A Hessra nevű hideg, sivár kisbolygón, amelynek levegője alig belélegezhető, ádáz szelek tomboltak, és bombázták tűszerű jégkristályokkal a bőrt; a vidéket lassú, de feltartóztathatatlan gleccserek tarolták le. A legtöbben egyetlen hétig sem maradtak volna meg ezen a helyen, nemhogy két évezreden át, az Elefántcsonttorony Kogitátorai mégis ezt találták a legalkalmasabbnak a véget nem érő elmélkedéshez, hiszen külső események nem gyakran zavarhatták meg a nyugalmukat.
Serena Butler mégis rájuk talált.
Habár az Önelemezés Városában elveszítette a jóságos Kwynát, ezek a titokzatos kogitátorok továbbra is a rendelkezésére álltak. Vidad és az Elefántcsonttorony Kogitátorai régtől fogva elszigeteltségben éltek, és nem avatkoztak bele az emberek ügyeibe, habár külső forrásból kellett beszerezniük a jövedelmüket és a készleteiket. Serena tehát elhatározta, hogy személyesen látogat el hozzájuk, és kéri – sőt inkább követeli –, hogy segítsenek az emberiségnek. Hogyan tagadhatnák meg a támogatást?
Még az Elefántcsonttorony Kogitátorainak is be kellett látniuk, hogy többé nem maradhatnak semlegesek. Egykor emberek voltak, de a Titánokkal és a neo-kimekekkel ellentétben sohasem léptek szövetségre Omniusszal. Ezredévnyi bölcsességük révén talán olyan lépéseket javasolhatnak, amelyek fel sem merültek volna az emberekben. Serena meggyőződéssel hitte, hogy felbecsülhetetlen tudásuk válhat azzá a tengelyszöggé, amelyen az Összehangolt Világok elleni végső győzelem függ.
Iblis gondosan kiválasztott kogitátor asszisztensei immár nyolc éve szolgáltak a Hessrán. Serena vajmi keveset tudott a korábbi szubordinánsokat felváltó segítőkről azon kívül, hogy nem sokkal az indulásuk előtt megáldotta őket. Emlékezett rá, hogy akkoriban mindnyájan felettébb jámbornak és jó modorúnak tűntek.
Azóta Iblis bizalmasan elárulta neki, hogy az új szubordinánsokat azzal az utasítással indította útnak, hogy fokozatosan ismertessék meg a kogitátorokat az évszázados rombolással, amivel a gonosz gondolkodó gépek sanyargatták az emberiséget. Az új szubordinánsok gyakorta megkérdőjelezték a kogitátori félrevonultság erkölcsösségét, és megpróbálták rádöbbenteni Vidadot és elmélkedő társait, hogy a puszta semlegesség nem feltétlenül erényes cselekedet.
Serena egyenesen a Hessrára indult hajójával, és kizárólag Niriem és négy másik szeráf kísérte el. Serena járműve egy hóval és jéggel borított pályán szállt le, amit a szubordinánsok korábban megtisztítottak a fogadásához. A kogitátorok erődítménye a szürke sziklákból kiemelkedő fekete fémtornyokból és hegyes kupolákkal fedett, hengeres kiszögellésekből állt, amelyeket alig lehetett kivenni a tajtékzó hóviharban.
A kogitátorok eredetileg egy fedetlen hegynyúlványon emelték a menedéküket, de húsz évszázad alatt a megfontolt mozgású gleccser aláereszkedett a magas bércekről, és fokozatosan elkezdte beborítani a tornyokat. A vastag jégpáncélt kékeszöldre színezték a szennyező vegyi anyagok, amelyek a Hessra savas légköréből csapódtak ki.
A jégár ez idáig csupán az építmények talapzatát és pinceszintjét lepték el, Serena pedig azon tűnődött, vajon a kogitátorok elhagyják-e valaha az erősségüket. Az idő kérlelhetetlenségének érzete töltötte el. Mikor a jég végül magába zárja a tornyokat, Vidad és biztonságérzettől kókadt társai talán a jégsírban maradnak, és továbbra is lehetetlen eszmék felett elmélkednek majd, amelyek révén semmivel nem jutnak előbbre.
Hacsak Serenának nem sikerül rábírnia őket a tevékeny részvételre.
Csapatnyi vattakabátba burkolózott szubordináns lépett ki a főtorony jégvirágos kapuin, s vezetőjükben Keatsre ismert rá Serena. A papnő botorkálva megindult feléje, köhögni kezdett a ritka, rossz ízű levegőben, és a bőrén érezte a csípős szelet. Niriem előlépett, hogy odakísérje őt, de Serena intett neki, hogy ne kövesse, és közölte vele, hogy szívesebben intézi egyedül a kényes feladatot. Meghagyta a szeráfoknak, hogy maradjanak a hajóban, mivel jobb, ha rajta kívül senki nem ártja bele magát az ügybe.
A szubordinánsok az alagútba tessékelték Serenát. A férfiak vegyszerektől bűzlöttek, mintha laboratóriumban kísérleteztek volna. Az egyik sárga köpenyes szubordináns meghúzott egy kart, az alagút súlyos kapuja pedig zengő dörrenéssel bezárult mögöttük. Ahogy Serena komor kísérői között haladt, hideg páraindák kígyóztak a szeme előtt.
A folyosók egyre szűkülő dugóhúzóként kúsztak lefelé, és egy tágas, kopár falú terembe vezettek, amelynek ablakaira a gleccserjég áthatolhatatlan függönye borult. A jégtömbökre a muadru rúnákra emlékeztető, különös alakzatokat véstek. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai hatalmas sakkfigurákhoz hasonlóan sorakoztak fényesre csiszolt állványaikon, agytároló edényeik a létfenntartó elektrofolyadék kékjében izzottak. Alkóvokban további készleteket halmoztak fel, sokkal többet, mint amennyire a kogitátoroknak valaha is szüksége lehet. Serena eltűnődött, vajon mit szándékoztak kezdeni ennyi életadó folyadékkal.
Serena összeszedte az erejét, és felidézte a számos érvelési technikát, amit Kwynától és Iblis Ginjótól tanult. Ez alkalommal szüksége lesz minden ügyességére, amit latba vethet. Abban reménykedett, hogy Keats és törekvő szubordináns társai már előkészítették a kérését.
– Tanácsért folyamodtál elém? – érdeklődött Vidad.
Hangja az agytároló edény aljába épített hangflastromból jött, akárcsak a kimekeké. A rendszer újnak hatott, Serena pedig felismerte, hogy az újítást Keats szubordináns társai vezették be, hogy a gondozók egyszerre több kogitátorral is beszélgethessenek. A módosítás előtt Vidad és a többiek évszázadokon át békés csendben viselték, hogy szelíd szubordinánsaik gondozzák őket; most, hogy a visszavonultan élő lángelmék rendszeres vitákat folytatnak Iblis embereivel, Vidad élete kétségkívül nagymértékben megváltozott.
– A segítségedre van szükségem – mondta Serena, gondosan ügyelve a szavaira és a hangnemre, hogy egyszerre mutatkozzon udvariasnak, tisztelettudónak és határozottnak. – A Dzsihadunk sok éve emberi életek milliárdjainak árán húzódik egyre tovább. Eltökéltségünket fokozatosan fásultság váltja fel. Bármire hajlandó vagyok, hogy gyors és döntő győzelmet arathassunk.
Vidad nem válaszolt, helyette egy másik kogitátor szólalt meg.
– Jelenlegi szubordinánsaink állítása szerint a Dzsihad mindössze pár évtizede vette kezdetét.
– És nem értitek, miért vagyok ennyire türelmetlen?
– Pusztán megjegyeztem.
– Ellentétben veletek, létem mindössze néhány évtizedre korlátozódik. Természetes, hogy az életemben szeretnék sikert elérni.
– Igen, ezt megértem. Az Omnius elleni átfogó küzdelem ennek ellenére több mint egy évezrede tart, ami nem is oly hosszú idő, ha nagyobb léptékben vizsgáljuk az eseményeket. Tudod, kis kogitátorcsapatunk kétszer régebbről idézhet fel emlékképeket.
– Múlandó emberként időfelfogásod elferdített és korlátolt, Serena Butler – tette hozzá Vidad –, és nem vonatkoztatható arra a vászonra, amire a történelem folyamát felfestik.
– Mivel az emberek maguk jegyzik fel a történelmüket, kizárólag a saját élettartamuk lehet az idő értelmezhető léptéke – hozta fel némi éllel ellenérvét Serena. – Egykor ti, kogitátorok is emberek voltatok.
Serena megállt, mély, zaklatott lélegzetet vett, és igyekezett tompítani a hangját. Aztán nyugodtabban hozzátette:
– Gondoljatok a gondolkodó gépek emberi áldozataira! Egykor minden elesett aggyal rendelkezett, ami azt jelenti, hogy bármelyikükből hozzátok hasonló kogitátor válhatott volna. Gondoljatok a felfedezésekre és a bölcsességekre, amelyekhez eljuthattak volna, ha nem fosztja meg őket idő előtt az életüktől Omnius.
A kogitátorok némán fontolóra vették a szavait. Keats és a többi szubordináns észrevétlenül várakoztak a terem falaihoz simulva, és nyilvánvaló csodálattal szegezték Serenára buzgó tekintetüket.
– Elismerjük, hogy tragikus, ami történik – felelte végül Vidad.
Serena ismét felemelte a hangját.
– Az emberek harcosai harmincnégy éven át küzdöttek, és tűrték a szenvedést. Egy egész nemzedéket tizedeltek meg, követőim pedig kezdik elveszíteni a reményt. Attól félnek, hogy a Dzsihad megnyerhetetlen, hogy a háborúskodás évszázadokig húzódik anélkül, hogy végül diadalt aratnánk. Elkeseredetten vágynak az azonnali megoldásra.
– Érthető az aggodalmuk – jegyezte meg az egyik kogitátor.
– De nem engedhetem, hogy letaglózza őket! Most nem veszíthetünk a lendületünkből! A kisfiam halálára és rendkívüli mozgósító erőre volt szükség ahhoz, hogy a sok évszázados közöny és érdektelenség után az emberek végre fegyvert fogjanak a gondolkodó gépek ellen.
– Ez az emberek problémája, és nem érinti a kogitátorokat.
– Elnézést, de ellent kell mondanom, kogitátor: válság idején a gyávák gyakorta efféle érvekkel próbálják igazolni a tétlenségüket. Nézd csak át saját történeti feljegyzéseidet! – A Dzsatir szubordinánsai szélesen elmosolyodtak, és szemük sarkából pillantásokat vetettek Serenára. Talán maguk is hasonló érveket hoztak fel korábban. – Hatalmas bölcsességgel bírsz, és nem hiszem, hogy teljesen kiveszett belőled az emberiesség. Micsoda szörnyű, szörnyű veszteség lenne ez!
Vidad válaszából némi csüggedés érződött ki.
– És mit vársz tőlünk, Serena Butler? Tudatában vagyunk szenvedélyes meggyőződésednek, de mi, kogitátorok, semleges gondolkodók vagyunk. Omnius éppen ezért nem zaklat minket. Valaha a Húsz Titán némelyike éppúgy hasznát vette szakértelmünknek, akárcsak a Szövetség polgárai. Alapjaiban elfogulatlan és kiegyensúlyozott pozíciót igyekszünk fenntartani.
– A pozíciótok alapvetően elhibázott – vágott vissza Serena. – Habár semlegesnek hihetitek magatokat, semmiképp nem maradhattok függetlenek. Emberi szubordinánsaitok nélkül elpusztulnátok. Kizárólag amiatt élvezhetitek a „semlegességet” és az elmélkedést, mivel nagyra tartjuk az értelmeteket, és az itteni szubordinánsok nektek áldozzák az idejüket és hűséges szolgálataikat – az egész életüket. A kimekek és a gondolkodó gépek semmivel sem támogatnak benneteket. Az embereknek szükségük van a segítségetekre. Olyan esély áll a rendelkezésetekre, amilyen a nem dzsihadista katonáimnak sohasem adódik. Állítólagos semlegességetek révén beférkőzhettek Omnius és a gondolkodó gépek közé. Kogitátorként beszélgethettek velük, megfigyelhetitek őket. Még azt is elmondhatjátok nekünk, miképp lehetséges megszabadulni tőlük.
– A kogitátorok nem fognak kémkedni – felelte Vidad. Serena felvetette a fejét.
– Talán nem. A létetek folyamatosságát mégis az embereknek köszönhetitek. Jómagam rövid életű ember vagyok, Vidad, amíg te két ezredévnyi tapasztalatból meríthetsz. Ha nem értesz egyet a javaslatommal, akkor felsőbbrendű elméddel találj megoldást arra, hogy miként segítheted elő az ügyünket. – Összefonta a karjait a melle előtt. – Egy pillanatig sem hiszem, hogy ez a feladat meghaladná a képességeiteket.
– Sok elmélkednivalóval láttál el minket, Serena Butler – felelte Vidad. A fény élénkebben izzott az agytároló edény belsejében, akárcsak a társaiéban, mintha a testetlen agyak lázasan mérlegelték volna az eshetőségeket. – Megfontoljuk az ajánlatodat, és akként cselekszünk, ahogy jónak ítéljük.
Serena kivárt, azt remélvén, hogy még beszélni fog, de a kogitátor néma maradt.
– Ne fontolgass túl soká, Vidad! Minden nap emberek halnak meg a gondolkodó gépek kegyetlenkedései miatt. Ha módot találsz rá, hogy véget vessünk ennek a lidércnyomásnak, minél előbb cselekedned kell.
– Cselekedni fogunk, amint elérkezettnek látjuk az időt. Nem könnyen adjuk fel a semlegességünket, de kényszerítő erejű érveket hoztál fel, amelyek hűséges szubordinánsaink szavaira emlékeztetnek minket.
Keats, aki a közelben állt, tisztelettudóan meghajolt, és láthatóan alig tudott elfojtani egy mosolyt.
Mivel tudta, hogy a meghallgatás véget ért, Serena távozott a fagyos, kanyargós folyosókon át. A szubordinánsok nehezen leplezték kitörő örömüket, miközben visszakísérték a hajójához.
– Tudtuk, hogy a Dzsihad papnője eléri, ami nekünk nem sikerülhetett – kiáltott fel lelkesen Keats. – A főpátriárka méltán becsül ily nagyra. Te vagy az egész emberiség anyja és megmentője.
Serena összevonta a szemöldökét, mivel nem szívesen fogadta az efféle leplezetlen tömjénezést.
– Nem vagyok több küldetését teljesítő asszonynál. Mindig is ez voltam. – Majd alig hallhatóan hozzátette: – És ennél többé nem is szükséges válnom.

- - -

Az a hadvezér, aki nem él a kínálkozó alkalommal, a nyílt gyávasággal egyenértékű bűnt követ el.

AGAMEMNÓN TÁBORNOK:
ÚJ EMLÉKIRATOK

Miután a Titánok a félhomályos, felhőtakaróval lepett Bela Tegeusét új kimek birodalmuk sarokkövévé tették, éveket szenteltek annak, hogy az általuk megkívánt formájúvá alakítsák a városokat és a lakosságot. A három életben maradt Titán Beowulffal és több magas rangú neóval együtt támaszpontként használta a bolygót, ahonnan lecsaphattak Omnius frissítőhajóira, hogy kiderítsék a többi összehangolt világ gyengeségeit, és felkészüljenek a terjeszkedésre. A Bela Tegeuse eközben biztonságot és védelmet élvezett mind az örökelme, mind a hrethgirek ellenében.
Az újabb kimek hajó érkezése meglepte őket. Egyszer csak előbukkant a felhők mögül, és leszállt a vezérkari létesítmény, a hatalmas ajtókkal és kevés ablakkal felszerelt, ovális, szürke építmény közelében.
Agamemnón és Júnó, akik a már eleve megfélemlített lakosság rettegésben tartására tervezett, gigantikus járótestüket viselték, újonnan átalakított tegeusei neók rajának kíséretében vonultak a betolakodó elé.
Az erőteljes járógépezetek pillanatokkal azután körbevették az azonosítatlan hajót, ahogy az földet ért a felújított űrkikötő leszállópályáján. A jármű külső burkolata recsegve szétnyílt, és egy egzotikus géptest lépett elő belőle kecsesen. A kimek testét csillogó rombuszlemezek fedték, a hátán pedig egy kondor csipkézett tollazatára emlékeztető szárnyak terjedtek szét. A magas, ízelt nyak tetején egész galaxisnyi optikai érzékelőszál ragyogott.
Amint Agamemnón meglátta a kimek páváskodó, felcicomázott burkát, tudta, hogy Xerxész – ostoba hibái ellenére – nem alaptalanul gyanakodott. Az agytároló edényben cikázó jellegzetes elektromos kisüléseiből azonnal felismerte Hekatét.
Felemelkedett, hogy fölé tornyosulhasson a hivalkodó sárkánytestnek.
– Az istenekre, nézzétek, mi mászott elő a történelem szemétládájából! Egy évezrede, hogy utoljára meg merted mutatni magad, Hekaté!
– Bárcsak vártál volna még egy keveset! – tette hozzá rosszindulatúan Júnó.
Hekaté sárkánytorkából reszelős zaj, disszonáns nevetés tört elő.
– Öreg barátaim, érdemes arra használni a tehetségeteket és hosszú életeteket, hogy tíz évszázadon át nehezteltek valakire? Megváltoztam, és ígérem, hogy nem okozok csalódást.
– Eleve nem értél semmit, Hekaté. Hogyan csalódhatnánk benned? – Júnó oldalazva közelebb lépett szerelméhez. – Réges-rég kiszálltál a történelem taposómalmából, és el sem tudod képzelni, mennyi minden megváltozott a Titánok Ideje óta.
– Ó, viszont sikerült elkerülnöm nem egy ronda és kellemetlen eseményt – felelte Hekaté. – És sohasem kellett Omnius hűbéreseként szolgálnom. Ti elmondhatjátok magatokról ugyanezt? Talán nektek is velem kellett volna jönnötök.
Néhány tegeusei ember köréjük gyűlt, és viszonylag biztonságos távolságból figyelte az istenszerű gépezetek összecsapását, de nem voltak képesek megérteni a mentális és történelmi szópárbajt, amely oly messze meghaladta saját élettapasztalatukat.
– Immár kivívtuk a szabadságunkat – jelentette ki Agamemnón.
– A segítségemnek köszönhetően. Nem lehetnétek a Bela Tegeusén, ha nem kézbesítettem volna nukleáris „meglepetésemet”, és ha az emberek Szövetsége nem reagált volna ennyire lassan a kínálkozó lehetőségre. – Nem említette a halálos aszteroidát, amit elrejtett, és az elmúlt évek kevésbé közismert beavatkozásait. Mióta újra felbukkant, folytonosan részt vállalt a háborúskodásból, és feltűnésmentesen többször segédkezett Iblis Ginjónak, de sokkal többet elérhet még. Ehhez azonban tudatnia kellett a többi Titánnal, hogy mit tett eddig. Hosszú távú tervet dédelgetett magában, s a javaslat, amit tenni készült, alapjaiban változtathat meg mindent, és végre eldöntheti az Omnius elleni küzdelmet.
Agamemnón mogorvának mutatkozott.
– Mit akarsz elérni, Hekaté? Miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz? Azt hiszed, szükségünk lehet a segítségedre?
– Vagy csak a kiváló társaság hiányzott? – érdeklődött Júnó kihívó hangnemben. – Talán beleuntál abba, hogy ily sokáig magadra maradtál. Hekaté kiegyenesítette fenséges sárkány-járótestét, és közelebb lépett.
– Talán úgy döntöttem, hogy ideje változtatni a helyzeten. – Behízelgő, ugyanakkor józan hangon beszélt. – Figyelhetjük az oldalvonal mellől is a háborút, vagy közbeavatkozhatunk, és döntésre vihetjük a dolgot. Agamemnón felmordult.
– Úgy hiszem, magam sokszor elmondtam már ugyanezt, Hekaté, de te nem tudhatod, hiszen nem voltál itt, hogy halljad.
– Viszont megváltoztak a szövetségesi viszonyok. Ti, Titánok és neo-kimekek a gondolkodó gépek ellen fordultatok, akárcsak az emberek. Miért ne léphetnétek szövetségre a Nemesek Szövetségével, Agamemnón? Csupán előnyötök származna belőle.
– A hrethgirekkel? Megháborodtál?
– Nem tetszik nekem, amire ki akarsz lyukadni – vetette közbe Júnó. Hekaté kuncogásra emlékeztető hangot hallatott.
– Életedben egyszer gondolkodj úgy, mint egy valódi tábornok! Te és az emberek ugyanazzal az elsáncolt ellenséggel harcoltok, aki mindkettőtök számára túl erős ahhoz, hogy önállóan legyőzhessétek. Együtt ellenben a kimekek és a hrethgirek akár meg is semmisíthetik az örökelme összes megtestesülését. – A sárkányszerű végtagok megrándultak. – Azután nyugodtan elpusztíthatjátok egymást, ha jólesik.
Júnó illetlen hangot adott ki, míg Agamemnón nyomban elvetette az ötletet.
– Nincs szükségünk rád a küzdelmünkhöz, Hekaté... sem az emberekre. Amit kérsz, pimasz fiamat, Voriant igazolná. Itt, a Bela Tegeusén rengeteg hűséges neo-kimeket tudhatok magam mögött, a helyiek közül pedig egyre újabb önként jelentkezők kerülnek ki, hogy átalakítsuk őket. Elveszítetted a fonalat, Hekaté. Túl sok minden történt a távozásod óta.
– Kezdek rájönni erre – felelte Hekaté, és sóhajt szimulált. – Mióta elmentem, a nagyszerű Agamemnón tábornokból csökönyös tökfej lett, a másik két életben maradt Titán pedig vakon követi őt, és egyetlen eredeti ötlet sem pattan ki megkövesedett elméjükből.
Hátrafordította ízelt fejét, és visszavonult a hajójához.
– Tlalok nélkül képtelenek voltatok történelmi léptékben gondolkodni. A kimek tábornok felerősítette a hangját, és utána kiáltott:
– Saját birodalmat alapítottam itt, ahol nincs szükség emberekre, kivéve nyersanyagként, hogy neo-kimekek válhassanak belőlük! Újra életre hívom a Titánok Idejét! A Szövetség emberei csak a maguk érdekeit tartják szem előtt: azonnal ellenem fordulnának, amint elpusztítottuk Omniust.
– De csak mert megérdemlitek! – Hekaté bemászott szállítójárművébe, hogy visszatérjen a mesterséges aszteroidához, amely magasan a Bela Tegeuse felett keringett. Dacosan hátrakiáltott: – Úgy látom, a magam módján kell küzdenem, függetlenül attól, hogy Titán társaim elfogadnak-e. Nem veszed észre a lehetőséget, Agamemnón, de nem tántoríthatsz el a szándékomtól.
Légmenetesen lezárta a járművet, aztán felemelkedett a Bela Tegeuse megperzselt felszínéről.
Hekaté olyasmire készült nélkülük, amivel mindenki számára észreveteti magát.

L. E. 165
A DZSIHAD 37. ÉVÉBEN
Egy évvel Serena hessrai útja után

Háború idején gyakran kérnek tőlünk többet, mint amit képesek vagyunk megadni.

SERENA BUTLER: ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Serena Butler Dzsihadjának harminchetedik esztendejében Aurelius Venport három hét alatt jutott el a Kolhartól a Salusa Secundusig egy hagyományos űrhajóban. Noha több mint száz térhajlító űrhajóból álló kereskedelmi flottával rendelkezett, a technológia még mindig elfogadhatatlanul kockázatosnak számított. Előnyben részesítette a biztonságosabb, kipróbált közlekedési módokat, és nem volt kedve személyesen kipróbálni a szupergyors hajókat.
Előbb a Rossakra ment, ahol egy kereskedelmi személyszállító űrhajóval indult tovább a Salusa Secundusra az egyik bolygó körül keringő űrcsomópontról. Mindkét út tempója lomhának és gyötrelmesen lassúnak hatott.
Amikor kilépett a személyszállító űrjáró fedélzetéről a forró salusai nyárba, Venport szokás szerint nem tudott alkalmazkodni az új világhoz. Szövetségszerte és maroknyi Szövetségen Kívüli Világgal ápolt kereskedelmi kapcsolatokat. Néha tavasz volt a bolygón, ahova ellátogatott, másutt tél, megint máshol pedig nyár.
A Zimia meglepően forrónak tűnt, a környező dombokat pedig aranybarnára száradt növényzet borította. Miközben a VenKee egyik talajjárójára várakozott, hogy bevigyék a helyi központba, homlokát kiütötte a veríték. Nem számított rá, hogy bérelt sofőrje késni fog.
Meglepődött, mikor egy hosszú, fekete állami jármű úszott eléje, és megállt. A hátsó ajtó oldalra siklott. Odabent Serena Butler ült közömbös tekintettel.
– Gyere velem, Venport igazgató uram! Feltartóztattuk a talajjáródat, hogy kettesben eldiskurálhassunk.
Baljós érzés borzongatta meg Venportot.
– Szíves-örömest, papnő! – Korábban sohasem beszélt közvetlenül a kiváló asszonnyal, de rögtön rájött, hogy ez minden más feladatánál előbbre való. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– A Dzsihad szempontjából létfontosságú ügynek. – Elmosolyodott, és intett Venportnak, hogy foglaljon helyet. – És az esetleges hazaárulásnak.
Venport tétovázott, majd beszállt a járműbe, és megtörölte a homlokát.
– Hazaárulás? – Az ajtó a helyére siklott, és kellemesen hűvös levegő csapta meg a férfi arcát. – Későbbre kell halasztanom egy fontos üzleti megbeszélést az egyik gyógyászati versenytársammal. Megengeded, hogy értesítsem a munkatársamat?
Serena a fejét ingatta, és szigorúan meredt rá, levendulakék szemeivel kérdően fürkészte Venportot.
– Már lemondtuk a találkozót, és hálás lehetsz nekünk ezért. Yorek Thurr szerint a versenytársad meg akart zsarolni, hogy pénzügyi engedményeket csikarjon ki belőled. Egy pillanatig sem állt szándékában eladni a gyógyászati üzemeit.
– Megzsarolni engem? – Venport hitetlenkedve megvonta a vállát, mivel tudta, hogy bebiztosította magát az efféle lehetőségek ellen.
– A kémeid is tévedhetnek.
– Nem tévedtek. – Serena Venporthoz hajolt, ahogy a jármű továbbsuhant. – Tudunk a VenKee Vállalat kolhari ügyleteiről. Tudjuk, hogy flottát építettél új hajókból; olyan járművekből, amelyek megbízható forrásaink szerint az űrutazás szokatlanul gyors technológiáját alkalmazzák, ami sokszorta gyorsabb még a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére álló módszereknél is. Igaz ez?
– Igen... – Venport igyekezett nem kimutatni rémületét. Szerette volna tudni, pontosan mennyi jutott Serena Butler fülébe a térhajlító hajtóművekkel és a hajógyárral kapcsolatban. Mivel nem feledte, hány embert vádoltak meg a gondolkodó gépekkel fenntartott kapcsolatokkal az elmúlt évtizedekben, tudta, hogy nem érdemes elveszíteni Serena Butler vagy a Dzsatir bizalmát. – Üzletember vagyok, hölgyem. Befektetek, és szabadalommal védett technológiákat fejlesztek ki. Szükségszerű védeni az efféle információt...
Serena hidegen végigmérte, Venport pedig látta, mennyire mélyről jövő a dühe. Véget vetett a dadogó magyarázkodásnak.
– Az emberiség valaha ismert legkomolyabb ellenségével állunk háborúban, igazgató uram! Ha katonai célokra felhasználható technológiát fejlesztettél ki, hogyan vonhatod meg azt bátor harcosainktól? A Dzsihad Tanács álláspontja az, hogy ha bárki egy potenciálisan forradalmi felfedezést eltitkol, mint amilyennek ez az űrhajó tűnik, hazaárulást követ el.
Miközben a magán talajjáró tovább haladt előre, Venport megpróbálta megérteni, mi folyik éppen.
– Hazaárulás? Ez nevetséges. Senki sem lehet hűségesebb szolgája az emberiségnek, mint én vagyok. Már eddig is hatalmas összegeket adományoztam... Serena felhúzta a szemöldökét.
– Ennek ellenére titokban tartottál egy ígéretes technológiát. Nem túlságosan meggyőző bizonyítéka a lojalitásodnak.
Venport megpróbálta lenyugtatni magát a Normától tanult módszerrel; mélyeket lélegzett, és igyekezett maga elé képzelni a helyzet megoldását.
– Butler papnő, meglehetősen merész következtetéseket vonsz le. Való igaz, hogy kiterjedt hajógyárkomplexumot építettem a Kolharon. Legyártottunk néhány hajót, és olyan újszerű űrutazási technológiával kísérletezünk, amely lehetővé teszi a VenKee járműveinek, hogy... a hagyományos rakétahajtóművek használatát mellőzve közlekedhessenek. – Széttárta a karját. – A részleteket nem ismerem. A feleségem, Norma Cenva fejlesztette ki az alapelvet a Holtzman-egyenletek módosításából kiindulva.
– Utasításomra Iblis Ginjo megvizsgálta a VenKee főkönyveit, és számba vette a kiadásaidat. Úgy tűnik, immár egy évtizede építed a hajógyáradat és a járműveket. Mostanáig rengeteg időd és alkalmad lett volna, hogy tájékoztasd a Dzsihad Tanácsot a tevékenységedről. Talán nem fogtad fel, mennyire életbevágóan fontos lehet ez a technológia a háború megnyeréséhez?
Venport kezdett kimelegedni. Serena a fejét ingatta, mintha nem értené.
– Igazgató uram, hát nem érted? Azok a hajók hatalmas előnyhöz juttatnák a Dzsihad Hadseregét! A segítségükkel döntő csapást mérhetnénk az Összehangolt Világokra. Végre esélyünk lehet győzelmet aratni, mielőtt az emberek egyszerűen feladnák a reményt. A tiltakozók évek óta békét követelnek.
Venport összevonta a szemöldökét.
– De a technológia még nem alkalmas széleskörű használatra. Az utazás továbbra is rendkívül veszélyes ezekkel a hajókkal. A navigációs rendszerek nem megbízhatóak. Való igaz, hogy a hajók meghajtása teljesen új elven működik, de a veszteségi ráta hihetetlenül magas. Számos katasztrófa következett be a pontatlan navigáció miatt. A helytelenül irányított térhajlító hajók csillagokba, benépesített bolygókba vagy holdakba ütközhetnek, bármibe, ami az útjukba kerül. Nem egy tesztpilótánk már az első vagy második kísérlet után nem volt hajlandó beülni a járművekbe. – Aztán rátért a lezuhanási és veszteségi statisztikák ismertetésére. – Jómagam sem merek rajtuk utazni.
– Úgy értesültem, hogy a kockázat ellenére több mint egy éve kereskedelmi célokra kezdted használni a hajókat. Igaz ez?
– Mindössze feltételesen, és rengeteget elvesztettünk belőlük...
Serena beléfojtotta a szót.
– Ha te találsz olyan pilótákat, akik hajlandók vállalni a kockázatot, gondolod, hogy én nem találnék dzsihadista önkénteseket, hogy hadműveletek során vessék be a hajókat? Talán az emberveszteséged magasabb az Összehangolt Világok elleni hadjáratban elesettek számánál?
Serena szavait hallva Venport elszégyellte magát, hogy eddig ez eszébe sem jutott. A figyelmét a haszonszerzésre fordította a háború megnyerése helyett.
– Az efféle járművek révén komolyan meglephetnénk az ellenséget – folytatta Serena egyre lelkesebben. – Lehetővé tennék, hogy üzeneteket és hírszerzési adatokat továbbítsunk, csapatokat és nyersanyagokat szállítsunk minden korábbinál gyorsabban, és így taktikai és stratégiai előnyre tehetnénk szert a gondolkodó gépek ellenében. Az efféle nyereség vajon nem ellensúlyozza az emberveszteséget, amennyiben elveszítenénk néhány hajót?
– Nem... néhány hajóról van csak szó, papnő.
Serena kibámult a jármű ablakán Zimia magas épületeire.
– Évtizedek óta totális háborút folytatunk Omnius ellen, igazgató uram, és sok emberünk elveszítette a hitét. Tavaly az Elefántcsonttorony Kogitátorainak elszigetelt otthonába utaztam abban a reményben, hátha segítenek nekünk a gondolkodó gépek elleni küzdelemben, de eleddig nem érkezett válasz tőlük. Attól félek, cserben akarnak hagyni. – Venport felé fordította lézersugárra emlékeztető tekintetét. – Remélem, te nem szándékozol hasonlóképp cselekedni, Venport igazgató uram.
Venport tudta, hogy nem tántoríthatja el Serenát.
– Talán megegyezhetnénk egy kizárólagos titoktartási szerződésben, papnő, hogy a hadsereg megszorítások nélkül használhassa az új Holtzman hajtómű terveit, amennyiben nem kerül más kereskedők vagy...
– A mérnökeink természetesen szívesen tanulmányozzák a terveket, de túl sok időbe telne, amíg a hadsereg egy egész flottát megépít. – Higgadtan rámosolygott Venportra. – Pillanatnyilag hány hajóval rendelkezel, és mikor foghatunk hozzá, hogy dzsihadista hadihajókká alakítsuk át azokat?
Venport mélyeket lélegzett, és azon tűnődött, vajon most kezd-e romba dőlni üzleti birodalma.
– A kereskedelmi hajóink közönséges szállítójárművek, papnő, nem csatahajók.
Serena hanyagul legyintett, és tovább mosolygott. A Dzsihad már oly régóta kitöltötte az életét, hogy semmi mást nem tartott fontosabbnak – sem a maga, sem mások számára.
– Biztosíthatlak, hogy a mérnökeink meg tudják oldani a szükséges módosításokat. A létesítményeid és a hajógyárad eleve a Kolharon találhatók – messze a főbb űrútvonalaktól, így könnyen megszervezhető a védelmük. Kiváló stratégiai döntés.
Venport a tehetetlenség érzetével küszködött.
– Kérlek, papnő, érts meg, hogy a hajógyár és az üzemek megépítése érdekében a VenKee teljes vagyonát jelzálogosítanom kellett. Ez volt a vállalatom történetének legtőkeigényesebb vállalkozása. Már most is alig bírjuk kifizetni a hitelezőinket. A javaslatod teljesen tönkretenne minket.
Serena láthatóan csalódott Venportban, amiért képtelen történelmi léptékben gondolkodni.
– Aurelius Venport, mindannyian súlyos áldozatokat hoztunk már a Dzsihad érdekében... némelyikünk súlyosabbakat másoknál. Minden emberi élet tönkremegy, ha elveszítjük a háborút. – Felsóhajtott. – Ha tudsz ajánlani egy olyan megoldást, amelynek révén nyomban használatba vehetjük a flottádat, megkeressük a módját, hogy kártalanítsunk, és csökkentsük a felhalmozott adósságaidat; de mindez pillanatnyilag nem fontos, ugye?
Venport számára mindez mindennél fontosabbnak számított, de a papnő tovább szövögette az ötleteit. Képtelenségnek tűnt udvariasan leállítani. Ha úgy akarná, Serenának csupán intenie kellene, és a Dzsihad katonái lerohannák a létesítményeket. Vagy, ha igazak a híresztelések, csendben elintéztethetné az ügyet a Dzsatirral.
Korábban valahányszor sarokba szorították egy üzleti tárgyaláson, Venport mindig azt találta legcélravezetőbbnek, ha meggyőzhetőnek mutatkozik, de nem egyezik bele kötelező határozatokba, és hagyja lecsillapodni a problémát.
– Időre van szükségem, hogy értekezzek a munkatársaimmal, és együtt dolgozzuk ki az ajánlatot. Számos befektető és üzleti érdekeltség felé...
Serena fagyosan nézett rá. A jármű megállt, az ajtó pedig oldalra csúszott, és kívülről hirtelen beáradt a párás, forró levegő.
– Ha szükséges, akár a törvényeken is módosíthatunk, hogy meghozhassuk a helyes döntést, Venport igazgató uram.
– Ennek ellenére... kérlek, engedd meg, hogy visszatérjek a Kolharra, és olyan megoldást találjak, amely minden érdekelt félnek tökéletesen megfelel.
– Akkor mindenképp erre törekedj, igazgató uram! De nincs türelmem olyan tárgyalásokhoz, amelyeknek kizárólagos célja a haszonkulcs megőrzése. Ne várakoztass meg!
– Megértettem. Elsőbbséget fog élvezni a kérdés.
– Akkor tehát értesítem a Dzsihad Tanácsot, hogy a technológia hamarosan a rendelkezésünkre fog állni.
Serena fehér palástos szeráf sofőrje kifürkészhetetlen tekintettel nézett előre, mintha kőből faragták volna ki. A Dzsihad papnője intett, hogy forduljon meg, és induljon vissza a Zimiai Űrkikötőbe. Venport még egy órát sem töltött a Salusa Secunduson.
– Időközben – mondta búcsúzóul Serena – tisztekből és katonai tanácsadókból álló delegációt küldök a Kolharra, hogy tanulmányozzák a hajógyárat.

- - -

Az emberi társadalmak a háború idején gyarapszanak. Ha megvonjuk tőlük ezt az elemet, a civilizációk megrekednek a fejlődésben.

ERASMUSI DIALÓGUSOK

Vorian Atreides a kinti nyári esőtől ázottan vonult végig a Parlament Csarnokának széksorai között, és látta, hogy Xavier már megérkezett, és a szónoki fülke mellett beszélgetett elmélyülten Serena Butlerrel. Hármójukon kívül senki sem tartózkodott a tágas teremben. Vor széles mosollyal az arcán közeledett. Kortársai közül kettejüket tartotta legjobb barátainak, habár sokkal fiatalabbnak tűnt náluk.
Valóban hatvanévesek lennénk már?
Serena, amint meglátta, intett neki. Jó volt egymagában látni, amikor nem vették körül – fojtották szinte meg – a lerázhatatlan női testőrök.
Vor mély lélegzetet vett, és még mindig a friss, meleg eső illatát érezte az orrában. A roppant teremben visszhangzottak léptei, csuromvizes csizmája meg-megcsikordult a padlón. Furcsának hatott, hogy a trió itt találkozik.
Xavier szokás szerint nyugtalannak tűnt, noha az évtizedek alatt beléivódott katonai fegyelem segítette kordában tartani az érzelmeit. Mikor Vor megszorította barátja kezét, és megpaskolta a hátát, Xavier zavart pillantást vetett az ismert világmindenség leghíresebb asszonya felé.
Serena visszalépett a gömbboltozatos szónoki fülkébe, és működésbe hozta a berendezést. Pillanatokkal később a nő kivetített képe jelent meg a körülzárt helyiség külső falain, a szeretett papnő képmása, aki istennőre emlékeztető jóindulattal tekintett le rájuk.
Xavier az első sorban foglalt helyet, Vor pedig gyorsan mellé telepedett, és lezserül a szomszédos székre hajította nedves köpönyegét.
– Mi az? Most mit csinál?
Xavier sóhajtott, és csak a fejét ingatta.
– Újabb ötlet. – Merev tartásban ülve felnézett Serena arcmására. Vor összeszorította az ajkát, elismerően biccentett, és belegondolt, mennyi mindent elért már ez az asszony. Serena úgy viselkedett, akár egy királynő, a nemes hölgyek között oly gyakori, csipetnyi felsőbbséget sugárzó, elegáns nő. A kép úgy hatott, mintha a pulpitus mögül egyenesen az Armada két tisztjére szegezte volna a tekintetét, mintha önmagában is eleven, nagyobb mása lett volna.
– Üdvözöllek benneteket, uraim – szólalt meg a hangja a hangszórókból. Szavai visszhangzottak a kongó teremben. – Úgy érzem magam, mintha ismét tizenkilenc évesen a Parlament előtt szólalnék fel. Nehéz elhinni, hogy ily sok idő eltelt, oly sok minden történt azóta.
– Még mindig gyönyörű vagy. – Vor felemelte a hangját, hogy Serena is jól hallhassa.
Megmagyarázhatatlan rosszallása ellenére, mintha Xavier fejében is ugyanez járt volna, habár rá nem volt jellemző, hogy ilyesmit hangosan is kimondjon. Valaha Serena mindkét férfit elutasította, és mindnyájan külön utakra léptek. A Dzsihad az útjukba állt. Vor sóvárgóan ráncolta a homlokát, és Leronica Tergietre gondolt a Caladanon, és úgy tudta, hogy ideje újabb levelet küldeni neki, jóllehet mostanra talán teljesen elfeledte őt. Talán, ha legközelebb valami rendkívüli csomagot küldene neki... Biztosra vette, hogy vele boldogan élhetett volna, de ugyanabból az okból veszítette el ezt a nőt is: a Dzsihad miatt.
Most mindhárman ismét együtt voltak, külsőre különböztek egykori önmaguktól, legbelül azonban változatlanok maradtak. Mikor Vor Serenára nézett, épp úgy tekintett rá, mint mikor először találkoztak Erasmus villájában. Akkor dacosnak mutatkozott, és tiszteletlenül beszélt vele, noha tudta, hogy Vor emberi megbízottként érkezett oda. Megmosolyogtatta az emlék, hogy egy közönséges házi rabszolga ilyen modorban mert beszélni vele! Már akkor is csodálta Serena Butler erejét, és szüksége is volt rá, hogy átvészelje a villában rá váró iszonyatos eseményeket.
– Azért hívattalak ide benneteket, hogy megvitassunk egy fölöttébb fontos fejleményt – jelentette be Serena. Ám ahogy a két férfira meredt a pulpitus mögül, Vor keménységet, makacs merevséget vélt felfedezni az arcán.
– Most következik – morogta maga elé Xavier.
Serena hirtelen kikapcsolta a berendezést, és lesétált a lépcsőn a primerások felé.
– Új hangszórórendszert szereltek fel. Ki akartam próbálni a holnapi gyűlés előtt. Iblis segített a hangvezérlésben, hogy a lehető legnagyobb hatást gyakorolhassam a hallgatóságra. Milyen volt a hanghordozásom?
Vor tréfásan megtapsolta, de a szeme sarkából látta, hogy tiszttársa továbbra is nyugtalankodik.
– Elég hatásos a bejelentéshez – állapította meg Xavier.
– Valóban valami fontosat kell kérnem tőletek – mondta Serena. – A VenKee Vállalat olyan űrhajóflottát épített, amely egyetlen szemvillanás alatt képes átszelni a világűrt.
Csettintett.
– Képzeljétek el! A hajó az egyik pillanatban még a Salusa Secundus felett kering, a másikban pedig már a Corrinra ömleszti a dzsihadista ostromlókat. Lecsaphatunk Omniusra, aztán szedelőzhetünk, hogy rögtön azután egy újabb csillagrendszerben indítsunk támadást. Gondoljatok bele: a Dzsihadnak néhány hét alatt véget vethetünk!
Vor hirtelen beszívta fogai közt a levegőt, mikor felfogta a bejelentés horderejét.
– Erről eddig miért nem értesültünk?
– Aurelius Venport szigorúan titokban tartotta a technológia létezését, állítólag addig, míg nem tökéletesítette a navigációs rendszereket. A kereskedelmi naplók szerint azonban több mint egy éve használja áruszállításra az új hajókat. – Serena leült a két férfival szemben az egyik lépcsőfokra. – Ki kell dolgoznunk, miként használhatjuk fel ezeket a járműveket a Dzsihad Hadseregének támogatására.
– A teherszállítók sokban különböznek a csatahajóktól. Mindig óvatosan kezelem az új technológiákat, amíg csatában ki nem próbálták azokat – jegyezte meg Xavier.
Vor derűlátóbbnak mutatkozott.
– Akkor kipróbáljuk, kedves barátom.
Serena komoran bólintott.
– Venport igazgató figyelmeztetett a szerencsétlenségek meglehetősen magas arányára, de biztosra veszem, hogy javíthatunk ezen. A hajók többsége épségben célba ér. Ha rendelkezünk a kellő elszántsággal, hogy elviseljük a veszteségeket, egyszer és mindenkorra felülkerekedhetünk a gépeken. Az ixi győzelmünk összességében rengeteg áldozatba került, de elég belegondolni, mekkora előnyre tettünk szert az ottani ipari létesítményeknek köszönhetően. Az újfajta űrhajókkal még kevesebb kockázatot kell vállalnunk, mint amire az Ix elfoglalásához szükség volt.
– Mindig elveszítjük a bevetett haderők egy részét – gondolta át újra a helyzetet Xavier, és megvakarta a fejét. – Az új típusú hajók sebessége és hatékonysága hosszú távon lecsökkentheti az áldozatok számát... azzal, hogy hamarabb dűlőre vihetjük a háborút.
– Rövid távon vélhetően több veszteséggel számolhatunk, ami miatt az elesett katonák rokonai megkérdőjelezhetik a döntésünk helyességét. – Vor nedves hajába túrt. – Mégis azt hiszem, hogy igazad van, Serena. Nehéz döntés, de ez tűnik a legjobbnak.
– A kivetítések nem mindig tükrözik a valóságos csatahelyzeteket – intett óvatosságra Xavier.
– Korábban sohasem zavart ennyire a kockázatvállalás – mutatott rá Vor.
– Létezik kockázat, és létezik kockázat. Mikor sarokba szorítottak minket, olyan döntéseket hoztam meg, amelyek emberéletek ezreibe kerültek, de nem nagyon maradt más választásom. Ezúttal másképp látom a helyzetet. – Felsóhajtott. – A saját szememmel szeretném látni ezeket a térhajlító járműveket.
– Mikor szemlélhetjük meg a szuperhajókat? – kérdezte Vor, és felegyenesedett.
– Azt szeretném, ha mindketten haladéktalanul a Kolharra indulnátok egy nagyobb dzsihadista mérnökcsapattal – felelte Serena melle előtt összefont karokkal. – A parancsom értelmében azonnal átveszitek Venport hajógyárának az irányítását, és nekiláttok, hogy hadihajókká alakítsátok át a térhajlító járműveket. Vigyetek magatokkal két hadosztályt, ami elég ahhoz, hogy életbe léptessétek és végrehajtassátok az új szabályokat, és megvédjétek a Kolhart az esetleges gépi támadásoktól.
– És biztos, hogy Venport együtt fog működni? – Xavier továbbra is kétkedett a sikerben.
Serena eltökéltnek tűnt.
– Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy választási lehetőséget adjunk neki. A Dzsihad érdekeit kell szem előtt tartani. Vagy inkább Omniusszal üzletelne?
– A háborúban semmi sem biztos – felelte Xavier. – Csak a halál és a pusztítás, amire még több halál és pusztítás a válasz.
Vor tudta, hogy inkább fiatal altisztnek tűnt, mintsem harcedzett primerásnak.
– Ne vedd zokon, Xavier, de kezdesz úgy viselkedni, mint egy házsártos vénember.
Nem is tagadom – felelte a másik primerás fanyar mosollyal. A két tiszt együtt távozott a teremből, hogy hozzáfogjanak a katonai előkészületekhez.

- - -

Mitől válik valaki hőssé? Az önzetlen cselekedetek révén – feleled. Igen, de ez csupán egyetlen vetület, az, amit az emberek látnak, és amit feljegyeznek a történelemkristályokban. A körülményeknek megfelelően kell alakulniuk ahhoz, hogy a hős cselekedni tudjon; az események feltartóztathatatlan sodrása szükséges ahhoz, hogy meglovagolhassa az emberi hullámok hátát. A hős, különösen az olyan hős, aki életben maradt, nyilvánvalóan szerencselovag. Mikor felismeri a hiányt, kitölti azt, és learatja a babérokat. Még a halott hősök is valamiképp előnyhöz jutnak.

ZUFA CENVA: EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL

A Kolhar síkságain magasodó űrkikötői irányítótoronyban Aurelius Venport járkált fel és alá, figyelte a műszereik előtt ülő forgalomirányítókat, és maga is a monitortáblákat szemlélte, hátha beérkező jármű jeleit észleli. Az egyik gyors térhajlító teherhajónak hamarosan vissza kellett térnie. A pilóták valahányszor igénybe vették a Holtzman-hajtóműveket, komoly esélyt teremtettek a jármű elvesztésére.
Odakint halványkék, áttetsző lámpaként ragyogott az ég, elméjében mégis viharfellegek gyülekeztek. Hazafelé a Salusa Secundusról rövid ideig azt fontolgatta, bezárja és mindenestől valamely ismeretlen, lakatlan bolygóra költözteti a teljes kolhari létesítményt.
Ám egy gyötrő belső hang arra figyelmeztette, hogy Serena Butler végül mégis eléri a célját, bármit tesz ellene, s hogy a papnő felkutatja és tönkreteszi, ha ellenszegül neki. Az élete, a megélhetése, a sikere... minden, amit eddig elért, elveszik, ha Serena Butler egyszerűen katonai célokra lefoglalja a vállalat tulajdonát. Valószínűleg hazaárulással is megvádolnák annak ellenére, hogy kielégítő magyarázatot adott a Dzsihad papnőjének, korábban miért nem tájékoztatta az illetékeseket a térhajlító technológia létezéséről. Venport felsóhajtott. Amíg elfogadta, hogy ésszerű mértékben hozzájárul a háború sikeréhez, a papnő az egyéni érdekekkel mit sem törődve azt feltételezte, hogy mindenkinek mindenét fel kell áldoznia az ügy javára. Valamiféle kompromisszumra kell jutnia vele. Ez lesz élete legnehezebb tárgyalása.
Azt is tudta, hogy Serena nem fogja pazarolni az idejét. A hadseregét a Kolharra küldi. Hamarosan.
A megfelelő megoldást keresve felvázolta a problémát Normának és Zufa Cenvának is, amint visszatért a hideg, sivár Kolharra. Miután végighallgatta őt, a legfőbb varázslónő közel sem mutatott annyi együttérzést, amennyire Venport számított.
– Aurelius, mindig is hiányzott belőled az önzetlenség ahhoz, hogy segíts megnyerni nekünk a Dzsihadot. Ha mindenki hajlandó lenne rááldozni az életét és minden erejét, már régen tönkrevertük volna Omniust.
– Te kizárólag feketében és fehérben vagy képes látni a világot? – kérdezte sóhajtva Aurelius. – Eddig azt hittem, a buddiszlámok gondolkoznak így.
Zufa arckifejezése kemény maradt.
– Értem a gúnyolódásodat. De vajon a Dzsihad nem fontosabb a kereskedelmi haszonnál? A hajóid megfordíthatják a háború kimenetelét, és emberek milliárdjainak életét menthetik meg azzal, hogy rosszindulatú daganat módjára eltávolítják a viszály okozóját. Hatalmas hősként, odaadó hazafiként fognak tisztelni téged.
– Ugyanakkor nincstelen leszek.
Norma a férfi csupasz karjára tette karcsú, meleg kezét.
– Aurelius, kezdettől foga az Omnius elleni harcra szántam a térhajlító hajtóműveket. Amikor munkába álltam Holtzman professzornál, az elsődleges célom a háborúban használható fegyverek kifejlesztése volt. – Arcából szépség és izgalom sugárzott, tekintete elevennek hatott, Venport pedig érezte, hogy lassan lecsillapodik a benne kavargó vihar. – Ha a Dzsihad Hadserege képes megnyerni a háborút a hajtóműveink révén, hogyan tagadhatnánk meg tőlük a segítséget?
Zufa csúfondárosan elmosolyodott.
– Na és a te világmindenséged, Aurelius? Abban is minden fekete vagy fehér? Látsz más megoldást?
Venport meglepetten nézett vissza rá. Éveket áldozott – nem, pazarolt – erre a nőre. Habár mindig becsmérelte őt, tudta, hogy az életét is feláldozná a köz javáért, és nem tudott vitatkozni vele.
Norma vigasztalni próbálta.
– Végül mindannyiunknak haszna származik belőle, de előbb meg kell nyernünk a háborút. – Mosolyától Venport minden kételye elszállt.
Végül, hosszú sóhaj kíséretében azt válaszolta:
– Legalább Adrien unokái jól járnak.
Mióta a Dzsihad Tanács tudomására jutott a vállalkozás, Venport fokozott ütemben folytatta az üzletet. A nap huszonnégy órájában térhajlító járműveket küldött Szövetségi Világokra és Szövetségen Kívüli Bolygókra, s a legjövedelmezőbb célpontokra és termékekre összpontosított. Annyi melanzsot és gyógykészítményt szállított, amennyit csak tudott, közös vállalkozásokat alapított a nem romlandó áruk raktározására, és titkos számlákra utalta a jövedelmét, hogy a VenKee Vállalat túlélje a hajógyár elvesztését.
Egyre többet kellett kifizetnie a zsoldos pilótáknak, ahogy növekedett a kockázat, azok pedig, akik hajlandónak mutatkoztak vezetni a térhajlító járműveket, a legreményvesztettebb emberek közül kerültek ki. Ám a Föld őskorában a hajóskapitányok is megkockáztatták a veszedelmes tengeri utakat; sok hajó odaveszett az óceánban, zátonyra futott és elsüllyedt, elpusztult a viharokban. Vajon a mostani helyzet mennyiben különbözött?
Most saját lépéseinek zaja visszhangzott a fülében, ahogy fel-alá járkált az űrkikötő irányítótornyában, és a következő menetrendszerű hajó visszaérkezését várta a Kolharra.
– A rendszer pereméről beérkező hajó jeleit fogtuk – jelentette Yuell Onder, az egyik repülésirányító. A szokásos barna egyenruhát, és hozzáillő szögletes sapkát viselő nő megütögette a letapogató képernyőjét. – Valami viszont nem stimmel. Túl sok a pont... Nem egyetlen hajó közeleg.
A pokolba is! – gondolta Venport. Darabokban érkezik vissza az egyik térhajlító.
– Készüljetek fel, hogy lelőjétek a légkörbe hatoló roncsokat – adta ki az utasítást egy másik repülésirányító.
– Várjatok, ezek meghatározott útvonalon közelítenek – szólalt meg Onder. – Hagyományos hajtóművű űrhajók. – A képernyőt röppályák, váratlan útgörbék vörös vonalai szabdalták fel. Füttyentett. – Úgy néz ki, mintha egy egész flotta érkezne. Pár órán belül bolygó körüli pályára állnak.
– Gondolkodó gépek? – kérdezte egy ifjú technikus, és arca falfehérré vált a rémülettől. – Harci egység érkezett, hogy lerohanják a Kolhart?
– Ide nézzetek! – mondta Onder, és megkocogtatta a közeli képet mutató monitort. – A Dzsihad íjvetőinek összetéveszthetetlen körvonalai. Venport biccentett.
– Serena Butler küldte őket.

Venport, akit a Kolharon állomásozó két varázslónő fogott közre, a leszállópályán várta, hogy kiszálljanak hadihajójukból a Dzsihad küldöttei. Igyekezett lenyelni az idegességét, de megmaradt, akár valamely rossz íz a szájában. Mindössze egy íjvető szállt le a hajógyár közelében épült üzemi űrkikötőben, míg a flottilla többi tagja bolygó körüli pályára állt, akár a magasból figyelő őrök.
Az íjvetők számítottak az Armada legnagyobb, leglenyűgözőbb hajóinak. Ám ahogy Venport az előtte álló hajó durva íveit és otromba vonalait elnézte, amihez a hosszú utazásokra tervezett súlyos hajtóművek és nehézkes üzemanyagtartályok járultak, túl testesnek és ódivatúnak találta a járművet. Miután hosszasan dolgozott az összehasonlíthatatlanul gyorsabb térhajlítókkal, Venport elképzelte, hogyan változik majd a nagy hadihajók kinézete, ha a Norma által kifejlesztett technológia közkeletűvé válik – és remélhetőleg a VenKee Vállalat gyárából kerülnek ki.
Nem csak a hadihajók, hanem a távolsági szállítás minden résztvevője.
Személyes szállítókabin vált le a hajó törzséről, és leereszkedett az íjvető külső burkolatának oldalán. Mikor kitárult a fedélzeti nyílás, két egyenruhás szövetségi primerás lépett elő, mellükön díszes kitüntetésekkel és szalagokkal.
A tisztek szemügyre vették a félkész teherszállítókat a kolhari ipari üzemekben. Mérnökök és munkások serege fogott hozzá kijelölt feladatához, néhányan pedig teherdarukkal emelték a magasba a Norma szuszpenzor-technológiájával ellátott raklapokat.
A primerások végül odaléptek Venporthoz. Az egyik férfi legalább kétszer idősebbnek tűnt a másiknál. Ahogy közelebb értek, Venport a Dzsihad két hősét, Xavier Harkonnen és Vorian Atreides primerásokat ismerte fel bennük. Jelenlétük Serena Butler komoly szándékát jelezte.
Atreides primerás elismerően a nyüzsgő hajógyár felé mutatott.
– Örülök, hogy eljöttünk ide. Nézd csak ezeket a létesítményeket, Xavier, a hajókat, a szárazdokkokat, a felszereléseket! Elsőrangú, stratégiai fontosságú támaszpont. – Barátságosan Venport felé biccentett. – Úgy értesültünk, hogy katonai célokra alkalmas, káprázatos technológiát fejlesztettél ki. Szeretnénk működés közben látni, a Hadsereg számára átalakítani, és igénybe venni a VenKee hajóit.
Xavier Harkonnen megköszörülte a torkát, és sietve hozzátette:
– Serena Butler papnő arra kért minket, hogy fejezzük ki hálánkat, amiért ilyen sokkal hozzájárulsz az ügyünkhöz. Az Omnius elleni harc megnyerése természetesen minden Szövetséghez hűséges ember elsődleges célja.
Venport elszédült, miközben a legjobbat igyekezett kihozni a rémisztő helyzetből. Hozzájárulok. Nem tetszett neki a kifejezés, de mosolyt erőltetett magára.
– Természetesen megvizsgálhatjátok a hajóimat. A Dzsihad érdekében kétségtelenül a Hadsereg rendelkezésére bocsátjuk a VenKee szabadalmazott technológiáját...
Figyelte, ahogy felfegyverzett, zöld és karmazsinvörös egyenruhás csapatok özönlenek ki az íjvetőből, és felsorakoznak a Kolhari Űrkikötőben. A közelben több kisebb hajó, két íjvető és legalább húsz kindzsal szállt le. Tercerások adták ki üvöltve a parancsokat, a dzsihadista katonák pedig elfoglalták kijelölt helyüket, és átvették a létesítmény feletti uralmat. Venport mélyeket lélegzett, de tudta, hogy nem lehet ellenvetése.
A két primerás úgy vette közre, akár egy könyv borítólapjai, majd körbekémleltek, fejben leltárt készítettek a készletekről, a leszállópályán veszteglő kereskedelmi hajókról, a gigantikus hangárokról és hajógyárról, amelyekbe oly sok tőkét fektetett a VenKee Vállalat.
Atreides karon fogta Venportot.
– Köszönöm, igazgató uram! Lenyűgöző! Vezess körbe minket az üzemekben, hogy eldönthessük, miképp állíthatjuk legkönnyebben a háború szolgálatába azokat!
Harkonnen primerás összeszűkítette a szemét.
– Természetesen teljes körű felhatalmazást kaptunk a Dzsihad Tanácstól, hogy az arra alkalmas hajókat katonai célokra igénybe vegyük. Úgy értesültem, nagyjából száz járművel rendelkezel.
Venport úgy érezte, mintha a föld meginogna alatta.
– Pontos becslés.
Összeszedte minden erejét. Egész életében kereskedőként, tárgyalóként, üzletemberként tevékenykedett. Biztosan sikerül megállapodnia a Szövetséggel számára is elfogadható feltételekben. Még ha a Dzsihad Hadserege azt feltételezte is, hogy bármire rátehetik a kezüket, Venport megtalálja a módját, hogy fontos engedményeket csikarjon ki belőlük. Így mindenki jól jár majd.
Ennek ellenére nem töltötte el izgalom, mikor az űrkikötő főépületének irodáiba vezette a tiszteket.
– Fáradjatok be, uraim! Megmutatom, mit fejlesztett ki zseniális hitvesem.
A primerásokat kellően lenyűgözték a látottak. Az irodában Norma hosszasan ecsetelte, hogy mire képesek a Holtzman-hajtóművek, édesanyja pedig végig mellette állt. Venport áttanulmányozta az építés alatt álló és a várhatóan hamarosan visszatérő hajókról vezetett feljegyzéseket, és előkészítette a bemutatókat.
Vorian Atreides tűnt a legizgatottabbnak.
– Eredetileg a teherszállítókat terveztük átalakítani. De nem lehetne az íjvetőinkbe és a közepes méretű dárdáinkba beszerelni a technológiát?
– Megoldható – felelte Norma.
– Másrészről a gyár és a munkások eleve adottak itt ahhoz, hogy átalakítsák a kereskedelmi járműveket – mutatott rá Harkonnen primerás. – Nem látom okát, miért ne láthatnánk el a meglévő VenKee-flottát megerősített páncélzattal és nehézfegyverzettel. Fedélzeteket és kabinokat építtethetünk beléjük, hogy a raktereket körletekké szabjuk át, és a teljes védelem érdekében Holtzman-pajzsokat szerelhetünk fel.
– Nagyszabású, költséges vállalkozás – intett óvatosságra Venport, aki attól rettegett, hogy mindenét elveszíti.
– Egyszerűbb és gyorsabb megoldás, mintsem a semmiből építsünk további csatahajókat – válaszolta Harkonnen.
Venport nem tudott érveket felhozni ez ellen. Nehéz szívvel nyugtázta a helyzetet.
– Viszont valóban értelmét látom a térhajlító dárdák megépítésének – tette hozzá Harkonnen.
A Dzsihad tisztjei megvitatták a lehetőségeket, lelkesen grandiózus terveket vázoltak fel, és képtelen ötletekkel álltak elő azzal kapcsolatban, miképp lehetne a térhajlító hadihajókat és a kisebb felderítőnaszádokat a hadsereg szolgálatába állítani.
Venport megköszörülte a torkát.
– Uraim, elismerem, hogy a térhajlító hajtóművek felbecsülhetetlen előnyökkel és lehetőségekkel kecsegtetnek, de még nem egyeztünk meg a feltételekben. – Kényszeredetten Zufára és Normára mosolygott. – Mindannyian ki akarjuk venni a részünket a háborúból, de a technológia kifejlesztése és a hajók előállítása hatalmas befektetést igényelt. Elég körbetekintenetek a létesítményeken. A kezdeti költségek kis híján csődbe vitték a vállalatot.
Méltányosságért esdeklően széttárta a karját.
– A VenKee Vállalatot valamiképp kárpótolni kellene.
Atreides primerás felkacagott a pimasz kérés hallatán, idősebb társa azonban szigorúan összevonta a szemöldökét, mintha visszataszítónak találta volna a témát.
– Hadban állunk, igazgató uram. Az efféle tárgyalások... nem tartoznak a személyes hatáskörömbe.
– Miféle kárpótlásra gondoltál? – érdeklődött Atreides.
Venport mély sóhajtás kíséretében kettejükre nézett. Harkonnen primerás higgadt katona hírében állt, aki ahhoz szokott hozzá, hogy parancsokat osztogat, és az utasításait ellenvetés nélkül teljesítik. Az üzleti vagy tárgyalóérzék azonban láthatóan teljességgel hiányzott belőle, és egy ilyen létfontosságú kérdésben Venport nem akart egy amatőrrel egyezkedni. Ami Atreides primerást illeti, ő inkább gavallérnak tűnt, ami ugyancsak problémákhoz vezethet. Megeshet, hogy a Dzsihad Tanács nem hagyja helyben a nála kialkudott feltételeket.
– Talán legésszerűbb lenne mihamarabb a Salusa Secundusra utaznom, hogy kidolgozzuk egy mindenki számára elfogadható egyezség részleteit – javasolta Venport legnyájasabb modorában. – Biztosra veszem, hogy Iblis Ginjo főpátriárka vagy akár Serena Butler papnő hajlandó lesz meghozni a szükséges döntéseket.
Atreides primerás kapott az ajánlaton.
– Vidd el az egyik térhajlítódat! Én itt maradok, és felvázolom a műveletek általános tervét, hogy rögtön hozzáfoghassunk a kereskedelmi flotta átszereléséhez és az üzemek katonai termelésre való alkalmassá tételéhez. Úgy hiszem, a. meglévő készletek felhasználásával pár hónapon belül útnak indíthatjuk az első átalakított hadihajókat.
– Jómagam nem utazom a hajókban – jegyezte meg Venport. – A térhajlító közlekedés egyelőre komoly veszélyekkel jár, és sok függ az életben maradásomtól. Természetesen busásan megfizetem a zsoldos pilótákat a kockázatvállalásukért.
– Akkor használd az egyik íjvetőnket! – ajánlotta fel Atreides. – Így még egy kereskedelmi hajón kezdhetünk dolgozni.
A társához fordult:
– Xavier, elkísérnéd Venport igazgató urat a Zimiára?
– Inkább nekem kellene téged küldenem – felelte a tiszt. – Ne feledd, hogy nem sokkal bár, de rangban feletted állok.
– Csak arra gondoltam, hogy jelentést tehetnél a Tanácsnak, és meglátogathatnád a családodat.
Harkonnen primerás merev arckifejezése némileg meglágyult.
– Jól ismersz, barátom. Octa és a lányok rengeteget változnak, valahányszor látom őket. Emil Tantor pedig már cseppet sem fiatal, így jó lenne egy kevés időt velük tölteni. – Miután jobban belegondolt, egyetértően bólintott.
– Rendben, megteszem, feltéve, hogy ez nem jár további késlekedéssel.
– Magam is szívesen elkísérném Aureliust – vetette közbe Zufa. – Norma lányom itt marad, hogy együttműködjön a Dzsihad Hadseregével.

- - -

Néha a szerelmünktől kapott ajándék még értékesebb attól, ha ő nem lehet ott, hogy maga adja át.

LERONICA TERGIET

Az emberek és a gondolkodó gépek számtalan csillagrendszerben gyilkolták egymást. Valahol a világűrben Vorian Atreides is a saját csatáit vívta, miközben Leronica Tergiet tőle függetlenül élte saját életét a Caladanon.
Szeretettel és odaadó gondoskodással nevelte, mégsem kényeztette el ikerfiait. Mire Estes és Kagin nyolcéves lett, Leronica korukat meghazudtoló folyékonysággal tanította meg őket galachul beszélni és írni. Képeket vetített nekik a Szövetség számos bolygójáról, és megmutatta a főbb csillagok helyzetét a mennybolton, végigkövette az égen az állatokat és mitológiai lényeket kirajzoló csillagképek körvonalait.
A viharos évszak borongós estéin az óbirodalom és a gondolkodó gépek uralmának történetére tanította fiait, és elmesélte nekik a Serena Butler vezette Dzsihad folyamatosan kibomló legendáját. Miközben férje, Kalem a tűz mellett ült, és bonyolult játékszereket faragott az ikreknek, maga is figyelmesen hallgatta Leronica leckéit.
Az asszony sohasem említette Vorian Atreides nevét. Habár rendszeresen leveleket kapott tőle, szerelmüket évekkel ezelőtt lezárult, fiatalkori kalandnak tekintette. A primerás alakja mostanra éppoly legendásnak tűnt, mint némelyik történet, amit a fiainak mesélt.
A meleg évszakban Kalem időnként elvitte az ikreket csónakázni, és megismertette velük a hajó kezelőrendszereit, hogy mikor felnőnek, maguk is szakavatott halászokká válhassanak. Estes és Kagin a fiúkra jellemző szertelen rácsodálkozással játszadoztak a hullámokon, úszkáltak a nyugalmas öbölben, és futkároztak a part menti városkában. Néha harci robotokkal viaskodó zsoldost játszottak, de játékaik többnyire az őket körülvevő világon alapultak: kincset kerestek az apály idején megmaradt vízmedrekben, arcokat és alakokat láttak bele az égen tovasikló fehér felhőkbe. A Caladan már így is hatalmasabbnak hatott, mint azt ifjúi elméjükkel átfogni képesek voltak.
Leronica szabad idejében főként a könyvek ábráit tanulmányozta, és azokról a bolygókról álmodozott, amelyekről Vorian mesélt neki. Ám nem hagyta, hogy kiütközzön rajta a szomorúság, és úgy hitte, sikerült ellepleznie Kalem előtt, aki mindvégig hű és szerető férjként viselkedett. Betartotta a szavát, akárcsak Leronica...
Leronica rákapott, hogy a pirkadat előtti hűvös, nyirkos sötétségben sétálgasson. A csapszék tágas termében meleg italokat főzött, és kiadós reggelit készített az agglegény halászoknak. Ma reggel, miközben fűszerezett tojást és gőzölgő burgonyás halvagdaltat rakott a fatálakra, sajgó ürességet érzett a gyomrában. Nem azért, mert a fiúk kirándulni indultak, hanem mert alig tudta felfogni, hogy Estes és Kagin immár annyira felcseperedtek, hogy elkísérhették apjukat és nagyapjukat a halászhajón.
Félni nem volt oka, hiszen maradéktalanul megbízott Kalemben, mégis nyugtalansággal töltötte el, hogy ragyogó tekintetű fiai első hosszú halászkörútjuknak néznek elébe. Végtére is, még csupán nyolcévesek múltak. A férjétől hallott történetekből tudta, hogy sok minden megtörténhet a nyílt tengeren. Veszélyes dolgok.
Miután kirakta a fanyar hazai gyümölccsel teli tálakat, és a több kancsónyi erős, forró italt, amit a halászok különösen kedveltek, Leronica az asztaloknál szétszórtan ülő vendégeire nézett.
– Szolgáljátok ki magatokat! El kell mennem elköszönni a férjemtől és a fiaimtól.
Kalem már levitte a fiúkat a dokkokhoz, amint megreggeliztek. A fiúk kiáltozva, hatalmas hévvel futottak végig a meredek utcákon a rakpartra, és felzavartak mindenkit, aki még nem fogott hozzá a napi munkához. Habár korábban már rövidebb kirándulásokat tettek az öböl környékén, ezúttal napokat töltenek majd a nyílt vízen, és súlyos, hallal telt hálókat kell felhúzniuk. Akár az igazi halászok.
Leronica képtelen volt megállapítani, kitűnt büszkébbnek: az ikrek vagy Kalem. Édesapja, Brom Tergiet már többször megfordult a saját csónakja és a ház között, hogy lecipelje a több kosárnyi ruhát, a csemegének számító, különleges barna kalácsot és a játékszereket az unokáinak. Leronica külön pokrócokat és gyógyszereket pakolt annak ellenére, hogy mindössze négy napra távoznak. A fiai Vorian Atreides primerás leszármazottai voltak. Kiváló géneket örököltek, és gondos nevelésben részesültek, Leronica tehát tudta, hogy keménykötésűek és értelmesek.
A dokkoknál víz kavargott fel-felcsapva a cölöpök körül. A halászok hangosan üdvözölték egymást, ahogy hajóra szálltak, és kiemelték az éjszakai hidegben merevvé fagyott, elszabadult hálókat. Miközben odaszaladt a két halászhajóhoz, amelyeken férje és édesapja serénykedett, Leronica rálehelt a kezére, hogy felmelegítse az ujjait.
Kalem láthatóan örült, mikor kimászott a gépkamrából. Szeretetteljesen rámosolygott a feleségére.
– Mindkét hajó útra készen áll. Épp érted akartunk indulni.
A hajnal karmazsinvörösre festette az ég alját, aztán lassacskán narancssárgába, majd sárgába úszott át. Leronica átmászott a korláton a fedélzetre.
– Nem szeretném, ha miattam késve indulnátok. Nagy út áll előttetek.
Estes és Kagin odaszaladtak az édesanyjukhoz, és nem tétováztak átölelni őt. Mikor édesanyjuk szemügyre vette a vonásaikat, Vor jóvágású arcát látta bennük, de ők erről semmit sem tudtak.
– Fiúk, mindenben hallgassatok az apátokra és a nagypapára! Fontos, férfihoz illő teendőik lesznek. Ne kelljen miattatok idegeskedniük! És figyeljétek, mit csinálnak, tanuljatok tőlük!
Kalem összeborzolta az ikrek sötét haját, amely édesanyjukéhoz hasonlóan göndörödött.
– Megmutatom nekik, hogyan kell csinálni.
Leronicához hajolt, hogy megcsókolja.
Az asszony még egyszer magához szorította a gyerekeket, aztán elhessegette őket magától.
– Menjetek, és vigyétek ki a vízre a hajót, mielőtt valaki kifogja előletek az összes halat!
A fiúk nevetgélve a hálókhoz szaladtak.
– Mi fogjuk ki az összes halat!
– Ne aggódj! – Kalem lehalkította a hangját. – Vigyázni fogok a kis legényekre.
– Tudom. – Házasságuk hosszú évei alatt egyszer sem esett teherbe Kalemtől, de a férfi nem bánt másképp Estesszel és Kaginnal, csak mert más apától származtak. Úgy tett, mintha Vorian Atreides meg sem született volna, és sohasem járt volna a Caladanon.
Leronica a dokknál maradt, és integetett, miközben a két csónak megindult az egyre világosodó szemhatár felé. Mikor látta, hogy fiai a vitorlák, csörlők és csigák kezelésében segítik apjukat, úgy érezte, nagyszerű házasságban él, és szerencsés, hogy egy ilyen jólelkű, szerető férjet talált.
Mégis hazudott volna magának, ha nem ismeri el, mennyire hiányzott neki Vorian Atreides...
A daliás katonatiszt nyolc éven át egyszer sem látogatta meg. Leronica tudta, hogy az idő másképp múlik egy olyan férfi számára, aki hónapokig utazgat a csillagok között, és a Dzsihad flottáit sorakoztatja fel, hogy megdöntse Omniust. Csalódottnak, ugyanakkor valamiképp megkönnyebbültnek is érezte magát. Habár egykor ígéretet tett Kalemnek, nem tudta, mit tenne, ha Vor valaha visszajönne érte.
Aznap délután, mikor a csapszék kiürült, és a legtöbb halász kievezett a vízre, hogy a pillehalrajok nyomába eredjen, Leronica a megfigyelőállomásról érkezett csapatnyi dzsihadistát fogadott. Immár a harmadik váltócsoport felügyelt az előretolt állásra, akik még mindig elhagyatottnak érezték magukat, és nem rendezkedtek be teljesen új állomáshelyükön.
A férfiak tartósított ételeket rendeltek, amiket majd visszavisznek az őrhelyükre, majd végül letelepedtek a moszatsörös korsóik mellé. Ekkor egy fiatal kvartás, a csapat parancsnoka büszkén átadott egy csomagot Leronicának.
– Tegnap hajó érkezett a rendszer felderítőegységeinek kimutatásaival, és neked is hoztak valamit. – Szélesen elmosolyodott. – Meglehetősen magas lehetett a kézbesítési díj.
– Nem mindenki olyan garasoskodó, mint a feleséged, Raff – viccelődött az egyik katona.
– Elképzelhető, hogy a főztömet mindenfelé ismerik a Nemesek Ligájában – mondta Leronica, és érdeklődve forgatta a csomagot a kezében. – Miért ne kaphatnék hálaajándékokat a távoli csatatereken harcoló vitézektől?
Tettetett kíváncsisággal nézegette a dobozt, mintha nem is sejtené, ki küldhette, szíve azonban hevesen zakatolt. Még a dzsihadisták sem tudták, hogy Atreides primerástól érkezett.
Leronica kisietett a hátsó szobába, és gyertyákat gyújtott – amilyeneket Vor szeretett –, és kibontotta a csomagot. Csodaként fogta fel, hogy a küldemény több tucat fényévet utazott ahhoz, hogy a Caladanra kerülhessen.
Benne egy tündöklő buzzelli soo-követ, a nemrég felszabadult Ixen bányászott káprázatos tűzékszert és rengeteg apró dobozkát talált, amelyek mindegyike egy elragadó szépségű drágakövet tartalmazott.
Az ajándékok elárulták neki, hogy Vor továbbra is szeretettel gondolt rá, a mellékelt levél pedig még jobban ellágyította a szívét: „Mivel nem vihetlek magammal mindezekre a bolygókra, drága Leronica, úgy döntöttem, mindegyik világ egy kis darabját elküldöm neked. Az évek során gyűjtöttem össze ezeket.
Végre sikerült olyan technológiát kifejlesztenünk, ami talán lehetővé teszi, hogy gyorsan eljuthassak hozzád. Milyen csodálatos lenne, ha ebben a pillanatban is belenézhetnék a gyönyörű szemedbe – remélem, hamarosan ez a nap is elérkezik. Tudom, hogy a saját életedet éled, de azért remélem, hogy gondolsz még néha rám.”
Nem tudta, mihez kezdjen a kincsekkel, és órákig ült mellettük, amíg le nem égtek a gyertyák. Egyenként felemelte, és a tenyerében tartva vizsgálgatta a csodás ékköveket, s egészen meghatódott a gondolattól, hogy Vor kifejezetten neki választotta azokat. Maga is a kezében fogta mindegyiket, és rá gondolt, miközben a szemkápráztató, csillámló felületeket bámulta. Leronica képtelen volt maga elé képzelni a távolságokat, amiket ahhoz kellett megtennie, hogy ily sok csodára szert tegyen. Bizonyosan évekbe telt, és ezalatt nem feledte el őt...
Egy héttel később Brom Tergiet hajója egymagában tért vissza. Nehézkesen bedöcögött az öbölbe, árboca megfeketedett, vitorlái leszakadtak és megégtek, motorja alig működött. Amint meglátták a hajót, riadót fújtak, és a halászok bajba jutott társuk segítségére siettek. Csónakjaikat Broméhoz láncolták, s úgy vontatták be a kikötőbe.
Leronica halálra váltan rohant a dokkokhoz, de sem férje hajóját, sem kisfiait nem látta. Hasztalanul fürkészett, bámult ki a vízre, amely felett délutáni esőfelhők gyülekeztek. Mikor az agg Bromot a rakpartra segítették a felhólyagzott fedélzetről, Leronica nyomban odaszaladt hozzá. Szíve a torkában dobogott, szeme könnyekkel telt meg, különösen, mikor meglátta, hogy édesapja ruhái megperzselődtek, haja félig leégett, arcáról vöröslően hámlott a bőr.
Pillanatokkal később örömkiáltás hagyta el ajkát, mikor meglátta, hogy két fia előkászálódik a kabinból. Szutykosnak és viharvertnek tűntek, de épek és sértetlenek voltak.
– Hol van Kalem? Hová lett a másik hajó?
– Elekránok. – Mindössze ennyit kellett felelnie a férfinak. A szó hallatán minden halász iszonyodva megborzongott. Leronica hallott már a különös elektromos lényekről, amelyek a Caladan óceánjaiban lakoztak. Egyetlen halász sem élte még túl a találkozást. Leronica kihúzta magát, és nem engedte, hogy az elkeseredés teljesen letaglózza, amíg nem hallgatta végig a beszámolót.
– Egy egész seregnyibe futottunk bele. Akár az eleven villámok. Az elekránok a semmiből törtek elő; nem tudtunk elmenekülni előlük. – Leronica édesapjának hangja reszketett, karjai remegtek, miközben felidézte a történteket. – Nem hiszem, hogy támadni akartak, de megrémítettük őket... és lecsaptak ránk. A villámok mindent szétromboltak. Az energialöketek tönkretették a műszereket. Esélyünk sem volt ellenük... semmi esélyünk nem volt.
Lélegzete akadozni kezdett, szeme kivörösödött. Láthatóan rettegett attól, amit ki kellett mondania, az ikrek pedig reszketve, sírva kapaszkodtak édesanyjukba.
– Kalem megragadta a kis legényeket, és úgy hajította át őket a csónakomra, akár a horogra akadt halakat. Mit tehettem volna? – Brom úgy jártatta végig a tekintetét együtt érző hallgatóságán, mintha ők előállhattak volna a válasszal. – Átkiáltott, hogy vigyázzak a fiaira, hogy óvjam meg őket a veszélytől. Alig tudtam kivenni a szavait a háborgó hullámok és az elekránok sercegésének szörnyű zajától. Aztán beindította a motorokat, és távolodni kezdett tőlünk. A csónakja egyre távolodott, és vissza sem nézett. A fiúk keservesen szólongatták, aztán az utolsó pillanatban Kalem hátrafordult. Mintha tudta volna, hogy örökre el kell búcsúznia tőlük.
Brom ökölbe szorította a kezét.
– Esküszöm nektek, hogy Kalem egyenesen az elekránok közé vezette a hajót. Tudtam, hogy el kell menekülnünk, különben mi sülünk meg legközelebb. Kizárólag a fiúk épsége járt a fejemben. Kalem... Kalem belevetette magát az eleven villamosság kellős közepébe, a lények pedig rajta töltötték ki minden dühüket. Végül sikerült beindítanom a hajót, de mikor hátranéztem, az övé már lángokban állt. Az elekránok körbevették, és minden oldalról csapkodták és villámokat szórtak rá.
– Feláldozta az életét a fiúkért. És értem. – Brom a lányára pillantott, aztán elfordította a tekintetét, mivel nem mert a szemébe nézni. – Kalem Vazz elérte, hogy elmenekülhessünk. Neki köszönhetem a nyomorult életem, pedig fordítva kellett volna történnie! Gyönyörű felesége és két szép fia van.
Brom hosszan, akadozva vette a levegőt.
– A saját fiait kellett volna mentenie, és engem otthagynia. Miért éljek én, amikor neki kellene?
A dokkokon összegyűlt emberek maguk között mormoltak, Leronica fiait és édesapját vonta magához, megosztoztak a bánatukon, és vigaszt kerestek egymásban.

L. E. 164
A DZSIHAD 38. ÉVÉBEN
Tíz évvel a poritrini menekültek Arrakisra érkezése után

Látomásokat látok és a valóságot. Hogyan különböztethetném meg egymástól a kettőt, amikor az Arrakis jövője a tét?

FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA

A sivatagi nomádok évek óta nem ütöttek rajta sikerrel a külvilágiakon. Mikor meghallotta az éjjeli őr figyelmeztető jelét, Mahra és Ishmael a törzs többi tagjával együtt kiálltak a szirtre, és nézték a hazaérkező csapatot, akik légies árnyakként suhantak a holdfényben. Mahra látta, ahogy felhágnak a dűnékre, és titkos utakon kaptatnak fel az elszigetelt barlangrendszert rejtő fekete lávaerődre.
Maga Dzsafar vezette a portyát a sivatagba, habár indulás előtt közölte Mahrával, hogy nem sok kedve volt hozzá. A lámpásra emlékeztető állkapcsú férfi, akit rabul ejtett Féreglovas Szelim álma, láthatóan elszántan vitte tovább, amit egykor a számkivetettek vezére elhatározott. Ám fölöttébb kényelmetlenül érezte magát; elárulta, hogy korábban elképzelni sem tudta volna, hogy egy mozgalom élére álljon.
Mahra kilencéves fia, El'hiim a barlang biztonságában szendergett. Az éles eszű fiú, aki ügyesnek mutatkozott, és tele volt ötletekkel, még észrevehetően nem fogta fel, micsoda felelősség nehezedik majd a vállára a Féreglovas egyetlen gyermekeként.
Mahra szíve összeszorult, amikor eszébe jutott Szelim iránt érzett szerelme, akit mitikus alakként és hús-vér férfiként egyaránt csodált. Megértette az álmait és az utat, amelyre céljának elérése végett lépett, és fájdalommal állapította meg, nélküle mily veszedelmesen letértek az útról a követői. Dzsafar és Mahra mindent megtettek, hogy együtt a civilizációtól távol tartsák a megmaradt számkivetetteket. Mégis, alig egy évtized elteltével férje Shai-huludnak hozott áldozata jószerint hasztalannak tűnt. Hogyan remélhette, hogy szenvedélyes célja az elképzelt ezredéveken át megmaradhat?
Tudta, hogy elérkezett a gyökeres változás ideje. Az emberek túlságos biztonságban voltak idekint, a sivatagban, és kezdték elveszíteni vakmerőségüket és keménységüket.
Napokkal ezelőtt Mahra összehívta a felnőtteket, és utasította őket, hogy a férgek hátán lovagoljanak Arrakis Citybe. A kereskedelmi útvonal mentén fel kellett deríteniük minden fűszerbetakarító tevékenységet a sivatagban, hogy szétzúzzák azokat. Tizennégy tagú csapat indult a portyára, azok, akik életük nagy részét Szelim mellett töltötték, amíg élt, olyan nők és férfiak, akik további rajtaütésekre buzdítottak ahelyett, hogy megbújjanak a sivatag túlsó oldalán...
A Poritrinről elmenekült rabszolgák friss vért és eszméket hoztak a csapatba. Szelim követői közül választottak élettársakat, és számos gyermekük révén adtak új erőt nekik. Ishmaelnek sikerült biztonságos hazába vezetnie népét a gonosz rabszolgatartók karmai közül. Habár a poritrini rabszolgaélet gyötrelmei miatt idő előtt megöregedett, a sivatag nyújtotta szabadság megszabadította a terheitől. Tíz esztendővel azután, hogy a kísérleti térhajlító hajó lezuhant az Arrakison, fiatalabbnak és sokkal erősebbnek tűnt, mint korábban. Határozott, irányt mutató erőként viselkedett, ugyanakkor kerülte az erőszakot; nem forrófejű forradalmár volt, aki bárkit eltesz láb alól, csak hogy elérhesse a célját.
Az Arrakis az efféle tulajdonságokat kívánta meg.
Ishmael nem csatlakozott a portyázókhoz, ehelyett Mahrával és a nő kisfiával maradt. Hiányzott belőle a harciasság, és sohasem tanulta meg meglovagolni a hatalmas homokférgeket, noha Mahra biztosra vette, hogy könnyedén elsajátíthatná tőle e készséget.
Magánórákat adott neki a sivatagi életmódból, cserébe Ishmael megtanította néhány buddiszlám szútrára, amiket még gyerekkorában tanult. Megpróbálta elmagyarázni a Zenszuni értelmezés bonyolult filozófiáját, és hogy az eszmerendszer miként befolyásolta a döntéseit. Mahra vitába szállt vele, éles elméjét és fondorlatos mosolyát használta, hogy elmagyarázza: a szentírás nem vonatkozhat minden lehetséges helyzetre.
Ishmael a homlokát ráncolta.
– Mikor Buddallah lefekteti a törvényt, nem változtat rajta minden alkalommal, mikor máshonnan fúj a szél.
Mahra kemény tekintettel meredt vissza rá.
– Itt, az Arrakison, aki nem hajlandó alkalmazkodni, elpusztul. Hol lenne Buddallah, ha mindannyian kiszáradt múmiaként hevernénk a homokban?
Mahra és Ishmael végül megegyezésre jutottak, és mindketten örültek az intellektuális kihívásnak, mivel a buddiszlám szútrákat immár nem csak Féreglovas Szelim legendájára, hanem az arrakisi mindennapok nehézségeire is vonatkoztatni voltak képesek...
A portyázók lopott készletekkel és felszereléssel teli hátizsákokkal léptek be a barlangkamrákba. Mahra annak örült leginkább, hogy ugyanannyian tértek vissza, ahányan elindultak. Senkit sem öltek meg, vagy fogtak el.
Szélesen elmosolyodott. Egykor Szelim tanította meg neki, hogyan lehet megélni a legigénytelenebb módon is, mégis, valahányszor készleteket zsákmányoltak az ellenségtől, a banditák ünnepelni kezdtek. Egy óra múlva elkezdődhet a vigasság.
– Nagyszerű nap a mai – jelentette ki Mahra. – Még Szelim sem kívánhatott volna többet ennél.
– A Poritrin elnyomott rabszolgái hosszú ideig semmi többre nem vágytak, minthogy kivívják a szabadságukat, Mahra – mondta csillogó szemekkel Ishmael. – Elérkezett az ideje, hogy véget vessünk a henyélésnek és a rejtőzködésnek... és eldöntsük, mit kezdjünk az életünkkel.
A betakarítócsapatoktól zsákmányolt holmik között Mahra portyázói több csomag friss, feldolgozott melanzsot is magukkal hoztak – Shai-hulud kiszárított esszenciáját. A kezébe vette az erős, rozsdaszínű port tartalmazó csomagot, és Dzsafarra mosolygott a barlangrendszer központi gyűléscsarnokában.
– Remek munkát végeztetek. Ideje ünnepelni, és meghányni-vetni a jövőt.
Ishmael mellette állt. Szoros kötelék kötötte ezekhez a sivatagi emberekhez, akiknek napról napra meg kellett küzdeniük a puszta fennmaradásért. Poritrini társai, köztük Chamal lánya is könnyedén alkalmazkodtak az itteni körülményekhez; éppoly keményen harcoltak egyszerű életükért az Arrakison, akár Szelim csapatának bármelyik tagja.
Mikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, Ishmael oldalra fordult, és a lopakodó El'hiimet pillantotta meg, amint kiszökken a barlang egyik bejáratán. Mahra vonásait vélte felfedezni rajta, és megpróbálta kikövetkeztetni, milyen lehetett maga Szelim.
A sötét hajú El'hiim lemászott a meredek szirtoldalon, s a sziklákba kapaszkodva igyekezett biztonságosan megvetni a lábát. Fürge volt és erős, bármikor szívesen útnak eredt, hogy felfedezze a sziklarepedéseket és a kanyonokat. A fiú tekintete sötét és átható volt; habár ritkán szólalt meg, úgy tűnt, elméje ötletekben bővelkedőnek tűnt.
Ishmael egészen megkedvelte. Mahra egyértelműen úgy szervezte az idejét, hogy a délutánokat és az estéket a fiúval együtt Ishmael társaságában töltse. Szelim halála óta nem választott magának társat, és félreérthetetlennek tűntek a szándékai. Ishmael észrevette, hogy nincs határozottan ellenére a lehetőség. A banditák csapata kicsinek számított, a frigy pedig bölcsnek hatott, elvben legalábbis.
Habár nem feledte el a feleségét és fiatalabb lányát, rákényszerült, hogy elhagyja a Poritrint, és többé sohasem térhetett vissza oda. Immár közel egy évtizede volt, hogy a rabszolgák elmenekültek. Lehetetlenségnek tartotta, hogy valaha is rátaláljon Ozzára vagy Falinára.
Figyelte, ahogy az ifjú El'hiim a sziklafalon mászik, aztán az orrát megcsapó éles, átható illat terelte el a figyelmét. Mahra felnyitotta a lopott melanzscsomagokat, és felmarkolta a port.
– Féreglovas Szelim a fűszer keltette látomásokból ismerte meg az igazságot. Shai-huludtól kapjuk ezt az áldást. A sivatagban hagyja hátra nekünk, hogy megtudhassuk, mit óhajt tőlünk. – Mahra Ishmaelre és Dzsafarra nézett. – Túl sok idő eltelt a férjem halála óta. Mindnyájunknak irányra és célra van szükségünk. E fűszert a sivatag tolvajaitól vettük el, Shai-hulud akarata, hogy elfogyasszuk, és megvilágosodjunk.
– És ha mindannyian más látomást látunk? – kérdezte Ishmael.
Mahra ráemelte a tekintetét. Szép volt, erős, és magabiztos, homlokán egy késpárbaj emlékeként megmaradt apró, félholdszerű sebhely fehérlett. – Mindegyikünk azt látja majd, amit látnia kell, és minden rendben lesz.
Mikor a nap lebukott a lágy és sima szemhatár alá, a hőmérséklet hirtelen lecsökkent, és teljes dicsőségükben felragyogtak az alkony fényei. Féreglovas Szelim követői a legnagyobb barlangüregben gyűltek össze, és elosztották egymás között az erős, feldolgozott melanzsot. Minden férfi és nő sokkal többet fogyasztott belőle, mint amennyi a megszokott napi étrendjük része lehet.
– Íme, Isten vére, Shai-hulud esszenciája! Ebbe sűrítette nekünk az álmait, hogy részesülhessünk belőle, és a világmindenség szemén át láthassunk. – Mahra megette a vastag fűszerostyát, egy másikat pedig Ishmaelnek nyújtott át.
A férfi korábban már többször vett magához melanzsot – ami a sivataglakók étrendjének egyik alapeleme volt –, most azonban sokkal többet evett belőle, mint amit bármikor is egyetlen alkalommal fogyasztott. Amint lenyelte, rögtön érezte a hatását, ahogy végigáramlik az erein, és betör az elméjébe.
Ablakok nyíltak fel, mintha különböző pontokon keresztül tekintene ki a koponyájából. Nem tudta megállapítani, vajon a jövőt vagy a múltat látja maga előtt, vagy annak képei jelentek meg számára, amire vágyott, vagy amitől rettegett. Féreglovas Szelim ugyanezt figyelhette meg, majd szenvedélyes küldetésébe építette bele.
Ishmael azonban irtóztató képeket látott, amelyeknek nem akart a szemtanúja lenni. A Poritrin jelent meg előtte, a jól ismert folyódelta, és a vérben és erőszakban úszó, lángoló rabszolgakaszárnyák. Az áldozatok sikolyai töltötték meg az éjszakát. A szíve ólomsúlyúvá nehezedett, és tudta, hogy Aliid okozta a rengeteg kínt és szenvedést.
Starda városa, az Isana folyó partjára épült hatalmas főváros egésze romokban hevert a szeme előtt, a központi létesítmények többsége helyén pedig egy berogyott, üveges kráter tátongott. A magas épületek törmeléke hullámokban terjedt szét, mintha egy bosszúszomjas isten sújtott volna le öklével a metropoliszra, hogy mindent a föld színével tegyen egyenlővé.
Ám mindez még csak a kezdet volt. Látta, ahogy az életben maradt nemesek és dragonyos seregek bosszúért kiáltva fegyvert fognak. Minden földrészen kézre kerítették, elfogták és megkínozták a buddiszlám rabszolgákat. Többet a házukba zártak be, és elevenen elégettek; másokba sortüzet eresztettek. A holttesteket megcsonkították.
Egyik látomásában, amely örökre beleégett az emlékezetébe, Ozzát és Falinát látta, amint rémülten sikoltozva összebújnak, és kegyelemért könyörögnek. Aztán öt, hosszú késekkel felfegyverzett férfi esett nekik... és nem kapkodták el a dolgukat, elnyújtották az élvezetet.
Ám a melanzs tovább sodorta Ishmaelt az elméjében sorjázó képek forgatagában. A Poritrin eltűnt, s helyét a legszárazabb sivatag napégette dűnéi vették át. Felrepedezett tómedrek és ráncos fekete szirtek emelkedtek ki a homokból, hogy menedéket nyújtsanak a mohó homokférgek elől.
Szavak nélkül tárult fel előtte Féreglovas Szelim küldetése, és látta, ahogy a legendás férfi egy gigászi féreg hátán lovagolva terjesztette a Sivatag Öregjének üzenetét. Habár Szelim régóta távozott közülük, Ishmael látta saját magát, amint a banditák vezére mellett lovagol, s szeli át a sivatagot egy homokféreg hátán. Ketten irányították Shai-huludot, és fényes látóhatár felé irányították féreglovas társaikat, olyan jövő felé, amelyben szabadok és erősek lehettek – és a homokférgek mindegyike életben maradt.
Ishmaelnek elakadt a lélegzete. Szíve zakatolt, lelke felemelkedett az álomtól. Megértette, mit érez Mahra, megértette a céltudatosságot, amit egykor Szelim sugallt számkivetett követői körében.
Aztán baljós sugallatot, koromsötét és elemésztő félelmet érzett; nem a magasztos látomás része volt, inkább személyes tragédia, veszély – amely El'hiimre leselkedett.
Nem a jövőt látta maga előtt, nem korai figyelmeztetést kapott. Mindez most történt. A fiú csapdába került, beszorult egy vékony sziklarepedésbe. Miközben a felnőttek összegyűltek, El'hiim felderítő útra indult a szirteken és meredek lejtőkön, kenguruegereket és gyíkokat keresett a repedésekben és lyukakban, hogy a törzs asztalára kerüljenek. Ishmael éles, szaladó lábakat és settenkedő veszedelmet érzett a fiú körül, amely ezer hegyes tőrre emlékeztetett.
Ishmael kirontott a barlangcsarnokból. Tudta, hogy mindez nem a látomás része volt. Testét valamilyen más erő irányította. Magukra hagyta az összegyűlt embereket, akik mindegyike saját álomvilágában utazott.
Mikor Mahra ráeszmélt, hogy Ishmael távozott a barlangból, utána botorkált. Ám Ishmaelt nem lehetett visszatartani. Ösztönösen tudta, merre ment a fiú, noha órák óta nem látta El'hiimet. Bámulatos fürgeséggel mászott át a sziklákon, és ereszkedett le egy kisebb repedéshez.
Szemei magukba itták a környezet részleteit, és fejében ezzel egyidejűleg látta a rettenetes látomás képzeteit: a csapdába szorult fiút és a késsel közelgő gyilkosokat.
El'hiim félt. Már kétszer kiáltott segítségért, de senki nem hallotta meg.
Senki, kivéve Ishmael látomását.
– Ishmael, mi történt? Merre vagy? – Mahra széteső szavai a távolból hangzottak fel, de aggódás érződött ki belőlük. Ishmael képtelen volt válaszolni neki. A dübörgő hívás tovább hajtotta, mígnem végül egy sötét sziklarepedéshez ért. El'hiim bizonyára ebbe mászott be, vékony vállát befúrta a szűk nyílásba, hogy befurakodjon a mélybe, ahol kincset, ételt vagy titkos rejtekhelyet remélt találni.
Ehelyett szörnyű veszély leselkedett ott rá.
Ishmael bepréselte szélesebb vállát, bőrét felhorzsolta, de továbbnyomakodott. Előrenyúlt, kezével egy szilárd kiszögellésre lelt, és még mélyebbre húzta magát. Fogalma sem volt, miként fog valaha is kijutni innen, de nem állhatott meg. El'hiim csapdába szorult.
Ishmael kiáltást hallott – nem rémült, hanem figyelmeztető szavakat.
– Mindent elleptek! Ne hagyd, hogy hozzád érjenek!
Ishmael előrenyúlt, és megragadta El'hiim kezét, majd maga felé húzta a fiút. Ismét meghallotta a szaladó lábakat, érezte, hogy hirtelen mozdulatokkal körülveszik, de azt is érzékelte, hogy a fiú csak akkor menekülhet meg, ha közelebb húzza magához. Ishmael a repedés egy szélesebb szakaszába ügyeskedte a törzsét, mígnem elegendő helye maradt ahhoz, hogy kirántsa a fiút.
Az apró gyilkosok pedig őt rohamozták meg El'hiim helyett.
Érezte, ahogy a méreg beléhatol, akár ezernyi hegyes késszúrás; apró pengék döfködték, hatoltak be a ruhája és a bőre alá. De Ishmael El'hiimet tartotta, és oda sem figyelt a fájdalomra. Ehelyett felszakította hátán a bőrt, ahogy felhúzta magát, majd kiemelte El'hiimet a szabad levegőre. Épen és egészségesen tartotta karjaiban Szelim fiát.
Mahra odaszaladt, elkapta tőle a kisfiút, majd iszonyodva Ishmaelre meredt.
Az egész testét fekete skorpiók, mérges nyolclábúak lepték el, hogy újra meg újra belévájják fullánkjukat, s minden marásukkal halálos adag mérget fecskendezzenek belé.
Ishmael úgy söpörte le magáról a szörnyű lényeket, mintha szúnyogok lennének, a skorpiók pedig visszaszaladtak a sziklarepedések menedékébe.
– Ellenőrizd a fiút! – mondta Mahrának. – Nézd meg, hogy nem esett-e baja!
El'hiim álmélkodva rázta a fejét.
– Semmi bajom. Engem nem martak meg. Ishmael ekkor összecsuklott.

Háromnapos lázas lidércnyomás után tért újra eszméletére. Ishmael mély lélegzetet vett a forrónak ható levegőből, aztán pislogva felült barlangszobája hűvösében. Mikor végigsimította a karját, hólyagokat látott a bőrén, de rózsaszínnek tűntek vörös helyett, és mintha lassacskán apadtak volna.
Mahra jelent meg a bejáratban, és félrehúzta a barlangüreget takaró függönyt.
– Egyetlen marásnak meg kellett volna ölnie, mégis élsz. Mindegyik elmúlni látszik.
Ishmael ajka kirepedezett, torka kiszáradt, mégis sikerült mosolyra húznia a száját.
– Szelim megmutatta, mit kell tennem. A fűszer keltette látomásban utasított, hogy mentsem meg a fiát. Nem hiszem, hogy hagyott volna meghalni. Lánya, Chamal lépett be vörös, feldagadt szemekkel. Nyilvánvalóan sírt, noha az arrakisi banditák rossz szemmel nézték az efféle vízpocsékolást.
– Talán a véredben áramló fűszernek köszönheted az életed, és Shai hulud szelleme adott neked erőt.
Ishmael szédült, de rákényszerítette magát, hogy egyenesen üljön. Lánya odasietett hozzá, és egy csészét nyújtott át neki. A víz oly édesnek hatott, akár a nektár.
Végül El'hiim jött be a helyiségbe, és kikerekedett szemekkel bámulta Ishmaelt.
– A skorpiók megmartak, de te megmentettél engem. Nem öltek meg. Ishmael megpaskolta, megveregette a fiú vállát; ehhez minden erejét össze kellett szednie.
– Jobban szeretném, ha többet nem kellene ilyesmit tennem.
Mahra elmosolyodott, és el sem akarta hinni, mit bírt ki a férfi. Mélyet sóhajtott.
– Úgy tűnik, sokszorosan áldott az életünk. Lassan magad is legendává leszel, Ishmael.

- - -

Épp eleget vártunk. Elérkezett az idő.

VIDAD KOGITÁTOR:
AZ ELSZIGETELT TÁRGYILAGOSSÁGBÓL
SZÁRMAZÓ GONDOLATOK

Erasmus sohasem tekintette magát politikai vezetőnek, jóllehet a diplomácia és az emberi társadalmi interakciók mellett egész seregnyi elméleti készséget is megtanult. Képessége, hogy sikeresen elnavigált a politika vizein, hasznosnak bizonyult, mikor önálló akaratú robotként fogadtatta el magát, és amikor meggyőze Omniust, hogy érdemes továbbra is engedélyeznie az emberi alanyokon folytatott kísérleteket.
Az Elefántcsonttorony Kogitátorai azonban nem voltak a szó szoros értelmében emberek.
Egy napon különös küldöttség érkezett a fagyos Hessra bolygóról, néhány szubordináns, akik vaksin pislogtak a Corrin vörös óriás napjának rőt fényében. Kezükben agytároló edényeket tartottak, bennük ősi emberi agyakkal – Erasmushoz hasonló bölcselőkkel.
Az önálló akaratú robot villája fényűző szalonjában fogadta őket meglepett örömmel, hiszen oly ritkán szórakoztathatott vendégeket. A Dzsihad Hadseregének rendszeres támadásai miatt Omnius azt javasolta, hogy itt kerüljön sor a találkozóra az égbe nyúló Központi Torony helyett, nehogy a kogitátorok lopva valamiféle fel nem fedezhető fegyvert csempésszenek a Corrinra.
Ifjú gyámfia, Gilbertus Albans finom ruhákban figyelt és segédkezett, s tökéletes személyzetnek bizonyult. Az egyik falon Omnius figyelőkutásza hallgatózott a fogadás alatt, de az örökelme mintha nem tudott volna mit kezdeni a váratlan látogatókkal. Hat ijesztő külsejű robot testőr várakozott az előszobában.
A sárga köpönyeges szerzetesek egymás után vonultak be, az elsők pedig úgy hordozták a díszes, átlátszó hengereket, mintha szent ereklyék lennének. A szubordinánsok láthatóan nem fogták fel, miféle veszélynek teszik ki magukat azzal, hogy önként az egyik összehangolt világra látogatnak.
– Az Elefántcsonttorony Kogitátorai fontos kérdésben óhajtanak tanácskozni Omniusszal – szólalt meg az elöl haladó szerzetes, aki a legkiválóbb kogitátor súlyos agytároló edényét tartotta kezében. – Keats vagyok, Vidad szubordinánsa.
A testetlen agy felfüggesztve lebegett a kék elektrofolyadékban, mintha saját gondolatai tartották volna meg telepatikus egyensúlyában. A lázadó kimekekre és a Titánok ősi, csalárd elméire emlékeztette Erasmust. Agamemnón oktalan és váratlan zendülése alaposan felzaklatta Omniust, de összességében nem érte meglepetésként. A kimekek végtére is emberi elmék voltak, és az emberek hibái és megbízhatatlansága jellemezte őket.
Erasmus üdvözlésképp széttárta karjait; karmazsinból és aranyból készült palástja ujjai lecsüngtek.
– Az örökelme engem választott ki meghatalmazottjának. Érdeklődéssel várjuk, miféle mondandótok lehet.
Vidad hangja a hangflastromból jött, akár egy kimeké.
– Hosszas elmélkedés után ajánlattal kell előhozakodnunk az emberek és a gépek közötti elhúzódó konfliktust illetően. Kogitátorként mindkét fél számára kielégítő megoldást javaslunk a nézeteltérés rendezésére. Felvállaljuk a közvetítő szerepét.
Erasmus mosolyra húzta az arclemezét.
– Fölöttébb nehéz feladatot vállaltatok magatokra.
Figyelőkutászok lebegtek a mennyezet alatt, és mindent rögzítettek. Gilbertus, aki Erasmus háta mögött állt, ugyanezt tette. A falon lévő Omnius-képernyő úgy izzott és vibrált, mintha életre kelt volna. Az örökelme szólalt meg, hangja úgy harsogott, akár az istenek hírnöke:
– A konfliktus költséges és értelmetlen. Számos előny származhat abból, ha vége szakad, de az emberek képtelenek ésszerűen dönteni.
Keats szubordináns fejet hajtott.
– Alázatosan megjegyezném, hogy Vidad kogitátor úgy véli, képes kidolgozni a megfelelő megoldást. Semleges delegációként érkeztünk. Úgy hisszük, találhatunk tárgyalási alapot.
– És bejelentés vagy személyi védelem nélkül érkeztetek? – kérdezte Erasmus.
– Mi értelme lenne személyi testőrséget hozni az Omnius legerősebb bástyájának tekinthető bolygóra? – tette fel a költői kérdést Vidad. Keats körbekémlelt a teremben, s tekintete találkozott Gilbertus Albanséval, akinek arca meg se rezzent; a sárga köpönyeges szubordináns nyugtalankodni kezdett.
Mivel a régi feljegyzésekből tudta, miként illik viselkednie a vendéglátónak, Erasmus frissítőkért küldetett. Mikor látta, hogy a szubordinánsok sóváran, de gyanakvóan méregetik a hideg leveket és egzotikus gyümölcsöket, Gilbertus leült, és mindegyiket megkóstolta, hogy bizonyítsa, nem mérgezettek.
Erasmus odasétált az agytároló edényekhez, amiket az emberek a szalon robusztus asztalaira helyeztek.
– Úgy tudtam, az Elefántcsonttorony Kogitátorai kiiktatták életükből a civilizációk és társadalmak zavaró tényezőit, beleértve a konfliktusokat is – mondta a robot. – Miért határoztátok el épp most, hogy felvállaljátok ezt a nemes küldetést? Miért nem évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt tettétek?
– Vidad úgy véli, közel a béke ideje – felelte Keats, és még egy pohár zafírkék gyümölcslevet vett el a tálcáról.
– Serena Butler harminchat szabvány évvel ezelőtt szent háborút hirdetett minden gondolkodó gép ellen – válaszolta Erasmus, likvimetál arclemezén pedig halvány mosoly jelent meg, mikor a bámulatos asszonyra gondolt. – Az emberek nem megoldást keresnek, el akarnak pusztítani minket. Az ősi adatbázisokban egyszer egy tanmesére bukkantam, amelyben valaki jót akart tenni azzal, hogy megpróbálta szétválasztani a küzdő feleket, de végül őt ölték meg, amiért beavatkozott. Veszélyeket hordoz magában a vállalkozásotok.
– Minden kockázatos, a nemes kogitátorok azonban régen megszabadultak már a félelem terhétől, amikor levetették emberi testüket.
Omnius mennydörgően szólt a vendégekhez.
– A válaszotok nem kielégítő! Ily sok idő elteltével, miért most kerestetek fel?
A sárga köpönyeges szubordinánsok egymásra néztek, de megvárták, amíg Vidad kogitátor válaszol hangszintetizátora segítségével.
– Az egyik fronton a Titánok neo-kimek hadseregével álltok szemben, és már eddig is több frissítőhajótokat megsemmisítették. A másikon a szabad emberiség indít folyamatosan pusztító támadásokat ellenetek. Már több összehangolt világot elveszítettetek. A körülmények logikájából az következik, Omnius, hogy érdekedben áll megegyezésre jutni az emberekkel, hogy a kimekekre összpontosíthasd a haderőidet. A helyzet nem neked kedvez.
– A végső győzelmem biztosra vehető. Kizárólag idő és kitartás kérdése.
– A hatékonyság érdekében vajon nem tanácsosabb minimalizálni a ráfordított időt, energiát és készleteket? Kogitátorként pártatlan közvetítőként járhatunk el, hogy ésszerű, igazságos megoldást találjunk a konfliktus rendezésére. Úgy véljük, találhatunk előnyös megoldást.
– Kinek előnyöset?
– Az Összehangolt Világoknak és a Nemesek Szövetségének egyaránt.
– Meg tudnád győzni az embereket, hogy szövetkezzenek velünk a kimekek ellen? – kérdezte Omnius. – Agamemnón mindnyájunkat le akar igázni. – Célunk nem a háború szítása, hanem a béke.
– Jól ismerem Serena Butlert – vetette közbe Erasmus. – Indokolatlan mértékben aggódik az emberi rabszolgáink sorsa miatt, noha Szövetségi Bolygókon is elterjedt a rabszolgaság. Micsoda képmutatás!
A szubordinánsok bólogatva egymásra néztek, majd Vidad válaszolt:
– Sok rabszolga életét veszik el erőszakkal a Dzsihad mindkét oldalán. Nem tudjuk, pontosan hány ártatlan ember halt meg az Ixen, az Anbus IV-en és a Bela Tegeusén, de tetemesre becsüljük a veszteségeket.
– Bármely összehangolt világon, ahol a társadalom nem esetlen, ésszerűtlen alakzat, elhanyagolható a rabszolga-halálozás – jegyezte meg Omnius. – Ezt átfogó statisztikákkal igazolhatom.
– Így azzal is érvelhetnénk, hogy kevesebb emberi életet követelne, ha megegyeznénk a tűzszünetben – tette hozzá Erasmus. – Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy a Dzsihad túl sokba kerül. Serena Butler biztosan megérti ezt.
– A legegyszerűbb megoldásként az adódik, hogy azonnali hatállyal beszüntetitek a háborúskodást a Nemesek Szövetségével – javasolta Omniusnak Vidad. – Ti megtartjátok az Összehangolt Világokat, az emberek pedig a Szövetségi Bolygókat. Ennek fejében kölcsönösen elálltok a támadásoktól. Nem lesz több halál, nem lesz több erőszakos küzdelem gép és ember között.
– Mennyi ideig?
– Soha többé.
– Elfogadom a javaslatotokat – jelentette ki Omnius a faliképernyő révén. – De ide kell küldenetek a Szövetség egyik képviselőjét, hogy hivatalosan is elfogadja a feltételeket. Ne gyertek vissza, ha a Szövetség nem áll rá az egyezségre!

- - -

A vitézség fokmérői a vitéz tettek, függetlenül attól, miféle indítékok hajtják az embert.

XERXÉSZ TITÁN:
EZERÉVNYI BETELJESEDÉS

Aurelius Venport a Dzsihad Tanács kupolája alatt ülve kortyolgatta jeges italát, és ügyelt rá, hogy Zufa nélkül is megtartsa látszólagos magabiztosságát. Vele szemben Iblis Ginjo főpátriárka és a Dzsatir tűnődő parancsnoka, Yorek Thurr ült Serena Butler mellett, akinek eltökéltsége egy pillanatra sem ingott meg. Venport méretre szabott öltönye kellően hűvös volt ahhoz, hogy viselőjét ne verje ki jól láthatóan a veríték.
Venport élete legfontosabb tárgyalásához ült le.
– Örülök, hogy felnőtt módjára leülhetünk, hogy megvitassuk közös érdekeinket – fogott bele mondandójába, miután még egy kortyot ivott az italából. Üzletemberként kellett megbirkóznia gyors kereskedelmi flottájának elvesztésével. A helyzet megváltozott, neki pedig a lehető legtöbbet kellett kihozni belőle. Megfosztották a remélt haszontól és hatalomtól, ezért azzal kell valamit elérnie, ami megmaradt neki. Talán még a korábbinál is előnyösebb feltételekkel.
Korábban hasonló tárgyalásra került sor Bludd nagyúrral a parázsgömbök forgalmazási joga kapcsán, és sikert ért el. Ezúttal sokkal jelentősebb, komoly következményekkel járó ügyről volt szó.
– Azt javasoltátok, hogy kereskedelmi térhajlító teherhajóimat hadinaszádokká alakítsuk át a Dzsihad Hadserege részére, és hogy az újfajta térhajlító hajtóműveket közepes méretű dárda-hadihajókhoz alakítsuk át. Komoly, de némileg... Naiv tisztjeitek úgy vélik, boldogan fel kellene számolnom a teljes eszközállományomat, a rendelkezésetekre bocsátanom a szabadalmi technológiát, és elfelednem az egy évtizednyi szakadatlan fáradozást és befektetést, és fájdalomdíj nélkül átadnom flottám minden egyes járművét. Úgy tűnik, fizetségül... a büszkeség jut nekem.
Serena összevonta a szemöldökét, ujjai idegesen táncoltak.
– Még ha semmit sem kapsz, sokan közülünk jóval többet áldoztak az ügyért.
– Senki nem akarja kisebbíteni az áldozatot, amit meghoztál, Serena – szólalt meg Ginjo. – De talán nem kellene tönkretennünk valakit azért, hogy megkapjuk, amire szükségünk van.
– Talán a háborúból akarsz hasznot húzni, Venport igazgató uram? – kérdezte tántorítatlanul Serena.
– Természetesen nem!
Thurr haragosan összevonta a szemöldökét, megsimogatta bal ajka felett a bajszát, és halkan megjegyezte:
– Másrészről ne higgyük ilyen könnyen el, hogy a térhajlító hajók katonai alkalmazhatósága fel sem merült Venport igazgató úrban. Mégsem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa a Dzsihad Tanácsot a kolhari tevékenységről.
Venport dühösen a kísértő tekintetű Dzsatir-parancsnokra meredt.
– A térhajlítók még újak és veszélyesek, uram. Járataink aggasztóan nagy számban vesznek el. A gyakori katasztrófák arra kényszerítettek, hogy jelentősen növeljem a szállítási díjakat, csak hogy újakat építhessek a szerencsétlenül járt hajók helyett, és kárpótolhassam a zsoldos pilóták családjait, akik ily hatalmas kockázatot vállalnak fel.
Thurr összekulcsolta a kezét.
– A lázadó kimekek és Omnius is szívesen elfoglalná a létesítményt, hogy megszerezhessék maguknak a technológiát.
– Éveken át ebbe a vállalkozásba forgattam vissza szinte a VenKee teljes nyereségét, és jogom van hozzá, hogy valamiképp haszonra tegyek szert az új technológiával. Eszembe sem jutott volna, hogy beruházzak a kutatásba és fejlesztésbe, ha nem látom úgy, hogy értékhez jutunk vele. Még egy zavartalan és nyereséges időszakban évtizedekbe fog telni, hogy visszafizessem a kölcsönöket, amelyeket a hajógyár megépítéséhez vettem igénybe. Valóban úgy hiszitek, hogy a Szövetségen belül bármely üzletember feláldozná minden forgóeszközét, hogy új technológiát fejlesszen ki, ha esélyt lát rá, hogy a kormány mindenét kisajátítja, és csődbe viszi?
Serena türelmetlenül intett a mutatóujjával.
– Bármikor eltörölhetem az adósságodat. Teljesen lenullázhatom. Venport döbbenten bámult rá, és nem hitt a fülének. E efféle rendkívüli engedmény lehetősége fel sem merült benne.
– Úgy értsem... meg tudod tenni ezt?
Iblis Ginjo kiegyenesedett székében dagadó mellekkel, mint egy násztáncát gyakorló madár.
– A Dzsihad papnőjéről van szó, igazgató uram. Egyetlen tollvonással elintézheti.
Hogy kihasználja pillanatnyi helyzetelőnyét, Venport sorolni kezdte a vitapontokat, amelyeket útban a Salusára fogalmazott meg magában.
– A feleségem, Norma Cenva több mint harminc évet áldozott a térhajlító technológia kidolgozására. Rettenetes hányattatásokon ment keresztül, iszonyúan megkínozták, mikor a kimekek fogságába került, de mindvégig az emberiség javát tartotta szem előtt. Még Xerxész Titánt is elpusztította. És mindvégig egyedül én támogattam őt, egyedül én hittem benne. Még Holtzman professzor is elbocsátotta maga mellől.
Mikor körüljártatta tekintetét a Tanács tagjain, észrevette, hogy érezhetően mindegyikük alig várta már, hogy kimondja, amit mondani akar. Venport előrehajolt.
– Éppen ezért azt kérem, hogy a VenKee Vállalat a térhajlítással kapcsolatos technológiák kizárólagos szabadalmának tulajdonosa lehessen.
– Vagyis űrutazási monopóliumot – dörmögte Yorek Thurr.
– Mindössze a saját hajtóműveimmel felszerelt saját hajóimmal végrehajtott saját űrutazási módszeremre kérek szabadalmi védelmet. Az emberiség évezredeken át hatalmas távolságokat tett meg hagyományos módszerekkel. Bármikor használhatják a járműveket, amelyeket korábban is igénybe vettek – mindössze a térhajlítók essenek külön elbírálás alá, amelyeket a feleségem fejlesztett ki, és a vállalatom finanszírozott. Úgy vélem, méltányos az ajánlatom.
Ginjo az asztallapon dobolt az ujjaival.
– Ne áltassuk magunkat! Amint megoldódik a biztonságos repülés problémája, ez válik a csillagközi utazás elsődleges eszközévé, és minden más technológiát háttérbe szorít.
– Ha ez a leggyorsabb, legmegbízhatóbb szállítási mód, akkor miért ne hajtson hasznot a vállalatom számára? – Venport összefonta a karját a melle előtt.
Ám Serena beleunt a vitába.
– Csak az időt pazaroljuk. Megkaphatja a visszavonhatatlan szabadalmi jogokat és a monopóliumot; de csak azután, hogy véget ért a Dzsihad.
– Honnan tudhatom, hogy valaha is véget ér?
– Ezt a kockázatot vállalnod kell.
Venport Serena arckifejezéséből látta, hogy egy centiméterrel sem juthat előrébb, ha tovább erőlteti a kérdést.
– Megegyeztünk, de a jogok az örököseimre szállnak át, amennyiben meghalnék, mielőtt lezárul a Dzsihad.
Serena beleegyezően bólintott.
– Iblis, intézkedj, hogy elkészítsék a szükséges dokumentumokat!
Végül Venport ügyesen azt is kiharcolta, hogy egyes hadműveletekhez ő szállíthassa legalább a rakomány egy részét. Habár nem ő kezdeményezte a tárgyalásokat, és nem ő okozta a kereskedelmi válsághelyzetet, amely szükségessé tette a megegyezést az egyezkedés végeztével, Aurelius Venport sejteni kezdte, hogy nagyon-nagyon gazdag ember válhat belőle.
A kitüntetést mintegy utólagos ötletként kapta meg.
A Parlament Csarnokát zászlókkal díszítették fel, és engedélyezték, hogy a hátsó sorok mögött érdeklődő civilek álljanak, s figyeljék a bolygószintű képviselőket. Emberek ezrei gyűltek össze Hősi Emlékművet körülvevő főtéren, ahol épületnagyságú kivetítőkön követték figyelemmel az eseményeket.
Zufa Cenva Venport mellett foglalt helyet a vízcsepp körül szétterjedt hullámokra emlékeztetően emelkedő széksorok elején. Fakó volt a haja, és vonásaiban mintha a statikus elektromosság öltött volna testet; a lényéből áradó ragyogás egyértelművé tette, hogy ő a legkiválóbb a Rossak tehetséges varázslónői közül.
Venportra nézett, aki szinte megszédült a halvány szemek pillantásától.
– Immár hatalmas hős lettél, Aurelius. A szabadságért küzdő minden dzsihadista harcos a te nevedet emlegeti. Ezzel beírtad magad a történelembe.
Venport a pódiumon túl helyet foglaló, díszes ruhákba öltözött méltóságokra nézett.
– Sohasem úgy éltem az életem, hogy különösebben törődtem volna a történelemmel, Zufa. Azzal is megelégszem, amennyivel a mostani helyzet megváltoztatja a mindennapjaimat. – Megigazította elcsúszott gallérját, és túlságosan hivatalos ultraöltönyét. – Igazatok volt Normával. Rövidlátóan és önzően viselkedtem. Az, hogy az eszközállományom oroszlánrészét katonai és nem kereskedelmi céloknak szentelem, pillanatnyilag visszaesést jelent, hosszú távon azonban erősíti a VenKee Vállalatot.
Zufa biccentett.
– A hazafiúi tetteknek mindig ára van, Aurelius. Csak most kezded felfogni ezt.
– Úgy bizony. – Tulajdonképp először azt gondolta, a kitüntetés csupán vigaszdíj, csecsebecse, nehogy bánkódjon az áldozat miatt. Nem ismerte fel, hogy általa megnövekszik a tekintélye az emberek szemében. A jövőben kevesen fogják a VenKee versenytársait választani, amikor vásárlásra kerül majd sor.
Maga is meglepődött azon, hogy alig várja már, hogy visszatérhessen a hajógyárba végrehajtani a változásokat, miközben felméri a rendelkezésére álló nyersanyagokat és termékeket, hogy a legnyereségesebb rakományt küldhesse térhajlító hajóival a hadműveletek színhelyére. A termékeket a rendelkezésre álló helytől függően, készenléti alapon indítja majd. Yorek Thurr a Dzsatir révén elintézte, hogy Aureliust és Zufát egy kisebb űrjacht visszavigye a Kolharra. Szinte rögtön a kitüntetés ünnepélyes átvétele után útnak indulnak.
Venport kimérten ülte végig a megnyitót és a bemutatásokat. Csakhamar Iblis Ginjo főpátriárka mondott el az alkalomhoz illő könyörgést csodásan zengő hangján, őt pedig Serena Butler követte. Jellegzetes, lilával kivarrt fehér palástjában állt tündöklőn a szónoki emelvény mögött. Haja kissé megőszült, mintha hamuval szórták volna be, arcán pedig a kor és a tragédiák barázdáit viselte magán. Hangja azonban határozottan szólt, amikor kihívta az emelvényre Venportot, és vele együtt a híres fiatal hadsebészt, Rajid Sukot.
Venport dörgő taps kíséretében vonult a pódiumhoz. Meglepő módon Zufa Cenva láthatóan büszke volt rá, és csupán arra vágyott, bárcsak Norma is itt lehetne vele. Egyszer az életben megérdemelte volna az elismerést és a magasztalást, ha akarja, ha nem.
A lámpák izgatottá tették, elvakították, és úgy érezte, mindjárt elsodorja a szökőárszerű tapsvihar. Venport hunyorított, majd kihúzta magát. Kerülte a központi emelvényt körülvevő tengernyi tekintetet, és megállt Suk doktor mellett.
– Mindketten a Dzsihad által adományozható legmagasabb kitüntetésben részesültök – jelentette be Serena. – A Manion Keresztet a kisfiam, a gondolkodó gépek elleni harc első mártírja után nevezték el. Eleddig kevesen részesülhettek ebben az érdemrendben.
Aztán a másik kitüntetetthez fordult, és így szólt:
– Rajid Suk doktorban legkiválóbb hadsebészünket tisztelhetjük. Feladta magánpraxisát, és rendszeresen elkísérte a csatába induló flottáinkat, távoli harci övezetekbe utazott, és szent küldetésünkre áldozta idejét, hogy számtalan dzsihadista életét mentse meg.
Suk kihúzott vállal és kidüllesztett mellel állt. A közönség éljenzésbe kezdett, mikor Serena a mellére tűzte a medált.
– Másodikként egy kivételes kereskedőt szeretnék bemutatni, egy olyan férfiút, aki a csillagközi kereskedelem csatáit vívta meg, és közben csillagrendszereken átívelő ellátó- és szállítóhálózatot teremtett. Aurelius Venport igazgató úr nemrégiben a teljes hajógyártó üzemét a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére bocsátotta. Úgy látom, végre elérkezett az idő, hogy örökre diadalmaskodjunk Omnius felett.
Ügyelt, nehogy utaljon a térhajlító technológia pontos részleteire; a Dzsatir újra meg újra bebizonyította, hogy a gépek kémei bárhová beférkőzhetnek.
A közönség hevesen éljenzett, és fenntartások nélkül elfogadta az állításokat. Venport azonban kételkedett benne, hogy a közeljövőben sor kerülhetne egy ilyen jelentős katonai csapásra, még a Kolhar megfeszített munkatempója és a komoly tőkebevitel ellenére sem. A Holtzman-hajók egyszerűen túl újnak és bejáratatlannak számítottak.
Ennek ellenére mélyen meghajolt, amikor a papnő a nyakába akasztotta cifra szalagon függő medált.
Serena azután oldalra lépett, és nyitott kezével a férfiakra mutatott, hogy még egyszer bemutassa őket a közönségnek.
– Íme, a Dzsihad legújabb hősei! Nekik köszönhetően hatalmas lépéseket tettünk a végső győzelem felé.
A kereskedő felszegte a fejét, és maga is meglepődött, hogy szemét sós könnyek csípték. Szíve mintha nem akart volna elférni keblében. Ahogy a képviselők felállva tapsoltak és éljeneztek, kezet fogott Serenával és dr. Sukkal.
Ezután a kitüntetettek szóltak néhány szót az összegyűlteknek. Mikor Venportra került a sor, annyit mondott:
– Habár életem nagy részét kereskedőként és vállalkozóként éltem le, kezdek rájönni, hogy a vagyonon kívül más fontos dolgok is léteznek a világon. Mindnyájatoknak köszönöm, hogy életem legboldogabb pillanatával ajándékoztatok meg!
Furcsamód, noha Venport nem számított rá, hogy efféle érzések töltök majd el, őszintén gondolta, amit mondott.

- - -

Egykor azt hittem, mindenáron a végső győzelemig kell vinnünk a Dzsihadot – létezik azonban olyan ár, amit nem érdemes megadni ezért.

SERENA BUTLER:
KIADATLAN KIÁLTVÁNY VÁZLATA

Nem sokkal azután, hogy Venport és Zufa nekivágtak a hosszadalmas visszaútnak a Kolhari Hajógyárhoz, az Elefántcsonttorony Kogitátorai fényes külsőségek között bevonultak a Salusa Secundusra. Vidad, akit más szubordinánsok mellett a mámoros és önelégült Keats hordozott, a Szövetségi Parlament sürgős összehívását kérte.
A bolygószintű képviselők a Gyűlésterembe siettek a rezidenciákról, megbeszéléseikről és nyilvános szerepléseikről. A képviselők kíváncsian, jóllehet kissé bosszúsan igyekeztek a soron kívüli eseményre. Az ülést hamarosan megnyitották, Keats pedig a szónoki emelvény közepén elhelyezett állványra állította fel Vidad ősöreg agyát; az Elefántcsonttorony öt másik kogitátora szóvivőjükénél alacsonyabb oszlopokon nyugodott.
Ginjo főpátriárka zaklatottan és felkészületlenül, hivatali palástját igazgatva rohant a terembe. Nem volt ideje étesíteni Serenát, aki az Önelemzés Városába vonult el, hogy kidolgozza az alig egy év múlva már a rendelkezésükre álló térhajlító hajókra épülő, saját titkos terveit.
Valójában Iblis szívesebben foglalkozott maga a kogitátorokat érintő ügyekkel. Végtére is Keats az egyik gondosan kiválasztott embere volt.
Épp ekkor lépett be a zsúfolásig megtelt és nyüzsgő terembe, amikor az agg bölcselő a módosított hangflastrom által felerősített, mennydörgő hangon belefogott a beszédébe. Iblis örömmel látta, hogy a kogitátorok visszatértek.
– Kogitátorként úgy döntöttünk, hogy egy olyan elszigetelt helyre vonulunk, ahol komoly kérdések felett elmélkedhetünk, ameddig szükséges. A Dzsihad papnője két évvel ezelőtt látogatott el hozzánk a Hessrára, hogy megértesse velünk, miféle áldozatokat követeltek a gépi uralom évszázadai és az elmúlt évtizedek rettentő vérontása.
– Általában nem vagyunk hívei a gyors, meggondolatlan cselekedeteknek, de a papnő magával ragadó vezéregyéniség. Neki köszönhetően ráébredtünk, mi a kötelességünk nem csupán az emberiséggel, hanem a hatékony Omniushálózattal szemben is. Miután alaposan meghánytuk-vetettük a kérdést, a probléma megoldásával, a szemben álló felek azonnali békekötéséhez vezető javaslattal érkeztünk hozzátok.
A hallgatóság morgolódni kezdett, s mindannyian kíváncsian várták, mivel állhat elő Vidad. Az évek során, ahogy egyre növekedett az elesettek aránya, és emberi kolóniák vesztek oda, és ahogy a Dzsihad felemésztette a Szövetség készleteit, az emberek egyre inkább áhítoztak valamiféle kiútra, amely kivezet a háborúskodás ördögi köréből. A gépek elleni szent háborút vívó szabad emberiség látszólag ma, három tucat év után sem állt közelebb a győzelemhez.
Iblis, aki tartott attól, ami most elhangozhat, letekintett az átlátszó hengerekben tárolt agyakra. Keats és a többi szekundáns a parancs szerint rányitották a világra a vénséges, magukba zárkózott elméket. Ám Iblis már nem volt biztos benne, hogy hallani szeretné a javaslatukat.
– Magunkra vállaltuk, hogy közvetítőként járunk el a Szövetség és az Öszszehangolt Világok között. Az évek óta tartó vérontás és viaskodás immár véget ért. – Vidad hatásszünetet tartott, mintha fokozni akarta volna drámai feszültséget. – Sikerült valós békét kötnünk a gondolkodó gépekkel. Omnius beleegyezett, hogy véglegesen beszünteti a háborús cselekményeket. A gépek többé nem támadnak rá Szövetségi Bolygókra, az emberek pedig nem támadnak rá az Összehangolt Világokra. Egyszerű, világos Pax Galactica. Egyik félnek sem áll érdekében a csatározások folytatása. Amint a Szövetség beleegyezik, rögtön vége szakad a vérontásnak.
Elhallgatott, s hagyta, hogy a hallgatóság együttesen mély lélegzetet vegyen. Keats Iblisre nézett, és büszkén kijelentette:
– Sikerült! A Dzsihad véget ér!
A fehér palástos szeráfok odasiettek Serenához, hogy megszakítsák meditációját. Az aranycsipkés fejfedő alól Niriem zaklatott tekintettel nézett a papnőre – Serena korábban sohasem látott ehhez hasonló rémületet tükröződni a hűséges testőrnő arcán.
– Valami szörnyűséges dolog történik – szólalt meg, és átnyújtott Serenának egy felvevőkockát. – A hírnök azt jelentette, hogy Iblis Ginjo arra kér, haladéktalanul menj a Parlament Csarnokába.
– Haladéktalanul?
– A kogitátorok körül kialakult válság miatt. Meg kell hallgatnod ezt a felvételt.
– Mit tett a főpátriárka? – Serena csüggedten felsóhajtott. – Majd útközben meghallgatjuk.
Míg Iblis, Serena és a Nemesek Szövetségének más vezetői bármikor igénybe vehették a katonai kommunikációs csatornákat, mostanában több biztonsági probléma akadt, és Omnius ügyes ügynökei lehallgatták az üzeneteket. A gond olyan súlyossá vált, hogy a komrendszereket – amelyek kódolt visszacsatolási jeleket alkalmaztak – immár kizárólag az űrben tartózkodó hadiflották használták, a bolygók felszínén viszont más módszerekkel váltották ki. Ennek következtében egyre nagyobb szerephez jutottak a futárok.
Niriem gyorsan betessékelte a papnőt egy talajjáróba, amely sebesen száguldott végig a Zimiába vezető úton. Az utasfülkében Serena döbbenten hallgatta a Vidad meglepő bejelentéséről készült felvételt.
– Egyáltalán nem ezt akarjuk!
– Ennek ellenére, úgy vélem, hogy oly elkeseredetten áhítoznak már a békére, hogy bármibe beleegyeznek, papnő.
Mivel tudta, hogy Niriemnek igaza van, háromszor lejátszotta a kogitáror rövid kinyilatkoztatását, mintha abban reménykedett volna, hogy megváltozhatnának a szavak vagy a jelentőségük, de a hitetlenség és iszonyat úgy kavargott gyomrában, akár egy üstben fortyogó folyadék.
– Ez lehetetlen! Egy efféle megegyezéssel semmit sem nyernénk!
Remélte, hogy odaér, mielőtt bármi kiszivároghatna. Egy ily nagy horderejű hírt nem lehetne eltussolni, az emberek pedig túlreagálnák a helyzetet. Az egyre növekvő számú tiltakozók az utcára vonulnának. A szövetségi képviselőket elvakítaná a kitörő öröm, és elveszítenék a józanságukat. Serenának késlekedés nélkül oda kellett érnie.
Mikor Zimiába érkeztek, két oldalról testőrnők vették közre, ahogy az erektől csipkézett kőlépcsőfokokon felvonult a lenyűgöző kormányzati épületbe. Niriem dühödt kosként tört utat maguknak, és nem félt kimutatni az erejét. Noha már idősebb volt, Serena papnő maga is vad életerőről tett bizonyságot.
A csarnok közepén sárga köpenyes szubordinánsok állták körül az Elefántcsonttorony Kogitátorainak állványokra helyezett agytároló edényeit. A visszhangzó teremben duhaj, örömteli légkör uralkodott. Iblis Ginjo a dobogó peremén állt, és igyekezett rendet teremteni az ülésteremben. Úgy tűnt, próbálkozása nem jár különösebb sikerrel.
Serena felszegett fővel vonult a szónoki emelvény közepére. A képviselők zajongva üdvözölték a váratlan hírt, néhányan bekiabálva közölték ellenkezésüket, a többség azonban éljenzett, és tapsolt.
– Ne siessük el a dolgot! – kiáltotta Serena bejelentés nélkül, mivel nem volt szüksége felvezetésre. – Irtózatos fejleményekről gyakorta jó hírek formájában értesülünk.
A hatalmas csarnok lármája morgássá csendesedett; Iblis örömmel és megnyugvással konstatálta, hogy a papnő végre megérkezett.
– Részletesen felvázoljuk az Omniusszal folytatott tárgyalások körülményeit, Serena Butler – közölte Vidad a hangflastrom segítségével. – Megegyeztünk, hogy a Szövetség képviselője sértetlenül a Corrinra utazhat, hogy hivatalosan is elfogadja a békekötés feltételeit.
Serena alig tudta magába fojtani felháborodását.
– Nem fogadhatjuk el a feltételeket! Békét bármi áron? Akkor mi értelme volt a több évtizedes küzdelemnek? Elmondom a feltételeinket: minden gondolkodó gép elpusztításához ragaszkodom!
Tekintetét körbejártatta a csarnokon, amely percről percre zsúfoltabbá vált, ahogy az emberek beözönlöttek a hír hallatán.
Csupán elszórt taps üdvözölte a bejelentést. A zaj fokozatosan elült, és súlyos csend telepedett a teremre.
Serena közelebb lépett Vidadhoz.
– Mivel Omnius foglyul ejtett és megkínzott, összehasonlíthatatlanul többet tudok az Összehangolt Világokon élő emberek szenvedéseiről, mint amit ezerévnyi elszigetelt elmélkedéssel megállapíthattál. Semmit sem értesz, ha azt hiszed, hogy a szabad emberiség hajlandó kiegyezni Omniusszal.
– Sokkal többet tudunk, mint feltételeznéd. Hallgasd meg a saját népedet, Serena Butler! Ők a vérontás beszüntetését óhajtják!
Sötét düh ült ki Serena arcára.
– A közbeavatkozásotok valóban véget vethet a háborúnak egy időre, de nem eredményez végleges megoldást. Nem hoz győzelmet! Hiába haltak meg tehát emberek milliárdjai? Hiába halt meg a saját gyermekem? Omnius továbbra is uralkodni fog az Összehangolt Világokon, és rabszolgasorba hajtja az ottani embereket. Semmit sem ért tehát a küzdelmünk? A Zimia? A Föld? – Sorra vette a sorsdöntő csatákat, s hangja minden egyes megsebzett világ említésével egyre erősödött. – Vagy a Bela Tegeuse? A Honru? A Tyndall? A Bellos? A Rhisso? A Csuszuk? Az Anbus IV? A Peridot Kolónia? Az Ellram? A Giedi Prime?
A zavarodott, magába roskadt hallgatóság felé fordult.
– Folytassam a felsorolást, hogy eszetekbe juttassam a rengeteg áldozatot, amit meghoztunk? Megdöbbent, hogy sokéves fáradozásom után ilyen javaslatokat kell hallanom.
– De gondolj bele, hány életet menthetnénk meg vele, Serena! – kiáltotta egy férfi a karzaton összegyűlt tömegben. Nem ismerte fel a hangját.
– Rövid távon igazad van, de hosszú távon? Képzeld el, milyen lesz a jövő, miután egyezkedni kezdtünk Omniusszal! És miért éppen most? – Felemelte az öklét. Meg kellett akadályoznia, hogy a képviselők az emberiség történelmének legsúlyosabb hibáját elkövessék.
Ó, mennyire sajnálta, hogy a térhajlító űrhajók még nem álltak bevetésre készen! Ám a Parlament semmit sem tudott a Kolharon folyó titkos munkálatokról. Amint a Dzsihad Hadseregének rendelkezésére bocsátják az új flottát, amely rövidebb idő alatt átszeli a világűrt, mint kimondhatnánk, gyorsabban csapást mérhetnek az Összehangolt Világokra, mint a gondolkodó gépek hálózata értesülhetne a vereségekről. Az emberek korábban sohasem jutottak ily mérvű előnyhöz. Amint Omnius megérti, miféle hatalmas és gyors haderő sorakozott fel ellene, gyáván visszavonul a megmaradt Összehangolt Világokra, és többé nem merészel harcokat kezdeményezni. Védekezésre kényszerül, és az emberek minden egyes diadala hátrébb szorítja. Egykor kiterjedt birodalma egyre fogyni fog, míg végül teljesen eltűnik.
Öklével belecsapott a tenyerébe.
– Most, kifejezetten most nem szabad feladnunk a végső győzelemig! Nem szabad hátat fordítanunk, és elsétálnunk a kihívás elől.
– De belefáradtunk a csatározásokba – jegyezte meg a poritrini megbízott nagykövet, aki Niko Bludd nagyúr helyébe lépett. Az ottani pusztító rabszolgalázadás után az embereknek nem maradt elég ereje és tőkéje, hogy nagyobb offenzívákat folytassanak. Ezek a kogitátorok esélyt ajánlanak nekünk, hogy véget vessünk a végeláthatatlan háborúskodásnak. Meg kell fontolnunk, el kell fogadnunk a bölcsességüket.
– Nem, amennyiben mindez gerinctelen békekötéshez vezet. – Serena suhogva maga elé húzta lila és fehér palástját. – A gépek sohasem fogják tiszteletben tartani az embereket vagy a velünk kötött szerződéseket. Omnius ésszerűtlennek és feleslegesnek tekinti a létünket.
Szünetet tartott, és érezte, hogy gyomra izzón kavarog, és lába megremeg. A hallgatóság úgy nézett rá, mintha túl messze ment volna, és ettől még inkább felbőszült.
– A gondolkodó gépek pillanatnyilag gyengék és sebezhetők. Lehetőségünk adódott, hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsuk őket, az utolsó áramkörig. – Hangja haragos morgássá halkult. – Ha nem tesszük meg, ha ellankadunk, ismét erőre kapnak, és minden korábbinál nagyobb erővel támadnak ránk.
– Mindenképp kétesélyes a háború kimenetele – szólalt fel a Giedi Prime képviselője. – A gyűlésteremből bárkinél többet köszönhetek neked, Serena Butler. A bolygóm a te bátor tetteid miatt lehet ma szabad, mivel egykor a védelmünkre siettél. De a lakosság megfogyatkozott, és még nem épült fel a pusztításból, amit Omnius rövid uralma okozott. Ha lehetőségünk van rá, hogy olyan békét kössünk, mely nem jár megalázó megadással, el kell fogadnunk az ajánlatot.
Egy másik tekintélyes képviselő emelkedett szóra.
– Vedd számításba az előnyöket! Mivel az emberek több bolygót elfoglaltak már, és világaink számát tekintve egyensúly alakult ki köztünk és a gondolkodó gépek között, valóban erős pozícióból védhetjük a kogitátorok által kialkudott feltételeket.
– Ne feledjük! – szólalt meg egy szigorú nő, aki ülve maradt, harsogó hangja azonban betöltötte a termet. – Most, hogy a kimekek lázadása éppoly mértékben leköti a gépek erőit, mint az emberi felkelések, Omnius nyilvánvalóan őszintén gondolja a tűzszünetet. Nem küzdhet egyszerre mindenki ellen.
A vita ismét kitört, és csakhamar hangos, dühödt szócsatává élénkült. Serenát egyre mélyebb csüggedés töltötte el. Túl sok képviselő akart mindenáron békét, szusszanásnyi időt, hogy az emberiség ismét magára találjon, újjáépíthesse a flottáját, lakossága pedig újra éppé és egészségessé válhasson.
Ám Serena vészesen nagynak ítélte egy ilyen döntés árát. Lelke mélyén érezte, hogy iszonyú, borzalmas kiegyezésbe mennének bele. Érthetetlen – gondolta. Hogyan lehetnek ennyire ostobák? Serena tisztán látta, hogy ha kitart a küzdelem mellett, elveszíti többségi támogatását a Parlamentben.
Más módot kellett kieszelnie, hogy megváltoztassa a véleményüket. A főpátriárka tágra meredt, esdeklő szemekkel nézett rá. Már oly sokat tett, hogy társa nevében életben tartsa a Dzsihadot, most pedig a vereség keserű ízét érezhette a szájában, akárcsak Serena.
A kogitátorok győzelmet arattak. Vidad egymagában olyan békét eszközölt ki, amely megbénítja az emberiséget, és a Szövetség civilizációjának lassú elsorvadásához vezet.
Omnius sohasem fogja elfeledni a Szent Dzsihadot. Egyre erősödik, és egyetlen cél lebeg majd a szeme előtt: az emberiség teljes megsemmisítése minden csillagrendszerben. Akkora Serena már nem lesz itt, hogy megjegyezhesse, ő figyelmeztette őket.
Hátat fordított az összegyűlteknek, és felháborodottan kivonult a teremből, s egyetlen további megjegyzést sem volt hajlandó meghallgatni. Az elkeseredés súlyos teherként nehezedett a vállára. Több mint három évtizeden át gyűjtötte zászlaja alá az embereket, de nem sikerült eléggé fellelkesítenie őket a győzelemhez.
A visszaúton az Önelemzés Városa felé azon tanakodott, vajon hol ronthatta el.

- - -

A hősök néha olyankor viszik véghez legnagyobb hőstetteiket, mikor már halottak.

SERENA BUTLER:
ZIMIAI TOBORZÓBESZÉDEK

Iblis átfordult és elterült a horpadt ágyon, amely izzadság és szeretkezés szagát árasztotta magából. Feje lüktetett a háborúban beállt rettenetes fordulat felett érzett elkeseredéstől és hedonista túlkapásoktól, melyeket az előző éjjel engedélyezett magának. Mit számított mindez?
Pillanatnyilag senki sem feküdt mellette, de elmosódott arcok egész sora rémlett fel előtte. Hány nővel hálhatott... néggyel, öttel? Ez még saját magához képest is túlzásnak bizonyult, az egyik ráadásul a feleségére emlékeztette. Ám minden rendben volt; mindent csüggedtsége és zaklatottsága számlájára írt.
Tizenegy esztendővel ezelőtt úgy vélte, annál rosszabb már nem jöhet, hogy Serena Butler elorozta tőle a fáradságos munkával kiharcolt vezető helyét. Most az egész Dzsihad sorsa forgott kockán egy ostoba békeajánlat miatt. Képtelenség, hogy működjön. Hogyan követhetett el ekkora baklövést Keats és a többi szubordináns? Hát nem látták, hogy mit műveltek?
Igyekezett nem gondolni a jelenlegi elkeserítő helyzet létrejöttében játszott saját szerepére, és azt kívánta, bárcsak valaki mást hibáztathatna mindezért. Nyilvánvalóan Serenára kellett volna bízni a Dzsihad vezetését, de Iblis afféle közmondásos üvegburában élt. Végtére is ő jelölte ki Keatset és a többi szubordinánst a kogitátorok mellé.
Mióta egykor a Földön Eklo kogitátorral együttműködött, először merült fel benne, hogy megkérdőjelezze az agg bölcselők épelméjűségét. A sokévnyi harc és többmilliárdnyi ember lemészárlása után azt várták, hogy az emberek és a gépek barátságosan kezet nyújtanak egymásnak. Micsoda iszonyú állapot!
Hogy elterelje a figyelmét a körülötte kavargó vigasztalan eseményekről, előző éjjel melanzsba és nőkbe fojtotta a bánatát. Szórakoztató és kimerítő időtöltés, de végül értelmetlennek bizonyult. A gondok reggelre is vele maradtak.
A kopott csipkefüggönyök csak részben fedték el a jellegtelen hotelszoba ablakát. A helyiség éles ellentétben állt az állam költségén fenntartott zimiai lakosztállyal, ahol látszatházasságban élt zárkózott feleségével és három gyerekével, akikkel alig beszélt.
A sokat használt ágynemű, törölközők és az egzotikus rossaki narkotikum keveredett bűzétől fintorogva odasétált az ablakhoz, és még arra sem vette a fáradságot, hogy eltakarja mezítelen testét. Valahol Zimia óvárosában lehetett, távol a kormányzati épületektől és az odajáró nemesektől. Itt az emberiség mocskos velejét ismerhette meg a főpátriárka, olyan embereket, akiket könnyedén levett a lábáról, megnyugtatott és meggyőzött veleszületett személyes varázsával. Mikor időnként ellátogatott ide, kiélvezte a megváltozott élettempót, az alsóbb osztályok nyers, nyomorúságos kedvteléseit. Durvának és természetesnek érezte a környezetet, mint amikor valaha a Földön rabszolga-felügyelőként dolgozott. Akkor még legalább megtapasztalhatta hatalmának közvetlen következményeit...
Serena szemei előtt kizárólag a démoni ellenség felett aratandó szent győzelem, e tiszta, de túlságosan együgyű cél lebegett. Mindvégig Iblis végezte az érdemi munkát. Az évek során kiterjedt infrastruktúrát épített ki – létrehozta a Dzsihad ipari, kereskedelmi és vallási intézményeit. Mivel ő mozgatta a fogaskerekeket, a főpátriárka pénzben, hatalomban és számtalan kitüntetésben részesült. Többségét még azelőtt, hogy Serena átvette volna tőle a vezetést. Amennyiben a Dzsihad véget ér, megszűnik Iblis törvényes hivatala. Serena korábban többször összeszólalkozott vele, de immár csak ketten menthették meg az emberiséget a teljes kudarctól, a beláthatatlan következményekkel járó ballépéstől. Azt szerette volna elérni, hogy melléálljon – Iblis maradt a papnő egyetlen igaz szövetségese.
Miközben a nyitott ablaknál állt, és hagyta, hogy a hajnali szellő végigsimogassa csupasz testét, Iblis a fogát csikorgatta. Életében még sohasem engedte, hogy eluralkodjon rajta a csüggedés. Mindig akadt mód rá, hogy megmentse a helyzetet, bármi áron is. Mindössze a megfelelő eszközt kellett megtalálnia.
Ám mit tehetne Serenával együtt, ami elég jelentőséggel bír ahhoz, hogy felnyissa az emberek szemét? A kimerült és megtépázott köznép elkeseredésében és reményvesztettségében bizonyosan elfogadja Vidad béketervét. A helyzet valóban drasztikus megoldást kívánt.
Mikor ismerős hangot hallott beszűrődni a folyosóról, szívverése meggyorsult.
– Melyik szobában van? Azonnal találkoznom kell a főpátriárkával! – Iblis magára kapott egy elnyűtt köpenyt, lesimította a haját, hogy némileg szalonképessé tegye magát, mielőtt mosolyogva ajtót nyitott.
Serena Niriem és négy másik szeráf támogatásával szállt szembe a Dzsatirtestőreivel, akiket Iblis állíttatott az ajtaja elé. Az arannyal kivarrt, elegáns fehér palástban, mellén a mártírhalált halt kisdedet ábrázoló medállal kirítt a nyomorúságos környezetből. Mikor meglátta a Serenát szorosan közrefogó, higgadt női testőrséget, Iblis megkönnyebbülten felsóhajtott. Valaha azért hívta életre a szeráfok szervezetét, hogy ütközőzónaként álljanak a papnő és a kellemetlen valóság között. Még ma is jelentették Iblisnek, valahányszor Serena valami szokatlant tett... Mostanában azonban zavaróan lojálisnak mutatkoztak Serenához. Niriem viszont továbbra is hű maradt hozzá.
Serena nyilvánvaló rosszallással elfintorodott.
– Ne pazarold ilyesmire az energiádat, Iblis! Fontos tennivalók várnak ránk. Különösen most.
Intett lblisnek, hogy kövesse, majd határozott léptekkel visszaindult a folyosón. Kísérői bevárták Iblist és a Dzsatir-testőreit.
Mikor helyet foglalt Serena mellett a magánjárműben, amelynek kormányánál Niriem ült, Iblis még egy utolsó pillantást vetett a rozoga épületre.
– Néha otthagyom a csillogó tornyokat és előkelő kormányzati rezidenciákat, Serena, hogy felidézzem, milyen rosszul ment a sorom a Földön. Így szélesebb távlatokban láthatom a világot. Mikor benézek az elhanyagolt szobákba, és az emberiség söpredékét – a kábítószereseket, az alkoholistákat és a kurvákat – látom magam előtt, arra emlékeztetnek, miért harcolnak vitéz dzsihadistáink. Hogy felülemelkedjünk ezen. – Egészen belemelegedett, de hirtelen meggondolta magát, és suttogva hozzátette: – Azért jöttem ide, hogy kitaláljam, miként menthetjük meg a Dzsihadot.
– Hallgatlak! – Serena levendulakék szeme kétségbeesett eltökéltségtől csillogott.
Iblis meglepően nyugodtnak érezte magát. Hangja határozottan szólt, épp csak annyi erővel, hogy Serena meghallhassa és megérthesse a kellemetlen igazságot.
– Rabszolgának születtem, de megbízotti állásba küzdtem fel magam. Végül egy forradalom vezére és a Dzsihad főpátriárkája lettem. – Keserű arckifejezéssel közelebb hajolt. – De veled sohasem versenghettem, Serena Butler. Mindig a te nevedet kiáltozták. Te voltál az arisztokrata, aki a szegények segítségére sietett, amiért bűntudatot érzett családjának a közemberek munkájából megszerzett vagyona miatt.
– Noblesse oblige. Lélekelemzéssel próbálkozol?
– Csupán távlatokba helyezem a tényeket. Ha megtehetném, amit javasolni fogok, nem haboznék. De... neked kell megtenned, Serena! Csak te vagy rá alkalmas. Azaz, ha hajlandó vagy megfizetni az árat.
Még közelebb hajolt, izzó tekintettel igyekezet összeszedni minden rábeszélőképességet.
– Bármit megtennék, hogy megnyerjük a Dzsihadot – felelte Serena elszántságtól üdvözült arccal. Tekintete mintha Ibliséhez hasonlóan felizzott volna. – Bármit.
Ráeszmélt, mit jelentenek a szavai, Iblis pedig tudta, hogy a markában tartja őt.
– Éveken át legyeztem a lángokat, de az egykor emésztő tűz zsarátnokká apadt. Szélvészként megállíthatatlan világégéssé kell fellobbantanod a parazsat. Mindvégig amiatt korholtuk az embereket, hogy nem hozzák meg a szükséges áldozatot, most pedig van valami, amit meg kell tenned.
Serena kivárt.
– Emlékszel még, hogyan ölte meg Erasmus a kis Maniont? Abban a pillanatban, amikor a gyermeked meghalt, saját biztonságodat feledve nekirontottál a robotgazdádnak.
Serena hátrahőkölt, mintha Shaitan súgott volna a fülébe. Tudta, hogy Iblis saját céljait tartotta szem előtt, és sok előnye származott a helyzetéből. Azt is tudta azonban, hogy noha különbözőképp játszották a játszmát, mindketten ugyanarra az eredményre törekedtek.
Iblis hatalmas lelkesedéssel folytatta.
– Abban a pillanatban kirobbantottad a Dzsihadot. Előbb Erasmus megmutatta a lenti téren álló embereknek, miféle szörnyűségekre képesek a gondolkodó gépek, te pedig azt bizonyítottad be, hogy egyetlen ember megküzdhet velük, és nyerhet!
Miközben Iblist hallgatta, könnycseppek csorogtak végig Serena arcán, de nem törölte le a könnyeket.
– Most, hogy oly sok éve harcolunk, a népünk elfeledte, milyen rettentően kegyetlen az ellenségünk. Ha fel tudnák idézni a gyermeked iszonyatos halálát, egyetlen ember sem egyezne bele az Omniusszal kötendő békébe. Ismét meg kell mutatnunk nekik, fásultságukban és fájdalmukban is meg kell láttatni velük, mennyire gonosz az ellenség. Emlékeztetnünk kell őket, miért kell elpusztítani Omniust és a kegyenceit.
Iblis tekintete parázslón meredt rá, és egy pillanatra Serena milliárdnyi szemet látott meg benne. Jóllehet csupán egyszemélyes hallgatóságnak beszélt, jóllehet paráználkodással töltötte az előző éjszakát, Iblis továbbra is tekintélyes férfiú maradt, és Serena egyszerűen nem vehette semmibe.
– Az emberiség elfeledkezett a gyújtószikráról – súgta oda Iblis összeesküvésre bujtó hangon. – Komoly lépésre kell elszánnod magadat, olyasmire, amit ez emberek sohasem felejthetnek el.
Serena Iblis ránctalan arcára meredt. Évekig tartó kétkedés után megállapította, hogy Iblisben több a jó, mint a rossz. Tudta, hogy önző indítékai ellenére mindent megtesz majd azért, hogy folytatódjon a harc. És ennél jobban semmi más nem számított.
– Roppant bátorságot igényel majd – mondta Iblis.
– Tudom. Úgy hiszem, megvan bennem a kellő... elszántság.

Serena büszkén állt ki a teljes Szövetségi Képviselőtestület elé. Iblisszel együtt gondosan kidolgozták a terveiket, és mozgásba hozták a szükséges mechanizmusokat. Yorek Thurr és a titokzatos Dzsatir-alkalmazottak intézkedtek az apróbb részletek ügyében. Még a szeráfoknak is részt kell vállalniuk a játszmából, habár Niriem hevesen tiltakozott. Ám Serena a Dzsihad papnője volt, és ha utasítást adott ki, a testőrei nem tagadhatták meg a parancs teljesítését.
Amint tartott tőle, a Képviselőtestület megszavazta a haditevékenység kogitátorok által javasolt beszüntetését. A Szövetség kivonja csapatait az Összehangolt Világokról, és utasítja a harcolókat, hogy ne tegyenek kárt a gondolkodó gépekben – Omnius pedig hasonlóképp jár el. Ezek után csupán azt kellett megvitatniuk a képviselőknek, ki járjon el a szabad emberiség küldötteként, ki utazzon el a Corrinra, hogy véglegesítse a békeszerződést az örökelme elsődleges megtestesülésével.
Serena mindannyijukat megdöbbentette. Megbízott alkirálynőként kért szót a szónoki emelvényen, címéről ugyanis sohasem mondott le hivatalosan. A hallgatóság felmorajlott, mivel arra számítottak, hogy ismét megfeddi őket az elfogadhatatlan békefeltételek miatt.
Ehelyett azt jelentette be:
– Hosszas tanakodás után úgy határoztam, nekem kell elutaznom a Corrinra. – Döbbent és meglepett zúgás futott végig a csarnokon, akár egy váratlan orkántól felkorbácsolt hullámok. Senki sem számított erre. Serena őszinte mosollyal folytatta: – Ki más hordozhatná a szabad emberiség zászlaját több joggal, mint maga a Dzsihad papnője...

- - -

Jobb, hogy eme vallási őrület főrugóját még nem húzták fel teljesen, egyelőre. A világmindenség még nem készült fel ily hangos ketyegésre.

KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Mivel meggyőződéssel hitték, hogy Serena Butler személyes beleegyezése a békekötésbe a megfelelő üzenetet közvetíti Omnius felé, a Dzsihad Tanács és a Szövetségi Parlament egyaránt egyhangúan elfogadta a javaslatot. Mindenkit örömmel töltött el, hogy a papnő ezentúl a békét támogatja a rájellemző szenvedélyességgel, hogy az emberek és a gépek harmóniában élhessenek egymás mellett. Zimia utcáit mindenfelé ünneplő tömegek árasztották el.
Serena ajánlkozása megrettentette Xaviert. Azonnal sejtette, hogy valójában nem gondolta meg magát, de azt is pontosan tudta, hogy senki sem hallgatna rá. Különösen most nem.
A Parlament kicsiny és gyors diplomatahajót bocsátott a papnő rendelkezésére. Díszkíséretként öt kiválasztott szeráf tart vele, más biztonsági intézkedésekhez és testőrséghez azonban nem járult hozzá.
– Omniust nem lehet pompával lenyűgözni, ha pedig a gépek nyílt hitszegésre készülnek, mennyit ér pár tucat, pár száz vagy ezer testőr? – Aztán szomorkás mosollyal hozzátette: – Ráadásul minek vigyek magammal katonákat, amikor békeküldetésre készülök? Kifejezetten rossz üzenet lenne.
A nép, amelyet kimerített a közel négy évtizedes véres háborúskodás, örömmámorban úszott a kiegyezés lehetőségétől. Vidadot és kogitátor társait ünnepelték. Pazar győzelmi parádékat szerveztek, s elképzelték, miként változik meg az életük, hogy félelem és a rettenetes gépi támadások állandó veszélye nélkül élhetnek. Mindenáron hinni akartak a biztonságos jövő ígéretében.
Xavier úgy gondolta, mindannyian bolondok, hogy hisznek Omnius ígéreteiben. Maga Serena is bizonyosan így vélekedik, ezért Xavier el sem tudta képzelni, miben mesterkedhet.
Az agg primerás megszokott karmazsinvörös és zöld egyenruhájában, mellén a valaha viselt összes kitüntetéssel és érdemrenddel hajtott egy katonai talajjárón az Önelemzés Városának kapuihoz. A központi ív csúcsán egy angyali kisgyerek – a saját fia – stilizált arcképe őrködött az épületkomplexum felett.
A dzsihadisták oldalra léptek a magas rangú tiszt útjából, a fehér palástos nők viszont a helyükön maradtak. Arany fejfedőiken megcsillant a napsugár. – A Dzsihad papnője nem fogad látogatókat.
– Engem fogadni fog. – Xavier kihúzta a vállát, és tekintetét az ártatlanul meggyilkolt gyermek idealizált képmására emelte. – Fiam, Manion Butler nevében kérem.
A szeráfok ennek hallatán elbizonytalanodtak, Xavier pedig átfurakodott a kapun a falakkal elkerített vallási menedékhelyre, ahol Serena hosszú ideje elvonultan élt.
Mosolyogva és várakozóan üdvözölte a kerti halastónál. Sok évvel ezelőtt ide hívatta Xaviert és Voriant, hogy a Dzsihad legmagasabb rangú tisztjeiként maga mellé állítsa őket. Mikor Xavier megpillantotta őt ezen a nyugalmas helyen, emlékek özöne zúdult rá, és térde megrogyott.
Egy percig némán állt, és Serenának kellett elsőként megszólalnia.
– Drága Xavierom, bárcsak több időt tölthettünk volna el barátként! De a Dzsihad oly sokáig lefoglalta minden energiánkat.
– Mostantól több időnk lenne, ha nem akartál volna a Corrinra menni. – Hangjából neheztelés érződött ki. – A feltételezés, hogy önként hajlandó lennél beszüntetni a háborúskodást a halálos ellenségeddel, éppoly hamis, akár egy robot mosolya.
– A gépeket merev programokkal látják el, az emberek egyik erőssége pedig éppen az, hogy képesek vagyunk változtatni a véleményünkön. Meggondolhatjuk magunkat. Akár... szeszélyesek is lehetünk, ha úgy tartja kedvünk.
– És azt várod tőlem, hogy ezt elhiggyem? – Szerette volna átölelni Serenát, vagy legalább közelebb lépni hozzá, de ő mozdulatlanul állt tovább, akár egy szobor.
– Azt hiheted, amit akarsz – felelte Serena keserédes mosollyal. – Valaha beleláttál a szívembe. Gyere velem!
Egy elkerített, kizárólag számára fenntartott területre vezette az ékkőkavicsos gyalogösvényen.
Miközben a nő mellett haladt, Xavier így szólt Serenához:
– Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok, Serena! Nemcsak a fiamat siratom, hanem a szerelmet is, ami egymáshoz köthetett volna minket, és az együtt eltöltött boldog éveket. – Felsóhajtott. – Nem mintha elcserélni vágynám az Octával töltött percek bármelyikét is.
– Mindkettőtöket szeretlek, Xavier. El kell fogadnunk a jelent, bármit szeretnénk is megváltoztatni a múlt kapcsán. Örülök, hogy a húgommal némi boldogságra leltetek ebben a tomboló viharban. – Serena megsimogatta Xavier frissen borotvált arcát, és eltökélt tekintettel bámult rá. – A tragédiáink és a vértanúink határozzák meg a létünket. A kis Manion nélkül az emberekben eleve nem lett volna meg a kellő ösztönzés, hogy felkeljenek és harcoljanak Omnius ellen.
Xavier szívverése kihagyott egy pillanatra, mikor ráeszmélt, hogy hová vezetik. Évek óta nem látogatott el az első szentélyhez, de most meglátta a kristályos koporsót, a plázfalú kriptát, amelyben halott kisfia földi maradványai rejlettek. Eszébe jutott, ahogy az Álomutazóval hazaszállították gyermeke bebalzsamozott holttestét, miután Vorian Atreides Serenával és Iblisszel együtt megszökött a Földről.
Mikor érezte, hogy meghátrál, Serena tovább noszogatta.
– Ez a Dzsihad a fiunkért folyik. Mindennel, amit az utóbbi évtizedekben tettem, őt akartam megbosszulni – és az összes összehangolt világon sínylődő rab ember fiait és leányait. Hallottad a kiáltozást a Parlament Csarnokában. A Szövetség el akarja fogadni ezt a nevetséges békeajánlatot. Ha nem én megyek a Corrinra, akkor más teszi meg – és ez még hatalmasabb katasztrófához vezetne.
Serena és Xavier szorosan egymás mellett álltak, és némán meredtek az ártatlan kisfiúra, akit egykor az Erasmus nevű robot meggyilkolt. Xavier számos szövetségi bolygón látta az imádott gyermeknek emelt, körömviráokkal és kedves festményekkel elborított szentélyeket és emlékműveket. A feltoluló emléktől teljesen kiszáradt a torka, személyes felháborodása és a veszteség érzete minden pillanattal egyre erősödött.
– De ha eldöntő győzelem nélkül feladjuk – dörmögte –, ugyanoda jutunk, mint a Bela Tegeusével. A gépek hamarosan visszatérnek, és erősebbek lesznek, mint valaha, az áldozatok és az elesett hősök pedig mindhiába küzdöttek.
Serena válla elernyedt.
– Hacsak nem sikerül feltüzelnem őket, a Dzsihad a történelem szemétdombjára kerül. – Ajka haragosan legörbedt, zaklatott tekintetében pedig kimondhatatlan csalódottság tükröződött; ilyesmit sohasem engedett volna látni az éljenző tömegnek. – Mi mást tehetnék, Xavier? A kogitátorok egyszerű kiutat kínálnak, és mindenki kapva kap az alkalmon. A Dzsihad az emberi akaraterő hiánya miatt vallott kudarcot.
Hangja olyannyira lehalkult, hogy Xavier alig értette a szavait.
– Néha annyira elszégyellem magam, hogy az égre sem merem felemelni a tekintetemet.
A napsugarak lángcsóvára emlékeztetően verődtek vissza a kristálykoporsó fényes felületéről. Xavier, aki elámult az arc és a test tökéletes helyreállításától, közelebb hajolt látszólag békésen szendergő kisfiához, akit úgy vágyott volna megismerni. Manion oly nyugodtnak hatott.
Aztán a fiúcska álla alatt gyűrődésre lett figyelmes, amely testszínű polimerre, parányi, felcsillanó fémhuzalra és a salusai nap sugaraitól megvetemedett ragasztócsíkokra emlékeztetett. Rájött, hogy amit lát, nem lehet a forradalom lángjában égő Földről elmenekített, szétroncsolt test. Közönséges másolat, hamisítvány volt!
Serena belenézett az arcába, kérdő tekintetéből kiolvasta a kételyt, és beszélni kezdett, mielőtt Xavier megszólalhatott volna.
– Igen, évekkel ezelőtt felfedeztem a csalást. Senki más nem jár el ide, és szemléli őt olyan tüzetesen, mint én... vagy ahogy te tetted az imént. Iblis azt alkotta meg, amire akkoriban szükség volt. Nemes szándék vezérelte. Halkan felelt, nehogy a szeráfok meghallják a válaszát. – De hát ez szélhámosság!
– Jelkép. Magam is csak akkor vettem észre a hamisítást, mikor az emberek már az Ártatlan Manion köré gyűltek, és felesküdtek, hogy megvívják a Dzsihadot. Ezek után mi értelme lett volna nyilvánosságra hoznom a csalást? – Felhúzta a szemöldökét. – Csak nem hitted azt, hogy a Szövetségi Bolygók minden szentélyében és ereklyetartójában valódi tárgyak rejlenek?
Xavier a homlokát ráncolta.
– Eddig... nemigen gondolkoztam el ezen.
– Ez itt elhunyt fiunk szentélye, akinek az életét a gonosz Erasmus vette el. Ez eléggé valós és tagadhatatlan tény. – Ujját végigfuttatta a finom kristályon, tekintete sóvárgóan a távolba révedt. Aztán összeszedte az erejét, és egyenesen Xavier szemébe nézett. – Mindez nem számít, Xavier. Kizárólag az számít, amit hiszek, és amit az emberek hisznek. Egy jelkép mindig hatalmasabb, mint a valóság.
– Nem tetszik a megtévesztés... de igazad van – ismerte el Xavier kelletlenül. – Semmit sem változtat azon, mi történt valójában a gyermekünkkel. Nem befolyásolja az okokat, amelyekért gyűlöljük Omniust.
Serena átkarolta Xaviert, aki, miközben átölelte őt, az elvesztegetett évtizedek felett kesergett.
– Ha minden hívem hozzád hasonlítana, Xavier, egyetlen esztendő alatt legyőzhettük volna Omniust.
Xavier leszegte a fejét.
– Már csak egy kiszolgált hadfi vagyok. A többi parancsnok sokkal fiatalabb. Kihalt belőlük az elszántság, ami egykor oly ádáz küzdelemmé tette a Dzsihadot. Semmi mást nem ismertek életükben, és mindössze egy kedves vénembert látnak bennem, aki egykor volt csatákról mesél.
Serena kisimította selyemszegélyű palástját.
– Én viszont azt kérem tőled, hogy a jövőbe tekints, Xavier. Hamarosan a Corrinra indulok, és szembesülök Omniusszal, neked azonban itt kell maradnod, és folytatnod kell a harcomat. Iblis már ígéretet tett rá. Neked is minden szükségeset meg kell tenned azért, hogy ne vesszen kárba minden, amiért eddig harcoltunk.
– Semmiképp nem beszélhetnélek le a szándékodról, ugye?
Serena mosolya révetegnek tűnt.
– Minden tőlem telhetőt meg kell tennem.
Xavier baljós előérzetekkel távozott az Önelemzés Városából. Volt valami Serena tekintetében, a hanghordozásában, ami elárulta neki, hogy rettenetes, visszavonhatatlan dologra készül, és képtelen lenne megakadályozni benne.

- - -

A szívemet oly sokfelől húzzák, rángatják. Miért szükségszerű, hogy a Kötelesség és a Szerelem egymással ellentétes irányba vonszoljon?

VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SZEMÉLYES NAPLÓ

A Dzsihad Hadserege számára újonnan kifejlesztett térhajlító űrhajók egyszerű próbaútjának szánták. A Holtzman-effektus elvén működő hajtóművek, amelyeket Norma Cenva fejlesztett ki, lehetővé tették, hogy elhanyagolható idő alatt bárhova eljussanak a Kolhari Hajógyárból.
Vorian Atreides pontosan tudta, hova akar eljutni: a Caladanra. Végre!
Vor, aki nem értesült a Szövetséget felbolygató eseményekről és az Elefántcsonttorony Kogitátorai által Omniussal kötött, kellemetlen egyezményről, ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el a próbát. Jóllehet ötvenkilencedik évében járt, még mindig fiatalnak és lelkesnek érezte magát.
A Dzsihad mérnökei Norma Cenva állandó felügyelete alatt számos kísérleti hadihajót építettek, amelyek kisebbek és felderítésre sokkalta alkalmasabbak voltak a VenKee teherszállítóinál.
Az ilyen új hajókat természetesen rázós útvonalakon kellett letesztelni. Vor lényegében bármilyen hajót képes volt elvezetni, és kész volt személyesen megtenni a próbautat. Tiszttársai azzal érveltek, hogy egy kulcsfontosságú hadvezér nem vállalhat magára ilyen kockázatos és bizonytalan kimenetelű küldetést, de Vor sohasem körülményeskedett – amivel gyakran elkeserítette és rémületbe ejtette Xavier barátját.
A navigációs bizonytalanságok ellenére, amelyek a tér meghajlított szövetén való átrohanással jártak, Vor senkit sem vitt magával. Miután betekintett a VenKee kereskedelmi járatainak veszteséglistájába, tudta, hogy a veszély valós, és senki más életét nem akarta veszélybe sodorni.
– Mindnyájan olyan komolynak és gyászosnak tűntök! Meghoztam a döntésemet, és egyikőtök sem áll rangban felettem, hogy visszavonja a parancsomat. – Elmosolyodott. – Akar valaki fogadni, milyen hamar fogok visszatérni?
A térhajlító hajtóművek tökéletesen működtek.
A felderítőnaszád csillogó műszerekkel és villogó lámpákkal övezett pilótafülkéjéből a rövid utazás inkább fantasztikus álomnak tűnt Vor számára, mint valós élménynek. Kémjárműve előbb a sivár Kolhar bolygó fölé emelkedett. Aztán a kozmosz elfordult és megcsavarodott körötte, s olyan színekkel és képzetekkel árasztotta el, amelyekről elképzelni sem tudta volna, hogy létezhetnek. Mielőtt feleszmélhetett volna, már meg is érkezett az óceánbolygóra, amelynek emléke még mindig, tíz év után is elevenen élt benne. Az egész út röpke másodpercekig tartott.
A kezdetleges katonai létesítmény közelében ért földet, amelyet a kémműholdak karbantartása és felügyelete végett emeltek a Caladanon. Az előőrsön állomásozó mérnökök és gépészek korábban sohasem láttak ehhez hasonló hajót, a katonákat pedig megdöbbentette, hogy egy ilyen fontos főtiszt előzetes bejelentés nélkül látogat el hozzájuk.
– Már jó ideje itt veszteglünk, primerás uram – jegyezte meg az egyik katona. – Hangulatjavító küldetést teljesítesz?
Vor rámosolygott.
– Részben, kvintás. De valójában más célból érkeztem a Caladanra. Valakit meg kell látogatnom.
Ezúttal nem veszi a fáradságot, hogy titokban tartsa a nevét vagy a rangját. Úgy érezte, többé nem kell színlelnie Leronica miatt. Pusztán látni akarta, ellenőrizni, hogy jól megy a sora, hogy nem várja még mindig őt. Nem volt oka leplezni a kilétét.
Ennek ellenére, amikor a városhoz ért, orrát megcsapta a tenger illata, s meghallotta a hullámokon ringatózó csónakokat, éppoly idegesnek érezte magát, mintha egy egész robothadsereggel kellene hamarosan szembeszállnia. Derűlátását a kétség horgonya húzta a mélybe. Egy Leronicához fogható asszony nyilvánvalóan férjhez ment, és gyerekeket nevel; boldog, megállapodott életet él a Caladanon. Kezdettől fogva tudta, hogy nem maradhat itt, és nem tehet úgy, mintha közönséges halász lenne, és a nyugalmas bolygótól sem szakíthatja el Leronicát, hogy a Dzsihad forrongó sűrűjébe vigye magával.
Vor közel egy évtizede eljátszotta az esélyt, hogy bármelyik megoldást válassza. El kellett volna felednie, de a roppant távolságok ellenére igyekezett kapcsolatban maradni vele. Több levelet is írt, csomagokat, ajándékokat küldött, de egyikre sem kapott választ. Talán jobban tette volna, ha már jó ideje nem gondolt volna rá. Talán nem volt különösebben jó ötlet, hogy viszszajöjjön hozzá, se most, se később. Lehet, hogy felbolygatja az életét, magában pedig túl sok szunnyadó érzést ébreszt fel. Kizárólag magát hibáztathatja, amiért ily soká kivárt.
A lába azonban egyre vitte előre, és a szíve hajtotta tovább.
A tengerparti falu nem sokat változott; még mindig úgy fogadta őt, akár a második otthona. Leronica csapszéke láthatóan prosperált az elmúlt évek során. Már alig várta, hogy újra láthassa a gyönyörű nőt, de annyira nem volt bolond, hogy azt higgye, egyszerűen besétálhat, és oly sok esztendő elteltével ismét a karjaiba veheti őt.
Nem, pusztán baráti látogatóba érkezett, felidézik a régi emlékeket, aztán minden megy tovább a régiben. Szerette Leronicát, emléke minden más kapcsolatánál elevenebben megmaradt, és mielőbb szerette volna megtudni, mi történt vele az ittjárta óta eltelt évek során.
Mikor belépett az ajtón, Vornak csupán a körvonalai rajzolódtak ki, ahogy belesett a félhomályos közös helyiségbe; beszívta a füst, hal és sütemények finom illatát, amelyeket Leronica nyilván épp most készített. Mélyről feltörő emlékek rohanták meg. Magabiztosan elmosolyodott, és lassan visszatért az önbizalma.
Mielőtt szeme alkalmazkodhatott volna a félhomályhoz, hallotta, ahogy elakad Leronica lélegzete.
– Virk? – kérdezte a nő. – Vorian?
Aztán fékezni próbálta magát, és képtelen volt hinni a szemének.
– Lehetetlen, hogy te lennél az, Vorian Atreides. Egy napot sem öregedtél, mióta utoljára láttalak.
Vorian, arcán széles mosollyal belépett a terembe.
– Az emléked fiatalon tart – felelte évődőn, aztán közelebb ment, és látta, hogy Leronicán viszont rajta hagyta nyomát a tíz esztendő. Arca érettnek tűnt, vonásai kikerekedtek, göndör haja még hosszabb volt, de Vor még mindig ugyanolyan vonzónak találta.
Leronica előjött a pult mögül, és Vor karjaiba vetette magát. Mielőtt Vor feleszmélhetett volna, forró csókban olvadt össze az ajkuk, és nevetve néztek egymás szemébe. Végül sikerült összeszednie magát, hátralépett, kinyújtott karját pedig Leronica vállán nyugtatta. Hitetlenkedve ingatta a fejét, Leronica sötét, hekori dióra emlékeztető szeme kikerekedett, és ragyogott a boldogságtól.
– Nem nagyon sietted el, hogy visszagyere, jó uram! Tíz év kellett hozzá!
Vor hirtelen ismét elbizonytalanodott.
– Ugye nem vártál rám? Egy pillanatig sem kívántam, hogy magányosan ücsörögj, és a csillagos eget bámuld. – Nem szerette volna, ha az emiatti bűntudat mardossa a lelkét.
Leronica csúfondárosan felkacagott, és pajkosan rácsapott Vor vállára.
– Szerinted nem volt jobb dolgom? Dehogy! Kifejezetten jól éltem, köszönöm. – Aztán megint rámosolygott. – Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hiányoztál volna. Örültem minden levélnek, minden ajándéknak.
– Szóval van férjed? Családod? – Tisztes távolságot tartott, és igyekezett meggyőzni magát, hogy szeretné tudni a választ. – Nem azért jöttem, hogy megzavarjam vagy felbolygassam az életedet.
Magához húzott egy széket, és leült.
– Özvegy vagyok. A férjem meghalt.
– Sajnálom. Szeretnél mesélni róla? Egy kancsó moszatsör mellett?
– Ehhez nem lesz elég egyetlen kancsó.
Vor fiúsan elvigyorodott, mivel tudta, mennyire fiatalnak tűnhet hozzá képest.
– Nem sietek.
Felváltva elmesélték egymásnak a történeteiket. Leronica minden kinyilatkozása lebilincselte Vort. Két fia született, ikrek. Hozzáment egy halászhoz, de férjét, akivel nyolc éven át élt boldogan, megölte valamilyen furcsa tengeri szörny. Immár több mint egy esztendeje megözvegyült.
– Szeretném megismerni a fiaidat – mondta. – Bizonyosan daliás legények. Leronica furcsán nézett rá.
– Akár az édesapjuk.
Vor hetekig maradt, ürügyeket és állítólagosan elvégzendő feladatokat talált magának a Caladanon, de minden nap túl gyorsan eltelt. Megismerkedett Estesszel és Kaginnal, és elcsodálkozott saját vonásainak visszhangjain. Az ikrek kilencedik évükben jártak, Vornak pedig nem okozott gondot összerakni a számokat. Úgy gondolta, Leronica majd közli vele, feltéve, hogy egyáltalán el akarja mondani.
Még ha valóban ő ejtette is teherbe akkor régen, nem viselkedett apaként a fiúkkal. Ha Kalem Vazz valóban olyan jó ember volt, amilyennek Leronica leírta, hadd őrizzék meg a fiúk érintetlenül az emlékeket. Úgy tűnt, Leronica hasonló következtetésre jutott.
Sok időt töltöttek egymás társaságában, és újra felfedezték barátságukat. Leronica nem éreztette, hogy érdemes lenne újjáéleszteni a szenvedély lángjait – nem elutasítóan viselkedett, de szerelemre sem csábította Vort. Lerítt róla, hogy még mindig szereti Kalemet, és hű akar maradni az emlékéhez. Elfogadta az özvegyi életet, noha nem temetkezett bele a gyászba.
Vor figyelmesen hallgatta, ahogy Leronica Kalemről és a caladani életéről mesél. Végül, az első néhány nap elteltével, Leronica felsóhajtott, majd rámosolygott Vorra.
– Mindez biztosan hihetetlenül unalmasnak tűnik a Dzsihad hősének.
– Csodálatosan békésnek, megnyugtatónak tűnik a sok szörnyűség után, aminek szemtanúja voltam. – Elméjéből nem tudta kitörölni a tehetetlen kolóniákon látott mészárlások, az iszonytató csataterek, a szétzúzott robotok és a lekaszabolt emberek emlékeit.
Leronica hozzásimult, Vor pedig édesen melegnek és biztonságot adónak érezte a testét.
– Az ember természetéből fakad, hogy olyasmire vágyik, ami nem adatik meg neki. – Megsimogatta Vor arcát, kezét hozzászorította a bőréhez. – Most viszont neked kell mesélned a rengeteg egzotikus helyről, ahol jártál. Egész doboznyi csodás ékkövet küldtél nekem, de többet jelentenek a képek, amiket szavaiddal lefestesz róluk. Vigyél el történeteiddel azokra a gyönyörűséges, távoli világokra!
Vor kis híján elhitette magával, hogy ezzel a nővel akarja leélni az életét, akinek sikerült rabul ejtenie a szívét. Már évtizedeket áldozott Serena Dzsihadjának – vajon nem érdemelne ki egy kis szabadságot? Rövid időre ugye abbahagyhatná a harcot? Mikor Leronicát nézte, tudta, hogy valójában mire vágyik.
– Rengeteg idő áll még a rendelkezésemre, én mit árthatok vele, ha egy fél évszázadot veled töltök... ha szükséges?
Ám Leronica kikacagta.
– Vorian, Vorian, itt sosem lennél boldog! A Caladan túl keveset adhat egy hozzád hasonló férfinak.
– Nem a Caladanra gondoltam – felelte. – Hanem rád. Számomra ragyogóbban tündökölsz, mint a világmindenség összes csillaga.
Átölelték, és hosszan, gyöngéden megcsókolták egymást...
Minden megváltozott két nappal később, amikor a Dzsihad hírnöke érkezett, hogy megkeresse Vort a Caladanon. A fiatalember egy másik térhajlító hajóval érkezett, és pillanatok alatt tette meg a hatalmas távolságot. Kiderült, hogy Harkonnen primerás korábban ugyanilyen járművel küldött üzenetet, de a hajó nem érte el úti célját. Vor úgy érezte, satu szorítja a szívét, amikor megtudta, hogy újabb kiszámíthatatlan Holtzman-hajót vesztettek el.
– Bizonyosan rettenetes hírt hozott, ha Xavier hajlandó ennyit kockáztatni, csak hogy kapcsolatba léphessen velem.
– A Dzsihad papnőjéről van szó – felelte a kifulladt futár.
Vor elszörnyedve figyelt, és döbbenten értesült a békekötésről, és Serena vállalkozásáról, hogy maga látogat el a Corrin-Omniushoz. Nem akarta elhinni, hogy ennyire ostoba és hiszékeny legyen. Aztán kővé dermedt, mikor Xavier üzenetéből megértette, hogy Serenát egyáltalán nem tévesztették meg, és valami egészen másra készül.
– Mennem kell – jelentette be Vor. Leronica arca meg se rezzent. A futár érkezésének pillanatában megértette, hogy Vort elszólítja a kötelesség.
– Remélem, most már hiszel nekem! – mondta keserű, szomorkás mosoly kíséretében. – Nem vonhatod ki magad kedvedre a Dzsihadból, hogy nyugodtan éldegélj valahol.
– Higgyél nekem, Leronica! – Megcsókolta, és hátralépett. – Mindennél jobban vágyom erre... de a világmindenségnek nem szokása érdeklődni a vágyaim felől.
– Menj, és tedd a kötelességedet! – Szeretetteljesen rámosolygott. – De próbálj ne megváratni újabb tíz évet, mielőtt megint meglátogatsz!
– Megígérem. Legközelebb senki sem szakíthat majd el tőled.
Leronica összevonta a szemöldökét, és az egyenruhás futár felé noszogatta.
– Ne viselkedj már úgy, akár egy kisiskolás, Vor! Fontosabb dolgod is akad nálam.
– Hinned kell nekem, mikor visszatérek.
Visszasietett a térhajlító felderítőnaszádhoz. Pár perc múlva – ha sikerül megtennie a kockázatos utat –, ismét visszaérkezik a Salusa Secundusra, és megpróbál találkozni Serenával, mielőtt elindulna esztelen útjára, hogy találkozzon a számítógépek vezérével. Azt remélte, jobb belátásra bírhatja majd.
Ám ha Xavier gyanúja beigazolódik, valószínűleg nem ér oda időben.

- - -

Az összes fegyver közül, amit egy háborúban bevetünk, az Idő lehet a leghatásosabb – és a legkevésbé irányítható. Oly sok döntő fontosságú esemény alakult volna másképp, ha csak egyetlen nappal, órával vagy perccel több állt volna a rendelkezésünkre.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS
– LEVÉL LÁNYAINAK

Xavier Harkonnen a legmagasabb rangúaknak kijáró helyet kapott a Zimiai Űrkikötő lelátóján, hogy végignézhesse a Dzsihad papnőjének indulását. Ő volt az egyetlen a tömegben, aki nem éljenzett.
Habár Octa otthon maradt a Butler-birtokon, Xavier második lánya, Omilia elkísérte édesapját, hogy jelen legyen a látványosságon. A harmincöt éves Omiliát továbbra is kiváló balisetjátékosként ismerte a világ, és rendszeresen fellépett a népszerű salusai kulturális fesztiválokon. A búcsúztatáson mosolyogva ült édesapja mellett, mivel boldogsággal töltötte el, hogy vele lehet.
Xavier magában töprengett, lelkét nyugtalanság emésztette. A Serena corrini küldetése körüli ünneplés és nagy remények közepette végtelenül elhagyottnak érezte magát. Sürgős üzenetet küldött Vorian Atreidesnek, de tudta, hogy régi barátja nem érhet időben ide. Figyelmét Iblis Ginjóra összpontosította, aki az előkelőségekkel csevegett, és túlzottan elégedettnek tűnt a küldetéssel. Xavier biztosra vette, hogy Iblisnek köze volt Serena döntéséhez, és azt kívánta, bárcsak tudná, mi folyhat a színfalak mögött.
Niriem és négy másik gondosan kiválasztott szeráf már a fedélzeten tartózkodott, és felkészültek, hogy a hajót a Corrinra vezessék. A rámpa előtt Serena még egy utolsó beszédet intézett az összegyűltekhez, amelyet, noha semmitmondóra és szenvedélytelenre sikeredett, mégis üdvrivalgással fogadtak. A tömeg, akit túlságosan megrészegített a Dzsihad közeli lezárásának eshetősége, nem fordított kellő figyelmet a szavakra. Kizárólag azt hallották meg, amit hallani akartak.
Omilia izgatottan megragadta édesapja inas karját. Amikor Xavier felé fordult, meglepetten döbbent rá, hogy kislánya immár felnőtt, gyönyörű és tehetséges nővé érett, akin a butleri vérvonal révén Serena vonásait is felfedezhette. Már a kis Wandra is tízéves volt, Omilia pedig kétszer annyi idős, mint Serena, amikor Xavierral bejelentették az eljegyzésüket, oly sok esztendővel ezelőtt...
Hogyan telhetett el ennyi év úgy, hogy alig leltem bennük örömet?
Az aggodalomtól és rossz előérzettől gyötört Xavier figyelmesen követte az eseményeket. Az éljenző közönség és hullámzó szalagok között felfigyelt rá, hogy Serena fáradtnak és beletörődőnek tűnik. Viselkedésén céltudatosság tükröződött.
Xavier előhúzta zsebéből a feketegyémánt nyakláncot, amit évekkel ezelőtt kapott Serenától, mielőtt meggondolatlanul megpróbálta megmenteni a Giedi Prime-ot. Akkor a fiatal és lesújtott Octa adta át neki az ékszert az előre felvett holoüzenet kíséretében. Serena akkor meghozott egyetlen döntése, ez az egyetlen küldetés mindannyiuk életét örökre megváltoztatta.
Most pedig egy még ennél is fontosabb vállalkozásra készül...
Mikor lezárták a diplomatahajó fedélzeti nyílásait, és megszólaltak a harsonák, Xavier arcán patakzó könnyekkel roskadt bele a székébe. Néhányan megbámulták, valószínűleg azt gondolták a primerásról, hogy a totyogó hadastyán újra átéli az egykori dicsőséget, és félig elfeledett emlékeibe temetkezik.
Omilia mosolyogva oldalba bökte.
– Mi a baj, apa? Minden rendben lesz. Neked mindenkinél jobban kellene bíznod Serena papnőben!
Xavier végigsimította a régi nyaklánc sima, sötét ékköveit.
– Igen, Omilia. Serena el fogja érni, bármit is határozott el. – Megrázta bozontos fejét. – A lelkem mélyén attól félek, Serena sohasem tér vissza onnan.
Vor egy pillanatig sem aggódott a kísérleti Holtzman-hajtóművek navigációs kockázatai és veszélyei miatt. Egyszerűen nekilódult a járművel, hiszen tudta, hogy mielőbb a Szövetség bolygószékhelyére kell érnie.
Ám mire Zimiába ért, Serena már jó ideje útnak indult.
Mivel nem tudott más megoldást, egyenesen a Butler-birtokra ment. Talán Xavier talált valamiféle kiutat. Vor egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még tehet valamit.
A dombtetőre épült kúria főbejáratánál az öreg primerás fogadta lemondó, karikás szemekkel. Vort megrendítette bajtársa látványa, akivel oly régóta szolgált együtt. Lehetséges, hogy Xavier valóban ennyire megöregedett? Arcából a visszavonhatatlan vereségbe való beletörődést olvasta ki, amelyhez hasonlót még sohasem látott rajta.
– Tudtam, hogy eljössz. – Xavier a sötét ajtófélfát markolta.
– Honnan tudtad, hol kerestess a Caladanon?
Xavier fakó mosollyal válaszolt:
– Észre sem veszed, mennyit beszélsz arról a nőről. Hová máshová mentél volna?
– Ha Serena valami ostobaságot határozott el, akkor itt lett volna a helyem. Talán megállíthattam volna. – Vor elharapta a düh szavait.
Xavier csak bozontos fejét ingatta.
– Semmit nem érhettél volna el, Vorian. Éppúgy ismered, ahogy én.
Vor lemondón felkacagott, ahogy belépett az előcsarnokba. A három élet – az övé, Xavieré és Serenáé – oly régtől összefonódott, mintha egyetlen entitás különböző vetületei lettek volna.
– De miért aggódsz ennyire? Ha Omnius szabad átkelést ígért a Corrinra, akkor vélhetően kellő biztonságban van. A kimekek már nincsenek ott, Omnius pedig képtelen megszegni az ígéretét. Bármennyire gyűlöljük is a gépeket, Xavier, az emberek összehasonlíthatatlanul ármánykodóbbak.
– Talán igazad van. Remélem!
A két férfi végigvonult a kongó folyosón, amely hűvösnek, üresnek és vészterhes árnyakkal telinek tűnt.
– Tudod, Serena itthagyott valamit nekünk – mondta Xavier. – A magán dolgozószobámban tartom.
Xavier betette egy lambériás szoba ajtaját, ahol senki sem zavarhatta őket. A zsebébe nyúlt, előkotort egy kis sárgaréz kulcsot, és óvatosan kinyitotta ékes íróasztala egyik fiókjának zárját. Nyikorogva kihúzta a fiókot, hogy abból egy lezárt borítékot vegyen elő.
Vor látta, hogy barátja keze reszket, ahogy körmével feltörte a pecsétet.
– Meghagyta, hogy együtt kell felnyitnunk. – Xavier egy téglalap alakú dobozt húzott elő, amelynek dísztelen, matt fekete felülete mintha nem csupán a fényt, hanem a kérdéseket is elnyelte volna. Átnyújtotta Voriannak, aki hosszasan tartotta a kezében. Könnyűnek és jelentéktelennek tűnt. Felhúzott szemöldökkel a barátjára nézett, aki láthatóan szorongott.
– Serena szeráfjai adták át nekem az indulás után. – Xavier vékony csíkká préselte össze ajkait. – Már meséltem neked a nyakláncról, amit akkor adott, mikor a Giedi Prime felszabadítására indult. Még mindig őrzöm. Attól félek, ez valami hasonló lehet, és hogy megint valami veszélyes tettre készül.
Vor felkattintotta a zárat, a lepecsételt doboz pedig kitárult, benne pedig újabb sor tökéletesre csiszolt, látszólag minden fényt magába ivó ékkő hevert. Az apró medálon energiaforrásra lett figyelmes; ahogy megérintette, működésbe lépett a kivetítő. A tündöklő papnői díszruháját viselő, büszke és karizmatikus Serena Butler parányi holoképmása vibrált a levegőben.
Úgy fordította a medált, hogy a kép szembenézzen vele.
– Xavier és Vorian, kedves barátaim! Minél többet tűnődöm azon, amit közölnöm kell veletek, annál határozottabban érzem, hogy jobb, ha ebben a pillanatban nem vagytok velem. Nincs erőm vitatkozni veletek. – Széttárta a kezét. – Csupán azt szeretném, ha megértenétek... még ha nem is értetek egyet velem.
– Mennyire ironikus, hogy az életünket – még a gondolatainkat is – a gondolkodó gépek alakítják. Omnius szétdúlta az álmaimat, mindent, amit a jövőtől vártam. De Kwyna kogitátor megtanította nekem, hogy a történelem szövetét erős szálakból szövik, amelyek többségét nem látni, csupán ha kellő távolságba hátrálunk, hogy az átfogó képet tekinthessük.
– Pontosan tudom, hogy mindig is szerettetek, de egyikőtöknek sem adhattam meg, amit megérdemelnétek. Ehelyett egy magasabb hatalom egy fontosabb célt határozott meg hármunk számára. Vajon valóban megelégedtünk volna a gondtalan élettel? Isten kizárólag a gyengéket jutalmazza efféle ajándékkal. Velünk komolyabb tervei voltak. Ránk – és Iblis Ginjóra – hárult a feladat, hogy az emberiség fennmaradásának hosszú, sötét útját a Dzsihad tündöklő lángoszlopává változtassuk. A nagyság sajátosan jutalmaz... de néha iszonyú árat követel.
Vor markába szorította az éles, csiszolt ékköveket, mivel rettegett attól, amit hallani fog. Félrefordított fejjel meredt Serena korosodó, de még mindig gyönyörű arcára. Teljesen üdvözültnek tűnt, mintha már átköltözött volna valamiféle másik világba. Vor egész testében megremegett.
Xavier kezébe temetett arccal a székébe roskadt.
– Nem abban hibáztam, hogy kezembe vettem a harc irányítását, hanem mert hagytam, hogy az emberek belefásuljanak a végtelen háborúskodásba. Elapadt a lelkesedésük, ahhoz pedig, hogy esélyünk legyen a gondolkodó gépek legyőzésére, fanatizmus szükséges. Azért kell megtennem ezt, hogy új életet leheljek a Dzsihadba, és újra nyilvánvalóvá tegyem a célunkat.
Ezúttal gyengédebben mosolyodott el.
– Megöregedtem, és kész vagyok még egy utolsó drámai példával igazolni Omnius előtt, hogy sem ő, sem robot kegyencei soha nem lesznek képesek megérteni az emberi lelket. Elfogadom a nevetséges békeajánlatukat, aztán lenyomom a rideg fémtorkukon.
– Ne... ne tedd! Meg fognak ölni! – dörmögte Vor. Ám holoképmáshoz beszélt, ami nem válaszolt.
– Iblis segített nekem meghozni ezt a rettenetes döntést – folytatta Serena. – Igaza van. Tudja, mit kell tenni, és segített mozgásba hozni a fogaskerekeket. Megértette velem a kötelességemet. Nektek is érdemes végighallgatnotok.
A képmás vibrálni kezdett, aztán eltűnt, akár egy fehér füstgomoly. Vor az üres teret bámulta, ahol pillanatokkal ezelőtt még Serenát vélte látni, hátha visszahozhatja őt, vagy legalább az illatát megérezheti. Dermesztő félelem súgta meg neki, hogy ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Serena hozzá és Xavierhoz intézett.
Lesújtott barátjára nézett. Mivel nem tudta, mit kezdjen a benne kavargó érzésekkel, visszahelyezte és visszazárta a nyakláncot a dobozba.
– Iblis segített neki meghozni a döntést? Ezzel mit akar mondani? Ő vette volna rá?
Xavier határozott hangon felelt, ami fiatalkori erejét idézte fel.
– Úgy hiszem, ezt akarta elérni Iblis, és ismered a rábeszélőképességét. Ügyeskedéssel rávette Serenát, hogy ezt tegye. Ha nem tér vissza, a Dzsihad vezetése egyedül Iblisre marad.
Vor még a földi lázadás idején ismerte meg az egykori megbízottat, és régóta felismerte Iblis dicsőség- és hatalomvágyát. Vor bizalmatlanul és kelletlenül viszonyult ehhez a befolyásos férfihoz, aki Serena Butler nevét használta fel, hogy saját érdekeit érvényesíthesse.
Xavier oly szánalmasan szomorúnak tűnt, hogy Vor feléje nyújtotta a kezét. A két férfi átkarolta egymást, hiszen semmit sem tehettek, hogy megmentsék a nőt, akit mindig is szerettek.

- - -

Nem félek a haláltól, hiszen már amiatt is szerencsésnek mondhatom magam, hogy megszülettem. Az életem adomány, és sohasem rendelkeztem felette.

SERENA BUTLER: UTOLSÓ
ÜZENET XAVIER HARKONNENNEK

Amikor Serena Butler megérkezett a Corrinra, szeráf kíséretével együtt vonultak végig a fogadásukra felsorakozott, tündöklő robotok glédái között leterített karmazsinvörös szőnyegen. Bátorságáról tanúságot téve, egyedül lépett közéjük.
A démonok tanyája, ellenségeim búvóhelye. Úgy tűnt, mintha a felette ragyogó, hatalmas rőt nap bármelyik pillanatban rázuhanhatna a Corrinra, hogy elhamvassza az Omniustól megmételyezett bolygót.
– A kogitátorok békeajánlatára reagálva érkeztem ide – szólalt meg emelkedett hangon. Alaposan begyakorolta a beszédét, megválasztotta a szavakat, amelyek előkészítik a gépeket arra, amit tenni szándékozott. – A Dzsihad papnője vagyok, a Nemesek Szövetségének megbízott alkirálynője, a Dzsihad Tanács Feje. Minden ember az én utasításaimat követi. Vigyetek Omniushoz, aki a gondolkodó gépek között egyenrangú és azonos tisztségű tárgyalófelem!
Mikor Serena intett a testőreinek, hogy csatlakozzanak hozzá, látta, hogy Niriem furcsán méregeti, talán abbéli csodálkozásában, hogy a papnő így felmagasztalja magát. Serena magabiztosan viselkedett, mivel tudta, hogy mikor elérkezik az idő, az öt szeráf pontosan azt fogja tenni, amit elvárnak tőlük.
Termetes, kérlelhetetlen kinézetű robot lépett ki az alakzatból, és szólította meg a ritka levegőben fémesnek hangzó, szintetizált hangon.
– Kövessetek!
Serena megborzongott, mivel Erasmust juttatta eszébe, aki sok évvel ezelőtt a rabszolgájává tette és megkínozta őt, majd meggyilkolta a kisfiát. Ám leküzdötte az undorát, hiszen egy más időszakból, egy más bolygóról: a Földről származott.
A bársonyszőnyeg másik végén Serena egy mozgójárdára lépett vezetője után, amely kisszámú kíséretével együtt sebesen a gépváros szívébe vitte őket, s végül egy jellegtelen, tompán ezüstös fémépület előtt állt meg.
Niriem szorosan követte Serenát, aki büszkén és fenséges gőggel vonult be a Központi Torony hatalmas, szögletes, plázból és fémötvözetből készült fogadótermébe, és fennhangon megkérdezte:
– Omnius merre van? Meglátom, hogy érdemesnek találom-e? Csak keveseknek adatik meg, hogy beszélhessenek velem.
Csőbe kellett húznia, provokálnia kellett a gépeket, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük.
Zengő hang szólalt meg körülötte, és óriási szemekre emlékeztető izzó képernyők tűntek elő a szürke fémfalból.
– Én vagyok Omnius. Mindenütt jelen vagyok. Itt minden részemet képezi.
Serena körüljártatta a tekintetét, és nem is próbálta leplezni a megvetését. – Én pedig egymagamban képviselem az emberiséget, amely ily sokáig sikeresen ellenállt veled szemben.
– A kogitátor közvetítőitek ajánlatot tettek arra, miként vethetnénk véget ennek az ésszerűtlen konfliktusnak – folytatta az örökelme a további formalitások mellőzésével. – Hamarosan kölcsönösen jóváhagyjuk a megállapodást az emberektől megkövetelt hivatalos eljárás keretében.
A számítógépes hang halkan zümmögött, és várt.
Serena elmosolyodott, majd mély levegőt vett, mivel tudta, hogy mit kell tennie.
– Csak nem képzelted, hogy egyszerűen eldobáljuk a fegyvereinket, és hazamegyünk? Azt hitted, hogy a Dzsihad évtizedei után egy csapásra elfeledjük, hogy miért háborúskodunk? Nem, Omnius. Kizárólag akkor írom alá a megállapodást, ha hozzájárulsz, hogy teljesítesz egy egyszerű és ésszerű feltételt: minden embert szabadon engedsz.
Az örökelme hangja eltúlzott morgásra emlékeztetett, amelynek mesterkéltségét fólöttébb szórakoztatónak találta Serena.
– A kogitátorok nem ezzel a javaslattal álltak elő. Nem ebbe egyeztem bele. Serena tovább erőszakoskodott.
– Csak akkor lehet béke köztünk, ha már szabadon engedted az embereket az összes összehangolt világról. Amint megerősítik, hogy ez megtörtént, utasítom a Dzsihad Hadseregét, hogy szüntessenek be mindenféle katonai akciót. Addig azonban nem.
Tudta, hogy Omnius nem fog beleegyezni ezekbe a feltételekbe. Tisztában volt vele, hogy a gondolkodó gépek sohasem egyezkednek, és a szavaival maga ellen hívja ki őket.
– Számítanom kellett volna erre az emberi kiszámíthatatlanságot illető adataim alapján – felelte Omnius. – Micsoda megfejthetetlen lények ezek a hrethgirek!
Egy kísérőrobot ragadta meg Serenát erős mechanikus kezeivel. A szeráfok azonnal akcióba léptek, és rávetették magukat a jókora robotra, hogy megvédelmezzék Serenát.
Az eleven fémpadló egy szemvillanás alatt ketreccé változott, egy történelem előtti ragadozó bordáira emlékeztető, éles rácsokkal, s csapdába ejtették Serenát és védelmezőit. A Központi Torony egésze rángatózott és megnyúlt, a magasba tört, a corrini mennyboltozat felé. Serena gyomra kavarogni kezdett, ahogy hirtelen felrepítették a levegőbe.
A szögletes akna ezüstösen csillogott körülötte. A falak meghajoltak, a menynyezet szétrobbant felette, akár egy vadállat karmos ujjai, és egy pillanatra felvillant a Corrin vörös óriás napja, mielőtt a mennyezet egy immár kerek, magas falú csarnokká formálódott át. A padló úgy szilárdult meg a lába alatt, akár a fémgyurma.
Serena kihúzta a vállát, és folytatta a szándékos provokációt.
– Egyedül én adhatok parancsot a Szövetségnek, Omnius. Ne merészelj fenyegetni! Valóságos istennőként tisztelnek.
Látta, hogy a helyiséget ékszerre emlékeztető figyelőkutászok és fegyvernyílások vertezték, hogy lenyűgözzék, vagy megfélemlítsék őt. Talán a Titánok Idejéből vagy még korábbról, az Óbirodalomból fennmaradt feljegyzésekből értesült az örökelme az efféle szertelenségről, aki még egy trónt is felállított. Tündöklő, ezüstös gömb lebegett a trón felett.
– A makacsságod ésszerűtlen, Serena Butler. Védhetetlen helyzetből támadsz, és semmit nem nyerhetsz vele. – A hang egyszerre ezer helyről hallatszott. – Közönséges ember vagy, és túlhangsúlyozod a fontosságodat.
Serena mindeközben melle előtt összefont karokkal állt. Nem félek tőled, halál. Erőnek erejével igyekezett kordában tartani a pulzusát. Kizárólag a kudarctól félek.
– Én vagyok a Dzsihad vezére – jelentette ki a ketrecéből. – Az én példám lelkesítette az egész szabad emberiséget, miután a gondolkodó gépek megölték a kisfiamat. Emberek tízmilliárdjai fordulnak hozzám útmutatásért, eszmékért és reményért.
– Úgy vélem, ennél kevesebben vagytok a számításaink szerint.
– És a számításaitok mindig pontosak? Talán számítottál rá, hogy ilyen keményen ellenállunk? – Vagy arra, amire épp most készülök?
– Erasmus már sokat mesélt rólad, Serena Butler. Eleddig nem tudtam eldönteni, vajon kedvel téged, vagy csalódott benned?
Erasmus. A név gyűlölettel és iszonyattal töltötte el. Szaporán lélegezve felidézte magában a mantrát, amit édesanyja tanított neki az Önelemzés Városában: „Nem szabad félnem, mert a félelem a kis halál, amely újra meg újra megöl. Ha nincs bennem félelem, mindössze egyszer halok meg”. Hallotta, ahogy Niriem vele együtt kezdi kántálni a szavakat; aztán a négy másik szeráf halk hangja is csatlakozott a kórushoz.
Az egyik ívelt fal eltűnt, hogy mögüle egy nevetségesen cifra palástot viselő robot tűnjön elő. Mellette egy fiatalember állt. A robot tükörsima likvimetál arca boldog, üdvözlő mosollyá húzódott.
– Szervusz, Serena.
A ketrec bordaszerű rácsozata jégcsapokra emlékeztetően beleolvadt a terem alakváltoztató fémpadlójába, újra szabaddá... és sebezhetővé tette őt. Serena kis híján felsikoltott. Mindeddig azt hitte, hogy Erasmus megsemmisült a Föld elleni atomcsapás során.
– Jó ideje nem láttuk egymást. – A robot széles mosolya teljesen feldühítette őt. Erasmus egy lépést tette előre, kísérője pedig kötelességtudóan követte a példáját. Az ifjú, aki tizenhat vagy tizenhét évesnek tűnt, állán pedig puha szőr sarjadozott, fürkészően méregette Serenát olajzöld szemeivel.
– Gyűlöllek. – Serena szembeköpte a robotot, és tönkretette az arclemez tökéletes fényezését. Aztán erőt vett magán, és mély, fenyegető hangon azt mondta: – Te voltál az, Erasmus, aki a gyermekem meggyilkolásával egy személyben kirobbantottad a Dzsihadot.
– Igen, hallottam már efféle vélekedést. – Hangja pallérozottnak és szenvtelennek hatott. – Ám sohasem értettem, miként okozhat egy ily apróság...
A robot elharapta a mondatot, ahogy láthatóan belemerült az emlékeibe. Aztán így folytatta:
– Egyszerűen nem értem, hogy egyetlen kisgyermek halála miként vezethet ily mérvű világfelforduláshoz. Ha megbízhatóak a számadataid, milliárdok pusztultak el a gondolkodó gépek ellen folytatott szent háborúban. Matematikai szempontból vajon nem került volna kevesebbe, ha egyszerűen figyelembe sem veszed az ivadékod halálát?
Mivel már képtelen volt türtőztetni magát, és tudta, hogy vesztenivalója sincs, Serena rávetette magát a robotra, és ütlegelni kezdte az öklével, épp úgy, ahogy annak idején tette, miután Erasmus könnyed mozdulattal levetette a kis Maniont az erkély magasából.
Ám Erasmus nyugodt, acélos erővel megragadta, és félrelökte. Ahogy földetért, Serena karja és arca megzúzódott. Aztán üggyel-bajjal feltápászkodott. A robot kisimította gyűrött palástját, és ifjú társához fordult.
– Ő az az esztelen, fanatikus ember, aki valaha a villámban szolgált. Már meséltem neked róla.
Az ifjú biccentett.
– Ígérem, hogy én nem fogok csalódást okozni neked, ahogy ő tette.
Serena haragosan meredt a fiúra. Ember létére úgy tanulmányozta őt, akár egy rovart a preparáló edényben. A robothoz hasonlóan kíváncsinak, de teljesen érzelemmentesnek tűnt.
– Ő lenne az új játékszered? – kérdezte Erasmustól. – A kísérleteid újabb ártatlan áldozata?
A robot habozott, mintha kissé zavart lenne.
– Nem. Gilbertus a... fiam.

Úgy tűnt, a gondolkodó gépek órákon át tanulmányozták, és gúnyolódtak rajta.
A Serena és szeráfjai körül emelkedő likvimetál ketrec a teljes Központi Toronyhoz hasonlóan alakváltó mechanikus szerkezet volt, amely tetszés szerint módosíthatta a formáját. A cella Omnius pillanatnyi kedve szerint óráról órára különböző külsőt vett fel, fémötvözet hálótól ősi börtönrácsozaton át láthatatlan zárkamezőig.
Tömlöce ebben a pillanatban mintha több száz méter szélessé tágult volna ki, látható korlátok nélkül, habár Serena tudta, hogy körbezárják. Immár nem érdekelte, milyen alakot vesz fel a ketrec. A gondolkodó gépek kegyetlensége mégis megmutatkozott, amikor környezete a salusai Butler-birtok pontos másává alakult át, ahol valaha élete legszebb napjait töltötte a családja körében, és örök szerelmet ígért Xaviernak az eljegyzési díszvacsorán.
A másolat tökéletessége a gépek kémeinek szövetségi jelenlétét bizonyította egyértelműen; az információt kétségkívül a szolgálatában álló áruló emberek adták tovább Omniusnak. Gyomra felkavarodott a gondolattól, hogy hús-vér szabad ember képes önként a gonosz Omniusnak dolgozni.
Az udvari eljegyzési lakoma emlékei tolultak elő az elméjében: a salusai előadóművészek, akik a vacsora előtt szalagokat kötöttek a cserjékre, és mindenkit elkápráztattak bájos népi táncukkal; a suhogó szoknyás lányok és a páváskodó férfiak. Xavier aznap az Armada makulátlan egyenruháját viselte. Oly daliás volt, oly mérhetetlen örömmel nézett közös életük elé.
Az emléktől elhomályosodott a tekintete, de visszatartotta a könnyeit, nehogy Omniusnak örömet okozzon.
– Ez a kitalálósdi túlságosan sok időmet elveszi – szólalt meg végül az örökelme. – Meg kell gondolnod magad, Serena Butler, és hivatalosan is el kell fogadnod a kogitátorok által javasolt feltételeket.
– Figyeld meg alaposan, hogy mit tesz! – figyelmeztette Erasmus Gilbertus Albanst.
Serena felhorkant:
– Nem mernél kárt tenni bennem, Omnius! A népem legyőzhetetlennek tart, ezért kell egymagamban kiállnom ellened, hogy minden emberi rabszolga azonnali felszabadítását követeljem a felségterületeden. Jómagam olyan vagyok, akár az emberiség örökelméje, de különbözöm tőled, Omnius, mivel szívem és lelkem van! Ezért nem vallhatok kudarcot sohasem.
A szeráfok feszülten és várakozón álltak a papnő oldalán. Niriem esdeklőn bámult Serenára. Mindjárt. Bárcsak a gépek bekapnák a horgot!
– Amennyiben nem egyezel bele a feltételekbe, megöletlek. Halálod komolyan visszaveti majd az emberek ügyét. Látni fogják, hogy nem vagy legyőzhetetlen.
Serena felszegte az állát.
– Nem ölhetsz meg. Garantáltad az emberek küldöttének biztonságát.
– Azzal a feltétellel tettem, hogy az emberek elfogadják a feltételeimet. Megtagadtad az együttműködést, ezzel pedig megszegted az egyezséget. Immár nem köt a feltételes fogadalmam.
Erasmus a szépséges Serenát tanulmányozta, ahogy körülkerítve állt a Butler-kúria holoképmása előtt. Dacos önállósága ellenére ezt a nőt találta a legérdekfeszítőbb kísérleti alanynak, akit valaha is magához vett... Gilbertus mellett. Erasmus és Serena oly sokat elérhettek volna együtt. Azon tűnődött, mit csinál, miért akarhatja provokálni Omniust.
Gilbertus csillogó szemekkel figyelt tovább, ahogy meghagyták neki.
– Mi fog történni vele?
A likvimetál arclemezen kesernyés mosoly jelent meg.
– Ez magától Serenától függ. Lehetetlen megjósolni az események kimenetelét.
– Blöffölsz – szólalt meg végre Serena. – Én pedig nem leszek hajlandó meggondolni magam.
– Kérlek, papnő! – súgta oda neki a szeráfok parancsnoka, és közelebb húzódott hozzá a Salusa Secundus falusias báját idéző ketrecben. – Nem lehetne más megoldást találni?
– Pontosan tudod a választ, Niriem.
Serena közben mindvégig mosolyogva, melle előtt összefont karokkal állt. Az életem nem számít, csak annyiban, hogy mit érhetek el vele a szabadság kiharcolásáért. Ma a halálommal többet teszek majd az ügy érdekében, mint az összes szavammal és beszédemmel, amit életem alkonyán elmondhattam volna.
Iblis Ginjo majd gondoskodik a többiről. Az örökkön ésszerű és értetlen Omnius sohasem érti meg, mi indította el a változásokat, amelyek hamarosan végigsöpörnek az emberiség egészén...
Mikor Erasmus meglátta Serena Butler arcán a megmagyarázhatatlanul üdvözült mosolyt, zavarttá vált. Vajon mit nem látok át?
Omnius, aki racionális magyarázatokat igyekezett ráerőltetni a zűrzavaros Dzsihadra, évekkel ezelőtt hangot adott az emberek között tapasztalható vallási őrület iránti kíváncsiságának. Erasmus a saját kutatásaiból leszűrt tapasztalatok átgondolásával próbálta kitanítani őt, de a megfoghatatlan eszmék túlságosan nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy egy számítógépes elme felfoghassa őket.
Azzal, hogy fogva tartotta a tehetetlen Serenát, az örökelme leckét akart adni az összes ellenszegülő hrethgirnek, akik továbbra is küzdöttek az Omnius által felépített gépi civilizáció ellenében. A nép elpusztíthatatlan vezérlő erőt látott Serenában, akinek személyében a próféta és a megváltó szerepe egyesült. Az örökelme megfelelőjének számított az emberek körében. Tudta, hogy nélküle a dzsihadisták elgyengülnek, és szem elől veszítik a célt. Miért teszi akkor kockára az életét?
És miért mosolyog folyton, mintha ő irányítaná az eseményeket? Nyilvánvalóan tart attól, hogy a további ellenszegülés a kivégzéséhez vezethet.
– Meghoztam a döntést – jelentette ki Omnius, a félelmetes harci robotok pedig megindultak felé. – Öljétek meg Serena Butlert és társait!
A szeráfok testtartása megmerevedett, és felkészültek rá, hogy megvédjék a papnőt. Serena hagyta, hogy arcán mosoly fusson át, amely meglepő megkönnyebbülésről árulkodott. Erasmus felfigyelt rá.
A robot hirtelen felismerte a helyzetet. Az efféle kivégzések nem félemlítették meg a vallási fanatikusokat. Csupán vértanúkat teremtettek. Erasmus felismerése megvilágosodáshoz vezetett. A következtetésekből és következményekből egyszerre összeállt a kép.
A vértanúság nehezen felfogható eszmének bizonyult a gondolkodó gépek számára, de Erasmus felfedezte a saját kulturális és történelmi tanulmányai során. Azáltal, hogy teljes kudarcot vallottak, bizonyos emberek még erősebbé váltak. Ha Serena Butler cselfogása sikerülne, kétségtelenül még ádázabb harcra késztetné az állatias embereket, mint a kisgyermeke halála tette. A Dzsihad csak dühödtebbé válna.
A harci robotok előreléptek, előhúzták a fegyvereiket, és a magasba emelték az éles pengéket. Miszlikbe szabdalják majd a foglyokat. Serena kissé felszegte a fejét, mintha a halálos döfést várná.
– Megálljatok! – kiáltotta Erasmus. A terjedelmes királyi palástban pompázó, önálló akaratú robot előrenyomakodott, s felemelte fémkarját, hogy azzal állítsa meg a lesújtó pengét, amely bizonyosan végzett volna Serenával. – Pontosan ezt akarja elérni!
A harci robotok értetlenül megtántorodtak. A szeráfok a nehéz gépezetekre vetették magukat, de mennydörgően megszólalt Omnius: – Magyarázatot kérek, Erasmus!
– Mártírhalált akar halni. Azt akarja, hogy megöld, hogy az emberek még jobban gyűlöljenek emiatt. Ezzel nem vethetünk véget a válságnak.
– A következtetéseid logikátlanok és érthetetlenek.
– Igen, Omnius. De ne feledd: emberekkel van dolgunk!
A harci robotok felemelték a fegyvereiket, s elléptek Serenától és a szeráfoktól. Serena felüvöltött:
– Nem hagyhatjátok abba!
Maga vetette bele magát ebbe az összetűzésbe, és mindent kockára tett. Arra épített, hogy a gondolkodó gépek a saját, előre kiszámítható sémáikat követik. Ám Erasmus tönkretette a tervét – miképpen korábban már oly sok mindent tönkretett.
A szeráfok parancsnokára nézett, aki csak annyit mondott: – Sajnálom, papnő.
Forró könnyek patakzottak Niriem arcán. Már megindult, sokkalta gyorsabban mozgott, mint hogy a robotok rájöhettek volna, mire készül. – A főpátriárka más parancsot adott.
Serena szemei kikerekedtek, mikor az amazon előrevetette magát. Niriem összetekeredett, akár egy kígyó, izmai megfeszültek, majd megperdült a tengelye körül. Serena rögtön átlátta a helyzetet – még ha helyeselte is a tervét, amellyel arra indíthatja a gépeket, hogy megöljék őt, Iblis Ginjo nem bízhatta a sikert a véletlenre.
Soha semmit nem bízott a véletlenre.
Serena sietve lélegzetet vett, épp mielőtt Niriem talpa belecsapódott a torkába, és azonnal kettétörte a nyakát. Ahogy hatalmas lendülettel megperdült, a szeráfok parancsnokának ökle pörölyként sújtott rá áldozata halántékára, és úgy törte szét a koponyáját, akár egy vékony tojáshéjat.
Serena Butler egyetlen hang, egyetlen fájdalmas nyögés nélkül holtan rogyott a padlóra. Ajkán mintha a belenyugvás halvány mosolya játszadozott volna.
Omnius meglepetten és zavartan elhallgatott. A holoképmás vibrálni kezdett, majd szertefoszlott, s előtűntek a magas Központi Torony fémfalai, és a várakozó őrrobotok.
Mivel tudták, hogy sorsuk megpecsételődött, az öt szeráf mindegyike hozzáfogott, hogy teljesítse a végső parancsot. Együttes erővel, ordítva rárohantak az ellenséges robotokra. Nem volt más fegyverük, csupán a testük, de Niriem és négy társa huszonhat őrrobotot és harci robotot pusztított el, mielőtt a gépek mind leterítették őket.
A vérengzés végeztével Erasmus Gilbertus Albans mellé lépett, és együtt szemlélték a lesújtó látványt. Serena holtan feküdt, és már-már békésnek tűnt. Mit tudhat vajon? Úgy tűnt, még halálában is biztosra vette a győzelmét.
A robot fiatal gyámfia elzöldült. Habár sohasem részesült érzelmi oktatásban, és a robot védőszárnyai alatt nevelkedett, Gilbertusból láthatóan nem hiányzott a vele született emberség. Az elesett papnőre bámult.
– Mélységesen elkeseredtem, atyám. – A fiatalember nyilvánvalóan a gondolataival küszködött. – De elsősorban dühös vagyok. Bátor volt és csodálatra méltó. Nem szabadott volna így történnie.
Erasmus biccentett ezüstös fejével.
– Pontosan ilyen érzéseket vártam tőled, mint embertől. Omnius sohasem fogja megérteni, miért mondod ezt, de én megértelek. Ha majd az időnk engedi, alaposabban kielemezzük az érzéseidet.
Végül a megmaradt harci robotok visszatértek a posztjukra, a falakból pedig az örökelme mennydörgő hangja szólalt meg:
– De miért tette ezt, Erasmus? Magyarázd meg nekem!
A robot fel-le sétált, és igyekezett összerendezni a gondolatait. – Aggaszt a dolog, Omnius. Fölöttébb aggaszt.
Az önálló akaratú robot azt gyanította, hogy Serena halála és a tragédia ellenére minden úgy történt, ahogy Serena Butler eltervezte. Erasmus tartott a következményektől. Lehetséges, hogy akaratlanul a lehető legveszélyesebb fegyvert szabadították magukra.

- - -

Megszabhatom, mily módon élem az életem. Az, hogy az utókor miként fog emlékezni rám, egészen más dolog.

AURELIUS VENPORT,
KÖZIGAZGATÁSI MAGÁNVÉGRENDELET,
VENKEE VÁLLALAT