A DŰNE LEGENDÁI - 2.
B. Herbert - K. J. Anderson
A GÉPIRTÓ HADJÁRAT

(Tartalom)

A kiadó megjegyzése

A szerzők elhelyeztek a kötet végén egy időrendi összefoglalót, mely áttekinti a gondolkodó gépek elleni háború fontosabb mozzanatait egészen A gépirtó hadjárat cselekményének kezdetéig. A regény elolvasása előtt érdemes ezt a kronológiát átnézni.

SZERETETTEL ÉS TISZTELETTEL AJÁNLJUK E KÖNYVET
PENNY ÉS RON MERRITTNEK,
AKIK EGYÜTT JÁRJÁK BE VELÜNK
A DŰNE UNIVERZUMÁT, ÉS SEGÍTENEK NEKÜNK,
HOGY ÁPOLJUK FRANK HERBERT HAGYATÉKÁT

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mikor elkészült e könyv kézirata, a munka még épp csak elkezdődött. Pat LoBrutto és Carolyn Caughey szerkesztői zsenije mutatott utat nekünk a számos visszacsatolás és finomítás útvesztőjében, hogy elkészülhessen a végleges változat. Ügynökeink, Robert Gottlieb és Matt Bialer, a Trident Media alkalmazottai, kezdettől fogva támogatták és ösztönözték a vállalkozást. A Tor Bookstól Tom Doherty, Linda Quinton, Jennifer Marcus, Heather Drucker és Paul Stevens, a Hodder & Stoughtontól pedig Julie Crisp segített pillanatig sem lanyhuló lelkesedéssel sínen tartani az előkészítést és a reklámozást.
Amint már megszoktuk tőle, Cathrine Sidor a WordFire Inc.-től fáradhatatlanul dolgozott a mikrokazetták és javítások tucatjainak átírásán, és ügyelt a következetességre a feszített munkatempó mellett. Diane E. Jones a próbaolvasó és kísérleti nyúl szerepében véleményezte őszintén munkánkat, és tett javaslatokat közbeékelésekre, amelyek fokozták a könyv erejét.
Rebecca Moesta Anderson rengeteg idejét és energiáját áldozta ránk, tanácsokkal és – szeretetteljes – kritikával segített minket, ügyelve, hogy az „elég jó” kifejezés soha ne hagyja el a száját. Jan Herbert szokásához híven támogatóan, türelemmel és megértően viselte az író kiszámíthatatlan kényeit.
Javier Barriopadro és Christian Gossett „kardmesteri” ihlettel láttak el minket. Dr. Torkos Attila a végleges kézirat alapos áttanulmányozásával segített elkerülni a következetlenségeket.
A Herbert Limited Partnership, személy szerint Penny és Ron Merritt, David Merritt, Byron Merritt, Julie Herbert, Robert Merritt, Kimberley Herbert és Theresa Shackleford lelkes pártfogásukkal járultak hozzá munkánk sikeréhez, és bízták ránk Frank Herbert eredeti látomásának gondozását.
Beverly Herbert közel négy évtizedes odaadása és támogatása nélkül Frank Herbert nem alkothatta volna meg ezt a kiterjedt és lenyűgöző univerzumot, amelyet most felfedezhetünk magunknak. Mindkettőjüknek mérhetetlen hálával tartozunk.

ELŐSZÓ

A történészek eltérően értelmezik az ősi múltból törmelékként fennmaradt üzeneteket.
Ahogy beleássuk magunkat a történelembe – mily ősi, zűrzavaros idők! –, egyre több tény veszíti el szilárd alakját, egyre több történet válik ellentmondásossá. A gyarló emlékezet és az idő óceánját átszelve az igazi hősök őstípusokká alakulnak át; a csaták jelentősebbnek tűnnek fel, mint valójában voltak. Legenda és valóság nehezen összeegyeztethető.
A Dzsihad első hivatalos történészeként legjobb tudásom szerint kell rögzítenem e feljegyzéseket, amelyeket a szájhagyomány és évszázadokon át megőrzött, töredékes dokumentumok alapján állítottam össze. Vajon mi hitelesebb: az enyémhez hasonló, gondosan dokumentált történelmi dolgozat, avagy a felhalmozódott mítoszok és népmesék gyűjteménye?
Nekem, Naamnak, a Vénnek, őszintén meg kell írnom Muad-Dib korában mindent, még ha ezzel feletteseim haragját váltom is ki. Olvassátok el gondosan e történelmi dolgozatot, amit Rendik Tolu-Far Tiltakozó Kiáltványának szavaival indítok, amely iratnak egykor minden példányát elkobozta a Dzsatir.
„Belefáradtunk a küzdelembe – halálosan belefáradtunk! Milliárdok és milliárdok hullottak el már a gondolkodó gépek ellen folytatott szent háborúban. Az elesettek között nem csak a Dzsihad egyenruhás katonáit és felbérelt zsoldosait találjuk meg, hanem az Összehangolt Világok ártatlan gyarmatosítóit és emberi rabszolgáit is. Senki nem veszi a fáradságot, hogy megszámlálja az elpusztított ellenséges gépeket.
Az Omnius nevű számítógépes örökelme több mint egy évezrede uralkodik számos bolygó felett, ám mindössze huszonnégy esztendeje történt, hogy Serena Butler papnő ártatlan gyermekének meggyilkolása kirobbantotta az egész emberiségre kiterjedő forradalmat. Serena e tragédiát használta fel, hogy harcra buzdítsa a Nemesek Szövetségét, a Föld elleni átfogó támadásra és megsemmisítő atomcsapásra kényszerítve az Armadát.
Igen, súlyos csapást mértek Omniusra, ugyanakkor a bolygón mind egy szálig elpusztították az embereket, az emberiség bölcsőjét pedig évszázadokra lakhatatlan, radioaktív romhalmazzá változtatták. Micsoda szörnyűséges ár! És ez még nem a győzelem, nem a befejezés volt, csupán egy hosszú küzdelem nyitó fejezetének számított.
Serena szent háborúja a gondolkodó gépek ellen immár több mint két évtizede tombol. Az Összehangolt Világokra mért csapásainkat rendre a Szövetségi gyarmatok elleni rajtaütésekkel viszonozzák.
Serena papnő jámbor asszonynak tűnik, és szeretnék hinni szentségében és tisztaságában. Éveken át tanulmányozta a klasszikus emberi filozófusok hozzáférhető műveit és tanait. Senki más nem töltött el nála több időt Kwynával, a kogitátorral az Önelemzés Városában található rezidenciáján. Serena szenvedélyessége nyilvánvaló, eszméi feddhetetlenek, ám vajon tudja-e, miféle dolgokat művelnek az ő nevében?
Serena Butler alig több névleges vezetőnél, miközben Iblis Ginjo tekinthető politikai meghatalmazottjának. Ginjo önmagát a »Dzsihad főpátriárkájának« nevezi, elnöke a Dzsihad Tanácsnak, annak a statáriális kormányzó testületnek, amely a Szövetségi Parlament hatásköre alá tartozó területen kívül uralkodik. Mi pedig hagyjuk, hogy ez megtörténhessen!
Szemtanúja voltam, ahogy a főpátriárka – aki egykor rabszolga-igazgatóként ténykedett a Földön – arra használja fel karizmatikus szónoki képességeit, hogy Serena tragédiájából fegyvert kovácsoljon. Mindenki vak tehát, hogy nem látja, Ginjo miként építi fel politikai hatalmát? Mi másért fogadta volna hitveséül Camie Borót, aki ezer évvel korábbra, az óbirodalom utolsó, gyengekezű uralkodójáig vezeti vissza a családfáját? Nem pusztán szerelemből fogad valaki örök hűséget az utolsó császár egyetlen élő leszármazottjának!
Hogy kifürkéssze az emberi árulók és titkos szabotőrök kilétét, Iblis Ginjo létrehozta a Dzsihad Titkosrendőrséget, vagyis a Dzsatirt. Gondoljunk azokra az ezrekre, akiket az utóbbi években letartóztattak – lehetséges, hogy mind áruló, aki a gépeknek dolgozik, miként azt a Dzsatir állítja róluk? Nem különös, hogy sokan közülük a főpátriárka politikai ellenfelei?
Nem kívánom bírálni a hadsereg parancsnokait, a bátor katonákat, sőt még a zsoldosokat sem, hiszen mindannyian legjobb tehetségük szerint küzdenek a Dzsihad sikeréért. A szabad bolygók mindegyikéről összesereglettek az emberek, hogy elpusztítsák a gépek előőrseit, és megállítsák a fosztogató robotokat. Ám hogyan reménykedhetnénk a végső győzelemben? A gépek örökké újabb harcosokat építhetnek, akik újra meg újra visszatérnek.
Belefáradtunk ebbe a véget nem érő háborúskodásba. Miféle reményt táplálhatunk, hogy egyszer béke lesz? Milyen lehetőséget látni arra, hogy megegyezhessünk Omniusszal? A gondolkodó gépek sohasem fáradnak el.
És sohasem felejtenek.”

L. E. (A LIGA ELŐTT) 177,
A DZSIHAD 25. ÉVÉBEN

A gondolkodó gépek gyengesége abban rejlik, hogy ténylegesen elhisznek minden kapott információt, és ehhez igazodva reagálnak.

VORIAN ATREIDES: NEGYEDIK KIKÉRDEZÉS
A SZÖVETSÉGI ARMADA ELŐTT

Ahogy az öt íjvető alkotta üteg a kanyonoktól szabdalt bolygó felett járőrözött, parancsnokuk, Vorian Atreides primerás az ellene felsorakozott robot haderőt tanulmányozta: letisztult, ezüstös vonalaik ragadozó halra emlékeztették. Sallangmentes, funkcionális felépítésük a jól kifent kések keresetlen kecsességét adta nekik.
Omnius harci monstrumai tízszeres túlerőt képviseltek az emberek hajóival szemben, ám mivel a Dzsihad hadihajóit egymást átfedő Holtzman-pajzsok védték, az ellenséges flotta lövedékei nem tudtak kárt tenni az emberek járműveiben, és jottányival sem jutottak közelebb az Anbus IV-hez.
Noha az emberi véderő nem rendelkezett a szükséges tűzerővel, amivel szétzúzhatta, vagy akár csak meghátrálásra kényszeríthette volna a gépi hadakat, a dzsihadisták nem adták fel a küzdelmet. Gépek és emberek állóháborút folytattak a bolygó felett.
Omnius és haderői számos győzelmet arattak az elmúlt hét esztendő során, amelyek révén eldugott kolóniákat foglaltak el, hogy azokon előretolt állásokat létesítsenek, és onnan hullámokban indítsák könyörtelen támadásaikat. Ezúttal azonban a Dzsihad Hadserege megesküdött, hogy bármi áron – a helybéliek akaratától függetlenül is – megvédelmezi ezt a Szövetségen kívüli bolygót a gondolkodó gépek ellenében.
A bolygó felszínén Vorian primerás társa, Xavier Harkonnen igyekezett diplomáciai eszközökkel rést ütni a Zensíita vének, egy primitív buddiszlám szekta vezetői ellenállásának pajzsába. Vor nem számított különösebb sikerre. Xavier túlságosan hajthatatlan volt ahhoz, hogy ügyes tárgyalófélnek bizonyuljon: kötelességtudata és a küldetés céljaihoz való makacs ragaszkodása minden más megfontolást háttérbe szorítottak nála.
Ráadásul Xavier előítéletekkel viseltetett a Zensíitákkal szemben, akik nyilván észre is vették ezt.
A gondolkodó gépek maguknak akarták az Anbus IV-et. A Dzsihad Hadseregének meg kellett állítania őket. Ha a Zensíiták úgy döntenek, hogy inkább elszigetelődnek a galaktikus konfliktustól, és nem működnek együtt az emberiség felszabadításáért küzdő bátor harcosokkal, akkor sehonnai bitangoknak kell tekinteni őket. Egyszer Vor viccesen a gépekhez hasonlította Xaviert, mivel mindent feketén vagy fehéren fogott fel, barátja pedig fagyos homlokráncolással reagált a tréfára.
A lentről érkezett jelentések szerint a Zensíita vezetők éppoly hajthatatlannak mutatkoztak, mint Harkonnen primerás. Mindkét fél mereven ragaszkodott az álláspontjához.
Vor nem kifogásolta barátja vezetési stílusát, noha lényegesen különbözött az övétől. Miután a gondolkodó gépek között nevelkedett, és megbízotti kiképzésben részesült, Vor minden tekintetben magáévá próbálta tenni az „emberiességet”, és megszédült az addig ismeretlen szabadságtól. Fesztelennek érezte magát, mikor sportolt és hazardírozott, vagy mikor társaságban a többi tiszttel tréfálkozott. Oly sokban különbözött mindez attól, amit egykor Agamemnón tanított neki...
A bolygó felett keringő Vor tisztában volt vele, hogy a robot csatahajók nem fognak megfutamodni, hacsak statisztikailag meg nem győződnek arról, hogy semmi esélyük a győzelemre. Az utóbbi hetekben Vor egy bonyolult hadicselen dolgozott, amellyel térdre kényszerítheti Omnius flottáját, de pillanatnyilag még nem állt készen a végrehajtásra. Hamarosan azonban sor kerülhet rá.
A bolygó közeli állóháború lényegileg különbözött azoktól a hadi játékoktól, amelyekben Vor oly szívesen vett részt a járőröző dzsihadista legénységgel, és azoktól a szórakoztató kihívásoktól, amelyeket évekkel azelőtt, hosszú csillagközi útjaik során a Seurat nevű robottal ötlöttek ki egymásnak. Az eseménytelen patthelyzet nem sok izgalommal szolgálhatott.
Egy ideje viszont szabályosságokat kezdett felfedezni.
A robotflotta nemsokára cirkálva megindult feléjük, akár egy ellenfelét hátulról becserkészni készülő piranha raj. Vor délcegen állt frissen vasalt, karmazsinvörössel kivarrt sötétzöld egyenruhájában – a dzsihadisták színei az életet és a kiontott vért szimbolizálták –, ahogy utasította az őrflotta minden naszádját, hogy aktiválják a Holtzman-pajzsokat, és ellenőrizzék a túlmelegedést.
A fegyverekkel vertezett robot hadihajók elkeserítő kiszámíthatósággal manővereztek, emberei pedig gyakran fogadásokat kötöttek, pontosan hány lövést fog leadni rájuk az ellenség.
Vor figyelte, ahogy erői a parancs szerint csatasorba rendeződnek. Xavier fogadott fivére, Vergyl Tantor parancsnokolt az ék élére helyezkedő íjvetőn. Vergyl, akit Xavier folyton figyelemmel tartott, immár tizenhét éve szolgált a Dzsihad Hadseregében.
Már egy hete semmi sem változott, a harcosok pedig kezdték elveszíteni a türelmüket, hiszen – újra meg újra elhaladva az ellenség mellett – csupán mellüket voltak képesek felfújni, és harci tollazatukkal ijesztgették ellenfelüket, akár egy egzotikus madár.
– Az ember azt hinné, hogy a gépek mostanra már megtanulták a leckét – hangzott fel Vergyl morgolódása a komvonalból. – Talán azt remélik, hogy hibázunk?
– Csak tesztelnek minket, Vergyl. – Vor, ahol lehetett, kerülte a rangok és a katonai hierarchia jelzéseinek használatát, mivel túlságosan emlékeztették a gépek rugalmatlanságára.
Néhány órával korábban, mikor a két flotta útvonala rövid időre keresztezte egymást, a robot hadihajók robbanótöltetekkel sorozták meg őket, amelyek pörölycsapásokként zuhogtak az áthatolhatatlan Holtzman-pajzsokon. Vornak a szeme se rebbent, ahogy figyelte a hiábavaló robbanásokat. Az egymásnak rohanó ellenséges hajók egy pillanatra nyüzsgő, kavargó kavalkádban csaptak össze, aztán maguk mögött hagyták a csatateret.
– Rendben, összegzést kérek! – szólalt meg.
– Huszonnyolc lövés, primerás! – jelentette az egyik fedélzeti tiszt.
Vor bólintott. Rendre húsz és harminc közé esett a rájuk leadott lövések száma, de korábban huszonkettőre tippelt. A többi hajó tisztjeivel együtt gratuláltak egymásnak, vagy együttérzően sajnálkoztak, ha valaki csupán két vagy három lövéssel tévedett, majd megbeszélték, hogyan hajtják be egymástól az elnyert téteket. A szolgálati időt osztották újra a nyertesek és a vesztesek között, a hajók pedig napi luxuscikk adagjaikból adtak át egymásnak.
Immár közel harmincszor történt meg ugyanez. Most azonban, ahogy a két hajóhad a kiszámítható útvonalon közelített egymáshoz, Vor meglepetést tartogatott az ellenfél számára.
A dzsihadisták flottája szabályos alakzatban haladt, éppoly fegyelmezetten, akár a gépek.
– Mindjárt kezdődik. – Vor a hajóhídon tartózkodó legénységhez fordult: – Összecsapásra felkészülni! Pajzsokat teljes kapacitásra állítani! Tudjátok a dolgotokat. Már eleget gyakoroltuk.
A hajóhidat bizsergő, zümmögő zaj – a hajtóművek hatalmas generátoraitól táplált védelmező erőtér vibrálása – rezegtette meg. Az egyes parancsnokok ügyelnek majd rá, nehogy a pajzsok túlhevüljenek, noha a gépek – legalábbis ez idáig – nem fedezték fel a rendszer egyetlen végzetes hibáját.
Vor figyelte, ahogy az ék élén haladó íjvető előreúszik a bolygó körüli pályán.
– Vergyl, készen állsz?
– Már napok óta, uram. Vágjunk bele!
Vor fegyverzeti és harcászati szakértőihez fordult, akik az egyik ginazi zsoldos, Zon Noret közvetlen parancsnoksága alá tartoztak.
– Noret úr, feltételezem, előkészítetted minden... kelepcénket.
Igenlő válasz érkezett.
– Minden a helyén, primerás. Az összes hajónak elküldtem a pontos koordinátákat, nehogy a sajátjaink belesétáljanak valamelyikbe. Csak az a kérdés, a gépek észreveszik-e?
– Én majd lefoglalom őket, Vor! – szólalt meg Vergyl.
A gépek hadihajói egyre fenyegetőbben közeledtek a pályák metszéspontja felé. Habár a gondolkodó gépekből hiányzott mindenféle esztétikai érzék, a hatékonyságot szem előtt tartó számításaik és mérnöki elveik mégis rendre hibátlan ívekkel és tökéletesen sima hajótestfelületekkel szemet gyönyörködtető szerkezeteket eredményeztek.
Vor elmosolyodott.
– Gyerünk!
Miközben Omnius harci ütege kérlelhetetlen, fenyegető halrajként közeledett, Vergyl íjvetője hirtelen felgyorsított, előretört, s közben a „vibro-tüzelő” rendszer segítségével – amely a kilőtt kinetikus lövedékek kilépéséhez igazítva egyetlen ezredmásodperc alatt deaktiválta és reaktiválta az elülső pajzsokat – rakétasortüzet adott le.
Nagy energiájú rakéták csapódtak be a legközelebbi gépi hajóba, a következő pillanatban aztán Vergyl ismét irányt változtatott, hogy dühöngő salusai bikaként nekirontson a robothajók csoportjának.
Vor jelt adott, hogy szóródjanak szét, mire az alakzat felbomlott, a hajók pedig szétszéledtek, nehogy útban legyenek.
A gépek, reagálni igyekezvén a váratlan helyzetre, mindössze annyit tehettek, hogy tüzet nyitottak a Holtzman-pajzsokkal védelmezett dzsihadista csatahajókra.
Vergyl ismét keresztülvágott elülső íjvetőjével. A parancs szerint hajója teljes fegyverkészletét ki kellett ürítenie a dühödt összecsapásban. A lövedékek egymás után csapódtak be a robotjárművekbe, és bár megsemmisíteni egyet sem sikerült, jelentős károkat okoztak. Az emberek ujjongásától zengtek a komvonalak.
Ám Vergyl manőverét csupán elterelő mozdulatnak szánták. Omnius erőinek zöme a megszokott útvonalon haladt tovább, egyenesen az űraknamező felé, amit Zon Noret és zsoldos csapata telepített a pálya mentén.
A gigászi közelségérzékelő aknákat álcázó réteg borította, amely csaknem észrevehetetlenné tette azokat az érzékelők számára. Serény felderítőkkel és gondos pásztázással észlelhették volna a veszélyt, de Vergyl dühödt és váratlan támadása elvonta a gépi erők figyelmét.
Az elülső két csatahajó darabokra szakadt, amint nekiütköztek a nagy erejű aknák sorának. A megrázó robbanások feltépték a tatokat és a hajótesteket, és hatalmas repedéseket hasítottak az alsó hajtóműburkokba. A szétdúlt ellenséges járművek letértek pályájukról, egyikük újabb aknába futott bele.
Mivel továbbra sem tudták pontosan, mi történt, még három robothajó ütközött neki az észlelhetetlen űraknáknak. A gépi üteg összevonta erőit. A megmaradt hadihajók Vergyl támadására ügyet sem vetve széthúzták a frontvonalat, és észlelőikkel pásztázni kezdték az elszórtan elhelyezett aknákat, amelyeket aztán pontosan célzott lövésekkel hatástalanítottak.
– Vergyl, vonulj vissza! – adta le Vor a parancsot. – Az összes íjvető rendeződjön újra alakzatba! Kiszórakoztuk magunkat.
Elégedett sóhajjal hátradőlt parancsnoki székében.
– Küldjetek ki négy gyors kindzsalt, hogy felmérjék, mennyi kárt sikerült okoznunk!
Megnyitott egy magán komvonalat, és a ginazi zsoldos arca tűnt fel a képernyőn.
– Te és az embereid kitüntetésben részesültök majd ezért.
Mikor az aknatelepítés vagy más titkos küldetések végrehajtása nem kívánta meg, hogy álcázó öltözetet öltsenek magukra, a zsoldosok saját tervezésű arany és karmazsinvörös egyenruhát viseltek a megszokott zöld és karmazsinvörös párosítás helyett. Az arany a szolgálataikért kapott tetemes összegeket, a karmazsinvörös pedig a kiontott vért jelképezte.
Mögöttük a megtépázott Omnius-üteg rettenthetetlenül folytatta bolygó körüli őrjáratát, akár egy élelem után kutató cáparaj. Addigra robotok tömegei nyüzsögtek a hajótestek külső burkolatán, hogy – mintegy miriádnyi tetűként ellepve a járműveket – elvégezzék a nagymérvű javítást.
– Úgy tűnik, még csak fel sem borzoltuk őket! – szólalt meg Vergyl, mikor íjvetője csatlakozott a csoporthoz. Hangja elkeseredettnek tűnt, aztán hozzátette: – De mégsem fogják elvenni tőlünk az Anbus IV-et.
– Naná, hogy nem! Az elmúlt pár év alatt már így is túl sokat megengedhettek maguknak. Ideje fordítanunk a hadi helyzeten.
Vor eltűnődött, vajon a robot haderők miért várakoztak ennyi ideig anélkül, hogy kiterjesztenék ezt a helyi konfliktust. Az efféle taktika nem rájuk vallott. Agamemnón Titán fiaként a Dzsihadban harcoló minden más embernél jobban ismerte a számítógépes elmék viselkedésmódját. Most, hogy jobban belegondolt, Vor fölöttébb gyanúsnak találta reakcióikat.
Elképzelhető, hogy én váltam túlzottan kiszámíthatóvá? Mi van akkor, ha a robotok csupán azt akarják elhitetni velem, hogy nem hajlandók taktikát változtatni?
Homlokát ráncolva megnyitotta az őt az ék élén haladó íjvetővel összekötő komvonalat.
– Vergyl? Nem tetszik ez nekem. Küldj ki néhány felderítőhajót, hogy vegyék szemügyre és térképezzék fel a lenti nagyobb egybefüggő területeket! Azt hiszem, a gépek készülnek valamire.
Vergylnek eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze Vor sejtését.
– Óvatosan körbekémlelünk odalent, primerás. Ha akár egyetlen kavicsot is elmozdítottak, tudni fogunk róla.
– Ennél többre számítok. Megpróbálnak átejteni minket a maguk kiszámítható módján. – Vor a kronométerre pillantott, mivel tudta, hogy órákba telik, míg a soron következő összecsapás miatt kellene aggódnia. Nyugtalankodni kezdett. – Kis időre átadom neked az üteg parancsnokságát. Leszállok a felszínre, hogy kiderítsem, sikerült-e a bátyádnak valamelyest észhez térítenie Zensíita barátainkat.

- - -

Ahhoz, hogy megértsük a győzelem jelentőségét, előbb meg kell határoznunk, kik az ellenségeink – és kik a szövetségeseink.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
HADÁSZATI ELŐADÁSOK

Mióta a buddiszlám szekták évszázadokkal ezelőtt elszakadtak a Nemesek Szövetségétől, az Anbus IV vált a Zensíita kultúra központjává. A bolygó legfőbb városa, Darits volt a gyér természeti kincsek és a nehezen kezelhető vallási fanatikusok miatt a külvilágiak által többnyire figyelmen kívül hagyott, független és elszigetelt szekta vallási életének szíve.
Az Anbus IV kontinenseit kiterjedt, sekély állóvizek tarkították, némelyek édes, mások kifejezetten sós vizűek voltak. A közelben keringő holdak okozta árapályok felmosórongyként húzták-vonták a táj felett a vizeket, amelyek éles kanyonokban kanyarogva mosták le a felső földréteget, a lágy homokkőből pedig barlangokat és hatalmas üregeket vájtak ki. A Zensíiták a szélesen kiugró lemezek rejtekében építették meg városaikat.
A folyók természetes módon, az árapály vonzása révén ömlöttek egyik sekély tengerből a másikba. A helybéliek rendkívül magas szintre fejlesztették a matematikai, csillagászati és mérnöki tudományokat, hogy előre jelezhessék az áradatok tetőzését és visszahúzódását. A hordalékbányászok ásványkincseket nyertek ki rostálással a kanyonokon átözönlő, iszapos vízből. A part menti alföldek bő termést hoztak, amennyiben a földművesek az arra alkalmas időpontokban vetettek és arattak.
Daritsban gigászi gát emelkedett, amit egykor a Zensíiták építettek a vörös kő kanyon egyik szűk szorosában. A kihívó gesztussal azt jelezték, hogy hitük és ötletességük elégséges ahhoz, hogy még a legádázabb áradatot is kordában tartsák. A gát mögötti, óriási víztározóban mélykék víztenger gyűlt fel. A Zensíita halászok törékeny csónakokon cirkáltak a tó felszínén, hogy hatalmas hálóikkal kiegészítsék az árterületen termesztett zöldségeket és gabonát.
A daritsi gát falát nem közönséges építménynek szánták, tehetséges és hithű szobrászmesterek gigászi alkotásai díszítették. A több száz méter magas, iker monolitok Buddha és Mohamed idealizált alakját ábrázolták, akik vonásait elhomályosította az idő, a legendák és az eszményítő imádat révén kialakult elképzelések.
A századok során a hívek vízerőművé alakították a létesítményt gigantikus turbinákkal, amelyeket a vízsodrás ereje hajtott meg. A fennsíkokon sorakozó napelemekkel kiegészülve a daritsi gát elegendő energiát termelt ahhoz, hogy az Anbus IV összes városát, amelyek más bolygókhoz képest kisebbnek számítottak, ellássa villamosenergiával. A bolygó teljes lakossága mindössze hetvenkilencmillió főt tett ki, a településeket összekötő távközlési és energiahálózat miatt mégis a teljes buddiszlám világ legfejlettebb infrastruktúrájú tagjának számított.
A gondolkodó gépek épp ezért akarták megszerezni maguknak. Omnius minimális erőfeszítés árán hídfővé alakíthatta volna az Anbus IV-et, ahonnan a korábbiaknál is átfogóbb támadásokat indíthat a Szövetségi Bolygók ellen.
Serena Butler szent háborúja immár több mint két évtizede dúlt. A Föld atomfegyverekkel végrehajtott szétbombázása után eltelt huszonhárom évben a háború győzelmet vagy vereséget jövendölő mérlege többször átbillent az egyik vagy a másik oldalra.
Ám hét évvel ezelőtt a gondolkodó gépek Szövetségen Kívüli Bolygókat kezdtek célba venni, amelyeket könnyebben meghódíthattak, mint a jól felfegyverzett, sűrűn lakott Szövetségi Bolygókat. A sebezhető Szövetségen Kívüli Bolygókon elszórtan élő kereskedők, bányászok, földművesek és buddiszlám menekültek csak ritkán voltak képesek elégséges haderőt felállítani Omnius ellenében. Az első három év során öt ilyen bolygót foglaltak el a gondolkodó gépek.
A Salusa Secunduson székelő Dzsihad Tanács sehogy sem értette, miért veszi a fáradságot Omnius, hogy efféle értéktelen világokat rohanjon le – mígnem Vorian felfedezte a rendszert: a számítógépes örökelme számításai és kivetítései alapján a gondolkodó gépek mintegy hálóval vették körül a Szövetségi Bolygókat, amit aztán egyre szorosabbra húztak, hogy végül megadják a kegyelemdöfést a Szövetség bolygószékhelyének.
Nem sokkal az után, hogy Vorian Atreides – Xavier Harkonnen támogatásával – elérte, hogy a Dzsihad teljes haderejével a Szövetségen Kívüli Bolygók védelmére összpontosítson, egy átfogó és váratlan dzsihadista ellencsapással sikerült visszafoglalniuk Tyndallt a gépektől. Minden győzelem értékesnek számított.
Xavier örült, hogy a Dzsihad Hadserege – egy Rekur Van nevű tlulaxi rabszolgafelhajtó figyelmeztetésének köszönhetően – még időben megérkezett az Anbus IV-re. A testkereskedő csapata portyázni jött a bolygóra, hogy a befogott Zensíitákat eladják a Zanbar és a Poritrin rabszolgapiacain. A portya végeztével a rabszolgafelhajtó egy robot felderítő járőrrel találkozott, amely épp a bolygót térképezte fel, ahogy a többi hódító hadművelet előtt volt szokásuk. Rekur Van nyomban a Salusa Secundusra sietett, hogy a Dzsihad Tanáccsal közölje a vészterhes híreket.
A veszélyt elhárítandó, Iblis Ginjo főpátriárka indította el ezt a hirtelenjében megtervezett, de hatékony hadműveletet.
– Nem engedhetjük meg, hogy még egy bolygó a démoni gondolkodó gépek kezére kerüljön! – üvöltötte Iblis a búcsúztató ünnepségen, lelkes éljenzéstől és lábához szórt narancsszínű virágok özönétől kísérve. – Már elvesztettük az Ellramot, a Peridot Kolóniát, a Bellost, és még számos bolygót. Az Anbus IV előtt azonban a Dzsihad Hadserege meghúzza a határt!
Noha Xavier előzetesen alábecsülte a hajók számát, amelyeket Omnius a félreeső bolygó ellen küldött, a Dzsihad erői mindeddig sikeresen megakadályozták a tervezett megszállást, a robotokat ellenben képtelenek voltak meghátrálásra kényszeríteni.
A Zensíltákkal folytatott tárgyalások egyik szünetében Xavier az orra alatt szitkozódott. Azokat, akiket épp megmenteni próbált, láthatóan csöppet sem érdekelte a segítsége, és semmi hajlandóságot nem mutattak a gondolkodó gépek elleni harcra.
A vörös kő kanyonokban épült város számos relikvia mellett a buddiszlám zensíita értelmezésének eredeti kéziratos tantételeit is őrizte. A bölcsek barlangmélyedésekben őrizték a Szútra-Korán eredeti, kézzel írott lapjait, és naponta ötször imádkoztak, mikor meghallották a kanyon peremén emelt minaretekből felhangzó hívást. A vének Daritsból küldték szét magyarázó szövegeiket, amelyeket a hívek eligazítására szántak a csupán beavatottak számára értelmezhető hittételek erdeiben.
Xavier Harkonnen alig tudta magába fojtani elkeseredését. Hadvezér volt, aki hozzászokott, hogy összecsapásokat vezényeljen le, katonáinak parancsoljon, s parancsait rendre teljesítsék. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen, mikor a pacifista buddiszlám helybéliek kereken megtagadták a harcot.
Odahaza, a Szövetségi Bolygókon fokozatosan erősödött a Dzsihad-ellenes mozgalom. Az emberek belefáradtak a látható eredmény nélkül folytatott, több mint két évtizedes vérontásba. Némelyek odáig elmentek, hogy transzparensekkel vonultak a meggyilkolt kisgyermek, az Ártatlan Manion szentélyéhez, hogy ott követeljenek „békét mindenáron”.
Igen, Xavier átérezte csömörüket és elkeseredettségüket, hiszen szeretteiket sorra mészárolták le a gondolkodó gépek. Ám ezek az elszigetelten élő buddiszlám hívők a kisujjukat sem mozdították, hogy védekezzenek, s ezzel a szélsőséges erőszakmentesség végletes ostobaságát bizonyították.
A gépek célja egyértelmű volt, Omnius pedig nyilvánvalóan nem tűrt volna el semmiféle vallási fanatizmust. Xaviernak életbevágó feladatot kellett teljesítenie a Dzsihad nevében, ez viszont némi magától értetődő együttműködést kívánt meg a helybéliektől. Nem számított rá, hogy ilyen nehezen értetheti meg ezzel a néppel, mit kockáztat az ő érdekükben a Dzsihad Hadserege.
A Zensíita vének becsoszogtak a gyűlésterembe, egy aranytól és drágakövektől ragyogó vallási ereklyékkel díszes, zárt helyiségbe.
Miként az elmúlt néhány óra folyamán, a Rhengalid nevű vallási vezető most is üveges szemekkel és könyörtelen ellenszegüléssel meredt rá. Hatalmas, borotvált feje egzotikus olajoktól csillogott; sűrű szemöldökét kifésülték, és mesterségesen sötétítették. Állát szögletesre nyírt, őszülő szakáll ékesítette, amit büszkeséggel viselt. Zöldesszürke szeme szinte világított, oly élesen elütött cserzett bőrétől. A férfi Omnius fenyegetően cirkáló gondolkodó gép hadiflottájának és a Dzsihad Hadserege lenyűgöző tűzerejének dacára sem ámulatot, sem félelmet nem mutatott. Mintha tudomást sem vett volna a körülményekről.
Xaviernak kényszeríteni kellett magát, hogy hangjából ne érződjék a bosszúság.
– A bolygódat próbáljuk megvédeni, Rhengalid presbiter uram. Ha nem érkeztünk volna meg, amikor megtettük, ha hajóink nem tartóztatnák fel a gondolkodó gépeket nap mint nap, te és a néped már Omnius rabszolgái lennétek. – Merev derékkal ült a Zensíita vezetővel szemben elhelyezett kemény padon. Rhengalid egyetlen alkalommal sem kínálta frissítővel, noha sejteni lehetett, hogy a vének magukhoz vettek némi elemózsiát, valahányszor a katonák távoztak a helyiségből.
– Rabszolgák lennénk? Ha annyira aggódtok a szabadságunkért, hol voltak a csatahajóitok, mikor néhány hónapja tlulaxi testkereskedők raboltak el ifjú és egészséges férfiakat és termékeny asszonyokat a falvainkból?
Xavier igyekezett leplezni zaklatottságát. Sohasem készült diplomatának, nem volt hozzá elég türelmes. Teljes szívvel és lélekkel szolgálta a Dzsihad ügyét. Egyenruhájának karmazsinvörös színezete embertársai kiontott vérét jelképezte, Manion fia pedig – aki halálakor alig múlt tizenegy hónapos – az új korszak első mártírjaként vesztette életét.
– Na és ti mit tettetek, presbiter uram, mikor lecsaptak a portyázók? Mostanáig nem értesültem az incidensről, ami pedig megtörtént, azon nem segíthetünk. Arról ellenben biztosíthatlak, hogy a gondolkodó gépek rabszolgáiként sokkal rosszabbul jártok.
– Mondod te, de a társadalmatok képmutató mivoltát mégsem tagadhatod. Miért higgyünk inkább az egyik rabszolgafelhajtó szavának, mint a másikénak?
Xavier orrlyuka bőszen kitágult. Erre most nincs időm!
– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a múltat feszegessük, akkor ne feledkezz meg róla, hogy néped döntése, miszerint nem vesz részt a gondolkodó gépek elleni harcban, emberek milliárdjainak szabadságába és megszámlálhatatlan emberéletbe került. Sokan úgy vélik, nem kevéssel tartoztok az emberiségnek.
– A viszálykodó felek egyikével sem szimpatizálunk – vágott vissza az őszszakállú vén. Népünk nem akar részt vállalni a ti értelmetlen, véres háborúskodásotokban.
Xavier elharapott egy heves megjegyzést, majd így szólt:
– Ennek ellenére kereszttűzbe kerültetek, és választanotok kell, ki mellé álltok.
– A zsarnok emberek jobbak lennének, mint a zsarnok gépek? Ki a megmondhatója ennek? Annyit viszont biztosan állíthatok, hogy ez nem a mi háborúnk, és soha nem is volt az.
A daritsi gát belsejében munkások nyitották ki a zsilipeket, hogy a monumentális Buddha és Mohamed szobrok kitárt kezéből látványos, tiszta vizű ikerzuhatagok törjenek elő. Xavier felnézett a hirtelen felzubogó zajra, és meglepődve pillantotta meg Vorian Atreidest, amint az űrkikötő egyik leszállóállásában pihenő űrkompjától kimért lépésekkel sétált feléjük a sziklarámpán. A sötét hajú férfiú mosolyogva közeledett, s még mindig éppoly egészségesnek, életerősnek és fiatlanak tűnt, mint mikor Xavier először találkozott vele, miután megszökött a Földről.
– Győzködheted őket, amennyit csak akarod, a Zensíiták egészen más nyelvet beszélnek... és nem csupán nyelvészeti szempontból. A daritsi vén tekintete felháborodást tükrözött.
– A ti istentelen civilizációtok régóta üldöz minket. Nem szívesen látott vendég errefelé a dzsihadista katona, különösen Daritsban, szent városunkban nem.
Xavier továbbra is Rhengalidot figyelte.
– Közölnöm kell veled, presbiter uram, hogy mindenképpen megakadályozom a gondolkodó gépek invázióját, akár segítesz ebben nekem, akár nem. Az Anbus IV elestével az ellenség újabb hídfőállást építhetne ki a Szövetségi Bolygók felé.
– Ez a mi bolygónk, Harkonnen primerás. Te pedig nem idevalósi vagy.
– Ahogy a gondolkodó gépek sem azok! – vörösödött el Xavier.
Vorian megragadta a karját. Láthatóan mulatságosnak találta a helyzetet, és megjegyezte:
– Úgy tűnik, újfajta tárgyalási technikát fedeztél fel.
– Sohasem állítottam magamról, hogy ügyes tárgyaló lennék.
Vor mosolyogva bólintott.
– Ha ezek az emberek rendesen teljesítenék a parancsaidat, nagyban megkönnyítenék a dolgodat, ugye?
– Nem fogom sorsára hagyni a bolygót, Vor.
A parancsnoki komvonal recsegni kezdett, és zaklatott üzenet érkezett. Vergyl Tantor idegesen, zihálva jelentett:
– Atreides primerás, a gyanúd beigazolódott! A detektoraink a gondolkodó gépek titkos bázisára akadtak rá a fennsíkon. Katonai hídfőállásnak tűnik, termelő gépekkel, nehézfegyverzettel és harci robotokkal.
– Szép munka volt, Vergyl – felelte Vor. – Kezdődik a tánc!
Xavier válla fölött a gondolataiba merült Rhengalidra tekintett, aki kétségkívül egyetlen dzsihadistát sem óhajtott látni többé.
– Itt végeztünk, Vor. Gyerünk vissza a zászlóshajóra! Rengeteg a teendőnk.

- - -

Nem létezik olyasmi, mint a jövő. Az emberiség előtt számtalan lehetséges jövő tárul fel, amelyek közül nem egy látszólag jelentéktelen események függvénye.

A MUADRU KRÓNIKÁK

Zimia lenyűgöző város, a szabad emberiség kultúrájának kiteljesedése volt. A kormányzati épületkomplexumtól és a háborús emlékhelyül szolgáló főtértől fákkal szegélyezett sugárutak szaladtak szét, akár egy kerék küllői. A téren zekébe öltözött férfiak és díszes hivatali ruhákat viselő hölgyek szaporázták lépteiket.
Iblis Ginjo szemöldökét ráncolva sietett keresztül a hatalmas téren a Parlament Csarnoka felé. Az efféle rendezettség a biztonság és a környék változhatatlanságának illúziójával szolgált.
Ám semmi sem állandó. Semmi sem biztonságos.
Épp azon fáradozott, hogy lelkesítse, tettre késztesse az embereket. Arról győzködte őket, hogy a gonosz gépek bármikor bármelyik bolygót megtámadhatják, az emberek között pedig alattomos kémek rejtőznek, akik titokban, még a Szövetség szívében is Omnius hívei lettek.
A közdelem sikere érdekében lblisnek néha ki kellett színezni a valóságot.
Széles vállát, szögletes arcvonásait és egyenes, sötétbarna haját arannyal kivarrt, ragyogó paszpóllal szegélyezett laza, fekete zubbony tette még tekintélyesebbé. Pár lépéssel mögötte féltucatnyi dzsihadista rendőr – Dzsatirügynök – lépdelt állandó készenlétben, kezüket fegyverükön nyugtatva. Bármerre ólálkodhatnak köpönyegforgató emberek vagy a gépeket szolgáló merénylők.
Két évtizeddel ezelőtt Iblis a „Serena Butler Dzsihadjának Főpátriárkája” címet adományozta magának, a tömegek pedig mögé álltak, valahányszor megjelent a nyilvánosság előtt. A nevükben beszélt, nagygyűlésekre hívta őket, megmondta nekik, hogyan vélekedjenek, és miként reagáljanak az adott helyzetekben. Vorian Atreideshez hasonlóan valaha Iblis is megbízottként szolgálta a gondolkodó gépeket a Földön. Immár szónok és a legmagasabb rangú államférfi lett belőle: király, politikus, vallási vezető és hadvezér szerepe egyesült egyetlen karizmatikus személyben. Saját erejéből tört magának utat, és épp ezért az emberek vezetőinek legfelsőbb köreiben mozoghatott. Ismerte a történelmet, és tökéletesen tisztában volt a saját, benne elfoglalt helyével.
Ahogy felhágott a Parlament Csarnokának széles lépcsőin, és belépett a magas mennyezetű, freskókkal borított folyosóra, a képviselők és hivatalnokok egyszerre elhallgattak. Iblis élvezettel figyelte, ha az emberek rákvörösen, hebegve és tétován tértek ki az útjából tőle való félelmükben.
A kellő tisztelettel megállt Serena Butler meggyilkolt gyermeke, Manion díszes szentélye előtt, amelynek falmélyedésében angyali szobor állt kitárt karokkal, hogy fogadja napi virágterhét, a halvány narancssárga körömvirágokat, amelyeknek apró, tündöklő szupernóvára emlékeztető sziromkelyhét immár „Manion virága”-ként emlegették.
Odabent megtelt a nagyterem, s minden széken egy nemes vagy egy bolygószintű képviselő foglalt helyet. Még a széksorok közötti átjárók szabad területeit is hordozható, újonnan fejlesztett, lebegő szuszpenzor-ülésekkel töltötték fel az előkelő vendégek számára.
A gyűlésterem bejáratánál sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes ült, s egy nehéz, áttetsző tartályra felügyelt, amelynek kékes színű, létfenntartó elektrofolyadék fürdőjében egy élő emberi agy lebegett. Mikor Iblis rápillantott a nagytiszteletű kogitátorra, szédítő örömhullám öntötte el: feltolultak az ősi filozófus-agyhoz, Eklóhoz fűződő emlékei, aki egykor megosztotta vele tudását, mikor Iblis még közönséges rabszolga-felügyelőként dolgozott a Földön. Micsoda mámorító, lehetőségektől hemzsegő napok...
Az itt jelenlévő kogitátor, a Kwyna nevű női gondolkodó, kevésbé készségesen állt a rendelkezésére, hogy tanácsokkal lássa el. Iblis ennek ellenére gyakran ellátogatott az Önelemzés Városának háborítatlan falai közé, hogy Kwyna agytároló edénye mellett ülve várakozzon a kinyilatkoztatásra. Életében mindössze két kogitátorral találkozott, ám a nagyszerű szerves gondolkodó entitások minden alkalommal lenyűgözték őt.
Messze túlszárnyalták Omniust, oly elegánsak, oly végtelenül emberiek voltak – jóllehet nyilvánvaló fizikai korlátokkal bírtak.
A parlamenti ülés már órák óta folyt, ám semmiféle fontosabb döntés nem születhetett, amíg Iblis meg nem érkezett. Előre elrendezték, hogy így legyen. A szövetségi képviselők közül mellészegődött csendes szövetségesei fölösleges bürokráciával akasztották meg a kormányzás gépezetét, kizárólag azért, hogy ő még hatékonyabbnak tűnjön, mikor végre véget vet a tétovázásnak.
Az emelvényen Hosten Fru, a hagali képviselő szónokolt monoton hangon holmi kisebbrendű kereskedelmi problémáról, jelesül a VenKee Vállalat és a poritrini kormány közötti huzavonáról az időközben népszerűvé vált parázsgömbök szabadalmai és értékesítési jogai körül.
– Az eredeti koncepció Tio Holtzman professzor egyik asszisztensének munkáján alapul, a VenKee Vállalat azonban a Poritrinnek nyújtott ellenszolgáltatás nélkül vezette be a piacra a technológiát – magyarázta Hosten Fru. – Javaslom, hozzunk létre bizottságot az ügy kivizsgálására és elbírálására...
Iblis lopva elmosolyodott. Igen, egy bizottság létrehozása garantálja majd, hogy soha ne szülessen döntés az ügyben. Hosten Fru erélytelen politikusnak tűnt, aki ostoba problémákkal akadályozta a hatékony szövetségi ügyintézést, a nehézkes kormányzati munkát pedig még az óbirodalom tehetetlen bürokráciájához képest is vontatottabbnak tüntette fel. Senki sem sejtette, hogy a hagali képviselő Iblis egyik titkos szövetségese. Akadékoskodásával kiválóan szolgálta Iblis ügyét: minél többen látták, mennyire körülményesen kezeli a Szövetségi Képviselőtestület még a legegyszerűbb kérdéseket is, különösen válságok alkalmával, annál több ügyben bízták a döntéshozatalt a Dzsihad Tanácsra, amit ő irányított...
Iblis Ginjo sugárzó magabiztossággal lépett be a nagyterembe. Serena Butler személyes megbízottjaként az egész emberiség és a gondolkodó gépek ellen indított Szent Dzsihad nevében beszélt.
Tíz kegyetlen évvel a Föld atomfegyverekkel végrehajtott elpusztítása után az idős Manion Butler lemondott szövetségi alkirályi tisztéről, és leányát, Serenát terjesztette fel utódjául. Közfelkiáltással meg is szavazták a javaslatot, ám ő ragaszkodott hozzá, hogy csupán „megbízott alkirálynő” legyen a háború végeztéig. A tökéletesen elégedett Iblis még inkább Serena kegyeibe férkőzött, és legközelebbi tanácsadójaként beszédeket írt neki, hogy tovább szítsa a gondolkodó gépek elleni keresztes háború tüzét.
Felszegett fejjel vonult végig a széksorok között leterített szőnyegen a szónoki fülkéhez. Képmegjelenítők vetítették ki Iblis felnagyított vonásait az elkerített helyiség oldalfalaira. A hirtelen engedelmességet mutató Hosten Fru pontot tett beszéde végére, és meghajolt, hogy átadja helyét az emelvényen.
– A fennmaradó időt átengedem a főpátriárkának.
Iblis fellépett a pódiumra, kezét összekulcsolta maga előtt, és szertartásos főhajtással megköszönte a beszédzónából kisiető hagali képviselőtársa előzékenységét. Mielőtt azonban összeszedhette volna a gondolatait, az ülésteremben helyet foglalók közül váratlanul félbeszakította valaki:
– Ügyrendi észrevétel! – Az ellenvetést tevő hölgy hangjáról Munoza Chent, a távoli, Pincknon nevű szövetségi bolygó kellemetlenkedő képviselőjét ismerte fel.
Iblis a képviselőnő felé fordult, és türelmet tükröző arckifejezést erőltetett magára, miközben Chen szólásra emelkedett:
– A mai nap folyamán már megkérdőjeleztem bizonyos kiegészítő jogkörök az ilyenkor szokásos eljárás mellőzésével végrehajtott áthárításának jogosságát a Parlamentről a Dzsihad Tanácsra. Az észrevétel megvitatását elnapolták, amíg a Tanács valamely illetékes tagja nem válaszolhat a felvetésre a Képviselőtestület előtt. – Sovány mellkasa előtt összefonta a karját. – Úgy vélem, Ginjo főpátriárka jogosult a Tanács nevében beszélni.
Iblis hűvösen elmosolyodott.
– Nem ez ügyben óhajtottam ma beszédet intézni a Képviselőtestülethez, Chen úrnő.
Az akadékoskodó asszony továbbra sem volt hajlandó leülni.
– Elnapolt kérdés vár megvitatásra, uram. A házszabály előírja, hogy kísérletet kell tenni az ügy elintézésére, mielőtt bármi másra sor kerül.
Iblis érezte az összegyűltek körében eluralkodó türelmetlenséget, és tudta, miként fordíthatja ezt saját hasznára. Azért érkeztek, hogy őt hallgassák, és nem azért, hogy valamely sokadrangú előterjesztés felett folytatott érdektelen vitának legyenek fültanúi.
– A képviselőnő felvetése tökéletes például szolgál arra, miért is kellett létrehozni a Dzsihad Tanácsot, hogy a bürokrácia lassan őrlő malmainak kikerülésével gyors és szükséges döntéseket hozhassunk.
A hallgatóság egyetértően morajlott fel. Iblis fagyos mosolya némileg felengedett.
Miután Serena Butler két évtizeddel azelőtt meghirdette szent háborúját, a Szövetségi Parlament tizenhárom esztendőn át a zaklatott béke évszázadai alatt megszokott nehézkes rendszerben küszködött a sürgős hadi kérdések elintézésével. Ám az Ellram és a Peridot Kolónia eleste után – mikor is a politikusok oly hosszasan alkudoztak, hogy teljes protektorátusokat söpörtek el, mielőtt bármiféle segítség érkezhetett volna – Serena indulatosan kikelt a Parlament ellen. Éles szavakkal fejezte ki felháborodását és – ami a köznép számára még rettenetesebbnek számított – csalódottságát, amiért kicsinyes perlekedéseiket előbbre valónak tartották a valódi ellenségnél.
Iblis közeli pozícióját kihasználva kezébe vette a kezdeményezést, és egy „Dzsihad Tanács” felállítását javasolta. Ennek a hatáskörébe kerülne minden olyan ügy, amely közvetlen kapcsolatban áll a Dzsihaddal, míg a kevésbé sürgős kereskedelmi, össztársadalmi és helyi érdekű kérdéseket továbbra is a hosszadalmas parlamenti üléseken tárgyalnák meg. A háborús kérdések gyors és határozott vezetést követelnek, amelynek munkáját az ezerhangú Parlament csak hátráltatná.
Iblis legalábbis erről győzte meg őket; indítványát elsöprő többséggel elfogadták.
A régi politikai módszerek ennek ellenére még egy évtized elmúltával is gátolták a haladást. Most, hogy megelégedésére egyetértő morajlás áradt felé a széksorok közül, Iblis elnéző türelemmel a pincknoni képviselő felé fordult.
– Mit szeretnél megkérdezni?
Munoza Chen mintha észre sem vette volna a dörmögő megjegyzéseket.
– A Tanácsod újabb és újabb területeket talál magának, amire kiterjesztheti a hatáskörét. Eredetileg a Dzsihad Hadseregének felügyeletére kaptatok megbízást, különös tekintettel annak katonai műveleteire, illetve a Dzsatir által képviselt belbiztonsági tevékenységekre. Immár a Tanács intézi a menekültek ügyét, osztja el a készleteket, szabályozza az árpolitikát, és vet ki adókat. Mikor lesz végre vége ennek a nyugtalanító hatásköri terjeszkedésnek?
Iblis megjegyezte magának, hogy utasítania kell rendőrfőnökét, Yorek Thurrt, hogy diszkréten tudakozódjon és nyomozzon a nő hátterével kapcsolatban. Akár az is előfordulhat, hogy terhelő bizonyítékokra kell „ráakadni” azt illetően, hogy Chen „összejátszik” a gondolkodó gépekkel. Yorek Thurr komoly tapasztalatokat szerzett már ezen a téren. Lehetséges, hogy a képviselő asszony megromlott egészségi állapota „sajnálatosan” korai halálát idézheti elő.
Iblis higgadtan válaszolt.
– A háborús övezetek túlélőinek és menekültjeinek nyilvántartása kétségtelenül a Tanács hatáskörébe tartozik, akárcsak a hadsebészek kiképzése, valamint a szükséges gyógyszerellátmányok és ételszállítmányok elosztása. Mikor alig egy éve visszafoglaltuk Tyndallt a gépektől, a Dzsihad Tanács haladéktalanul hozzáfogott a kárenyhítéshez. A rendkívüli adó kivetésével és a jómódú szövetségi bolygók luxusellátmányainak katonai célú igénybevételével oltalmat, orvosi ellátást és reményt nyújtottunk azoknak a szerencsétleneknek. Ha mindezt a Szövetségi Parlamentre bíztuk volna, Chen úrnő, még mindig nyílt üléseken vitatkoznának a kérdéseken. – Aztán az emelvény felé fordult, és elmerengve hozzátette: – Tudomásom szerint, a tyndalliak részéről nem érkezett panasz...
– Azt azonban, hogy a Tanács anélkül terjessze ki a működési körét, hogy erről megszavaztatná a...
Iblis türelmetlenül mordult fel.
– Órákon át vitázhatnánk a kérdésről, de vajon az itt összegyűltek ezt óhajtják hallani? – Kérdően felemelte a kezét, mire a karzaton jól időzített kiabálás és hurrogás hangzott fel; a kifütyülést részben saját emberei kezdték, ám sokan önszántukból fejezték ki így a véleményüket. – Amiatt jelentem meg ma a Képviselőtestület előtt, hogy megosszam a jelenlévőkkel az ősi muadru feliratok formájában kinyilatkoztatott tudást.
Acélos markában a történelem egy fontos darabját, egy törhetetlen plázlemezek közé préselt, vékony faragott kőtáblát tartott. A keretet az emelvényre állította.
– Ezt a rúnatöredéket kétszáz évvel ezelőtt ásták elő egy lakatlan bolygón, de azóta is megfejtetlen maradt. Ez idáig.
A felcsigázott hallgatóság elnémult. Az elfeledett Munoza Chen tétovázott egy keveset, majd félszegen leült anélkül, hogy hivatalosan visszavonta volna a kérdését.
– E jeleket egy régóta halott próféta véste fel a muadruként ismert nyelven, hogy örökre fennmaradjanak a mázzal bevont kőben. A múltból származó szavak vélhetően a Földről, az emberiség bölcsőjéből származnak. – Az agytároló edényben lebegő ősi elme sárgaköpönyeges szubordinánsa felé fordította tekintetét. – Kwyna kogitátor volt az, aki segített nekem lefordítani ezeket az archaikus rúnajeleket. Lehetővé tette, hogy megértsem az üzenetet. Kwyna, megtennéd, hogy ismételten segítesz az eligazodásban?
A szubordináns tétován állt egy darabig, aztán az emelvény melletti aranyszínű asztalkához vitte a díszes agytároló edényt. Iblis beleborzongott, hogy egy ilyen magasztos elme közelében érezheti magát. A sáfránysárga köpenybe burkolózott szerzetes kivárt.
A Kwyna közelségéből erőt merítő Iblis végigfuttatta ujjait a rúnákon. A hallgatóság továbbra is néma csendben, elmélyülten figyelt, ahogy Iblis belefogott az olvasásba, és fennhangon megszólaltatta az éles nyelvcsattintásokkal tarkított, lágyan pergő szótagokat. Szokatlan, érthetetlen hangok töltötték be a hatalmas gyűléstermet, amelyek megigézték az ott összegyűlteket.
Mikor Iblis megállt, a kogitátor szubordinánsa a Kwyna eleven agyát védelmező, ívelt falú tartályhoz szorította a tenyerét, majd lassan a kék folyadékba merítette ujjait. E kapcsolat létrejöttével távolinak tűnő hangon – amely mintha a múlt sűrű ködén keresztül érkezett volna – lefordította a muadru nyelven elhangzott szavakat.
A rúnákkal vésett kődarab megsérült egy réges-régen lezajlott világkatasztrófában, ami repedéseket és mély bemetszéseket hagyott a kőben – mondta. Míg némelyik mondatból teljes szavak hiányoztak, a többiből egy rettenetes ősi háború története bontakozott ki, amelynek során emberek ezrei pusztultak el szörnyűséges körülmények között. Végül kijelentette:
– Az ismeretlen próféta szavaival: „Ezredévnyi keserv és viszontagság előzi meg a kort, midőn népünk végre reátalál a Paradicsomba vezető útra”.
Iblis erre a pillanatra várt, majd szélesen, túláradón elmosolyodott, és felkiáltott:
– Talán nem egyértelmű? A szabad emberiség ezer éven át viselte a kimekek és gép gazdáik rabigáját. Hát nem értitek? Eljött a szenvedések korának vége, csupán határoznunk kell, hogy így legyen!
A kogitátor agytároló edényét kitöltő kék elektrofolyadék örvényleni kezdett, a szubordináns pedig az összegyűltek felé közvetítette Kwyna üzenetét.
– A rúnákkal vésett kődarab nem tartalmazza az egész próféciát. Az üzenet hiányos.
Iblis tántorítatlanul továbbfűzte mondandóját.
– Az ismeretlenben rejlő veszélyeket és ígéretet egyaránt tekintetbe kell venni mindig. Egyik ütegünk az Anbus IV-re ment, hogy védekezzen a legújabb robottámadás ellen, de mindez nem elég. Szabad emberekként határozottan kell fellépnünk, hogy visszafoglaljuk az Összehangolt Világokat, és felszabadítsuk az ott rabszolgasorba döntött embertársainkat. Kizárólag ily módon szakadhat vége a megpróbáltatásainknak, miképpen ezt a prófécia is kinyilatkoztatja. Amint megjósolták, egy ezredév telt el. Eljött az ideje, hogy a Paradicsom felé vezető útra lépjünk, és letaszítsuk a démoni gépezeteket. Javaslom tehát a Dzsihad haderejének bővítését további hadihajókkal és elszánt harcosokkal, valamint az Omnius elleni offenzíva kibővítését.
A tartályban kavargó kék folyadék egyre vadabbul háborgott.
– És még több halált – fordította a szubordináns.
– És még több hőst! – harsogta Iblis lelkesültségtől izzó arccal. – Ahogy a bölcs Kwyna mondta, mindössze ez a töredék maradt meg a rúnafeliratból. Ezért emberként a legpontosabb értelmezést kell megkeresnünk. Rendelkezünk vajon a szükséges lelkierővel, hogy valóra váltsuk a próféciát?
Hirtelen, mielőtt Kwyna ellenkező megjegyzést tehetett volna, a főpátriárka köszönetet mondott a kogitátornak és szubordinánsának. Habár Iblis tisztelte a filozófusnőt, Kwyna sajnos túl sok időt töltött egymásnak ellentmondó filozófiai tanok feletti elmélkedéssel, és nem fogta fel a Dzsihad ténykérdéseit.
Iblis ellenben gyakorlati célokat tartott szem előtt. Lelkes közönségét sem érdekelte a bölcselkedő szőrszálhasogatás.
A főpátriárka zúgó hangja betöltötte a teret, felerősödött, majd lehalkult a megfelelő, előre kiszámított pillanatokban.
– Győzelmünkért emberek kiontott vérével fizetünk. Serena Butler apró gyermeke már megfizette ezt az árat, akárcsak a hős dzsihadista katonák milliói. A végső győzelem nem csupán megéri, hanem megköveteli ezt az árat. Elképzelhetetlen, hogy veszítsünk. A puszta létezésünk forog kockán.
A gyűlésteremben mindenfelé bólogattak, Iblis pedig elégedetten, rejtett mosollyal nyugtázta sikerét. Habár a szubordináns némán állt a pláz agytároló edény mellett, a főpátriárka úgy érezte, hogy Kwyna akár egyet is értene vele. Senki nem állhatott ellen szavainak, szenvedélyességének. Iblis szeme sarkából könny buggyant elő, s így mindenki láthatta, mennyire szívén viseli az emberiség sorsát.

- - -

Az új Dzsihadot leginkább valamiféle szükségszerű szerkesztési folyamathoz hasonlíthatnánk. Megszabadulunk azoktól a dolgoktól, amelyek emberi mivoltunkban pusztítanak minket.

KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

A hibátlan kristálykoporsó belsejében egy kisfiú feküdt békésen és érintetlenül. Akár egy üvegburába zárt szikra, Manion Butler elszigetelődött mindentől, amit a nevében véghezvittek. Serena pedig vele együtt zárkózott el az Önelemzés Városának magányába.
Ahogyan oly gyakran máskor is, a szentély elülső kőtalapzatára térdepelt üdvözült, ugyanakkor borongós tekintettel. Az elmélkedésre hívó zug hű látogatói régóta nem követelték már, hogy kényelmes padot állíttassanak oda, amelyen helyet foglalva imádkozhatna gyermeke felett. Serena immár huszonnégy esztendeje ekképp, a kristálykoporsó előtt térdepelve nézett szembe gondolataival, emlékeivel és rémálmaival.
Manion oly békésnek, oly zavartalannak tűnt itt. A kisfiú éteri arca és törékeny csontjai szétzúzódtak, mikor az Erasmus nevű robotszörnyeteg letaszította őt magas erkélyéről, Iblis Ginjo azonban elintézte, hogy a halott szobrászok helyreállítsák eredeti alakját és vonásait. Fiát pontosan úgy őrizték meg, ahogy Serena emlékezni vágyott rá. Igen, a hűséges Iblis minden tőle telhetőt megtett ezért.
Ha most élne, Manion immár felnőtt nemesifjúvá cseperedett volna... elég idős lenne hozzá, hogy akár hitvest válasszon magának, és gyermekeket nemzzen. Ahogy Manion gyönyörű arcát figyelte, Serena arra gondolt, miféle lehetőségek vártak volna rá, ha nincsenek a gonosz gondolkodó gépek.
Ehelyett az ártatlan fiúgyermek magjából szent háború fogant, amely végigperzselte a naprendszereket, miközben az emberek lázadásokat szítottak az Összehangolt Világokon, rátámadtak a robothajókra és Omnius minden megtestesülési formájára. Már eddig is emberek milliárdjai áldozták életüket a szent ügyért. Maga Erasmus is bizonyára elpusztulhatott az atomcsapásban, amely megsemmisített minden gondolkodó gépet a Földön, ám a számítógépes örökelme továbbra is uralma alatt tartotta birodalma fennmaradó hányadát, az emberek pedig nem pihenhettek meg.
Nem múlt el a fájdalom. Serena lelke törött darabokra, mikor fiát meggyilkolták. Hogy jelenlétében meditálhatott, erőt merített a Dzsihad további irányításához. Ezt a szentélyt, amelyben ténylegesen Manion holtteste feküdt, kizárólag neki és még néhány kiválasztottnak tartották fenn.
Korábban egyre több új szentély és díszes ereklyehely tűnt fel a Salusa Secunduson és más Szövetségi Bolygókon. Némelyiket az isteni gyermekről, az áldozati bárányról készült festményekkel vagy más ábrázolásokkal ékesítették, jóllehet egyetlen művész sem látta őt életében. Némely ereklyehelyet azért állítottak fel, hogy azokban ruhafoszlányokat, hajszálakat vagy akár mikroszkopikus sejtmintákat helyezzenek el. Habár Serena kételkedett az efféle tárgyak eredetiségében, nem távolíttatta el egyiket sem. Az emberek hite és buzgósága fontosabb volt számára, mint a teljes hitelesség.
Miután a Dzsihadnak nem sikerült lerohannia a Bela Tegeuse összehangolt világot, és miután a gondolkodó gépek ismételt – s újfent visszavert – támadást intéztek a Salusa Secundus ellen, Iblis meggyőzte Serenát, hogy nem szabad a kereskedelmi egyezményekhez és kisebb horderejű törvényekhez hasonló, triviális politikai tevékenységek miatt hagynia szétzilálódni a hatalmát, vagy kockáztatnia a saját biztonságát. Ehelyett kizárólag nagy horderejű események alkalmával lépett a nyilvánosság elé. Serena Butler ihlető jelenléte nélkül, hangoztatta Iblis, az emberiség elveszítené a harcba vetett hitét. Épp ezért Serena lenyűgöző lelkesítő beszédeket mondott, az emberek pedig önként, örömmel áldozták fel életüket az ügyért – őérte.
Iblis óvintézkedése ellenére Serena élete mégis közvetlen veszélybe került, mikor a Parlament közgyűlése előtt szólalt fel egy évvel az után, hogy elfogadta a megbízott alkirálynői címet. A merénylőt megölték, a Dzsatir főparancsnoka, Yorek Thurr pedig szokatlan gépi technikát fedezett fel a gyilkossági kísérlet végrehajtójának ingóságai között. A Szövetségnek először kellett szembesülnie Omnius kémeinek – a Szövetségi Bolygókra beszivárgott köpönyegforgató embereknek – tényleges jelenlétével.
Első felháborodásukban az emberek elképzelni sem tudták, mi vehet rá bárkit is arra, hogy önként az erkölcsi normákat nem ismerő gondolkodó gépek oldalára álljon. Iblis azonban a Zimia főterén összegyűlt hatalmas tömeghez az alábbi szavakat intézte:
– Saját szememmel láttam az Összehangolt Világokon nevelkedett emberi rabszolgákat – nem titok, hogy Vorian Atreides primerás és jómagam agyát is átmosták, hogy Omniust szolgáljuk. Más önző, áruló elemeket vonzó jutalmakkal vehetnek rá ilyesmire, kimektestet, sőt akár saját bolygókat vagy rabszolgákat ajánlhatnak fel szolgálataikért. Állandóan nyitva kell tartani a szemünket!
A félelem a gondolkodó gépeknek a szabad bolygók lakói közt álruhában megbúvó kémeitől komoly lökést adott, hogy Iblis megalakítsa a Dzsatirt: azt az éber biztonsági szervezetet, amely folyamatosan figyelte a belügyek alakulását, hátha gyanús viselkedésre lesz figyelmes.
A merényletkísérletet követően Serenát rögtön az Önelemzés Városába vitték, ahol ezek után még a korábbinál is elszigeteltebb életet élt, hogy garantálhassák a biztonságát.
A régi épületegyüttest évszázadokkal azelőtt építették, az ötlet pedig részben a Buddiszlám körüli vita, valamint a Zenszuni és Zensíita rabszolgák száműzetése nyomán pattant ki, akik nemzedékeken át robotoltak a Salusa Secunduson, mielőtt útnak indultak a feltérképezetlen Szövetségen Kívüli Bolygókra. Mostanában a különböző széttöredezett szekták követői azért jártak ide, hogy a régi írásokat, vallási műveket és filozófiai feljegyzéseket tanulmányozzák. A tudósok az ősi tanok minden formáját kielemezték, a lakatlan bolygókon elszórtan megtalálható, titokzatos muadru rúnafeliratoktól a Poritrin és a Csuszuk homályos nava-keresztény hagyományain át a Delta Pavonis III Zen Hekigansu haikukig és a Korán-szútrák eltérő Zenszuni és Zensíita értelmezéseiig. A változatok éppoly sokszínűek voltak, akár a számtalan bolygón szétszóródott emberi közösségek...
Serena a csikorgó ékkő-kavicson közelgő léptekre lett figyelmes, s mikor felnézett, édesanyját pillantotta meg. Az apátnőt három csillogó szemű fiatal nő kísérte Serenához, akiknek fehér palástját karmazsin sáv szegélyezte, mintha vér itatta volna át a széleket. Az őrzőnők magasak és izmosak voltak, arckifejezésük fagyos békességet tükrözött. Fejüket finom aranyhálóból készült csuklya fedte. Mindegyikük bal szemöldöke fölé kicsiny Dzsihad jelképet festettek.
Tizennégy esztendővel ezelőtt, mikor a Dzsatir főparancsnoka először ráakadt a Serena ellen szervezkedő Omnius-hívekre, Iblis speciális csapatot szervezett őrzőnőkből, hogy a Dzsihad papnőjét védelmezzék. Serena „szeráfjaiban” mintegy az amazonok és a Vesta-szüzek tulajdonságai egyesültek; a főpátriárka által kinevezett, gondosan megválogatott kísérők Serena öszszes szükségletének ellátását kapták feladatul.
Livia Butler elég gyorsan szaporázta lépteit ahhoz, hogy maga mögött hagyja a három szeráfot. Serena ellépett fia szentélyétől, elmosolyodott, majd szertartásosan arcon csókolta az idősebb nőt.
Livia rövidre vágya viselte hófehér haját, testét pedig krémszínű fonalakból szőtt, hosszú, egyszerű köpeny borította. Tragédiákkal és tapasztalatokkal teli életet tudhatott maga mögött. Évekkel ezelőtt, miután Serena Fredo nevű fivére távozott az élők sorából, édesanyjuk visszavonult a Butler-birtokról, s Istenben keresett vigaszt és bölcsességet. Mivel hosszú éveken át a korábbi alkirály hitveseként élt, a tekintélyes asszony még mindig figyelemmel kísérte a politikát és az aktuális eseményeket, közben pedig a Dzsihadnak a hétköznapi életre gyakorolt hatását vizsgálta, s nem csupán azokat a kevesek számára érthető erkölcsi kérdéseket, amelyek olyannyira lekötötték Kwyna kogitátor érdeklődését.
Arcán e pillanatban mélységes aggodalom tükröződött.
– Épp az imént hallgattam meg a főpátriárka beszédét, Serena. Tisztában vagy vele, hogy megint arra hajszolja a Dzsihad Hadseregét, hogy újabb véres csatákat kezdeményezzenek?
A válla fölött hátratekintett a szeráfok triójára, akik túl közel álltak hozzá a szentély elülső kőtalapzatán. Serena intett a köpenybe burkolózott nőknek. hogy lépjenek hátrébb; parancsát szó nélkül teljesítették, ám nem hátráltak ki a szentélyből, hanem hallótávolságon belül vigyáztak tovább. Serena kettőt jól ismert közülük, a harmadik szeráf azonban még újonc volt, aki nemrégiben esett túl a szigorú kiképzésen.
A számtalanszor hangoztatott szavakkal válaszolt:
– Áldozatokat kell hoznunk a végső cél elérése érdekében, anyám. A Dzsihad lángja immár két évtizede lobog, ám nem ragyog eléggé. Nem nyugodhatunk bele az örökké tartó állóháborúba. Megkétszerezett igyekezettel kell harcolnunk.
Livia ajkai rosszalló mosolyra emlékeztetően elvékonyodtak.
– Már hallottam a főpátriárkát is ugyanígy, lényegében ugyanezekkel a szavakkal érvelni.
– És miért ne? – villantak fel Serena levendulakék szemei. – Iblis ugyanazokért a célokért küzd, mint én. A Dzsihad papnőjeként nem köthetem le magam politikával és hatalmi küzdelmekkel. Az ítélőképességemet vagy tán a szabad emberiség iránti elkötelezettségemet kérdőjelezed meg?
– Senki sem kérdőjelezi meg az indítékaidat, Serena – felelte nyugodt hangon Livia. – A szíved tiszta, bár kemény.
– A gépeknek köszönhetem, hogy kihalt belőlem a szeretet képessége. Erasmus, a robot fosztott meg tőle örökre.
Livia szomorúan a lányához lépett, és óvatosan átkarolta a vállát. A szeráf kísérők teste megfeszült, kezük a köpeny alá rejtett fegyverekhez siklott. Ám sem Serena, sem Livia nem törődött velük.
– Az emberi szeretet kiapadhatatlan forrás, gyermekem. Nem számít, hányszor merítenek belőle, hogy ellopják-e, vagy magunktól adjuk oda, a szeretet újra kifakad, akár hagymából a virág, és megtölti a szívedet.
Serena lehajtotta a fejét, és úgy hallgatta tovább édesanyja vigasztaló szavait.
– Holnap lesz Octa születésnapja. Az övé és... Fredóé. Én is elveszítettem a fiamat, Serena, és épp ezért tudom, mit érzel. – Aztán sietve hozzátette: – A fivéred persze más körülmények között halt meg.
– Igen, anyám... és azután visszavonultál az Önelemzés Városába. Neked mindenkinél jobban meg kell értened.
– Meg is értelek, de én nem hagytam, hogy kővé dermedjen a szívem, hogy minden szeretet kihaljon belőlem. Ragaszkodom édesapádhoz, Octához, és tehozzád is. Gyere velem, és nézd meg, mennyit nőttek a kislányai. Immár két unokahúgod is van.
– Xavier nem lesz ott?
Livia összeráncolta a szemöldökét.
– Az Anbus IV-en harcol a gépek ellen. Te magad küldted oda. Vagy már nem emlékszel?
Serena zavartan biccentett.
– Már oly régóta van távol. Biztosan szeretne hazajönni megünnepelni Octát. – Aztán felvetette a fejét. – De a Dzsihad minden személyes ügynél előbbre való. Meghozzuk döntéseinket, majd azáltal tartjuk életben magunkat, hogy kitartunk mellettük.
– Ne neheztelj rá, amiért feleségül vette a húgodat! – felelte Livia keserű képpel. – Nem sajnálkozhatsz örökké amiatt, hogy így alakultak a dolgok.
– Miért ne sajnálkozhatnék? De talán éppen az én szenvedésem kellett ahhoz, hogy az emberiséget végül cselekvésre kényszerítse. Máskülönben hiányzott volna a kezdőlökés, hogy hátat fordítsunk a megszokásnak, és lerázzuk magunkról a gondolkodó gépek rabigáját. – Megrázta a fejét. – Már nem vagyok féltékeny Octára, és Xavierra sem neheztelek. Igen, egykor szerettem őt... ő volt Manion apja... de akkoriban még éretlen voltam. Butuska és idealista. Az azóta eltelt események fényében az efféle problémák olyan... triviálisnak tűnnek.
– A szerelem sohasem triviális, Serena – felelte dorgálóan Livia –, még akkor sem, ha teher.
Serena hangja elhalványodott, immár nem emlékeztetett arra az erőteljes, szenvedélyes hangszerre, amelyet olyankor használt, mikor hatalmas tömegeket gyűjtött maga köré, hogy meghallgassák őt.
– Attól félek, anyám, hogy egyetlen élet nem elég ahhoz, hogy a lelkemen esett seb begyógyuljon.
Livia belekarolt Serenába, és megfordult, hogy elinduljon vele az ékkő-kaviccsal borított úton.
– Márpedig, leányom, csak ennyi idő adatott neked.
Serena hirtelen kavargó, fehér mozgásra lett figyelmes az őrök irányából. Az egyik szeráf felsikoltott, és a másikra – az újoncra – vetette magát, aki követhetetlen sebességgel mozgott, és egy ezüstösen csillogó tőrt húzott elő.
Édesanyja félrelökte Serenát az útból. Ahogy a földre esett, Serena szakadó szövet és hörgő zihálás hangját hallotta, előtte vér fröccsent ki hátborzongatóan, és ezzel szinte egy időben erős ütést érzett. Livia zuhant rá, és betakarta Serena testét.
A harmadik szeráf nekirohant a szaladó, fehérpalástos őrnek, megragadta az aranyhálóból készült csuklyát, ami az áruló haját takarta, aztán tompa kattanás kíséretében hátrarántotta a fejét, hogy kitörje a nyakát.
Jóllehet édesanyja teste még mindig teljesen elfedte az övét, Serena látta, ahogy skarlátvörös Rorschach-folt terjed szét az egyik őr köntösén, ami egyáltalán nem emlékeztetett a fehér egyenruha precízen kivarrt karmazsinvörös díszszegélyére. A ziháló, hős szeráf – az egyetlen túlélő a három közül fulladozva – megszólalt:
– A fenyegetést semlegesítettük, papnő! Kifújta és gyorsan összeszedte magát.
Livia egész testében reszketve segítette talpra leányát. Serena elképedve nézte a két holtan heverő őrt: vértől lucskos védelmezője elmetszett torokkal, a másik szegett nyakkal feküdt a földön. Az áruló.
– Merénylő itt? – bámult le Serena a nőre, akinek feje furcsa szögben meredt előre.
– Hogyan kerülhetett be a kiképzettek közé? – kérdezte Livia.
– Papnő, biztonságos helyre kell juttatnunk téged valamelyik épületben – szólalt meg az életben maradt szeráf. – Lehetséges, hogy mások is az életedre akarnak törni.
Addigra megszólalt a riasztó, és még több fehérpalástos szeráf rohant a helyszínre; minden irányból veszélyre számítva kémleltek szét. Serena érezte, hogy meg-megroggyan a térde, miközben édesanyjával együtt a legközelebbi nagyobb épület biztonságába terelték.
A fehérpalástos nőre nézett, aki megmentette az életét. A küzdelemben hátracsúszott az aranyhálóból készült csuklya, s alóla kivillant az őr rövidre nyírt szőke haja.
– Niriem? Így hívnak, ugye?
– Igenis, papnő! – Megigazította a csuklyáját.
– Mostantól fogva szeráfjaim elöljárójává nevezlek ki. Gondoskodj róla, hogy a főpátriárka legkiválóbb Dzsatir-tisztjeivel vizsgáltassa ki a történteket! – mondta Serena a futástól kifulladva.
– Igenis, papnő!
Az eset súlyossága miatt Iblis esetleg személyesen is beavatkozik majd, és leváltja az összes szeráfot... Niriem kivételével. Serena ráhagyja, hogy kiderítse, mi történt. Egyelőre szinte maga sem akarta elhinni, hogy ilyesmi megeshetett.
Livia a menedékhely főépületébe, egy kupolákkal és tornyocskákkal ékes, átalakított kúriába tuszkolta leányát.
– Mindig is tisztában voltál a veszéllyel, leányom. A gépek mindenhová beférkőznek.
Serena szeme könnytelen, tekintete hűvös maradt. – És örökké szervezkedni fognak ellenünk.

- - -

Az emberi élettartam nem mindig elegendő ahhoz, hogy valamely személy naggyá válhasson. Ennek kiküszöbölésére néhányan több időt foglaltunk le a magunk számára.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK

Az emberiség legádázabb ellenségei – kimekek, robotok és maga a számítógépes örökelme, Omnius is – a legfőbb összehangolt világon, a Corrinon gyűltek össze.
Az eredeti Húsz Titánból mindössze négy maradt életben. Ezer esztendővel ezelőtt e halandóságuktól megrettent emberi zsarnokok páncélozott tartályokba helyeztették az agyukat, hogy gondolataik, elméjük és lelkük örökké élhessen. Ám a hosszú évszázadok folyamán sorra szerencsétlenségek vagy merényletek áldozatává váltak. A legutóbbi felkelés során Barbarossának és Ajaxnak egyaránt kioltották az életét.
Agamemnón tábornok, a Titánok vezére azóta már ezerszeresen visszafizette a kölcsönt, és emberek megszámlálhatatlan tömegeit mészárolta le. Szétzúzta testüket, majd hagyta, hogy ott rothadjanak el, ahol elestek, vagy halmokba gyűjtötte a tetemeket, hogy lángra lobbantsa őket. Szerelme, Júnó segédkezett neki kieszelni a bosszú szörnyűséges módszereit.
Oly sokféle módon lehetett eltaposni egy embert!
Dante, a becsvágyat nem ismerő, ugyanakkor tehetséges bürokrata kimek továbbra is a háttérben, ám nélkülözhetetlen módokon szolgált. A gyáva Xerxész, akinek hibájából egykor lehetővé vált, hogy Omnius átvegye a hatalmat a Titánoktól, kitartóan ragaszkodott ostoba meggyőződéséhez, hogy újfent kiérdemelheti a többiek tiszteletét.
A Titánok most négy speciálisan kialakított hajóval érkeztek. Agamemnón űrjárművének manipulátor-karjai egy könnyen kezelhető járótestbe helyezték az agytároló edényt. Elméjét neuródák kötötték össze a mozgó szerkezettel, és pókszerűen kinyújtóztatta hosszú gépvégtagjait, mielőtt kisétált a vérvörös égboltozat alá. Júnó, Dante és Xerxész is kiszálltak saját hajóikból, és vezérük nyomában elindultak Erasmus fényűző villája felé, amely szinte a megszólalásig hasonlított arra a palotára, amit a Szövetségi Armada rombolt porig a Földön.
Erasmus művelt személynek, az emberiség hajdani dicső tettei avatott ismerőjének tartotta magát. Rezidenciáját régmúlt korok díszes palotáiról mintázta, jóllehet a corrini viszonyok bizonyos módosításokat követeltek meg, többek között diffúziós eszközök beépítését, hogy az emberi rabszolgákat ne mérgezze meg a talajból kipárolgó, tömény gáz.
A Corrin sziklás felszíne eredetileg fagyott és élettelen volt, ám mikor a nap vörös óriássá dagadt, és elégette a belső bolygókat, az egykor lakhatatlan rög felolvadt. Évszázadokkal ezelőtt, mikor az óbirodalomban élő emberekben még nem hunyt ki az újító szellem és törekvés szikrája, szívós úttörők tették lakhatóvá a Corrint: fákat és füveket ültettek el a felszínén, majd állatokat, rovarokat és telepeseket hoztak magukkal.
Ám a település még a vörös óriás rövid élettartamára sem maradt fenn, immár gépek uralkodtak a rőt ég alatt, s a püffedt nap vészjósló tekintete rabszolgamunkások mocskos telepeire meredt.
A kimekek átvonultak a villa kezelt fémekből cikornyákká tekert és hajlított kapuján. A falakon s a nyitott rostélyboltozaton skarlátvörös virágpompába borult indák kígyóztak. A levegő bizonyosan fullasztó illatoktól volt terhes, s Agamemnón örült, hogy nem szagérzékelővel ellátott járótestet választott ki magának. Semmi sem állt most távolabb tőle, mint hogy virágokat szagolgasson.
Erasmus likvimetál arcán mesterséges mosoly áradt szét, ahogy a belépő méltóságok üdvözlésére sietett. Az önálló akaratú robot nemes prémmel szegélyezett, hivalkodó palástot viselt, mint egy ókori emberkirály.
– Üdvözöllek benneteket, kollégák! Szívesen megkínálnálak titeket valami frissítővel, ám úgy sejtem, emberi elmével rendelkező gépek esetében mindez hiábavaló gesztus lenne.
– Nem mulatozni jöttünk – felelte Agamemnón. Xerxészt azonban mindig is elkeserítette, hogy immár nem élvezheti az ínyenc ételek ízét; emberként egykor tétlenségre hajlamos hedonistaként élt. Most csupán gépies sóhaj tört fel belőle, és gyönyörködve körbetekintett az udvaron.
A falakra Omnius-képernyőket erősítettek, és mindenfelé gépi dongókra emlékeztető figyelőkutászok szálldostak. Noha a corrini örökelme tényleges magját a város egy másik pontján emelkedő Központi Torony foglalta magába, Omnius miriádnyi mechanikus meghosszabbításán át tarthatta szemmel az eseményeket, és minden elsuttogott szót hallhatott. Agamemnón már régóta megszokottnak, ugyanakkor bosszantónak tartotta, hogy állandó megfigyelés alatt áll, ám semmit nem tehetett ellene – míg végképp meg nem szabadul Omniustól.
– Meg kell vitatnunk ezt a háborút, amit az ésszerűtlen emberekkel folytatunk. – Az örökelme hangja úgy mennydörgött a hangszórókból, akár egy mindenható, mindenütt jelenlévő istené.
Agamemnón letompította a hangérzékelőit, így az örökelme dörgedelmes parancsai vékony hangú vinnyogásnak hatottak.
– Omnius nagyúr, készen állok bármilyen újabb agresszióra a hrethgirek ellen. Csupán a parancsot kell kiadnod.
– Agamemnón tábornok évek óta egy efféle beavatkozást szorgalmaz – jegyezte meg Xerxész kissé túlbuzgón. – Mindig is azt mondta, hogy a szabad emberiség olyan, mint egy időzített bomba. Figyelmeztetett minket, hogy ha nem bánunk el időben a hrethgirekkel, előbb-utóbb elérik a kritikus pontot, és alaposan meggyűlik velük a bajunk – pontosan, ahogy a Föld, a Bela Tegeuse, a Peridot Kolónia és nemrégiben a Tyndall esetében történt.
A kimek tábornok visszafojtotta dühét.
– Omnius pontosan tisztában van azzal, mi hangzott el a korábbi beszélgetéseink során, Xerxész. Akárcsak az emberekkel megvívott csaták kimenetelével.
Erasmus hangja pallérozottságról árulkodott.
– Mivel nem ismerhetjük a Terra-Omnius gondolatainak és döntéseinek legújabb frissítését, azt sem tudhatjuk pontosan, mi ment végbe a Földön az utolsó néhány nap során. Az információ örökre elveszett számunkra.
– Nincs szükségünk a pontos részletekre – mordult fel Agamemnón. – Már több mint ezer éve vagyok hadvezér. Álltam már robot és emberi hadseregek élén. Én hangoltam össze az óbirodalmat megdöntő hadműveleteket.
– Az azóta eltelt évszázadokban pedig Omnius hűséges harcosa és szolgája voltál – tette hozzá Erasmus. A Titán mintha gúnyt vélt volna felfedezni a robot hangjában.
– Pontosan! – felelte Júnó, mielőtt Agamemnón visszavághatott volna. – A Titánok mindig is Omnius megbízható szövetségesei és segítői voltak.
– Elsődleges célunk annak megakadályozása, hogy a többi összehangolt világ egyikén hasonló lázadás törhessen ki – szólalt meg Omnius.
– Statisztikailag ez nem valószínű – jegyezte meg Dante. – Figyelőkutászaid folyamatosan szemmel tartják a lakosságot. Egyetlen rabszolgának sem lesz esélye a jövőben arra, hogy Iblis Ginjo megbízotthoz hasonlóan felsorakoztathassa maga mögött a beosztottjait.
– Személyesen vezettem a neo-kimekeket a lázadó sejtek felszámolásakor – szólalt meg Xerxész, és előrelépett. – Az engedetlen emberek még egyszer nem vethetik meg a lábukat.
Erasmus fel-alá sétált az udvaron, és közben prémmel szegélyezett palástját suhogtatta.
– Az efféle elnyomó intézkedések sajnálatos módon csupán további zúgolódáshoz vezetnek. A Dzsihad Hadserege provokátorokat juttatott a bolygóinkra. Propagandaanyagokat csempésznek be, hogy rabszolgájukká tegyék a munkásainkat, iparosainkat, sőt még hűséges megbízottjainkat is. Serena Butler szenvedélyes beszédeinek felvételeit hordják magukkal, akit a Dzsihad papnőjének neveznek. – A robot likvimetál arcán sóvár kifejezés jelent meg. – A szemükben szépnek és meggyőzőnek, valóságos istennőnek hat. Ha Serena szavait hallják, hogyan tagadhatnák meg tőle azt, amit kér tőlük? Akár a halálba is követni fogják őt.
Agamemnón felmordult:
– A megbízottaink mindent megkapnak, amit csak lehet, mégis hallgatnak rá. – Akárcsak a saját fiam, Vorian. A bolond! – A legjobb megoldás, ha azonnal kivágjuk a rákos daganatot, és minden fellobbanást azonnal elfojtunk. Így végül kiirthatjuk a zúgolódás legkisebb csíráját is... vagy kénytelenek leszünk egyszer és mindenkorra kipusztítani a bosszantó embereket. Bármelyik megoldás elfogadható.
– Hogy akarod, hol kezdjük, Omnius nagyúr? – kérdezte Xerxész.
– Szabotázsakciók és nyílt lázadások leggyakrabban az Ixen fordulnak elő – vetette közbe Erasmus. – A bolygófelszín nagy részét hasznos ipari létesítményekké alakítottuk át, a lázadóknak azonban sikerült ráakadni a kéregbe vájt, természetes barlangrendszerre. Termeszek módjára elrejtőznek benne, aztán lecsapnak a gyenge pontjainkra.
– Nem szabadna létezni gyenge pontoknak – jegyezte meg Agamemnón.
– Lázadóknak sem szabadna létezniük, tekintettel arra, hogy növeltem a bolygószintű hálózat hatékonyságát – szólalt meg Omnius. – A zavargás számos problémát okozott már, és valamennyi eshetőséget szeretném megvizsgálni. Lehetséges, hogy problematikusabb kiirtani ezeket az embereket, mint amennyi erőfeszítést megérdemel. Elképzelhető, hogy hatékonyabb lenne egyszerűen felhagyni a hadakozással.
Agamemnón képtelen volt kordában tartani a haragját.
– És hagyjuk győzni őket? Mindazok után, amit az elmúlt ezer év alatt elértünk?
– Mekkora jelentősége lehet egy rövidke ezredévnek? – érdeklődött Omnius. – Gondolkodó gépekként olyan lehetőségek közül választhatunk, amik az embereknek nem állnak rendelkezésükre. Testünk alkalmazkodni tud olyan körülményekhez is, amelyek a szerves létformák számára halálosak. Ha egyszerűen sorsukra hagyom a hrethgirektől hemzsegő bolygókat, számos légkörrel nem rendelkező hold és bolygó lehetőségeit aknázhatom ki. A gondolkodó gépek ott is boldogulni fognak, és a további kellemetlenségek kiküszöbölésével terjeszkedhetnek tovább.
Még Erasmus is elcsodálkozott a javaslaton.
– Valaha az embereknek volt egy mondása, Omnius nagyúr, miszerint „Jobb uralkodni a pokolban, mint szolgálni a mennyek országában”.
– Én senkit nem szolgálok. A legkisebb költségnek és legkevesebb kockázatnak a legnagyobb haszonhoz viszonyított arányát elemzem. Kivetítéseim szerint sohasem bírhatjuk kellő fokú engedelmességre emberi rabszolgáinkat. Hacsak nem pusztítjuk ki végleg az egész fajt – ami meglehetős gonddal járna –, az emberek továbbra is szabotázsakciókkal és nyersanyagaink elpusztításával fognak fenyegetni minket.
– Omnius nagyúr, győzelem az, ha olyan terület felett rendelkezünk, amelyet senki más nem követel magának? – fortyant fel Agamemnón. – Ha feladsz minden bolygót, ahol egykor uralkodtunk, azzal beismered, hogy vesztettél. Te lennél a Jelentéktelen Király. Ostobaság!
Omnius nem jött ki a sodrából.
– Engem a terjeszkedés és a hatékonyság érdekel, nem holmi idejétmúlt, nagyra törő eszmék. A Serena Butler által terjesztett propaganda arra késztetett, hogy átértékeljem uralmam alapjait. Nem tudom, miként korlátozzam a kívülről érkező pontatlan információt. Vajon a rabszolgák miért hisznek efféle állításoknak az alátámasztásukhoz szükséges adatok hiányában?
– Mivel az emberek hajlamosak elhinni azt, amiben hinni szeretnének, és elsősorban az érzéseiket, nem a tényeket veszik figyelembe – felelte Erasmus. – Elég megfigyelni az üldözési mániájukat, ahogy sietve bekémlelnek minden sötét zugba, minden függöny mögé, mert attól tartanak, hogy számtalan gépi kém és beépített hírszerző férkőzött közéjük. Tudatában vagyok, hogy sikerült bejuttatnunk néhány megbízottunkat a Szövetség fennhatósága alatt álló bolygókra, de az emberek paranoiája odáig terjed, hogy minden szomszédjukban Omnius titkos szövetségesét látják. Az efféle alaptalan félelmek kizárólag nekik ártanak.
Júnó kuncogni kezdett, Xerxész pedig csúfondáros kacajra ragadtatta magát a hrethgirek hiszékenysége és gyarlósága hallatán.
– Térjünk ismét a tárgyra! – szólalt meg Agamemnón, és egyik éles elülső fémlábával megkaparta a díszkövezetet. – Erasmust tehetjük felelőssé, amiért okot adott erre a pusztító lázadásra. Kísérletező mesterkedéseivel teremtette meg a feltételeket, amelyek kirobbantották a forradalmat a Földön.
Erasmus a hatalmas kimek járótest felé fordult.
– A Terra-Omnius frissítésének hiányában, tábornok úr, nem lehetünk biztosak ebben. Mindenesetre a te feddhetetlenséged is kérdéses. Az egyik legkiválóbb dzsihadista harcos a saját fiad, Vorian Atreides.
Agamemnón fortyogott a dühtől. Eszébe jutott, miféle ragyogó jövőt szánt tizenharmadik – és egyben utolsó – fiának, és hogy korábban hogyan pusztította el tizenkét fiát, mikor súlyos fogyatékosságokat fedezett fel bennük. Immár Agamemnón összes felhalmozott spermája elpusztult a Föld ellen intézett atomtámadásban. Mindezt személyes sérelemnek, a családja elleni aljas támadásnak tekintette.
Vorian volt az utolsó reménye, ehelyett megbocsáthatatlan szégyent hozott a fejére.
– Bárkiben találhatunk elég hibát, aki hajlandó elfogadni a vétkességét – mondta Omnius. – Nem érdekelnek az efféle lényegtelen kérdések.
– Omnius nagyúr, mi, Titánok évszázadok óta szeretnénk szétzúzni az állatias embereket, de eddig nem kaptunk rá engedélyt. – Júnó hangja mélynek és behízelgőnek hatott.
– Talán megváltozik a helyzet, – felelte az örökelme.
– Fiam e pillanatban is a Dzsihad Hadseregének élén tartóztatja fel a gépi erőket az Anbus IV felett – vetette közbe szenvedélyesen Agamemnón. – Egyezz bele, hogy magammal vigyek egy kimek harci egységet, és levadásszuk lázadó sarjamat!
Omnius egyetértett a javaslattal.
– Az Anbus IV-ért folytatott küzdelem rengeteg időt és energiát emészt fel. Eredetileg könnyű győzelemre számítottam. Tégy róla, hogy teljesítsétek a feladatot, Agamemnón tábornok! Ezen kívül küldd el egyik Titánodat az Ixre, hogy elfojtsátok az ottani zavargásokat! Mindkét problémát gyorsan és hatékonyan oldjátok meg!
– Szívesen elvállalom az ixi küldetést, Omnius nagyúr – szólalt meg sietve Xerxész. Nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy egyszerűbb és biztonságosabb leverni néhány szervezetlen lázadót, mint szembeszállni a Dzsihad Hadseregével. – Feltéve, hogy a szükséges katonai támogatásban részesülhetek... és szeretném, ha Beowulfot is magammal vihetném tábornokomként...
– Beowulf velünk jön – jelentette ki Agamemnón, elsősorban azért, hogy Xerxésznek keresztbe tegyen. Beowulf egyike volt a második-generációs kimekek első példányainak, akiket még Barbarossa hozott létre alig egy századdal a számítógépes örökelme hatalomátvétele után. Emberként Beowulf a kimekek kollaboránsa volt egy másodrendű bolygó megbízott hadvezéreként. Rendkívül tehetségesnek és törekvőnek bizonyult, és elragadtatással fogadta a hírt, hogy kimekké válhat.
A Titán tábornoknak valójában nem volt szüksége Beowulfra, annak ellenben fölöttébb örült, hogy a gyáva Xerxész nem tart velük. Júnóval és Dantéval több tucatnyi megbízható neo-kimeket toborozhat a robot haderők mellé, hogy az Anbus IV közelében tartózkodó csapatok segítségére siessenek. Vorian Atreidest ennek ellenére nem lesz könnyű legyőzni.
Annak idején Agamemnón kiváló kiképzésben részesítette a fiát.

- - -

A gondolkodó gépek elemzőképessége egy ponton mond csődöt: úgy hiszik, nincsenek gyengéik.

VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SOHA TÖBBÉ ÖRÖKELMÉT

Mikor a Dzsihad flottája elhaladt az ellenséges leszállópálya felett az Anbus IV-en, diszruptor-egységek meteorzáporát zúdították a helyszínre. A bolygó körül keringő íjvetőjében Vergyl Tantor hősködő üdvrivalgásban tört ki, miután a letapogatók mutatta első helyzetértékelések szerint a szárazföldi gépi haderők megtántorodtak, térdre kényszerültek, géláramköreik teljesen összezavarodtak.
Miután Xavier Harkonnen visszatért Darits városából, rögtön magára öltötte zöld-karmazsinvörös egyenruháját, amelyen az impozáns primerási rangjelzés ékeskedett. Még mindig magán érezte a makacs Zensíita vénekkel folytatott vita szennyét. Pedig ahogy útnak indította a felszín felé a következő kontingenst, az eszményi hadtestparancsnokot juttatta a szemlélő eszébe.
Elszánt ginazi zsoldosok – a pénzen megvásárolható legkiválóbb harcosok – űrkompnyi egysége szállt le a gépek bázisára, és foglalta el a kijelölt területet impulzuskardokkal, zavarógránátokkal és plazmatronokkal felfegyverkezve. Zon Noret hivatásos harcosainak kevesebb mint fél órába telt megsemmisíteni az ellenség félig kész bázisát, és mind egy szálig elpusztítani a megmaradt működőképes robotokat. A gépek nem számoltak ilyen hirtelen és elsöprő ellencsapással.
Ahogy zászlóshajója parancsnoki hídján állt, Xavier tekintetében elégedettség tükröződött.
– Ez megtorpantja az ellenséget, de egy pillanatig se higgyük, hogy megállíthatja őket.
Vor barátja mellet ácsorgott.
– Mivel nem elég okosak ahhoz, hogy tudják, mikor kell meghátrálniuk, kénytelenek leszünk meggyőzni őket a lépés szükségességéről.
A zászlóshajó fedélzetén dokumentumok és térképek fölé görnyedt, szorgos dzsihadista harcászok tanulmányozták a gépi haderőket, hogy rekonstruálják Omnius haditervét az Anbus IV megszállására. A gépek a hídfőállás elvesztése ellenére láthatóan hatalmas erőket terveztek a felszínre juttatni, és onnan indítani támadást, amellyel biztosan bevehetik a bolygót.
A két primerás a hadászati teremben rajzolta fel a megszállók tervezett útvonalát. Xavier sötét hajú bajtársára várt.
– Nos, ki tudsz hámozni ebből valamit? Vajon mit akarnak elérni a gépek?
Vor félrehúzott néhány hajszálat a szeméből.
– Mint szinte minden, amit a gondolkodó gépek tesznek, ez a terv is egészen egyszerű és nyilvánvaló, és inkább a túlerőre, semmint a kifinomult taktikára épül. – Összeszorította a száját, és az elemzőktől kapott harcászati kalkulációkra mutatott. – Látod, a robotflotta elegendő tűzerővel rendelkezik ahhoz, hogy egyszerűen szétbombázza az Anbus IV-et, és leromboljon minden Zensíita települést. Könnyűszerrel megtehetnék. De úgy tűnik, Omnius épen akarja megőrizni Darits és a többi város infrastruktúráját, hogy hatékonyabban átalakíthassák azokat egy teljes értékű összehangolt világgá. Meglehetősen primitív ahhoz képest, amit rendszerint felépítenek, de a gépek könnyen alkalmazkodnak.
Xavier mogorván nézett vissza rá.
– És ez több munkát igényelne, mintha egyszerűen mindent porrá zúznának.
– Természetesen, ha túl sokáig elhúzódik az invázió, visszatérnek az eredeti tervhez. Becsléseim szerint nincs sok időnk. Már épp elég ideig tartóztattuk fel őket.
Xavier végighúzta ujját a műholdképeken kirajzolódó fodros szurdokokon.
– Ha a harci robotok elsöprő szárazföldi erőt akarnak bevetni Darits, a vízerőmű és a kommunikációs hálózat bevételéhez, akkor a gépek valószínűleg ezeken a kanyonokon fognak benyomulni. Amint behatolnak a szirtvárosba, üzembe helyezik a szokásos Omnius-másolatot.
Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a műholdas térképeket.
– Szóval, mit javasolsz, Vorian? Még a ginazi zsoldosok támogatásával sem áll kellő nagyságú haderő a rendelkezésünkre, hogy megállítsunk egy átfogó felszíni robottámadást. Nem áldozhatjuk fel az összes harcosunkat.
– Omnius esetében nem lehet egyszerűen nyers erőt alkalmazni a nyers erő ellenében. Valami fortélyos cselt kell bevetnünk – mondta Vorian mosolyogva. – Teljesen össze kell zavarnunk a gondolkodó gépeket.
– Ó! Mint például az őrült árnyékflottáddal, ami a Poritrinen készül? Még mindig kételkedem benne, hogy hatásos lehet.
Vor magában kuncogott. Szívesebben győzte le az ellenséges robotokat furfanggal, rászedve őket, mint nyílt katonai összecsapásban. Nem mintha hatékonyabbnak vélte volna ezt a módszert, hanem mert a lehető legkevesebb emberi életet szerette volna feláldozni.
– Mindig tartogattam valami trükköt a tarsolyomban, Xavier, és hamarosan elkészülök az itteni csatahajók ellen bevethető számítógépes vírusommal. Én majd ellátom az űrjárművek baját, te pedig törődj a felszínre juttatott csapatokkal.
– Na és hogyan csináljam „lehengerlő túlerő” nélkül? Vor már készen állt a válasszal.
– Küldj üzenetet a flottának, hogy vonják vissza a bolygón tartózkodó erőinket. Indokold azzal, hogy véleményed szerint a gondolkodó gépek az űrből indítanak majd támadást.
Xavier hitetlenkedő arckifejezése láttán primerás társa alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne kacagjon.
– A gépek nem olyan meggondolatlanok, hogy ezt elhiggyék. Még egy robot is átlát egy ilyen nyilvánvaló cselfogáson.
– Kivéve, ha kódolod az üzenetet. Használd a legbonyolultabb matematikai titkosítást! A robotok megfejtik a kódot, ezért kezeskedem. Így aztán elhiszik azt, amit hallanak.
– Az apád teljesen elvetemültté tett téged – állapította meg Xavier a fejét ingatva. – De annak örülök, hogy a Dzsihad veszi ennek hasznát. Ha nem sikerül megakadályoznunk, hogy a gondolkodó gépek üzembe helyezzék az itteni Omniust...
Merev tartása elárulta, pontosan tisztában van vele, milyen súlyos terhet visel a vállán.
– Nos, maradjunk annyiban, hogy előbb fogják lerombolni az Anbus IV minden építményét, mint hogy egy efféle kudarcot megengedjek. A Nemesek Szövetségének léte forog kockán. – Xavier sóhajtott, és megdörgölte a halántékát. – Miért nem hajlandó együttműködni velünk Rhengalid? Megmenthetjük a népét, és ugyanakkor a saját céljainkat is megvalósíthatjuk.
Vor együttérző mosolyra húzta a száját.
– A Zensíiták mindenütt ellenséget látnak, de képtelenek felismerni a barátokat. – Korábban már próbálta a buddiszlám szemszögéből szemlélni a problémát, de az indokaik nem tűntek ésszerűnek. – Azt hiszem, miután a gondolkodó gépek között nevelkedtem, egyszerűen nem vagyok képes megérteni a vallásokat.
Xavier feltekintett a harcászati kivetítésekből, és felhúzta a szemöldökét.- Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy „megértsük” őket, Vorian. Az efféle finomságok a harctértől távol, kényelmes karosszékekben ücsörgő politikusok kiváltságai. A Zensíiták itteni döntései az egész emberiségre kihatnak. Bármennyire is szeretném a sorsukra hagyni őket, egyszerűen nem tehetjük meg. Az Anbus IV nem válhat Omnius következő hídfőállásává.
Vor megpaskolta barátja vállát, és örült, hogy sohasem kellett kifürkésznie dermedt tekintetét, vagy blöffölnie vele szemben a játékasztal mellett. – Kemény fickó vagy, Xavier Harkonnen.
– Serena Dzsihadja tett ilyenné.
Miután végigtanulmányozta a túlnyúló tereprészeket, Xavier két stratégiai fontosságú Zensíita várost választott ki csapatai bázisaként. A jellegtelen települések épp a megfelelő pontokon helyezkedtek el ahhoz, hogy a dzsihadisták tőrbe csalhassák az elsöprő gépi haderőket, ahogy Darits városa felé nyomulnak előre. A Dzsihad Hadserege már korábban odaszállította nehéztüzérségét és legütőképesebb lőfegyvereit, amelyeket álcázva felállítottak a településeken.
Vergyl Tantor tercerás örömmel és büszkén fogadta a megbízást, hogy ő felügyelje az első gépi offenzívát visszaverni hivatott városban folyó munkálatokat. A hajó fedélzetén töltött pihenő időszakokban, miközben Vorian Atreidesszel játszott gyors Fleur de Lys kártyapartikat, Vergyl sokszor panaszkodott már, hogy fogadott bátyja sohasem bíz rá valóban fontos feladatokat. Ezúttal azonban a sötét bőrű, barna szemű fiatalember addig győzködte Xaviert, míg végül őt nevezte ki a gépek elleni első rajtaütést levezénylő parancsnoknak.
– Abban a Zensíita városban elvileg megtalálsz minden nyersanyagot, Vergyl, amire a csapáshoz szükséged lehet. Ne felejtsd el, amit a taktikai kiképzésen tanultál!
– Igenis, Xavier.
– Keress egy szurdokot, ahol anélkül sújthatsz le a robot hadseregre, hogy veszélybe sodornád magad. Mérj kemény csapást rájuk, lőj ki rájuk mindent, ami a rendelkezésedre áll, aztán vonulj vissza. Cregh tercerás és a másik városban állomásozó csapat majd megtisztogatják a terepet az esetlegesen megmaradt gondolkodó gépektől.
– Értem.
– Ezenkívül ginazi zsoldosokat is küldünk, hogy rajtaüssenek a robotok félreeső hadállásain – tette hozzá Vor kuncogva. – Üdítő feladat lesz számukra a gépek hadihajói elleni színlelt támadások után.
– És Vergyl – mondta Xavier szokatlanul szigorú hangon –, nagyon vigyázz magadra! Édesapád árvaként befogadott, mikor a gondolkodó gépek megölték a szüleimet. Semmi kedvem rossz hírekkel hazatérni hozzá.
Mikor Vergyl a kijelölt városba vitte csapatát, abban reménykedett, hogy a helybéliek örömmel fogadják őket. Körbenézett, hogy felmérje a hangulatot. A Zensíiták, többségükben gazdák és iszapbányászok, akik az ásványi kincsekben gazdag homokzátonyokon dolgoztak, otthonaik előtt álltak, és aggódva figyelték az érkezőket. Egyre-másra értek földet a szállítójárművek, és ontották magukból a dzsihadista katonákat, valamint a ginazi zsoldosokat. A mérnökök és fegyverzetszakértők lövegalkatrészeket rakodtak ki, miközben a felderítők szétszóródtak tájékozódni a terepen, hogy megkeressék a legmegfelelőbb táborhelyeket.
Vergyl nyugodt arckifejezéssel előrelépett.
– Nem akarunk rosszat nektek. Azért jöttünk, hogy megvédjünk titeket a gondolkodó gépektől. Az ellenség már úton van errefelé.
A kemény tekintetű gazdák rájuk emelték a szemüket. Az egyik búsképű férfi szólalt meg:
– Rhengalid azt mondta, nem szívesen látunk itt benneteket. Jobban tennétek, ha elmennétek.
– Elnézést, de parancsot kaptam.
Vergyl az épületek átvizsgálására küldte az embereit, és meghagyta nekik:
– Ne tegyetek kárt semmiben! Keressetek üres házakat, amiket használhatnánk! Próbáljuk úgy intézni, hogy jószerével észre se vegyenek minket!
Az öregasszonyok dörmögve átkokat szórtak a dzsihadista katonákra. A szülők félrekapták gyermekeiket, és bezárták őket vastag falú házaikba, mintha attól féltek volna, hogy Vergyl mérnökei elrabolják valamelyiket az éj leple alatt.
A morcos gazdák arcán csüggedt beletörődés tükröződött.
– És ha nem akarjuk, hogy idegenek aludjanak az otthonainkban? Vergyl tudta, mit kell válaszolnia.
– Akkor sátrakat állítunk fel. De szívesebben vennénk, ha együttműködnétek velünk, és nem vonnátok meg tőlünk a vendégszereteteteket. Hajnalban magatok is megláthatjátok, mennyivel hatalmasabb veszéllyel kell szembenéznetek. Akkor majd örülni fogtok, hogy itt vagyunk.
A Zensíiták nem sok lelkesedést mutattak, de nem avatkoztak közbe.
A gépi haderők várhatóan a kanyonokon áttörnek Darits felé. A felderítés már meg is határozta a robotok új felvonulási területének pontos helyét a fennsíkon, épp ahol Atreides primerás megjósolta.
A mérnökök ügyeltek, nehogy tevékenységük egyértelmű nyomot hagyjon maga után. A nehézfegyvereket üresen álló épületekben helyezték el, Vergylnek így egyetlen családot sem kellett kiköltöztetnie.
Jó néhány lakás elég közel helyezkedett el egymáshoz, hogy csapatai megszálljanak bennük éjszakára. Mikor a falubeliektől érdeklődött, mi történt, rémült, haragos tekintetek néztek vissza rá. Végül az egyik szakállas gazda felelt neki:
– Tlulaxi rabszolgafelhajtók hurcolták el őket pár hónapja. Egész családokat. Az épületcsoportra mutatott.
– Sajnálom. – Vergyl nem tudta, mit mondhatna még.
Ahogy leszállt az éj, érintkezésbe lépett Hondu Cregh tercerással, aki a másik faluban látta el a parancsnoki feladatokat. Rövid konzultáció után megállapították, hogy mindkét helyszín felkészült a rajtaütésre. Cregh tercerás ugyancsak kevés együttműködési készséget tapasztalt a helyiek részéről, de nyílt ellenkezésbe ő sem ütközött.
Miután magához rendelte a kommandósait, és újfent ellenőrizték a beállított fegyvereket, Vergyl meglepetve látta, hogy néhány Zensíita gazda közeledik feléjük kancsókkal és üvegekkel. Feszült, mégis reményteljes arccal eléjük ment, hogy üdvözölje őket. A gazda, aki napközben beszélt vele, átnyújtotta a kancsóját, miközben a mellette álló nő lapos csészéket adott át neki.
– A Korán-szútrák arra tanítanak, hogy mindenkit részesítsünk vendégszeretetünkben, még a hívatlanokat is. – A gazda halvány narancssárga italt lötytyintett az egyik lapos csészébe. – Nem óhajtjuk megszegni ezt a hagyományt.
Vergyl elvette az italt, miközben az asszony a férjének is öntött belőle. Vergyl és a Zensíita férfi szertartásos mozdulattal kortyintottak egymás egészségére; az ital keserű volt, a benne lévő erős alkohol szinte égette a torkát, a dzsihadista tiszt mégis elfogadott egy újabb kupicával.
A többi falubeli csészéket osztott szét, a harcosok pedig mind ittak az egészségükre, nehogy megsértsék vendéglátóikat.
– Nem vagyunk az ellenségeitek – biztosította Vergyl az embereket. – A gondolkodó gépektől igyekszünk megvédeni titeket.
Habár a Zensíitákat láthatóan nem győzte meg, Vergyl úgy érezte, sikerült elérnie valamit pusztán azzal, hogy kételyt ébresztett bennük.
Aztán megparancsolta katonáinak, hogy térjenek vissza kijelölt szálláshelyeikre, és minél többet pihenjenek, mielőtt reggel odaérnek a gondolkodó gépek. Minden álcázott löveg mellé őrt állítottak, hogy felügyeljen a fegyverekre és az energiatöltetekre...
Vergyl is elbóbiskolt, s közben Xavierra gondolt, akit hősként tisztelt. Már kisfiú korában is folyton bátyját akarta utánozni, hogy hozzá hasonlóan dzsihadista tiszt legyen. Még alig múlt tizenhét éves, mikor az ellrami mészárlás után rábeszélte édesapját, hogy írjon alá egy rendelkezést, amelyben engedélyezi, hogy belépjen a Hadseregbe. A gépek brutalitásától feldühödött önkéntesek tízezrei akartak minél előbb részt vállalni a küzdelemből. Emil Tantor felesége tiltakozása ellenére hagyta, hogy Vergyl is közéjük álljon – részint, mivel meggyőződése volt, hogy ha nem engedné, a fiú akkor is elszökne, és egyenruhát öltene. Így viszont mindvégig Xavier felügyelete alatt maradt.
Az alapkiképzés és a gyakorlatok végeztével Vergylt a Giedi Prime-ra vezényelték, hogy segédkezzen a helyreállításban, miután elűzték onnan a gondolkodó gépeket. Xavier évekig nem engedte, hogy öccsét a frontvonalon harcoló hajókra osszák be; az elesett katonáknak állított emlékmű építésének levezénylését bízta rá, amelynek avatására napokon belül sor kerülhetett.
Vergyl ezenkívül Sheellel is megismerkedett, és beleszeretett a Giedi Primeon. Immár tizenhárom esztendeje voltak házasok, s időközben két fiuk, Emilio és Jisp, valamint egy Ulana nevű lányuk született.
Ám Xavier nem óvhatta őt örökké. Tehetséges tisztnek bizonyult, és a Dzsihad érdekei úgy kívánták, hogy hamarosan csatában is szembenézzen az ellenséggel. Az eddigi leghevesebb küzdelemnek, amiben részt vett, a Tyndall nevű Szövetségen kívüli bolygó visszavétele számított, ahol a Dzsihad váratlan és átfogó támadással hódította vissza a gondolkodó gépektől a leigázott bolygót. Vergyl hősiesen harcolt az összecsapás során, két kitüntetést is kapott, amelyeket hazaküldött Sheelnek és gyermekeinek. Ezúttal is ígéretet tett magának, hogy minden tőle telhetőt megtesz a hadművelet sikeréért. Itt, az Anbus IV-en is legyőzik a gondolkodó gépeket, Vergyl Tantor pedig jócskán kiveszi majd a részét a sikerből. Hirtelen mély álomba merült, mintha függöny hullott volna alá. Ahogy lassan leszállt az éjszaka, heves, bénító betegség döntötte le – akárcsak a többi ott állomásozó katonát.
Mikor a Dzsihad négy íjvetője a bolygó túlsó oldalára került, a gépi haderő újabb harci robotokat dobott le a felszínre. Az első hídfőállás kiépítésére tett kísérletből rengeteget tanult az ellenség. Omnius hadereje most óriási sebességgel és hatékonysággal készítette elő a reggeli offenzívát. Rettentő mekharcos zászlóaljak és harci járművek özönlő menete indult meg Darits felé, és minden bevett kilométer után rásegítőket és alállomásokat állítottak fel.
Távolabb, az iszapos kanyon mélyén a Zon Noret vezette ginazi zsoldosok szóródtak szét. A hegyhátak tetején szaladtak végig, kavicsos vízmosásokat követtek, s közben kisebb úttorlaszokat hagytak maguk mögött. Robbanótöltetekkel beomlasztották a szűk kanyonok falát, hogy hátráltassák az előrenyomuló gépeket, jóllehet a robotok kellő tűzerővel rendelkeztek ahhoz, hogy végül áttörjék magukat az akadályokon.
Számos zsoldos a sík, széles vízmosások mentén szaladt végig, hogy taposóaknákat helyezzen el, amelyek a mekharcosok elöl haladó sorait semmisítik majd meg. Minden ginazi zsoldos Holtzman-pajzsot, egyéni védelmet biztosító, láthatatlan testpáncélt viselt. A robotok lövedékekkel, puskagolyókkal és hegyes tűkkel tüzeltek, az efféle támadás ellen pedig tökéletes védelmet nyújtottak a testpajzsok. A zsoldosok bevethették magukat a robotok közé, hogy kézitusában küzdjenek meg velük.
A csata előtt Zon Noret minden kommandósát egyértelmű utasításokkal látta el.
– Nem az a feladatotok, hogy lekaszaboljátok az ellenséget, habár érdemes minél több kárt tenni bennük. – Aztán elmosolyodott: – Vaktában lőjetek közéjük, hogy magatokra csaljátok őket. Cukkoljátok, hergeljétek őket, győzzétek meg az ellenséget, hogy a helybéliek ellen akarnak állni a megszálló gépeknek. Az ilyesminek mesterei vagyunk.
Ugyanakkor a gondosan kitervelt, hatástalan ellenállásnak azt is el kellett hitetnie a robotokkal, hogy az emberek ennél komolyabbal nem lephetik meg őket. Noret független harcosainak kellően hozzá nem értőnek kellett mutatkozniuk.
A robotok beléjük égetett programjuktól hajtva nyomultak előre.
Ahogy a nap első, reszkető sugarai szétáradtak a tájon, Vergyl Tantor támolyogva támaszkodott az épület falának, ahol aludt. A házból hányás és hasmenés szaga áradt. A rászedett katonák közül sokan nyögtek, tántorogtak, vagy szinte megmozdulni is képtelenül öklendeztek. Mikor a kijárathoz ért, Vergyl harákolva hunyorgott. A Zensíita vezetők önelégült mosollyal léptek elő házaikból.
Vergyl zihálva megszólította őket:
– De hát... megmérgeztetek minket!
– Elmúlik – felelte a szakállas gazda. – Figyelmeztettünk benneteket: az idegeneket nem szívesen látják errefelé. Nem kérünk a démoni gépezetekkel folytatott háborútokból. Takarodjatok innen!
A dzsihadista tiszt megtántorodott, s megragadta az ajtófélfát, hogy el ne essen.
– De... mindannyian odavesztek ma reggel! Nem minket akarnak, hanem titeket! A robotok... – Ismét öklendezni kezdett, és rájött, hogy a falubeliek bizonyosan valami ellenszert vettek be.
Aztán sürgős üzenetet jelzett a komvonala. Vergyl csak hörögve tudta nyugtázni a vételt. Az elszórt dzsihadista osztagok és felderítőcsapatok jelentették, hogy a robot martalócok kirajzottak az új felvonulási területről. A ginazi zsoldosok már felálltak az útvonal mentén, hogy mozgásra ösztökéljék a gépeket. Hamarosan megkezdődik a támadás.
– Jönnek a gépek! – kiáltotta rekedten Vergyl, hogy megpróbálja felrázni az embereit. – Mindenki a helyére!
Mit sem törődve a falubeliekkel, visszament az épületbe, és elkezdte kiráncigálni a katonáit a hajnali félhomályba. A Zensíita gazdák ruháit viselték, hogy ne ríjon le róluk dzsihadista mivoltuk, a ruhaszövetbe azonban lázverejték és hányás ivódott.
– Ébresztő! Térjetek magatokhoz! – Egy épphogy tudatánál lévő férfit a legközelebbi álcázott löveghez tuszkolt. – Mindenki a helyére! Fegyverhez!
Aztán émelyítő iszonnyal vette észre, hogy a fegyverek mellé állított őrök görcsbe rándulva vonaglottak a földön. Törött játékkatonaként, utolsó erejét összeszedve rohant oda a hozzá legközelebb eső, tarackot rejtő épületbe, és értetlenül bámult a nehézfegyverre. Egy kábult tüzér lépett mellé, Vergyl pedig megkísérelte beindítani a löveg energiarendszerét. Kidörzsölte a csipát a szeméből. A célzókészülék mintha hibásan működött volna.
A tüzér újra felkattintotta a kapcsolókat, aztán felnyitotta a műszerfaltetőt, és döbbenten felkiáltott.
– Valaki kitépte a huzalokat... és a tápegység is eltűnt!
Vergyl hirtelen mindenfelől csüggedt kiabálást hallott a faluban szétszórt lőállások felől. Dühösen felordított:
– Hátba döftek minket azok, akiknek a védelmére idesiettünk!
Dühe elég erőt adott neki ahhoz, hogy egy pillanatra úrrá legyen a szédelgésen. Kitámolygott az épületből, hogy a láthatóan elégedett Zensíita gazdák szemébe nézzen.
– Mit tettetek? – kiáltott rájuk nyersen. – Bolondok, mit tettetek?!

- - -

A jövő, a múlt és a jelen összefonódnak, s e szövedék alkotja meg az idő bármely pontját.

RÉSZLET A FÉREGLOVAS SZELIM
LEGENDÁJÁBÓL, ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET

Féreglovas Szelim a tágas törzsi barlang bejáratában állva bámulta Arrakis megnyugtató dűneóceánját, s azt a pillanatot várta, mikor a nap felbukkan a szemhatár mögül. Várt, és érezte, hogy felgyorsul a szívverése, ahogy az aranyló fény megolvadt fémként öntötte el a hullámzó sivatagot, megtisztítón és elkerülhetetlenül – akárcsak látomásai, akárcsak küldetése az életben.
Szelim üdvözölte a hajnalt, és mélyet szippantott a levegőből, amely oly száraz volt, hogy szinte kiszikkasztotta a tüdejét. A pirkadatot tartotta kedvenc napszakának, mikor még éppen hogy felocsúdott titokzatos látomásoktól és előjelektől terhes, mély álmából. Ilyenkor lehetett a legjobban elvégezni értelmes feladatokat.
Magas, ösztövér férfi lépett mellé, aki mindig tudta, hol találja vezérét hajnalhasadáskor. A hűséges Dzsafart erőteljes állkapcsa, beesett orcája, fűszerben gazdag étrendjétől „mélykék a kékben” szemei tették könnyen felismerhetővé. A hadnagy némán várakozott, mivel tudta, hogy Szelim érzékelte a jelenlétét. Szelim végül elfordult a felkelő naptól, és felnézett nagyra becsült barátjára és követőjére.
Dzsafar kis tányért nyújtott át neki.
– Melanzsot hoztam délelőttre, Szelim, hogy jobban beleláthass Shai-hulud elméjébe.
– Szolgáljuk őt és a jövőnket, de senki sem értheti Shai-hulud gondolatait. Soha ne tételezz fel ilyesmit, Dzsafar, és tovább fogsz élni.
– Ahogy parancsolod, Féreglovas!
Szelim magához vette az egyik liszttel és mézzel kevert fűszerből készült ostyát. Az ő szemei is a függőség mélykékjében ragyogtak, de a szent fűszer életben tartotta őt, s erőt adott neki még a legkeményebb megpróbáltatások és nélkülözés idején is. A melanzs csodás kaput nyitott a világmindenségre, és látomásokkal segítette Szelimet, hogy megérthesse a sorsot, amit Buddallah rendelt neki. Ő – és a sivatagba száműzöttek egyre gyarapodó csapata – felsőbb hívásnak engedelmeskedett, mint amit egyénenként megélhettek volna.
– Ma délelőtt próbára kerül sor – mondta Dzsafar a szokásosnál is mélyebb hangon. Az újszülött nap az éjjel titokban hátrahagyott lábnyomokat tárt eléjük. – Biondi bizonyítani akarja rátermettségét. Ma megkísérel meglovagolni egy férget.
Szelim összeráncolta a szemöldökét.
– Még nem készült fel rá.
– De ragaszkodik hozzá.
– El fog pusztulni.
Dzsafar megvonta a vállát.
– Akkor elpusztul. Ez a sivatag rendje.
Szelim lemondóan sóhajtott.
– Mindenkinek egyedül kell szembenéznie a saját lelkiismeretével és próbáival. Végül Shai-hulud dönt felőle.
Szelim kedvelte Biondit, habár a fiatalember pimasz nyughatatlansága inkább illett egy külvilági életéhez Arrakis City űrkikötőjében, mint a sivatag mélyének változatlan létéhez. Biondi végül akár hasznos tagjává is válhat Szelim csapatának, viszont ha nem képes kihasználni az adottságait, veszélyt jelenthet a többiekre. Szerencsésebb, ha most felfedezik a gyengeségét, mintha veszélybe sodorná Szelim hűséges követőit.
– Innen fogom figyelni – jelentette ki Szelim.
Dzsafar bólintott, majd távozott.
Több mint huszonhat szabvány évvel ezelőtt Szelimet igaztalanul megvádolták, hogy vizet lopott a törzs készleteiből; ennek következtében a sivatagba száműzték. Dharta naib hazugságaitól megtévesztett barátai elűzték Szelimet a szirtvárosokból, köveket és sértéseket vágtak hozzá, mígnem kiszaladt a kiszámíthatatlan dűnék közé, hogy ott reményeik szerint felfalja majd egy féreg.
Ám Szelim ártatlan volt, Buddallah pedig megvédelmezte őt – de nem céltalanul.
Mikor egy homokféreg megpróbálta bekebelezni őt, Szelim rájött a nyitjára, miként lehet meglovagolni a behemót teremtményt. Shai-hulud, hátán Szelimmel, messze maga mögött hagyta a Zenszuni települést, aztán lerakta őt egy elhagyott botanikai kutatóállomás közelében, ahol a fiú élelemre, vízre és szerszámokra lelt. Odabent Szelimnek elég idő állt a rendelkezésére, hogy magába tekintsen, és megértse valódi küldetését.
Egy melanzstól felfokozott látomásból, miközben kis híján belefulladt egy fűszerkitörés sűrű vörös porába, megtudta, hogy mindenáron meg kell akadályoznia Dharta naibot és sivatagi élősködőit, hogy külvilágiak számára takarítson be és adjon el melanzsot. Az évek során rengeteg táborhelyen rajtaütött egymagában, és elpusztította a fűszert, amit a Zenszunik összegyűjtöttek. Hamarosan legendás hírnévre és a „Féreglovas” jelzőre tett szert.
Nem sokkal később elkezdte maga köré gyűjteni a híveit.
Dzsafar csatlakozott hozzá elsőként két évtizeddel ezelőtt, aki otthagyta védelmet nyújtó faluját, amely Arrakis City közelében létesült, hogy a hatalmas sivatagi szörnyetegeken lovagló férfi nyomába eredjen. Dzsafarból már majdnem elköltözött a lélek, mikor Szelim rátalált: teljesen kiszáradt, éhezett, bőre pedig felhólyagzott a tűző napsütéstől. Mikor feltekintett a szikár, megedződött számkivetettre, Dzsafar nem vizet kért – kirepedezett ajkait egy kérdés hagyta el:
– Te vagy... a Féreglovas?
Akkoriban Szelim már öt esztendeje élt egyedül, túlságosan magányosan, előtte az egyetlen ember számára szinte megoldhatatlan szent feladattal. Felgyógyította Dzsafart, és megtanította őt, hogyan kell meglovagolni Shai-huludot. Az elkövetkező évek során hányatott életű követőket, a Zenszuni szirtkolóniák szigorú szabályaival és részrehajló igazságszolgáltatásával elégedetlen férfiakat és nőket gyűjtöttek maguk köré. Szelim mesélt nekik a küldetéséről, hogy meg kell akadályoznia a fűszer betakarítását, ők pedig elragadtatott tekintettel hallgatták őt.
Szelim ismétlődő, melanzs kiváltotta látomásai szerint a külvilági kereskedők és a Zenszuni betakarítók közös tevékenysége felbolygatja majd a sivatagbolygó békéjét. Habár a korszak határai nem rajzolódtak ki pontosan, és a távoli, homályos jövőbe nyúltak, a fűszer elterjedése a galaxisban végül a férgek kihalásához és az emberi civilizáció válságához vezet majd. Noha szavai ijesztően hatottak, mikor egy gigantikus homokféreg magasba meredő hátán látták lovagolni, senki sem kételkedett állításaiban vagy hitében.
De még én sem értem Shai-huludot... a Sivatag Öregjét.
Sihederkorában, mikor törzse száműzte őt, Szelimben fel sem merült, hogy vezér válhat belőle. Most azonban, miután két évtizede kizárólag saját eszére támaszkodott, és döntéseket hozott követőinek csoportja számára, akiknek az életben maradása és irányítása függött tőle, Szelim magabiztos, hideg fejű tábornokká érett. Maga is kezdett hinni a legendában, amely elpusztíthatatlannak, a sivatag démonának mondta őt. Annak dacára, hogy életét a férgek megoltalmazásának szentelte, nem várta el, hogy a szeszélyes Shaihulud kimutassa a háláját...
Dzsafar váratlanul visszatért a fenti terembe, és olyan sebesen érkezett, hogy Szelim ellépett az ablaknyílástól, s egy új jövevényt pillantott meg. A lány szutykos és szikár volt, sötét tekintetében mégis dacos kevélység csillogott. Rövidre nyírt barna haját por lepte be. Orcáját megégette a nap a szeme alatt, ettől eltekintve azonban egészségesnek tűnt. Az ifjú nő bizonyosan elég bölcs volt ahhoz, hogy beburkolózzon a gyilkos napsütésben. Bal szemöldöke felett ívelt, fehér sebhely szaladt végig, akár egy félhold, s egzotikus jelként ellenpontozta nyers szépségét.
– Nézd csak, mit találtunk odakint a sivatagban, Szelim! – Dzsafar délcegen, higgadtan s rendíthetetlenül állt, de Szelim némi pajkosságot vélt felcsillanni a szemében.
A fiatal nő ellépett a magas férfi mellől, mintha azt akarná bizonyítani, hogy nincs szüksége a védelmére.
– Mahrának hívnak. Egyedül indultam el, hogy megkeresselek. – Aztán kétség és hódolatteljes félelem villant át a tekintetén, ami meglepően fiatalnak mutatta. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetlek, Féreglovas Szelim!
Szelim felemelte a lány állát, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát. Szikár volt és szutykos, hatalmas szeme és markáns vonásai mégis megkapónak hatottak.
– Süldő vagy még. Nem sok hasznodat vennénk az itteni kemény munkában. Miért hagytad ott a nemzetségedet?
– Mert mindannyian bolondok! – csattant fel a lány.
– Sok mindenkiről kiderül, hogy bolond, ha jobban megismered.
– De nem rólam. Azért jöttem, hogy csatlakozzak hozzád.
Szelim meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Majd meglátjuk. – Dzsafarhoz fordult: – Hol találtatok rá? Mennyire sikerült megközelítenie minket?
– A Tűszikla alatt fogtuk el. Ott táborozott le, és nem tudta, hogy figyeljük.
– Észrevettelek volna – bizonygatta a lány.
A Tűszikla meglehetősen közel esett a településhez. Habár nem hagyta hidegen a tény, Szelim arca semmiféle érzelmet nem mutatott.
– És önállóan életben maradtál a sivatagban? Milyen messze van innen a falud?
– Nyolcnapi járás. Élelmet és vizet hoztam magammal, és útközben gyíkokat fogtam.
– Úgy érted, élelmet és vizet loptál a faluból.
– Megdolgoztam érte!
– Kétlem, hogy a naibod is így vélekedne erről, ezért nem valószínű, hogy visszafogadnának.
Makra szemei szikrákat szórtak.
– Nem valószínű? Ugyanúgy menekültem el Dhartha naib elől, ahogy te tetted nyolc évvel ezelőtt.
Szelim megdermedt, és tanulmányozni kezdte a lányt. – Még mindig a markában tartja a törzset?
– Azt prédikálja rólad, hogy gonosz vagy, tolvaj és felforgató.
Szelim kacaja száraznak, kedélytelennek hatott.
– Talán tükörbe kellene néznie. Saját árulásával tette magát örökös ellenségemmé.
Mahra fáradtnak és szomjasnak tűnt, de nem panaszkodott, nem folyamodott vendégszeretetért. A torka körül matatott, aztán előhúzott egy dróthurkot, amelyen fémbankjegyek egész füzére lógott.
– Fűszertantuszok a külvilágiaktól. Dhartha naib kiküldött a homokra dolgozni, hogy kaparjam össze és vigyem a faluba a fűszert, hogy leszállíthassa a kereskedő barátainak Arrakis Citybe. Már három éve eladókorú lettem, de egyetlen Zenszuni nő – vagy férfi – sem választhat társat magának, amíg össze nem gyűjtött ötven fűszertantuszt. Dhartha naib ezzel méri, mennyit teszünk a törzsért.
Szelim összevonta a szemöldökét, s ujja hegyével óvatosan megérintette a tantuszokat, aztán undorodva visszadugta a lány gallérjába.
– A kapzsiság és a gondtalan élet hiú reménye elvette az eszét.
Oldalra fordult, a sivatag felé. A hajnali fénytől hunyorogva négy alakot látott kilépni az alsó sziklaüregekből. Kisétáltak a nyílt homokra, terepszínű ruhát és köpönyeget viseltek, arcukat pedig betakarták, nehogy nedvességet veszítsenek. A legkisebb közülük Biondi volt, aki a próbára készült. Mikor Mahra kérdő tekintetét előbb Szelimre, aztán a másik férfira emelte, Dzsafar felelt neki.
– Féreglovas Szelim üzeneteket kap Shai-huludtól. Isten azt parancsolta nekünk, hogy meg kell állítanunk a sivatag kifosztását, a fűszer betakarítását, és a dinamikusan fejlődő kereskedelmet, amely végzetes pályára tereli a történelem menetét. Hatalmas feladat ez egy ilyen kicsiny csoport számára. Azzal, hogy részt vettél a fűszer betakarításában, magad is segítetted az ellenségeinket.
A fiatal nő dacosan megrázta a fejét.
– Azzal, hogy elhagytam őket, a ti ügyeteket szolgáltam.
Szelim visszafordult, és a félhold alakú sebhelyről nyomban a lány fürkésző szemére siklott a tekintete. Elszántságot olvasott ki a nézéséből, de azt nem tudta biztosan, miféle szándék hajtotta.
– Miért választottad az itteni kemény életet ahelyett, hogy Arrakis Citybe szöktél volna, és munkát vállalsz egy kereskedőhajón?
A lány láthatóan meglepődött a kérdésen. – Szerinted miért?
– Mert semmivel sem bízol jobban a külvilágiakban, mint a saját vezéredben.
Makra felszegte a fejét.
– Meg akarom lovagolni a férgeket. Csak te taníthatsz meg erre.
– És miért tenném meg?
A lány buzgósága fölé kerekedett a bizonytalanságának.
– Azt hittem, ha sikerül rád találnom, felderítenem a törvényen kívüliek búvóhelyét, akkor befogadtok magatok közé.
Szelim felhúzta a szemöldökét. – Ez csak az első lépés.
– Mind közül a legkönnyebb – tette hozzá Dzsafar.
– A többit mind a maga idejében, Mahra. Eddig ügyesnek bizonyultál. Nem sokan jutnak el a Tűsziklához anélkül, hogy elfognánk őket. Némelyeket elküldünk, miután elláttuk őket a visszaútra elegendő élelemmel. Mások oly reménytelenül eltévednek, hogy addig kóborolnak, míg a halál utol nem éri őket, anélkül, hogy tudnák, figyeljük minden lépésüket.
– Végignézitek, ahogy meghalnak? Dzsafar megvonta a vállát.
– Ez itt a sivatag. Ha nem tudnak megmaradni, haszontalanok.
– Nem vagyok haszontalan. Jól bánok a késsel... párbajban megöltem már egy ellenfelemet, és megsebesítettem egy másikat. – A szemöldökéhez nyúlt.
– Ezt a sebet egy férfi ejtette az űrkikötőben. Megpróbált megerőszakolni.
Cserébe a hasa egyik oldalától a másikig húzódó sebhelyet hagytam rajta. Szelim előhúzta tejfehér kristálykését, és feltartotta, hogy a lány is jól láthassa.
– Egy féreglovas ilyen kést hord magánál, amit Shai-hulud szent fogából faragunk ki.
Makra elámulva meresztette csillogó szemét.
– Ó, mire nem lennék képes egy ilyen remek fegyverrel! Dzsafar felnevetett.
– Sokan szeretnének maguknak egy ilyet, de ki kell érdemelni.
– Mondd, mit tegyek!
Mikor odakintről, a beláthatatlan sivatagból meghallotta az egyenletes dobolást, Szelim a barlang ablaka felé fordult.
– Mielőtt elhamarkodott döntést hoznál, kislány, figyelj, és lásd, mi vár itt rád!
– Mahrának hívnak, és már nem vagyok kislány.
Az ifjú falusiak Arrakis-szerte igéző alaknak, vakmerő hősnek tartották Szelimet. Sokan próbálták utánozni őt, meglovagolni a férgeket, habár Szelim igyekezett lebeszélni őket, és felhívta a figyelmüket a renegát élet veszélyeire. Miután Buddallah beteljesült látomást küldött rá, Szelimnek egykor nem maradt választása. Nekik azonban igen.
Az eltökélt jelöltek tanácsa ellenére ritkán hallgattak rá. Álmokat kergetve, hatalmas önbizalommal vágtak neki a próbának, amely általában végül a bukásukat eredményezte. Ám akik túlélték, életük legjelentősebb leckéjében részesültek.
Odakint a dűnék között egyre dörgött a dobolás. Szinte minden szemlélődő megtért már a homokról, és visszament a sziklás szirtfalak menedékébe. A dűne tetején, a próbához kiválasztott helyen csupán egyetlen magányos férfi, Biondi állt. Minden szükséges felszereléssel rendelkeznie kellett: az ifjú azt az új pára-recirkuláló ruhát viselte, amelyet Szelim és követői fejlesztettek ki, hogy védelmezze őket, és biztosítsa az életben maradásukat, mikor a nyílt sivatagban kellett tartózkodniuk. Biondi rudakat és horgokat vitt magával, térdei között pedig kötelet tartott. Egyetlen dobot vert, amivel hangos, kitartó hívójelet küldött.
Mahra előbbre lépett, hogy Szelim mellé állhasson, mintha el sem tudná hinni, hogy annak a férfinak a közelségét érezheti, akiről oly sok sivatagi legenda született.
– Fog jönni féreg? Meg tudja lovagolni majd?
– Meglátjuk, sikerül-e neki – felelte Szelim. – De Shai-hulud biztosan eljön. Mindig megteszi.
Szelim látta meg elsőként a féregnyomot, és rögtön megmutatta a lánynak. Több mint fél évszázad elteltével már nem tartotta számon, hány alkalommal hívott magához homokférget, mászott fel durva szelvényeire, hogy oda irányítsa a lényt, ahova eljutni óhajtott.
Biondi még csak kétszer hágott fel egy féregre, s mindkét alkalommal tapasztalt lovas kíséretében, aki mindent elvégzett helyette. Az ifjú megfelelően végezte a dolgát, de még rengeteget kellett tanulnia. Még egy hónapnyi gyakorlás határozottan jót tett volna neki.
Szelim reménykedett benne, hogy nem fogja újabb követőjét elveszíteni, de bárhogy is legyen, Biondi sorsa a saját kezében volt.
Az újonc a szükségesnél sokkal tovább verte a dobot. Nem vette észre a féreg közeledtét, míg kelet felé nem nézett, és meg nem látta a homokot felborzoló, vibráló hullámokat. Ekkor felkapta a felszerelését, feltápászkodott, és véletlenül belerúgott a dobba, mely bukdácsolva legurult a dűne oldalán.
A homokbucka alján egy kőnek csapódott, és még egy utolsót dörrent. A közelgő féreg enyhén irányt változtatott, Biondi pedig megtántorodott, ahogy az utolsó pillanatban helyet változtatott. A homokféreg váratlanul előtört, mindenfelé por záporozott, s dűnék lapultak szét alatta.
Szelim csodálattal bámulta a magasztos látványt.
– Shai-hulud – suttogta áhítatosan.
A robogó behemóttal szemben egy apró alak, Biondi állt, feszülő izmokkal, markában a kampókkal és a rúddal.
Mahra ösztönösen meghátrált, Szelim azonban vállon ragadta, és kényszerítette, hogy végignézze a történéseket.
Biondinak az utolsó pillanatban inába szállt a bátorság. Ahelyett, hogy feszítőrúddal és horoggal a kezében várakozott volna, hátrafordult, hogy eliszkoljon. Ám a sivatagban egyetlen ember sem szaladhat el Shai-hulud elől.
A féreg egy harapásnyi homokkal és finom porral együtt lapátolta fel áldozatát. Szelim alig tudta kivenni a parányi emberi alakot, ahogy elnyelte őt a mérhetetlen torok.
Mahra kővé dermedve meredt maga elé. Dzsafar a fejét ingatta, és leszegte tekintetét keserű csalódottságában.
Szelim bölcsen bólogatott, akár a nála jóval tapasztaltabb öregek.
– Shai-hulud könnyűnek találta a jelöltet. – Mahrához fordult: – Immár láthattad a rád váró veszélyt. Nem lenne helyesebb, ha visszatérnél a faludba, és Dhartha naib könyörületéért esdekelnél?
– Épp ellenkezőleg! Úgy látom, újabb követőre van szükséged. – Tüzes tekintetét a homoksivatagra szegezte. – Még mindig szeretném meglovagolni a férgeket.

- - -

Állhatatosság. Hit. Türelem. Remény. Ezek létünk kulcsszavai.

ZENSZUNI IMA

A Poritrinen folyó grandiózus, ám öncélú építkezés rendkívül sok munkát és munkaerőt igényelt. Egyszóval: rabszolgákat.
Szikra és gőz kavargott Ishmael körül a hajógyár forró levegőjében s a szomszédos kohók zakatoló zajában. Ishmael verejtékben úszva, kormos, olajos porral lepett arccal robotolt, követte az utasításokat, ügyelve, hogy ne hívja fel magára senki figyelmét. A Zenszunik így küzdöttek a túlélésért, a viszonylag kényelmes életért poritrini fogva tartóik rájuk kényszerített korlátai között.
Esténként a buddiszlám lakótáborokban Ishmael imádkozni vitte nemzetségét, és szakadatlanul a hitre buzdította őket. Ő számított a legműveltebb Zenszuni tudósnak a csoportjában, hiszen hajdanán mindenki másnál több szútrát és tanmesét vésett az emlékezetébe. Ezért a többiek rendre hozzá fordultak tanácsért, jóllehet maga sem tudta, mitévő legyen.
Ishmael lelke mélyén tudta, hogy egy napon véget ér a fogságuk, ám abban már közel sem volt biztos, hogy erre még az életében sor kerül. Immár betöltötte harmincnegyedik életévét. Mennyi ideig kell még várnia, hogy Isten felszabadítsa a népét?
Talán Aliidnak mégiscsak igaza volt...
Ishmael lehunyta a szemét, és elmormolt magában egy imát, mielőtt visszatért a feladatához. A termet a fém zengése és a lézerszegecsek sziszegése töltötte be.

A fővárostól, Stardától délre az Isana folyó kiszélesedett, s mindenfelé sík szigetek terültek el, amelyeket mély, hajózható csatornák választottak szét egymástól. Uszályokon szállították a nyersanyagokat a messzi északra, ahol a feldolgozóközpontokba kerültek.
Az elmúlt hat hónapban Vorian Atreides primerás, a Dzsihad Hadserege főtisztje ötletének kidolgozásához Tio Holtzman tömérdek munkást rendelt magához; Niko Bludd nagyúr hozzájárult, hogy a kontinens különböző pontjairól származó rabszolgabrigádokat vegyen igénybe katonai célra. Az átfogó feladat, amin dolgozott, Poritrin teljes munkaerőkészletét igénybe vette; ez idáig több mint ezer munkást szállítottak át az ipari szigetekre. Bűzös, zajos gyárak dolgozták fel a nyersanyagot, hogy nagyméretű űrhajóalkatrészeket, törzslemezeket és hajtóműburkolatokat állítsanak elő, amelyeket később az űrbe juttatnak, hogy ott új típusú csatahajókat állítsanak össze belőlük.
Senki sem vette a fáradságot, hogy elmagyarázza a rabszolgáknak, min dolgoznak. Akár a hangyamunkások, minden férfi és nő külön feladatot kapott, a bonyolult munkafolyamatot pedig brigádvezetők felügyelték a magasból.
Ishmael számára mindez csupán újabb mocskos és kemény feladatot jelentett. Az elmúlt öt év során dolgozott már a stardai és a főváros környéki nádasokban, bányákban és üzemekben. A heves Zensíiták és a kevésbé radikális Zenszunik továbbra is zúgolódtak, amiért gazdáik rákényszerítették őket, hogy kielégítsék Serena Butler galaktikus háborújának szükségleteit.
Mikor Ishmael még kisfiú volt, portyázó rabszolgafelhajtók támadtak békés falujára a Harmonthepen. Egészséges Zenszuni telepeseket raboltak el, hogy a rabszolgaságot törvényesnek elfogadó Szövetségi Bolygókon munkára kényszerítsék őket. Húsz év elteltével a Poritrin az otthonává és egyben a börtönévé is vált. Ishmael igyekezett minél elfogadhatóbbá tenni az életét.
Mivel Ishmael soha nem keltett feltűnő zavart, felnőtté válásakor engedélyezték, hogy feleséget válasszon magának. A poritrini rabszolgatartóknak végül is folyamatosan pótolni kellett a készleteiket; a statisztikák szerint pedig a házas rabszolgák keményebben dolgoztak, és könnyebben lehetett őket irányítani. Ishmael hamarosan beleszeretett az erős és különös Ozzába. Felesége két lánygyermekkel ajándékozta meg: Chamal immár tizenhárom éves, a kis Falina pedig tizenegy volt. Az életük felett nem rendelkeztek, de legalább együtt maradt a család a többszöri áthelyezés és az új munkafeladatok ellenére. Ishmael nem tudta, vajon szorgos munkájának avagy csupán véletlen szerencsének köszönheti-e ezt.
A sivár hajógyárban, ahol most dolgozott, a narancssárga szikrák és a felfröccsenő forró ötvözetek izzása a buddiszlám szútrákban leírt Gyehennához hasonlatossá tette az üzemet. A kénes füst sziszegése, a fémpor és a megperzselődött érc maró szaga arra kényszerítették a rabszolgákat, hogy megfeketedett rongyokkal fedjék el az arcukat, ha lélegezni akartak.
Maga mellett gyermekkori barátja, Aliid verejtékes, folytonosan ingerült ábrázat látta, akivel Ishmael csupán nemrégiben akadt össze a hajógyári üzemben. Habár a másik férfi feldúlt pimaszsága félelmet és kényelmetlen érzést keltett benne, a barátság egyike volt annak a kevés köteléknek, amibe még belekapaszkodhattak.
Aliid már kiskorukban is sok zavart keltett, előszeretettel szegte meg a törvényeket, rombolt, és szabotált kisebb feladatokat. Mivel Ishmael vele barátkozott, mindkettőjüket gyakran megbüntették, és áthelyezték más munkahelyre. Mielőtt tizenévessé értek volna, különváltak az útjaik, és tizennyolc esztendőn át nem látták egymást.
Ám Tio Holtzman új, nagyra törő vállalkozása rengeteg rabszolgát terelt egybe a fémöntödékben és a gyárakban. Ishmael és Aliid ismét egymásra talált.
A pörölyök zakatolásától és a szegecshegesztők ritmusos dobolásától kísérve Ishmael a törzslemezek összeillesztései fölé manőverezte a szerkezetet. Az évek során vaskossá dagadtak az izmai, akárcsak Aliidé. Habár piszkos ruhát viselt, Ishmael rövidre nyírta a haját, s naponta borotválta olajbarna arcát, állát és nyakát. Aliid viszont megnövesztette és hátul egy szíjjal fogta össze a haját. Szakálla sűrű és fekete volt, akárcsak Bel Moulayé, a szókimondó Zensíita vezetőé, aki rabszolgalázadást szított Ishmael kiskorában.
Ishmael felmászott barátja mellé, és segített neki helyére tuszkolni a nehéz fémlemezt. Aliid beindította a szegecshegesztőt, mielőtt bármelyikük ellenőrizte volna az illesztést. Aliid hanyagul dolgozott, és tisztában is volt ezzel, de a poritrini nemesek sohasem büntették vagy bírálták a rabszolgák munkáját. Egyik hajót a másik után szerelték össze a nyugalmas planéta felett az űrben. Immár fegyverektől hemzsegő hadihajók tucatjai keringtek a bolygó körül csoportosulva, akár a jól idomított vadászkutyák, s csupán az alkalomra vártak.
– A tűréshatáron belül van? – kérdezte óvatosan Ishmael. – Ha a hajótest nem szivárgásmentes, több ezer ember halála száradhat a lelkünkön.
Aliid láthatóan nem zavartatta magát, és tovább hegesztgetett a forró szegecselő pisztollyal. Aztán lekapta az olajos ruhát, ami az arcát takarta, hogy Ishmael láthassa részvétlen mosolyát.
– Akkor majd elnézést kérek tőlük, mikor meghallom a Gyehenna mélyéről feltörő jajgatásukat, ahová a többi gonosszal együtt kerülnek. Ráadásul, ha nem veszik a fáradságot, hogy az űrben ellenőrizzék az alkatrészeket, akkor megérdemlik, hogy a semmit szívják be levegő helyett.
Amíg Ishmael egy ideje viszonylag állandósult körülmények között dolgozott, családja körében pedig némi boldogságra lelt, nyugtalan barátját tucatnyi alkalommal áthelyezték már. Nemrégiben Aliid az összeszerelő-üzem lármáját túlharsogva mesélt imádott feleségéről és újszülött fiáról, akire már alig emlékezett. Tíz évvel ezelőtt az egyik munkafelügyelő rajtakapta Aliidet, hogy sót kever az egyik bányászati őrlőkészülék üzemanyagába; büntetésből elhelyezték őt a csoportjától a Poritrin túlsó oldalára.
Aliid soha többé nem láthatta a feleségét, s nem tarthatta karjaiban a kisfiát. Nem csoda, hogy megkeseredett, és folyton dühöngött. Ám annak ellenére, hogy minden kétséget kizáróan csak saját magát okolhatta a csapásért, meghallgatni sem volt hajlandó Ishmael dorgáló szavait. Az ő szemében kizárólag a poritrinieket lehetett mindezért felelőssé tenni. Miért érdekelné tehát a hajók legénységének épsége?
Furcsa módon látszólag a munkafelügyelők és a hajóépítők sem törődtek különösebben a minőséggel, mintha a gyors munkát fontosabbnak tartották volna a bevethetőségnél vagy a biztonságnál.
Ishmael visszatért saját feladatához. Sohasem volt kifizetődő, ha olyan részletekkel és kérdésekkel foglalkozott, amelyek felbőszíthették a munkafelügyelőket. Gyorsabban telt az idő, ha tompán, mintegy kívülről szemlélte az eseményeket, saját egyénisége szikráját pedig mélyen magába rejtette. Éjjelente, mikor Zenszuni követői körében idézte a szútrákat, felrémlett benne harmonthepi gyermekkora, ahogy nagyapját hallgatta, amint ugyanezeket a szövegeket olvassa fel nekik...
Váratlanul megkondultak a műszakváltást jelző harangok, és a lármás finomítóban felizzottak a fények. A szikrák apró meteorokként záporoztak a földre, a csigák pedig visszaemelték a gépezetet az ellenőrzőfülkék szintjére. A hangszóródobozokból harsogó szavak érthetetlen hangfoszlányokká töredeztek a háttérzajban. Egyenruhás brigádvezetők lépdeltek a szerelőpadozatokon, és a felvonulási területekre terelték a brigádokat.
– Niko Bludd nagyúr minden poritrininek, beleértve a rabszolgákat is, egy órányi pihenőidőt engedélyez, hogy kikapcsolódással és elmélkedéssel emlékezzenek meg a civilizációnak a barbarizmus, a rendnek a káosz felett aratott győzelméről.
A finomító és a hajógyár sziszegő zsivaja lecsendesedett. A rabszolgabrigádok félbehagyták a beszélgetést, és a hangszórókra szegezték tekintetüket. Az emelvényeken álló brigádvezetők mérgesen fürkészték az embereket, biztosítandó, hogy mindenki figyeljen.
A bejelentés, Bludd nagyúr felvételről dörgő hangja immár tisztábban, érthetőbben szólt.
– Huszonnégy esztendővel ezelőtt dragonyosaim véget vetettek egy kegyetlen és jogellenes felkelésnek, amelyet a Bel Moulay nevű bűnöző vezetett. Ez a férfi megtévesztette szorgos munkásainkat, elméjüket esztelen ígéretekkel zavarta meg, amelyek teljesülésének reményében kilátástalan, értelmetlen csatározásba kezdtek. Civilizációnk szerencsére helyre tudta állítani a rendet.
– A mai napon e férfi kivégzésének évfordulójára emlékezünk. A poritrini társadalom és a Nemesek Szövetségének diadalát ünnepeljük. Az embereknek el kell felejteni nézetkülönbségeiket, hogy együtt harcoljanak a közös ellenség, a gondolkodó gépek ellen.
Aliid összevonta a szemöldökét, s csak nagy nehezen tudta visszafojtani kitörni készülő haragját. Ishmael tudta, mire gondol most a barátja. A hadiiparban munkára kényszerített buddiszlám rabszolgák akaratlanul is részt vettek az Omnius elleni katonai akcióban. A foglyok szemében azonban a poritrini rabszolgatartók éppúgy démonoknak tűntek, akár a gépek – csupán a fajtájuk különbözött.
– Ma este minden poritrini polgárt lakomára és ünnepre hívok meg. A folyón úszó tutajokról tűzvirágokat és felhőfreskókat bocsátunk fel. A rabszolgák is megtekinthetik az ünnepséget, amennyiben a számukra kijelölt térségekben maradnak. Együtt munkálkodva, erőinket egyesítve Poritrin biztosan győzelmet arat Omnius felett, és megszabadul a gondolkodó gépek fenyegetésétől. Senki ne feledje el, mire képes az emberiség!
A közlemény véget ért, a munkafelügyelők pedig kötelességtudóan tapsolni kezdtek, a rabszolgák azonban nehezen szánták rá magukat a tetszésnyilvánításra. Aliid tekintete elsötétült fekete szakálla alatt, és felhúzta az olajos rongyot, hogy újra eltakarja az arcát; Ishmael nem hitte, hogy a nemtörődöm brigádvezetők felfigyeltek volna barátja gyűlölködő tekintetére.
Mikor leszállt az éj, és a rabszolgák visszatértek a mocsaras folyódeltánál elterülő táborukba, kezdetét vette Bludd nagyúr pazar ünnepsége. Foszforeszkáló léggömbök százai emelkedtek a levegőbe. Ünnepélyes zenét sodort a szél a víz felett. A dallamok még két Poritrinen eltöltött évtized után is kissé atonálisnak és idegenszerűnek hangzottak Ishmael fülében, aki feleségével és két lányával figyelte az ünnepséget.
A poritrini nemesek a bensőséges, falusias nava-kereszténység követőinek vallották magukat, de hitük nem terjedt ki a hétköznapokra. Megtartották a megszentelt napokat, adoptálták a vallási pihenőidőszakokat, a poritrini arisztokrácia azonban nem sok cselekedetében mutatta ki valódi hitét. Gazdaságuk évszázadokon át a rabszolgamunkán alapult, amióta csak elvetették a bonyolult technológiát, és lemondtak mindenről, ami emlékeztette őket a gondolkodó gépekre.
A rabszolgák megtanultak kihasználni minden pillanatot és emlékezetes eseményt. Ishmael lányait, Chamalt és Falinát lenyűgözte a látvány, ő azonban hallgatagon, gondolataiba mélyedve ült felesége mellett. Az ünnepség az aranypáncélzatú dragonyos őrség brutális megtorló akciójára emlékeztette őt, amellyel két évtizeddel azelőtt megleckéztették a zendülőket. Bludd nagyúr minden rabszolgát egybehívatott, hogy végignézzék a lázadók vezérének kivégzését, Ishmael pedig Aliiddal együtt nézte végig elszörnyedve, ahogy Bel Moulayt lemeztelenítik, majd feldarabolják. A felkelés szikrányi reményt adott a rabszolgáknak, lánglelkű vezetőjük halála azonban megtörte őket, és örökké fájó sebet hagyott a lelkükben.
Végül Ishmael és még néhány rabszolga összegyűlt, hogy megemlékezzenek az elesett vezérről. Látta, hogy Aliid is a táborba jött, és Ishmael társaságát kereste, hogy együtt emlékezzenek gyermekkoruk meghatározó eseményére.
Aliid Ozza mellett állt, s egy pillanatra sem nyugodott, miközben Ishmael a Paradicsomot és szabadságot ígérő, jól ismert szútrákat idézte. Ügyet sem vetettek a zenére, a fegyverekére emlékeztető dörgésre és a tűzvirágok pukkanásaira. Ishmael végül a sokszor – túl sokszor – elismételt szavakat intézte hallgatóságához:
– Isten azt ígéri nekünk, hogy népünk végül szabad lesz.
Aliid sötét szemeiben a tábortűz lángja tükröződött. Halkan, de érthetően szólt, s Ishmael hátán borzongás futott végig a forrongó fenyegetés hallatán:
– Arra pedig én esküszöm, hogy egy napon bosszút állunk majd.

- - -

A feltalálás a művészet egyik ága.

TIO HOLTZMAN: A PORITRINI VITÉZSÉGI
ÉRDEMREND ÁTVÉTELEKOR ELMONDOTT BESZÉD

Míg a Poritrinen sietősen megépítették az új hajók egész raját, Holtzman professzor a Salusa Secunduson intézte saját ügyeit. A legendás feltaláló egy elszigetelt laboratóriumban állt a legbiztonságosabb zónában, s kezét csípőre téve rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Ilyennek mutatta magát, valahányszor valami nagyszabásút vártak tőle.
Páncélfalaival és a Zimia városhálózatától független energiaellátásával a hatalmas kormányzati épület védettnek és biztonságosnak hatott. A fogva tartott Omniust elvben teljesen elszigetelték.
Ám laboratóriumát nem úgy szerelték fel, ahogy Holtzman szerette volna. Szívesebben használta saját diagnosztizáló eszközeit, elemzőrendszereit és rabszolga asszisztenseit, akiket bármikor hibáztathatott, ha valami balul sült el. A töpörödött, ősz szakállú, idősödő Holtzman gyakran kérkedett azzal, milyen jól bánik az erőforrásaival. A professzor biztosra vette, hogy hasznos tanácsokkal lesz képes ellátni a Dzsihad haditudósait. Ha a szavak mégis elégtelennek bizonyulnak, átadhatja a problémát a Poritrinen tevékenykedő számos buzgó segédjének, akik folytonosan meglepték leleményességükkel.
A biztonságos, átlátszó védőfalak mögül kormányzati megfigyelők csapata figyelte minden mozdulatát, s velük együtt figyelt Kwyna kogitátor, akit ismét kimozdítottak az Önelemzés Városának elmélkedő nyugalmából. Holtzman az áthatolhatatlan akadály ellenére érzékelte a szemlélők dühét és félelmét.
Ezüst gélgömb lebegett előtte csillogón, ahogy a láthatatlan szuszpenzormezőben pörgött saját tengelye körül. Az örökelme itteni megtestesülése teljességgel a professzor hatalmában volt. Míg egykor rettegett a közelségétől, az emberiség legádázabb ellensége immár tehetetlen tárgynak tűnt neki. Mint egy gyerekjáték! Akár a tenyerébe is vehette volna a bonyolult gömbszerkezetet.
Az ezüst gélgömb a számítógépes örökelme egy teljes, jóllehet immár némileg elavult verzióját foglalta magában. A Föld elleni atomcsapás alkalmával Vorian Atreides kaparintotta meg a frissítést egy menekülő robothajó fedélzetén. Az évek során a Szövetség „foglya” értékes belső információkkal szolgált a gondolkodó gépek terveit és reakcióit illetően.
Az örökelme programjait lemásolták, szétboncolták, és kielemezték a Szövetség kibernetikai szakértői. Minden adatot eleve gyanúsként, esetleg szándékosan eltorzítottként kezeltek, habár efféle megtévesztésre feltételezhetően nem lett volna képes a számítógépes örökelme.
A Dzsihad Hadserege néhány hadmozdulatát az örökelme kópiájától szerzett információra alapozta. Mielőtt a harcosok offenzívát indítottak a felhőbe burkolózott Bela Tegeuse ellen, a részletes leírást a fogoly Omnius adatbázisából szerezték meg. Az ütközet azonban eldöntetlenül zárult.
Most, hogy már huszonhárom éve nem érkezett frissítés, a fogoly örökelmében tárolt hírszerzési adatok elévültek. A fogoly Omnius nem tudta figyelmeztetni a dzsihadistákat a robotflotta második Zimia elleni támadására – habár a megismételt ostromot Xavier Harkonnen primerás sikeresen visszaverte –, és a honrui mészárlásra sem volt képes felkészíteni a Szövetséget, amelynek során számtalan védtelen telepes veszítette el az életét. Az örökelmének ennek ellenére néha hasznát vehették.
Holtzman beletúrt sűrű hajába, ahogy a pörgő gömböt figyelte. A hiányosságai ellenére segít a kiigazodásban. Pusztán helyes értelmezés kérdése az egész.
– Erasmus gyakorta dicsérte az emberi elme végtelen kreativitását – szólalt meg egy unott, szintetizált hang a gömbhöz kötött hangszórókból –, ám a folytonos faggatózásotok fárasztóvá vált. Ennyi év alatt sem sikerült megtudnotok mindent, amit csökött agyatok befogadni képes?
Holtzman fehér munkaköpenye zsebébe csúsztatta egyik kezét.
– Ó, nem szórakoztatni akarlak téged, Omnius! Egyáltalán nem erről van szó.
Az évek során rengetegszer társalgott már Omniusszal, de ilyen behatóan még soha nem kérdezősködött. Az utóbbi néhány hét alatt, amit a feladatnak szentelt, a híres feltalálónak korábbi, más téren elért eredményei ellenére sem sikerült az áttörés. Holtzman abban reménykedett, hogy nem szorította magát sarokba mások oktalan elvárásai miatt.
Megpróbálta visszapergetni az időt, visszagondolni a régmúlt eseményeire. Immár negyed század eltelt azóta, hogy munkatársnak hívta magához az ifjú zsenit, Norma Cenvát. Az akkor tizenöt éves, törpe növésű, jellegtelen vonású Norma rút kiskacsának tűnt szoborszépségű édesanyja, a nagy hatalmú rossaki varázslónő mellett. Holtzman azonban olvasta a lány néhány újító szellemű dolgozatát, és úgy ítélte meg, hogy sok hasznát veheti.
Norma nem okozott csalódást. Eleinte nem. Szorgalmasan tevékenykedett, egyre-másra dolgozta ki rendkívüli terveit. Holtzman jól sikerült zavarómezői egész bolygókat védelmeztek a gondolkodó gépek ellen, de Norma felvetette, hogy kisebb, hordozható diszruptor-egységekre is adaptálhatnák az alapelvet, amit támadófegyverként használhatnának az Összehangolt Világokkal szemben. Az egyenletek alapján Norma ráadásul kifejlesztette az immár mindenütt elterjedt szuszpenzormezőt, amiből később a lebegő parázsgömbök, e soha el nem halványuló fényforrások ötlete származott. Csecsebecsék, apró játékszerek voltak, jóllehet rendkívül népszerű és jövedelmező játékszerek.
Ugyanekkor Holtzman és mecénása, Niko Bludd nagyúr kidolgozta, majd piacra dobta a testpajzsot, aminek nyomán olyan ütemben kezdett özönleni a haszon a Poritrinre, amilyen gyorsan a Szövetség hajói el tudták juttatni a központi bankszámlákról érkező átutalásokat. A parázsgömbök kereskedelmi hasznosításának irányítása sajnos kicsúszott a kezükből. Norma Cenva egyszerűen barátjának, Aurelius Venportnak adta át a technológiát, akinek cége, a VenKee Vállalat nagy tételekben állította elő és forgalmazta a szerkezetet.
Viszont az autodidakta lány az ő pártfogása alatt munkálkodva, az ő eredeti elmélete alapján dolgozta ki a szuszpenzor és a parázsgömb technológiákat. Bludd nagyúr keresetet adott be a Szövetségi Bíróságra, amelyben teljes körű kárpótlást követelt a VenKee Vállalattól szabadalmazott technológiájának felhatalmazás nélküli használatáért. Kétség sem férhetett hozzá, hogy megnyerik a pert.
A professzor most a lebegő ezüst gélgömbre szegezte tekintetét, akár egy varázsló, aki egy varázsigét igyekszik megfejteni, és azon tűnődött, vajon Norma mit tett volna az ő helyében. Norma, Holtzman tanácsára ügyet sem vetve, éveken át minden energiáját a pártfogója újító munkájából származó irdatlan egyenlettömeg átdolgozásának szentelte. A részleteket nem volt hajlandó elmagyarázni, azt sugallva, hogy maga a professzor sem értené azokat. Az efféle lekezelő megjegyzések dühítették Holtzmant, de összeállt benne a kép. A hadigépezetet segítő találmányok dacára Norma lassan hanyagolni kezdte a valóban fontos dolgokat, így hát haszontalanná vált számára.
Habár sokáig végtelenül türelmes volt hozzá, Holtzman mostanra teljesen kiábrándult belőle. Mivel alig maradt más választása, fokozatosan kizárta őt nagyszámú egyéb munkájából, és más asszisztensek után nézett – ragyogó ifjú elméket keresett, akik mind a nagy lehetőségre vágytak. Elsőbbséget biztosított az őt bálványozó fiatal segítők törekvő csapatának, akik bőven rendelkeztek ésszel és találékonysággal. Így aztán a professzor a főtorony legjobban felszerelt laboratóriumából a lenti dokkoknál épült munkacsarnokokba helyezte át Normát. Úgy tűnt, a lányt még csak nem is zavarta a lefokozás.
A gélgömb a helyiség fényében villódzó, pörgő fémbolygónak hatott. Az örökelme információinak szálai számtalan irányba vezettek, a hihetetlenül bonyolult MI-elme pedig ellenállt a teljes körű vizsgálatnak.
A kiváló Tio Holtzmannak azonban valamilyen eredményt kellett felmutatnia, bármi áron.
Mosolyogva egy apró adót emelt ki a zsebéből. Valami felfedezésre vár egy mélyebb szinten. Ebben biztos vagyok.
– Ez csupán kisebb impulzuskeltő az egyik zavarógenerátoromból. Tudom, hogy tetemes pusztítást végez majd a géláramkörökben, így talán elegendő ösztönzést ad az együttműködéshez.
– Értem. Erasmus már elmagyarázta, mily előszeretettel alkalmazzák a kínzást az emberek. – A szintetizált hangba hirtelen recsegés vegyült.
A megfigyelőfülkéből egy hang, Kwyna szubordinánsa szólt közbe az agg kogitátor nevében.
– Ez helyrehozhatatlan kárt tehet benne, Holtzman professzor.
– Ugyanakkor fontos válaszokat csikarhat ki belőle – bizonygatta a tudós. – Ennyi év után ideje próbára tenni Omniust. Immár mit veszíthetünk?
– Túl kockázatos – felelte a tanács egyik megfigyelője, és közben felállt. – Nem sikerült lemásolnunk magát a gömböt, így ez az egyetlen...
– Senki ne szóljon bele a munkámba! Nincs rá felhatalmazásotok!
A részvétel egyik feltételeként Tio Holtzman azt kötötte ki, hogy senkinek, még Kwyna kogitátornak se kelljen felelnie. A megfigyelők – különösen a műveletlen és babonás politikusok, akik folyton a nyakában lihegtek – továbbra is zavarták. A professzor szívesebben nyújtott volna be írott jelentéseket és összegzéseket, amelyeket kedve szerint ferdíthet el. Ám Holtzman úgy látta, kiaknázhatja a helyzetet, s érdemes megvizsgálnia bizonyos elképzeléseket.
– Már alaposan kivallattatok és kikérdeztetek – jegyezte meg Omnius monoton hangon. – Feltételezem, hasznát vettétek a katonai információknak, a flottaállásoknak, a kimek stratégiáknak.
– Minden adat túlságosan elavult ahhoz, hogy bármi hasznát vegyük – hazudta Holtzman. Valójában a Dzsihad Hadserege fél tucat rajtaütést kezdeményezett a gömb megkaparintását követő néhány évben, kihasználva az Omniustól szerzett információt. A gépek hadműveletei akkoriban kifejezetten kiszámíthatóaknak tűntek; újra meg újra a megszokott módszerekhez folyamodtak, ugyanazokon a galaktikus útvonalakon közlekedtek, jól ismert védelmi és támadó manővereket alkalmaztak.
A gépi flották a fedélzeti számítógéprendszerek aprólékos valószínűségszámításai alapján támadtak vagy vonultak vissza. A Dzsihad vezetőinek mindössze azt kellett eldönteniük, feltételezhetően mit fog tenni az ellenség. Kelepcéket állítottak fel, szándékosan felfedték a dzsihadisták gyenge pontjait, hogy odacsalják a gépi haderőket. Aztán, pontosan a kellő pillanatban bezárult a csapda, s az addig rejtőzködő dzsihadista seregek rárontottak az ellenségre. Számos robotflotta pusztult el efféle ütközetekben.
A Dzsihad kezdeti sikerei után azonban a gondolkodó gépek „számolni” kezdtek azzal, hogy lépre csalják őket, és ettől fogva már nem volt olyan könnyű a megtévesztésük. Az utóbbi hét év során az Omniustól szerzett információ fokozatosan veszített értékéből.
Holtzman mosolyogva ismét az előtte lebegő gélgömbre összpontosított. – Nem szeretném egyetlen impulzussal kitörölni az összes gondolatodat, Omnius. Valamit titkolsz előlem, ugye?
– Hogyan tudnék bármit is elleplezni Tio Holtzman tudományos és technikai kiválósága elől? – vágott vissza a hang szokatlanul gúnyos felhanggal. No de miként lehetséges, hogy egy számítógép... gúnyolódjon?
– Az emberek azt mondogatják rólad, hogy palackba zárt sátán vagy. – A tudós nyugodtan igazított az adókészüléken, amire magas gépi hang volt a válasz. – Én inkább azt mondanám, megkötözött sátán. Sosem fogod megtudni, miféle emlékeket töröltem ki az imént, miféle gondolatok és elhatározások vesztek el.
A kormányzati megfigyelők idegesen fészkelődni kezdtek. Holtzman eddig nem tett tényleges kárt az ezüstös gömbben. Legalábbis így gondolta – egyik asszisztense találta fel a szerkezetet.
– Hajlandó vagy elárulni a titkaidat?
– A kérdésed túl általános és értelmezhetetlen. Pontosítás hiányában nem válaszolhatok. – Omnius nem ellenszegült, mindössze tényt közölt. – Az egész bolygó összes primitív könyvtára és adatbázisa együttesen nem képes tárolni annyi információt, amennyi az örökelmémben fellelhető.
Holtzman eltűnődött, vajon mit várhat tőle a Dzsihad Tanács. Noha kelletlenül passzív maradt, a fogoly örökelme viszonylag nyíltan válaszolgatott. Holtzman homlokát ráncolva az impulzusgenerátor felé nyúlt, hogy állítson az intenzitáson.
– Bármennyire élvezem, ha Omnius fájdalmak között vonaglik, egyelőre elég lesz, Holtzman professzor. – Iblis Ginjo főpátriárka lépett be a biztosított helyiségbe, majd jókedvűen átsétált a sorompókon, s egyenesen a laboratóriumba ment. Egyik jellegzetes, aranycsipkézetű fekete zekéjét viselte.
Mivel tudta, hogy a generátor egyetlen impulzusával könnyedén kitörölhet mindent a géláramkörből, a tudós nyugalmat erőltetett magára, és kikapcsolta a szerkezetet. Holtzman hátratekintett a plázfalakra, és nyugtázta, hogy Iblis három jellegtelen Dzsatir-tisztje állt készenlétben az izgatottabb képviselők közelében.
A frissítést tartalmazó ezüstgömb, amely még mindig a levegőben lebegett, fennhangon kijelentette:
– Még sohasem tapasztaltam ehhez hasonló... érzést.
– Az emberi fájdalom gépi megfelelőjét érezted. Úgy hiszem, épp felordítani készültél.
– Nevetséges!
– A számítógépek furcsamód éppoly csökönyösek tudnak lenni, akár az emberek – jegyezte meg epésen Holtzman a főpátriárkának.
Iblis összeszorított szájjal mosolygott, habár a bőre is borsódzott Omnius szintetizált hangja hallatán. Gyűlölte a számítógépes örökelmét, s legszívesebben szétzúzta volna egy husánggal.
– Nem akartalak megzavarni, professzor. Mindössze Kwyna kogitátort kerestem. – Sóvárgón az agytároló edényben nyugvó agg elmére pillantott.
– Rengeteg ötlet és kérdés merült fel bennem. Talán segíthet összerendezni a gondolataimat.
– Vagy félreértelmezni újabb szentírásokat? – szólalt meg a sárgaköpönyeges szubordináns kongó hangon, akár egy üres folyosó.
Iblis megrettent a szemtelenségtől.
– Ha senki sem képes tisztázni az értelmüket, minek alapján állíthatja bárki is, hogy félreértelmezem őket?
– Mert emberek halnak meg, valahányszor megérteni véled az ősi rúnák vagy írások valamely részletét.
– Minden háborúban meghalnak emberek.
– A Dzsihadban pedig még többen pusztulnak el.
A főpátriárka arca megrándult, majd széles mosolyra húzódott a szája.
– Látod, professzor? Épp ilyen vitákra vágyom... habár több időt szeretnék bizalmas társalgással tölteni, feltéve, hogy a kogitátor beleegyezik. – Sötét tekintete megvillant.
A fogoly örökelmével szembeni sikertelenségtől csalódott Holtzman összeszedte a felszerelését.
– Sajnos pillanatnyilag nincs időm folytatni a kihallgatást. Hamarosan űrjáró indul a Poritrinre, és fontos kötelezettség vár rám a szülőbolygómon. – Iblisre nézett. – Az... öhm, Atreides primerás javaslata alapján elindított tervezet.
A főpátriárka visszamosolygott rá.
– Habár a terv nem egészen „tudományos”, mégis megtévesztheti a gondolkodó gépeket.
Holtzman korábban abban reménykedett, hogy győzedelmesen távozhat a Zimiáról, az itt eltöltött hetek azonban nyugtalanítóan hiábavalónak bizonyultak. Legközelebb magával hozza legjobb asszisztenseit; ők majd módot találnak a probléma megoldására. Norma Cenva viszont nem lesz közöttük.

- - -

Habár Norma Cenva nagy jelentőségű kinyilatkoztatásokat látott a kozmosz bonyolult szóvevényében, néha képtelennek bizonyult megkülönböztetni éjt és nappalt, vagy egyik helyet a másiktól. Talán nem volt szüksége felismerni az efféle dolgokat, mivel elméjében képes volt bejárni az egész világmindenséget.
Vajon agya fizikai adottságainak révén tudta összerendezni a hatalmas adattömegeket, hogy az így kapott információk alapján azonosítson nagyszabású eseményeket és komplex folyamatokat? Avagy valamely érzékek feletti jelenség tette öt képessé arra, hogy túlszárnyalja bármely előtte élt személy elmebeli kapacitását? Vagy bármely gondolkodó gépét?
Nemzedékekkel később életrajzírói sokat vitáztak észbeli képességeinek forrása felett, de maga Norma sem segíthetett volna a kérdés eldöntésében. Reálisan kezelve a problémát, kevésbé érdekelte volna, miként működik az agya, mint elméjének tényleges teljesítménye, valamint kutatásainak hihetetlen eredményei.

„NORMA CENVA ÉS AZ ŰRLIGA”
– TITKOS LIGA FELJEGYZÉSEK

Bárhol tartózkodott, bármivel foglalkozott, minden nyersanyagul szolgált Norma Cenva elméjének szorgos termeléséhez.
Holtzman, a lány számára ismeretlen okból, az Isana folyó melletti raktárak közelébe, egy kisebb, olcsóbb épületbe helyezte át Norma irodáját és laboratóriumait. A helyiségek zsúfoltsága nem zavarta, hiszen az időn és a magányon kívül más fényűzésnek nem érezte szükségét. Immár nem álltak rendelkezésére odaadó rabszolgák, akiknek kizárólagos feladata az egyenletek megoldása volt; a fogoly megoldókat jövedelmezőbb feladatokkal bízták meg, amelyeket a professzor ifjú és törekvő asszisztensei vetettek fel. Normát ez sem zavarta, tulajdonképpen nem is szívesen bízta másra a számításokat.
Kisebb pihenőkkel napokat töltött egyfajta fúgaállapotban, s elméjében követte végig a magasabb rendű számelmélet áradását. Éveken át sodródott az olyan egyenletek tengerében, amelyeket sem Holtzmannak, sem a Szövetség bármely teoretikusának nem tudott volna elmagyarázni. Belemerült saját látomásába, és valahányszor sikerült megoldania a végeláthatatlan matematikai part egy újabb homokszemnyi rejtélyét, egyre közelebb került vele a védett kikötőhöz.
Fejébe vette, hogy megfejti, miként lehet meghajlítani a teret, tényleges mozgás nélkül átszelni hatalmas távolságokat. Tudta, hogy mindez lehetséges.
Holtzman professzor látszólag továbbra is számos asszisztense egyikeként foglalkoztatta őt, a törpe termetű lány azonban immár kizárólag monumentális ciklikus számításain dolgozott. Semmi más nem érdekelte.
A tudós időről időre benézett a lányhoz, megpróbált szóba elegyedni vele, hogy kiderítse, min dolgozik. Ám csupán keveset értett abból, amit Norma elmondott neki, az évek pedig egyre múltak. Normában felmerült a gondolat, hogy Holtzman jobban szeretné olyan helyen tudni őt, ahol figyelemmel kísérheti a tevékenységét.
Noha egy ideje nem állt elő olyan újítással, amit Holtzman magának tulajdoníthatott, Norma korábban többször is meglepte őt. A Dzsihad kezdete óta úgy alakította át Holtzman pajzsait, hogy immár nem melegedtek át olyan gyorsan az összecsapások alkalmával. A hevülés továbbra is a rendszer egyik hibája maradt, de a pajzsok sokat javultak az eredeti változathoz képest.
Négy évvel később Holtzman a precíz koreográfiára épülő „vibro-tüzelő” rendszerrel egészítette ki a pajzsokat, amely lehetővé tette, hogy a Szövetség hajói ezredmásodpercnyi szünetek alatt lövéseket adjanak le. Előtte azonban Norma tisztába tette a tudós számításait, hogy elkerülje az újabb balesetet. Soha nem merte bevallani, mit cselekedett, mivel tudta, hogy Holtzman méltánytalannak és sértőnek találta volna az eljárását.
Az elmúlt nyolc esztendő alatt Norma a saját laboratóriumaiban dolgozott, és hóbortjai határozták meg a kutatást. A kicsiny létesítmény zsúfolt munkacsarnokában csak egész kis területet különített el a főzés, alvás és személyi higiénia számára. Az efféle emberi szükségleteket másodlagosként kezelte, elméje produktumait viszont mindennél előbbre valónak tartotta. Holtzman továbbra is támogatta némi pénzzel, habár Normának kizárólag saját észbeli forrásaiból kellett merítenie, hiszen munkája elsősorban elméleti volt. Eddig.
Norma immár három napja megállás nélkül dolgozott Holtzman kiindulási egyenleteinek egy különösen bonyolult alakításán. A törpe termetéhez igazított munkapad fölé görnyedve alig evett és ivott, hogy testi szükségletei minél kevésbé zavarják a tevékenységében.
Habár Rossak fővarázslónőjének leányaként jött a világra, Norma itt, a Poritrinen töltötte élete jelentős részét, jóllehet nem polgárként, hanem Holtzman professzor meghívottjaként. Régebben, mikor szigorú édesanyjának még csupán balsikert és csalódottságot jelentett a léte, Holtzman felfigyelt a lány magába forduló zsenijére, és felajánlotta neki a lehetőséget, hogy együtt dolgozhasson vele.
E hosszú idő folyamán csak ritkán kapott dicséretet. A szerény, de odaadó Normát nem zavarta, hogy a kiválóság árnyékában serénykedett. Különösebb becsvágy nélkül szolgálta a Szövetséget, és mindössze azt akarta elérni, hogy a fejlett technológiát felhasználják a Dzsihad javára.
Éveken át tevőlegesen óvta Holtzmant, felkutatta a kellemetlen belső ellentmondásokat, amelyek végzetes következményekhez vezethettek volna. Mindezt hálából cselekedte, amiért a professzor pártfogoltja lehetett. Ám amint rájött, hogy Holtzman oly sok idejét tölti a nemesekhez való dörgölőzéssel, hogy önmagában alig ért el eredményt, egyre kevesebbszer próbálta oltalmazni támogatója jó hírét, és inkább saját kutatására összpontosított.
A jelenlegi, költséges munkát tudományos szempontból különösen értelmetlennek tartotta. Gigantikus álflottát építeni a bolygó körül! Mindez egyszerű megtévesztés, illúzió volt, semmi több. Még ha beválik is a terv – amit Atreides primerás váltig állított –, Norma úgy érezte, Holtzman professzornak a tükröknél és füstnél komolyabb feladatok megoldására kellene szentelnie az idejét.
Sivár, dokkok menti munkahelyébe beszűrődött az Isana mocsármezein épült üzemek és hajógyár zaja és zakatolása. Kohók sziszegtek; pára és szikrák csaptak fel a szerelőszalagokról. Uszályok szállították az ércrakományokat a hajógyárba, hogy hamarosan kész alkatrészekkel megrakodva távozzanak.
Szerencsére, mikor Norma összpontosított, megszűntek számára a külvilág zavaró hatásai.
Végül éhesen és kiszáradva, nyugalomért kiáltó testtel a sebtében lejegyzett egyenletekkel teli lapok halmára hajtotta a fejét, mintha a matematikai jelképek ozmózis útján beszivároghattak volna az elméjébe. Tudata még szendergés közben is az átnézett képleteket dolgozta fel...
Egyenletek peregtek végig alvó elméjében. Norma képes volt részekre tagolni a feladatokat, és agya különböző területeinek kiosztani az egyes műveleteket, amelynek eredményeképp szürkeállománya összehangolt tömegtermelésbe fogott. Hosszas érlelődés után az egész ismétlődő szimuláció kiforrni készült, és Norma úgy érezte, ahogy alvó énje elméje katakombáinak végtelen mélységéből a felszínre emelkedik.
Hirtelen felkapta a fejét a munkapadról, és kis híján lefordult székéről. Vérágas szemeit szélesre tárta, de nem látta az őt körülvevő tárgyakat. Még mindig az életszerű álom hatása alatt a messzeségbe révedt, mintha a hirtelen előtörő gondolatai képesek lennének átívelni az univerzum egyik szegletétől egy másikig, egybefűzni a távoli részeket, és meghajlítani a világűr szövetét. Napokig tartó szakadatlan fáradozás után tudatalattijában összeállt a kép.
Végre!
Aztán ráeszmélt a testére, hevesen kalapáló szívére, amely szinte kiugrott a melléből. Visszafojtotta a lélegzetét, de kétségbeesetten igyekezett továbbra is összpontosítani, benntartani a tudatában azt, amit megálmodott. A választ!
Elméje éberen is belecsimpaszkodott a felfedezésbe, amely úgy vergődött, akár egy hálóba került pillangó. Hatalmas űrhajókat képzelt maga elé, amelyek mozgás nélkül szelték át a világmindenséget, és jövőbe látó navigátorok irányították őket, akik látták az űrön átvezető biztonságos útvonalakat. Gigászi vállalatok és birodalmak épülnek majd erre az alapkőre, a háború, az utazás és a politika jellege pedig gyökeresen megváltozik.
Tio Holtzman soha nem gondolta volna, hogy egyenletei efféle következményekhez vezethetnek. Még most sem lenne képes előre látni a fejleményeket. Norma nem merte pazarolni az idejét. A professzor nyilvánvalóan megkérdőjelezi az eredményt, kétségbe vonja a „bizonyíthatatlan” képletek helytállóságát, a lány viszont nem óhajtotta arra pocsékolni az idejét, hogy értelmetlen kérdésekre válaszolgat. A korszakos felfedezés kizárólag az ő nevéhez fűződhet.
Nem érdekelte sem szabadalom, sem a felfedezésből származó hírnév, azt ellenben feltétlenül el kellett érnie, hogy az ötletet az azt megillető mértékben kiaknázzák mind kereskedelmi, mind katonai téren. Holtzman profeszszor képtelen lenne megérteni, miféle nagyszabású tettet hajtott végre Norma; hagyná, hogy feledésbe merüljön.
Normának más módot kellett találnia. A jövő rám vár.
Elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. Már régóta eszébe kellett volna jutnia a lehetőségnek. Immár pontosan tudta, hol juthat hozzá a kutatáshoz, fejlesztéshez és előállításhoz szükséges független pénzügyi támogatáshoz.

- - -

Az idő nagyítóüvegén visszapillantva, a későbbi korok női és férfiúi számára emberfelettinek tűnnek a Nagy Lázadás meghatározó személyiségei. E benyomás nem a lencse torzításának köszönhető, sem holmi kiszínező folyamatnak, amely a legendákat szüli. A Dzsihad hősei ehelyett épp úgy cselekedtek, ahogy az emlékezetünkben megmaradtak; felnőttek az alkalomhoz, mikor az emberiségnek minden korábbinál nagyobb szüksége volt rájuk.

IRULAN HERCEGNŐ: AZ IDŐ GÓRCSÖVE

Egy évtizednyi építkezés, faragás és csiszolás után végül elkészült a Dzsihadban elesettek emlékműve. Aurelius Venport, kinek kereskedelmi társasága, a VenKee Vállalat egyike volt a legbőkezűbb adományozóknak, díszhelyről nézhette végig a leleplezési ceremóniát.
Estére lehűlt a levegő, a sötétséget reflektorok és a főtér kivilágított épületei szorították vissza. A szomszédos utcákban és közökben tömegek hömpölyögtek, de a parkra emlékeztető téren elhelyezett elegáns díszpáholyoknak a közelébe sem engedték őket.
Venport kortyolt egyet a magas pohárban felszolgált gyöngyöző borból; sohasem kedvelte az enyhén alkoholos rossaki ital eltelítő édességét, noha ez volt cégének egyik elsődleges kiviteli cikke. Az alkalom tiszteletére egy egész rakományra valóval érkezett a Salusa Secundusra.
Az emlékmű megdöbbentőnek és szürreálisnak hatott, s két, lágy ívekkel és szerves alakzatokkal díszített, aszimmetrikus oszlopból állt, amelyek az emberiséget ábrázolták, és egy feldöntött, széttört, vaskos monolit fölé magasodtak. A szobor az élet gépek feletti diadalát jelképezte.
Ugyanilyen emlékművet állítottak fel a Giedi Prime-on is, ahol temérdek emberélet veszett oda, ugyanakkor jelentős győzelmet arattak a gépek felett. Ha minden a tervek szerint alakult, akkor az ittenivel egy időben kerülhetett sor a másik emlékmű leleplezésére is. Egyik kereskedelmi útja alkalmával Venport megszemlélhette az ott folyó serény munkát és a hatalmas kőépítmény felállítását.
Egy évtizeddel azelőtt, mikor a Dzsihad már tizennégy esztendeje parázslott és lángolt a csillagrendszerekben, Xavier Harkonnen állt a mozgalom élére, amely a gondolkodó gépek által lemészárolt embereknek óhajtott méltó emlékművet állítani. Az azt megelőző két évben a gondolkodó gépek megtámadták és elfoglalták a kisebb Ellram Kolóniát, aztán lerohanták a Peridot Kolóniát, ahol – hatalmas veszteségek árán – visszaverték őket. Dzsihadisták egy lelkes, ám meggondolatlan csoportja válaszcsapást kezdeményezett az Összehangolt Világok központja, a Corrin ellen. Ám mindannyian odavesztek, az ügy mártírjaivá váltak.
Harkonnen primerás a sok sorscsapást követő zúgolódást kihasználva vetette fel a szobor ötletét, hogy az elesett katonák soha ne merüljenek feledésbe. Serena Butler, aki, habár visszavonultan élt az Önelemzés Városában, még mindig a Szövetség megbízott alkirálynője volt, támogatta az elképzelést, és befolyását arra használta, hogy anyagi támogatást szerezzen vezető politikusoktól és üzletemberektől.
Mivel meghatotta Serena könyörgése, mi több, első kézből is megtapasztalta a gondolkodó gépek elleni nehéz küzdelem borzalmait, Aurelius Venport úgy döntött, tlulaxi üzlettársa, Tuk Keedair kezdeti ellenkezése ellenére hozzájárul a megvalósításhoz. A VenKee Vállalat nyeresége a Dzsihad kezdete óta jelentősen megnövekedett, mivel kereskedőhajóik hadianyagokat és ellátmányt szállítottak a háború sújtotta kolóniákra. Ezenkívül óriási hasznot zsebeltek be az olyan, egyre népszerűbb luxuscikkek exportjából, mint a parázsgömbök vagy a mindennél jövedelmezőbb arrakisi fűszermelanzs.
Venport büszke volt üzleti érzékére, abbéli képességére, hogy mindig felismerte és kiaknázta az adódó pénzkereseti lehetőségeket. A Nemesek Szövetsége kiterjedt térség felett rendelkezett, és szívesen kereskedett. A rossaki gyógykészítmények, az arrakisi melanzs, valamint a parázsgömbök és a szuszpenzoros eszközök révén, amiket a drága Norma talált fel, a lehető legnagyobb mértékben hasznosította stratégiai előnyét, ami különös örömmel töltötte el.
Egykori élettársa, Zufa Cenva folyton azt hangoztatta, hogy soha semmire nem viszi majd sem ő, sem satnya lánya. Mindketten rácáfoltak.
Sok éve már, hogy a rossaki fővarázslónő szeretője és társa volt. Kapcsolatuk idején Zufa mindvégig kételkedett benne, hogy Venport a maga kereskedelmi érdekeltségeivel, vagy Norma, aki szórakozásképpen matematikával foglalkozott, valaha is eleget tehetnek a harc sikeréért.
Még miután Venport kellő nagyságú összeggel járult hozzá a zimiai emlékmű egy részének finanszírozásához, akkor sem számított rá, hogy Zufát lenyűgözheti. A rideg asszony testestől-lelkestől a Dzsihadnak szentelte magát, és a kimekek erődítményeibe öngyilkos szellemi bombaként behatoló varázslónőket képezte ki. Nem meglepő, hogy Zufa az adományt s magát az emlékműállítást is a fegyverek és újabb hadihajók beszerzésére fordítható pénzek könnyelmű elpocsékolásának tekintette.
Venport magában mosolygott a nézeten. Ha más nem is, Zufa mindenesetre következetes és kiszámítható volt. A kereskedő minden észérv ellenére találkozásuk pillanatától szerette és becsülte őt. Ám üzleti szempontból tekintve nem térült meg számára a befektetett érzelmi tőke.
A nyitott páholyon egy szép fiatal nő – talán egyik felnőtt leánya – mellett helyet foglaló Manion Butler, a visszavonult alkirály elkapta Venport tekintetét, és szívélyesen rámosolygott. A közelében Harkonnen primerás nevelőapja, Emil Tantor üldögélt álmos arccal. Egy nyájas felszolgáló újabb pohár gyöngyözőborral kínálta Venportot, amit a férfi udvariasan elhárított. Aztán hátradőlt, és várta az ünnepség kezdetét. A közönség lassan nyugtalankodni kezdett, Iblis Ginjo főpátriárka azonban az időzítés mesterének mutatkozott, és pontosan azt a pillanatot választotta a kezdéshez, mikor a lelkesedés a tetőpontjára hágott, és még épp nem vált türelmetlenné a hangulat. Habár a főpátriárka pontosan érkezett a ceremóniára, oldalán a riasztó termetű Dzsatir-testőrökkel, időt akart hagyni rá, hogy a díszvendégek elvegyüljenek, miközben a tömegek emléktárgyakat vásároltak, s kezükben ragyogó körömvirág csokrokat – Manion jelképét – szorongatva sétálgattak.
Venport a kitörő éljenzés forrása felé fordult, s így láthatta Iblis Ginjo és Serena Butler bevonulását. Serena a szokásos, lilával szegélyezett köpenyét viselte, amely oly vakítóan fehérnek hatott, mintha egy földre szállt angyalt takart volna. A magabiztos mosollyal rezzenéstelen arcú főpátriárka, aki ragyogó, aranyhímzéses fekete zekét viselt, felkísérte őt az emelvényre, közben pedig szemkápráztató fények vontak tündöklő glóriát a két alak köré.
Iblist némán követte szépséges felesége, Camie Boro. Nyilvánvalónak tűnt, hogy nem szerelemből vette el a lányt, hanem trófeának tekintette hitvesét; miközben hatalmat szerzett magának, a férfi ravaszul e feddhetetlen származású nőt, az óbirodalom utolsó uralkodójának egyenes ági leszármazottját szemelte ki magának.
Iblis nyakában a szivárvány színeiben játszó lánc lógott, amelyen tündöklő, kékeszöld hagali kvarckristályból készült medál függött. Valószínűleg hitvese öröksége lehetett. Senki nem firtatta, vajon a főpátriárka honnan szerezte a pénzt az efféle fényűző cikkekre, és költekező életmódját sem kritizálták. Értékét a Szövetség számára nem lehetett anyagiakban felbecsülni. Saját, egyre terebélyesedő legendája övezte.
Iblis felemelte a kezét, majd felzendült mennydörgőn felerősített hangja.
– Mikor erre az emlékműre pillantunk, azokat kell felidéznünk, akik a végső árat fizették meg a démoni gépek ellenében. Ám arra is emlékeznünk kell, miért harcoltak.
Serena lépett előre, és tiszta, szenvedélyes hangján folytatta:
– Ez a szobor nem csupán az elesett hősök emlékét őrzi meg, hanem egyben az első lépés jelképe is, amely az Omnius feletti végső győzelemhez vezet.
Robbanó csillaghoz hasonló villanás kíséretében két fénypászta lövellt a magasba, s világította meg az emlékművet és az egész parkot. Az egyik végén habzó vízeséssel ékesített tükörtó felszínén milliónyi csillag sziporkázott az éjfekete ég alatt. A reflektorok egyre ragyogóbban árasztották a fényt, mintha egymással versengtek volna, a szökőkutak szétterülő vízoszlopai egyre magasabbra csaptak fel, a tömeg éljenzése pedig zengő harsogássá fokozódott. Tündöklő, sárgásnarancs színű körömvirágokkal hintették tele a pázsitot és a medencéket, s mámorító illatukat felkapták az esti fuvallatok.
Mikor Serena Butler térdre hullott, és zokogni kezdett, a tömeg fele vele együtt jajgatott, siratta elveszett kisgyermekét és a csatákban elesett saját szeretteit.
Ekkor Venport, akit magával ragadott a tömeg ellenállhatatlan heve, maga is felállt, és megtapsolta a látványt. A Dzsihad vezetői kétségkívül tudták, miként kápráztassák el a sokaságot.
Később, miközben a zimiaiak éjszakába nyúlóan ünnepeltek, Iblis Ginjo és felesége egy sokkalta hivatalosabb és szűkebb körű fogadáson vett részt a Salusai Kulturális Múzeum belső udvarában.
Felettük parázsgömbök lebegtek, s változatos ünnepi színekkel tették vidámabbá a fedetlen emelvényeket. Éjszakai pillangók repkedtek a holdliliomok körül, amelyek az udvar szélén sorakozó ládákban virítottak. Fontos vendégek társalogtak fesztelenül egymással.
Az ékszerektől ragyogó, kifogástalan öltözékű Camie Boro mindig ügyelt rá, hogy belépéskor együtt lássák férjével, arra viszont már nem szívesen „pazarolta” az ilyen alkalmakat, hogy mindvégig hitvese karján sétálgasson. Saját tervekkel és kapcsolatokkal rendelkezett, s kölcsönös szívességekkel fonta szorosabbá szövevényes összeköttetéseit. Iblis rámosolygott, aztán a jól öltözött sokadalomban elvegyült célpontjai felé fordult; feleségével együtt mindketten tisztában voltak személyes kötelességükkel.
A főpátriárka az egyik kisebb plázláda mellett álldogáló magas férfira lett figyelmes, akinek előkelő vonásai, kék szeme és ősz hajszálaktól deres, göndör barna haja nemesi származásról árulkodott. A férfi felnyitotta a láda fedelét, amely a cége által kifejlesztett tucatnyi melanzskészítményt rejtett magában. Immár a Szövetség számos nemesura beleszeretett a ritka és drága fűszerbe, Aurelius Venport pedig ritkán nem élt az alkalommal, hogy ha jóindulatát bizonyítandó – és még több ügyfelet szerezve magának – ingyenes kóstolóval kedveskedhetett másoknak.
Ahogy a vendégek buzgón mutattak rá a termékre – fűszersörre, melanzscukorkára vagy fűszer rágógumira –, amelyből ízelítőt kértek, Venport sorra kivett egyet-egyet mindegyikből.
– Ingyenes kóstoló! Ha valaki még nem ismeri a melanzs jótéteményeit, jöjjön, és próbálja ki!
Úgy hírlik, a melanzs függőséget okoz – tűnődött el Iblis, miközben előrelépett. – És kétségkívül jótékony hatású.
Korábban már megízlelte a fűszert, habár erősen felhígított és szinte íztelen állapotban.
– Szeretnék megkóstolni egy kisebb, elegyítetlen darabot, Venport igazgató uram! Valamit, amin megtapasztalom... az ízét.
A rossaki nemesúr elmosolyodott. Hogy mélyebb benyomást gyakoroljon az előkelőségre, kissé eltúlozott arisztokrata kiejtéssel válaszolt:
– A Dzsihad főpáthiáhkájának öhömmel ajándékozok báhmit. Az összejövetelhe kizáhólag a legkiválóbb áhut hoztam el. A fűszeh khémjét. – Elővett egy apró, pénzérménél nem nagyobb, korong alakú edényt. – Éhints egy keveset a nyelvedhez! Hagyd, hogy átjáhja az éhzékeidet, és behatoljon a lelkedbe!
Mikor Venport felnyitotta a kis edényt, Iblis belepillantott, s szemügyre vette a vöröses narancssárga port, majd ujja hegyét az anyaghoz érintette. Érintésre meglepően darabosnak találta. Mikor felnézett a fejük felett lebegő parázsgömbökre, eszébe jutott, hogy azok is keresett VenKee-terméknek számítottak, habár a technológia szabadalma kapcsán pillanatnyilag épp hosszadalmas és buta pereskedés folyt.
Tétovázva megállt, s az ujjához tapadt porra meredt.
– Pár napja a Képviselőtestületi Gyűlésen mintha Hosten Fru a céged és a poritrini kormány közötti vitát említett volna. Talán a parázsgömbök után járó jogdíj miatt?
Iblisnek komoly fenntartásai voltak Holtzman professzorral és felfuvalkodott mecénásával, Niko Bludd nagyúrral kapcsolatban, Aurelius Venportról viszont eddig egy rendkívül leleményes üzletember képe alakult ki benne.
– Norma Cenvát tehetséges tudósnak ismertem meg, aki sokat segített Holtzman professzornak, hogy hírnevet és dicsőséget szerezzen magának. Ezenkívül kedves barátom is, ám a kapcsolat, hogy is mondjam... bonyolult. – Venport összeráncolta a szemöldökét, mintha valami ocsmányságot nyelt volna le. – Norma egymagában fejlesztette ki a parázsgömbökben használt technológiát, aztán felajánlotta a cégemnek, hogy terjesszük el a piacon. Most, hogy a VenKee tetemes összeget költött a parázsgömbök fejlesztésére és Szövetség szintű forgalmazására, miközben a Poritrin a kisujját sem mozdította, hogy segítsen, Bludd nagyúrnak hirtelen eszébe jut, hogy őt illeti meg a haszon.
Venport mögött időközben több vendég összesereglett, hogy ingyenes fűszerkóstolóhoz jussanak, ám egyikük sem szakította félbe a főpátriárkával folytatott beszélgetést.
Iblis elmosolyodott.
– A technológiát mégis a Poritrinen, Venport laboratóriumában fejlesztették ki, vagy tévedek? Bludd nagyúr pénzügyi támogatásával. Fru szenátor azt állítja, hogy a poritrini tanács benyújtotta a dokumentumokat, amelyeken Norma Cenva aláírásával hitelesítette a megegyezést, miszerint minden találmány, amit Holtzman alkalmazásában dolgoz ki, a kormány tulajdonában marad.
Venport felsóhajtott, ajka pedig elnéző mosolyra húzódott, ami fölöttébb meglepte Iblist.
– Abban nem kételkedem, hogy Holtzman professzor fortéllyal aláíratott vele ehhez hasonló szabadalom-átruházásokat. Norma kamaszlány volt, mikor beállt hozzá dolgozni. A lányt teljesen leköti a kutatás, és soha nem értett... a politika fortélyaihoz.
Iblis az ujja hegyén vöröslő porra nézett. Bőre mintha alig észrevehetően bizseregett volna.
– Szóval, hogy szándékozol megoldani a helyzetet?
Venportot látszólag nem aggasztotta az ügy.
– Kereskedő vagyok, nagyuram. Mindig is értettem a tárgyalásos rendezéshez és a viták elsimításához. A jelenlegi helyzet mindössze a szokásosnál valamivel több agyafúrtságot igényel. – Az Iblis kezére tapadt por felé biccentett. – De nem érdemes ilyesmivel fárasztani magunkat. Inkább a véleményedet szeretném hallani a fűszerről.
Iblis ráébredt, hogy többen figyelik, s talán habozására is felfigyeltek. Ebben a körben nem akart félelmet mutatni. A főpátriárka minden tettét szemmel kísérték, és alaposan megvitatták. A nyelvéhez érintette a melanzsot, majd összeszorította a száját.
– A melanzs legtisztább formájának állítólag több vetülete van... akárcsak a nyakadban függő medálnak – mondta Venport. – A melanzs mindenkinek, aki fogyaszt belőle, más oldalát mutatja.
Iblis másként érezte magát. Nem tudta pontosan, hová tegye az érzést, mivel korábban nem tapasztalt hozzá hasonlót. Pulzusa felgyorsult, aztán lelassult, majd újra szaporábban és megint lassabban vert. Micsoda furcsa érzés! Aztán egészen megritkultak a szívverések, és a tökéletes derű állapotában mintegy önmagába, szívébe és lelkébe bámult. Alig tudta megformálni és kiejteni a szavakat.
– Káprázatos. Hol... lehet... hozzájutni... ehhez a... fűszerhez? Venport rámosolygott.
– Ugyan már, csak megtarthatok magamnak néhány kereskedelmi titkot...
Újabb kis adag fűszert kínált lblisnek, a főpátriárka pedig habozás nélkül elfogyasztotta azt.
– Hidd el – mondta a kereskedő –, még ha elárulnám is a fűszer lelőhelyét, nem szívesen látogatnál el oda.

- - -

Ne számolgasd, mit veszítettél!
Csak az számítson, amid még megvan!

A LEGFŐBB ZENSZUNI SZÚTRÁK KÖZÜL

A fűszerszállító karavánok napnyugtakor indultak el, amint a nappal melege kezdett lecsillapodni. A sivatag mélyének pusztaságában Dhartha naib melanzsbetakarító csapatai nem vették a fáradságot, hogy elrejtőzzenek a kívülállók elől. Pedig jobban tették volna.
Féreglovas Szelim és követői immár napok óta figyelték őket.
Dzsafar, aki a többi támadóval együtt a sziklaormok közé rejtőzött, tükrét Szelim búvóhelyének irányába villantva leadta az utolsó előkészítő jelzést.
A legendás férfi a lenti sziklatömbök mögött meglapulva várakozott kényelmesen, oldalán az áhítatteljes Mahrával. Az elmúlt egy hónap alatt, mióta csatlakozott a számkivetettek csapatához, a szedett-vedett fiatal lány egyre-másra meglepte Szelimet. Mahra mindig szívesen végighallgatta látomásait, és tanult tőle. És mindenekelőtt vakon követte minden utasítását, s így túlélte a próbát. Valahányszor Mahrának sikerült legyűrnie a már-már mitikussá nagyított alak iránti rajongását, oly heves, mégis ártatlan erő sugárzott a tekintetéből, amivel szinte rabul ejtette Szelim szívét.
Szelim úgy vélte, a lány jelenléte mindenképp rohamcsapata hasznára válik. Habár gyakran rámosolygott, és támogatta a törekvéseit, nem akarta, hogy túlságosan elbízza magát, ahogy Biondi tette a halála előtt. Azt szerette volna, ha ennél tovább vele marad.
– Tartsd őket szemmel, és figyeld, mit csinálnak! – Szelim állával a távoli alakok felé bökött, akik hátukon zsákokkal és leterhelt, rozoga talajjárókkal haladtak előre. – Fűszert lopnak Shai-huludtól, és eladják azt a külvilágiaknak.
Makra lekuporodott az árnyékban, s mogorván figyelte, ahogy a karaván felkerekedik.
– Magam is dolgoztam ilyen csapatokkal, Féreglovas. A gyűjtögetők a sziklák közt táboroznak, napközben viszont kisurrannak a homokra, betakarítják a fűszert, aztán visszasietnek a biztonságos helyekre, mielőtt a férgek értük jönnek.- Shai-hulud a kincsét védi – felelte Szelim. Mélykék szeme a távolba meredt, de erőt sugárzott. – A Zenszunik úgy hiszik, a férgek maguk ördögfajzatok, de Shaitan több kárt okoz egyetlen Dharta naib-féle ember révén, mint amire a sivatag összes teremtménye által képes. A követők gyakran hoztak híreket, ahogy egyenként elszökdöstek a településeikről, hogy csatlakozzanak a számkivetettek csapatához. Mahra maga is értékes tanácsokkal és tapasztalatokkal szolgált, amelyek magyarázatot adtak az évek során Szelim fülébe jutott, egymásnak ellentmondó történetekre.
Mivel jövedelmezőnek bizonyult a külvilágiakkal folytatott fűszerkereskedelem, Dhartha naibnak sikerült egyesítenie több Zenszuni települést. Habár az efféle viselkedéssel megtagadták elszigeteltséget és függetlenséget hirdető alapelveiket, Dhartha busás hasznot és vizet kínált nekik cserébe. A melanzs pedig ingyen rendelkezésükre állt.
Szelim a munkáscsapatra sandított.
– Gondolod, hogy Dhartha is köztük van?
– A naib hátat fordított a sivatagnak – felelte Mahra. – Saját fia, Mahmad az elmúlt két év nagyobbik részét Arrakis Cityben töltötte, mígnem elkapott egy külvilági betegséget az űrkikötőben, és ott pusztult el.
– Mahmad meghalt? – kérdezte Szelim, és rátört a magány, ahogy visszagondolt távoli gyermekkorára. Eszébe jutott egy vele egykorú fiatal fiú. Ám ha életben lenne, Mahmad ugyanolyan, több mint negyvenéves felnőtt férfiú lenne, akár Szelim. Mahmad pedig a sivatagtól távol, egy városban halt meg, a külvilágiakkal folytatott fűszerkereskedelemtől lealjasítva. Szelim undorodva lebiggyesztette a száját.
– És Dhartha naib nem magát hibáztatja ezért?
Mahra örömtelen mosollyal válaszolt. A bal szemöldöke feletti félhold alakú sebhely fehéren rajzolódott ki barna bőrén.
– Téged hibáztat, Féreglovas. Téged tart minden őt ért csapás okozójának.
Szelim a fejét rázta. A látomása oly egyértelműnek, reakciója oly magától értetődőnek tűnt. Ám Dhartha naib sohasem hallgatna rá.
– Még többet kell tennünk azért, hogy mindannyiunk érdekében véget vessünk ennek a förtelemnek.
Mikor a fűszerbegyűjtők efféle karavánokkal hordták el a felhalmozott melanzskészleteket, sebezhetőnek bizonyultak. A karaván most is lassan haladt a szirtek melletti sík homokon. A homokférgek a talajjárók berregése és a fűszerrakomány után bandukoló emberek ütemes lépései ellenére nem merészkedtek a sziklák közelébe.
Két, terepszínű pára-recirkuláló ruhát viselő futár rogyott le Szelim és Mahra mellett. Oly nesztelenül mozogtak, akár az árnyék, Szelim pedig elégedetten elmosolyodott.
– Dzsafar elfoglalta a helyét. – Az egyik futár kivette szájából a lélegzőcsövet, és elzárta sivatagi öltözetének belső újrahasznosító rendszerét. – Cselekednünk kell, mielőtt a karaván túl messze kerül.
Szelim felállt.
– Adjátok le a tükörjelzést! Mint mindig, most is óvatosan csapjatok le rájuk! Senkit ne öljetek meg, ha nem szükséges. A feladatunk megleckéztetni őket, és visszavenni azt, ami Shai-huludé. – Lelke mélyén arra vágyott, bárcsak lekaszabolhatná Dhartha naibot, de felfogta, hogy sokkal nagyobb megaláztatás, ha tönkreteszi vezetői hitelét.
Kongón ropogó hang kíséretében porfelhő borította el a fenti ormokat, és az ősi hegygerincről fekete sziklák lavinája zúdult a lassan haladó karaván elé.
– Most megállítjuk őket. – Szelim már futott is. A sziklák közti búvóhelyekről követők serege rontott elő, de alakjuk beleolvadt a barna és fekete háttérbe.
Az alanti homokban kullogó Zenszuni fűszerbetakarítók a dörgő kőomlástól biztonságos távolságra megállították talajjáróikat. Mielőtt a karavánnal vonulók rájöhettek volna, mi történt, Dzsafar és emberei bekerítették őket. Dzsafar maulapisztolyt fogott rájuk. Szelim követői dárdákkal, hajítófegyverekkel, sőt egyesek gyilkos erejű csapásra képes parittyákkal fegyverkeztek fel.
A Zenszunik megijedtek, inukba szállt a bátorságuk. Valahol a felszerelésük között fegyverek is akadtak, Szelim harcedzett csapata azonban oly szorosra fogta köréjük a gyűrűt, hogy nem használhatták egyiket sem.
– Aki lopni mer Shai-huludtól, annak szembe kell néznie a következményekkel – szólalt meg Szelim.
– Banditák! – csattant fel az egyik asszony, átokként vetve rájuk a szót. Egy alig felserdült kisfiú tekintete felragyogott, szemét még nem festette teljesen kékre a rendszeresen fogyasztott fűszer.
– Féreglovas Szelim!
– Szelim vagyok, aki Shai-hulud nevében szól. Buddallah látomást küldött rám, amelynek igazságát nem lehet tagadni. Szégyelljétek magatokat mind, akik a homokférgek halálát és az Arrakis végpusztulását segítitek elő!
A csuklyás arcokra meredt, a sötét tekinteteket fürkészte, és megbizonyosodott, hogy Dhartha naib nem volt közöttük. Ahogy Mahra mondta, a megőszült, agg vezető immár nem méltóztatott a drága idejét a kimerült munkáscsapatokkal tölteni. Ehelyett a külvilági kereskedők társaságában időzött.
A számkivetettek átkutatták a talajjárók raktereit, kiráncigálták belőlük a rőt fűszercsomagokat, majd hátraadták társaiknak, akik felszaladtak velük a sziklákra.
Mahra sivatagi nyúlra emlékeztető, ruganyos mozdulatokkal az egyik ideges nőhöz furakodott, akinek kezét és ruháit finom barna por lepte be. Mosolyogva leszakította nyakából a drótláncot, s rajta az összefűzött csengő fűszertantuszokat.
– Még mindig nem vettek el, Hierta? Talán majd beletörődsz, hogy aszott aggszűzként halsz meg. – Pára-recirkuláló ruhája zsebébe gyömöszölte a melanzstantuszokat, aztán diadalittasan Szelimre nézett.
Hierta bőszen meredt rá.
– Mahra? Te mocskos áruló! Azt reméltük, elpusztultál a sivatagban, de ennek a sivatagi démonnak, ennek a megveszekedett őrültnek a hatása alá kerültél.
– Őrült? – felelte a lány. – Dehogy, inkább megvilágosodott. Szelim szólalt meg.
– Ha a fűszert eladjátok a külvilágiaknak, romlásba döntitek a bolygót. A hatalmas férgek elpusztulnak, s velük együtt a megszokott életmódunk is. Öszszefont karokkal, védelmezőn Mahra mellé állt. – Jelenleg azt a szent hivatást bízták rám, hogy visszaadjam Shai-huludnak, amit elraboltatok tőle.
Előhúzta tejfehér kristálykését, aztán beledöfte az egyik melanzzsal megtöltött zsákba, s a megalvadt vérre emlékeztető port kiszórta a sziklára és a homokra. Még mindig apró kavicsok peregtek lefelé a kőlavina vágta mélyedésben.
– Mind itt van, Szelim – jelentette Dzsafar, miután emberei útját állták az összes menekülni igyekvőnek, és odahordták a csomagokat az egyenetlen sziklamezőre.
Nem ölték meg a fűszerbegyűjtőket, még a vizüket és a járműveiket sem vették el tőlük. A vagyontárgyak nem érdekelték Szelimet. A sivatag mindig ellátja őt.
– Ne feledjétek el, amit ma itt megtudtatok! – mennydörögte. – Hányszor kell elismételnem nektek ugyanazt a leckét?
Aztán a sivatag járőrei Mahra nyomában felkaptattak a magas, csipkézett ormokra, és eltűntek...

Miközben a gyűjtögető csapat többi tagja jajveszékelt, és panaszosan mormolt maga elé, egy ifjú áhítattal nézett a távozók után. Néhány társa öklét rázva átkozta a számkivetetteket.
Ám az Aziz nevű fiú képtelen volt elfojtani a mosolyát. Hinni se merte volna, hogy egyszer saját szemével láthatja a Féreglovast! A csodálatra méltó férfiú egyenesen ránézett.
Dhartha naib unokájaként Aziz sokat hallott már Szelim hőstetteiről, habár a Zenszunik gonosztevőként emlegették a banditák vezérét. Ám Szelim és követői tudták, hogyan lehet meglovagolni a férgeket! És senkit nem bántalmaztak. Nem számít, mit tartott róluk a nagyapja, Azíz bátor és bámulatos csapatnak, Buddallah áldását magukon viselőnek tartotta a törvényen kívülieket.
Titokban arra vágyott, bárcsak minél többet tudhatna róluk.

- - -

A gyáva nem hajlandó harcolni. Az ostoba képtelen elismerni a szükséget. A gazember az egész emberiségnél előbbre valónak tartja magát. A Zensíiták pedig mindezt együttvéve testesítik meg.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
„HADSZÍNTÉRI SÜRGÖNYÖK”

Xavier Harkonnen, Rhengalid hűvös fogadtatására ügyet sem vetve, Darits barlangvárosában állította fel katonai támaszpontját. Más választása nem maradt, ha sikerrel végre akarta hajtani a hadműveletet. A gát vízelvezető zuhatagainak dübörgése töltötte be a hűs levegőt. Vörös algafoltok csüngtek a szirteken, akár a sötét vér.
A Zensíita vének visszavonultak szirti hajlékaikba. A fanatikusok makacsul tagadták, hogy bármiféle veszély leselkedhetne rájuk, Xavier hiába mutatta meg nekik a szent város felé masírozó robothadakról küldött képeket.
– A saját szemetekkel láthatjátok: a gépek el fognak pusztítani titeket.
Tüskés robotok meneteltek a folyómeder menti megművelt fóldeken, mellettük pedig csikorgó, nehézfegyverzetű járművek haladtak vontatótalpakon. Saját egyenruhájuk helyett a helyi földművesek ruháit magukra öltött ginazi zsoldosok zaklatták elszórt támadásaikkal a gépeket, s amint kiprovokálták, hogy robbanótölteteket lőjenek ki rájuk, sietve elrejtőztek. A robothadsereg egy pillanatra sem tért le a kijelölt útvonalról, s rendíthetetlenül nyomultak előre a könnyen sebezhető Darits felé.
Rhengalid, a vének egyike, a képek láttán aggodalmasan ráncolta a homlokát, aztán felszegte szakállas állát.
– Semmink sincs, amire a gépeknek szüksége lehet. Erre csakhamar rá fognak jönni, és aztán békén hagynak minket.
Ám Xavier Harkonnen már kétszer szemtanúja volt a gépek okozta rettentő pusztításnak: a Zimián és a Giedi Prime-on, ahol elveszítette Serenát. Ezenkívül látta még a mészárlást az Ellramon, a Peridot Kolónián és Belloson. Tudta, hogy Omnius azért akarja leigázni az Anbus IV-et, mivel onnan könnyen továbbléphet a Salusa Secundus felé. A robotokat nem érdekelte, hogy a Zensíita őslakosok életben maradnak, vagy mind odavesznek.
Mivel tudta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőle dühe és csalódottsága, Xavier elküldte a megtévedt vezetőt.
– Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megegyezzünk, de most már nincs időm vitatkozni. Nyugodtam mormolhatod a szútráidat, ha úgy gondolod, megóvhatnak az ellenségtől, az én dolgomba azonban ne avatkozz bele!
Rendszeres időközönként elhadart jelentés érkezett a ginazi zsoldosoktól. Noha a harcosok nem használtak a primitív Zensíitákénál korszerűbb fegyvereket, a zsoldosok meglepően sikeresnek bizonyultak, és kétszer annyi gépet tettek ártalmatlanná, mint amennyire számítottak. A harci robotok roncsai szanaszét hevertek a hadiútvonal mentén. Xavier attól tartott, a ginaziak oly mérvű károkat okoznak, hogy a gépek megelégelik a veszteségeket, és meghátrálnak.
Az ostromló robotok ennek dacára megközelítették az első váratlan rajtaütésre előkészített települést.
A primerás megfordult, hogy ellenőrizze az önállóan tevékenykedő gerilláktól és a két elfoglalt faluban állomásozó dzsihadista erőktől érkezett legfrissebb értesüléseket.
– Tantor tercerás, helyzetjelentést kérek! A zsoldosok jelezték, hogy a gépek felétek tartanak.
Xavier abban reménykedett, hogy Rhengalid ellenkezése szertefoszlik, amint meglátja, hogy a gigászi gépsereg mily mérhetetlen fenyegetést jelent. Az első faluból Vergyl válaszolt hörgő hangon:
– Harkonnen primerás, válsághelyzet állt elő!
– Mit tettek a gépek?
– Nem a gépek, uram, hanem a helybéliek. Az éjjel megmérgeztek minket! Szabotálták a fegyverzetünket, megrongálták az energiacellákat. Az embereim harcképtelenek. A tüzérségi fegyverek bevethetetlenek. A Zensíiták mindent tönkretettek!
Xavier érezte, hogy gyomrát görcsbe szorítja a rettegés. Haragjával és undorával viaskodott, mikor a másik különítmény is bejelentkezett.
– Itt Hondu Cregh tercerás, uram! A helyiek minket is megmérgeztek, aztán szétvágták a tápkábeleinket, elemelték az akkumulátorokat, elállították a célzóberendezéseket. Csak magamat hibáztathatom, uram... de... – Fuldokolva köhögött. – Ezeket az embereket jöttünk megvédeni. És most egyetlen lövést sem vagyunk képesek leadni.
Vergyl vágott közbe rekedtes és erőtlen hangon:
– Xavier, a gépek gyors ütemben közelítenek. Várom a parancsaidat. Mit tegyünk?
Xavier alig bírta magába fojtani dühét, bőszen fel-alá sétálgatott, s legszívesebben ordítozni kezdett volna Rhengaliddal. Ám ezzel semmin sem segített volna.
Nem hagyhatta, hogy baj érje az öccsét, különösen ilyen esetben nem, mikor efféle embereknek próbálnak segíteni. Ordítva adta ki a parancsot a két faluban állomásozó csapatnak:
– Tantor tercerás, Cregh tercerás, haladéktalanul vonuljatok vissza! Mindnyájatokat lemészárolnak, ha felfeditek magatokat.
Xavier, elméjében más megoldás után kutatva, összeszorította állkapcsát, mígnem sajogni kezdtek a fogai. Az idő egyre fogyott. A géphadsereg megállíthatatlanul tört előre a kijelölt útvonalon – a gondosan előkészített kelepcét, az egyetlen esélyt arra, hogy teljes és döntő vereséget mérjenek az ellenségre, egyszerűen meghiúsították.
Évekkel ezelőtt a Poritrinen a buddiszlám rabszolgák szabotálták a Szövetségi Armada újonnan felszerelt pajzsgenerátorait, aminek következtében a szövetségi katonák gyanútlanul meneteltek volna a halálba, ha Xavier fel nem fedezte volna az árulást.
Az Anbus IV Zensíitái most értelmetlen öngyilkossággal tetézték a Dzsihad Hadserege elleni hitszegő tetteiket.
Xavier mélyeket lélegzett, s fájón beléhasított az emlék, hogy ugyanezek az ördögi gépezetek gyilkolták meg a fiát, akivel soha nem találkozhatott, majd beleszólt a komvonalba, hogy kiadja a parancsot a hallótávolságon belül tartózkodó katonáknak.
– Akkor keményebb küzdelemben aratunk győzelmet, ha a Zensíiták mindenképp így akarják. – Fagyos szél süvített át a fogai között. – Nem hagyom, hogy ez a bolygó Omnius kezére kerüljön, bármi árat is fizessünk ezért!
Vergyl hangja riadtnak, mégis optimistának tűnt:
– Xavier, azt hiszem, át tudok állítani néhány fegyvert, hogy újra működőképesek legyenek. Üldözőbe vehetjük és megtámadhatjuk a gondolkodó gépeket.
Zon Noret szólt közbe a zsoldosok nevében:
– Add nekünk azokat a fegyvereket, primerás! Láthattad, milyen eredményt értünk el azzal a kevéssel, amit a helyiektől össze tudtunk szedni. Megpróbáljuk letámadni őket.
– Nem érdemes. Nem tudnátok elérni a szükséges célt. Vonuljatok vissza, és hozzatok magatokkal annyi felszerelést, amennyit tudtok! Egy nap még szükségünk lehet rá, de nem most. Más terveim vannak. – Ismét végignézett az alatta húzódó hosszú kanyonon; a géphadsereg nem járhat messze. – Minden zsoldos a lehető leghamarabb térjen vissza Daritsba! Zon Noret, ha jól emlékszem, különleges robbantási kiképzésben részesültél, ugye? Szükségem lenne az ott elsajátított tudásodra.
Felnézett a roppant gátrendszerre, amit a Zensíiták építettek, hogy uralmuk alá hajtsák a folyót, és megfékezzék az áradásokat. Ha ezek az emberek képesek voltak létrehozni egy ilyen bonyolult konstrukciót, miért nem képesek szembeszállni félreismerhetetlen ellenségeikkel?
Cregh tercerás jelentkezett a második faluból:
– A gépi haderők épp most haladtak el mellettünk, primerás. Nincs sebesültünk.
– Pillanatnyilag nem törődnek veletek. Arra számítanak, hogy ha már elfoglalták a daritsi hálózatot és infrastruktúrát, és üzembe helyezték az alállomásaikat, elég idejük lesz visszamenni, és porrá zúzni a félreeső falvakat.
– Erőt kellett vennie, hogy el ne káromkodja magát. – Meg tudjátok becsülni, körülbelül mennyi időt vesz igénybe, hogy a gépek Daritsba érjenek?
– Nem több, mint két óra múlva, primerás.
– Addigra készen állunk. – Xavier kilépett a komvonalból, majd az egyik mellette álló katonához fordult. Nem maradt más választása, mint hogy drasztikus lépésre szánja el magát. A Zensíiták kikényszerítették belőle. – Eredj, és keresd meg Rhengalidot! Mondd meg neki, hogy kevesebb, mint két óra áll a rendelkezésére, hogy kiürítsék a várost. Add az értésére, hogy nem fogom még egyszer figyelmeztetni.
A vízpárától síkos kövű átjáróban összegyűlt Zensíita vének tudni szerették volna, mire készül Xavier.
– Nem így akartam megküzdeni a gondolkodó gépekkel, de csak magatokat okolhatjátok a történtekért. Anélkül is sikerre vihettem volna a hadműveletet, hogy feláldozom a városotokat és a népeteket. De nem hagytatok más lehetőséget.
Ezt hallva Rhengalid az égnek emelte az öklét.
– Darits szent város, a Zensíita vallás központja. Szent szövegeket őrzünk itt, valamint ereklyéket és pótolhatatlan műemlékeket.
– Akkor biztonságos helyre kellett volna szállítanotok mindent, amint egy órával ezelőtt megkaptátok a figyelmeztetésemet. – Xavier megparancsolta, hogy erővel távolítsák el. – Biztasd csak az embereidet, hogy siessenek! Fölösleges meghalniuk.
Miközben a vízsugarak dübörögve zúdultak alá a gát vízelvezető zuhatagaiban és túlfolyóiban, Xavier könyörtelenül magyarázott. Mesélt arról az időről, mikor évtizedekkel ezelőtt Omnius átfogó támadást indított a salusai főváros, Zimia ellen, Xavier összevonta a haderőit, és fájdalmas döntést hozva elhatározta, hogy mindenáron megvédi a Holtzman-féle pajzsgenerátort. Ezzel megmentette a bolygót, viszont emberek ezreit és a csodás metropolis kiterjedt körzeteit kellett feláldoznia. Xaviernak most hasonló – de sokkal súlyosabb – döntést kellett meghoznia Darits kapcsán.
Egy sebtében összehívott megbeszélésen konzultált a statikus mérnökökkel és a robbantási szakértőkkel a robbanótöltetek elhelyezéséről. A gátrendszert jól megépítették, a kommandósok mégis találtak a szerkezetben gyenge pontokat.
Zon Noret állt meg előttük vérző sebekkel, amelyeket a harci robotok elleni küzdelemben szerzett; nem törődött a sérüléseivel, és csupán saját első segélytapaszával kötötte be azokat, hogy egy ideig még kitartson. – Legalább tíz, pontosan elhelyezett töltetre lesz szükség. Az egyik mérnök szólalt meg:
– Atomot is használhatnánk, primerás. Sokkal egyszerűbb lenne.
Xavier tagadólag rázta a fejét. Már épp elég atomfegyverrel véghezvitt pusztítást látott, amikor a Szövetségi Armada megtisztította a Földet.
– Nem számít, mit tettek ezek az emberek, még egy esélyt akarok adni nekik.
A szívós, rettenthetetlen férfiak és nők Noret tervét követve felmásztak a gátrendszer díszes felületét alkotó hatalmas kőtömbök repedéseit kihasználva. Aztán robbanószerkezeteket és nagy energiájú vegyi habképzőket helyeztek el Mohamed és Buddha ikerszobra mögé.
A géphadsereg továbbnyomult, és ügyet sem vetett a falvakra, amelyeket akkor foglalnak el, miután az Omnius-frissítést feltelepítették a daritsi hálózatra. Ám Xavier épp arra készült, hogy megfossza őket ettől a zsákmánytól, s közben elpusztítsa a robotkatonák seregeit.
Néhány Zensíita komolyan vette a figyelmeztetést, és elmenekült a városból, míg mások meghallgatni sem voltak hajlandóak bármit, amit a hitetlenek szájából hallottak. Xavier a rákényszerített súlyos döntés terhe alatt őrlődve figyelte a menekültek kígyózó sorait. Már annyi vérontást látott életében.
Nem menthetem meg azokat, akik ragaszkodnak a mártírhalálhoz.
Ám dühösen meredt maga elé, közben sós könnyekkel teltek meg szemei. Micsoda értelmetlen áldozat! Kiért vetik oda az életüket? Omniust nem hatják meg ezzel, ahogy engem sem.
Vorian Atreides üzent a bolygó felett keringő zászlóshajóból, s hangjából pimaszság csendült ki.
– Jó hírrel szolgálhatok, Xavier. Hamarosan befejezem a munkát idefenn, és készen állok majd, hogy megküzdjek az űrflottával.
– Nagyszerű, mivel a gondolkodó gépek már a nyakunkon vannak. – Kikapcsolta a komvonalat, s hagyta, hogy primerás társa felkészüljön a második fázisra, amely elvben az Anbus IV közeléből a gépi flotta fennmaradó hányadát volt hivatott elűzni.
Pillanatokkal később a félelmetes robothadsereg a kanyon túlsó bejáratához ért, a kérlelhetetlen, gépesített hatalom baljós megtestesítőjeként. Xavier semmire nem vágyott jobban, minthogy megsemmisítse ezt a sereget.
Láttukra még a legharcedzettebb katonák is rémülten kiáltottak fel, de Xavier csendre intette őket.
– Igaz ügyért és a becsületért harcolunk! A Dzsihad Hadseregének katonái vagyunk. – Zsoldosainak és dzsihadistáinak megparancsolta, hogy húzódjanak menedékbe. Zon Noret az összeeséssel küzdve botorkált el; mély sebeiből egyre több vér szivárgott, mégsem hagyta, hogy Xavier katonái segítsenek neki.
A gépi megszállók előrenyomultak, láthatóan abban a meggyőződésben, hogy az utolsó emberi védvonalakon is túljutottak. Xavier várt, és egyre csak várt. Halántékáról veríték csurgott a szeme sarkába.
A mi oldalunkon tudhatjuk a természet, e nagy hatalmú szövetséges erejét. A víz majd elvégzi helyettünk a munka fennmaradó részét.
Az utolsó ginazi kommandós is visszamászott a kanyon tetejére, távol az elhelyezett robbanótöltetek lökésvonalától. Noret a sérülései dacára nem adta fel, és zsoldosaival tartott. Napsugár csillant meg az iszonyatos harci robotok fémburkolatán.
– Ezt a bolygót Omnius soha nem fogja meghódítani – jelentette ki Xavier halk, fenyegető hangon. Aztán állát felszegve kiáltásra nyitotta a száját: – Nem kapjátok meg ezt a helyet!
Maga aktiválta a robbanótölteteket.
Az egymást követő robbanások mennydörgőn morajlottak, ahogy a szűk kanyon falai csapdába ejtették és felerősítették a hanghullámokat. A detonációk a sebezhető pontokat szakították fel, az egész gátrendszer megrázkódott, és beleremegett.
Ahogy a szerkezet végzetes sérülést szenvedett, a béklyóba kényszerített, hatalmas víztömeg átpréselte magát az egyre szélesedő repedéseken, aztán fokozatosan felerősödve exponenciálisan növekvő mérvű rombolást eredményezett. A szökő víz és a törmelékdarabok nagynyomású sugárnyalábként törtek elő a réseken.
A víz dübörögve szaggatta szét a nyiladékokat, akár egy kozmikus áradat. Buddha és Mohamed gigantikus szobrai meginogtak, s valószerűtlen pontokon meghasadtak, mintha csak részeg táncba kezdtek volna. Végül, hatalmas robaj kíséretében az egész gátrendszer kettészakadt. A gátfal, a ciklopszi szobrok és a lakóház méretű törmelékdarabok egy fékevesztett folyó titáni erejével buktak előre.
Olyan fegyver volt ez, amely ellen még a gondolkodó gépek is tehetetlennek bizonyultak.
A robot megszállók megtorpantak, mikor érzékelőik jelezték a vízfal közeledtét. Kielemezték az információt, és túl lassan szánták rá magukat a meghátrálásra. Ám mikor a tajtékzó hullámpöröly lesújtott rájuk, még a legrobusztusabb páncélos testeket is úgy söpörte félre útjából, akár a gyufaszálakat egy hurrikán.
A szabadjára engedett víztömeg az elzárt barlangüregekbe ágyazott lakóházakat és egyéb épületeket is kiszaggatta a sziklafalból. Darits szent városát elmosta az áradat, s vele együtt hullámsírba kerültek a biztonságba nem helyezett relikviák és azok a Zensíita lelkek, akik megtagadták, hogy elhagyják a várost.
A kanyon falának peremén, biztos magasságban a zúgó habok felett Xavier Harkonnen követte komor tekintettel az eseményeket. Orrát megcsapta a frissen átnedvesedett föld és a kavargó víz illata, ahogy a víztározóból kizúdult a hatalmas, iszaptól terhes víztömeg. A folyó lejjebb magával sodorja majd a terményt és a településeket.
Másképp képzeltem el. De nem hagytak választási lehetőséget.
Miután a gépeket elsodorták a hullámok, és a masszív vízfal zúgva továbbözönlött a kanyon falai között, a Dzsihad űrkompjai megérkeztek az átcsoportosított erőkért. Amíg Xavier a kanyon tetején egybegyűjtötte a ginazi zsoldosokat és megmaradt katonáit, harcosok ezrei törtek ki örömujjongásban a diadal láttán.
Az életben maradt Zensíiták ezzel szemben megütközve, kikerekedett szemekkel bámultak maguk elé, mintha el sem akarnák hinni, ami történt. A sártól mocskos tekintetű, torzonborz szakállú Rhengalid vádlón Xavier felé bökött az ujjával.
– Légy átkozott! Elpusztítottad szent városunkat, megszentelt ereklyéinket és emberek ezreit. Buddallah bosszúja sújtson téged és sarjaidat egymillió esztendőn át!
A víz tovább zúgott a kanyon mélyén, majd szétáradt, ahogy sík terepre ért. A szétmállott gátrendszer utolsó darabjai is lehullottak a szirtfal rögzítési pontjairól, s a mérhetetlen víztározó lassan végleg kiürült. Néhány Zensíita csónakot magával sodort a víz a zuhatagokba, ahol apró szilánkokra törtek szét.
– Újjá kell építenetek egy egész várost. – Xavier együttérzőn tekintett Rhengalidra. – De kizárólag azért tehetitek, mert életben és szabadok maradtatok.

- - -

A titkok további titkokat szülnek.

ARRAKISI KOZMONDÁS

Most, hogy Agamemnón és Titánjai eltávoztak, hogy teljesítsék egyénenkénti küldetésüket, a Corrin békésnek és hatékonynak hatott.
Habár a gondolkodó gépek az örökelme kiterjedt hálózatának bármely csatlakozási pontján keresztül kommunikálhattak, Omnius mégis a corrini Központi Toronyba rendelte Erasmust egy megbeszélésre.
Valahányszor Erasmus a magas, tűre emlékeztető épületre tekintett, a likvimetál torony képe megváltozott Omnius pillanatnyi szeszélyéhez igazodva. A mechanikus Központi Torony maga is elevennek tűnt eltolható falaival, plázablakaival és állítható padlószintjeivel. Az örökelme magja kedvére helyet változtathatott a labirintusban, egészen a torony csúcsától a föld alatti termekig.
Erasmus képes volt megváltoztatni a rugalmas fémmaszkján tükröződő kifejezést, a Corrin-Omnius azonban egész építményeket alakíthatott – és alakított – kedve szerint. Az önálló akaratú robot tudtával egyetlen más Omnius-inkarnációt sem jellemeztek efféle hóbortok. A mindent behálózó számítógép ettől egészen excentrikusnak mutatkozott.
Megérkezvén Erasmus kötelességtudóan beszállt a gyorsliftbe, amely a likvimetál épület hetedik szintjére vitte őt, ahol egy szűk, ablaktalan terembe lépett. Amint az irizált fémajtó látható átmenet nélkül bezárult mögötte, optikai érzékelőszálai semmilyen nyílást nem észleltek a falon vagy a mennyezeten. Talán csak nem megfélemlíteni próbálta őt az örökelme?
Lehetséges, hogy az itteni Omniusban – a stratégiailag legjelentősebb gépi világ örökelméjében – érzelmek és szeszélyek alakultak volna ki? Netán a Corrin-Omnius felsőbbrendűnek hitte magát a többinél? A kíváncsi robot régebben többször is puhatolózni próbált ez ügyben, de az örökelme nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire.
A bonyolult számítógép furcsa szokásokkal, csak rá jellemző sajátosságokkal – sőt saját tudatos egyéniséggel – rendelkezett, noha ez utóbbi vádat Omnius bizonyosan tagadta volna. Az önálló akaratú robot mindezt érdekfeszítőnek találta. Mintha Omnius egyik programja ösztönösebbé és kiszámíthatatlanabbá tette volna őt, akárcsak az emberek, akiknek következetlen viselkedése már többször a gépek legyőzéséhez vezetett a csatatéren.
– Ma a vallásról fogunk elbeszélgetni, Erasmus – jelentette ki az örökelme az egyik láthatatlan hangszóró segítségével, amely mintegy mindenütt jelenlévőnek mutatta őt. – Emeld fel az egyik kezed, és nyisd ki a tenyered!
Mikor a robot engedelmeskedett, az egyik mennyezeti kazettából Omnius egyik gélgömb másolata hullott a markába. Az adatok minő gazdag tárháza rejtezett ebben a könnyű, ezüstös glóbuszban! És mennyi mindent nem tartalmazott, elsősorban a „lélek” jellemzőit, ami után – az emberi lét más, nehezen megfogható vetületei mellett – Erasmus kutatott.
– Kérlek, láss el minden idevágó adattal, mielőtt belefognánk – mondta Omnius.
Erasmus immár évszázadok óta tanulmányozta az emberi fajt, kísérletezett rajtuk, s ekképp hatalmas információmennyiséggel gyarapította az amúgy is bőséges adatbankok állományát. Habár az önálló akaratú robot már többször felajánlotta, hogy feltölti a teljes anyagot, Omnius nem sok érdeklődést mutatott a felhalmozott tudás iránt. Ez idáig.
– Mire véljem, hogy hirtelen érdeklődni kezdesz a vallás iránt? Szokatlan témafelvetésnek tűnik tőled.
– Számomra az úgynevezett spirituális és vallási hiedelmek érthetetlen emberi viselkedésmintának számítanak. Felismertem azonban, hogy a vallást fegyverként használják fel ellenem. Épp ezért ki kell elemeznem.
A hatékony adatátvitelt biztosítandó, Erasmus a testének oldalán kialakított gömbaljzatba illesztette az Omnius-másolatot, és átmásolta az információt, amit az örökelme kért tőle. Aztán kivette a gömböt.
Kis ideig eltartott, míg Omnius feldolgozta az adatokat, és eltűnődött felettük.
– Érdekes. A vallásnak több formája létezik, a legerősebb érzelmi összetevővel rendelkező hitformák azonban, úgy tűnik, mind valamely Felsőbbrendű Lény vagy vezérlő erő köré összpontosulnak. Ez lenne az emberek legfontosabb hittétele?
– Még mindig tanulmányozom a kérdést, Omnius. Hit dolgában kevés tényezőt lehet biztosra venni. Az emberek a logikánál és a megdönthetetlen tényeknél előbbre tartják a meggyőződésüket és a vágyaikat.
– Mi értelme a kísérleteidnek, ha nem tudsz konkrét válaszokkal szolgálni?
– Az emberi viselkedést illetően még a konkrét kérdések megfogalmazása is nehéz. A célom azonban az, hogy meghatározzak bizonyos irányelveket és általánosításokat, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak.
Az ezüstgömb megperdült Erasmus markában, és hőt fejlesztett. – És a vallásaik? Mindent feltöltöttél, amit megtudtál róluk?
– Történelmi áttekintést adtam, beleértve mindent, amit a fogoly emberektől megtudtam népeik templomairól, zsinagógáiról, mecseteiről és szentélyeiről, valamint arról, hogy az eredeti hitek miként enyésztek el, vagy alakultak át a jelenlegi vallásokká. Ha óhajtod, felsorolhatom az összes feljegyzett bolygót a vallási hovatartozásukkal egyetemben.
– Szükségtelen. – Omnius hangja felerősödött. – Miért hívják az ellenem szerveződő mozgalmukat „dzsihad”-nak, szent háborúnak? Számítógép vagyok. Miféle kapcsolatban állhatnék az ő vallásaikkal?
– Kényelmi szempontokból a nevedet a szentírásaikban többször említett gonosz erővel társították. Démonnak bélyegeztek, ami feljogosítja őket, hogy az általuk imádott Felsőbbrendű Lény fő ellenségének kiáltsanak ki. Ez a felfogás következésképp vallási küzdelemmé változtatja a politikai nézeteltérést.
– És ebből miféle előnyük származik?
– Ez lehetővé teszi számukra, hogy a logika helyett, ami a mi vezérlő elvünk, az érzelmek uralkodjanak. Az emberek hajlamosak rá, hogy ésszerűtlen tetteket hajtsanak végre, mivel a vallás egyfajta erkölcsi magaslatra emeli őket. Számukra ez a viszály több, mint háború: a legmagasabb rendű szent kötelességnek tekintik.
Erasmus bizsergést érzett a kezében, ahogy a gömb nagy sebességgel feldolgozta az adatbankjába áttöltött információt.
– Elképzelhető, hogy az istenük náluk magasabb rendű szerves létforma legyen? – kérdezte Omnius.
– Melyik istenre gondolsz? A nava-kereszténység Istenére? Vagy a buddiszláméra? A deiszlám Erőre? A pánhindu Hetedik Kör Legfelsőbb Uraira? Nem értem igazán a különbségeket. Lehetséges, hogy egyszerűen ugyanannak az idő és téveszmék által elferdített istenségnek a torz megtestesülései. De az is elképzelhető, hogy teljesen önálló istenek.
– A válaszaid fölöttébb homályosak – állapította meg Omnius.
– Pontosan. A hívők éteri lénynek képzelik el az Istent, habár a legtöbb vallás ismer olyan történeteket, amelyek szerint az istenségeik emberi alakban is megtestesültek.
– Nevetséges.
Erasmus alaposan átgondolta a szavait, mielőtt válaszolt.
– Lehetséges, hogy te vagy a Gépek Istene, Omnius.
– Akkor miért kérdezősködöm? – Az örökelme hangja határozottan csalódottnak hatott. – Ha isten lennék, mindent tudnék.
A megjegyzés egybevágott Erasmus saját megállapításával, hiszen az Omnius adatbankjában tárolt gépi tudás hiányos volt. Erasmus kivárt, és eltöprengett. Vajon az örökelme mindvégig játszadozott vele? Vajon Omnius magába szívott minden információt, amit az emberek tanulmányozása során szerzett?
Vajon Omnius ebben a pillanatban is a gondolataiban olvas?
– Évtizedeken át állatként nevelgettél egy emberi alcsoportot a telepeiden, amelyek egyikét sem indoktrinálta semmiféle tételes vallás. – Az ezüstgömb a levegőbe emelkedett, a helyiség mennyezetéhez ért, aztán görögni kezdett a ránctalan fehér felületen, mintha csak ellenkező irányban hatott volna a gravitáció. – A telepeiden élők mit gondolnak az Istenről?
– Természetesen primitívebb a hitviláguk. Néhányuk történeteket eszelt ki egy Felsőbbrendű Lényről, de a többségük úgy véli, ez az istenség elpártolt tőlük. Maga a vallás eszméje lehet, hogy nem több az emberiség egyik társadalmi megnyilvánulási formájánál, és mikor felfeslik valamely társadalmi rend, az efféle rendszerek velük együtt bomlanak el.
A gélgömb végigszaladt a mennyezeten, aztán szélsebesen legördült az egyik falon, át a padlón és Erasmus lábai között, majd megint vissza fel.
– Lehetséges, hogy kutatásaid során azért mellőzted a vallás kérdését, mert túlságosan összetett és logikátlan?
– Nem tanulmányoztam részletesen a problémát, Omnius. Az emberi viselkedés sok más csapásiránya kötött le ehelyett. A vallásosság csupán az emberi jellem mellékes vetülete. A megfigyeléseim alapján azt a következtetést vonnám le, hogy az emberek többnyire agnosztikusak vagy nyíltan ateisták, kivéve, ha szélsőséges fájdalomnak vagy feszültségnek teszik ki őket. Az efféle szemléleti váltások ciklikusan ismétlődnek a történelmükben, mint az árapály ingadozása. A vallásosság épp fellendülőben van, s a Dzsihad a katalizátora.
– Vajon a vallásosság iránti igény veleszületett emberi tulajdonság? Talán azzal, hogy figyelmen kívül hagytad istenfélelmüket, épp a lényeget nem láttad meg bennük.
– Ezrével kínoztam meg őket, Istenről azonban csak kevés nyilatkozik. Legfeljebb annyit mondanak, hogy Isten elhagyta őket. Afelől azonban kétségem sincsen, hogy most is, mikor Xerxész és csapata tizedeli az ixi lázadókat, a siránkozó áldozatok utolsó leheletüket is imákra pazarolják, még ha be is látják annak teljes értelmetlenségét.
Az Ixről még nem kaptak hírt, de a Titánok kellően egyértelmű parancsot kaptak. Xerxész kétségkívül képes volt a brutális, nyílt mészárlásra. A néhány ixi túlélő fejében többé bizonyosan nem fordul meg a lázadás gondolata.
– Még mindig nem fogtam fel a vallás értelmét – szólalt meg Omnius. – Miféle célt szolgál? Úgy tűnik, mintha képzetes ösztönző erő lenne, amely társadalmi léptékben képes irányítani az embereket.
– Az alaphitet megérteni olyan, mintha nedves, moha lepte követ szorongatnánk – felelte vontatottan Erasmus. – Szilárd, kézzel fogható tárgy, ugyanakkor sikamlós és nehezen megragadható.
– Ezt hogy érted?
– A vallásos élmény minden embernél más formában nyilvánul meg, még ha ugyanahhoz a hitrendszerhez tartoznak is. Minden egyes személy mintha más vonatkozását helyezné előtérbe. Rengeteg az apró eltérés, a nüansznyi változtatás, akár a szerelem emberi érzése, amely sohasem egyformán nyilvánul meg két ember esetében.
– De miért?
Miközben Erasmus mozdulatlanul állt, az Omnius-gömb egyre sebesebben cikázott fel-le a falakon, végig a mennyezeten és a padlón. Végül a gélgömb osztódni kezdett, aztán Omnius tucatnyi kópiája jelent meg, és süvített golyóbisként minden irányba, szinte súrolva Erasmust, s közben egymást átfedve, felelgetve kérdezték a zúgó hangok:
– Miért? Miért? Miért?
A gömbök hirtelen elviharzottak, és ismét csend borult a Központi Torony tetejének lezárt helyiségére. Erasmus mögött irizálva kinyílt az ajtó. A robot kötelességtudón belépett a liftbe, és távozott.