximális képességeit, de Jool kiismerte a robot működési elvét, és megfejtette a harci programot. Egy évvel ezelőtt, mikor édesapja egy másik szigeten vezetett kiképzéseket vendégoktatóként, Jool alkalmazkodási algoritmussal programozott modult telepített a mekbe, amely lehetővé tette Chirox számára, hogy „szupererős”, az eredeti harci program nyújtotta lehetőségeket jelentősen felülmúló robot legyen. Az alkalmazkodási modul beépítésével Chirox képes volt lépést tartani a tanítványával, és egyre kiválóbb harcossá képezte magát, ahogy Jool fejlődött. Az egyedüli korlátot a fiatalember képességeinek határa jelentette.
Jool mindig késő este küzdött meg Chiroxszal, vagy olyankor gyakorolt, mikor biztos lehetett benne, hogy senki más nincs a vízparton. Izmaiban még mindig a legutóbbi edzés kellemes, lázas fáradtságát érezte, amelyet kora hajnalban tartott a mekkel, hogy édesapja ne láthassa meg őket.
Egy napon Jool elképesztő bemutatóval fogja meglepni Zont, de az ifjú harcos még nem volt elégedett a képességeivel. A legkiválóbb zsoldossá akart válni, aki valaha is kikerült a Ginazról. Tudta, hogy képes rá, csupán a gátlásait kellett leküzdenie. Veleszületett önfegyelme akadályozta őt, egyfajta önvédelmi ösztön, amely üvegplafonként borult rá. Jool ennek ellenére felülmúlt bármely más harcost, akit valaha is látott. Chirox maga is megerősítette ebben, pedig ő korábban a legnagyszerűbb zsoldosokkal is megküzdött már. A harci robot rendeltetéséből fakadóan tárgyilagosan és őszintén alkotott véleményt... Jool most a forró napon figyelte édesapja támadási és védekezési módszereit, ugyanakkor a szenszei ügyessége és rugalmassága sem kerülte el a figyelmét. Zon dühödten vetette bele magát a küzdelembe, mintha maga előtt akart volna bizonyítani valamit. Meglepő módon néhány olyan új cselfogást és mozdulatot is bevetett, amilyet Jool korábban sosem látott tőle. A fiú elmosolyodott. Habár ellenfele mindent beleadott a küzdelembe, Chirox folyton egy lépéssel előbbre járt az idősebb küzdőfélnél. A mek öt épen maradt ízelt karja szélsebesen vagdalkozott, s emberi vetélytársa alig tudta követni az elmosódott mozdulatokat. Az agg veterán láthatóan fáradni kezdett.– Oktalanság folytatnod, Zon Noret – szólalt meg Chirox. – Erőd és állóképességed megfogyatkozott. Nemrégiben gyógyultál csak fel a harctéren szerzett sebesülésedből.
Zon dühösen a robot teste felé suhintott a kardjával; az öt működőképes kar cséphadaróként hárított.
– Valódi gondolkodó gépek ellen is harcoltam már, Chirox. Ők sohasem küzdenek a képességeik alatt, még egy ilyen öregemberrel szemben sem.
– Még nem vagy öreg, apa – bizonygatta Jool, de maga is kihallotta hangjából az őszintétlenséget.
Zon zihálva hátralépett, a fiára pillantott, majd félresimított szeméből egy hosszú, halvány hajtincset.
– A kor viszonylagos, sokat megélt harcosokról beszélünk, fiam.
Aztán mintha seregnyi kovács kezdett volna forró pengéket kalapálni súlyos üllőkön, Zon újra nekirontott Chiroxnak. A robot felkapta a karjait, s a fegyverek eltűntek két kezéből, amelyekkel ellenfele felé kapott. Impulzuskardjával Zonnak sikerült megbénítania a karpárt és a robot jobb lábát is, aminek következtében Chirox csupán elfordulni tudott a fövenyen, ahelyett, hogy félreugrott volna. Szúrófegyverek kerültek elő a robot testéből, s a mek a süvítő pengékkel döfött és csapott Zon felé, akinek azonban sikerült eltáncolnia.
Jool ekkor döbbent riadalommal ismerte fel, hogy reggel elfelejtette eltávolítani a módosított harci modult a mekből. Az aktív alkalmazkodási algoritmussal Chirox képességei messze túlszárnyaltak mindent, amivel Zon korábban találkozhatott.
Jool elfehéredett. A küzdelem hevében – mivel Chirox biztonsági rendszerét és korlátozó programjait kiiktatták – nem merte figyelemelterelő kiáltással figyelmeztetni édesapját. Talpra ugrott. Minden egyetlen pillanat alatt ment végbe.
Zon felugrott a levegőbe, s kérges talpával rúgott oldalra, kibillentve egyensúlyából a meket. Chirox azonban valamiképp rögzítette magát.
Jool előreszaladt, hogy belevesse magát az ütközetbe. Mezítelen lába felverte a homokot.
A hadastyán nem is sejtette a veszélyt. Hátraugrott, a tőrökkel felszerelt karok hatósugarán kívülre, de a felbőszült mek egyre szorongatta. Zon Noret szerencsétlenül ért földet, és kificamította a bokáját. Megbotlott.
Jool önkéntelenül felordított:
– Chirox, elég! – De a szenszei már lesújtott. A robot pengéje mélyen az agg harcos mellkasába fúródott.
Miközben a fiú rohant felé, Chirox dermedten állt, mintha el sem akarná hinni, mit tett az imént.
Zon Noret zihálva, vért köpve csuklott össze a homokon. A harci mek rögtön hátralépett, és deaktiválta a rendszereit.
Jool letérdelt édesapja mellé, és vállát átölelve felemelte a fejét. – Édesapám...
– Nem jöttem rá... – hörögte Zon elakadó lélegzettel. – Kudarcot vallottam. A szenszei mek mozdulatlanul állt, némi távolságban az emberektől.
– Mélységesen sajnálom, amit tettem. Nem óhajtottam és nem állt szándékomban megölni téged.
– Fel fogsz gyógyulni – vigasztalta Jool a vérző férfit, pedig látta, hogy halálos sebet kapott. Mindez az ő hibájából történt, amiért megváltoztatta a mek programját. – Csupán közönséges seb. Már sok ilyet kaptál életedben, apa. Kerítünk neked egy hadsebészt.
Megpróbált felállni, hogy segítséget hívjon, de Zon megragadta a csuklóját.
A veterán harcos a mekhez fordult, verejtéktől lucskos haja az arcához tapadt.
– Chirox szenszei, azt tetted... pontosan azt, amire utasítottalak. – Többször levegőért kapott, mielőtt képes volt kipréselni magából a szavakat. – Éppen úgy küzdöttél... ahogy kértem tőled. És megtanítottál... rengeteg hasznos dologra.
Tekintetét Joolra emelte, aki aggódva hajolt az agg harcos fölé. A ringó hullámok és a lagúna felett sikló tengeri madarak éneke altatódalként hatott. A nap a horizont mögé bukott, s az eget élénk színekkel festette tele.
Zon megszorította fia csuklóját.
– Eljött az ideje, hogy átadjam lelkemet, s egy új harcos útját készítsem elő. Azt kérem tőled, Jool, hogy bocsáss meg Chiroxnak! – Ujjai még egyszer, utoljára, szorosan a fiú karja köré záródtak. – És váljon belőled a legkiválóbb harcos, akit a Ginaz valaha ismert!
A fiú visszafojtott könnyektől fuldokolva válaszolt:
– Ahogy óhajtod, apa.
Zon Noret lehunyta a szemét, fia pedig többé nem láthatta a vérágak élénkvörösét. Az agg veterán elmélázva, elhaló hangon szólalt meg:
– Mondd végig a litániát velem, Jool! Tudod a szöveget.
A fiú hangja elcsuklott, de kipréselte magából a szavakat.
– Te tanítottad meg nekem, apa. Minden ginazi harcos ismeri a végső utasításokat.
– Jó... akkor segíts ki, fiam! – Zon Noret mély, hörgő lélegzetet vett, aztán együtt szavalták el az Elesett Zsoldos Litániáját:
– „Kizárólag imígyen tisztelgünk az elesett harcos előtt: hajtsd végre az akaratom, folytasd a harcomat!”
Pillanatokkal később Zon Noret fia karjaiba hanyatlott. A szenszei mek csendben és mozdulatlanul várakozott.
Végül, a néma gyász fegyelmezett pillanata után, Jool Noret felállt édesapja fövenyen heverő holtteste mellől. Kihúzta magát, szembefordult a harci robottal, és mélyeket lélegezve nyugtatta magát. Összpontosította a gondolatait, aztán felemelte Zon impulzuskardját a vérrel átitatott homokból.
– Mától fogva, Chirox – mondta –, még szorgalmasabban kell tanítanod engem.

- - -

Aki nem hajlandó harcolni a gondolkodó gépek ellen, elárulja az emberiséget. Aki nem használ ki minden rendelkezésére álló fegyvert, bolond.

ZUFA CENVA: „ELŐADÁSOK
VARÁZSLÓNŐ TANONCOKNAK”

Ahogy tüzetesen végigmustrálta a Rossak sűrű őserdeinek buja lombkoronáját, Zufa Cenva még mindig maga elé tudta képzelni a két évtizeddel ezelőtti rettenetes kimek támadás ejtette sebeket.
A bosszúszomjas kimekek legbrutálisabb harcos-testeikben szálltak le a Rossakra, miután Zufa első élő fegyverként bevetett varázslónője elpusztította Barbarossa Titánt. Miközben a teljes robotflotta rátámadt a bolygó körüli pályán keringő védelmi állomásokra, a kimekek leszáguldottak a felszínre, felégették a dzsungelt, és robbanótöltetekkel lőtték a szirtvárosokat. Hogy megnyerjék a csatát, Zufa legkiválóbb tanítványai közül sokan életüket áldozták aznap, mikor mentális detonációval törölték el a bolygó színéről az emberi agyak irányította gépeket...
A mindent maga alá gyűrő ezüst-lila őserdő sokkal gyorsabban nőtt vissza, és tüntette el a sebeket, mint ahogy Zufa lelki sebei begyógyulhattak volna.
Azóta is folyamatosan képezte ki a legerősebb telepatikus képességekkel rendelkező rossaki nőket; azokat a jelölteket, akiknek megtaníthatta, miként növeljék szellemi energiájukat kritikus szintig, hogy aztán a kimekek, sőt akár a Titánok megsemmisítésére is alkalmas lökéshullámok formájában hirtelen szabadjára engedjék a felgyülemlett pusztító erőt. Az évek során a fővarázslónő számos fogadott „leányát” látta elszántan megindulni a halálba, hogy mártírhalálukkal fontos győzelemre segítsék a Dzsihadot az iszonyatos kimekek ellen.
Zufa a szörnyetegek legádázabbikának tekintette a kimekeket. Habár egykor emberek voltak, törtetésük és a halhatatlanság utáni vágyuk Omnius oldalára állította, árulóvá tette őket, akik nem sokban különböztek azoktól a beszivárgóktól, akiket Iblis Ginjo és Dzsatir-tisztjei fogtak el.
A Nemesek Szövetségében egyre többen tűnődtek el, vajon véget ér-e valaha is ez a szörnyű és véres Dzsihad. Zufa nem látott rá esélyt. Tudta, hogy amíg tart a harc, nem adja fel. Évről évre a harcosok kifogyhatatlan állományát kell biztosítania, mígnem vége szakad a háborúnak.
Jóllehet értette, miért szükséges ez, amikor végignézett a rossaki szirtfalakon felsorakozott fiatal lányokon, akik közül a legidősebb alig múlt tizennégy, Zufa alig bírta visszatartani a könnyeit. Oly sok varázslónő teljesítette már öngyilkos kötelességét, hogy a lelkes tanoncok minden évben egyre fiatalabb korosztályhoz tartoztak. Hiába a tehetség, ezek a jelöltek még csak gyermekek voltak.
Mindent megtett, hogy leplezze aggodalmát, ahogy végigmérte a fiatal osztályt. Tekintetük ragyogott, hosszú, fakó hajukba belekapott a szél, amely a termékeny, mély kanyonok közti meddő síkságokon söpört keresztül. A lányok arckifejezése buzgóságról, megingathatatlan elszántságról árulkodott.
Zufa szerette volna megóvni az önkéntesek életét, de tudta, hogy semmit nem tehet, hacsak a végső győzelem végül meg nem hozza a békét.
– Nagy reményeket táplálok mindnyájatok iránt – mondta. – Nem tagadhatom, hogy leendő küldetésetek veszélyes. Még ha sikerrel jártok is, meghaltok. Ha pedig kudarcot vallotok, szintén meghaltok, de értelmetlenül. Az én feladatom az, hogy biztosítsam, életetek és halálotok ne vesszen kárba, hogy tevékenyen közreműködjetek Omniusnak és az ő gondolkodó gépkegyenceinek az elpusztításában.
A lányok bólogatva, figyelmesen hallgatták. Fiatal koruk dacára pontosan tudták, hogy mindez nem játék.
A messzeségben a vulkánok skarlátvörös csúcsáról szivárgott a vad síkságok felé a láva, miközben sűrű, kéngőzös füstöt okádtak a szennyezett levegőbe. A hatalmas szurdokokban védett, burjánzó ökoszisztémák fejlődtek ki a vulkanikus talajon és az ásványi anyagokban gazdag vízben, amely a víztározókon szűrődött át.
A rossaki környezet telítve volt szennyezőanyagokkal, amelyeket nem lehetett teljesen eltávolítani a táplálékláncból – a mutagének és teratogének mellett jótékony hatású vegyületek is megmaradtak. A terhesség nehézségekkel járt, és gyakorta vetéléssel végződött. Sok csecsemő rettenetes testi fogyatékosságokkal született; mások, mint a jelenlévő leányok is, fokozott szellemi képességekkel, olyan telepatikus erővel jöttek világra, amelyhez hasonlóval senki más nem bírt a Szövetségben.
Ó, mennyire vágyott rá Zufa, hogy ezekhez a fiatalokhoz hasonló lánya legyen, akinek továbbadhatja a stafétabotot. Azonban bármily gondosan választotta meg nemzőpartnereit, sőt még genetikai vizsgálatokat is végzett, hogy bizonyítsa, a DNS-ek összepárosításából tehetséges sarj születhetik, minden alkalommal kudarcot vallott. Miután megszakította kapcsolatát Aurelius Venporttal, többé nem választott magának szeretőt. Egykor ez a férfi tűnt a tökéletes jelöltnek, de magja kizárólag keserves vetélésekre volt elég.
Zufa immár megöregedett, még a rossaki varázslónők megnövelt életereje és reproduktív képessége mellett sem maradt sok idő számára, hogy gyermeket hordjon ki méhében. Venport gyógyászati felfedezései, a titokzatos dzsungelben tenyésző gombákból és föld alatti gumókból kinyert gyógyszerei új kezelésekre adtak módot, amelyek radikálisan csökkentették az elvetélések és a testi fogyatékosság kockázatát, ugyanakkor növelték a termékenységet. Zufa ironikusnak találta, hogy épp Venport bukkant rá a probléma gyógyászati megoldására, miután oly sok csalódást okozott neki.
Ám elhessegette magától az efféle gondolatokat. Lehunyt szemmel az előtte álló feladatra összpontosított.
Zufa utasításokkal látta el a tanítványait, elmagyarázta nekik, mit és hogyan gyakoroljanak. A lányok úgy álltak előtte, mint az iskolás gyerekek, előrenyújtott kézzel, kikerekedett szemmel figyelték őt. Fakó hajuk statikus elektromosságtól sercegett, ahogy fiatal agyukban lassan növelték az illékony erőt.
Zufa itteni munkájának köszönhetően a Dzsihad Hadserege rendszeres jelentéseket küldött a felderítő akciókról. A zsoldosok gyors hajókkal járták az űrt, hogy nyomon kövessék Omnius erőinek – különösen a kimek rombolók – hadmozdulatait. Amennyiben kimekek nyomára bukkantak, a varázslónők azonnal értesültek róla, és Zufára hárult a feladat, hogy kiválassza a legalkalmasabb fiatal női harcost, a megfelelő fegyvert, aki elindul, hogy élete feláldozásával pusztító telepatikus csapást mérjen az emberi elmék irányította gépekre.
Ám hónapok teltek el, mióta utoljára jó híreket kapott. A kimekek immár kiismerték a varázslónők taktikáját, és csupán ritkán engedték meg maguknak, hogy valamely könnyen sebezhető társuk egyedül keljen útra. Ehelyett harci robotok biztosítottak jelentős kíséretet és rendkívüli tűzerőt minden egyes kimek, elsősorban a még megmaradt Titánok számára. Nehézkessé vált, hogy egy magányos varázslónő kellő közelségbe férkőzzön ahhoz, hogy a mentális robbanás bármiféle hatást kifejtsen.
Zufának tehát várnia és gyakorlatoztatnia kellett, mígnem megfelelő alkalom nyílik a bevetésre. Nem állt rá, hogy fölöslegesen feláldozza ezeket a tehetséges és eltökélt leányokat. Ők jelentették a Rossak legalapvetőbb erőforrását.
Mikor a lányok elvégezték a gyakorlatokat, Zufa büszkeségtől dagadó kebellel mosolygott rájuk.
– Kiváló! Úgy látom, megértettétek a lényeget. Most pedig engem figyeljetek!
Felemelte hófehér kezét, lehunyta a szemét, majd szélesre tárta ujjait, amelyek között ezüstös elektromos szikrák cikáztak.
– Hozzáférni az erőhöz önmagában még nem nehéz – magyarázta monoton hangon, vértelen ajkakkal. – Irányítani sokkal bonyolultabb feladat. Precíziós fegyverré kell válnotok, éles pengévé, amelyet egy képzett merénylő tart kézben. Nem elég egy pusztító baleset.
A lányok előrenyújtották a kezüket, s mindenfelé szikrák pattogtak, sisteregtek. Néhányan kuncogni kezdtek, de hamar erőt vettek magukon, és a feladat komolyságára koncentráltak. Zufa látta, hogy ráéreztek az erejükre, és veszélyt neszelt.
Mindennél jobban azt szerette volna, ha saját lánya is ehhez hasonló bátor honleánnyá válhatott volna. Ám egyedüli leszármazottjának, Normának nem adatott meg az efféle képesség. A varázslónői adottságok teljességgel hiányoztak belőle, a telepátiát illetően üres palatáblához volt hasonlítható. Norma értelmetlen egyenletekre és tervekre, kedvtelésként űzött matematikára pazarolta az életet ahelyett, hogy rejtett képességei előhívásán fáradozott volna. Tio Holtzman egykor a szárnyai alá vette őt a Poritrinen, Zufa pedig hálás volt a szánalomért, amit a nagyszerű tudós mutatott korcs lánya iránt. Ám sok év után úgy tűnt, immár Holtzman sem várt többet Normától, és olyan helyre küldte, ahol mások zargatása nélkül szórakozhatott hóbortos elképzeléseivel.
Zufa nem szakította meg teljesen a kapcsolatot Normával, de arra képtelen volt rávenni magát, hogy szembenézzen egy újabb kiábrándító találkozással. Pedig valaha milyen reményeket fűzött hozzá...
Egy napon Zufa talán új gyermeket szül majd, feltéve, hogy talál magának a Cenva-vérvonalhoz méltó DNS-adományozót. Akkor majd ismét minden jóra fordul.
Addig azonban ezek a lányok álltak legközelebb ahhoz, hogy saját gyermekeinek tekintse őket, Zufa pedig megesküdött, hogy nem hagyja cserben egyiket sem. Mikor kinyitotta a szemét, arra lett figyelmes, hogy haja néma hurrikánként tombol körötte.
A tanoncok megszeppenve, félelemmel vegyes tisztelettel néztek fel rá, ahogy pár lépés távolságból figyelték őt. Zufa rájuk mosolygott. – Nagyszerű. Akkor ismételjük el még egyszer!

L. E. 176
A DZSIHAD 26. ÉVÉBEN
Egy évvel az Anbus IV ostroma után

Minél többet tanulmányozom az emberi lelemény jelenségét, annál titokzatosabbnak tűnik számomra. Az egész újítási folyamat megfoghatatlan, mégis létfontosságú lenne megértenünk. Amennyiben kudarcot vall a próbálkozásunk, a gondolkodó gépek sorsa megpecsételődött.

ERASMUS: LABORATÓRIUMI FELJEGYZÉSEK

Amikor Norma Cenva fellelkesült levele végre eljutott hozzá, Aurelius Venport egy pillanatig sem habozott, s soron kívül a Poritrinre küldte egyik kereskedelmi hajóját. Annak dacára, hogy a VenKee Vállalat igazgatójaként nem sok szabad ideje maradt, leghőbb vágya az volt, hogy viszontláthassa kedves barátját, Normát. Mindig is kedvelte a lányt, és immár évek, hosszú-hosszú évek óta nem találkozott vele.
A nyílt és őszinte Norma képes volt másnak látni Venportot. mint amilyennek mások ítélték, elfeledve a politikát, a kapcsolatait és a vagyonát. Az emberek kivétel nélkül akartak valamit a VenKee Vállalattól, és csak a saját hasznukat lesték. Zufa Cenva csúnyácska, törpe növésű lánya ezzel szemben mindig is igaz barátsággal közelített Venporthoz, ami keservesen hiányzott a kereskedő életéből.
Ráadásul elege lett az idegőrlő perekből, amelyeket Bludd nagyúr indított sorra a VenKee ellen, a parázsgömbökből származó haszon elkobzását és a társasági vagyon zárolását követelve. Az egész nevetségesnek hatott, a poritrini nemes végül mégis meggyőzheti a bírákat. A bírósági eljárás folytatása komolyan megcsapolná a VenKee anyagi erőforrásait, Venport ezért találkozót kért Bludd nagyúrtól itt, Stardában, hogy peren kívüli megegyezésre bírja rá ellenfelét.
Ám előbb Normával akart találkozni.
Egykor, Tio Holtzman kedvenceként Norma saját, tágas laboratóriumokat és műhelyeket kapott a professzor hegyfokra épült komplexumában. Ám a tudós cserébe szakadatlanul dolgoztatta őt, emellett elszipkázta tőle az újításait és felfedezéseit. Aztán, mikor szegény Norma olyan, kevesek számára érthető kutatásba kezdett, amely immár csupán elvétve eredményezett komolyabb áttörést, Holtzman silányabb körülmények közé, az Isana folyó mocsármezeire helyezte át a lányt.
A Poritrinen eltöltött negyedszázad után is csupán „vendégkutatónak” számított, akitől bármikor megvonhatták az engedélyeit. Holtzman vajon miért tartotta mégis alkalmazásban? Valószínűleg azért, hogy szert tegyen a védnöksége alatt megszületett találmányok jogtulajdonára.
A deltatorkolat egész területén üzemek és hatalmas hajógyár árasztotta magából a Poritrin felett összeszerelt gigantikus új flotta alkatrészeit. A levegőben füst és fém szaga keveredett, s a rettenetes zajban lehetetlennek tűnt az összpontosítás. Venport eltűnődött, vajon Norma hogyan dolgozhat ki bármit is idelent.
A kereskedő megállt Norma szállásának és dolgozószobájának bejáratában, amely a bűzlő mocsármezőre nézett, és végigmustrált minden apró részletet, ami a lány kegyvesztettségét jelezte, és amiket valószínűleg maga sem vett észre. Megundorodva és mérgesen ingatta a fejét annak láttán, miként bánik Holtzman ezzel a kedves kislánnyal. Kislánnyal? Döbbenten kapta fel a fejét. Hiszen Norma immár több mint negyvenéves.
A nyirkos napsütéstől révetegen megnyomta a kapujelzőt. Mivel ismerte a poritrini hagyományokat, arra számított, hogy egy buddiszlám szolga nyit majd ajtót neki, aztán eszébe jutott, hogy Norma rosszallóan vélekedett a kényszermunkáról.
Utolsó levelében elragadottan áradozott egy új elképzelésről, amit évekig tartó fáradozás és többszöri nekirugaszkodás után sikerült kidolgoznia. Szeretetteljesen elmosolyodott, ahogy rágondolt a lány túláradó intelligenciájára. Mivel figyelmét teljesen lekötötte az ötlet és az ajánlat, Norma kézírása a megszokottnál is gyatrábbnak tűnt, mintha a gondolatai annyira előreszaladtak volna, hogy kezével képtelen volt követni azokat.
Venport átugrotta a matematikai és mérnöki levezetéseket, amelyek bemutatták, miként kell módosítani a Holtzman-effektust ahhoz, hogy magát a teret hajlítsa meg. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a számítások helyesek, üzletemberként azonban a találmány működési elve helyett inkább a kereskedelmi alkalmazhatósága érdekelte, és az, hogyan üthetné ki vele a nyeregből riválisait. Norma mindig ragyogó ötletekkel állt elő, a gyakorlati érzéknek viszont teljességgel híján volt.
Hosszú ideig senki sem jött ajtót nyitni, ezért Venport ismét jelzett. Rájött, hogy Norma bizonyosan mélyen elmerült a gondolataiban, s egyenletekből és szimbólumokból álló saját világában kalandozott. Bűntudatot érzett, amiért félbeszakítja őt, de eltökélte, hogy megvárja, bármennyi időbe is telik.
Bizonyosan nem számított rá, habár a nyilvános hajózási jegyzékben előre jelezték a VenKee hajó érkezését. Üzleti kötelezettségei a vártnál egy hónappal tovább tartották őt a Salusán, az űrutazás pedig oly idegőrlően lassú volt...
A lány lelkesedése alapján úgy döntött, érdemes felkérnie a melanzsüzletben érdekelt társát, Tuk Keedairt is, hogy csatlakozzon hozzájuk a Poritrinen. Az egykori testkereskedőnek egyébként is elintézendő ügyei akadtak Stardában, így Venport az ő véleményét is kikérheti – feltéve, hogy szükségesnek ítéli.
Ám Venport előbb Norma szemeire volt kíváncsi, ahogy a lány a térhajlítás ötletéről mesél. Ösztönei majd megsúgják neki, amit tudni akart. Már alig várta, hogy lássa az örömtől sugárzó, meglepett tekintetet.
Egyáltalán nem kellett csalódnia. Mikor Norma végre ajtót nyitott, az erős napsütésben hunyorogva felbámult rá, Venport szívét pedig boldogság öntötte el.
– Norma! – Átölelte, mielőtt a lány ráismerhetett volna, és Norma csakhamar nevetve ugrott fel, hogy a férfi nyaka köré fonja a karját.
Az aprócska nő szürkésbarna haja ápolatlan csimbókokban lógott, tekintete azonban ragyogott a meglepettségtől. Idősebbnek tűnt, akárcsak Venport, jóllehet a melanzs gyakori élvezete radikálisan lelassította a férfi öregedési folyamatát.
– Tehát megkaptad a levelemet, Aurelius. És eljöttél.
Habár a lány megváltozott, Venport emlékezett minden alkalomra, mikor kettesben fedezték fel az őserdő ezüst-lila lombkoronaszintjét. Szüntelenül az ötleteiről csacsogott, megosztotta Venporttal elképzeléseit, aki összeköttetéseit kihasználva elérte, hogy publikálják és terjesszék Norma matematikai értekezéseit. Zufa Cenva folyton azt hangoztatta: azért értik meg ilyen jól egymást, mert „a félresikerültek kedvelik egymás társaságát”.
Venport most mosolyogva cirógatta meg Norma haját.
– Égek a vágytól, hogy halljak az izgalmas új felfedezésedről! És a parázsgömbök körüli vitát is szeretném elintézni Bludd nagyúrral.
A lány a rozoga épületbe invitálta Venportot, aki némi izgalommal követte őt. A tágas szobában éppoly rendetlenség uralkodott, amilyenre a férfi számított, s mindenfelé bonyolult tervek hevertek. Az egyik fülkében furcsa szögben nyugvó szuszpenzor-székek lebegtek egy asztal körül, Norma pedig gyorsan eltakarította a szemetet, hogy vendégének legyen hova leülnie. Látogatója és barátja kötelességtudóan segített neki.
Mikor a jogi irathalmok között egy nevét említő, rémült panaszlevél került a kezébe, szívverése felgyorsult. Normának címezte egy Bludd nagyúr és Tio Holtzman nevében eljáró ügyvéd.
– Mik ezek az iratok, Norma?
– Fogalmam sincs – felelte a lány szórakozottan. Aztán, mikor jobban szemügyre vette őket, hozzátette: – Ja, ezek? Semmi lényeges.
– Legalább egy éve kikézbesítették neked. Keresettel fenyegettek meg, amennyiben felmondasz Holtzmannak, főleg, ha közvetlenül nekem kezdesz dolgozni utána.
– Igen, igen, elképzelhető. Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy foglalkozzam vele. A kutatásom fontosabb mindenféle keresetnél.
– Norma, drága, kis naiv Normám, a kinti világban nincs olyan kutatás, ami fontosabb lenne a jogi problémáknál. – Elvörösödött. – Nem szabadott volna hagynod, hogy ilyen sokáig halasztódjon az ügy. Hagyd, hogy intézkedjek helyetted!
– Ó, igen, hálás lennék érte...
Venport úgy szerette Normát, mintha a bátyja lenne, talán még jobban is. Alacsony termete és testi fogyatékosságai csöppet sem zavarták. Végtére is hosszú éveket töltött Norma szoborszépségű, külsőre kifogástalanul tökéletes édesanyjának társaságában, végül mégis kíméletlenül fontoskodónak és követelőzőnek találta – vele, önmagával és az őt körülvevő minden személlyel szemben. A maga részéről Norma sokkal több pozitív jellemvonással rendelkezett, mint amennyi hiányzott belőle. A legvonzóbb az elméje volt benne, amihez kellemes és készséges természet társult.
Venport körbenézett, s figyelmét nem kerülte el a rozoga épület, az olcsó felszerelés, a szűkös hely. Mindez sértésnek tűnt azzal a nővel szemben, aki a professzor leghíresebb találmányait fejlesztette ki. A világítás szegényes volt, a bútorok ósdiak, a polcok csordultig telepakolva. Valami jobb helyet kell keresnie Norma számára, ráadásul minél előbb.
– Tudom, hogy nem szeretnél rabszolgát alkalmazni, Norma, de kerítenem kell neked egy házvezetőt.
– Semmire nincs szükségem, feltéve, hogy dolgozhatok.
Venport eltűnődött, mennyit köszönhetett Normának, és mennyire hitt benne. Lehunyt szemmel „hallgatta” a testét, a szívverését és a zsigeri megérzéseit. A válasz nyilvánvalónak tűnt.
Segítenem kell neki. Függetlenül attól, hogy az új térhajlítás-elmélet hasznosítható kereskedelmileg, vagy sem, megfogadta magában, hogy kiszabadítja Normát az egoista tudós karmaiból – még ha ez sokba is kerül neki.
Aurelius Venportnak nem sok időbe telt rájönnie, hogy egyaránt megveti Niko Bludd nagyurat és Tio Holtzmant.
A hosszú évtizedek során, mikor gyógyászati anyagokat keresett, tökéletesített és szállított a Rossakról – amely üzlet egész kereskedelmi birodalommá nőtte ki magát –, Venport számtalan kemény tárgyalóféllel, kellemetlen beszállítóval, sőt esetenként kormányzati pénzbehajtóval volt kénytelen szót érteni. Nem neheztelt az elismert riválisokra: megértette őket, és többnyire dűlőre jutott velük.
Ám zsigeri megérzéseire mindig támaszkodhatott, ha emberekkel kellett értekeznie, és amint Bludd és Holtzman közelébe ért, bőre borsódzni kezdett. A professzorról első ránézésre lerítt, hogy szélhámos, aki mások vállán taposva tett szert a hírnevére. Bludd nagyúr dőzsölt a gazdagságban, de nem azért, hogy majdan örökül hagyjon valamit, vagy beírja nevét a történelembe – egyszerűen a fényűzés kedvéért halmozta a vagyont.
Venportnak ennek ellenére egyezségre kellett jutnia velük.
Ahogy a tükrökkel és csiszolt parázsgömbökkel – nyilvánvaló utánzatokkal – teli szoba közepén elhelyezett hosszú asztal felé tartott, Venport megjegyezte magában, hogy a helyiség inkább hasonlított bankett-teremre, mintsem komoly üzleti tárgyalások színhelyére. Az asztalfőnél a kövérkés Niko Bludd ült buggyos ujjú plüsspalástban, amelyről elképzelhetetlennek tűnt, hogy kényelmes legyen. Hosszú haját finom csigákba rendezték. Szakálla fodrait lakkal fújták be, hogy drótszerű szőrszálakból készült szoborhoz hasonlatossá dermesszék.
Holtzman professzor kikeményített, hivatalos fehér díszruhában feszített, mégis úgy hatott, kényelmesebben érzi bennük magát, mint abban a praktikus laboratóriumi köpenyben, amilyet egy valódi tudós viselt volna. A többi széken a tanács képviselői és poritrini ügyvédek foglaltak helyet, akik mind szigorúnak és karvalyszerűnek mutatkoztak.
Venport, aki egyedül lépett a terembe, végigmérte a szakembereket, akiket a Poritrin sorakoztatott fel ellene, majd mélyet sóhajtva leült.
– Bludd nagyúr, Holtzman professzor! Magam jöttem olyan ügyben, amely mindkettőtöket érint. Nyíltan szeretném megbeszélni vitánk lehetséges rendezési módozatait. – Összevont szemöldökkel az ügyvédekre nézett. – Ha lennétek olyan kedvesek, és kiküldenétek a pótlólagos hallgatóságot, leülhetünk, mint férfi a férfival, és egyezségre juthatunk.
A méltatlankodó jogászok úgy egyenesedtek fel, mint akit felhúztak. Holtzman professzor zavartnak tűnt, de nem szólalt meg. Bludd nagyín védeni igyekezett a helyzetét.
– Válogatott szakértőim ülnek itt, Venport igazgató uram. Számítok az ő...
– Akkor felülvizsgáltathatsz velük bármely megállapodást, amit indítványozunk. Később. De ha ragaszkodtok hozzá, hogy az ügyet a hivatalos csatornákon keresztül bonyolítsuk, akkor évekig is elhúzódhat, és tetemes költségekkel járhat, amint azt pontosan tudjátok. – Lefegyverzően elmosolyodott. – Vagy inkább meghallgatnátok előbb a mondandómat?
Venport összefonta a karját, és várt, egyértelművé téve, hogy addig nem hajlandó tárgyalni, míg a jogászok armadája nem távozott.
A nemesúr tanácsadói felé fordult, akik kórusban tiltakozni kezdtek:
– Nagyuram, határozottan nem javaslom...
– Fölöttébb rendhagyó és gyanús eljárás...
– Vajon mit próbálhat eltitkolni, ami nem juthat...
Bludd nagyúr egyetlen csettintéssel kiküldte mind, majd frissítőket hozatott. Venport tekintete találkozott a nemesúréval. Mindketten jól tudták, hogy csendben, zárt ajtók mögött sokkal többet elérhetnek.
Holtzman megköszörülte a torkát, aztán kézbe vette az asztalon előtte heverő iratokat.
– Mielőtt, belefognál, Venport igazgató uram, úgy érzem, tisztázni kell, hogy a VenKee Vállalatnak nincs mit követelnie. – Átnyújtotta az egyik dokumentumot. – Íme a szabadalomátruházás, amelyet Norma Cenva írt alá, mikor dolgozni kezdett nekem. Ebben elismeri, hogy bármely technológia vagy elgondolás, amit a védnökségem alatt kifejleszt, a poritrini polgárok szabadon felhasználható tulajdona marad. Nem volt joga átadni számodra egy különösen értékes szabadalmat.
Venport áttanulmányozta az okmányt, újraolvasta a cikkelyeket, amelyekbe korábban a Salusa Secunduson már sikerült betekintést nyernie Hosten Fru szenátor megvesztegetése révén. Így hát semmi meglepővel nem találkozott. Aztán közönyösen visszatolta az iratot.
– Nem vonom kétségbe, hogy Norma aláírása hiteles, Holtzman professzor. Ellenben azt is tudja bizonyítani, hogy megfelelő jogi tanácsadásban és hivatásos útmutatásban részesült, mielőtt aláírt egy ilyen nevetséges nyilatkozatot? És azt is tudja igazolni, hogy nagykorúként szignálta a megállapodást? A feljegyzéseim szerint – amelyek helytállónak tekinthetők, hiszen jómagam szerveztem meg az utazást a Poritrinre – mindössze tizenöt éves volt, mikor eljött a Rossakról. – Ujjbegyével az asztallapra koppintott. – Valld be őszintén, Bludd nagyuram, valóban nyilvános szövetségi bíróság előtt óhajtod megtárgyalni ezeket a kérdéseket?
Szolgák siettek be, hogy tálalják az ebédet, Venport pedig megvárta, míg a csörömpölés és futkosás abbamaradt. Nem akarta, hogy mások is hallják a beszélgetést, habár biztosra vette, hogy a poritrini nemesúr minden szavukat rögzíti – ami újfent elfogadhatatlan egy bíróság számára, hiszen előzetesen nem egyezett bele ilyesmibe.
– Uraim – folytatta mondandóját –, Norma Cenva felmérhetetlen értékű kincs és géniusz. Nem hinném, hogy megadjátok a neki kijáró tiszteletet, erőforrásokat és szabadságot.
– Norma éveken át a jóvoltunkból alkothatott – vetette ellen Holtzman. – Több évtized alatt, mióta velünk él, semmi említésre méltót nem ötlött ki, mióta... mióta... – Vállat vont. – Ellenőriznem kell a feljegyzéseimet.
– Ez nem meglepő, ha figyelembe vesszük, mennyire megalázó és méltatlan körülményeket biztosítottál számára.
– De már azelőtt sem...
– Elég a civakodásból! – szakította félbe Bludd nagyúr. – Függetlenül a körülményektől, a jövedelmező parázsgömbüzlet alapjául szolgáló ötlet itt, a Poritrinen született. A saját kincstáramból fizettem a kutatás költségeit. A VenKee Vállalatot nem illetheti meg az ebből származó haszon.
– Értem, mire alapozod az ellenvetést – felelte Venport, ügyelve, hogy hangjából békéltető szándék csendüljön ki. – Hajlandó vagyok lemondani a parázsgömbök forgalmazásából származó haszon egy részéről – figyelmeztetően felemelte az ujját, ahogy Holtzman és Bludd arca is széles mosolyra húzódott –, azzal a feltétellel, hogy feloldjátok Normát a Holtzman professzorral szembeni összes kötelezettsége alól.
– Részemről semmi akadálya – vágta rá Holtzman, aki alig bírta megállni, hogy fel ne nevessen.
Bludd szigorú pillantást vetett rá, amiért ilyen könnyen beleegyezett, aztán mérgesen Venportra szegezte a tekintetét.
– És ennek fejében megállapodunk, hogy a parázsgömbökből származó haszonból az idők végezetéig osztalékot juttatsz nekünk?
Venport sóhajtott. A szerződéskötéseket általában nem efféle felháborító feltételekhez fűzték.
– Nem az idők végezetéig – válaszolta dorgáló hangnemben. Épeszű ember ilyesmivel még sosem állt elő. – Határozott időtartamot és százalékos részesedést kötünk ki.
És ezzel elkezdődhetett a tényleges munka.
Venport tisztában volt vele, hogy meg kell védenie a naiv és ártatlan Normát e minden hájjal megkent férfiakkal való mindenféle kapcsolattól, és végképp el kell távolítania őt a múltbéli, hiábavaló próbálkozások helyszínétől. Már előre felbecsülte, mennyibe kerül majd neki a pereskedés. A szövetségi bíróság, amelynek tagjait bizonyosan megkente már a poritrini nemes családja, nyilvánvalóan „peren kívüli megegyezésre” kényszeríti őket, ami hosszú távon tetemes összegbe kerül még Venportnak. Pillanatnyilag ezt a veszteséget igyekezett csökkenteni, és mielőbb véget akart vetni az időpocsékolásnak.
Többórányi egyezkedés után Venport beleegyezett, hogy az elkövetkező húsz évben a parázsgömbök forgalmazásából származó haszon egy harmadát átadja a Poritrinnek, míg a másik fél ígéretet tett rá, hogy visszavonja az eredeti szabadalommal kapcsolatos keresetet. Mivel tudták, mekkora összeg folyik be a széles körben elterjedt – és egyre népszerűbb – parázsgömbök eladásából, Bludd és Holtzman sem akart hinni a szerencséjének. Nyilvánvalóan folyamatos jövedelemforrást láttak benne, amiért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk, hiszen a technológiát Norma Cenva fejlesztette ki évekkel ezelőtt, az előállításhoz szükséges üzemeket pedig maga Venport építette ki.
Két évtized hosszú időnek tűnt, de Venport képes volt átfogóan gondolkozni. A parázsgömböket évszázadokon, sőt talán évezredeken át fogják használni. Húsz év nevetségesen rövid időnek tűnt ebben a megközelítésben. Bludd nagyúr leszármazottai kétségkívül felháborodottan morognak majd ősük meggondolatlan döntése miatt.
– Viszont – jelentette ki Venport kemény hangnemben, és közben előrehajolt – egy feltételben nem engedek. Mostantól fogva nem vonhatjátok kétségbe, és nem támadhatjátok Norma Cenva jogát ahhoz, hogy saját laboratóriumot létesítsen, és nem akadályozhatjátok abban, hogy kedve szerinti kutatásokat végezzen.
Holtzman felhorkant:
– Amennyiben nem nekem kell állni a számlát, rendben. Évek óta egyébként sem produkált semmi kézzelfoghatót.
Bludd nagyúr göndör szakállával babrált.
– Utasítom az ügyvédeimet, hogy a mai naptól Norma megtarthat bármilyen technológiát, amit ezek után kifejleszt.
Venport bólintott. Már így is jócskán megfizetett az egyezségért, de nem táplált kétségeket a döntést illetően, mivel bízott Normában, és szerette őt. Mégis kényelmetlenül érintette a Holtzman kijelentésében rejlő igazság. Norma éveken át valóban olyan problémának szentelte minden erejét, amely végül haszontalannak bizonyulhat. Venport nem értette a térhajlítással kapcsolatos egyenletek jelentőségét, az üzletember azonban fogcsikorgatva emlékeztette magát rá, mennyi pénzt keresett neki Norma pusztán a parázsgömbökkel.
Oly határozott bizalommal kell mellé állnia, amilyet sohasem kapott az édesanyjától.
– Akkor tehát, ha nem tévedek, lezártuk az ügyet – mondta Bludd nagyúr, és felhúzta a szemöldökét.
Venport felállt, hogy mielőbb távozhasson a nemesúr toronyrezidenciájából. Viszont tudta, hogy az ügy épphogy csak elkezdődött.

Mikor a Poritrinre érkezett, Tuk Keedair csalódottnak és feszültnek tűnt. Venport a stardai Űrkikötőben fogadta a tlulaxi kereskedőt, és végighallgatta beszámolóját az arrakisi számkivetettek csoportjának folytonos szabotázsakcióiról és a nekik köszönhető egyéb kellemetlenségekről.
– Úgy hallottam, egy másik tlulaxi testkereskedő is a Poritrinre jött, hogy háziasított rabszolgákat vásároljon fel. Talán rábeszélhetem, hogy térjen vissza arra a pokoli sivatagbolygóra, és gyűjtse be rabszolgának az összes banditát.
– Senki sem tenne panaszt – felelte Venport mosolyogva. Aztán elmagyarázta, mit dolgozott ki Norma, és miért ragaszkodott hozzá, hogy üzlettársa utána jöjjön, és személyesen is meghallgassa őt.
Úton az űrkikötőből Norma laboratóriumába, Keedair szkeptikusnak, de kíváncsinak mutatkozott.
– Egy űrhajó prototípusát sokkal többe kerül előállítani, Aurelius, mint néhány kísérleti parázsgömböt; viszont ha az űrutazást lerövidítő elképzelés sikeresnek bizonyul, a haszon szédületes lehet! – A tlulaxit sem érdekelte a részletes matematikai magyarázat, kizárólag a megfelelő módon kidolgozott ötlet megvalósíthatósága. Végigsimította hosszú hajfonatát, mintha vagyona további gyarapodására számított volna.
Venport karon fogta.
– Ha lehetséges és alkalmazható a rendszer, akkor bármiféle árut töredéknyi idő alatt célba juttathatunk. A fűszerrakományokat olyan gyorsan szállíthatjuk az Arrakisról, amilyen gyorsan csak a Zenszunik betakaríthatják. A romlandó gyógykészítmények pillanatok alatt eljuthatnak a sóvárgó szövetségi piacokra. Egyetlen más kereskedő sem kínálhat ennél jobb szolgáltatást.
Végigsétáltak egy nyikorgó dokkon, míg végül megálltak a tudós nő hajléka előtt.
– Elnézést a rendetlenségért – szabadkozott Norma. Az asztalokon, ha lehet, még a korábbinál is nagyobb zűrzavar uralkodott. – Évek múlva, ha felidézzük ezt a napot, úgy fogunk visszaemlékezni erre a szerény lakásra, mint ahol az űrutazás történetének legnagyobb horderejű elképzelését vitattuk meg.
Keedair kimértnek, sőt egyenesen gyanakvónak mutatkozott.
– Ugye még senkinek sem említetted az ötletet? Még Holtzman professzornak vagy Bludd nagyúrnak sem?
Norma látható zavarában a fejét rázta.
– Még Holtzman professzor sem érti a saját képleteit. „A Holtzman-elv egyszerűen: működik”, szokta mondani. – Hangjából gyászos megvetés érződött. – Én pedig mindenképp el akarom érni, hogy megvalósítsuk ezt az elképzelést. A professzor nem minden esetben viszi végig a nagyobb szabású vállalkozásait.
Az ablakhoz lépett, és végignézett a deltatorkolatban sorakozó hajógyáron és üzemeken.
– Az elmúlt évet azzal töltötte, hogy hajótesteket állított össze a bolygó felett. Atreides primerás egyik ötletét...
– Igen, láttuk a hajókat, mikor megérkeztünk a Poritrinre – jegyezte meg Venport. A bolygó körüli útvonalak olyannyira megteltek hadihajókkal, hogy komoly navigációs veszélyt jelentettek.
Keedair észrevehetően elképedt.
– Mi értelme hajótesteket építeni? Üres hajótesteket? Valaki más szereli fel a fedélzeti berendezéseket?
Norma egyszerre nyugtalanná vált.
– Elvileg titok, és csak néhányan ismerik az átfogó tervet. A hajógyári rabszolgák és a bolygó körüli pályán dolgozó szerelők csupán jelentéktelen szerepet játszanak. Senki sem sejti, hogy az egész egy hatalmas blöff, puszta átejtés. – Felsóhajtott. – A hajótestek üresen maradnak, és úgy keringenek, mint egy valódi armada. Elismerem, hogy a megtévesztés működhet, de miért kell egy ilyen kiválóságnak, mint Holtzman professzor efféle értelmetlenségekre pazarolnia a szellemét? Ehhez nem szükséges tudomány, hiszen kirakat az egész.
Lejjebb eresztett egy szuszpenzor-széket, felmászott rá, aztán az asztal szintjéhez megfelelő magasságba emelkedett.
– Ezért írtam neked, Aurelius. Életem jelentős részét a térhajlítást modellező egyenletek kidolgozásának szenteltem. Komolyan kell venni az ötletet.
A tervet meg kell valósítani, és én vagyok az egyetlen, aki ezt megteheti. Keedair szétterítette kezét az asztalon, sötét szeme parázslóan csillogott. – Vázold fel nekünk nagy vonalakban! Meséld el, mit képzeltél el! Norma mogyoróbarna szemei összeszűkültek.
– Lelki szemeim előtt hatalmas űrjárműveket látok, amelyek egy szemvillanás alatt hatalmas távolságokat tehetnek meg. Hatalmas hadseregeket látok, amint hihetetlen távolságokba szállítják őket másodpercek alatt, meglepve ezzel a gondolkodó gépeket.
Venport figyelte az átszellemült arckifejezést, érezte a lányon a meggyőződést és az őszinteséget.
– Hiszek neked, Norma. Eléggé meggyőztél ahhoz, hogy befektessek annyi pénzt, amennyire csak szükséged lehet, még ha olyasmiről van is szó, amit nem értek. – Aztán elmosolyodott. – Beléd invesztálok.
Norma korábban már hozzávetőlegesen kiszámította, mennyi tőkét igényelne a terv megvalósítása. Venport előbb másfélszeresére növelte az összeget, aztán úgy döntött, hogy megkétszerezi. Norma nem nagyon számolt előre nem látott késedelmekkel és mellékes, mégis tetemes járulékos költségekkel.
– A Holtzman professzornál töltött szolgálatod véget ért – jelentette be Venport. – Mindent elintéztem, és mostantól nem kell aggódnod miatta. Bármikor elhagyhatod a Poritrint, és ott dolgozhatsz, ahol akarsz.
Norma elragadtatva odament hozzá, és átölelte őt. Venport örömét lelte köszönetteljes mosolyában és őszinte hálájában. A lányból teljesen hiányzott a fortélyoskodás.
– Nagyon kedves, de szeretek itt dolgozni, a Poritrinen. Tizenhét éve élek itt. Nem pakolhatok egyszerűen össze, hogy odébbálljak.
– Miért nem költözöl vissza a Rossakra? – érdeklődött Keedair. – Onnan származol, ugye?
Ahogy felidézte magában Zufa Cenvát és a nyilvánvaló csalódottságot a lányát illetően, Venport tagadólag megrázta a fejét, mielőtt Norma válaszolhatott volna.
– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet lenne.
– A kezdeti befektetés és a beruházás beindításának költségei jelentősen csökkennek, ha nem kell mindent egy másik bolygóra szállítani – jegyezte meg a tlulaxi kereskedő. – És ugyebár garanciát és biztosítékot kaptál Bludd nagyúrtól, vagy tévedek?
Norma megkocogtatta a halántékát.
– Minden idebent található. – Sóvárgón Venportra nézett, amitől a kereskedő ellágyult, és szíve szeretettel telt meg. – De inkább nem pazarlom az időt és a fáradságot. Nem lehetne valami közelebbit találni, ahol rögtön folytathatnám a munkám? Végtére is ez az otthonom.
Venport elmosolyodott.
– Épp erre számítottam, úgyhogy már körül is szaglásztam, hátha találok valami alkalmas helyet, ami elég tágas és világos ahhoz, hogy ott dolgozz, és nem hagy kívánnivalót. Egy elhagyott bányászraktárt és egy ércfeldolgozó üzemet szemeltem ki az egyik mellékkanyonban, kissé feljebb a folyón. – Tudta, hogy Norma túl független egyéniség ahhoz, hogy egyszerűen otthagyja az otthonát.
Keedair szeme jobbra-balra járt, mintha fejben igyekezne kikalkulálni valamit.
– A VenKee Vállalat kellő infrastruktúrával rendelkezik ahhoz, hogy eljuttassa a szükséges összegeket. Részletes kimutatásra lesz szükségünk, amelyben feltünteted az indulási és a havonta várható költségeket.
Az apró termetű nő zavartnak tűnt, mintha szívesebben temetkezett volna ismét bele az egyenleteibe, mintsem folytassa a beszélgetést.
– Rendben, elkészítem a kutatási és fejlesztési költségvetést, amint megmondjátok, mikor kezdhetek.
– Az is lényeges viszont – tette hozzá Keedair, immár határozottabb hangnemben –, hogy a tevékenységed teljességgel titokban maradjon. Annyit már tudunk, hogy Holtzman professzor előszeretettel tulajdonítja el tőled az ötleteidet. Tökéletes biztonsági rendszerre lesz szükség, nehogy bármi is kiszivároghasson a munkások révén. Mit szólnátok hozzá, ha felbérelnénk egy kisebb magán zsoldossereget, amely semmiféle kapcsolatban nem áll Bludd nagyúrral?
Venportra nézett, aki biccentéssel jelezte egyetértését.
Normát, akinek a mindennapi élettől elvonatkoztatott gondolatai közt fel sem merültek efféle problémák, észrevehetően meghökkentette az ügy hordereje. Venport biztatóan megszorította a nő vállát.
– Már így is hatalmas haszontól estél el, mivel hagytad, hogy Holtzman és Bludd kiaknázza a testpajzsban és a hordozható zavarólöveg-generátorban rejlő lehetőségeket. Ezek legalábbis részben a te ötleteid alapján készültek el. Holtzmannak sohasem jutott volna ehhez hasonló az eszébe.
Norma megdöbbent.
– De hát ezzel járultam hozzá a háború sikeréhez.
– Mások pedig hasznot húztak belőle. Bludd nagyúr a Szövetség egyik leggazdagabb nemesura lett, neked köszönhetően. Nem akarom, hogy ezentúl mások kihasználhassanak, drága Norma... De ha az elképzelés megvalósítása a VenKee magánvállalkozásában folyik, akkor le kell védenünk az információt. Az üzleti világban ez így működik.
– Ahogy gondolod, Aurelius. Megbízom benned. Mennyi idő alatt tudod elrendezni, hogy hozzáfoghassak a hajó prototípusának a megépítéséhez? És szeretném felszerelni az új laboratóriumaimat, amint és amennyire közel csak lehetséges. A számításokat már elvégeztem a fejemben.
Venport átnyalábolta Norma vállát, és előhozakodott az ötlettel, amit Keedairrel már meghánytak-vetettek.
– Van rá mód, hogy meggyorsítsuk a dolgokat. Társammal nemrégiben vásároltunk egy régi teherszállító hajót, hogy kibővítsük a kereskedelmi flottánkat. A Rossak egyik űrdokkjában vesztegel javítás alatt. Ahelyett, hogy új járművet építenénk, át tudnád alakítani a már elkészült hajót, hogy abba szerelhessük bele a hajtóműveidet? Keedair visszatérhet vele, mire elkészül az új laboratóriumod.
Egymásra pillantottak Keedairrel, a tlulaxi pedig biccentett. Norma úszott a boldogságban; újra fiatalnak, elevennek és csodáktól túlcsordulónak hatott. – Minél hamarabb, annál jobb – felelte.

- - -

Ami egyikünk számára örömet jelent, másnak kizárólag elkeseredésre ad okot. Imádkozz, hogy te az előbbi legyél!

BUDDISZLÁM SZÚTRA,
ZENSZUNI ÉRTELMEZÉSBEN