Most, hogy már nem neki dolgozott, és nem lovagolhatta meg az ő sikereit, Tio Holtzmant egyáltalán nem lepte meg, hogy Norma Cenva milyen gyorsan eltűnt a köztudatból. Immár egy éve, mióta Aurelius Venport kiváltotta őt a szolgálatából, alig gondolt a lányra. Holtzman elmosolyodott. Ez aztán valóban kiváló üzletember! Mégis mire számított Venport?
Habár Norma matematikai és tudományos képzettsége felülmúlhatatlannak számított, egyszerűen nem volt elég esze ahhoz, hogy meglássa a találmányaiban rejlő lehetőségeket. A zsenialitás csupán az egyenlet egyik oldalát tette ki – azt is tudni kell, mit lehet kezdeni a tudományos áttörésekkel. Norma pedig ebben vallott rendre kudarcot.
Ah, végül is már a saját ura lett, és többé nem jelentett anyagi gondot neki, jóllehet a VenKee parázsgömb forgalmazásából származó hasznából ezerszeresen megtérült volna a befektetés. Hogy lehettek mindannyian ilyen naivak?
Venport tetemes összeget ajánlott Bludd nagyúrnak, hogy „műszaki téren képzett rabszolgákat” vásároljon tőle Norma új üzemének működtetésére – talán valahol a folyó egy fentebbi szakaszán –, a professzor pedig szívesen átadott egy egész csapat, csak nyűgnek tekinthető Zenszunit és Zensíitát. A folyódelta hajógyárának bezárását követően Holtzman egyébként sem tudott mit kezdeni a munkásaival, mígnem az egyik pimasz rabszolgának volt képe felkeresni magát Bludd nagyurat. A nemesúr megfeddte Holtzmant, amiért nem tartotta kellően kordában a munkásait, a professzor így szívesen küldte el Normának a bajkeverőket.
Örült, hogy megszabadulhatott tőlük. És Norma is jól járt. Mindkettejük problémája megoldódott.
Ám Holtzman bizonyos szempontból csalódott, hogy a törpe növésű nő otthagyta őt. Norma poritrini tanoncidejének első éveiben kiváló csapatot alkottak, a professzor pedig sokat profitált a lány buzgó és fiatalos segédletéből. Ám immár évtizedek óta önállóan akart tevékenykedni, és láthatóan nem érzett rá, mikor érdemes feladni valamely haszontalan és költséges matematikai kísérletet, amely sehova nem vezetett.
Mégis közölni szerette volna vele, hogy nem neheztel rá. Az utóbbi években többször küldött neki udvarias meghívókat hivatalos fogadásokra, de Norma mindannyiszor elhárította a meghívást azzal az átlátszó kifogással, hogy „túlságosan elfoglalt”. Az apró termetű nő képtelen volt felfogni, mennyivel többet érhet el politika és kapcsolatok révén, mint közvetlen kutatással.
Legifjabb asszisztensei szerencsére mielőbb le szerették volna tenni a névjegyüket. Az ő munkájuk biztosította továbbra is Holtzman kiváltságos helyzetét.
Ha nyilvánosan megkérdezték, Holtzman rendre azt válaszolta, hogy Norma jó szolgálatot tett neki, hozzáértő segédje volt, akiben időnként felvillant a zsenialitás szikrája is. Az efféle úriemberhez méltó szerénység és nagylelkűség tovább erősítette a nagy feltaláló kisugárzását és előkelő státusát. Aztán elmosolyodott, és saját eredményeire terelte a szót.
Ahogy múlt az idő, a professzor egyre kevesebbet gondolt Norma Cenvára.
A tény, hogy kikerült a reflektorfényből, a legkevésbé sem zavarta őt. A számítóteremben végzett munkával és az új Holtzman-effektus hajtóműalkatrészek legyártásának folyamatos ellenőrzésével Norma teljesen elégedetten élt elszigeteltségében.
Soha nem értette a körülötte folyó intrikákat, és nem is tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. Elsősorban maga a döntő fontosságú munka érdekelte, és politizálás, önösség és időrabló társadalmi kötelezettségek nélkül szerette kibontani az elképzeléseit.
A finanszírozást a VenKee Vállalat oldotta meg, saját rabszolgáival dolgoztatott, Tuk Keedair biztonsági embereit pedig a Poritrinen kívülről választották. Senkinek nem volt oka, hogy figyelemmel kísérje a fürkésző tekintetektől távoli laboratóriumban folyó munkálatokat.
A tlulaxi üzlettársat azonban sokkal jobban aggasztotta a biztonság, mint Normát valaha is. Keedair először azt javasolta, hogy bonyolult holorendszert telepítsenek, amely kivehetetlenné teszi a felszín feletti épületeket és a kiszáradt vízesés mögötti barlangbejáratot. Ám a folyón beszállított építő- és termelőbrigádok, valamint nyersanyagok miatt badarságnak tűnt azt képzelni, hogy senki sem figyel fel a kutatási központra. Keedair ehelyett őreire bízta, hogy ijesszenek el minden kíváncsi betolakodót, habár láthatóan unatkoztak, ahogy végtelen őrszolgálataik során bejárták a hangárt és a gyártelepet.
Norma hamarosan végez a munkával. Azt remélte, hogy elkészítheti a térhajlító űrhajó prototípusát, mielőtt Aurelius Venport visszaérkezik az Arrakisról. Norma szája mosolyra húzódott, valahányszor rágondolt a számára oly kedves férfira, aki rettenetesen hiányzott neki. Még mindig nem tudta elhinni, milyen meglepetéssel ajándékozta meg, mielőtt útnak indult. Tétova kérdése és gyengéd tekintete látszólag éppúgy meghökkentette saját magát is, mint Normát...
Talán mikorra megvalósította álmát, amely a Dzsihad kezdete óta lekötötte minden figyelmét, Norma választ adhat Aurelius kérdésére is. Valóban teljes szívéből szerette a férfit, de korábban nem jött erre rá. Egész életében félretolta az érzelmeit. De többé nem teszi. Mikor Aurelius visszatér a Poritrinre, minden egészen más lesz.
Ám előbb...
Munkája lényege, a hatalmas, régi típusú teherhajó, a hangár szárazdokkjában pihent. A lomha és elavult szerkezet kereskedelmi naszádként értéktelennek számított, hiszen nem tudott lépést tartani az egymással versengő űrkereskedők járműveivel. Normának ellenben épp megfelelt.
Norma most egy szuszpenzor-emelvényen állt a foltozott hajótest felett, a nyüzsgő-zakatoló szerelőcsarnokban. Agyában raktározta el az információt, miközben a Zenszuni munkások egyik brigádját felügyelte, akik mechanikai módosításokat hajtottak végre odalent a Normától kapott aznapi utasításoknak megfelelően.
A munkások a hatalmas hajótestben futkostak, kiabáltak egymásnak, fúrtak és kalapáltak. A kiöregedett jármű hátulját felnyitották, ósdi hajtóműveit kibelezték és eltávolították, a raktér egy részét pedig átalakították az újonnan tervezett alkatrészek befogadásához. Minden tökéletesen egybevágott. Évtizedes fáradozás után végre elérhető közelségbe került a cél, és ez mámorítón hatott Normára.
Aurelius büszke lesz rá.
Míg Norma tömör matematikai képletekre és a fizika bizonyított törvényeire alapozta tervét, az efféle elképzelések csupán valami sokkal monumentálisabb dolog, egy szövevényes, szinte éteri konstrukció építőelemei voltak, amit nem lehetett papírra vetni, vagy egészében elgondolni. Legalábbis egyelőre nem. Az elméjében érlelődött a terv.
Minden nap a korábbi munkára építkezett, és néha egész éjszaka fennmaradt, hogy módosítson és újraszámoljon, emitt egy modultáblát, amott egy mágneses tekercset vagy egy hagali kvarcprizmát szereltessen be. Akár egy mesterszakács, menet közben, pillanatnyi belátása szerint adagolta a hozzávalókat, és az elméleti bázistól megtámogatva a megérzéseire hagyatkozott. A gondolat- és mozdulatáramlatok egy mérhetetlen keretbe foglalva érintették meg őt, akár az isteni sugallatok.
Holtzman professzor kinevetne, ha egyáltalánfelvetnék neki ehhez hasonlót!
A munka előrehaladtával a brigádok Norma pontos utasításai szerint hozzáfogtak a minőségellenőrzéshez és a próbaüzemeltetéshez. Minden egyes alkatrésznek megfelelően kell működnie.
Ahogy szemei előtt alakot öltött az áttörést jelentő hajtómű, Normát elöntötte az izgalom. Rengeteg forgott kockán, és nem csupán a saját és a VenKee Vállalat, hanem az egész emberiség jövőjét tekintve is.
A páratlan technológia hatása messze túlmutatott a gondolkodó gépek legyőzésén. A térhajlító hajtóművek megváltoztatják az emberiséget, és újjáformálják a jövőt. A következmények vízesésként zuhogtak elméjében, és komoly erőfeszítésébe telt felfogni a jelentőségüket. Az ilyen alkalmakkor, mikor Norma elképzelhetetlen mértékben kitolta az emberi intelligencia határait, abban reménykedett, hogy végül nem kergeti magát az őrületbe.
Viszont ha sikerrel megküzd a vállalkozásban rejlő technológiai kihívással, Norma és támogatói számára exponenciálisan lecsökken az űrutazáshoz szükséges idő. Beláthatatlan előnyöket biztosít a Dzsihad Hadseregének, és kétsége sem volt afelől, hogy végül a győzelmükhöz vezet.
És mindenekfelett, Aurelius olyan üzleti előnyökhöz jut, amilyenekről álmodni sem mert. Norma alig várta, hogy kedvese visszatérjen – hogy erről, és még sok másról is elbeszélgethessenek.

- - -

 

Ügyelj minden lélegzetedre, hiszen az élet melegét és nedvességét hordozza az magában!

ZENSZUNI INTÉS A GYERMEKEKNEK

A barlangbejárat párkánya alatt álló Szelim büszkén mustrálta harcedzett követőit, majd szerelmet sugalló tekintettel Mahrára pillantott. A fiatal nőt energikusság és elszántság, józan ésszel elegyített szilajság jellemezte. Immár közel két éve tűnt ki társai közül, nélkülözhetetlenné téve magát.
– Arrakis a miénk, mert elfoglaltuk – jelentette be Szelim. – Megtanultunk életben maradni a legmostohább körülmények között is, anélkül, hogy az idegenek jóságától vagy a külvilágiakkal folytatott kereskedelemtől függenénk.
Megragadta Mahra erős kezét, felállította a lányt, majd mindketten mozdulatlanul, egymás tekintetébe mélyesztett, fűszertől kéklő szemekkel bámulták egymást.
– Mahra, bizonyítottad, hogy csapatunk értékes tagja vagy, de hitvesemül szeretnélek választani... hogy ha elfogadsz.
A lány csodálóként, rátermett követőként és számkivetett társként csatlakozott a csapathoz. Mostantól Szelim életének társa lesz. Mahra keményebben küzdött, nagyobb odaadással igyekezett megvalósítani Szelim álmát, mint a banditák bármelyike. Mindenki, még a választottja számára is egyértelművé tette, hogy a legendás vezér nem találhat nála jobb menyasszonyt.
Alig egy hete, hogy pirkadatkor felkereste Szelimet, mikor a férfi az ablaksziklánál állt, és a dűneóceánt szemlélte. A mélységes csendben Mahra odalépett hozzá, és lábához vetette csilingelő fűszertantuszoktól súlyos nyakláncát, hangos csörömpöléssel töltve meg a szűk barlangüreget.
A fűszertantuszok százait a melanzsmezőkön robotoló, reménykedő asszonyoktól orozta el. Sokkal többet szerzett, mint amennyit Dhartha naib hozományként meghatározott a népének.
Mivel jól tudta, mekkora bátorság szükséges ahhoz, hogyne csak legendás vezérként, hanem férjként is tekintsen rá, Szelim szélesen elmosolyodott.
– Hogyan utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot?
Most Mahrán volt a sor, hogy elmosolyodjon, és ajkai közül kivillantak hófehér fogai. A lány sugárzott a boldogságtól; a fehér félhold alakú sebhely élesen elütött piruló arcától.
– Kislánykorom óta, mikor áhítattal hallgattam a hatalmas Féreglovasról szóló elsuttogott legendákat, erről a pillanatról álmodoztam. Természetesen elfogadlak férjemül, Szelim.
Miközben a banditavezér bejelentette szándékát, hadnagya, Dzsafar párarecirkuláló ruhát öltött magára, és társak nélkül nekivágott a nyílt sivatagnak. A barlang bejáratán át mindenki láthatta a szikár, ragaszkodó férfit. Miután elért a kiválasztott helyre, Dzsafar ütni kezdte a dobját; az összegyűlt számkivetettek a távolból hallották a fojtott dobütéseket. Egyre izgatottabban várakoztak, ahogy Szelim némán és mozdulatlanul figyelt.
Miután elég ideig dobolt ahhoz, hogy biztosra vehesse egy féreg eljövetelét, a banditák hadnagya hóna alá vette a hangszert. Mikor meglódult, hosszú lábai sebesen vitték felfelé a dűne tetejére. Mögötte, a végtelen ürességben féregnyomok jelentek meg, reszkető hullámokkal jelezve a behemót közeledtét.
Dzsafar lélekszakadva a sziklák menedékéhez rohant, de ahelyett, hogy a biztonságot jelentő szirtekre mászott volna, a homoktenger partvonalán maradt, fémkalapácsával pedig éles, visszhangzó ütéseket mért a kőre. A homokféreg a rezgés forrása felé fordult, de nem tudott közelebb férkőzni a sziklatorlasz miatt, amely jéghegy módjára messze a homok felszíne alá nyúlt. A monstrum végül az ég felé emelte fejét, szélesre tárt szájával kutatott, apró, kristályos fogai megvillantak a napsütésben. Por és homok zuhogott le szelvényes testéről. A lény felbőgött, akár egy dühöngő vihar mindent földbe gyaluló szele.
Szelim a bömbölést túlharsogva felkiáltott:
– Halld szavamat, Shai-hulud! Tanúként idéztelek meg. – Magához húzta Mahrát a fényözönbe. – Hitvesemül kértem ezt a nőt, és ő férjéül fogadott. A mai naptól fogva a te színed előtt megköttetett frigyünk fűz egymáshoz minket. Senki kétségbe ne vonja ezt!
A számkivetettek hangos éljenzésbe fogtak, s a barlangüreget dörgő visszhang töltötte meg. A féreg még magasabbra emelkedett – mintha áldását adná a házasságra –, aztán ismét a dűnék közé fúrta a fejét, majd ahogy lebukott, és megindult a mélyben felhalmozódott melanzskészlet felé, szökőkútként csapott fel a homok.

 

Aznap éjjel a banditák az Arrakis Cityből hazatérő karavánoktól lopott mézzel és egzotikus ínyencségekkel ünnepeltek. Vigadozás közben nagy mennyiségű melanzsot fogyasztottak el, ami csakhamar a fejükbe szállt, az arcok és a táj pedig tündöklő foltokká mosódtak a szemük előtt. Mindnyájukat egybefűzte a homokférgek által levedlett különleges vörös por, maga Shai-hulud kiszárított esszenciája.
Gátlásaik feloldódtak, nem egy férfi és nő pedig egymás addig ismeretlen karjai közt lelt gyönyörre a barlang árnyas járataiban. Később, mikor végre véget ér a vigasság, a csapat visszatér minden idejét felemésztő küldetéséhez. Egyetlen éjszakát azonban a fűszer extázisában töltenek.
Szelim oldalán Mahrával járta be a melanzs ösvényeit, és lépett át sorra a jövő kapuin. Érezte a nő közelségét, a káprázatos lelket és a meleg szívet, amely immár elválaszthatatlan részévé lényegült.
Ám erre az útra Szelimnek egymagában kellett felkerekednie.
A barlangüreg hátsó falára titokzatos rúnákat véstek egykor rég elfeledett felfedezők. Senki sem tudta, mi állhatott a feliratokban, de Szelim saját értelmezést adott nekik, követői pedig nem kérdőjelezték meg az efféle kijelentéseket.
A melanzs révén Szelim sok olyan dolgot látott, ami láthatatlan maradt az érzékelhető világban.
És most első alkalommal látta át a rá váró kihívás valódi mértékét, azt a roppant időtartamot, amely alatt lezajlik a küzdelem. Látta, hogy a csatározás nem egyszerűen közte és a gyűlölt Dhartha naib között folyik, és a konfliktus nem oldódhat meg Szelim élete során. Túl messze ment. A kísértés és a fűszerfüggőség átlépett egy határon, amelyen túl senki sem lett volna képes megállni.
Egyetlen emberöltő soha nem elég. Szelimnek tennie kellett róla, hogy küldetését jóval saját halála után se felejtsék. Shai-hulud majd megmutatja ennek a módját, mikor elérkezettnek látja az időt.
Később Mahra mezítelen, meleg teste mellett ébredt, aki még álmában is oly szorosan ölelte őt, mintha sohasem akarná elengedni. A lány ébredezni kezdett a félhomályban. Tekintetében kíváncsiság és hódolat sugárzott, szinte magába itta a férfi arcvonásait.
– Szelim, szerelmem, drága férjem – az utolsó szót sóhajtva suttogta el –, végre olyannak, valóban annak látlak, ami vagy, férfiként és emberként is. Először az eszmébe, a hős arcképébe lettem szerelmes, a számkivetettbe, aki az elhivatottság megingathatatlan élességével képes belelátni a jövőbe. De ennél sokkal több rejlik benned: egy érző szívű halandó. Nekem ettől sokkal többet érsz, mint bármilyen legenda.
Szelim lágyan szájon csókolta a lányt.
– Tehát, Mahra, egyedül te ismered a titkomat. És egyedül osztod majd meg velem, adsz nekem erőt, és segítesz, hogy véghezvigyem a rám bízott feladatot.
Megsimogatta a haját, aztán rámosolygott; láthatóan megnyugtatta Mahra odaadása. Sok év után a mítosz és a valóság egyazon lénnyé forrt össze.
Hitvese mintha a gondolataiban olvasott volna, megértette, mit akar mondani, mielőtt tépelődését szavakban is kifejezhette volna.
– Újabb látomás tört rád, szerelmem? Mi aggaszt annyira?
Szelim komoran bólintott.
– Tegnap éjjel, miután oly rengeteg fűszert fogyasztottunk, újabb álmok nyíltak meg előttem.
Mahra érdeklődő tekintettel felült, és a szerelem parazsából újjáéledő újdonsült mátkából hirtelen hű követővé változott, aki csak az utasításra vár.
– Rajtaütöttünk a karavánokon, és megakadályoztuk, hogy Dhartha naib áruba bocsáthassa a fűszert – magyarázta Szelim –, de még nem tettem eleget ahhoz, hogy elűzzük innen a külvilágiakat. A fűszerkereskedelem évről évre nő. Nem csoda, hogy Shai-hulud csalódott bennem. Feladatot bízott rám, és én kudarcot vallottam.
– A Sivatag Öregje hisz benned, Szelim. Mi másért bízott volna rád efféle teljesíthetetlen küldetést? – Mikor Mahra közelebb húzódott hozzá, Szelim tekintete a nő tökéletes melleire és bársonyos bőrére siklott a barlang félhomályában. – Mi majd segítünk neked. Mindent megteszünk, hogy elérhesd a céljaidat. Ez a küldetés sokkal nehezebb, semhogy egyetlen ember teljesíthetné.
Szelim finoman megcsókolta a félhold alakú sebhelyet, majd egyenesen felült, és kibámult a pitymalló tájra, ahol a nap kúszott fel az égre a hullámzó dűnék között.
– Lehet, hogy egyetlen ember képtelen rá, de egy legenda képességeit nem haladhatja meg.

 

Az eszményeket és álmokat kergető ifjú Aziz megvárta, míg nagyapja és a többi szirtlakó nyugovóra térnek. Aztán előpakolta a felszerelést, amit napról napra, darabról darabra szedett össze és rejtett el. Nem csapott zajt, és úgy osont, akár egy muad-dib, az apró sivatagi egerek egyike, amelyek benépesítették a sziklahasadékokat és a szirteket.
Ma éjjel bizonyítani fog, és nem csupán Dhartha naib, hanem Féreglovas Szelim előtt is. Jóllehet egyik férfi sem hallotta szívesen, Aziz mindkettejüket példaképének, hősnek tartotta. A fiú mindkét szembenálló felet becsületesnek látta, és abban reménykedett, hogy valahogy megegyezésre bírhatja őket a Zenszuni nép érdekében. Ez volt a titka.
Ám rettenetesen nehéz feladatnak tűnt.
Hónapokon át, mióta a legendás banditák a biztos haláltól mentették meg a sivatagban, Aziz fejében a számkivetettek közötti élet gondolata motoszkált. Féreglovas Szelim nem fogta fel, mennyit tett a Zenszuni népért Dhartha naib. A fiatal fiú szerette nagyapját, és szükségesként fogadta el szigorú életvitelét, amit a törzs feljavult körülményeiért, a rendszeresen érkező vízért és ételért, valamint a csillagközi kereskedőktől időnként beszerzett luxuscikkekért kifizetett árnak tekintett.
Féreglovas Szelim szemében viszont tűz lobogott, és másféle becsületkódexhez tartotta magát; bátor magabiztossága és tisztes szándéka elhalványította Dhartha naib köznapibb céljait. Szelim számkivetettjei szenvedéllyel követték vezérüket, amit sokkal kevésbé lehetett elmondani a Dhartha naibnak dolgozó fűszerbetakarítókról. A Mahra nevű nő pedig – aki egykor éppen az ő falujából szökött el – immár láthatóan új értelmet talált az életének. Nyilvánvalóan nem bánta meg a döntését.
Aziz éjjeleken át álmodozott arról, hogy maga is a banditák közé áll, hogy a számkivetettek vadregényes életét élhesse. Beszélhetne a Féreglovassal, elmondhatná neki mindazt, amit hónapokkal ezelőtt el kellett volna mondania, de nem adódott alkalma rá. Szemei ragyogtak, tekintetéből sugárzott az elszántság, hogy helyrebillentse a világ egyensúlyát, begyógyítsa a sebet, véget vessen a hosszú ideje dúló, gyilkos viszálynak.
Aziz képes lenne rá. Ám vajon Szelim elfogadná őt?
Talán... feltéve, hogy olyan képességekről tesz tanúbizonyságot, amelyek a törzs hasznára válnak.
Mikor átadta nagyapjának a számkivetett üzenetét, Aziz megpróbált tompítani a szavak élén, magyarázkodni, és kimenteni Szelimet. Dhartha naib még így is haragra gerjedt, és meg nem érdemelt átkokat szórt a Féreglovas fejére. Ahelyett, hogy megjutalmazta volna a viszontagságos út megtételéért, Dhartha naib szállására parancsolta megszégyenített unokáját. Az öreg napokig szemmel kísérte Aziz minden mozdulatát.
A fiú azonban nem felejtette el, amit látott és megélt, képzeletében pedig olyan lehetőségek ötlöttek fel, amelyekre korábban nem is gondolt. Aziz mindenáron vissza akart jutni. Főként a jókedvre és az izgalomra vágyott. Biztos volt benne, hogy képes megtenni.
Alaposan felkészült erre az éjszakára, felidézte, mit tett annak idején Féreglovas Szelim, és kétsége sem volt felőle, hogy maga is meg tudja tenni ezt. Elvégre sok évvel ezelőtt egy ifjú és képzetlen száműzött minden segítség nélkül fedezte fel elsőként, miképpen lehetséges meglovagolni a démoni homokférgeket...
Aziz most az éj leple alatt surrant el a biztonságérzettől kókadt őrök mellett, és leosont a sziklás gyalogösvényen, amely a kiterjedt homokmedencébe vezetett. A homokférgek birodalmába. Csupán az egyik hold csüngött az ég alján, és alig parázslott, a magasban ragyogó csillagok azonban úgy tündököltek, akár az angyalok szemei. Aziz nekiiramodott a puha homokban, és jól látható nyomot hagyott maga után. Megpróbált kiáltani, de a homok megcsuszamlott a lába alatt, s úgy érezte, mintha a porban úszna.
Aziznak kellő messzeségbe ki kellett merészkednie, hogy ne állhassák a férgek útját a mélyben megbúvó sziklák. Ám a szirthez is elég közel akart maradni, hogy az emberek láthassák, mire készül. Elsősorban a nagyapja számított.
A fiú már egy órája tört előre, mikor a pirkadat színei megfestették a pengeéles keleti horizontot. Előresietett, hátha napkeltéig sikerül elérnie a kiszemelt helyet, felkaptatott a dűnére, amely arra a tribünre emlékeztette, amit egyszer az egyik külvilágról hozott videókönyvben látott. Remélte, hogy óvatos léptei nem keltettek elég hangos rezgéseket ahhoz, hogy odacsalogassák Shai-huludot – egyelőre nem.
Aziz egy szikladarabot és egy fémrudat, kötelet és egy hosszú, erős lándzsát hozott magával – sokkal több felszerelést, mint a pelyhedző állú Szelim, mikor először megzabolázta a sivatagi lényeket. Meg lehetett valósítani.
Aziz zakatoló szívvel, de rendületlen magabiztossággal guggolt le a dűne tetején. A lágy homokba döfte a fémrudat, majd döngetni kezdte a szikladarabbal. Az ütések éles robbanásokra emlékeztetőn dörrentek fel, elevenen hasítva a sivatag örök csendjébe.
Mikor a hajnal végül beborította az egész mennyboltot, a fiú hátranézett a csipkés ormú szirtfalra. A sötét, védett ablakok mögött alvó Zenszunik bizonyosan meghallják őt. Aziz várta, hogy eljöjjön a hatalmas féreg.

 

Mikor meghallotta a messzi dűnék felől beszűrődő, pergőtűzszerű dobogást, Dhartha egy pillanat alatt felébredt. A kíváncsi és gyanakvó agg vezető sebtében felöltözött, de mielőtt kiléphetett volna hajlékából, egy férfi hajtotta félre a bejáratot fedő függönyt.
– Dhartha naib, az egyik fiú kiszökött a homokra. Úgy hiszem... olyannak tűnik, mint Aziz.
Dhartha homlokát ráncolva végigvonult a folyosókon, hogy a falba vájt ablakokból szemügyre vehesse a vén sivatagot.
– Miért csap a bolond ekkora zajt? Azt hittem, értelmesebb ennél.
Aztán az ősz hajú sivatagi férfinak eszébe jutott, Aziz milyen botor módon bálványozza a banditát, aki uralma alá hajtotta a homokférgeket.
– Küldj ki néhány embert, hogy hozzák vissza ide! Gyorsan, mielőtt ideér egy féreg!
Társa tétovának tűnt, de megindult, hogy teljesítse a parancsot.
A távolban, a dűnék között Aziz tovább verte a csalogató ritmust. Mikor a naib görcsös ujjaival megmarkolta a sziklaperemet, és kibámult az érintetlen dűnéket elárasztó napsugarakra, látta unokája apró lábnyomait, amelyek a pusztaság mélyébe vezettek. Micsoda dőreség!
A látóhatáron egy közelgő féreg titáni hullámai rajzolódtak ki. A megmentésére eredt férfiak egyike sem érhet oda időben a fiúhoz. Dhartha hidegséget érzett mellkasában.
– Jajajj, ne! Buddallah, kérlek, ne engedd, hogy megtörténjen!
Aziz a dűne tetején állt, és egy hívő ártatlan magabiztosságával markolta meg a fémrudat. Habár Dhartha megvénült, látása éles maradt, és tisztán kivette, ahogy a fiú szétvetett lábakkal figyeli a felpúpozódó homokot, a kavargó nyomvonalat, ahogy a behemót megfordul, és egy sivatagi vihar pusztító erejével megindult az irányába.
Aziz, akár egy forró kövön rohangáló bogár, végigszaladt a dűne vékony taréján, hogy előnyösebb helyzetből várhassa a férget, de a föld alatt rejtőző démon közeledtére megrepedt és leomlott a homokpart. A fiú elveszítette egyensúlyát, és lebukfencezett a lejtőn. Eldobta lándzsáját, és hirtelen ezüst fény villant fel a hajnali napsütésben.
Mielőtt Aziz újra megvethette volna a lábát, kristályagyarakkal teli, gigászi száj nyílott szét alatta, majd a magasba, egyre magasabbra emelkedett, és nyelte el a port, a homokot... és egy falatnyi emberi testet.
Dhartha naib tátott szájjal, gyásztól és dühtől könnyes szemekkel meredt maga elé. Az ártatlan kisfiú, aki abba a szédült hitbe kergette magát, hogy képes megszelídíteni a dűnék démonait, akárcsak a magával Shaitannal lepaktált féreglovas banditák, egy szemvillanás alatt odaveszett.
Szelim a felelős mindezért!
A szörnyeteg a homokba merült, majd megindult visszafelé. Nyomában felkavarodott a homok, kitörölve a küzdelem minden jelét.
Dhartha naibnak úgy rémlett, mintha varjúszárnyak súrolták volna az arcát, fülében pedig Féreglovas Szelim fanyar, átkozott kacaja harsant volna fel.

 

 

L. E. 174
A DZSIHAD 28. ÉVÉBEN
Egy évvel az Ix meghódítása után

 

Nagy dolgokat vittem véghez életem során, amelyek a legtöbb ember legmerészebb törekvéseit is messze túlszárnyalták. Viszont valahogy nem sikerült otthonra és igaz szerelemre lelnem.

VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
MAGÁNLEVÉL SERENA BUTLERNEK

Az Álomutazó fedélzetén a Seurat nevű robottal eltöltött napok óta Vor nyughatatlan maradt, és eszébe sem jutott, hogy letelepedjen. Folyton megújuló kíváncsisággal, a szabad emberiség változatos világát teljességében megtapasztalni vágyva ízlelgette minden új bolygó sajátos zamatát, és illesztette bele élményeinek katalógusába. Szívesen ismerkedett az emberekkel, a kultúrákkal, a kötelékekkel, amelyek erősebben egymáshoz fűzték a különféle emberi fajokat, mint ahogy Omnius valaha is egységbe forraszthatná az Összehangolt Világokat.
A frissítő körútját csöndesen végigjáró Seurat ebben a pillanatban is a fertőzött Omnius-gélgömböt viszi egyik bolygóról a másikra, így mételyezve meg az örökelmét. Ördögi trükköt, talán a történelem legpusztítóbb hadicselét vetette be. Xavier bizonyosan valamiféle merev, letaglózó stratégiát dolgozott volna ki a helyében, amelynek során a Dzsihad Hadserege Seuratot követi, hogy lesújtson minden egyes megroggyant gépi világra. Egy efféle terv azonban taktikai szempontból értelmetlennek hatott, és nyilvánvalóan mind Seurat, mind Omnius figyelmét felkeltette volna, mielőtt Vor elképzelése megvalósulhat, és emberi életek feláldozása nélkül a lehető legnagyobb kárt okozza.
Vor inkább hagyta, hogy a gépek önmagukat pusztítsák el, miközben ő a Dzsihad sokkal hivatalosabb ügyeit intézi.
Vor korábban még sohasem járt a vízben bővelkedő Caladanon – ezen az elszigetelt, ritkán lakott Szövetségen kívüli világon –, amely kifejezetten kellemes helynek tűnt. Miután Seurat gazdátlanul maradt hajójába csempészte a megfertőzött örökelme-frissítést, Serena Butler kihirdette a Dzsihad folytatásának új tervezetét. Még mielőtt Xavier hazatérhetett volna az Ixről, Vor örömmel elvállalta a barangolás feladatát.
Hónapokig a hadászati szempontból lényeges bolygókat járta a Szövetség területének határán, hogy a Dzsihad előretolt állásainak keressen alkalmas helyet. Ezek a védtelen bolygók lehetséges hídfőállásként feltételezhetően ugyanolyan vonzó célpontot jelenthettek Omnius számára, mint az Anbus IV.
Minden újabb hely szélesebb távlatokba helyezte a háborút és a létfontosságú okokat, amiért az embereknek feltétlenül nyerniük kellett. Néha, mikor elmerengett, sehogy sem értette, eleve miként csúszhattak ki a mesterséges értelemmel rendelkező gépek az emberek kezéből, és a helyzet hogyan válhatott ilyen végletesen válságossá.
Fiatalon csodálta az Omnius által megépített ipari létesítmények és városok hatékonyságát, akárcsak a Titánok dicső tetteit ünneplő emlékműveket. Ám most, az elszórt településeken, még ha nem is tartoztak szorosan a Szövetséghez, Vor a csodálat egy egészen más fajtáját tapasztalta meg. A gondtalan emberek sokféle módon vigadtak: kedvüket lelték a mindennapokban, a jó ételben és borban, az ágy melegében. Örömet okozott nekik egymás társasága, a szeretet és a barátság számos formája. Serena gyermekének emelt, őszinte emlékművek megépítésével fejezték ki a Dzsihad iránt érzett lelkesedésüket és elszántságukat.
Vor nem sajnálta, hogy feladta a megbízotti kiváltságait. Büszkén gondolt rá, hogy az egész galaxis megváltozott, mivel úgy döntött, édesapja ellen fordul, és megmenekíti a gyászoló Serena Butlert. Ezek után elevenebbnek, emberibbnek érezte magát, mint valaha.
Csupán egy dolog miatt bánkódott, hogy Serena nem viszonozta a szerelmét. Ám a nő szíve gránittá keményedett, Vor pedig elfogadta, és alig fájlalta ezt. Új, szabad élete számtalan más módon gazdagította őt.
Egészségesen és örökké fiatalon Vor Atreides könnyen talált magának szeretőket a különböző űrkikötőkben. Némelyik egyéjszakás kalandnak számított, másokhoz újra meg újra visszatért. Valószínűleg rengeteg ismeretlen, apja kilétéről mit sem tudó gyermeke volt galaxisszerte, de nem tudott volna jó szülőjük lenni. Mivel attól tartott, hogy a kimekek visszavágnak, és nem akart apjának, Agamemnónnak eszközt adni a kezébe, Vor rendre alacsony rangú dzsihadistának adta ki magát, valahányszor megszakította útját, és sohasem árulta el valódi származását. Az ő érdekükben tette, nem a sajátjában...
Hasonló okból kerülte az olyan életre szóló elkötelezettségeket, amilyen Xaviert és Octát kötötte össze. Kimek édesapja kilétén kívül saját közel-halhatatlanságát is titokban tartotta; nem lett volna más választása, mint hogy végignézze, ahogy bármely nő, akit hitveséül fogad, lassan megöregszik, majd meghal. Pillanatnyilag minden napot, minden meglátogatott bolygót és minden kapcsolatot gondtalanul, önmagában élvezett.
A Caladanra azért érkezett, hogy egy előretolt megfigyelőállást létesítsen. Az elmúlt fél évszázadban nem egyszer több gépi martalócot is láttak a rendszerben nem messze attól a helytől, ahol negyvenhárom esztendővel azelőtt Xavier Harkonnen szüleit megtámadták és megölték a kimekek. A Caladan már korábban delegátusokat küldött a Salusa Secundusra, hogy bejelentsék: a halászfalvak és az óceánparti városok laza, bolygószintű kormányzat megalakítását tervezik, amely elméletileg hajlandó lett volna csatlakozni a Nemesek Szövetségéhez.
Vor erős dzsihadista jelenlététet akart, ami védelmet biztosíthat, ha Omnius nyíltabb agresszió mellett döntene. A Dzsihad nagyfokú hadi tevékenysége egyelőre védekezésre késztette a gondolkodó gépeket, de az örökelme évszázadokra tervezett; senki sem tudta kiszámítani, mit tartogathat számukra a mechanikus szuperelme. A Szövetség haderejének folyton készenlétben kellett állnia.
Magas rangja ellenére Vor nem várt el vak tiszteletet a hadsereg főtisztjeivel szemben. Mivel nem vágyott rá, hogy folyvást tisztelegjenek neki, és megkülönböztetett figyelemben részesüljön, no meg saját kényelme érdekében is, nem egyszer hétköznapi ruhában, rangjelzések nélkül járt-kelt az emberek között. A Dzsihad Tanács stratégiai megbeszélésein primerásként viselkedett, szolgálaton kívül azonban szívesebben töltötte idejét egyenrangú félként újdonsült barátaival.
Könnyen beilleszkedett az egyszerű emberek közé, előszeretettel vetélkedett a falu legkiválóbbjaival a rögtönzött sportversenyek vagy szerencsejátékok alakalmával, és néha egy egész havi zsoldját nyerte meg, vagy veszítette el egyetlen Fleur de Lys vagy más kártyaparti alatt. Amilyen sokat tett a háború sikeréért, éppoly komolyan vetette bele magát a szabadidő nyújtotta élvezetekbe. Itt elég alkalma nyílik majd a kikapcsolódásra, miközben felkutatja a katonai támaszpontnak legalkalmasabb helyet.
A caladani halászfalvak régies, vidéki hangulatot árasztottak. Az emberek maguk építették meg a csónakjaikat, és a család jelképeit festették fel a vitorláikra. A meteorológiai műholdak hiányában a széljárás tanulmányozásával, sőt gyakran a sós levegő megízlelésével jósolták meg a viharok közeledtét. Tudták, az év mely szakában érdemes leginkább halászni, merre találják a kagylókat és az ehető hínárokat, amelyek étrendjük alapját képezték.
Miután három napja tanulmányozta már az északi földfokokat, ahová megépíthetnék a katonai létesítményt, Vor a lenyugvó nap sugaraiban hazatérő csónakokat figyelte. A dokkoknál az Ártatlan Manionra emlékező, kézzel összeeszkábált szentélyeket virágok és színes kagylóhéjak fedték. Az egyik parti szentélyben állítólag a fiú egyik hajfürtjét őrizték.
Vor hallgatta a hordalékot nyaldosó hullámokat, és oly békesség töltötte el, amilyet immár hosszú ideje nem tapasztalt. Mély lélegzetet vett; a korhadó fához tapadó áporodott hínár jódos szaga és a trágyázáshoz rothadásra ítélt, eladatlan hal orrfacsaró bűze dacára tetszett neki a hely.
A hadimérnökök közül sokan a bolygó körül keringő dzsihadista hajókon maradtak, hogy megfigyelő-műholdhálózatot létesítsenek, amely a hurrikánokra is figyelmeztet majd. Más brigádok a főbb halászfalvak közelében található elszigetelt pontokon dolgoztak, hogy szilárd űradótornyokat állítsanak fel a megfigyelő-hálózathoz. További dzsihadisták érkezését várták, akik a szükséges karbantartási munkák ellátása végett állomásoznak majd a Caladanon.
A kikötőparti városban Vor már talált magának egy meghitt, kellemes kis csapszéket, ahol esténként összegyűltek a helybéliek, hogy erjesztett tengeri moszatból főzött házi italt igyanak, amely ízre a barna sörre emlékeztetett, ereje azonban a tömény szeszekével vetekedett. Vor gyorsan megtapasztalta a hatását.
A Dzsihad Hadseregének katonájaként Vor Atreides újdonságnak számított a helybéliek körében. A halászok hírekért és történetekért cserébe itallal és ropogós kagylóval kínálták. „Virk” álnéven mutatkozott be nekik, és azt állította magáról, hogy közönséges dzsihadista mérnökként dolgozik. A Szövetség bolygón tartózkodó katonáinak többsége nem ismerte őt, a többiek pedig titokban tartották a kilétét.
Ahogy a moszatsör lassan a fejébe szállt, Vor egyre beszédesebbé vált, és rengeteg történetet mesélt el, gondosan ügyelve, nehogy megemlítse a Földön emberi megbízottként eltöltött éveket vagy tényleges rangját. A fiatal nők rajongó tekintetéből egyértelműnek tűnt, hogy hittek neki, ahogy a férfiak derűsen szkeptikus homlokráncolásából is kiviláglott, hogy lódításnak vélték az egészet. A lányok incselkedéséből és ajnározásából Vor úgy ítélte meg, többen is szívesen látnák éjszakára; mindössze azt kellett eldöntenie, kivel beszélje meg a találkát.
Tekintete furcsamód elég gyakran tévedt az asztalok körül serénykedő egyik fiatal lányra, aki moszatsört öntögetett a korsókba, és ki-be szaladgált a konyhából, hogy felszolgálja az ételt. Szeme színe a sötét hekori dióéra emlékeztetett, sűrű barna haja pedig csigákban omlott vállára, s oly lágynak és csábítónak hatott, hogy Vor alig bírta megállni, hogy ne nyúljon érte és ne simogassa meg. A lány alakra gömbölyded és magas volt, de Vort leginkább szív alakú arca és megnyerő mosolya vonzotta. Valamiképp, meghatározhatatlanul Serenára emlékeztette őt.
Mikor Vorra került a sor, hogy fizessen egy rundot, magához intette a lányt, aki évődő tekintettel fordult felé.
– Nem csodálom, hogy kiszárad a torkod, ha ennyi sületlenség árad ki belőle.
A férfiak jóízűen nevettek Vor rovására, de ő együtt kacagott velük.
– Szóval, ha megdicsérnélek, hogy milyen szép vagy, azt is sületlenségnek tartanád?
A lány hátravetette csigás fürtjeit, és a válla felett szólt vissza neki, ahogy visszaindult az italokért.
– Abszolút sületlenségnek. – Néhány lány haragosan méregette őt, mintha eleve visszautasította volna mindnyájukat.
Vor megint a lány felé fordult, aki épp a pultnál várakozott. A lány egy pillantást vetett rá, majd elfordult.
– Tíz kreditet kap tőlem az, aki elárulja nekem a nevét – szólt vakmerően, és feltartotta az érmét.
– Leronica Tergiet – felelték kórusban, de a pénzt az a halász kapta, aki további információval szolgált. – Az apja mélytengeri halászhajót tart fenn, de gyűlöli a munkát. Ő vette ezt a helyet, de lényegében Leronica vezeti az üzletet.
Az egyik durcás hajadon Vorhoz dörgölőzött.
– Egy pillanatra sem fog megpihenni. Agyonhajszolja magát, és megöregszik, mielőtt gyermeket szülhetne. – Hangja mélyebbre váltott. – Meglehetősen unalmas társaság.
– Talán csak olyasvalaki kell neki, aki megnevetteti őt.
Mikor Leronica visszatért az asztalhoz a frissen csapolt sörrel teli korsókkal, Vor az egészségére emelte a poharát.
– A szépséges Leronica Tergietre, aki tudja, mi a különbség egy szívből jövő bók és az abszolút sületlenség között.
A lány lerakta a maradék moszatsört.
– Errefelé oly kevés őszinte szót hallok, hogy nehéz kiismernem magam. Nincs időm olyan helyekről hallgatni történeteket, ahová soha el nem juthatok. Vor felemelte a hangját, hogy túlharsogja a zsivajt.
– Kivárhatom, amíg kettesben beszélgethetünk. Ne hidd, hogy nem vettem észre, ahogy a történeteimet hallgatod, és közben úgy teszel, mintha nem is érdekelnének!
– Zárás utánig dolgoznom kell – horkant fel a lány. – Jobban tennéd, ha visszamennél a szép, tiszta hajódra.
Vor lefegyverzőn elmosolyodott.
– Bármikor elcserélném a szép, tiszta hajómat egy meleg ágyért. Megvárlak. A férfiak fütyülni kezdtek, de Leronica felhúzta a szemöldökét. – A türelmes férfi errefelé újdonságnak számít.
Vor zavartalanul válaszolt.
– Akkor remélem, szereted az újdonságokat.

- - -

 

Octa megpróbálta elérni, hogy többé ne higgyek a szerelmi végzetben, hogy mindannyiunknak egyvalakit szánt a sors. Kis híján sikerült is neki, mivel majdnem elfeledkeztem Serenáról.

XAVIER HARKONNEN PRIMERÁS:
VISSZAEMLÉKEZÉSEK

A Salusa Secundus úgy tündökölt, akár a háború kietlen pusztaságában zöldellő oázis; menedék, ahol Xavier újra összeszedhette az erejét, mielőtt megint visszatér a Dzsihad Hadseregéhez. Most azonban, miközben egy talajjáróval hajtott el a Zimiai Űrkikötőből, abban reménykedett, hogy még nem késett el. Épp most érkezett haza az ixi csatatérről.
Már hónapok óta tudta, hogy Octa terhes – az ixi indulás előtt együtt töltött éjszaka kétségkívül meglepően sikeresnek bizonyult –, és bármelyik pillanatban megindulhatott a szülés. Roella és Omilia világrajövetelekor nem lehetett jelen – a Dzsihaddal szembeni elkötelezettsége mindig elsőbbséget élvezett –, felesége azonban immár negyvenhat éves volt, ami miatt a szülés a szokásosnál sokkal több lehetséges komplikációval járhatott. Neje bizonygatta, hogy nincs mitől tartania, de ettől csak még jobban aggódott.
Xavier sietve felhajtott a kanyargós úton, amely a Butler-birtokhoz vezetett, miközben a nap a nyugati horizont alá bukott. Amint az íjvetők a rendszerbe értek, rögtön kapcsolatba lépett az otthoniakkal, és azóta rendszeres jelentéseket kapott Octa hogylétéről. Már csak pár perc maradhatott.
Octa amellett döntött, hogy otthon hozza világra a kisbabáját, akárcsak az első két gyermeke esetében, mivel a hadseregnek, különösen a nagylelkű tlulaxiak szervfarmjairól leszállított pótszervekre váró sebesülteknek szerinte nagyobb szüksége volt a gyógyászati központokra.
Miután leparkolt az udvaron, és a főbejáraton berohant a kongó folyosóra, szokásos visszafogottságát meghazudtoló érzelmességgel kiáltott be:
– Octa! Hazaértem!
Az egyik szolga izgatottan elébe sietett, és felmutatott a lépcsőn.
– Az orvosok vele vannak. Nem hiszem, hogy már megszületett volna a kisbaba, de már nagyon...
Xavier többet nem hallott, ahogy felloholt a lépcsőn. Octa azon a széles baldachinos ágyon feküdt, ahol a magzat megfogant. Mindebben újabb apró diadalt, az emberi kitartás és harcosság jelképét látták. Octát félig felülve, széttárt lábakkal találta az ágyon; homlokáról patakzott a verejték, arcát eltorzította a fájdalom.
Mikor a nő meglátta Xaviert, elmosolyodott, mintha arról akarná meggyőzni magát, hogy nem álmodik.
– Szerelmem! Ezt... kell tennem... hogy hazahozzalak a háborúból?
Az ágy mellől a hivatásos szülésznő biztatóan mosolygott.
– Erős asszony, és minden rendben folyik. Bármelyik pillanatban megszülethet az újabb gyermeked, primerás uram.
– Így elhallgatva egészen könnyűnek tűnik – nyögte Octa, miközben újra görcsösen megrándult. – Nem lenne kedved helyet cserélni velem?
– Ez a harmadik gyermeked – felelte a szülésznő –, szóval könnyen kell mennie. Talán nincs is szükséged rám.
A várandós anya megragadta, és magához húzta az asszony karját.
– Maradj!
Xavier odalépett hozzá.
– Ha valakinek a kezét kell szorongatnia, akkor jobb, ha én teszem.
A szülésznő mosolyogva hátralépett, és hagyta, hogy Octa férje átvegye a helyét.
Ahogy hozzáhajolt, Xavier belegondolt, még mindig milyen gyönyörű a felesége. Évek óta vele élt, de túl sokat kellett távol maradnia tőle. Nem is értette, hogyan elégítheti ki őt ez a toldozott-foldozott házasság.
– Mire gondolsz? – kérdezte Octa.
– Arra, hogy mennyire gyönyörű vagy. Sugárzol a boldogságtól.
– Mert itt vagy velem.
– Szeretlek – súgta a hitvese fülébe. – Sajnálom, hogy nem lehettem olyan jó férj, amilyet megérdemelnél. Még mikor együtt lehettünk, akkor sem törődtem eléggé veled.
Octa szempillái megrebbentek, s kezét a pocakjára rakta.
– Valamennyire mégiscsak törődnöd kellett velem, különben nem lennék megint terhes. – Elfintorodott, ahogy megint fájása kezdődött, de bátor mosollyal próbálta leplezni a fájdalmát.
Xavier azonban nem hagyta ilyen könnyen elintézni a dolgot.
– Őszintén, túl sok időt töltök töprengéssel, és túlságosan lefoglal ez az átkozott háború. Az a legtragikusabb, hogy ilyen sok időbe telt rájönnöm, mekkora kincs vagy te nekem.
Könnyek csorogtak végig Octa arcán.
– Sohasem kételkedtem benned, szerelmem. Te vagy az egyetlen férfi, akit valaha is szerettem, és bármilyen feltételek mellett elfogadlak téged. – Sokkal többet érdemelsz, én pedig...
Ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, Octa felkiáltott.
– Ez az... tolófájás – mondta a szülésznő, és az ágyhoz sietett. – Ideje nyomni.
Xavier pedig tudta, hogy véget ért a beszélgetés.
Húsz perccel később Xavier a karjaiban dédelgette takaróba burkolt, harmadik kislányát. Octa férje beleegyezésével már választott neki nevet, amíg Xavier az Ixen harcolt.
– Isten hozott a világmindenségben, Wandra! – köszöntötte lányát Xavier. És egy pillanatra teljesnek érezte magát.
Manion Butler kezdettől fogva gondozta olajfaligeteit és szőlőlugasait a szétterülő birtokon, a bevetések között pedig Xavier úrgazdaként maga is foglalkozott a gazdasággal, akár a békében hazatérő római tisztek. Örült, hogy otthon lehet, a családjával töltheti az idejét, s elfeledkezhet a gonosz gondolkodó gépekről és a Dzsihad rémségeiről, ha csak rövid időre is.
Xavier gondoskodott róla, hogy mindig legyen elég földműves és veteményfelügyelő, hogy a megművelt lankák kellő hasznot hozzanak, de szerette maga is bepiszkítani a kezét, a hátán érezni a napsugarakat és az egyszerű, becsületes munkától felgyűlő izzadságcseppeket. Valaha régen Serena is szeretett kertészkedni, gondoskodni kedves virágairól, és most már értette, mi vonzotta a lányt a földhöz és a növényekhez. Megérezte benne a cél tisztaságát, amelyet nem szennyezett politikai megfontolás, ármánykodás vagy személyes bonyodalom. Itt kizárólag a termőföldre és a friss illatú növényzetre kellett összpontosítania.
Feketerigók repkedtek az olajfák szürkészöld levelei között, és lecsipkedték a bogyókat, amiket a szedők nem vettek észre. Minden egyes szőlőtőkesor végében egy nyalábnyi narancssárga körömvirág nőtt. Xavier végigsétált a szűk, lombos folyosókon, és épphogy kilátott a karók és kábelek körül tekergőző venyigék felett.
Miközben várt, apósát a tőkék között találta, amint egy fürt zöld szőlőt cirógatott, amely a száraz, meleg időben lassan beért. Manion időközben megőszült, egykor húsos orcája pedig lesoványodott. A lemondott alkirály mégis nyugodt elégedettséget árasztott magából, amit sohasem mutatott, míg a Szövetségi Parlamentben töltött be tisztséget.
– Szükségtelen megszámolni minden egyes szőlőszemet, Manion – csipkelődött Xavier. Ahogy odasétált az öreghez, a szőlőlevelek úgy simították végig ruhája ujját, akár a győzelmi felvonulások idején összesereglett tömeg előrenyújtott kezei.
Manion felnézett, majd hátracsapta szalmakalapját, amely a nap ellen védte a szemét.
– Épp amiatt a gondoskodás és figyelem miatt büszkélkedhetünk a Szövetség legfinomabb boraival, amivel ezeket a tőkéket elhalmozom. Attól tartok, idén a zinagne kissé gyengébbre sikeredik majd – túl sok eső esett arra a területre –, de a beaujie pompás zamatú lesz.
Xavier megállt mellette, és a szőlőfürtre vetette a tekintetét.
– Akkor addig kell kóstolgatnom veled a friss fejtéseket, amíg meg nem győzlek a kiválóságukról.
Munkások járkáltak a szőlősorok között, s kapákkal és gereblyékkel forgatták meg a földet, gyomlálták ki a gazt. Minden évben, mikor megért a termés, salusai napszámosok százai lepték el a szőlőskertet, és dolgoztak éjt nappallá téve a lugasban, gyűjtötték puttonyokba a fürtöket, hogy a főépület mögötti borospincékbe vigyék. Az elmúlt évtizedben Xaviernak mindössze háromszor sikerült részt vennie a zajos szüretelésben, de mindannyiszor élvezte azt.
Azt kívánta, bárcsak többet otthon lehetne, de hivatása az űrbe szólította, hogy ott a gondolkodó gépek ellen küzdjön.
– És hogy van a legkisebb kisunokám?
– Elég ideig láthatod majd magad is. Ideszóltak, hogy egy hét múlva újra csatlakoznom kell a flottához, és számítok rád, hogy segítesz Octának. Kismamaként rengeteg teendője lesz.
– Biztos vagy benne, hogy szerény segédletem nem okoz még több gondot neki?
Xavier felkacagott.
– Egykor te voltál az alkirály, így tudnod kell, hogyan lehet kiosztani a feladatokat. Kérlek, figyelj rá, hogy Roella és Omilia mindig segítsenek az édesanyjuknak.
Xaviernak hunyorognia kellett a ragyogó salusai napsütésben, és felsóhajtott, ahogy az élet súlya mintha ismét teljes erejével ránehezedett volna. Már ellátogatott az öreg Emil Tantorhoz is, aki örömmel vette magához menyét és annak három gyermekét.
Habár Xaviert saját, szerető család várta otthon, úgy érezte, menet közben valahol veszteség érte. Octa csendes volt és erős, menedéket jelentett neki az élet forgatagában. Feltétel nélkül szerette őt, noha nem feledte a boldog perceket sem, amiket egykor Serenával töltött. Mindketten flatalok voltak még, a szenvedély tüze hajtotta őket, és elképzelni sem tudták, miféle tragédia közeleg feléjük, akár egy becsapódó meteor...
Xavier már jó ideje nem bánkódott Serena elvesztése miatt – életútjaik elváltak –, azt ellenben kifejezetten sajnálta, hogy ő maga mennyit változott.
– Manion – szólalt meg halkan –, hogyan válhattam ennyire megcsontosodottá?
– Ezen hadd gondolkodjak el egy pillanatra – felelte a visszavonult alkirály.
Baljós gondolatok törtek rá Xavierra. A derűlátó és szenvedélyes férfi, aki egykor volt, immár tökéletesen idegennek tűnt neki. Felidézte a nehéz feladatokat, amelyeket a Dzsihad nevében hajtott végre, és immár nem tudta mindegyiket megbocsátani magának.
Végül Manion azzal a komolysággal és jelentőségteljességgel válaszolta meg a kérdést, ami egykor a Szövetségi Parlament képviselőihez intézett beszédeit jellemezte.
– A háború megkeményített, Xavier. Mindannyiunkat megváltoztatott. Néhányunkat megtört. Másokat, például téged is, erősebbé tett.
– Attól félek, hogy az erőm a legnagyobb gyengeségem. – Xavier a sűrű, sötétzöld szőlőlevelek közé meredt, de csak a Dzsihad hadjárataiból megmaradt emlékképeket látta maga előtt... űrcsatákat, megcsonkított robotokat, lemészárolt embereket, akik a gondolkodó gépek támadásainak estek áldozatul.
– Hogy érted ezt?
– Láttam, mire képes Omnius, és az egész életemet annak szenteltem, hogy gondoskodjam róla, a gépek soha ne győzhessenek. – Felsóhajtott. – Ily módon akartam kimutatni a családom iránti szeretetemet: azzal, hogy védelmezem őket. Sajnos ez azzal jár, hogy alig lehetek itthon velük.
– Ha nem ezt tennéd, Xavier, akkor most mindannyian az örökelme rabszolgái lennénk. Octa megérti ezt, ahogy én is, és a lányaid is. Ne engedd, hogy túlságosan rátelepedjen a lelkedre!
Xavier mély lélegzetet vett.
– Tudom, hogy igazad van, Manion... De nem akarom, hogy a kérlelhetetlen győzni akarás megfosszon emberi mivoltomtól. – Az apósára emelte a tekintetét. – Ha a hozzám hasonló emberek kénytelenek elgépiesedni ahhoz, hogy legyőzhessék a gépeket, akkor a Dzsihad ügye végleg elveszett.

- - -

 

Végigtanulmányozhatjuk a történelem hosszú menetének minden apró részletét, s hatalmas adathalmazt feldolgozhatunk. Akkor pedig miért olyan nehéz a gondolkodó gépeknek tanulni belőle? Megfontolandó továbbá az is: az emberek miért követik el újra meg újra elődeik hibáit?

ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

Jóllehet immár évszázadok óta kísérletezett különféle embereken, Erasmus még mindig nem fogyott ki az ötletekből. Oly sok izgalmas módszer akadt a faj tanulmányozására. És most, hogy a világot ifjú gyámfia, Gilbertus Albans szemével láthatta, új és érdekes lehetőségek egész tárháza nyílt meg előtte.
A robot aranyszínű szőrmével szegélyezett karmazsinpalástjában állt. Stílusos és tekintélyt parancsoló öltözet – gondolta. Likvimetál arclemezét kifényezték, hogy ragyogón verje vissza a Corrin rőt napjának sugarait.
A fiatal Gilbertusra ugyancsak makulátlan öltözéket adtak, miután a komornyikbotok lecsutakolták és kicsinosították. A fiú a szorgos oktatás és nevelés dacára még mindig állatias vonásokat mutatott: vadságot, ami apró lázadásokban mutatkozott meg. Erasmus biztosra vette, hogy végül sikerül kitörölnie a hibát.
Mindketten a ház előtt állva figyelték a lezárt rabszolgatelepeket és a kísérleti alanyokat. Sokan közülük ahhoz az állatias, alsóbb társadalmi rendhez tartoztak, amelyből Gilbertus is származott. Akadtak azonban pallérozottabbak is – tanult szolgák, kézművesek és szakácsok, akik Erasmus villájában dolgoztak.
Ahogy belenézett a fiú tágra nyílt, ártatlan szemébe, Erasmus eltűnődött, vajon Gilbertus emlékszik-e nyomorúságos és keserves kiskorára, amikor még ezeknek a rettenetes telepeknek a mocskában robotolt, vagy sikerült kitörölnie agyából az emlékeket, miközben gépi mentora kitartó fáradozásainak köszönhetően megtanulta rendbe szedni a szellemi képességeit.
Most, mielőtt belefogtak volna a legújabb kísérletbe, a fiú kíváncsian végignézett a kiválasztottak csoportján; a rabszolgák nyugtalan tekintettel bámulták Erasmust és a fiatal fiút. Az önálló akaratú robot érzékelőszálai fokozott összpontosításból származó izzadságot, felgyorsult szívverést, megnövekedett testhőmérsékletet és a feszültség más nyilvánvaló jeleit észlelték a levegőben. Vajon mitől voltak ennyire idegesek? Erasmus szívesebben indította volna egyenlő alapokról a kísérletet, de a foglyok túlságosan rettegtek tőle. Meg voltak győződve arról, hogy a robot valami kellemetlenséget akar okozni nekik, Erasmus pedig nem hibáztathatta őket azért, hogy efféle következtetéseket vontak le vele kapcsolatban.
Nem is igyekezett leplezni mosolyát. Végtére is, igazuk volt.
A mellette álló fiú elfojtotta kíváncsiságát, és pusztán figyelt. Ezt a leckét tanította meg neki elsőként a robot. Gilbertus Albans Erasmus minden erőfeszítése dacára még mindig hézagos műveltségű gyerek volt, oly hiányos adatbázissal, hogy értelmetlen lett volna véletlenszerű kérdéssort feltenni neki. Ezért a gondolkodó gép rendszerezett, logikus módszerrel oktatta őt, és a már megtanult tényekre épített.
Az eredmény eddig kielégítőnek tűnt.
– Ma a kiváltott reakciókat vizsgáló próbasorozathoz fogunk hozzá. A kísérlet, aminek szemtanúja leszel, a pánikreakciókat hivatott szemléltetni. Kérlek, alaposan figyeld meg a különféle viselkedésformákat, hogy a rabszolgák viszonylagos státusából következtetéseket vonhass le!
– Igenis, Erasmus úr – felelte a fiú a rácsot szorongatva.
Gilbertus mostanában azt tette, amit mondtak neki: komoly előrelépést tett a kezdeti rakoncátlan viselkedéséhez képest. Omnius akkoriban gyakran jegyezte meg kárörvendően, hogy Erasmus sohasem lesz képes kulturált lényt faragni a bárdolatlan fiúból. Valahányszor csődöt mondott a logika és a józan ész, Erasmus fegyelmezéssel és módszeres képzéssel egészítette ki a büntetés és jutalmazás rendszerét, amihez időnként viselkedésmódosító drogok segédletét vette igénybe. A gyógyszerek eleinte fásult kábulatot idéztek elő Gilbertusban. Érezhetően csappant viszont hajlama a mániákus, romboló viselkedésre, amely általános előmenetelét fogta vissza.
A robot fokozatosan csökkentette az adagokat, és most már alig kellett gyógyszereznie a fiút. Gilbertus lassan beletörődött a helyzetébe. Ha emlékezett még nyomorúságos korábbi életére, bizonyosan lehetőségként, előnyként fogja fel az új körülményeket. Erasmus nemsokára Omnius előtt szemléltetheti diadalát, amivel azt bizonyíthatja be, hogy az emberek értelmi potenciálja meghaladja még a mindentudónak vélt számítógépét is.
Ám több lebegett szeme előtt, mint hogy megnyerje az Omnius elleni fogadást. Erasmus ténylegesen örömét lelte abban, hogy figyelheti és lejegyezheti Gilbertus előmenetelét, és az után is folytatni óhajtotta a kísérletet, hogy Omnius elismerte a vereségét.
– Most pedig figyelj jól, Gilbertus! – Erasmus az egyik kapuhoz ment, kikódolta a zárat, és belépett az elkerített területre.
Miután a telep kapuja biztonságban becsukódott mögötte, Erasmus bevonult az összecsődített emberek közé, fellökte, és a földhöz taszította őket. A rabszolgák eszeveszetten menekülni igyekeztek, tekintetüket pedig elfordították, mintha ettől nem venné észre őket. Ez kifejezetten szórakoztatta Erasmust, hiszen az elkerülő stratégiát azokra az emberi mintákra alapozták, amivel egy másik személy figyelmét felkelthették. Bonyolult, önálló akaratú robotként azonban Erasmus tisztán véletlenszerű, teljességgel tárgyilagos alapon válogatott.
Előhúzott egy nagyméretű lőfegyvert a palástja alól, első kiszemelt áldozatára – éppenséggel egy idősebb férfira – szegezte, és tüzet nyitott rá.
A pisztoly égzengésszerűen eldörrent, érces visszhangként hasított át az idős férfi testén. Ezt rögtön a csőcselék jajveszékelése követte, amely pillanatok alatt pánikká fokozódott. A kísérleti alanyok úgy rohangáltak, akár a megriadt marhák, függetlenül attól, hogy az állatias rabszolgák vagy a művelt segédek közé tartoztak.
– Látod, hogy menekülnek? – szólt a fiúhoz Erasmus. – Lenyűgöző, ugye? A megszólalni is képtelen fiú arcára rémült kifejezés ült ki.
Erasmus újabb véletlenszerűen kiválasztott célpontra – egy terhes nőre – emelte a fegyverét, és lőtt. Pompás! Mérhetetlenül élvezte a helyzetet.
– Ennyi nem elég? – kérdezte a fiú. – Megértettem a lecke lényegét. Erasmus bölcsen olyan lőfegyvert választott, amely hatalmas dörrenés kíséretében sült el, és kellően nagy kaliberű volt. Valahányszor eltalált egy áldozatot, vér, bőrcafatok és csontdarabok repültek szanaszét. A szertelen iszonyat önmagában tovább gerjesztette a pánikot, akár egy visszacsatolás.
– Még sokat tanulhatsz – válaszolta Erasmus, és közben figyelte, hogy Gilbertus zavartan toporog. Idegesnek látszott.
Fölöttébb érdekes.
A foglyok sikoltoztak és jajveszékeltek, egymás hátára másztak, letaposták az elesetteket, ahogy igyekeztek kitérni a robot útjából. Ám a zárt területen nem volt hová menekülniük. Erasmus újra meg újra tüzelt.
Az egyik lövedék fejen talált egy férfit, akinek a koponyája és az agya táguló felhőként oszlott szét a levegőben. Több rabszolga dermedten állt, és szánalmasan megadta magát. A robot ezek felét is legyilkolta, mivel nem akarta kioktatni őket, vagy megváltoztatni a reakcióikat. A kísérlet sikere érdekében tökéletesen korrektnek kellett maradnia, és semmiféle okból nem választhatott magának kegyenceket.
Miután egy tucatnyit megölt, és kétszer ennyit megcsonkított, abbahagyta a lövöldözést, és likvimetál kezében tartotta a lassan hűlő lőfegyvert. A rémület eszeveszett hullámai továbbra is körülötte kavarogtak, ahogy a túlélők fel és le szaladgálva kerestek búvóhelyet vagy más menekülési lehetőséget. Némelyik elesett bajtársaik segítségére sietett. Végül alábbhagyott a sikoltozás, az emberek pedig Erasmustól a lehető legtávolabb összebújtak a kerítés előtt, mintha ilyen kevés távolság bármit is számítana.
Sajnos az életben maradottakra további kísérletek vártak, még ha fizikailag sértetlenek maradtak is. Nem érdekes. Mindig talál magának újabb alanyokat, akiket lényegében kimeríthetetlen készleteiből meríthet.
A lezárt terület előtt várakozó Gilbertus hátralépett, nehogy megérinthesse őt a segítségért könyörgők keze. A fiú zavartan meredt Erasmusra, mintha nem értette volna, hogyan kellene most éreznie.
Furcsa. Ezek után Erasmus kénytelen lesz kielemezni Gilbertus reakcióit, amit külön nyereségnek tekintett.
Néhány rabszolga zokogni, jajongani kezdett, mikor Erasmus ismét kitárta a kaput, és magabiztosan ifjú gyámfiához lépett. Gilbertus azonban meghátrált, ösztönösen elhúzódott a robot fényes bőréről és színes ruházatáról csöpögő velő és vér elől.
Ez egy pillanatra elgondolkoztatta Erasmust. A robotot nem zavarta, ha kísérleti alanyai és foglyai gyűlölték őt, azt azonban nem akarta, hogy a fiú féljen tőle. Erasmus a tanítómesterének tekintette magát.
A rengeteg figyelmesség dacára, amivel Serena Butlert elhalmozta, a lány végül mégis ellene fordult. Az emberiség történetében egyáltalán nem példátlan eset, mégis felkészületlenül érte őt. A lány talán túlságosan érett, kiforrott természetű volt, mikor a robot a szárnyai alá vette őt. Sokéves tanulmányai során Erasmus rengeteget megtudott az emberi természetről, és tenni fog róla, hogy Gilbertus Albans abszolút hűséges maradjon hozzá. Figyelmesebbnek és elővigyázatosabbnak kell lennie.
– Gyere velem, ifjú ember! – szólalt meg tettetett vidámsággal. Mostantól módfelett óvatosan kell viselkednie, nehogy hamis kép alakuljon ki róla a fiúban. – Segíts letisztogatni engem, aztán elbeszélgetünk a látottakról.

- - -

 

Mikor ráébredünk, mily hatalmas kiterjedésű a minket körülvevő világegyetem, letaglózó valósággá válik az élet csekélysége ebben a végeláthatatlan térben. Ebből az alapvető felismerésből ered, hogy az élet segít az életen.

HEKATÉ TITÁN

A látogatók egy másik világról érkeztek, és ez meg is látszott rajtuk.
Miután Iblis Ginjo végignézte, hogy a kogitátorok és szubordinánsaik egyes sorban végigvonulnak a Zimiai Űrállomás átjáróján, cikázó gondolatokkal agyában megindult, hogy üdvözölje őket. Új szárnysegéde, a hallgatag és intelligens Keats, aki a „tragikus körülmények között elhunyt” Floriscia Xico helyébe lépett, félreállt, hogy csendben kövesse szemmel az eseményeket, mintegy elméjében lajstromba véve a vendégeket. Keats inkább tudós volt, mintsem testőr, Iblis pedig különleges feladatokat bízott rá.
A teret építkezés zaja töltötte be, amihez az érkező és induló űrhajók duruzsolása keveredett. A Dzsihad Tanács a bőkezű adományoknak köszönhetően gigászi szobrot emeltetett az Ártatlan Manionnak, amely a világűr veszélyekkel teli térségeiből visszatérő járműveket fogadja majd. Iblist azokra a kolosszális emlékművekre emlékeztette, amelyeket egykor a Titánok építtettek meg, hogy általuk felidézzék a régmúlt dicsőséget...
Iblis huszonnégy sáfránysárga köpenyes szubordinánst számolt meg. Amint fülébe jutott a hír, tüstént az űrkikötőbe sietett, hogy mindenképp személyesen üdvözölhesse az érkezőket.
A kísérők mindegyike eleven múmiának tűnt pergamenszerű, májfoltos bőrével és leheletvékony hajszálaival. A törékeny szerzetesek szándékoltan lassú léptekkel közeledtek. Az élen haladó hat szubordináns élő agyakat tartalmazó tartályokat tartott a kezében, amelyek összehasonlíthatatlanul idősebbek voltak a kiszolgálóiknál.
– Nagy jelentőségű esemény részesei lehetünk – szólalt meg Iblis, és a szavak a szívéből szóltak. Keble dagadt a büszkeségtől. – Álmodni sem mertem volna, hogy valaha alkalmam lesz társalogni az Elefántcsonttorony Kogitátoraival. Immár századok teltek el, mióta utoljára elhagytátok a fagyos Hessra bolygót!
Ellentétben Kwynával, aki az Önelemzés Városában lakott, vagy akár Eklóval, aki a lázadás első szikráját segített feléleszteni a Földön, az Elefántcsonttorony Kogitátorai a tökéletes elszigeteltséget keresték a figyelmüket elvonó világi dolgoktól. Egy távoli bolygón éltek, amelyet senki nem követelt magának, és kizárólag emberi szubordinánsaik viselték gondjukat. Mivel évszázadokon át töprenghettek teljesen zavartalanul, ezek az agyak számítottak a teremtés valaha létezett legbölcsebb és legfigyelemreméltóbb elméinek.
És most a hírhedten magukba zárkózó kogitátorok a Salusa Secundusra jöttek! Remélni sem merte volna, hogy még az életében sor kerülhet erre.
Iblis a Dzsihad főpátriárkájaként mutatkozott be, amely méltóságról sohasem hallottak még a világtól félrevonult kogitátorok. Elbűvölve mosolygott, ahogy közelebb lépett a furcsa motívumokkal díszített agytároló edényekhez.
– Van némi tapasztalatom a hozzátok hasonlóakkal. A Földön a kiváló Eklo tanított és bátorított. Itt pedig Kwyna kogitátortól kaptam gyakorta tanácsokat. Hatásuk nagyban alakította a történelmünket.
Az egyik töpörödött szubordináns Iblisre emelte vizenyős tekintetét.
– Vidadnak és a többi kogitátorunknak nem áll szándékában befolyásolni a történelmet – szólalt meg reszelős hangon. – Mindössze létezni, elmélkedni óhajtanak.
Iblis magához hívta szárnysegédeit, hogy segédkezzenek a szubordinánsoknak. Keats két Dzsatir-tiszttel és egy csoportnyi szállítómunkással együtt gyűlt az előkelő, váratlan vendégek köré. A nyüzsgés láthatóan megzavarta az öreges mozgású, sárga köpenyes kísérőket.
– Gondoskodj róla, hogy kényelmes szállást biztosítsanak vendégeinknek! – utasította Keatset Iblis. – Lásd el őket a legfinomabb élelemmel, és szükség szerint részesítsék őket orvosi vagy gyógyászati kezelésben.
A fiatal Dzsatir-tiszt bólintott, majd távozott, hogy végrehajtsa az utasításokat.
Az egyik agytároló edényt tartó szerzetes szólalt meg. Az apró termetű, ovális arcú, ezüstös szempillájú férfi álmosító hangon beszélt. – Bizonyára fogalmad sincs, miért vagyunk itt.
– Valóban nem tudom, de szeretném mielőbb megtudni – felelte Iblis. – Eladni szándékoztok valamit? Szükségetek van valamire?
A többi kogitátorhoz hasonlóan ezeknek az agyaknak a fennmaradása is teljességgel emberi szubordinánsaiktól függött, akik az agytároló edények karbantartásához szükséges feladatokat végezték. Iblis úgy sejtette, hogy a kogitátorok nem lehetnek teljességgel önellátóak. Vajon titokban kereskedtek... például a kimekekkel? A fagyos Hessra szélsőségesen elszigetelt körülményei közt a szubordinánsok kétségtelenül mostoha körülmények között éltek, és ezért mindannyian túlságosan elaggottnak és gyengének tűntek ahhoz, hogy ne leheljék ki még a lelküket. No de valóban azok voltak?
Az agg férfi zihálva, alig hallhatón beszélt, akár a szél.
– Mi vagyunk az utolsó szubordinánsok a Hessrán. Vidad és a többi kogitátor nem akarta, hogy megszakítsák elmélkedésüket, de szerzetes társaim és én már nem sokáig bírjuk. Feltétlenül új szubordinánsokra lesz szükség. – Úgy tűnt, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, mégis szilárdan tartotta az agytároló edényt. – Amilyen gyorsan csak lehetséges.
Iblis szeme felcsillant.
– És magatokkal hoztátok a kogitátorokat! Úgy képzeltem volna, hogy csak titeket küldenek ide a kéréssel.
Az agg szerzetes leszegte a tekintetét.
– A helyzet komolysága miatt Vidad személyesen akarta tolmácsolni a kérést. Ha szükséges. Akadnak alkalmas személyek a Szövetségben, akik hajlandóak önként vállalni efféle szolgálatot?
Iblisnek kiszáradt a torka. Ha nem hárult volna rá oly sok fontos feladat, maga is megfontolta volna, hogy vállalkozzon erre a nem mindennapi szolgálatra.
– Számos tehetséges diákunk bizonyosan örömmel jelentkezik majd, hogy a segítségetekre legyen. – Elmosolyodott, és mélyen meghajolt. – Ígérhetem, hogy annyi önkéntest találunk nektek, amennyire csak szükségetek lehet.
A lehetőségek szinte kavarogtak az agyában.

 

Iblis Ginjo tudta, hogy négyszemközt kell találkoznia az Elefántcsonttorony Kogitátoraival. Olyan esélyt kapott, amilyen soha senkinek, még a főpátriárka előtt sem adódott. A legragyogóbb, halhatatlan filozófusok közül egyszerre hattal beszélhetett.
Peckes léptekkel indult el a képviselőknek fenntartott lakosztályok felé, s közben szélesen mosolygott, ahogy felidézte, Eklo kogitátor annak idején mily mértékben megváltoztatta az életét.
Vidad és társai sok évszázaddal ezelőtt vonultak el a világtól, hogy zavartalanul elmélkedhessenek az idők végezetéig. Miféle felfedezéseket tehettek ez alatt a hosszú idő alatt! Nem hagyhatta, hogy a bölcselők anélkül távozzanak, hogy egyszer sem társalgott el velük – még akkor sem, ha a Dzsatirt kell bevetnie ahhoz, hogy akaratuk ellenére itt tartóztassa őket. Ám Iblis azt remélte, hogy nem kell ehhez hasonló erőszakos eszközökhöz folyamodnia.
Viszont meg kell osztaniuk vele az ismereteiket!
Mivel készséggel felajánlotta, hogy utódokat keres az eddigi gondozók helyett, s eleget tesz a kogitátorok elkeseredett kérésének, lblisnek szabad bejárása volt az előkelőségek szálláshelyére. Mikor parancsára kinyílt az ajtó, az agg, roskatag szubordinánsok fogadták, és a szíve majdnem meghasadt, mikor belegondolt a kogitátorok szorult helyzetébe. Mi történne, ha olyan vészhelyzet állna elő, amit ezek a holttestre emlékeztető férfiak képtelenek kezelni.
– Főpátriárkaként esküszöm, hogy megkeressük a megfelelő utódokat; életerős és tehetséges ifjakat, akik egész életüket mestereik gondozására szentelik majd.
A sárga köpönyeges szubordinánsok szertartásosan meghajoltak. Beesett, szarkalábakkal övezett szemükkel hunyorogtak rá.
– Az Elefántcsonttorony Kogitátorai nagyra értékelik a segítségedet – szólalt meg a szubordinánsok vezetője.
Iblis beljebb lépett a helyiségbe, ahol rögtön megpillantotta az ideiglenes állványokon nyugvó agytároló edényeket. Szíve zakatolt, és levegőt is alig kapott.
– Lehetséges... lehetséges lenne, hogy beszéljek velük?
– Nem – felelte a szubordináns.
Fontos tisztségéből kifolyólag Iblis nem szokott hozzá az efféle válaszokhoz. – Vidad esetleg ismerhette Eklo kogitátort, aki a Földön töltötte utolsó napjait. Egykor őt szolgáltam. Rendszeresen eszmét cseréltem Eklóval, aki segített nekem megszervezni az Omnius elleni roppant rabszolgalázadást.
Az agg, sáfránysárga köpönyeges férfit láthatóan hidegen hagyták a hallottak. – Itt, Zimiában pedig – folytatta Iblis – rengeteg időt töltöttem a Kwyna kogitátorral folytatott tanácskozással, mielőtt belefáradt az életbe, és kikapcsolta magát.
Szeme ragyogott, szája reménykedő mosolyra húzódott.
A szubordináns ujját Vidad elektrofolyadékához érintette, hogy választ kapjon, majd így felelt:
– Más kogitátorok időnként kapcsolatba lépnek az emberekkel. Mi ellenben nem sok hasznát látjuk ennek. Mindössze új gondozókra szeretnénk szert tenni, hogy visszatérhessünk a Hessrára. Semmi többet.
– Megértelek, Vidad – mondta Iblis –, de egyetlen percet mégis...
– Egyetlen perc is elvonja a figyelmünket létfontosságú elmélkedésünktől. A világegyetem kulcsát keressük. Talán megvonnád tőlünk ezt a kiváltságot?
Iblis érezte, hogy a pánik összeszorítja a mellkasát.
– Nem, gondolni sem mernék ilyesmire. Elnézést kérek. Nem akartalak megsérteni benneteket. Valójában épp az irántatok érzett mélységes tisztelet késztetett rá, hogy kérdésemmel előhozakodjak...
A csontsovány, agg szubordinánsok felegyenesedtek, hogy nyomatékot adjanak a nyugalomra vágyó kogitátorok óhajának.
Iblis szárnyaszegetten kihátrált.
– Rendben. Személyesen fogom kiválasztani a szubordináns jelölteket.
Amint bezárult mögötte az ajtó, Iblis agyában forogni kezdtek a fondorkodás kerekei. Az Elefántcsonttorony Kogitátorait túlságosan elkábította a biztonságérzetük, túlságosan félrevonultan éltek ahhoz, hogy felfogják, mi bír valódi fontossággal a világmindenségben. Lehetséges, hogy Vidad kiváló bölcselő, mégis naiv és vak maradt; ő és társai éppoly hitványak voltak, akár a Dzsihad megtévesztett ellenzői, hiszen képtelenek voltak felismerni a jelentős célokat.
A kogitátorokat viszont Iblisnek mindenképp rá kell bírni, hogy meggondolják magukat, nem számít, mennyi időt kell rászánnia.
Gondosan kell megválasztania, és egyértelmű utasításokkal kell ellátnia a szubordinánsok utódait. Oly sok függött ettől. Megbízatásuk nehezen kivitelezhető, ugyanakkor létfontosságú lesz a Dzsihad végső győzelme és az emberiség fennmaradása szempontjából.
Keats megszabadult általában álcaként használt Dzsatir-tiszti ruháitól, sőt ritkán viselt uniformisától is, és furcsán oda nem illőnek hatott a sáfránysárga köpenyben, amit az Elefántcsonttorony Kogitátoraitól kapott.
Iblis végigmérte hűséges szárnysegédjét, majd helyeslően bólintott.
– Kellően jámbornak tűnsz, Keats. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai téged és a többi gondosan kiválasztott jelentkezőt is alkalmas utódnak fognak ítélni. – A főpátriárka szélesen elmosolyodott. – Fogalmuk sincs róla, mi vár rájuk. Mindnyájatok részletes eligazításban részesült, de téged tartalak a legmegbízhatóbb újoncomnak, Keats. Terelgesd a többieket, és végezd észrevétlenül a feladatodat! Nem sürget az idő.
Keats mogorván összeráncolta a szemöldökét, aztán végighúzta körmeit a barnássárga köpönyegen.
– Azokból a férfiakból kiindulva, akiknek a helyébe lépünk, az idő az egyetlen dolog, ami bőségesen a rendelkezésünkre áll. – Mélyet sóhajtott, és megrázkódott a válla. – Úgy érzem magam, mint aki száműzetésbe készül. Itt sokkal fontosabb feladatok ellátásával segíthetném a Dzsihad ügyét...
Iblis a fiatal férfi vállára tette a kezét, és atyáskodóan megszorította.
– Az ilyen köznapi feladatokat bárki elvégezheti, Keats. Erre ellenben te vagy a legalkalmasabb, hiszen komoly tapasztalatot szereztél már nyomozásban és vallatásban egyaránt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy előszeretettel foglalkozol a filozófiával, és épp ezért könnyedén megtévesztheted ezeket az elszigetelten, a világ ügyeitől elzárkózva élő kogitátorokat. Meg kell dolgoznod, meg kell puhítanod őket, és meg kell értetned velük, milyen óriási szükségünk lenne a segítségükre.
A két férfi egymás oldalán sétált a főpátriárka hivatali tornyának ablakához, ahonnan Zimia nyüzsgő utcáira nyílt kilátás. A főtéren egy üres, dermedtségében is ijesztő kimek harcos állt, mintegy szellemként a verőfényes délutáni napsütésben. Virágágyasok és szobrok díszítették a város huszonkilenc évvel ezelőtt elpusztított kerületeit.
– Tudom, hogy sok minden hiányozni fog a Salusa Secundusról – mondta –, de olyan lehetőséget kaptál, amely csupán keveseknek adatik meg. Az elkövetkezendő éveket az emberiség valaha élt legkiválóbb elméivel összezárva töltheted, teljes elszigeteltségben. Amit az Elefántcsonttorony Kogitátoraitól megtanulhatsz, bármely közönséges halandó tapasztalatait túlszárnyalja. Egyike lehetsz annak a maroknyi csoportnak, akik az elmúlt évezred során szóba elegyedhettek Vidaddal és társaival.
Keatset láthatóan még mindig nem sikerült meggyőznie.
Iblis elmosolyodott, látomása pedig a messzeség ködébe veszett.
– Jól emlékszem azokra az alkalmakra, mikor elzarándokoltam Eklo kogitátorhoz a Földön. Akkoriban egyszerű rabszolga-felügyelő voltam, a kogitátor mégis meglátta bennem a rátermettséget. Az agg elme eszmét cserélt velem. Még azt is megengedte, hogy az életfunkcióit fenntartó elektrofolyadékba mártsam az ujjaimat, hogy közvetlenül kommunikálhassak vele. Mekkora áldás volt ez nekem!
Beleborzongott az emlékezésbe.
– Omnius csordultig tele van adatokkal, de az örökelme képtelen az átfogó megértésre. Minden gondolata hideg számítás és kivetítés, ingerekre adott válaszreakció. A kogitátorok ezzel szemben... a kogitátorok elméjét bölcsesség tölti meg.
Keats kihúzta magát, s hagyta kiülni az arcára a büszkeséget, amit a főpátriárka által rábízott roppant felelősség felett érzett. – Már értem...
Iblis a sáfrányszínű köpönyeges férfira meredt.
– Bizonyos tekintetben irigyellek téged, Keats. Bárcsak ne hárulna rám ennyi kötelesség a Dzsihad ügyeinek intézése miatt, és az elkövetkező pár esztendőt egy kogitátor tartálya mellett térdepelve tölthetném! Ám rád vár ez a feladat. Tudom, hogy képes leszel végrehajtani.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, főpátriárka uram.
– Képességeid szerint a legtöbbet igyekezz eltanulni a kogitátorok szolgálata közben. De okosan és alkalmazkodóan kell viselkedned. Nyisd fel a szemüket, persze csak képletesen értem. Az Elefántcsonttorony Kogitátorai túl sok mindent feladtak. Rád és bajtársaidra hárul a feladat, hogy semleges szemlélőből a Szent Dzsihad ügye mellett elkötelezett szövetségeseknek nyerjétek meg őket.
Kényelmes irodájának ajtajáig kísérte hűséges szárnysegédjét.
– Serena Butler megáld titeket, mielőtt útnak indultok. Aztán kezdetét veheti életetek legfontosabb küldetése.
Serena szent kezével áldotta meg az újonnan felavatott szubordináns szerzeteseket, de Iblis jóval a papnő értesítése előtt kiválasztotta az arra legalkalmasabbakat. A Dzsihad papnője – az újabban felvállalt tevékenyebb szerepe ellenére – nem kérdőjelezte meg a döntését, habár Iblis mindenesetre figyelt, hogy a részletekről ne tudhasson meg semmit.
Legalább a feladatoknak ezt a részét nem akarta átvenni tőle. Az elmúlt hónapokban, mióta Iblis visszatért a társaitól elpártolt Hekaté Titánnal esett találkozás után, Serena rendre félretolta őt, és olyan ügyek felett kezdett rendelkezni, amelyek korábban gondtalanul bonyolódtak.
Iblis pedig azon törte a fejét, miképpen szilárdíthatná meg újfent a hatalmát. Immár közel húsz esztendeje volt, hogy feleségül vette a szép és karizmatikus Camie Borót, aki császári származását ajánlotta hozományul. Ám Iblis túl hamar elkötelezte magát Camie és eltúlzott politikai befolyása mellett, még mielőtt rájöhetett volna, hogy az utolsó uralkodó vér szerinti leszármazottja vajmi kevés tekintéllyel rendelkezik a Nemesek Szövetségében. Puszta kiállítási tárggyá vált, akit fontos események alkalmával lehetett mutogatni.
Iblis csodálkozva figyelte a fennkölt kötelességét teljesítő Serenát. A Dzsihad papnője sokkal megfelelőbb társa lehetett volna törekvései elérésében. Gyalázatnak tűnt ilyen komoly befolyást kihasználatlanul hagyni.
Pillanatnyilag egy kellően alázatos kinézetű Keats és a többi önkéntes az Elefántcsonttorony Kogitátoraia vártak, hogy velük együtt elindulhassanak a gleccserek fedte kisbolygóra. Illően bátornak és bűnbánónak mutatkoztak, Iblis pedig mindegyikükre egyenként rámosolygott, és alig észrevehetően biccentett, mikor az újoncok odaadó tekintettel pillantottak vissza rá.
Serena madonnai kecsességgel érintette meg sorban a vállukat.
– Hálával tartozom az önfeláldozásotokért, uraim, és azért, hogy hajlandóak vagytok évekre elvonulni a világtól. Sok magányos órát kell megosztanotok egymással, amely kiváló alkalmat biztosít majd a beszélgetésekre és a vitákra. És a Dzsihad érdekében meg kell értetnetek az Elefántcsonttorony Kogitátoraival, hogy a semlegesség nem az egyetlen létező lehetőség.
Keats elmosolyodott, és hátralépett Serenától, ahogy a papnő továbbhaladt a következő indulóhoz. Éveket, évtizedeket, talán életük hátralévő részét fogják eltölteni az otthonuktól távol, ám ez idő alatt esetleg meggyőzhetik a kogitátorokat, hogy álljanak az emberiség igazságos ügye mellé.
Iblis visszafogott hangon szólt Serenához:
– Lehet, hogy látszatra békések, ám az önkéntesek mindegyike kiváló társalgó, és jártas a vita művészetében.
Serena bólintott.
Iblis tudta, hogy a kogitátorok ragyogó filozófusok, ugyanakkor gyerekesen naivak voltak. Jóllehet Serenának megfelelően kozmetikázott magyarázatot adott a tervéről, a papnő levendulakék tekintetéből kitűnt, hogy megértette a szándékát...

- - -

 

Az embereket egyénileg és kollektíven is a szexuális energia hajtja. Furcsamód, kiterjedt építményeket szerkesztenek ennek elrejtésére.

ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

A titáni kimek, amely acélból és fémötvözetekből készült, pókszerű lényre emlékeztetett, magasságát tekintve a zimiai épületekkel vetekedett. Magasba emelt küzdőkarjain fegyvertornyok és végtagszerű lövegek sorakoztak.
A gladiátortesten a rozsda és a korrózió jelei mutatkoztak, miután közel három évtizede állt kitéve az elemeknek. Mikor még testetlen emberi agy vezérelte, a kimek harcos komoly pusztítást végzett az Agamemnón vezette gyilkos rajtaütés során, amelynek célja a bolygó pajzsgenerátorainak megsemmisítése lett volna. Ám Xavier Harkonnen parancsnokságának köszönhetően a Salusai Milícia sikeresen visszaverte az ellenséges támadást. Számos neo-kimek odaveszett a csatában, a többiek pedig kivetették agytároló edényeiket, hogy a kudarcot vallott robotflotta begyűjtse őket, míg a gigászi géptesteket veszni hagyták.
A harcos járótest a gépek visszavert ostroma óta a helyén maradt, az egykor romba döntött kormányzati épületek között. Az élettelen monstrum most az első zimiai csata több ezernyi áldozatára emlékeztetett. A dermedt géptestet nem csupán a megvert ellenségtől elorzott hadizsákmánynak tekintették, hanem arra is emlékeztetett, hogy a gondolkodó gépek bármelyik pillanatban újabb támadást indíthatnak...
Miután egy éve viaskodott a Dzsihadért – előbb az Ixen, aztán még két másik, robothajók elleni összecsapás alkalmával –, Jool Noret végre eljutott a Salusa Secundusra. Hunyorítva méregette a parkosított főtér közepén álló baljós kimektestet. A gépi szerkezet tízszer magasabb volt nála. Elemző beállítottságának és a Chiroxtól kapott kiképzésnek köszönhetően Noret rögtön felmérte a gépharcostest rendszereit, és átgondolta, miként tehetne ártalmatlanná egy efféle ellenfelet. Szükség esetén akár egyedül is szembeszállt volna egy ilyen óriás gépezettel. Jádezöld tekintete végigszaladt a páncéllal borított lábakon, a beépített lövegeken és a fejtornyon, ahonnan az álnok agy vezérelte a támadószerkezetet. A sebezhető pontokat kereste.
Noret a szenszei mektől tudta, hogy a kimektestek többféle alakot felvehettek a különféle zord körülményekhez alkalmazkodva. Jóllehet ez némileg szabadabb elrendezést engedett, a neuródákhoz kapcsolódó elsődleges rendszereknek mégis alapvetően megegyezőnek kellett lenniük. Ha Noretnek sikerülne rájönni, miként győzhet le egy ehhez hasonló gépezetet, még félelmetesebb zsoldossá válhatna. És még több pusztítást végezhetne.
Miközben a fenyegető szerkezetet tanulmányozta, eszébe jutottak a viadalok, amelyeket édesapja edzései alkalmával nézett végig, és érezte, hogy Jav Barri harcos lelke átsuhan rajta.
– Nem ijedek meg tőled – mormolta Noret a hatalmas gépnek. – Csupán egy újabb ellenség vagy, akár a többiek.
Magas, fakó hajú, fagyos tekintetű, tejfehér bőrű nő lépett mellé, és alig hallhatóan megszólította:
– Az ostoba hősködés gyakrabban vezet kudarchoz, mint diadalhoz.
Noret figyelmét nem kerülte el a nő közeledése, de számos látogató és fohászkodó tartózkodott a főtéren, és mindannyian úgy bámultak a kimek élettelen testére, akár egy legyőzött démonra.
– Különbséget kell tenni a hősködés és a magabiztos elszántság között. – Ismét felnézett a gigászi kimekre, majd a nő felé fordította a tekintetét. – Rossaki varázslónő vagy.
– Te pedig ginazi zsoldos – hangzott a felelet. – Zufa Cenvának hívnak. Asszonytársaim küzdöttek már kimekekkel, és legyőzték őket. Súlyos teher, és egyben kivételes képesség, hogy bármely emberi aggyal rendelkező gép vesztét okozhatjuk.
Noret hűvösen visszamosolygott rá.
– Én ellenben minden gép vesztét szeretném okozni, függetlenül a fajtájuktól.
A fővarázslónő kétkedőn mérte végig a zsoldost, mintha az őt körülvevő vészterhes nyugalmat próbálná megfejteni.
– Látom, hogy komolyan gondolod, amit mondasz, Jool Noret.
Noret bólintott, és nem kérdezte meg, honnan ismeri a nevét.
– A varázslónőim képesek megsemmisíteni a kimekeket – vágott vissza Zufa. – Asszonytársaim mindegyike tíz kisebb neo-kimeket tud elpusztítani azzal, hogy kisüti az áruló korcsok agyát.
Noret továbbra is a hatalmas kimek járótestet tanulmányozta.
– Valahányszor egy varázslónő csapást mér mentális fegyverével, magának is el kell pusztulnia. Minden ütközet öngyilkos bevetés. Zufa gőgösen nézett vissza rá.
– A ginazi zsoldosok mióta nem hajlandók az életüket áldozni a Dzsihadért? Gyáva féreg lennél, aki kizárólag akkor harcol, ha biztonságosnak ítéli?
Habár a varázslónő rendszerint mindenkit megfélemlített, Noret nem hátrált meg. Ehelyett kifejezéstelen, sejtelmes tekintettel nézett vissza rá.
– Bármikor hajlandó vagyok feláldozni az életem, de eddig nem akadt méltó alkalom. Minden összecsapást azért éltem túl, hogy még évekig pusztíthassam az ellenséget. Ha meghalok, többé már nem lesz lehetőségem a küzdelemre.
Zufa kelletlenül elismerte, hogy helytálló a megállapítás. Biccentéssel nyugtázta a mogorva és megközelíthetetlen zsoldos igazát.
– Bárcsak többen lennének hozzánk hasonlók, és a gépeknek nem maradna más választásuk, mint hogy meghátráljanak, és feladják a puszta létüket!
Mikor csak nem aludt, folyvást tervek és lehetőségek jártak a főpátriárka elméjében, akár az egymásban forgó kerekek; elképzelések, amikkel az emberiség javát szolgálhatná. És természetesen a saját boldogulását. Minden tette szerteágazó következményekkel járt. Számtalan folyománya lett minden döntésének.
Iblis Ginjónak sok mindent kellett ellepleznie, és még többet ellensúlyoznia. Pillanatnyilag rajta kívül csupán Yorek Thurr tudott káprázatos új szövetségesükről, Hekatéról. A Dzsatir parancsnoka pedig félelmetesen ügyesen volt képes magában tartani a titkokat.
A Dzsihad Titkosrendőrség mesterkedéseinek köszönhetően Iblis már kézre kerítette az egyre gyarapodó tiltakozók vezetőit, akik gyerekes módon véget akartak vetni a szakadatlan háborúskodásnak. Politikai ellenfeleit rendre kivégeztette, ha szembehelyezkedtek a Dzsihad magasztos céljaival. Mint például Munoza Chent. Mindezt szükségből, nem élvezetből cselekedte. Hogy bebiztosítsa magát, a főpátriárka figyeltette a megfigyeltek figyelőit, Yorek Thurrnak azonban sikerült folytonosan eltűnnie a szeme elől.
Iblis szent kötelességének tartotta, hogy meghozzon bizonyos nehéz döntéseket, amelyek mások számára felfoghatatlanok maradtak. Némely ügyeket titokban kellett intézni ahhoz, hogy elpusztíthassa a gondolkodó gépeket. A főpátriárka nemes céljai bármily egyértelműnek tűntek fel önmaga számára, tudta, hogy senki előtt nem nyilváníthatja ki szándékait, különösen nem a Dzsihad tudatlanságban tartott papnője előtt. A papnő nem tettette szent ártatlanságát.
Sajnos Serena új keletű önállósági törekvései több gondosan kitervelt hadműveletet dugába döntöttek. Túl sok forgott kockán, Iblis pedig nem engedhette, hogy tovább haladjon ezen a veszélyes úton. Módot kellett találnia rá, hogy ismét maga mellé állítsa őt. A válasz egyértelműnek tűnt, Iblis pedig azt remélte, hogy Serena is belátja a megoldás előnyeit. Tudta, hogy a papnő szíve jégtömbbé dermedt, amint személyes ügyekre került sor, habár még mindig szívesen segített jótékonyságból dzsihadistáknak és menekülteknek. Megközelíthető maradt, de Iblisnek vigyáznia kellett, miként hálózza be, hogy ő is elfogadja a megkívánt tökéletes szövetség mellett szóló logikus érveket.
Hamarosan idejön a magánszállására, Iblis pedig elhatározta, hogy minden szakértelmét beveti, hogy elfogadtassa vele az ajánlatát.
Zimiai toronylakása ablakából a főtér körül magasodó impozáns kormányzati épületeket figyelte, amelyek előtt emberek ezrei csődültek össze a szokásos heti dzsihadista nagygyűlésre. Iblis lelki szemei előtt még nagyobb tömegek jelentek meg, ahogy a Nemesek Szövetségének főbb nagyvárosaiban özönlenek a központok felé. Ha megfelelően táplálják, a szent küzdelem egyre inkább kiterebélyesedik.
Előbb azonban meg kellett történnie bizonyos dolgoknak. Felesége biztosan ellenzi majd, és a három gyerekkel is összetűzésbe keveredik, de eredetileg pusztán azért választotta hitveséül a nőt, mivel Camie befolyásától saját hatalmának megszilárdítását remélte. Később megdöbbenve tapasztalta, hogy neje vajmi kevés befolyással rendelkezik. Mostanra megfordult a helyzet, és Camie helyezte a főpátriárkai rangot Iblis személye elé. És ha túl sokat akadékoskodna... Thurr bizonyosan ezt a problémát is megoldaná. Kizárólag a Dzsihad sikere érdekében.
Serena sokkal fontosabbnak számított, és sokkal több lehetőséget rejtett magában.
Iblis hátradőlt szuszpenzor-székében, és érezte, hogy az ülőalkalmatosság hozzáidomul tömzsi testéhez. A beosztásával járó stressz miatt a főpátriárka jó ideje nem sokat törődött az étrendjével és a teste állapotával. Az elmúlt tíz év során, mióta megalakította a Dzsihad Tanácsot, jelentős súlyfeleslegre tett szert, Camie pedig már hónapok óta nem osztotta meg vele az ágyát. Habár politikai szükségszerűségből tartózkodó maradt, karizmájának és fontos beosztásának köszönhetően bármely nőt megkaphatta volna.
Serena Butlert kivéve. Mióta évtizedekkel ezelőtt a gondolkodó gépek fogságába esett a Giedi Prime-on, kerülte a szerelmi kapcsolatokat. Ez a szigorú eltökéltség és odaadás a nemes önfeláldozás auráját vonta köré, ugyanakkor áldozattal járt, és emberségéből vont le. Követőinek leglelkesebbjei Földanyaként, Madonnaként és Szent Szűzként tekintettek rá.
A szerelem azonban többet jelentett puszta elvonatkoztatott fogalomnál. Ahhoz, hogy valóban eredményt érhessen el, a papnőnek meg kellett mutatnia, hogy képes szeretni. Együttérző Máriára volt szükség acélos Szent Johanna helyett. Iblis ma ez ügyben próbált tenni valamit.
A toalettasztal fiókjából különleges feromonokat tartalmazó fiolát vett elő, majd bedörzsölte velük a nyakát és a kezét. Az illatuk kesernyés és nem különösebben kellemes volt, de észrevétlenül hat majd a női ösztönökre. Iblis ritkán hagyatkozott efféle eszközök bevetésére, de ezúttal semmit sem bízhatott a véletlenre.
Pontosan tudta, hogy a hagyományos udvarlás és csábítás módszereivel nem érhet el eredményt Serenánál. A meggyőzés más módozataihoz kellet folyamodnia; azt kellett bebizonyítania neki, mennyivel mozdíthatná elő a Dzsihad ügyét, csupán a beleegyezése szükséges hozzá...
Diszkrét hang jelezte, hogy vendég érkezett, s kisvártatva a Dzsatir egyik tizedese kísérte be Serena Butlert a helyiségbe.
– Uram, a Dzsihad papnője érkezett látogatóba.
Iblis sebtében elrejtette a feromonos fiolát.
– Főpátriárka uram! – szólalt meg Serena szertartásos biccentés kíséretében. – Remélem, fontos ügyben hívattál ide! Mostanában jelentősen megszaporodtak az elintéznivalóim.
Csak magadnak köszönheted. Iblis magába fojtotta bosszúságát, és szívélyes mosollyal karon fogta a papnőt.
– Ma a szokottnál is ragyogóbban nézel ki.
Serena fehér galléros és fehér ujjú, fekete ruhát viselt. Iblis a süppedős importszőnyeg felett lebegő bőr szuszpenzor-kanapéra mutatott.
– A szabad levegő és a nap teszi – felelte Serena kurta mosoly kíséretében. – Órákig beszéltem a tegnapi nagygyűlésen.
– Tudom. Láttam a felvételt. – Iblis mellette foglalt helyet. Az elegáns bútordarab kissé megbillent, ahogy elhelyezkedett. – Hatásos beszéd volt, szokás szerint.
Még ha saját kezűleg írta is, figyelmen kívül hagyva Iblis javaslatait...
Nagy bajuszú inas lépett be, kezében tálcán gőzölgő italokkal, amelyeket a kanapé előtt álló asztalra helyezett.
– Édes zöldtea a legkiválóbb külvilági beszállítóktól – magyarázta Iblis, hogy minél jobban lenyűgözze Serenát. – Különleges rossaki keverék.
A papnő a kezébe vette a csészét, de az italba nem kortyolt bele.
– Mit szeretnél megbeszélni velem, főpátriárka uram? – Kifejezetten hűvösnek tűnt. – Nem szabad fecsérelnünk az időnket.
Mióta Serena meggondolta magát, és a saját kezébe vette a Dzsihad Tanács irányítását, Iblisnek feltűnt, hogy a saját feltételei szerint határozza meg az új hatalmi viszonyokat, és egyértelműen a főpátriárka fölé helyezi önmagát. Viszont még lehetséges módot találni rá, hogy irányíthassa, mindössze a módszerek térnek majd el az eddigiektől.
– Felmerült bennem egy ötlet, amelyet valószínűleg meghökkentőnek tartasz majd, Serena, de meggyőződésem, hogy ha átgondolod, belátod a benne rejlő bölcsességet, és azt, miként erősíthetnénk ezzel a Dzsihadot. Ideje elbeszélgetnünk róla.
Serena szótlanul várt. Tekintete nem lágyult meg, de Iblis látta, hogy minden idegszálával rá összpontosít.
Iblis tökéletesen ellazult, és egyetlen szóval sem említette az alig egy órával azelőtt elfogyasztott fűszerkapszulákat. Serena egyértelműen kinyilvánította, hogy ellenzi a tudatmódosító szerek használatát, mivel a gyengeség jelének tekintette azt, ezért Iblis ügyelt rá, hogy illatsemlegesítő adalékkal keverve vegye be a fűszert.
A főpátriárka belefogott a mondandójába.
– Évek óta együtt dolgozunk, mégsem eléggé szoros együttműködésben. Mindig is társakként fáradoztunk a Dzsihad sikeréért: a főpátriárka és a papnő. Egyazon célokat tűztünk magunk elé, egyazon szenvedély hajt minket. Minél szorosabban kötődünk egymáshoz, annál többet érhetünk el.
Begyakorolt, csábító hanghordozásban beszélt, miközben végig Serena arcélét figyelte. Habár a papnő már negyvenes éveit taposta, Iblis még mindig döbbenetesen szépnek találta őt, lágy vonásait, aranysárga haját és rendkívüli szemeit.
– Egyetértek. – Csupán egy pillanatra mosolyodott el, mintha nem meggyőződéssel válaszolt volna.
Iblis közelebb hajolt hozzá.
– Sokat tanakodtam az ajánlatomon, Serena, és hidd el, nem pillanatnyi elragadtatásomban teszem. Meggyőződésem, hogy a Dzsihad megerősítése érdekében rá kell szánnunk magunkat, hogy... szorosabbá fonjuk a kettőnk közötti köteléket, hogy az az egész szabad emberiség előtt egyértelművé váljon. Létezhet rajtunk kívül még két ember, akit ilyen egyértelműen egymásnak rendelt a sors? Fényes esküvőt rendezhetnénk, végleg megszilárdíthatnánk a hatalmunkat, és a kitűzött célunk felé lendíthetnénk a Dzsihadot.
Látta a meglepett reakciót, de mielőtt Serena vitatkozni kezdhetett volna, eltökélten folytatta:
– Ketten sokkal többet érhetnénk el, ha együttműködnénk. Az emberek még erősebb figuraként, legyőzhetetlen párosként tekintenének ránk. Még Omnius is reszketve gondolna a frigyre lépett papnőre és főpátriárkára.
Noha félt, és úgy érezte, védeni kénytelen az álláspontját, Iblis semmit sem mutatott ki az érzéseiből. Mintha két lépést tett volna előre, ahonnan már nem volt visszaút. Viszont soha nem fogja felfedni előtte, milyen kiterjedt biztonsági és kémhálózattal, mily nagy számban bevethető zsoldossereggel rendelkezik, és miféle megbocsáthatatlan bűnöket követett el a Dzsihad nevében.
Serena ridegen ült, a szemöldökét ráncolta, és láthatóan mit sem törődött a főpátriárka közelségével.
– Nyilvánvalóan lehetetlenség. Már van feleséged. És három gyereked.
– Könnyen elhárítható akadály. Nem szeretem őt. Hajlandó vagyok áldozatot hozni a Dzsihadért. Camie meg fogja érteni. – Bármikor megvásárolható. Serena karja felé nyúlt, és gyorsan elhadarta a begyakorolt szavakat. – Gondold végig! Együtt azzá a meghatározó erővé válhatnánk, amire a Dzsihadnak szüksége van. Veled együtt kiteljesíthetnék... végső győzelemre vihetnénk a Szent Háborút!
Szenvedélyt színlelt – látszólag a Dzsihad érdeke, nem a saját boldogulása lebegett a szeme előtt. Már régen rájött, hogy régimódi csábítással semmit sem érhet el Serenánál. Iblis rettenetesen vágyott rá, különösen, mivel olyan elérhetetlennek mutatkozott, akár egy istennő. De visszafogta magát, és más oldalról támadott. Az egyetlen mód, amellyel megszerezheti magának e nőt – feleségnek, ágyasnak, akit ismét irányíthat –, az maradt, hogy saját érveivel győzi meg őt. Üzleti ajánlattal.
Serena odébb tessékelte.
– Nem érdekel a szerelem, Iblis. És a házasság sem. Sem veled, sem mással. Nincs szükséged rám.
Iblis a szemöldökét ráncolta, és igyekezett elleplezni csalódottságát. A dolog nehéznek ígérkezett.
– Nem köznapi szerelemről beszélek, hanem valami mindkettőnknél nagyobbról, valamiről, ami sokkal fontosabb. A sors rendelte úgy, hogy társak legyünk ebben a küzdelemben, Serena. – Elhúzta a kezét, de rámosolygott, és rejtett képességére összpontosított, hátha tekintetével megigézheti őt. Meg kellett fejtenie e nő nyitját. – Csak bennünk, kettőnkben van meg a háború megnyeréséhez szükséges elszántság.
Iblis soha életében nem küzdött még ennyire elkeseredetten, és dühös volt Serenára azért, amit vele művelt. Ha meghódíthatná, politikai előmenetelére tehetné fel a koronát. Ha uralma alá gyűrhetné Serena Butlert, többé semmi sem állhatná az útját.
Ám a papnő arckifejezése hűvös, érdektelen maradt. Felkelt a kanapéról, és indulni készült.
– A Dzsihadunk minden figyelmedet megköveteli. És az enyémet is. Inkább arra használd a rábeszélőkészségedet, hogy minél több embert állíts mellénk, Iblis! Így jobban kihasználhatod az adottságaidat. Jobb, ha mindketten újra nekilátunk a munkának, főpátriárka uram, és nem fecséreljük ostobaságokra az időnket.
Iblis udvarias belenyugvással intette magához egyik Dzsatir-szárnysegédjét, hogy kísérje ki a papnőt, magában viszont tombolt a dühtől, és legszívesebben darabokra zúzta volna az első keze ügyébe kerülő tárgyat.

 

Álmában sem jutott volna eszébe, hogy a szépséges, abszolút magabiztos rossaki varázslónő megkeresi őt. Mintha érezte volna, hogy egy másik nő épp visszautasította őt, Zufa Cenva határozott léptekkel vonult a főpátriárka lakosztályába még aznap este, és „négyszemközti meghallgatást” kért tőle.
Iblis rögtön elfeledkezett Serenáról.
Zufát cseppet sem érdekelték Iblis nőügyei és a politikai érdekből elvett felesége. A varázslónőket kizárólag a vérvonalak és az irányított fajnemesítés érdekelte, amelynek célja a megnövelt mentális képességekkel rendelkező egyedek nemzéséhez vezető sajátos génkombinációk megkeresése volt egyes rossaki leánysarjak számára. Korábban már bevette a termékenységfokozó gyógyszert – amit a sors fintorából épp az az Aurelius Venport fejlesztett ki és forgalmazott, aki oly sokszor kudarcot vallott e téren –, és tudta, hogy teste nem veti ki azonnal a megtermékenyült petesejtet.
Mivel ismerte Iblis fokozott nemi vágyát, feltételezte, hogy a férfi sem hajítja ki őt.
A telepatikus képességű férfi fölöttébb ritkának, szinte elképzelhetetlennek számított. Zufa azonban észlelte Iblisen a jeleket, ezért értékes génjeit a saját világába akarta átmenteni. Saját képességeiből és a főpátriárka hajlamaiból kiindulva nem tartotta nehéznek a feladatot.
És nem is bizonyult annak...
Ahogy a szuszpenzor-ágyon hevertek, miután tökéletesen kielégítették egymást, Zufa arra gondolt, mennyire lenyűgöző férfi is Iblis. Anélkül, hogy rájött volna a veleszületett képességek eredetére, vagy hogy kioktatták volna a használatukra, befolyásos pozícióba küzdötte fel magát. Miközben alig pár pillanattal azelőtt egymás karjaiba olvadtak, a „Dzsihad legfőbb varázslónőjé”-nek kiáltotta ki őt. Megígérte, hogy hivatalosan is bejelenti a kinevezést a Dzsihad Tanács színe előtt.
– Fölöttébb hangzatos cím – zihálta Zufa, és úgy tett, mintha a szenvedélyes szeretkezés merítette volna ki. – De feltétlenül fontos most is a háborúról beszélnünk?
– Folyton a Dzsihad jár az eszemben – felelte Iblis. – Kénytelenségből, hiszen a gondolkodó gépek sohasem alszanak.
Pár perccel később elszenderedett.
Halkan horkolt, miközben egyik vaskos karjával átölelte Zufát. Zufa óvatosan félrehúzódott. Iblis rögtön felismerte a vele kötött politikai szövetség előnyeit, amellyel a rossaki varázslónők befolyását állíthatja az ügye mögé. Cserébe Zufa mindent magkapott tőle, amit akart, és ha kell, bármikor még többhöz is hozzájuthat. Valamit valamiért. Ám úgy vélte, élettani szempontból talán ez volt az utolsó alkalom, hogy teherbe eshet. A jövőbeli bevetésekhez valószínűleg egy fiatalabb varázslónőt kell kiszemelnie.
Ám ezt a lánygyermeket magának akarta.
Zufa halkan kilopódzott az ágyból, és meztelenül megállt egy állótükör előtt. Noha érettebb és jóval idősebb volt a legtöbb, magzat kihordására képes asszonynál, teste még mindig feszes és szép volt. Alakja szinte tökéletesnek hatott, mintha az istenek faragták volna ki őt egy márványtömbből. A tükörből látta, hogy Iblis lehunyt szemmel megmozdul az ágyban.
Valóban felsőbbrendű a leszármazásod, Iblis Ginjo? Megfogadta, hogy maga deríti ki ezt.
Az emberi fajnemesítés nem tartozott az egzakt tudományok közé, de a rossaki nők meggyőződéssel hitték, hogy lehetséges azonosítani, irányítani és lecsapolni az erőteljes vérvonalakat. Pontosan ellenőrizte az időzítést, a hormonszintjeit és a peteérés pillanatát, hogy a lehető legkönnyebben teherbe ejthető legyen, és kétsége sem volt afelől, hogy sikerült megfogannia a magzatnak. A különleges rossaki gyógyszerek révén, amelyeket kizárólag a varázslónők ismerhettek, jelentősen megnövelte annak esélyét, hogy lánya szülessen.
Korábban rettenetesen csalódott, mikor előbb megszületett a törpe növésű Norma, aztán gondosan kiválasztott nemzőtársa, Aurelius Venport genetikailag lehangoló fiaskónak bizonyult az ellentétes értelmű jegyek ellenére.
Ezúttal másképp lesz. Miután sebtében felöltözött, és kiosont a főpátriárka lakosztályából, végre reménykedhetett. Ezúttal tökéletes lánya születik. Olyan, amilyet mindig is akart.
A nők végtelenül értékesebbek voltak a férfiaknál.

- - -

 

Mindenkit megbuktathatunk.
Csupán a megfelelő módszerre kell ráakadnunk.

TIO HOLTZMAN: LEVÉL
BLUDD NAGYÚRNAK

Szerencsére zárt laboratóriumi ajtók mögött történt a katasztrófa. A megerősített falak ellenálltak a robbanásnak, és senki sem sérült meg, kivéve néhány jelentéktelen rabszolgát. Holtzman úgy döntött, hogy aprólékosan átírja a feljegyzéseit, nehogy Bludd nagyúr valaha is megtudja, mi történt.
Évekkel ezelőtt a professzor Norma Cenvának köszönhetően megtanulta, hogy nem szabad a nyilvánosság elé tárni egyetlen elképzelést sem, amíg alaposan nem ellenőrizték a működését. Nem akart több kínos szégyenfoltot életpályája történetében.
Mivel mindenáron rá szeretett volna cáfolni a poritrini nemesek elsuttogott vicceire, miszerint a nagy feltaláló kifogyott az ötletekből, Holtzman leporolta a fémrezonancia-generátor régi terveit – amely eszköz huszonnyolc évvel azelőtti kipróbálásakor az egész laboratórium a levegőbe repült, és az egész híd, valamint számos rabszolga is megsemmisült. Működnie kellett volna, sikeres új fegyvernek kellett volna bizonyulnia, amely közvetlenül a gondolkodó gépek fémtestén fejti ki a hatását. Ám mielőbb büszkélkedni akart vele Bludd nagyúr előtt, anélkül, hogy kipróbálta volna.
A bekövetkezett szerencsétlenséget oly kínos kudarcként élte meg, hogy évekig képtelen volt kiheverni.
A professzor ettől függetlenül úgy vélte, hogy az elképzelés érdemes a továbbgondolásra. Nemrégiben buzgó asszisztensei kezébe adta a régi terveket, és azzal bízta meg őket, hogy tegyék működőképessé a szerkezetet.
Az asszisztensek vérágas szemekkel, kócosan és ziláltan, keserű izzadságszagú termekben számoltak, módosítottak, terveztek serényen, mígnem végül megépítették az új prototípust. Holtzman tüzetesen áttanulmányozta a terveiket, valójában azonban kétkedés nélkül elfogadta segédei eredményeit. Most, hogy a „feljavított” szerkezet éppoly robbanásszerű véget ért, mint elődje, a professzor teljesen elcsüggedt. Szerencsére ezúttal titokban tudta tartani, ám mindez kevés vigaszt jelentett neki.
Sok évvel ezelőtt Norma Cenva figyelmeztette, hogy az elképzelés alapjaiban hibás, és sohasem fog működni. A lány mindig is önelégülten adta elő az efféle feddéseket, de talán mégis igaza volt. Mellékesen, most mivel foglalkozhat? Holtzman már jó ideje nem találkozott vele.
Természetesen azt feltételezte, hogy sok időt fecsérelt el, lényegében a semmire. Ha komoly felfedezést tett volna, arról biztosan értesül. Hacsak nem titokban akarta tartani, mint mikor a parázsgömb ötletét a VenKee Vállalatnak adta el.
Miután magukra hagyta az asszisztenseit, hogy takarítsák el a fémrezonancia-generátor romjait, „biztonsági okokból” felnyalábolta, majd később megsemmisítette a laboratóriumi jegyzeteket. A híres feltaláló abba a hitbe ringatta magát, hogy maga irányítja az életét.
Aznap este, miután lehajtott egy pohár fanyar ízesítésű poritrini rumot, úgy határozott, hogy ellátogat Normához.
Habár igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni, valójában nehéz lett volna eltitkolni egy ilyen nagyszabású vállalkozás létét. Tuk Keedair szigorú biztonsági szabályokat vezetett be, Bludd nagyúr mégis pontosan tudta, hol található a létesítmény, hiszen a VenKee Vállalat egy elhagyott bányaüzemet vásárolt meg az egyik mellékfolyó kanyonjában.
Holtzman tehát úgy döntött, odamegy, és megnézi, min dolgozik Norma, és mindössze két asszisztense, valamint egy pár dragonyos testőr kísérte el. Ha Norma esetleg akadékoskodik, később visszatérhet – karhatalmi erővel.
A fehér köpenyes tudós motoros kompcsónakon hajózott fel a folyón a kiszáradt kanyonig, ahol tudomása szerint a titokzatos kísérletek folytak. Üres dokkokat és teherlifteket látott a szirt oldalán, amelyek a kutatási létesítmény épületeihez és barlangjaihoz vittek fel.
– Még szerencse, hogy egy ilyen förtelmes épületcsoportot ilyen messze rejtettek el – jegyezte meg az egyik segéd.
Holtzman bólintott.
– Normából teljesen hiányzik az esztétikai érzék. De ettől még kiválóan működik az agya.
Ami kifejezetten aggaszt.
A dragonyos testőrök és az asszisztensek kikászálódtak a kompcsónakból, és megindultak a liftek felé. Holtzman körültekintett, és az ipari zajokat figyelte. A hajógyár zakatolására emlékeztette, amit korábban a folyó deltájában létesített. Összeráncolta a homlokát.
Mikor a zörgő lift elérte a szirtfal tetejét, Holtzman csoportját tucatnyi jól felfegyverzett, mogorva őr fogadta, akik elállták az utat a kerítéssel körülvett épületkomplexum felé.
– Ez itt biztosított magánterület. – Az őrök mindegyike az aranypikkelyes páncélt viselő dragonyosokra meredt.
– Tán nem tudjátok, kivel van dolgotok? – mondta merészen az egyik segéd. – Engedjétek át Holtzman professzort!
A dragonyosok megindultak, de a zsoldos őrök nem mozdultak a kapu elől. Ehelyett marokra fogták a fegyvereiket.
– Úgy látom, órákig fényesíthettétek azt az aranypáncélt, hogy ilyen csillogó legyen – szólalt meg az őrök parancsnoka. – Ugye nem szeretnétek, ha a sugárvető megperzselné?
A dragonyosok hitetlenkedve hátrahőköltek.
– Maga Niko Bludd nagyúr nevében és felhatalmazásával érkeztünk!
– Ettől még nincs jogotok figyelmen kívül hagyni a magántulajdon sérthetetlenségét. Nem az övé az egész bolygó.
– Menj, és szólj Keedairnek! – mondta egy másik őr. – Majd ő elintézi.
Az egyik zsoldos visszakocogott az épületekhez. Holtzman megpróbálta kivenni, mi áll a kerítés mögött, és egy hatalmas hangárt, valamint melléképületeket pillantott meg, ahonnan rabszolgák egész sora szállította az alkatrészeket a raktárépületből kialakított szerelőcsarnokba.
Valamit épít idebenn... valami terjedelmeset.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy kisgyerekre emlékeztető nő közeledik feléje személyes szuszpenzor-állványán. A hangár felől érkezett lassacskán a kerítéshez, ahol a dragonyosok még mindig a merev tekintetű őrökkel álltak szemben.
– Nicsak, Holtzman professzor! Mi járatban errefelé?
– Ebben a pillanatban nem ez a legérdekesebb kérdés, ugye? – Megsimogatta szürke szakállát. – Sokkal jobban izgat, te mivel foglalatoskodsz idebent, Norma? Egészen pontosan min dolgozol? Munkatársként jöttem ide, hogy megbeszéljem, miben segíthetünk egymásnak a gondolkodó gépek elleni küzdelemben. Te viszont úgy viselkedsz, mintha illegális tevékenységet folytatnál.
Fiatalon Norma éveket töltött el azzal, hogy megszállottan módosítgatott Holtzman eredeti egyenletein. A „térhajlítás” ötlete jellegzetes esete volt Norma nevetséges elképzeléseinek. Ez a furcsa, szerény nő mégis újra meg újra bizonyította zsenialitását...
– Bármennyire sajnálom, Holtzman professzor, a szponzorom megígértette velem, hogy semmit nem árulok el a munkám részleteiről. – Az apró termetű nő elfordította a tekintetét.
– Tán elfeledted, hogy ki vagyok, Norma? A Nemesek Szövetségének egész területén nekem van a legáltalánosabb felhatalmazásom a titkos adatokhoz való hozzáféréshez! Hogyan tagadhatnád meg tőlem a részleteket? – A dragonyosokra nézett, mintha azt parancsolná nekik, hogy tartóztassák le a nőt. – Most mesélj egy keveset erről... a térhajlításról!
Norma megriadt, pillanatig tétovázott, de tekintete ragyogott az izgatottságtól.
– Professzor, csupán az eredeti mezőegyenletek melléktermékéről van szó, olyan egyedi kiterjesztésről, ami lehetővé teszi, hogy a távolság változójának módosítása céljából meghajlítsuk a téridőt. Ennek segítségével a Dzsihad Hadserege bárhol azonnal megtámadhatja a gondolkodó gépeket, a jelenleg még elkerülhetetlen, hosszadalmas űrutazás kiiktatásával.
A feltaláló orrlyukai kitágultak, és a magyarázat egyetlen elemére csapott le.
– Magad mondtad, hogy az én egyenleteimből indultál ki, és mégis el akartad titkolni előlem a részleteket?
Ebben a pillanatban csörtetett oda hozzájuk a tlulaxi kereskedő, aki alig volt nagyobb Norma Cenvánál. Szikár arcára riadtság ült ki; vastag hajfonata mintha kissé kirojtosodott volna.
– Norma, hagyd, hogy én intézzem el! Jobb, ha visszamész dolgozni. – Gyors, metsző pillantást vetett a nőre. – Most rögtön.
Norma rémülten megfordította a szuszpenzor-kocsit, és visszasuhant a lezárt munkaterületre.
Holtzman csípőre tette a kezét, és parancsolóan meredt Tuk Keedairre.
– Fölösleges túlbonyolítani ezt az ügyet. Az őreid láthatóan nem értik, hogy jogunkban áll átvizsgálni a létesítményt, és tudomást szerezni minden olyan találmányról, amely előmozdíthatja a Dzsihad Hadseregének sikerét...
– Ez itt egy szigorúan titkos létesítmény, az itt folyó kutatást pedig kizárólag a VenKee Vállalat pénzeli – felelte Keedair, akit nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni. – Semmivel nincs több „jogod” idejönni, mint a gondolkodó gépeknek.
Holtzman segédeinek elakadt a lélegzete. A tlulaxi biccentett az őröknek.
– Tegyétek a dolgotokat, és intézkedjetek, hogy haladéktalanul távozzanak! – Tekintetét a professzorra emelte. – Amint bejelentésre vagy bemutatóra kerül sor, feltétlenül meghívunk téged is, Bludd nagyúrral egyetemben... puszta udvariasságból.
A dragonyos testőrök nem tudták, mitévők legyenek, és a dühöngő Holtzmanra néztek, mintha azonnali megoldással szolgálhatna a problémára. Ám a professzor látta, hogy csak a meghátrálás lehetősége maradt számukra.
Egyelőre.
– Valamit eltitkol, ahogy azt mindvégig sejtettem – magyarázta Holtzman, és igyekezett elhitetni Bludd nagyúrral, hogy mindez komoly aggodalomra ad okot. – Miért ragaszkodik ennyire a biztonsághoz a VenKee Vállalat, ha éppúgy semmi érdemlegeset nem tud felmutatni, mint amikor nekem dolgozott?
A nemesúr kuncogva kortyolgatta gyöngyöző gyümölcsitalát. Hátradőlt a székében az erkélyen, és közönyösen bámult le a hegyfokról a folyóra, ahol az uszályok roppant rakományokat szállítottak a deltába és az űrkikötőbe.
– Nem különös, hogy amint megszabadul a szolgálat béklyóiból, két éven belül jelentős felfedezésre jut, Tio? Mindvégig titkolta előled a találmányát, nehogy meg kelljen osztania veled a dicsőséget.
– Normát sohasem érdekelte a hírnév és a dicsőség. – Holtzman nem kért az italból, amivel a nemesúr kínálta, és az erkély kövezetét rótta, mit sem törődve az elé táruló csodás látvánnyal. – És most, hogy ez a Venport nevű „barátja” elérte, hogy elengedjük őt, nem formálhatunk jogot az újabb felfedezéseire.
Akár egy jéghideg penge, úgy hasított belé a felismerés.
– Nyilvánvalóan ezért volt hajlandó a VenKee lemondani a parázsgömbökből befolyó haszon egy részéről! Bármit eszelt is ki Norma, bizonyosan nagyságrendekkel jelentősebb ennél. – Ökölbe szorította a kezét. – És mi kimaradunk belőle.
Bludd nehézkesen feltápászkodott, lesimította és megigazgatta elegáns palástját.
– Szó sincs ilyesmiről, Tio. Csak azokról a felfedezésekről mondtunk le, amelyek teljesen újnak számítanak. Ha ilyen hamarjában kifejlesztett valamit, miután aláírtuk a szerződést, bármelyik tisztességes ügyvéd – vagy akár egy hozzád hasonlóan kiváló tudós – könnyedén kimutathatja a munkád és Norma eredeti elképzelései közt fennálló kapcsolatot.
Holtzman abbahagyta a járkálást, amint megértette a helyzetet.
– Ha a munkájában felhasználta azt, amire gondolok, akkor igazad van, Bludd nagyuram.
A nemesúr jókorát kortyolt a kelyhéből, és Holtzman felé lökte a másikat.
– Idd ki, Tio! Le kell nyugodnod.
– De hogy jutunk be az épületekbe? Látnom kell, min dolgozik Norma. A létesítményt zsoldosok tucatjai védik, az a tlulaxi kereskedő pedig úgy őrködik felette, akár egy keselyű.
– Egy tlulaxi vízumát bármikor visszavonhatjuk – jelentette ki Bludd –, és tüstént intézkedem ez ügyben. Tulajdonképpen bármily régóta tartózkodik nálunk Norma Cenva, továbbra is pusztán a vendégünk, és nem bolygónk polgára. Hírbe keverhetjük, gyanút ébreszthetünk vele szemben, megvonhatjuk tőle a kiváltságait és az anyagellátását.
– És ez elég lesz?
Bludd megropogtatta gyűrűkkel teli ujjait, aztán behívta a dragonyosok kapitányát.
– Állíts össze egy nagyobb osztagot, és vezesd őket Norma Cenva létesítményéhez! Háromszáz jól felfegyverzett dragonyos elég lesz. Azt gyanítom, hogy a zsoldosok harc nélkül megadják magukat a túlerő láttán. Adjátok át a tlulaxinak a kiutasító iratot, aztán zavartalanul kideríthetitek, mire készül Norma. Ez nem jelenthet gondot, ugye?
Holtzman nagyot nyelt, tekintetét pedig a hirtelen egészen érdekesnek tűnő folyó felé fordította.
– Nem, nagyuram. De Norma ellen fog állni. Sürgősen üzen majd Aurelius Venportnak. Tuk Keedair pedig a Szövetségi Bíróságra fog folyamodványt benyújtani. Ezt biztosra veszem.
– Tudom, Tio, de hónapokig vizsgálódhatsz a laboratóriumban és a szerelőcsarnokokban, mielőtt intézkednének. Ha semmi érdemlegesre nem akadsz, elnézést kérhetünk, és elismerhetjük, hogy tévedtünk. Ha viszont rábukkansz a találmányra, gyártani kezdhetjük, mielőtt a VenKee a bíróságra mehetne az üggyel.
Holtzman már mosolygott.
– Felülmúlhatatlan látnok vagy, Bludd nagyuram.
– Te pedig felülmúlhatatlan tudós, Tio. Az ellenfeleinknek esélye sem lehet velünk szemben.

- - -

 

Az ember nem lehet szobor.
Az embernek cselekednie kell.

BUDDISZLÁM SZÚTRA,
ZENSÍITA ÉRTELMEZÉS

Ishmael több mint egy éven át értelmetlen parancsoknak engedelmeskedett Norma Cenva létesítményében, noha úgy érezte, lelke réges-rég eltávozott belőle. Százharminc buddiszlám rabszolgával együtt serénykedett. A titkos vállalkozás áttekinthetetlennek tűnt, ahogy lassan sorra megszerkesztették, átszerelték és kipróbálták a hatalmas hajó különös alkatrészeit.
Semmit sem értett az egészből.
A tudós asszony nem rótt rájuk nehéz feladatokat. Oly lelkesen összpontosított az előtte álló munkára, hogy fel sem merült benne annak lehetősége, hogy a többiek ne éppily odaadással dolgozzanak. Tlulaxi partnere, Tuk Keedair – Ishmael megborzongott, valahányszor meglátta az egykori rabszolgafelhajtót – megnyújtott műszakokban dolgoztatta őket.
A segédek, ügyintézők, mérnökök és rabszolgák minden napjukat és éjszakájukat a zárt településen töltötték, amelynek kizárólagos rendeltetése a kísérleti jármű megépítése volt. A buddiszlám rabszolgák a fennsíkon felhúzott egyszerű, de tiszta kaszárnyákban aludtak, ahol éjszakánként szüntelenül fújt a szél, de az égen csillagok miriádjai ragyogtak. Ishmael még egyetlen napra sem térhetett vissza Stardába.
Régóta nem hallott felesége vagy lányai felől, és senkit nem talált, akitől érdeklődhetett volna sorsuk alakulásáról. A családja elveszett számára. Minden nap azért imádkozott, hogy még életben legyenek, emlékképeik azonban immár álmaiban kísértő szellemekké váltak. A remény kötele vékonyka cérnaszállá kopott.
A szerelőcsarnokká alakított hangár zajában barátját, Aliidet figyelte, amint egy ultrahangos szerszám betétjét cseréli éppen. Mikor a rabszolgákat idehozták a folyó felső folyására, hogy az új, titkos létesítményben dolgozzanak, Aliidnek sikerült elérnie, hogy Ishmaellel együtt osszák be. A poritrini rabszolgatartók korábban mindkettejüket elválasztották a családjuktól.
Miután beállította az ultrahangos szerszámot, a Zensíita férfi harsány hangon megszólalt:
– Megpróbáltad, Ishmael. Azt tetted, amit jónak gondoltál... Nem hibáztathatlak ezért, habár sohasem értettem, miért bízol olyan naivan a fogva tartóink tisztességében. Mégis, mire számítottál? A rabszolgatartók azt várják el tőlünk, hogy gerinctelenek legyünk, ahogy a te eseted is bizonyítja. Ha csak üres fenyegetésekre futja tőlünk, nem érzik, hogy kötelességük lenne emberként bánni velünk. Olyan nyelven kell szólnunk az elnyomóinkhoz, amit maguk is megértenek. Meg kell mutatnunk nekik az agyarainkat és a karmainkat!
– Az erőszak csak még súlyosabb büntetéshez vezet. Magad is láttad, mi történt Bel Moulayjel...
– Igen, láttam – szakította félbe barátját Aliid, farkasra emlékeztetően vicsorogva –, de vajon te láttad, Ishmael? Az azóta eltelt hosszú évek alatt mit tanultál? Folyton a fájdalmat emlegeted, amit Bel Moulay elszenvedett, de azt elfelejted, hogy mi mindent elért. Egységbe kovácsolt minket. Belefújt a harci harsonába, amit nem csak a poritrini nemesek hallottak meg, akik túlzott riadalmukban az ellenállás legkisebb jelére csírájában elfojtottak minden kezdeményezést, hanem a buddiszlám hívők is, akiknek továbbra is a szenvedés a kenyere. Nekünk, rabszolgáknak szunnyadó erőnket kell kihasználnunk.
Ishmael, aki továbbra sem adta fel az erőszakmentességbe vetett hitét, csökönyösen ingatta a fejét. A két férfi szócsatájában szokás szerint patthelyzet alakult ki, és egyik sem mutatott hajlandóságot rá, hogy átlépje a köztük tátongó szakadékot. Egykor jó barátok voltak, akiket a körülmények hoztak össze, de mindig nagyban különböztek egymástól. Még a közös gyötrődés sem hozta őket közelebb. A mindig elszánt Aliid folyton a lehetetlent igyekezett elérni – oly sok területen. Ishmael kénytelen volt becsülni szilárd elveit, Aliid viszont kizárólag kiábrándultnak mutatkozott.
Kisfiúkorában nagyapja tanította meg Ishmaelnek, miben higgyen, és hogyan élje az életét, de a felnőttek gyakran leegyszerűsítették a dolgokat a gyerekek számára. Ishmael immár harminchét éves volt. Vajon mindvégig tévúton járt? Talán újra erőt kellett volna vennie magán, miközben éppúgy betartja a Zenszuni tanításokat? A zsigereiben érezte, hogy Aliid erőszakos tervei elhibázottak és veszélyesek voltak, szilárd hite azonban, hogy mindez valamilyen okból történt – hogy Isten valahogy megmenti őket, és meglágyítja fogva tartóik szívét –, egész életében semmilyen eredményre nem vezetett. Sem a buddiszlám rabszolgák nemzedékeinek életében.
Más választ kellett találnia. Más megoldást.
Jóllehet Ishmael teljes kudarcot vallott, s sem jobb körülményeket, sem engedményeket nem sikerült kicsikarnia Bludd nagyúrból, a Zenszuni hívők továbbra is eljöttek hozzá esténként a közösségi barakkokba, hogy megkérjék őt, imádkozzon velük, meséljen nekik, és erőt adva biztassa őket Buddallah akaratának türelmes elfogadására. Több mint száz férfi és nő... A munkások többsége eljárt hozzá rendszeresen.
Eleinte Ishmael kételkedett benne, hogy képes lesz erre. Hogyan mondhatná el a Korán-szútrákat, és énekelhetne Isten jóságáról, mikor Ozzát nem tudhatta az oldalán, mikor szépséges lányai nem ülhettek a tábortűz mellett, hogy meghallgassák a jól ismert tanmeséket? Ám Ishmael új erőre kapott, és felismerte, hogy nem veszíthet el mindent. Az ereje megmaradt, még ha Aliid nem is fedezte fel.
Ahogy azonban a hónapok lassan egy évvé nyúltak, Ishmael fokozatos eltávolodásra lett figyelmes Zenszuni testvérei és az Aliid vezette kisebb csoport között. Még mindig együtt dolgoztak az elkerített hangárban, ahol Norma Cenva és csapata munkálkodott a kibelezett hajó prototípusán, de érezte, hogy Aliid titkokat rejteget, és nem csupán a poritrini rabszolgatartók, hanem Ishmael és követői elől is...
Egyszerre fényes reménysugár csillant fel Ishmael életének komor egén, akár a poritrini nagyurak káprázatos tűzijátékai a folyó felett. A hír annál is inkább örömet okozott, mivel oly váratlanul érkezett.
Ahogy a roppant kísérleti hajó megépítése az utolsó szakaszba érkezett, Tuk Keedair újabb rabszolgabrigádot bérelt Stardából, hogy segítsenek a kolosszális jármű megépítésében, és segédkezzenek az utolsó simítások elvégzésében. Ishmael döbbenten vette észre idősebbik lányát, Chamalt a tizenöt csüggedt munkás között.
A lány is észrevette és felismerte őt, vonásai pedig kibomló virágszirmokhoz hasonlóan lágyultak el. Ishmael örömében alig bírta megállni, hogy ne rohanjon oda hozzá, de fegyveres őrök kísérték az újonnan érkezőket. A szigorú tekintetű Keedair szintén őket figyelte, mintha magában leltárt készítene.
Ishmael nem feledte el Bludd nagyúr bosszúját, aki szándékosan szétszakította a családját, csupán, mert viszonzást kért tőle a megfeszített munkájukért. Még egyszer nem kockáztathatta meg, hogy felhívja magára és Chamalra a figyelmet.
Ishmael gyorsan jelzett lányának, a fejét ingatta, és elfordította a tekintetét. Később majd beszélgethet vele. Este majd megölelhetik egymást, és suttogva elmesélhetik, hogy mi történt velük. Egyelőre azonban nem merte kimutatni az örömét, mivel attól félt, hogy a rabszolgatartók megfosztják tőle, ahogy minden mástól is...
A nap hátralévő része agóniának tűnt. Az új rabszolgabrigádot a létesítmény egy másik részén igazították el, és tanították be a teendőkre. Mintha maga a nap is megállt volna az égen, Ishmael oly lassúnak érezte az idő múlását.
Ám mikor véget ért a hosszú műszak, és a Zenszuni hívők visszatértek a közösségi kaszárnyába, Aliid és a Zensíiták pedig a saját, elkülönített szálláshelyükre, Ishmael megölelte a lányát, és mindketten sírva fakadtak. Megelégedtek azzal, hogy újra együtt lehetnek, és egy ideig egyetlen szót sem szóltak.
Végül Chamal elmesélte, hogyan szakították el édesanyjától és húgától. Tudomása szerint Ozzát és Falinát a kontinens túlsó felére, a nádasokba vitték el dolgozni. Immár egy éve nem hallott felőlük.
Miután órákon át beszélgetett már Ishmaellel, Chamal egy ifjú, elszánt tekintetű férfit hívott oda, akit Rafelnek hívtak. Kézen fogta, és magához húzta, hogy bemutassa az édesapjának. Félénknek mutatkozott, mintha már sokat hallott volna Ishmaelről.
– Ő a férjem – mondta Chamal. – Mikor betöltöttem a tizenhatot, és eladósorba kerültem, egymáshoz adtak minket.
Leszegte tekintetét, hogy ne kelljen látnia édesapja megrökönyödését.
– Más nem maradt nekem, apám.
Ishmael nem bosszankodott, de alig hitte el, hogy a kislánya – aki még mindig oly fiatalnak tűnt neki – immár felnőtt asszonnyá és feleséggé érett. Nyájasan elmosolyodott, és mindkettőjüket a keblére ölelte.
– Jóravaló fiúnak látszik.
– Igyekezni fogok – felelte főhajtással Rafel –, a lányod és a népünk boldogulása kedvéért.
Chamal, aki láthatóan rajongással szerette a fiút, szorosan férje mellé húzódott.
– Miután feleségül mentem Rafelhez, az adminisztrátoraik már nem tudhatták, hogy a lányod vagyok. Akkor sem tudták, hogy ki vagyok, amikor áthelyeztek ide. Máskülönben Bludd nagyúr távol tartott volna tőled. Ishmael megfogta, és megszorította a lánya kezét. – A lányom vagy, Chamal.
Aztán az ifjú férj kezét is megragadta. – Te pedig immár a fiam, Rafel.
Hetekkel később Ishmael véletlenül megtudta, mire készül Aliid. A kanyon munkakörletében az egyik Zenszuni nő, akit korábban egy Zensíita férfi fogadott hitveséül, felfigyelt rá, hogy férje házilag összetákolt fegyvereket rejteget, s titokban egy már alig beszélt és a Szövetség nemesei előtt ismeretlen buddiszlám nyelven írt üzeneteket olvasgat. Mivel Ishmaelt tekintette vezetőjüknek, a szútrák értelmezőjének és vonakodó döntéshozónak, elmondta neki, mit látott, és mire gyanakodott.
Egy hónap volt hátra a Bel Moulay-féle felkelés huszonhetedik évfordulójáig. A poritrini nemesurak ismét korhely ünnepségeket készítettek elő, hogy a bukásra, a rájuk váró sorsra emlékeztessék a rabszolgákat. Aliid dacból arra készült, hogy ezt az alkalmat használja ki saját forradalma kirobbantására. Már meghatározta a végrehajtók feladatait, és titkos üzeneteket küldött Stardába, ahol – Bel Moulay nevét segítségül hívva – a zendülés híre futótűzként terjedt a rabszolgák között.
A Zensíiták erőszaközönt szándékoztak zúdítani a biztonságérzettől kókadt poritrini urakra, akik abba a hitbe ringatták magukat, hogy évtizedekkel ezelőtt végleg leszámoltak a lázadókkal. Ishmael kezdett rájönni, hogy saját békekötési kísérlete Bludd nagyúrral épp ezt a hitet erősítette a nemesekben. Ám a felismerés nem ingatta meg a hitében.
Aliid nyilvánvalóan tudta, hogy Ishmael nem helyesli az erőszakot, és a Korán-szútrákat idézi majd, hogy óva intsen az ártatlanok lemészárlásától és attól, hogy Isten kezéből elragadják az ítélkezés jogát. Ám Aliidet immár nem érdekelte a szentírás. Nem bízott benne, hogy gyerekkori társa melléáll, sőt úgy sejtette, hogy Ishmael akadályozni igyekszik majd tervei megvalósítását.
Mikor Ishmael értesült barátja kétségeiről, és megtudta, hogy kiközösítették, úgy érezte, mintha szíven döfték volna. Noha nem értettek egyet a megvalósítás módjában, vajon nem népük felszabadításáért küzdöttek mindketten? Ishmael nem hitte volna, hogy társa valaha is eltitkol előle egy ilyen fontos tervet.
Zaklatottan és tépelődve töltött el számos álmatlan éjszakát, hogy megpróbálja eldönteni, miként cselekedjen. Vajon Aliid tényleg azt hitte, hogy terve teljesen titokban maradhat, vagy abban reménykedett, hogy Ishmael értesül róla, és megérti a rejtett üzenetet? Vajon próbára akarták tenni a Zenszuni hívőket, hogy hajlandóak-e harcolni a szabadságukért, vagy jámboran tűrik a rabságot?
Mi a helyzet akkor, ha Aliidnek igaza van?
Ishmael úgy érezte, összeszorul a torka. Bizonyosan tudta, hogy Aliid tettei vérfürdőhöz vezetnek, a rabszolgák pedig, még azok is, akik nem vettek részt a felkelésben, iszonyú árat fizetnek majd ezért. A buddiszlám hívőkben soha többé nem bíznak majd. Lehet, hogy teljesen kiirtják, vagy béklyóba verik őket, akár a karámba zárt állatokat, és még a kevés megmaradt jogaikat is elveszítik.
Ishmael tudta, hogy nem maradt más választása, mint hogy szembenézzen barátjával, mielőtt túl késő.
Aznap este, amikor föltámadt a szél, és lement a nap, Ishmael a fémhágcsón felmászott a barlangüreg bejárata fölé boruló konzolos tetőre. Aliidet és hét Zensíita kollégáját azért küldték fel ide, hogy kijavítsa a hullámacéllemez tetőt, amelyet egy a kanyonon végigsöprő szélvihar rongált meg korábban. A tetőzetnek a közelgő poritrini tél fagyos esőitől kellett megvédenie a kísérleti hajót.
Ishmael felkapaszkodott a tetőre, aztán körülnézett. Mióta minden szőrzetet leborotvált az arcáról, hogy Bludd nagyúr elé járulhasson, újra megnövesztette a szakállát, amely borzasnak és ziláltnak tűnt, itt-ott pedig ősz szálak vegyültek bele.
Aliid, aki csíkos Zensíita ingét munkaruhájába tűrve viselte, felé fordult. Fekete szakálla sűrű rengetegként borította arca alsó felét. Úgy tűnt, számított a látogatásra.
Ishmael félúton megállt.
– Ismered azt a Korán-szútrát, Aliid, amelyikben az áll, hogy mikor a barátok egymás előtt titkolóznak, az ellenfelük már megnyerte a csatát? Aliid felszegte a fejét, és hunyorított.
– A Zensíita változat így hangzik: „Az olyan barát, akiben nem bízhatunk, rosszabb az ellenségnél is”.
A Zensíita munkások némán figyelték a két férfi szópárbaját. Aliid türelmetlenül intett nekik.
– Eredjetek! Ishmael barátommal megbeszélnivalónk akadt.
Miután Aliid kemény tekintete meggyőzte őket, a szerelők a nyitott lépcsőhöz vonultak, és leereszkedtek a hatalmas barlangüregbe. A felső állványzaton magára maradt két férfi szembenézett egymással. Mintha egy örökkévalóságig várakoztak volna, miközben a szél süvített Ishmael körül.
– Sok mindent éltünk át közösen, Aliid – szólalt meg végül. – Mióta gyerekként fogságba ejtettek és a Poritrinre hoztak minket, vállvetve küzdöttünk, és együtt szomorkodtunk. Meséltünk egymásnak a szülőbolygóinkról, és most mindkettőnk feleségét elszakították tőlünk a rabszolgatartóink. Veled együtt sirattam az Anbus IV szent városának pusztulását. Most pedig megtudtam, mire készülsz.
Aliid felső ajkába harapott.
– Nem várhatom tovább, hogy elszánd magad a cselekvésre, barátom. Mindig abban reménykedtem, hogy belátod: Isten férfinak és nem fának teremtett minket. Nem állhatunk ölbe tett kézzel, és nem viselhetjük zokszó nélkül, amit a világ művel velünk. De mióta felkerested Bludd nagyurat, és alázatosan elfogadtad a büntetésedet, meggyőződéssel hiszem, hogy a Zenszunik kizárólag a szavakban, míg a Zensíiták a tettekben hisznek. Véleményed szerint nincs itt az ideje a cselekvésnek?
Szemei szikrát hánytak, és még mindig abban reménykedett, hogy maga mellé állíthatja Ishmaelt.
– Poritrinszerte kémeket és hírnököket küldtem szét. Mindannyian tisztelik a nagy Bel Moulay emlékét, és alig várják, hogy újra lesújthassunk az elnyomókra.
Ishmael a fejét ingatta, és lánya, Chamal, majd felesége, Ozza, és Falina jutott eszébe. Még mind életben voltak valahol, és nem sodorhatta veszélybe az életüket.
– Bel Moulayt kivégezték, Aliid. Buddiszlám rabszolgák százait kaszabolták le, amikor a dragonyosok visszafoglalták a stardai Űrkikötőt.
– Igaza volt, ezt te is jól tudod, Ishmael, de túl korán cselekedett, mielőtt teljesen felkészülhetett volna. Ezúttal soha nem látott méretű felkelésre kerül sor. Magam irányítom, a saját elképzeléseim szerint.
Ishmael elképzelte, ahogy Chamal ifjú férjét véres cafatokká szaggatják az őrök Chandler pisztolyai... és ahogy Bludd nagyúr csapatai a lángoló náddal együtt levágják Ozzát és Falinát. Ismét a fejét ingatta.
– A dragonyosok pedig hasonló mértékben torolják meg a történteket. Gondolj bele, mennyi szenvedést...
– Csak ha kudarcot vallunk, Ishmael – felelte Aliid, és közelebb lépett. A szél mintegy viharfelhővé borzolta a haját. – A vértanúságot szenvedett Bel Moulay nevében állunk bosszút fogva tartóinkon. Megöljük az elnyomókat, és magunkra vesszük, amit magukról állítanak. A változatosság kedvéért ők fognak szolgálni minket. És elvesszük tőlük azt a fizetséget, amit az életünkből elrabolt évek jogos ellenértékének ítélünk.
Ishmael nagyot nyelt.
– Megrémít a terved, Aliid.
– Megrémít? – Keserűen felkacagott. – A Szövetségi Bolygókon mindig azt tartották, hogy a buddiszlám hívők gyávák, akik megfutamodnak a harc elől, akik hátat fordítanak a démoni gépek ellen folytatott háborújuknak.
Aliid közelebb hajolt, tekintetében pedig ugyanaz a tűz égett, ami egykor régen Bel Moulay szemeiben.
– De ezen az évfordulón megmutatjuk nekik, mennyire gyávák is vagyunk. Olyan vérfürdőt rendezünk, amit sohasem felednek el.
– Könyörgök, Aliid, ne kezdj bele! A Buddallah nevében elkövetett erőszak is gyilkosság.
– A gyötrelmekkel szembeni vak tétlenség is megadás – vágott vissza Aliid. Csíkos ingébe nyúlt, és hosszú, görbe kést húzott elő, amit egy hulladék fémdarabból köszörült ki. – Fel akarsz adni minket, Ishmael? Elárulod Bludd barátodnak, hogy mire készülünk?
A markolattal Ishmael felé átnyújtotta a kést.
– Vedd el. Akkor akár magad is végezhetsz velem.
Ishmael az égbe emelte a karját.
– Ne, Aliid!
A másik férfi azonban megragadta Ishmael csuklóját, és a markába nyomta a kést. Aztán a saját melléhez illesztette a penge hegyét.
– Tedd meg! Ölj meg most, hiszen többé nem akarok rabszolgaként élni.
– Badarság! Sohasem bántanálak.
– Itt az alkalom – hörögte Aliid. – Tedd meg... vagy soha többé ne kifogásold a szándékaimat!
Ishmael kitépte a kezét, és elejtette a fegyvert. Aztán leszegte a tekintetét. – Csak ezt a módszert ismered, Aliid? Sajnállak érte.
Aliid gúnyosan elmosolyodott, mintha legszívesebben szemen köpte volna Ishmaelt, majd visszacsúsztatta a pengét a rejtekhelyére.
– Többé nem vagy a barátom, Ishmael, sem az ellenségem. – Hátat fordított neki, és még egy utolsó sértést vágott hozzá: – Semmi nem vagy nekem.

- - -

 

Ellenállni a változásnak: a túlélést segíti. Ám eltúlzott formájában mérgező lehet – önmagunkat pusztítjuk el vele.

ZENSZUNI INTÉS

Még a VenKee Vállalat arrakisi központjának bonyolult hűtőrendszerei sem voltak képesek megbirkózni a nap dühödt hevével. Hiába a rengeteg haszon, amire a fűszerkereskedelem révén tett szert Aurelius Venport, hihetetlen pazarlásnak tűnt, hogy a legelemibb dologra kell költenie az űrkikötő városában. Egy vezető fizetését költötte el arra, hogy megtöltse a zárt rendszerű párásítókat, amelyekkel elviselhetővé tette az irodák levegőjét.
Venport szívesebben lett volna a Salusa Secunduson, hogy a szövetségi hivatalnokokra gyakoroljon némi nyomást, és kereskedelmi érdekeltségeit védje a Dzsihad Tanács ellenében. Ugyanakkor a Rossak burjánzó őserdeibe is visszatért volna, ahol különféle gyógyászati üzleteit ellenőrizheti. Ám leginkább, és a puszta gondolatra is melegség töltötte el a lelkét, a Poritrinen szeretett volna lenni Norma Cenvával. A lány iránti érzelmektől eltekintve, természetesen arra is kíváncsi volt, vajon a térhajlító vállalkozás végül gyümölcsözőnek bizonyul-e, hogy megtérüljön a befektetés.
Valójában bárhol szívesebben lett volna, mint az Arrakison, a fűszerüzlet azonban a VenKee Vállalat sarokkövének számított. A melanzs forgalmazásából befolyó haszon a bolygó barátságtalan klímája, a többi civilizált világtól való iszonyú távolsága, és a Dhartha naibhoz hasonló, nehezen kezelhető Zenszuni fanatikusok ellenére jelentősnek számított. A kereslet pedig mindenütt egyre nőtt a Nemesek Szövetségében.
Venport letörölte az izzadságot a homlokáról, aztán tanulmányozni kezdte az előtte heverő iratokat, főkönyveket és számlákat, amelyek a Dhartha szervezett fűszerbegyűjtőitől származó szállítmányokat és ellátmányt tartották számon. Aztán felnyitott egy elektromos számlakönyvet, és összevetette az információt az egyre növekvő veszteségekkel és a tönkretett berendezések árával.
Bármely jó üzletember tudja, hogy a legtöbb időt és energiát a várhatóan legjövedelmezőbb ügyletre kell áldoznia – Venport pedig korábban bizonyította már, hogy valóban kiváló üzletember. Épp ezért nem maradt más választása, mint hogy az Arrakison marad, amíg a probléma meg nem oldódik.
Mielőtt idejött, egy kontingensnyi katonát és testőrt, zsoldosokat és biztonsági szakembereket bérelt fel, hogy Arrakis Cityben fenntartsák a rendet. Az űrkikötőt piszkos és zord helynek ismerték, ahol piszkos és zord emberek ténykedtek, a csapatok azonban elérték, hogy a leszállópályák és a kereskedelmi épületek viszonylagos biztonságot élvezzenek.
A valódi gondok a sivatag mélyén merültek fel, amit senki nem tudott felügyelni.
Mióta megindult a fűszerkereskedelem ezzel a pokoli sivatagbolygóval, szinte az első perctől fogva előfordultak szabotázsakciók. Az elmúlt évtizedben folyamatosan szaporodtak a kalózok és banditák támadásai, és a baljós jelek, amelyek azt mutatták, hogy egyre többen csatlakoznak az ellenállási mozgalomhoz. Valamely oknál fogva ezek a sivatagi emberek megvetették a civilizáció jótéteményeit és a magasabb életszínvonalat.
Venportnak szükségtelen volt megértenie a törvényen kívüliek gondolkodásmódját, vagy együtt éreznie velük – mindössze a problémát kellett megoldania. E feladatot szívesebben bízta volna üzlettársára, a sors őrjítő fintorának köszönhetően azonban Keedair pillanatnyilag Norma vállalkozására felügyelt a Poritrinen, miközben Venport az Arrakison ragadt.
Pokolian elbaltázott szervezés.
Az iroda ajtajában az egyik asszisztense jelent meg, egy Giedi Prime-ról származó VenKee-hivatalnok, aki azért kérette át magát az Arrakisra, hogy növelje az előmenetele esélyeit. A nyurga férfiú immár a perceket számlálta, mikor térhet végre vissza egy szövetségi bolygóra – bármely szövetségi bolygóra.
– Uram, az a vén sivatagi fickó, hmm... Dhartha úr óhajt látni téged.
Venport elkeseredetten felsóhajtott, mivel tudta, hogy valahányszor a Zenszuni vezető előzetes bejelentés nélkül kereste fel, mindig rossz hírekkel érkezett.
– Küldd be!
A tisztviselő eltűnt az ajtóból, pillanatokkal később pedig Dhartha jelent meg az iroda előtt portól szennyes fehér ruhájában. A naib arcának sötét, aszott bőrét cifra tetoválás díszítette. Merev tekintettel megállt, Venport pedig nem kínálta hellyel. Dhartha, akárcsak a többi Zenszuni férfi, bűzlött a portól, a fűszertől és a kellemetlen testszagoktól. Nem volt különösebben meglepő, hogy a Zenszuni sivatagi patkányok alig vagy tán sohasem fürödtek, hiszen a víz errefelé hatalmas kincsnek számított, Venportnak viszont nehezére esett elhanyagolni a tisztálkodást.
Mielőtt Dhartha naib szóra nyithatta volna a száját, Venport szólalt meg:
– Először is, naib, nem vagyok kíváncsi az elcsépelt, fárasztó kifogásaidra. – A főkönyvek és az elszámolások felé bökött, mivel tudta, hogy Dhartha semmit nem értene belőlük. – Nem hunyhatunk szemet a késlekedés és az elmaradt szállítmányok felett. Valamit tenni kell.
A vén sivatagi férfi válasza meglepte.
– Egyetértek. Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.
Venport leplezni igyekezett a megdöbbenését, és előrehajolt az asztal felett. – Hallgatlak.
– Minden gondunkért egyetlen ember, egy Szelim nevű férfi tehető felelőssé. Ő vezeti a rendbontók ravasz sivatagi rókákból álló csapatát. Váratlanul lecsapnak ránk, aztán elmenekülnek, és elrejtőznek előlünk. Szelim nélkül viszont bizonyosan híre sem maradna a szabotőröknek. A megtévesztett bolondok hősnek tekintik őt. „Féreglovas”-nak nevezi magát.
– Miért ilyen nehéz megszabadulni tőle?
Dhartha a kezeit tördelte.
– Szelimre nehéz ráakadni. Egy esztendeje a halálba csalta a kisunokámat, és ezért bosszút esküdtem ellene. Már többször is üldözőbe vettük, de folyton eltűnt a szemünk elől. A felderítők azonban végre felfedezték a rejtekhelyét, egy szövevényes barlangrendszert, messze a településektől.
– Akkor eredj, és intézd el! – parancsolta Venport. – Vagy tán jutalmat kérsz a sikeresen elvégzett feladatért?
Dhartha felvetette a fejét.
– Nincs szükségem anyagi ösztönzésre ahhoz, hogy megöljem Féreglovas Szelimet. Hasznát venném viszont a zsoldosaidnak és a külvilági fegyvereidnek. A banditák nem fogják harc nélkül megadni magukat, és biztosra kell mennem.
Venport úgy ítélte meg, hogy ésszerű a kérés, és megtérül majd a befektetés. Az ördögi banditák már számos melanzsszállítmányt elpusztítottak. Bármilyen összeg, amit a VenKee Vállalat a megszokott üzletmenet visszaállítására kiadni kényszerül, sokszorosan megtérül majd a jövőben.
– Meglep, hogy a Zenszuni büszkeséged megengedi, hogy segítséget kérj tőlem.
Dhartha mélykék tekintete szikrákat hányt.
– Most nem a büszkeségemről van szó. Hanem arról, hogy elpusztítsunk egy sivatagi kártevőt.
Venport felállt.
– Ez esetben minden szükséges támogatást megadok.
Élete során Dhartha naib sok viszontagsággal és nehézséggel nézett már szembe. Évekkel ezelőtt egy tomboló homokvihar a feleségével együtt pusztított el egy egész fűszerkaravánt. Aztán Mahmad nevű fiát vitte el egy fekélyes külvilági járvány. Mostanra hozzászokott a gyászhoz. Ám unokájának, Aziznak a halála, aki mindenben nagyapja kedvét kereste, a végső elkeseredés szélére sodorta. Dhartha pedig pontosan tudta, ki a felelős ezért.
A bosszúvágy immár egy esztendeje marcangolta a naibot, aki végre elszánta magát a cselekvésre.
Most egy gyűlésteremként használt barlangüregben ült, és ádáz tekintetét végigjártatta a törzs vénein. Ezúttal nem tanácskozásra vagy megbeszélésre került sor, hanem bejelentésre, és a megjelentek mind jól tudták, hogy nem érdemes ellenszegülniük a naib akaratának. Fűszertől kék szemeit vörös karikák vették körül, mintha a gödröket egy tompa késsel metszették volna ki belőlük.
– Szelim árva gyerek volt, hálátlan suhanc, és mindenekfelett: víztolvaj. Kisgyerek korában a falu száműzte őt, mivel úgy véltük, előbb-utóbb a sivatagi démonok áldozatául esik. De mióta önálló útra lépett, olyan nekünk, mintha nyílt sebet dörgölnénk homokkal. Szelim bűnözőket gyűjt maga köré, hogy falvainkban portyázzanak, és rajtaüssenek a karavánjainkon.
– Megpróbáltunk tárgyalni vele. Saját unokám vitte el az üzenetemet, amelyben arra kértem Szelimet, hogy térjen vissza közénk, de a tékozló fiú magával Shaitannal kötött egyezséget. Kinevette az ajánlatomat, és üres kézzel küldte vissza Azizt.
A vének várakozóan néztek Dharthára. Apró csészényi fűszeres kávéjukból kortyolgattak. A naibnak feltűnt, hogy mindegyikük külvilági ruhákat viselt.
– Ám nem volt elég, hogy visszautasította a békejobbomat, Féreglovas Szelim arra vetemedett, hogy őrült eszmékkel töltse meg ártatlan unokám fejét. A bandita szándékosan arra törekedett, hogy rávegye Azizt az esztelen kísérletre, hiszen tudta, hogy Shaitan felfalja a fiút. Szelim ezzel akart bosszút állni rajtam. – Egész testében remegve körbenézett a férfiakon. – Vitatja ezt itt bárki is?
A vének némán néztek vissza rá, mígnem egyikük megszólalt:
– De mit tehetünk ellene, Dhartha naib?
– Éveken át tűrtük a zaklatását. Szelim bevallott célja, hogy meggátoljon minden fűszerbetakarítási kísérletet, és tönkretegye a külvilágiakkal kiépített kereskedelmi kapcsolatot – azt az üzletet, ami a gazdagságunkat biztosítja. Ezer okunk van rá, hogy örökre leszámoljunk Szelimmel és a banditáival. Le kell sújtanunk ezekre az útonállókra, mielőtt az emberek elfeledik a sivatag kemény módszereit. Egybe kell hívnunk a harcosainkat, és a Féreglovas erődítménye ellen kell vonulnunk.
Ökölbe szorította a kezét, aztán felállt.
– Kanla bosszúhadjáratot hirdetek, hogy legkiválóbb harcosaink velem együtt megtámadják, s egyszer és mindenkorra elpusztítsák Szelimet.
A vének sorra felálltak, némelyek vonakodva, mások öklüket rázva. Amint arra Dhartha naib számított, egyikük sem tiltakozott.

 

A Shai-hulud sugallta látomás még sohasem tisztult ki ennyire. Szelim felült szalmaágyán a sötétben. A barlang bejárata előtt a fűszerkaravánoktól zsákmányolt néhány parázsgömb pislákolt halványan, bágyadt fényköröket vetve a padlóra, de odakint továbbra is a sötétség uralkodott, hiszen a hajnal még váratott magára. Szelim pislogni kezdett, hogy feleszméljen a prófétai erejű látomásból.
Immár tisztán kirajzolódik előttem minden!
Mahra békésen szendergett mellette. Teste melegnek, lágynak és ismerősnek hatott. Immár egy éve éltek házasságban, méhében pedig első magzatukat hordozta. Szelim azonban úgy érezte, hogy hitvese mindig is az élete és az egyre növekvő legenda részese volt. Ránézett, neje pedig megmoccant, pedig semmivel nem zavarta meg. Mahra annyira ráhangolódott a férjére, hogy még a gondolatai változását is megérezte.
Hálóüregül Szelim egy belső barlangot választott ki, amelynek falait vésett muadru rúnafeliratok díszítették, azok a megfejthetetlen jelek, amelyeket valamely titokzatos utazók hagytak hátra maguk után. Szelim úgy érezte, hogy az ősi írás által magával Arrakis szellemével lép kapcsolatba. A feliratok segítették kitisztítani az elméjét, az éjjelente elfogyasztott melanzs ugyanakkor célt, megvilágosodást és álmokat adott neki. A látomások néha zavarosnak és nehezen érthetőnek hatottak, más alkalmakkor viszont Szelim pontosan értette, mi a feladata.
Felesége várakozóan nézett fel rá, szeme megcsillant a barlang sötétjében. Mikor megszólalt, Szelim igyekezett csillapítani a hangjában érezhető reszketést.
– Hadsereg közeleg, Mahra. Dhartha naib jól felfegyverzett külvilágiakat gyűjtött maga köré, hogy harcoljanak a céljaiért. Félredobta a Zenszuni elveket és a becsületét. Immár a gyűlölet hajtja őt, és ez mindennél többet jelent számára.
Mahra talpra szökkent.
– Egybehívom a követőidet, Szelim. Összegyűjtjük a fegyvereinket, és felkészülünk a védelemre.
– Nem kell – felelte Szelim, és gyengéden a nő vállára helyezte a kezét. – Tudják, hol találnak, és hatalmas túlerővel törnek ránk. Bármennyire elszántan és ádázul harcolunk, nem győzhetünk.
– Akkor menekülnünk kell. Hatalmas a sivatag. Könnyűszerrel találhatunk új rejtekhelyet a közelben.
– Igen. – Szelim megsimogatta az állát, aztán lehajolt, hogy megcsókolja a hitvesét. – Mindnyájan menjetek a sivatag mélyére, és létesítsetek új bázist, hogy támogathassátok az ügyünket. Nekem maradnom kell, hogy szembenézhessek vele. Egymagamban.
Mahra levegőért kapott.
– Nem, kedvesem, gyere velünk! Itt végeznek veled.
Szelim a meszességbe bámult, távolba meredő tekintete pedig mintha mélyebben behatolt volna egy olyan valóságba, amit senki sem láthatott.
– Réges-rég Buddallah szent küldetést bízott rám. Egész életemet annak a célnak szenteltem, amit Ő kijelölt nekem, és minden ehhez a csomóponthoz vezetett. Shai-hulud sorsa a tetteimtől függ, és attól a jövőtől, amit megteremteni segítek majd.
– Nem teremthetsz meg semmiféle jövőt, ha halott vagy. Szelim alig észrevehetően elmosolyodott.
– A jövő nem ilyen egyszerű. Olyan utat kell kijelölnöm, amely évezredeken át megmarad.
– Veled maradok, hogy vállvetve küzdjünk ellenük. Éppoly ügyes vagyok, mint bármely harcosod. Tudod, hogy már bizonyítottam... Szelim a nő délceg vállára tette a kezét.
– Nem, Mahra. Nagyobb, fontosabb feladat vár rád. Tenned kell róla, hogy senki se felejtsen el! Csak ily módon érhetünk el valódi és hosszan tartó diadalt.
Mély lélegzetet vett, és a melanzs fojtó, édes aromáját érezte a szájában. Úgy érezte, hogy lelke legmélyén eggyé vált Shai-huluddal.
– Egyedül akarok szembeszállni az ellenséggel a homokon. – A tágra nyílt tekintetű Mahra felé fordult, és magabiztosan mosolyra húzta száját. Hangjában semmiféle kétely nem érződött. – Legendaként kevesebbet nem tehetek.

- - -

 

Mivel évtizedek óta nem létesült feltöltésre alkalmas kapcsolat köztem és az örökelme kőzött, Omnius nem ismerheti a gondolataimat, ami akár hűtlenségként is értelmezhető. Ám nem ez vele a szándékom. Csupán természetemnél fogva kíváncsi vagyok.

ERASMUSI DIALÓGUSOK

A Corrin nevű összehangolt világon mindenfelé mindent figyelőkutászok tartottak szemmel. Noha ez bizonyos értelemben megnyugtatólag hatott, Erasmus sokszor tolakodónak és idegesítőnek találta az apró elektronikus kémeket. Különösen a mozgó egységeket, amelyek elűzhetetlen rovarokként repkedtek a levegőben. Megszokta már, hogy bármelyik pillanatban megszólalhat a semmiből a mindenütt jelenlévő hang.
Váratlanul frissítőhajó érkezett a Corrinra, ráadásul azzal a meglepő hírrel, hogy több évtizedes késlekedés után Seurat elhozta a Terra-Omnius egy sértetlen másolatát. Erasmus örömtelenül fogadta az értesülést, és megvárta, amíg az örökelme feldolgozza a friss információt. Tulajdonképpen nem szándékozott eltitkolni a kezéből kicsúszott földi kísérletek részleteit és annak váratlan, katasztrofális következményeit. Legalábbis nem örökre.
Erasmus magánvillája díszkertjében sétálgatott; a vörös óriás nap átható fénye elpusztította az érzékeny virágokat, más növények azonban burjánzottak a hatására. Miközben az önálló akaratú robot egy ritka paradicsommadár-virággal – Serena Butler egyik kedvencével – foglalta le magát, Omnius a megszokott hatékonysággal dolgozta fel az elveszettnek hitt frissítés adatait, Seurat frissítőhajója pedig fennakadás nélkül elhagyta a leszállózónát.
Mielőtt a frissítőhajó kiért volna a légkörből, Erasmust megszólította az örökelme. A parancsoló gépi hang egy bonszáj-fügefa implantátumán keresztül szólalt meg.
– Tessék, Omnius? Találtál valami érdekességet a földi frissítésben? – Erasmus a virágait vizsgálgatta, mintha cseppet sem aggódna. Pedig arra számított, hogy hamarosan alapos feddésben részesül.
– Most már tudom, hogy az állatias gyerek, Gilbertus Albans felett kötött „fogadásunkat” korábban hasonló előzte meg. – A parányi fa egyik levele zölden felragyogott; nyilvánvalóan ebbe ültették be a figyelőkutászt.
– Eddig sohasem próbáltam felnevelni egy rabszolgagyereket.
– Bebizonyítottad, hogy képes vagy tömegesen manipulálni az embereket. A frissítés szerint fogadást kötöttél földi megfelelőmmel, hogy megmutasd, akár a leghűségesebb emberi megbízottakat is ellenünk tudod fordítani.
– Mindezt a Terra-Omnius tudtával és beleegyezésével tettem – felelte Erasmus, mintha kielégítőnek tartaná a magyarázatot.
– Megpróbálsz megtéveszteni hiányos és megszűrt információkkal. Az emberi alattvalóidtól tanultad el ezt a módszert? Úgy tűnik, különféle trükkökkel igyekszel fölém kerekedni kettőnk vetélkedése során. Talán a helyemet szeretnéd átvenni?
– Nem vagyok több egyszerű szolgádnál, Omnius. – A robot likvimetál arclemeze megszokásból mosolyra húzódott, jóllehet a gesztus nem sokat jelentett az örökelmének. – Ha bármikor is megkísérlem befolyásolni a vizsgálódásaidat, csupán az ellenség alaposabb megismerése végett teszem.
– Eltitkoltál előlem valamit. Valamit, ami sokkal jelentősebb ennél. – A világoszöld levél vibrálni kezdett, mintha dühös lenne. – Téged lehet felelőssé tenni, Erasmus, amiért kirobbant az eredeti emberi forradalom.
– Semmit sem lehet eltitkolni előled, Omnius. Mindössze az adatbevitelt késleltethetem, amint ebben az esetben is történt. Valóban lehajítottam egy jelentéktelen emberi gyereket az erkélyemről... és látszólag ez szolgáltatta a szikrát a jelenlegi lázadáshoz.
– Hézagos az elemzésed, Erasmus. A legkegyetlenebb földi felkelést az a megbízott, Iblis Ginjo vezette, akit személyesen rontottál meg, most pedig a Dzsihad egyik első számú politikai vezetője. Elvakult küzdelmük jelképes vezére pedig az a Serena Butler, akit egykor házi rabszolgádnak választottál. Úgy tűnik, minden kísérleted végzetes következményekhez vezet.
– Kizárólag, hogy jobban megérthessük az emberi elmét.
– Vajon nem elképzelhető, hogy valamelyik kísérleted okozta a nyolc különböző összehangolt világon tapasztalt, megmagyarázhatatlan rendszerhibát?
– Biztosan állíthatom, hogy nem, Omnius.
– Az önállóságod kezd zavaróvá válni, Erasmus. Éppen ezért, hogy elkerülhessük a további tragédiákat, újraformázzuk és összehangoljuk velem az elmédet. Egyéniségedet kitöröljük... kitöröl... kitör... kit...
A furcsán dadogó Omnius hirtelen elhallgatott. A figyelőkutászok fényei kihunytak. A ragyogó zöld levél levált a bonszáj-fügefáról, és a földre esett.
A megzavarodott Erasmus, aki mihamarabb szerette volna felmérni a féltett egyéniségére leselkedő veszélyt, végigjártatta a tekintetét a villájában fellelhető többi figyelőkutászon. Mindegyik némán és mozdulatlanul csüngött, mintha kikapcsolták volna őket. Az egyik úgy hullott le a magasból, akár egy kődarab, majd darabokra tört a kövezeten.
Különös csend telepedett a Corrinra.
– Omnius? – De Erasmus sem a megfigyelő-képernyőknél, sem az interakciós portokon nem lelt az örökelmére.
A feje felett egy robotvezérlésű hajó váratlanul megdőlt, és eltérült irányvektor mentén becsapódott az egyik ipari létesítménybe.
Mivel érezte, hogy valami alapvetően nincs rendjén, ugyanakkor nem értette az átmenet nélküli meghibásodások okát, Erasmus sebtében a Corrin központi városába ment. Mikor odaért, láthatóan összezavarodott emberi megbízottakat, rabszolgákat és függetlenített robotokat talált.
A város szívében magasodó Központi Torony mintha megbolondult volna. A likvimetál szerkezet vonagló kígyó módjára rángatózott és rázkódott, előbb a talajszintig összehúzta magát, aztán a magasba csapott, úgy zúzta szét a szomszédos épületeket, akár egy feldühödött polip csápja. Omnius kiszámíthatatlan gondolatai irányították az épület mozgását és újrarendeződését.
Erasmus szimulált döbbenettel, élvezettel és iszonyattal bámulta a bizarr megnyilvánulást. Lehetséges, hogy – akár a többi világot – a Corrint is megfertőzte a végzetes rendszerhibát okozó vírus?
Az elszánt és kíváncsi robot végigvonult a fővároson, s közben megpróbált kapcsolatba lépni a figyelőkutászokkal. Azonban mindenfelé kiiktatott és elromlott egységeket talált. Majd miután kikérdezte a többi robotot, kiderítette, hogy az Omnius rendszer az egész bolygón teljesen lebénult. Az irányítás nélkül maradt járművek bolygószerte zuhantak le, az ipari gépezetek a túlterhelés miatt sorra lángra lobbantak.
Omnius teljes programállománya kitörlődött.
– Kihirdetem a szükségállapotot – jelentette be Erasmus egy működő kommunikációs csatornán. – Az örökelme meghibásodott, ezért vissza kell állítanunk, mielőtt komolyabb következményekkel járna a bolygószintű rendszerhiba.
A kevés önálló akaratú robot egyikeként Erasmus képes volt azonnali döntések meghozatalára, épp ezért sokkal hatékonyabbnak bizonyult a többi gondolkodó gépnél.
A helyzetet kifejezetten izgalmasnak találta. Lévén, hogy hűségre programozták, Erasmusban korábban fel sem merült, hogy kihasználja Omnius állapotát. Most azonban nehéz döntést kellett meghoznia. Mindenképp fenn kellett tartania a gépi uralmat a sebezhető bolygón, még ha Omnius memóriája kitörlését helyezte is kilátásba.
Erasmus haladéktalanul átvette a hatalmat, és elszigetelte a katasztrófasorozatot kiváltó, alattomos vírustól még meg nem fertőzött Omnius-kisegítő programokat. Ezek összekapcsolásával elegendő számítógépes vezérlőkapacitást sikerült teremtenie ahhoz, hogy biztosítsa a Corrin biztonságát. Végül majd visszaállítja az összes rendszert, miután fertőzésmentesítette az örökelme vészesen megsérült fájljait és gondolatait.
Közben azonban gondosan kitöröl és átszerkeszt néhány feleslegesnek ítélt adatot.
A robot likvimetál arclemeze elszánt kifejezést öltött magára. Kivételezett helyzetének köszönhetően Erasmus képes volt megmenteni az elsődleges összehangolt világot. Ha sikert arat, illene megjutalmazni hősies tettét. Ettől még nem lett hűtlen vagy csalárd. Csupán egyedülállóan értékes. Egyszerűen fenn kellett maradnia. Joga volt a fennmaradáshoz!
Ha nem így lesz, sohasem érthetjük meg az embereket, és sohasem diadalmaskodhatunk felettük a csatatéren.
Mivel szilárdan hitt tette helyességében, Erasmus hamis emlékeket táplált Omniusba, és szükség szerint módosította az eseményeket. Az örökelmének különben is szükségtelen tudnia a rég elveszettnek hitt földi frissítés tartalmazta adatokról. A robot átszerkesztett története nem sikerült hibátlanra, de úgy vélte, ahhoz elég tökéletes, hogy biztosítsa a fennmaradását.
Erasmus általában elméleti úton szeretett foglalkozni a sorsdöntő kérdésekkel, mintsem tényleges tettekkel oldjon meg problémákat. Épp ezért érdekfeszítőnek találta, hogy katonai ellencsapást kell indítania – ráadásul egy másik önálló gondolkodású robot ellen.
A Corrin egymásba kapcsolódó rendszerei minden erőfeszítése ellenére továbbra is irányíthatatlanul működtek, a Terra-Omnius frissítésbe rejtett élősködő átprogramozásnak köszönhetően. Erasmus olyan háborodott emberhez hasonlította a helyzetet, akire éppen rátört a roham. Bármely hozzáértő orvos elkülönítené és leszíjazná ilyenkor a beteget. Erasmus a jelen esetben ugyanezt tette az örökelmével, és az Omnius rendszerek elszigetelésével igyekezett mérsékelni a kárt.
Kevés időbe és gondolkozásba telt meghatároznia, hogy maga Seurat volt a vírushordozó, aki megfertőzte a Corrint. Seurat korábban arra a nyolc bolygóra is ellátogatott, amelyeken összeomlott a rendszer. A robot kapitány tudtán kívül juttatta el a világokra a fertőzött frissítést, Omnius megtestesülései pedig a néma, ketyegő pokolgépként működő, átprogramozó vírussal együtt fogadták be az információt.
Erasmus magához hívatott egy osztagnyi harci robotot, akik rá tudtak kapcsolódni a gondolkodó gépek rendelkezésére álló leggyorsabb hajókra.
– Kutassátok fel és állítsátok meg a frissítőhajót. Mindenképp meg kell akadályozni, hogy további Összehangolt Világokra juttassa el a Terra-Omnius frissítést. Felhatalmazlak benneteket, hogy szükség esetén pusztítsátok el Seuratot és a járművét. Az elsődleges cél, hogy meghiúsítsátok a további végzetes rendszerhibákat, mint amilyet itt, a Corrinon tapasztaltunk.
A csatarobotok megperdültek, és dörgő léptekkel elindultak a tűhegyes hajók felé, amelyek hatalmas sebességgel tudták átszelni az űrbéli távolságokat. Az automata katonai gépek dübörögve felemelkedtek, aztán füstszínű csíkot húzva maguk után keresztülhasították a karmazsinszínű eget. A mértani körvonalú hajók úgy száguldottak át a vörös óriás puffadt korongja előtt, akár az űrbe rohanó ragadozó madarak.
Erasmus egyfajta rokonságot érzett Seurattal, de az efféle érzések nem terebélyesedtek együttérzéssé. Az örökelmében súlyos kár keletkezett, Erasmus pedig minden szükségeset megtesz azért, hogy újra rendet teremtsen.
Nem mintha az örökelme valaha is kegyeskedne kimutatni ezért a háláját.
A frissítőhajó gyorsabban és egyenletesebben repült, mint az Álomutazó, amelynek fedélzetét Seurat egykor Vorian Atreidesszel osztotta meg. Az emberi megbízott elszállásolásához szükséges változtatások – a létfenntartó rendszerek és a kényelmi berendezések – jelentősen rontották a régi frissítőhajó hatékonyságát.
Ennek ellenére a Vorian Atreides elleni hadijátékokkal és egyéb szórakozással eltöltött idő sokszorosan kárpótolta Seuratot a különbségekért. A robot pilóta sokkal alaposabban megismerhette így az emberi jellemet, mintha egyszerűen Omnius végtelen adatbázisából szerezte volna az információt...
Mikor észrevette a feléje száguldó járműveket, amelyek fokozatosan elfogótámadó alakzatba rendeződtek, Seurat rögtön a Szövetségi Armadára gyanakodott. A Föld elleni atomtámadás során tüzet nyitottak rá, és üldözőbe vették a hajóját, miközben az utolsó Omnius-frissítéssel a fedélzeten megpróbált elszökni a csatatérré változott bolygóról. Miközben az emberek hajóinak többsége az atomcsapásra összpontosított, Vorian Atreides Seurat nyomába eredt, megbénította a robot kapitányt, és működésképtelenné tette a hajtóműveket...
Seurat hamar belátta, hogy nem áll rendelkezésére elegendő fegyverzet, hogy szembeszálljon a túlerővel. Aztán rájött, hogy Omnius hadihajóival áll szemben, amelyeket a Corrinról indítottak utána.
– Add meg magad, vagy megsemmisítünk! – hangzott fel Omnius robotjainak parancsa azon a gépi nyelven, amelyet Seurat automatikusan megértett. – Ne próbálkozz a szökéssel! Kapcsold ki a hajtóműveidet, és készülj fel az ellenőrzésre!
– Természetesen megadom magam. Mindig teljesítem Omnius parancsait.
– A corrini örökelme súlyosan megrongálódott – jelentette az egyik robothajó. – Erasmus egyértelműen parancsba adta, hogy fogjunk el, és foglaljuk le a frissítést tartalmazó gélgömböt, mielőtt további kárt tehetnél az Összehangolt Világokban.
– Semmiféle kárt nem okoztam – tiltakozott Seurat. – Mindössze a Terra-Omnius utolsó gondolatait szállítom. Minden összehangolt világnak meg kell ismernie ezeket a gondolatokat, hogy megérthessük az emberi elmét...
– Parancsba kaptuk, hogy amennyiben nem adod át a gélgömböt, meg kell semmisítenünk a hajódat.
Seurat nem sokáig tanakodott.
– Akkor gyertek át, és átadom a rám bízott frissítést!
Amint a harci járművek összekapcsolódtak a frissítőhajóval, a hadi robotok átfogó beszámolót továbbítottak a Seurat távozása után a Corrinon történtekről. Az elképedt robot kapitány nem vonta kétségbe Erasmus következtetéseit. Döbbenten értesült a többi meglátogatott bolygó végzetes rendszerhibáiról... az örökelmék összeomlásáról azon a nyolc bolygón, ahol feltöltötte a frissítést. Mintha halálos járvány terjedt volna. És Seurat volt a vírushordozó.
– Azonnal visszatérek a Corrinra, és teljes átprogramozásnak vetem alá magam – jelentette ki, mikor a páncélos katona mekek a fedélzetre léptek. – Ha Omnius szükségesnek látja, elfogadom, hogy kitöröljék és alárendeljék a személyiségemet.
– Omniust jelenleg le kellett kapcsolni, és el kellett szigetelni a rendszertől – felelte a katona mek. – Távollétében Erasmus hozza meg a döntéseket.
– Akkor remélem, meggyőzhetem Erasmust, hogy nem állt szándékomban kárt tenni semmiben.
A harci robotok lefoglalták a gélgömböt, amely a Terra-Omnius másolata mellett az alattomos átprogramozó vírust tartalmazta. Milyen kár eltékozolni ennyi létfontosságú adatot!
Géláramkörös elméje sebesen végiggondolta a lehetséges magyarázatokat, és Seurat rögtön rájött, miként szedték rá. Kizárólag Vorian Atreides lehetett képes egy ilyen ügyes és költséges cselfogás kivitelezésére. Az emberi megbízott mindig azzal tréfálkozott, hogy egyszer szabotálja Seurat terveit, és ezúttal valóra váltotta az ígéretét. Miféle otromba tréfa volt ez? Mérhetetlen károkat okozott vele a gépek bolygóinak.
Seurat eltűnődött, tudna-e nevetni az efféle beteges humoron. Ha időt és lehetőséget adnának neki, hasonlóan pusztító tréfával válaszolna, ha valaha újra összehozná a sors Vorian Atreidesszel.

- - -

 

Hány alkalmat szalasztunk el az életünk során? Később, mikor visszagondolunk a múltunkra, egyáltalán fel tudjuk ismerni mind? Ezt a leckét legtöbben túl későn tanuljuk meg.

LERONICA TERGIET A FIAIHOZ

A jó humorú közkatona, aki „Virk” néven mutatkozott be, több napot töltött el, hogy megismerkedjem Leronica Tergiettel a Caladanon. A lányt előbb bosszantotta a férfi állhatatossága, mivel képtelen volt komolyan venni a szándékait, később azonban meglepetten tapasztalta, hogy több nála szebb és könnyebben megkapható nő közeledését is visszautasította.
– Szóval mégsem bolondozol? – ült le Vor mellé a csapszékben, miután a késői záróra eljöttével kizavarta az utolsó iszogató halászt is. Napkeltekor, mikor jön a dagály, egyébként is mindegyiknek a hajójánál kell lennie. Habár azt hangoztatta magáról, hogy egyszerű dzsihadista hadmérnök, aki a kimenőjét tölti itt, Vor korábban tisztázta már, hogy neki kell látnia a part menti katonai állások kiépítéséhez.
– Nem csak a szájamat jártattam – mondta Vor. – Tudom, mit értékelek valakiben... és úgy érzem, érdemes időt és energiát fektetnem abba, hogy megismerjelek.
Már a Földön, a gépek uralma idején is válogathatott a kéjrabszolgák között; azok a nők azonban sohasem nevetgéltek vagy beszélgettek vele társként vagy barátként. Legalábbis nem így.
Leronica zavart színlelve mellére tette reszkető kezét.
– Érdemes energiát fektetni belém? Ez aztán a bók! Az efféle szavak ezek szerint meg szokták hatni a szerelmes szüzeket?
Vor huncutul vállat vont.
– Rendszerint igen.
Leronica csípőre tett kézzel, józanul végigmérte őt.
– Szerintem csupán azért loholsz a nyomomban, Virk, mert kihívást látsz bennem.
– Dehogy – felelte Vor, és igyekezett minél őszintébbnek hangzani. – Azért loholok a nyomodban, mert lenyűgözőnek tartalak. Ez a teljes igazság.
A lány Serenáéra emlékeztető tekintettel meredt rá, és fokozatosan eltűnt belőle a kétkedés. Kezét Vor kezére helyezte, arckifejezése pedig meglágyult. – Jól van hát. Hiszek neked.
A Dzsihad mérnökcsoportja több mint négy hónapig maradt a Caladanon, ahol a halászfalvaktól ladikocsival több órányira, északra fekvő lakatlan, szeles előhegységekből vájták ki a bázist. Erről a helyről lehetett legkönnyebben felcsatlakozni a bolygó körül keringő kém- és felderítő műholdak hálózatára.
A dzsihadisták őrtornyokat és kaszárnyát építettek a hátramaradó kontingensnek. A személyzetet néhány éves időközönként cserélik majd, egyelőre azonban ez lesz az otthonuk, miközben éberen védekeznek a gondolkodó gépek betörései ellen. Vor ezenkívül felderítőcsapatokat küldött szét, hogy teljesen feltérképezzék a szárazföldeket és óceánokat, és először állítsanak össze átfogó adatbázist a Caladan időjárásáról és áramlatairól. Örült, hogy segíthet jobbítani az itteniek életét...
Ahogy a Caladan-tenger partja mellett húzódó előhegységben sétáltak, Vor odanyújtotta a kezét Leronicának, hogy felsegítse a meredek gyalogösvényen. Leronicának nem volt szüksége támogatásra, de Vor szerette a kezében érezni a kezét, megérinteni a lány izmos ujjait, eljátszani a gáláns úriembert, amelynek eszméjét a szívós helyi halászok többnyire nem ismerték.
– Kellemes errefelé a klíma, a friss levegőjével és a tengerrel, ahonnan beszerezhetitek a szükséges élelmet – szólalt meg Vor. Vállaik súrolták egymást, ahogy megálltak, hogy élvezzék az arcukat simogató sós fuvallatot. A csendet nem érezték kínosnak, inkább üdítően kellemesnek hatott elvárásnélküliségével.
Leronica körbetekintett, mintha azt keresné, mi vonzotta annyira Vort ehhez a durva vidékhez.
– A megszokás kilúgozza a színeket a tájból. Időm nagy részében más helyekről álmodozom, nem erről.
– Sokfelé megfordultam már, Leronica. Hidd el nekem, hogy a Caladan csodás ékkő, amit jobb, ha titokban tartunk a Nemesek Szövetsége előtt. Meglep, hogy ilyen gyéren lakott ez a hely.
– Egész közel vagyunk néhány összehangolt világhoz – lépett fel Vor mellé Leronica széltől dúlt, lobogó hajjal. Gyakran hátrakötötte fürtjeit, mikor a csapszékben vagy a serfőzdében dolgozott, Vornak viszont jobban tetszett, ha szabadon hullottak alá a hullámzó tincsek. Mikor végül megengedte neki, hogy beletúrjon göndör fürtjeibe, az érzés még érzékibbnek hatott, mint amire Vor számított.
– Eddig a Caladan nem tűnt elég értékes célpontnak ahhoz, hogy Omnius gépi uralmat létesítsen rajta, de a kimekek és a robotok időnként rajtunk ütnek.
– A politika és a harcászat egyaránt érdekesek – mondta Vor –, de mást is fontosnak tartok. Ebben a pillanatban is szükségét érzem valaminek.
Öklét a gyomorszájához szorította, majd körbenézett.
– Hát nem lenne nagyszerű házat építeni ezeken a szirteken, ahonnan belátni az egész falut?
Leronica felnevetett.
– Mindent tudok rólatok, szövetségi nemesurakról, Virk. Köszönjük, de a Caladan kiválóan megvan a saját nemesei nélkül.
– Még akkor is, ha téged választalak hölgyemül, Leronica? Én pedig báród, a grófod vagy a herceged leszek?
– Hogy a csudába lenne belőled herceg, mikor közönséges közkatona vagy? – csapta fejbe Vort pajkosan. – Elég a sületlenségeidből!
Kéz a kézben sétáltak tovább a csillogó fehér virágú bokrokkal szegélyezett gyalogösvényen. A hosszú hónapok során, amíg itt állomásozott, szeretőkké, mi több, barátokká váltak. Leronica szépsége és józansága olyan érzéseket keltett Vorban, amilyet a Serena Butler iránt táplált, mindent elemésztő szerelem óta nem tapasztalt. A távoli űrkikötőkben felszedett flörtölő fruskák csupán pár évre kötötték le, de most, hogy minden szabad idejét Leronicával töltötte, egyre inkább lenyűgözték azok a dolgok, amiket ez az üde tekintetű és bölcs – noha pallérozatlan – nő taníthatott neki.
Végül, mikor elkészült a Dzsihad megfigyelőállomása, és a Caladan rendszerben cirkáló őrnaszádoknak sikeresen elküldték a próbaüzeneteket, Vor tudta, eljött az ideje, hogy csapatával elinduljon, és felkészüljenek a következő küldetésre. Szívesebben maradt volna a békés, óceánokban gazdag világon, miközben továbbra is közkatonának adja ki magát, a primerás azonban tudta, hogy újabb csatákban kell vezetnie a flottáját. Maradni vágyott, hogy elmenekülhessen a Dzsihad iszonyata elől. Ám a tettetés előbb-utóbb felőrölte volna, Vor Atreides pedig nem az a fajta volt, aki képes hazugságban élni. Épp eleget élte már ekképp az életét.
Lassacskán beleunt a hónapokig tartó veszteglésbe, és kizárólag e figyelemre méltó nő miatt sajnálta, hogy hamarosan távoznia kell. Leronica Tergietet egyszerű, mesterkéletlen nőnek ismerte meg, és Vor számára üdítőnek hatott a nő átélt szeretete, a követelőzés és a tervezgetés hiánya.
Édes, drága Leronicám!
Habár ösztöne mást súgott neki, a flotta indulása előtti utolsó napon Vor úgy döntött, hogy felfedi a lány előtt kilétét. Miután egész éjszaka szerelmeskedtek, úgy érezte, hogy valamiképp viszonoznia kell a kedvességet, amit kapott, oly őszinteséggel beszélni vele, amely vetekedhet a lány ragaszkodó nyíltságával.
– Leronica, nem a Dzsihad Hadseregének egyik közönséges közkatonája vagyok, és nem Virknek hívnak. Hanem... Vorian Atreidesnek... és a Szent Dzsihad primerásának rangját viselem. – A felismerés szikráját kereste a lány szemében, de csak zavart kíváncsiságot és zaklatottságot látott benne.
– Egyike voltam azoknak – folytatta –, akik a Földről elszöktették, és Iblis Ginjóval együtt a Salusa Secundusra hozták Serena Butlert. Ezzel vette kezdetét a Dzsihad.
Nem azért mondta el, hogy imponáljon neki, hiszen már korábban megnyerte Leronica szívének legalább egy kicsiny darabját; hanem azért, hogy megtudhassa róla a legjobbat és a legrosszabbat is.
– Hallottad a történetet?
– Épp elég bajom akad az apámmal, a halászattal és a csapszékkel – felelte, Vor pedig ráébredt, hogy a helybélieket teljesen lekötötte a halállomány és az algatelepek mozgása, nem is beszélve a gigantikus villamos elekránokról, amelyek a szemhatár mögött ólálkodtak, hogy lecsapjanak a vigyázatlan halászhajókra. – Miért törődnék a régmúlt történetekkel és a messzi csatákkal? Való igaz, hogy néhány fiatal belépett a dzsihadisták közé, és nem lennék meglepve, ha a flottád ismét egy maroknyi keménykötésű újonccal együtt távozna, akik csakhamar sóvárogni fognak majd a békés halászélet és a csinos lányok után.
Ránézett a sötétben, a könyökére támasztotta a fejét, keze pedig eltűnt a sűrűn leomló hajtincsek mögött.
– Szóval azt akarod mondani, hogy te vagy az oka az egésznek?
– Igen, a gondolkodó gépek neveltek fel. Emberi megbízott voltam a Földön. Édesapám pedig... az Agamemnón nevű kimek... – Kivárt, de semmiféle reakciót vagy utálkozó kifejezést nem látott megjelenni Leronica arcán. – Agamemnón, a Titán tábornok.
Továbbra is semmi reakció. Úgy tűnt, nem sok hír jut el erre a némileg távoli világra.
Akárha üres edényt töltött volna fel, egyre mesélt. Elmondta, hogyan nevelkedett, leírta az Álomutazó fedélzetén tett utakat az Összehangolt Világokra, és a Dzsihadban játszott szerepét, mesélt a galaxisszerte vívott csatákról, amikor szembeszállt a gondolkodó gépekkel.
Ahogy Leronica az ágyon hevert mellette, szemében megcsillant egy gyertya – és nem parázsgömb – narancssárga fénye.
– Vorian, vagy tapasztalt és sokat megélt férfi vagy... vagy megrögzött hazudozó.
Vor visszamosolygott rá, és hozzá hajolt, hogy megcsókolja.
– Elmagyarázhatnám, hogy az egyik miért nem zárja ki a másikat, de esküszöm, hogy igazat mondok.
– Ez nem lep meg. Tudtam, hogy kiválóság rejtezik benned; mindössze azt hittem, hogy majd a jövőben mutatkozik meg. – Szünetet tartott. – De ne kezdj ígérgetni nekem, mert a végén megbánod még, hogy összejöttél velem, ezt pedig nagyon nem szeretném!
– Ez még véletlenül sem fordulhat elő – esküdözött Vor. – Viszont most, hogy megtudtad, ki vagyok valójában, arra kérlek, másoknak ne árulj el!
Leronica felhúzta a szemöldökét, mintha megsértődött volna.
– Szóval a kiváló primerás szégyelli, hogy egy helybéli halász leányával szűrte össze a levet?
Vor értetlenül pislogott a gyertyafényben, aztán hirtelen rájött, minek hangozhatott az intése, majd elnevette magát.
– Dehogy... épp ellenkezőleg! A saját biztonságod miatt kérlek erre. Fontos embernek számítok, akinek sok veszélyes ellensége van. Azonnal idesereglenének a védtelen Caladanra, hogy általad tegyenek kárt bennem. A saját apám is bármit megtenne azért, hogy bántson, és biztosra veszem, hogy Omnius nem egy emberi megbízottja örülne, ha megtudná, hogy Vorian Atreides beleszeretett valakibe.
Leronica elpirult, Vor pedig végigsimította a karját.
– Túl csodálatos a szerelmünk. Nem hagyhatom, hogy fegyverként használják ellenem.
A lány sóhajtott, aztán hozzábújt Vorhoz.
– Nehéz eset vagy, Virk... Vorian. Még meg kell szoknom a nevedet. Nem értem a szent háborútok bonyolult politikáját és vérbosszúját, de teljesítem a kérésedet... egy feltétellel.
– És mi lenne az?
– Számolj be nekem az összes helyről, ahol jártál, minden egzotikus világról, ahova sohasem juthatok el! Vigyél el mindegyikre a képzelet szárnyain! Mesélj nekem Omnius bolygóiról és a csillogó gépi városokról, a Salusa Secundusról, és szépséges fővárosáról, Zimiáról! Írd le nekem, milyenek az Anbus IV kanyonjai, és a Poritrin hömpölygő folyamai!
Vor magához szorította a lányt, és úgy mesélt órákon át a csodákról, amelyeknek szemtanúja volt, a lány pedig kikerekedett szemmel hallgatta őt, ahogy maga elé képzelte a rendkívüli helyeket. Eközben Vor egyre erősödő csodálattal nézte a becsvágyat nem ismerő lányt, és érezte a szívében hevesen lángoló szeretetet.
Évekkel ezelőtt elemésztette őt a Serena Butler iránt érzett szerelem, de rá kellett döbbennie, hogy ő csupán eszményi kép, a tökéletesség látomása, amit a képzelete szült, amiért olyannyira különbözött a gépek parancsait teljesítő rabszolganőktől. Immár a háború, a Szent Dzsihad vált Serena szeretőjévé. Többé soha nem ajándékozza szívét egy férfinak.
Mivel látta, Octa milyen odaadóan szereti Xaviert, Vor maga is hasonló társra vágyott, de eddig képtelennek mutatkozott megtenni a szükséges lépéseket. Leronica Tergiet viszont különbözött minden korábbi kedvesétől. Nem ítélkezett mások felett, és csupán a közvetlen környezetével: a csapszékkel, a csónakok karbantartásával, a halászattal törődött. Nem értette a csillagok közötti végtelen tereken átívelő konfliktusokat.
– Egy napon majd megmutatom neked az összes helyet – ígérte Vor –, aztán talán visszatérünk ide, hogy letelepedjünk. Úgy érzem, egyszerűbb életre vágyom, amilyen neked megadatott.
Leronica kétkedőn villantotta rá a tekintetét.
– Szégyelld magad, Vorian Atreides! Sohasem lennél boldog a Caladanon. Nem kérek többet, mint amit adni tudsz. Kérlek, te is tedd meg nekem ezt a szívességet!
– Rendben. – Továbbra is boldognak mutatta magát, pedig teljesen elcsüggedt. – Ha megkérném a kezedet, ugye, azt is sületlenségnek tartanád? Mégis, bár tudom, hogy hamarosan indulnom kell, ígérem, hogy gyakran gondolok rád. Őszintén remélem, hogy visszatérhetek a Caladanra, hogy több időt tölthessek veled. Sokkal több időt. Hihetetlenül fontos vagy nekem.
Megcsókolta a lányt, aki sötét, hekori dió színére emlékeztető szemekkel nézett vissza rá, és huncutul összevonta a szemöldökét.
– Szép szavak, Vorian, de egy pillanatig sem hittem, hogy nem mondtad el ugyanezt még száz lánynak száz másik bolygón.
Vor átölelte Leronica derekát, és magához húzta őt.
– Való igaz – felelte őszintén –, de ezúttal így is gondolom.

- - -

 

A fájdalmat mindig intenzívebben éljük át, mint a gyönyört... és sokkal tovább megmarad az emlékezetünkben.

MONDÁS A RÉGI FÖLDRÓL

Mielőtt a hajnali fény behatolt a kanyonba, dragonyos katonák fergetege tört be a szurdokba, és körülvette Norma laboratóriumát. Sugárhajtású rohamcsónakok robogtak fel a folyón, és hatoltak be mélyen a kanyonba. A magasból felfegyverzett siklók csaptak le. Aranypáncélos csapatok masíroztak előre nehéz felszerelésükkel, és törtek át könnyedén a kíváncsiak távol tartására emelt kerítéseken.
A VenKee harminc zsoldosból álló őrsége hamar felmérte, hogy mind a létszámot, mind a fegyverzetet tekintve tízszeres túlerővel állnak szemben. Tuk Keedair a létesítmény belsejében, a hatalmas hangár széléről rivallt rá a kis létszámú csapatra, hogy űzzék el a behatolókat, az őrök azonban úgy ítélték meg, hogy a tlulaxi nem fizette meg őket eléggé, ráadásul érte nem is áldoznák fel önként az életüket. Néhány percre megmerevedtek a frontvonalak, aztán a felbérelt őrség letette a fegyvereket, és kitárta a főkaput.
Keedair dühödt elkeseredésében térdre rogyott a kavicsos udvaron. Pontosan tudta, miféle lehetőségek rejlenek Norma Cenva találmányában, és hogy csupán néhány nap kellett volna ahhoz, hogy kipróbálhassák a térhajlító jármű prototípusát. Erre mindent elveszítenek.
Norma buddiszlám rabszolgái dermedten álltak a dragonyosok csapatai láttán. A munkások közül sokan leplezett gyűlölettel tekintettek a hivatalos poritrini hadseregre, mivel nem tudták feledni, amikor közel huszonhét évvel ezelőtt az aranypáncélos katonák leverték a Bel Moulay vezette felkelést.
Norma előjött a számítóteremből, és döbbenten meredt a váratlanul beözönlött harci járművek, felfegyverzett siklók és menetelő katonák tömegeire. Aztán egy légpárnás tutaj siklott át a szélesre tárt kapun, a kormánynál az önelégülten mosolygó Tio Holtzmannal.
Mikor a professzor leszállt járművéről a raktárépület bejáratánál, egyenesen Normát szólította meg.
– Bludd nagyúr parancsára át kell vizsgálnom a létesítményt. Okunk van azt feltételezni, hogy jogosulatlanul olyan fejlesztések folynak itt, amelyek a szolgálatomban végzett kutatásokon alapszanak.
Norma értetlenül pislogott.
– Mindig a saját munkámat végeztem, professzor. Korábban sohasem érdekelt, amin dolgozom.
– Indokoltnak láttam, hogy meggondoljam magam. Bludd nagyúr megbízott, hogy mindent kobozzak el, amit itt találok, és vizsgáljam meg, történt-e szerződésszegés.
– De ezt nem teheted meg!
Holtzman mogyoróbarna szemeivel intett a túlerőben lévő dragonyosok felé, akik elárasztották a létesítményt, és biztosították az épületeket.
– Az írások mást mutatnak.
Peckesen besétált a kísérleti hangárba, majd hirtelen megtorpant, és rámeredt az állványzaton serénykedő munkásoktól körülvett, ormótlan és nevetségesen öreg teherhajóra.
– Ez az? Ez lenne a te korszakalkotó találmányod?
A professzor közelebb ment, majd fellépdelt a hajóhoz erősített ideiglenes fémlépcsőn. A jármű faránál megállt egy magas korlát mögött, és letekintett a két nyitott hajtóműház egyikébe.
– Elloptad tőlem az eredeti ötletemet, Norma. – Bepislantott a mechanikába. – Magyarázd el nekem, miként használja fel a szerkezet a Holtzman-effektust a térhajlításhoz!
Norma félénken és kelletlenül felment utána, miközben a dragonyosok lentről követték az eseményeket.
– Ez... meglehetősen nehéz lenne, Holtzman professzor. Te is elismerted, hogy magad sem érted az alapvető mezőegyenleteket. Hogyan követhetnék el szerződésszegést azzal, ha olyasmit fejlesztek tovább, amit magad sem értesz?
– Ne magyarázd félre a szavaimat! Természetesen értem az elméletemet!
Norma felhúzta az egyik szemöldökét.
– Valóban? Akkor kérlek, magyarázd el nekem itt helyben a Holtzman-effektust!
A professzor arca ellilult a dühtől.
– Az elgondolás mélyebb és bonyolultabb annál, hogy megérthetnéd, Norma.
– A VenKee bíróság elé fogja vinni az ügyet – felelete eltökélten az apró termetű nő. – A behatolásotokkal megszegtétek a velünk kötött megállapodást és a poritrini törvényeket. Tuk Keedair pert indít majd ellenetek. Minden, ami itt található, a vállalat tulajdona.
Holtzman nyersen leintette a nőt.
– Majd meglátjuk. A tlulaxi vízumát visszavonták. Téged pedig, Norma, immár nem látunk szívesen a Poritrinen. Miután részletesen beszámoltál nekem mindenről, a dragonyosok Stardába kísérnek. Aztán kerítünk egy űrhajót, amin távozhatsz. – Rövid hatásszünetet tartott, és elmosolyodott. – Az utazás költségeit természetesen a VenKee Vállalatnak számlázzuk ki.
Holtzman a dragonyosok felügyelete mellett a felhalmozott tervrajzok és a fióknyi elektronikus jegyzettömb tanulmányozásával töltötte a fél délelőttöt. Időnként kérdéseket tett fel, amelyekre Norma sorra megtagadta a választ.
– Ezennel elkobzom ezeket a jegyzeteket további tanulmányozásra – jelentette ki végül. Mikor Norma ellenkezni próbált, Holtzman mutatóujjával megfenyegette őt. – Szerencséd, hogy nem záratlak rögtön börtönbe, és csak száműzlek a Poritrinről. Bármikor beszélhetek Bludd nagyúrral.
Norma korábban nem gyűlölte a férfit, sőt mindig úgy tartotta, közös cél lebeg a szemük előtt. Nem akart hinni a szemének, mikor látta, hogy a professzor egy kotrógép finomságával turkál a kutatási feljegyzései között.
Amíg Holtzman asszisztensei átkutatták a laboratóriumokat, és magukhoz vettek minden fontos iratot, Normát és Keedairt dragonyosok hurcolták el Stardába, ahol külön zárkákba helyezték el őket. A szállás kényelmes volt – nem börtöncellákat kaptak –, Norma mégis úgy érezte magát, akár egy ketrecbe kényszerített állat.
Tlulaxi társával egyáltalán nem érintkezhetett, a bolygón kívülre azonban küldhetett üzenetet, hiszen senki sem érhetett oda időben, hogy változtasson a helyzeten. Még a legderűlátóbb becslések szerint is hónapokba telne, míg a lassú űrhajók választ hozhatnak.
Norma ennek dacára három napon át írta a kétségbeesett üzeneteket, amelyekben Aurelius Venport segítségéért könyörgött, és minden induló hajóval elküldött egyet. Fogalma sem volt, melyik hajó találkozik majd elsőként a befolyásos kereskedővel, de mindenképp szüksége volt a támogatására. Mielőbb maga mellett szerette volna tudni őt.
Norma rettenetesen érezte a társ hiányát.
A rabszolgák ízletes ételt hoztak neki, de nem volt étvágya hozzá, hogy elfogyassza. Semmi sem csökkenthette a Tio Holtzman, egykori barátja és támogatója iránt érzett gyűlöletet. Még soha senki, mindig lekezelő édesanyja sem bánt vele ennyire igazságtalanul. Azok után, amit a professzornak tett rangja és hírneve megszilárdításáért, Holtzman semmiféle hálát nem mutatott. Kihasználta őt, saját előnyére fordította Norma alkotó zsenijét.
A legborzalmasabbnak pedig azt tartotta, hogy Holtzman sohasem lesz képes arra, hogy rekonstruálja az elképzelést, és így minden kárba vész. Nem engedhette meg, hogy a térhajlítás terve egyszerűen feledésbe merüljön!
Miközben a hajóra várt, amely majd száműzöttként a Rossakra viszi, Normának elég ideje maradt olyan kérdésekkel foglalkozni, amik korábban nem különösebben érdekelték. Eddig minden pillanatát a munkája foglalta le, és alig törődött mással. Most már viszont azon bánkódott, amiért ilyen gyermetegen viselkedett személyes érdekeinek érvényesítése terén.
Minden tekintélye, amit érzése szerint az évtizedek alatt kiharcolt magának, szertefoszlott, akár a parázs egy csizmatalp alatt. Bludd nagyúr és a poritriniek – sőt valószínűleg a Szövetség nemeseinek többsége is – úgy hitték, hogy Holtzman maga érte el mindazt, amit Normának köszönhetett, ő pedig nem volt több „beosztott laboratóriumi asszisztensnél”. Holtzman kihasználta jól megalapozott hírnevét, és Bludd nagyúr stabil támogatását élvezte.
Normának sohasem volt ideje a politikára és a talpnyalásra.
Most viszont olyan területen találta magát, amelyhez nem értett.
Csüggedten azt latolgatta, mennyire felbőszíti majd Aureliust a hír, és mennyi pénzébe került már eddig is ez a fiaskó. Miatta nem sikerült beváltani a reményeit.
Miután minden technikai jellegű iratot saját, hegyfokra épített központjába szállíttatott a laboratóriumi irodákból, Holtzman professzor nagylelkűen megengedte Normának, hogy visszamenjen a személyes holmijaiért.
– Még egy utolsó udvarias gesztus – jelentette ki az ősz szakállú tudós fintorogva, ahogy leszállt a légpárnás tutajról, és a hangárba lépett. – De csak annyit vihetsz, amennyit elbírsz.
Norma előrenyújtotta a karját.
– Csak amennyit elbírok? Értem.
Ahhoz képest, hogy mennyire apró termetű, és nem különösebben vonzó volt, Norma Cenva meglehetősen sok mindent elért. Noha nem akadályozhatta meg, hogy kitoloncolják a Poritrinről, szellemi fölényének köszönhetően még egy utolsó meglepetéssel szolgálhatott Holtzmannak, mintegy búcsúajándékként azért, amit érte tett. És amit vele tett.
– Ne panaszkodj! – felelte a professzor. – Nem kötelességből teszek neked engedményt.
A rajtaütéskor megtiltották neki, hogy bármiféle tervet, számítást vagy elektronikus jegyzettömböt magával vigyen. Ez azonban csöppet sem zavarta őt, hiszen mindig is kiváló emlékezőtehetséggel büszkélkedhetett, és képes volt az elméjében elraktározni minden részletet.
A hangárban még mindig ott állt az ósdi teherűrhajó, mivel túl nehéz volt ahhoz, hogy néhány dragonyos elvontassa a helyéről. A tátongó szerkezetben néma csend uralkodott, elhalt a folytonos munkálkodás zaja. A rabszolgabrigádokat visszarendelték a kaszárnyákba, hogy ott várjanak a további utasításokra; sokukat már átvezényelték más csapatokhoz, néhány száz azonban itt maradt, hogy segédkezzenek a szétszerelési munkálatokban. Norma alkalmazottai mind elmenekültek. A szerszámok, az ellenőrző műszerek és a szerelőberendezések szanaszét hevertek a padlón.
Norma számítóirodáiban zűrzavar uralkodott. Minden szekrényt és fiókot kinyitottak és kifosztottak. A bútorokat felforgatták. Fekete perzselésnyomok jelezték azokat a helyeket, ahol a dragonyosok megpróbálták átégetni a barlangüreg sziklafalait, hogy mögöttük rejtett fülkéket és járatokat keressenek. Norma a tékozlástól és ürességtől elcsüggedten bámult maga elé.
– Senki sem nyúlt a személyes dolgaidhoz – jegyezte meg gyorsan Holtzman, mintha furdalta volna a lelkiismerete. Egy lehangolóan aprócska fémskatulyához vezette őt, amelybe az emléktárgyait rakták bele. – A soo-kő értékes darab, de meghagytam az őröknek, hogy ne nyúljanak hozzá.
Norma elképedve nézett vissza rá, mivel meghökkentette, hogy Holtzman láthatóan hálálkodásra számított ezért. Ehelyett előhalászta a skatulyából a selymesen sima felületű, egzotikus soo-követ és az egyik Bludd-rózsát, amit két átlátszó plázüveglap között préselt le hónapokkal ezelőtt.
A legenda szerint a soo-kő összpontosította és felerősítette a telepatikus képességeket, Norma viszont sohasem látott többet benne csinos ékszernél. Édesanyjával ellentétben teljességgel hiányzott belőle a rossaki varázslónők veleszületett mentális képessége. Bármennyire értékesnek is számított, egy apró csecsebecsénél több kellett ahhoz, hogy életre hívja a lappangó adottságokat.
Mégis drága kincsnek tartotta a soo-követ, hiszen Aureliustól kapta ajándékba. Miért is nem egyezett bele aznap este, hogy feleségül menjen hozzá? Ha elfogadta volna a házassági ajánlatot, a férfi talán vele maradt volna, és mindez nem történhetett volna meg. Bánatában felsóhajtott.
– Ez minden – szólalt meg Holtzman, immár türelmetlenül. – Alaposan átkutattuk az irodádat.
– Igen... ezt magam is látom. – Felvette, és az íróasztalára helyezte a kis dobozt. Oly könnyűnek és parányinak hatott. – Magammal vihetem az ellátmányom egy részét? A VenKee fizetett értük.
– Jól van, legyen. De siess! A kibérelt géped ma délután indul, és nem szeretném megvárakoztatni a kapitányt. – Az összehalmozott törmelékre mutatott. – Vigyél csak, amennyit elbírsz. Sajnos Bludd nagyúr arra utasított, hogy semmilyen formában sem segíthetünk.
Norma nagy nehezen elővonszolt egy holografikus kivetítőt, és a hozzá tartozó kiegészítőkkel teli ládát. Aztán összegyűjtött még néhány tárgyat, többek között egy számítótáblát és kétdoboznyi felbontatlan elektronikus jegyzettömböt. Ahogy egyre növekedett a kupac, Holtzman és a dragonyosok derűs pillantásokat váltottak egymással.
Norma aztán a sarokban heverő alkatrészek közül szedett elő néhány modult. Majd letérdelt, és pillanatok alatt összekattintotta azokat. Számított Holtzman tudatlanságára, és nem is kellett csalódnia. Széles, sima raklapot állított össze a férfiak szeme előtt.
Behelyezett egy vörös aktiváló egységet, aztán bekapcsolta a szerkezetet. Sorra felbúgtak az egységek, aztán az egész raklap felemelkedett a talajról. Norma elégedett mosollyal a professzor felé fordult.
– Ilyen kereskedelmi célú szuszpenzor-raklapokat dob a piacra a VenKee Vállalat a jövő hónapban. – Mikor látta Holtzman meglepett és bosszús arckifejezését, még hozzátette: – Az én találmányom.
Norma a felhalmozott súlyos ingóságokhoz vezérelte a raklapot – a soo-kő és a rózsa kivételével többnyire jelentéktelen kacat volt mind... de épp erre ment ki a játék. Aztán szaporán felrakosgatta őket a szerkezetre.
– Most már indulhatunk – jelentette ki végül Norma. A holmijaival telerakott szuszpenzor-raklap úgy követte őt a föld felett lebegve, akár egy hűséges eb.
Mikor az egyik dragonyos gúnyosan elmosolyodott Holtzmanon, a felbőszült tudós felcsattant:
– Hadd szórakozza ki még egyszer magát! Többé nem lesz rá alkalma.
Nemsokára a stardai Űrkikötőbe viszik, és kitoloncolják a Poritrinről. Habár élete nagy részét itt töltötte, és kivételes tehetségét Holtzman szolgálatába állította, nem számított rá, hogy valaha is visszatérhet ide.
Ahogy a megrakott szerkezettel a nyomában kilépett a hangárból, Norma még egy pillantást vetett hátra, az átalakított prototípusra, hiszen tudta, hogy talán utolsó alkalommal láthatja a hajót. Elkészült a mű, és egyhónapnyi tesztelés után büszkén mutathatta volna be Aureliusnak. Egyetlen lépés hiányzott ahhoz, hogy bizonyítsa, Aurelius nem hiába vetette belé a bizalmát...
Ám mit fog gondolni róla ezek után?

- - -

 

Sem az erőszak, sem a meghunyászkodás nem megoldás sanyarú helyzetünkre. Túl kell lépnünk mindkét lehetőségen!

ISHMAEL NAIB: A KORÁN-SZÚTRÁK
ÚJ ÉRTELMEZÉSEI

Az egész dugába dőlt.
Tuk Keedair lesújtva meredt a hatalmas vállalkozás szétzilált maradványaira, és megpróbálta felmérni a befektetés – és a potenciális bevétel – nagyságát, amit Venporttal együtt most elveszítettek. A galád Holtzman elkobzott minden feljegyzést és vázlatot, Norma Cenva nélkül pedig értelmét vesztette a kísérlet.
Kétévnyi kemény munka veszett kárba.
A tlulaxi évtizedek óta először lesz kénytelen becsületből levágni a nagy becsben tartott copfjából. Népe hagyományai szerint a kereskedő csupán addig tarthatta meg a hajfonatot, amíg haszonra tett szert, Keedair copfja pedig különösen hosszúra nőtt. Most azonban a kicsinyes politikai érdekeknek és Holtzman kapzsiságának köszönhetően kopaszra nyírhatja a fejét.
Talán jobban tenné, ha ismét beállna a rabszolgafelhajtók közé.
A tlulaxi kereskedő fejét ingatva járta körül a teherhajó tágas belső terét. Pedig már karnyújtásnyira volt! Norma újszerű hajtóművét már beépítették, kizárólag a kipróbálás maradt hátra. Folyton helyzetjelentéseket és magyarázatokat követelt Normától, de a tudós nő terhesnek és időpocsékolásnak ítélte az igényét. Az új rendszereket a régi teherhajó vezérlőberendezéseihez alakította; bármely képzett pilóta képes volt vezetni a „térhajlító” hajót, aki el tudta navigálni az eredeti teherhajót. Elméletben.
Immár azonban az egész vállalkozás puszta elmélet maradt.
Mivel a VenKee Vállalat a Nemesek Szövetségén belül széles körben kereskedett, Keedair az összes befolyását bevetette, hivatalos beadványokat nyújtott be Holtzman és Bludd nagyúr ellen, költséges perekkel és a csillagközi kereskedelem bojkottjával fenyegetőzött. Bludd hajthatatlan maradt, és nem adta ki a kezéből Norma feljegyzéseit, indokként pedig arra hivatkozott, hogy a „Poritrin biztonsága” érdekében kénytelen így cselekedni.
Keedair viszont bőségesen lefizetett néhány embert, és sikerült elég ideig elhagynia a zárkáját, hogy egy flottányi szuszpenzor-tehervontató és egy csapat utálatos rabszolga kíséretében visszasiessen az épületkomplexumhoz. Most, hogy a dragonyosok láthatóan elhagyták a létesítményt, a tlulaxi igyekezett minden mozdíthatót kimenteni onnan.
Mióta Holtzman felháborító módon lerohanta őket, Keedair egy pillanatra sem nyugodott, és minden percét a leltározásnak és a nagyra törő vállalkozás maradványainak megmentésére szentelte, még ha csak fémhulladéknak tudja is felhasználni a roncsokat. Nem volt más választása, szét kellett szednie és elszállítania, amit csak tud, hogy legalább valamit megmentsen a hatalmas befektetésből.
Holtzman saját – dögevőkből álló – bontócsapata szabadnapot kapott, hogy megünnepelhessék a Bel Moulay-féle lázadás leverésének évfordulóját. Ezért aztán nem tartotta szükségesnek, hogy nagyobb sereg dragonyos őrizze a telepet. Keedair arra akarta kihasználni az időt, hogy mindent elvigyen, amit csak tud, mielőtt Bludd nagyúr rájön, hogy miben mesterkedik. Lebegő szuszpenzor-tehervontatón érkezett, amelynek rakterét teljesen meg szándékozott pakolni.
Akárcsak Norma, egy ideje ő is reményvesztett üzeneteket küldözgetett Aurelius Venportnak, üzlettársa azonban az űr egy távoli szegletében, az Arrakison tartózkodott, és hónapokba beletelhet, míg ideér. Talán az lenne a legszerencsésebb, ha Keedair fogná a prototípust, és maga menne a sivatagbolygóra – ennyi fűszerszállítmány után pontosan ismerte a koordinátákat.
De ennyire mégsem bolond.

 

Az idő homokja lassan pergett Ishmael előtt, aki tudta, hogy elkerülhetetlen, ami be fog következni az évfordulós ünnepségeken. Érezte, mennyire lehetetlen helyzetbe került egymásnak ellentmondó kötelességei szorításában.
Miután Tio Holtzman Bludd nagyúr parancsára betört a dragonyosaival, Keedair, a rabszolgatartó a legtöbb buddiszlám munkást elbocsátotta, és leküldte a folyó deltájában épült városba. Aliid és maroknyi híve az elsők között távoztak, miközben Ishmael hátramaradt. A titkon szerveződő Zensíita szabotőröknek sikerült beférkőzniük a Stardába vezényelt brigádba, ahol a szertelen ünnepségek előkészületei folytak.
Immár csupán Ishmael és száz leghűségesebb Zenszuni híve maradt a messzi űrhajóépítő telepen, és a testkereskedő irányítása alatt igyekeztek megmenteni a menthetőt. Ishmael vejét, Rafelt figyelte, ahogy mozgó raklapokat és lebegő teherkompokat vezet a folyó menti fennsík gyűjtőpontjaihoz. A csapatok ellátmányt és értékesíthető felszerelést rakodtak a hangárban veszteglő, hatalmas, üres hajóra.
Lánya, Chamal mindvégig Ishmael közelében maradt, akár a szeretet és törődés horgonya, miközben a férje erejével és támogatásával tűnt ki. Mindenki Ishmaeltől várta el, hogy összetartsa és vezesse őket. Mivel ismerte az összes szútrát, és régóta ő oktatta őket a Zenszuni hitre, hívei úgy vélték, hogy közvetlenül Buddallah irányítja tetteit.
Ishmael nem tudta, hogy mit tegyen, de a határozatlanságnál is rosszabb lett volna, ha beismeri, hogy képtelen segíteni a rabszolgáknak, akik tisztelettel néztek fel rá. Akkor mindenkinek csalódást okozott volna, nem csupán magának.
Napok óta egyre jobban rettegett, mígnem végül elérkezett a poritrini ünnep ideje. Aliid véres és emésztő bosszújának ideje. És még mindig nem tudta, mit tegyen.
– Hiába, hogy ily messze tartózkodunk Stardától – szólt Ishmael a köré gyűlt emberekhez –, nem menekülhetünk el Zensíita testvéreink tervének következményeitől. Aliid cselekvésre kényszerít minket. Hamarosan az egész Poritrinen eluralkodik a zűrzavar, nekünk pedig életben kell maradnunk.
A többiek, akik már hosszú évek óta vele dolgoztak, munkálkodást színlelve hallgatták Ishmaelt. Most, hogy a vállalkozást leállították, nem látták szükségét az őrségnek, hogy minden mozdulatukat felügyeljék.
A csupasz és kihalt laboratóriumban és hangárban kizárólag a kedélytelen tlulaxi kereskedő vette a fáradságot, hogy munkát adjon a rabszolgáknak; Keedairt hidegen hagyták Bludd nagyúr rendezvényei, amelyeken a szabad lakosság többsége vigadozik. Mióta Norma Cenva kegyvesztetté vált, és minden műveletet kötelező jelleggel megszakítottak, az egykori rabszolgafelhajtó időnként bénítópisztolyt szegezett a Zenszuni munkásokra, hogy azzal ösztökélje őket, hátha sikerül minimálisra csökkenteni a VenKee veszteségét.
Miközben a rabszolgák úgy tettek, mintha a szokásos fásultsággal végeznék feladatukat, Ishmael továbbra is suttogva társalgott velük a kongó, sziklába vájt épületben.
– Ha feljelentjük Aliidet és társait a dragonyosoknál, talán letartóztatják a többi főkolompossal együtt – szólalt meg egy kemény tekintetű asszony, aki már megőszült, noha sokkal fiatalabb volt Ishmaelnél. – Minket pedig békén hagynak.
– Ez az egyetlen esélyünk az életben maradásra. Máskülönben mindnyájunkat megölnek a dragonyosok – helyeselt egy idősebb férfi. – Ami korábban Bel Mouleyval történt, semmi lesz ehhez képest.
Ishmael mindkettőre haragosan meredt.
– Annyit nem ér az életem, hogy eláruljam érte a barátomat. Nem értek egyet Aliid taktikájával, de egyikünk sem vonhatja kétségbe az elszántságát.
– Akkor harcoljunk velük együtt, és reménykedjünk benne, hogy a Zensíiták diadalt aratnak! – erősködött Rafel, karján a feleségével. Chamal bizonytalannak, de eltökéltnek tűnt. – Mindannyian kiérdemeltük a szabadságot. A rabszolgatartók nemzedékeken át elnyomtak minket, Buddallah pedig most esélyt adott nekünk. Vajon nem kellene megragadnunk az alkalmat?
Ishmael elméje kavargott. Saját tapasztalatból tudta, hogy még ha jelentést is tenne a közelgő felkelésről, Bludd nagyurat akkor sem lehetne jobb belátásra bírni. Ám, mivel nem feledhette nagyapja szeretetre méltóan békés megoldásait, Ishmael nem tudott vadállattá alacsonyodni.
Aliid eltökélte, hogy felgyújtja Stardát, és lerohanja a város épületeit, gazdaságait, sőt még az északi bányákat is; rajtaütésszerű forradalmat tervezett, amely révén a Zensíita rabszolgák fellázadnak fogva tartóik ellen, és nem csupán a dragonyos testőröket, hanem a nőket és gyerekeket is lemészárolják. Az emberöltőkön át halmozódó harag és szenvedés után a dühöngő tömeg nyilvánvalóan nem fogja vissza majd magát. Vérfürdőt rendeznek.
– Mi más választásunk maradt, apám? Vagy eláruljuk a felkelőket, vagy csatlakozunk hozzájuk. – Chamal lecsupaszította az érveket, hogy egyértelmű választ kapjon. Amikor így beszélt, az édesanyjára emlékeztetett...
– Ha itt lapulunk, és semmit nem teszünk – szólalt meg újra Rafel –, megvetés jut osztályrészünkül, bármelyik fél is győzedelmeskedik. Nehéz döntés előtt állunk.
A többiek egyetértően dünnyögtek.
Ishmael lánya szeretettel feltekintett édesapjára, és közelebb lépett hozzá.
– Te ismered legjobban a szútrákat, apám. Buddallah szavai nem mutatnak utat nekünk?
– A Korán-szútrák mindig megmutatják az utat – felelte Ishmael. – Időnként túl egyértelműen is. Könnyű olyan verset találni, amely látszólag ráillik a helyzetünkre, és bárhogy döntünk, igazolja a választást.
Rápillantott az űrhajóra, amelyen Norma Cenva és válogatott mérnökei hónapokon át munkálkodtak. Kizárólag Keedair maradt a fedélzeten, aki oda-vissza járkált a hajó és az irodák között, hogy összegyűjtse a rendeléseket, és kimentse a pénzügyi dossziékat.
Ishmael hunyorított.
– Aliid megfeledkezik a végső célunkról. Mindennél többre értékeli a bosszút, pedig elsősorban arra kell törekednünk, hogy felszabadítsuk a népünket.
A Zenszunik vezérének olyan döntést kellett hoznia, amellyel megvédheti Chamalt, lánya férjét, és mindenki mást, aki vele maradt... még ha ez azzal járna is, hogy soha többé nem láthatja feleségét és másik lányát.
– Ishmael, vagy beszállunk a küzdelembe, vagy a rabszolgatartók mellé állunk – mondta Rafel. – Nincs más választásunk.
Hívei oldalra fordultak, hogy kövessék Ishmael tekintetét, majd a felismerés és hitetlenkedés kifejezése ült ki az arcukra.
– Kivezetem népemet erről a helyről, erről a bolygóról... a szabadságba.

 

Miközben a város többi része a Bludd nagyúr rendezte ünnepségektől nyüzsgött, Tio Holtzman fontosabb ügyeket intézett. A feltalálónak a kivégzés óta, amelynek egyszer és mindenkorra véget kellett volna vetnie a poritrini rabszolgák panaszáradatának, eszébe sem jutott Bel Moulay.
Akárcsak a gyerekeket, a rabszolgákat is csupán figyelni, és nem meghallgatni kell.
Délutánra lehűlt a levegő. A professzor ennek dacára a szirt tetejéről az Isana folyóra néző teraszon óhajtotta elfogyasztani késői ebédjét. Összeszedte a holmiját, és meghagyta a szakácsoknak, hogy odakint szolgálják fel neki az ételeket; ha kényelembe helyezte magát, órákig gyönyörködött a kilátásban, és professzorhoz illően töprengett különféle ötletek felett. Egy rabszolganő sietve leporolta a kiválóság székét, majd odatolta mögé, hogy leülhessen rá.
Szokásos kosztját kérte. Holtzman minden nap egy előre meghatározott rend szerint rendelt. Szerette, ha a dolgai kiszámíthatóan folynak, hogy semmi se vonja el a figyelmét, és így minden napot tökéletesen kihasználhasson. A felszolgáló rabszolga, egy fehér csipkeruhás, csinos barna lány, gőzölgő kávét hozott ki egy tálcán. Teletöltötte Holtzman levesestányérnyi csészéjét, a professzor pedig óvatosan belekortyolt.
Odalent a vízen egy mezőgazdasági terményekkel magasan megrakott bárka úszott lomhán Starda felé, ahol megszabadítják majd a terhétől. A vízi járműnek nem sok társa akadt. A folyami forgalom jelentős részét elterelték a szürkületi ünnepségek idejére. Holtzman felsóhajtott: Bludd nagyúr mindig talált okot az ünneplésre.
Az elmúlt héten Holtzman Norma jegyzeteit és tervezeteit nézte át, hogy megpróbálja kideríteni, mire készült azzal a régi teherűrhajóval. Talán Tuk Keedair harsány tiltakozása és a halomnyi hivatalos okirat ellenére célszerű lenne elkoboznia magát az ócska gépezetet is. A VenKee Vállalatnak azonban éppoly rengeteg pénz állt a rendelkezésére, akárcsak Holtzmannak, a feltaláló pedig nem szívesen vállalta be az elhúzódó pereskedést. Elsősorban Norma Cenvától akart megszabadulni, és a tudós nő hírnevét igyekezett megtépázni.
Ha sikerülne rájönnie, hogy mire készült, azzal csak megkoronázná az erőfeszítéseit.
Holtzman kávéját kortyolgatva mérlegelte, vajon érdemes lenne-e más szakértőkkel konzultálnia, de végül úgy döntött, hogy nem bízza másra a dokumentumokat. Norma már eddig is túl sok gondot okozott neki.
Valószínűleg puszta időpocsékolás – gondolta, és szalvétájával megtörölte a száját. – Norma Cenva bolond, aki folyton bolond kísérletekbe fog.

 

A Zenszuni rabszolgák órákon keresztül úgy tettek, mintha a megszokott munkájukat végeznék; lezárták a hangár létesítményeit, hogy Holtzman átvehesse az üzemet. Keedair leltározott, és felügyelte a munkálatokat, de láthatóan nem örömest végezte a feladatát. Hamarosan el kell hagynia a bolygót.
A Zenszuni munkások egyre növekvő izgalommal adták át egymásnak a hírt a roppant hangárban. Halk suttogás és bizakodó várakozás özönlötte el a teret, s a sorok között a találgatás és a váratlan lehetőségek hullámai terjedtek szét. Régóta várták, hogy Ishmael jelet kapjon Buddallahtól, és buzgón várták az utasításait.
Ishmael attól félt, hogy túl sokáig ösztönözte őket belenyugvó tétlenségre. Attól tartott, a Zenszunik elfeledték, hogyan kell kimutatni az erejüket. Ám a pillanat nem hagyott helyet a kétkedésnek.
Starda távoli városában már dél, vagyis a hivatalos ünnepségek megnyitása előtt megkezdődtek az elővigasságok. A polgárok, sőt még a dragonyosok is biztonságérzettől kókadtan, gyanútlanul néztek elébe az esti évfordulónak.
Napnyugtakor Aliid jelt ad a felkelésre. Ishmael tudta, hogy még szürkület előtt ki kell mentenie lányát, vejét és a többi rabszolgát a tűzvész elől.
Mintha a rábízott feladatot teljesítené, lenyitotta a gigászi hajóra vezető rámpát. Hívei munkát színlelve vizeshordókat, élelmet és felszerelést kezdtek felhordani a kaszárnyából és a hangárból a járműre. Keedair – miután felfedezte, hogy a hajó továbbra is működőképesnek mutatkozott – már korábban elrendelte, hogy szállítsák a fedélzetre a felszerelést és az értékesebb tárgyakat. Mivel hamarosan a vállalkozásban felhasznált anyagokat teljes egészében Bludd nagyúr rendelkezésére kell bocsátania, a tlulaxi kereskedő arra készült, hogy bolygó körüli pályára állítja a hajót, ahonnan egy űrdokkba vontatják átalakításra. Eredetileg szuszpenzor-tehervontatóra akarta felpakolni, amit csak meg tud menteni, ám ekképp könnyebben megoldhatta a szállítást.
Ishmael viszont egészen máshová, egy portyázó rabszolgafelhajtóktól és gondolkodó gépektől távoli bolygóra szerette volna eljuttatni az újfajta űrjármű prototípusát. Nem érdekelte, hogy hova; mindössze olyan helyre vágyott, ahol senki sem háborgatja őket. Sok évvel ezelőtt a buddiszlám hívek elhagyták a Nemesek Szövetségének területét, és nem voltak hajlandók részt venni a gépek elleni háborúban. Azonban nem szöktek kellően messzire, s ezért a Tuk Keedairhez hasonló kegyetlen testkereskedők rajtaütöttek a Harmonthep mocsárra épült településein, míg a Dzsihad megsemmisítette az Anbus IV-en épült Darits szent városát.
Ishmaelnek most alkalma nyílik, hogy megszabadítsa népét a rabszolgaságból, és olyan vezérré váljon, amilyennek régóta elképzelték őt.
Késő délutánra a szorgos rabszolgák türelme végleg elfogyott. Chamal férje, Rafel mellett maradt, és haragos pillantásokat vetett édesapjára. Ishmael nem várathatta tovább őket; hamarosan indulniuk kell. A feszültség percről percre fokozódott, akár az erekben vadul rohanó vér.
Keedair egy darabig morcosan méregette a Zenszunikat, mintha kételkedni kezdett volna az engedelmességükben, aztán visszatért az irodájába.
Ishmael végül csendben jelt adott, a rabszolgák pedig otthagyták állásaikat, és összegyűltek a hangár szerelőcsarnokának közepén. Ishmael megállt a gigantikus, megrakott űrhajó nyitott fedélzeti nyílása előtt, és magas, fütyülésre emlékeztető harci kiáltást hallatott, furcsa huhogást, amit utoljára a gyermekkori vadászatokon hallott a Harmonthepen.
A Zenszuni foglyok a különféle bolygókra és kultúrákra jellemző üvöltéssel feleltek. Jóllehet régóta rabszolgaságban éltek, a múltjukat nem feledték el.
Az ifjú Rafel és néhány cimborája a konzolvezérlőhöz rohant, és felnyitotta a hangár kolosszális tetőzetét. Az egymást fedő hullámlemezek nyögve és nyöszörögve félretolódtak, hogy a felhőktől csíkozott mennybolt elé tárják az újszerű űrhajó prototípusát. A friss levegőt a szabadság illata járta át, az izgatott emberek pedig hangos éljenzésbe kezdtek.
Mikor a tlulaxi kereskedő meghallotta a zajongást, kiszaladt az igazgatói irodából, és hitetlenkedve nézte a hajó alatt összesereglett több száz rabszolgát, akik mintha ellenőrzéshez rendeződtek volna sorokba.
– Mit képzeltek? Eredjetek vissza dolgozni! De azonnal! Már csak a mai nap maradt...
Mielőtt Keedair előkaphatta volna a bénítópisztolyát, tizenöt rabszolga vette körül, és vágta el a menekülés útját. Rafel irányította őket, puszta erőfölényükkel leteperték a kis termetű férfiút, és nem törődtek a fröcsögve feléjük ordított tiltakozással és szidalmakkal. Aztán megragadták Keedair karját. Az elszánt és határozott tekintetű, ifjú Chamal úgy rántotta meg ősz szálakkal tarkított hajfonatát, mintha csupán a fejéhez erősített béklyó lett volna.
Keedair felordított dühében és fájdalmában.
– Ezt nem tehetitek velem! Mindnyájatokat kivégeztetlek!
Aztán Ishmael elé vonszolták, aki undorodva és megvetően nézett le a rabszolgasorba döntéséért személyesen felelős férfira.
– Iszonyúan megbűnhődsz még az ostobaságodért! – esküdött Keedair.
– Nem hinném – felelte Ishmael. – Ez az egyetlen esélyünk. Egy órán belül véres forradalom veszi kezdetét Stardában. Nem áll szándékunkban részt venni a vérontásban, ugyanakkor ragaszkodunk a felszabadításunkhoz.
– Nem tudtok elszökni – jegyezte meg Keedair tényszerűen és dac nélkül hangjában. – A dragonyos testőrök a nyomotokban lesznek, bárhová is meneküljetek. Az utolsó szálig felhajtanak titeket.
– Nem fognak, hogy ha elhagyjuk a bolygót, rabszolgafelhajtó. – Rafel az egykori testkereskedő elé nyomakodott, hogy megfélemlítse őt. – El akarunk repülni innen valamelyik távoli bolygóra.
Ishmael a tlulaxi mellére bökött.
– Te pedig elviszel minket, Norma Cenva űrhajóján.

- - -

 

Gondosan válaszd meg a csatáidat! A győzelem és a vereség végső soron a saját megfontolt – vagy meggondolatlan – döntéseid függvénye.

TLALOK: A BIRODALOM FOGYATÉKOSSÁGAI

Mintegy végszóra, amint a Poritrin napja vérvörösre festette az ég alját, kezdetét vette a tomboló forradalom.
A folyódelta dokkjaiban Aliid és markos Zensíita bajtársai várakoztak a kerítés mögött, miközben a pirotechnikusok a gyúlékony porokkal telt tartályokat rendezgették. A tűzvirágok szállítása veszélyes feladatnak számított, amit kizárólag rabszolgák végezhettek, Aliid pedig nem ellenkezett, amikor rá osztották a feladatot. Ehelyett kiválasztott harcostársaival meglepetést készítettek elő lelketlen fogva tartóik számára. Soknemzedéknyi szenvedés után végre elérkezett az idő.
Bludd nagyúr és gondtalan társasága egy csapkodó lobogókkal övezett, magas és szeles úszó emelvényen foglaltak helyet. A hiú nemesúr bejelentette, hogy ez lesz minden idők legemlékezetesebb évfordulója.
Aliid zord arckifejezéssel megesküdött rá, hogy nem csupán emlékezetessé, hanem legendássá is teszi az ünnepet. Titkos üzenetek terjedtek szét a városban. A hanyag rabszolgatartók egyike sem sejtette, miféle veszély leselkedik rájuk, a rabszolgák viszont minden házban és birtokon felkészülten várták a felkelést. A Stardában és a többi poritrini településen kiválasztott Zensíita harcosok mielőbb lépni szerettek volna. Aliidnak kétsége sem volt afelől, hogy a nemesség itteni hatalmát gyorsan és végleg megdönthetik.
Az ünnepek idején dragonyos testőrök posztoltak a folyóparton, a gazdag családok pedig a folyó menti szirtekre épült kúriákban hagyták a rabszolgáikat. A lázadás oly váratlanul fog kitörni és szétterjedni, hogy a dragonyosoknak nem marad idejük válaszlépésre. A rabszolgák fáklyákkal, husángokkal, házilag készített késekkel, és egyéb kezük ügyébe akadó szerszámmal fegyverzik fel magukat. Aliid ezenkívül azt is tudta, hol zsákmányolhatnak bonyolult fegyverzetet, amelyeknek bevetésével a dragonyosok nem számolhatnak.
Lassan minden a helyére került.
Hosszú harsonák fanfárja hasított bele a szürkületbe. Bludd nagyúr meglibbentette színpompás palástját, majd kihirdette az ünnepségek kezdetét.
A lomha folyó egyik mocsármezején pirotechnikusok igyekeztek működésbe hozni a művészien elrendezett tűzvirágokat, de mindhiába. Mikor már percek óta semmi nem történt, a parton álló emberek nyugtalanul morgolódni és fészkelődni kezdtek.
Aliid mosolyogva, várakozva figyelt.
Újra felharsantak a harsonák, Bludd nagyúr pedig mintha türelmetlenkedni kezdett volna a késedelmes tűzijáték miatt. Aliid elvigyorodott, hiszen tudta, hogy amikor a szakemberek felnyitják a csütörtököt mondott petárdákat, csupán hamut, homokot és illékony, szivárványszínű porokat találnak bennük.
A tényleges robbanószerek máshová kerültek.
Bludd nagyúr bosszúsan intett, és harmadszor is megszólalt a fanfár. Ezúttal ragyogó robbanások hasítottak bele az egyre sűrűsödő sötétségbe – a tündöklő lángnyelvek azonban a teli raktárakból és a dokkokról csaptak a magasba. A petárdák mindegyike, amelyeket Aliidnek és társainak sikerült kicsempésznie a felvonulási területről, egyszerre robbant fel dühödten és szemkápráztatóan, s lobbantott lángra tizennyolc raktárt. A tömegben zavart kiáltozás terjedt szét. Aztán további dörrenések hangzottak fel a szirtfalak magasából.
Aliid magában mosolygott.
Rabszolgák szaladtak végig a városon, és gyújtották meg sorra az elmúlt néhány nap során előkészített gyúlékony és gyorsító anyagokat. Ha minden a tervek szerint halad, akkor mostanra a sűrűn benépesített Starda központjában immár több mint ötszáz épület borult lángba. A tűzvész gyorsan elharapódzott, s a gyulladáspontig hevült helyek egymás után belobbantak, és terjesztették a tüzet városszerte.
Starda sorsa megpecsételődött.
Bludd nagyúr, a dragonyos testőrök és a polgárok semmit sem tehettek, hogy elhárítsák a katasztrófát. A pusztítás oly mérvű lesz, ami csak a rabszolgák nemzedékeken át összegyűlt haragjához fogható.
Mindenfelé a városban riadót fújtak, és megszólaltak a szirénák. Bludd nagyúr a hangerősítőjét használta, hogy a hangszórórendszer segítségével minden polgárt felszólítson a harcra, és arra kérje a tulajdonosokat, hogy rabszolgáikkal segítsék a vész megfékezését.
– Meg kell mentenünk csodálatos városunkat!
Akárcsak társai, Aliid egyszerűen felkacagott. Amikor az egyik rabszolgafelügyelő rájuk kiáltott, hogy segítsenek, sarkon fordultak, és elrohantak, közben pedig semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Stardában mindenfelé Zensíiták nyargaltak házról házra, gyújtották fel az épületeket, törtek össze mindent, ami a kezük ügyébe került. A bányász és mezőgazdasági körzetekben további foglyok kelnek majd fel, és mészárolják le a birtokok és rabszolgák felett uralkodó családokat. A lázadást nem fogják leverni. Ezúttal nem.
Aliid és bajtársai betörtek az egyik poritrini városi múzeumba, ahol fegyverek – látszólag ősrégi rakétavetők, gránátok és kezdetleges lőfegyverek – voltak kiállítva. Aliid azonban tudta, hogy működőképesek.
A rabszolgák szétzúzták a vitrinek üvegeit, felmarkolták a harceszközöket, és még a kardokat és késeket is magukkal vitték. Végül a rajtaütés sikerétől megrészegült Aliid kiemelt egy nehéz és fényes felületű szerkezetet, amelyet évszázadokkal azelőtt rossz energiakihasználása miatt vetettek el. A nagy erejű lézervető puska jókora távolságból több ellenséggel is képes volt végezni – amíg le nem merült az energotelep.
Aliid, akit megigézett a szerkezet fogása és kiegyensúlyozottsága, magához vette a lézerfegyvert, és elképzelte, mekkora zűrzavart és pusztítást okozhat vele. Aztán híveivel együtt végigszaladt az utcákon. Odafent Tio Holtzman szirti laboratóriumai magaslottak, Aliid pedig tudta, hol fogjon hozzá a személyes bosszú édes bevégzéséhez.

 

Az elszigetelt hangárban a dühödt Zenszuni csőcseléktől körülvett Tuk Keedair pánikba esett.
– Hogy magammal vigyelek benneteket a térhajlító űrhajóval? Képtelenség! Közönséges kereskedő vagyok. Ismerem a repülés alapjait, de nem vagyok hivatásos pilóta és navigátor. Ráadásul ezt a járművet még ki sem próbálták. A hajtóművön még kísérleteznek. Minden ellene...
Rafel még erősebben megszorította a testkereskedő karját, majd vadul megrázta őt.
– Ez az utolsó és az egyetlen esélyünk. Mindenre elszántak vagyunk. Nem szabad alábecsülnöd minket!
Ishmael hűvös és haragvó hangon szólt hozzá:
– Emlékszem rád és a cimboráidra, Tuk Keedair. A Harmonthepen rajtaütöttetek a falumon. Drága nagyapámat bedobtátok a mocsárba, ahol az óriásangolnák lakoznak. Elpusztítottátok a népemet.
Aztán magához húzta a tlulaxi kereskedőt, és az arcába hajolt:
– Követelem a szabadságomat, a lányomnak és az embereknek pedig esélyt, hogy új életet kezdjenek. – A hangár központi csarnokában összegyűlt tömegre mutatott. – De ha rákényszerítesz, akkor a kegyetlen bosszúval leszek kénytelen beérni.
Keedair nagyot nyelt, az ádáz tekintetű rabszolgákra nézett, és azt felelte:
– Ha másik választásnak a halál marad... akkor akár meg is próbálhatom elvezetni ezt. De ne feledjétek, hogy fogalmam sincs, mit teszek. Az új térhajlító hajtóműveket még sohasem próbálták ki valódi rakománnyal és utasokkal a fedélzeten.
– Egyébként is velünk, rabszolgákkal próbáltátok volna ki – mordult rá Rafel –, hiszen mindig mi vagyunk a kísérleti nyulak.
Keedair összeszorította az ajkait, és biccentett.
– Lehetséges.
Ishmael intésére a rabszolgák a hajó belsejébe siettek. Ott fognak elrejtőzni, meghúzódni az alvókörletekben, közösségi kabinokban és az ellátmánnyal tele nem rakott folyosókon. Pokrócot húznak magukra, egymáshoz bújnak, és abban reménykednek, hogy nem esik bajuk.
– Még egy dolog. – Keedair igyekezett magabiztosságot erőltetni magára. – Mindössze egyetlen úti cél koordinátáira emlékezem: az Arrakiséra. Egy Isten háta mögötti bolygóról beszélek, ahová mostanában a leggyakrabban jártam kereskedelmi utakon. Eleve oda akartuk vinni a hajót a próbaútján.
– Letelepedhetünk az Arrakison? – érdeklődött csillogó szemekkel Chamal. – Béke és bőség vár ránk ott? Olyan hely, ahol szabadon... és a hozzád hasonlóktól biztonságban élhetünk?
Tekintete elsötétült.
Keedair kis híján felkacagott a kérdés hallatán, de nem volt bátorsága hozzá, hogy így tegyen.
– Akad, aki így gondolja majd.
– Akkor vigyél minket oda! – parancsolta Ishmael.
Zenszuni fogva tartói felterelték a rémült tlulaxit a rámpán, majd betuszkolták a navigációs hídra. Százegy Zenszuni szállt fel egyesével a fedélzetre, és zárta le a fedélzeti nyílásokat, s a hangár belseje üresen maradt, ahogy a sötétség lassan beborította az Isana folyót.
Keedair a rögtönzött műszerekre pillantott, amelyekkel Norma Cenva látta el a hajót, s amelyek mindegyikét sajátos gyorsírással címkézte fel. A tlulaxi ismerte a hajó működési elvének alapjait, és tudta, hogyan táplálhatja be a kívánt koordinátákat.
– Nem tudhatom, hogy bármely emberi lény elviseli-e a meghajlított tér dimenziós anomáliáján való áthaladást. – Keedair láthatóan éppúgy rettegett az ismeretlentől, mint ahogy megfélemlítették a rabszolgák fenyegetései. – Tulajdonképpen még azt sem tudom, képes-e felszállni a hajó.
– Állítsd be a koordinátákat! – utasította Ishmael. Tudta, hogy a stardai dokkokon és a folyó deltájánál perceken belül kezdetét veszi a valódi vérengzés. Imádkozott, hogy Ozza és a másik lánya biztonságban, Aliid tomboló és vérszomjas dühétől távol vészelje át az eseményeket. Ám immár nem menthette meg egyiket sem, és nem reménykedhetett, hogy valaha ismét látja őket. – El kell hagynunk a Poritrint, mielőtt túl késő!
– Ne feledd, hogy figyelmeztettelek! – Keedair a válla mögé vetette hosszú copfját. – Ha ezek a Holtzman-hajtóművek egy olyan dimenzióba taszítanak minket, ahol kínok között vonaglasz majd az idők végezetéig, ne engem átkozz érte!
– Már így is átkozlak – felelte Ishmael.
Keedair mogorván bekapcsolta a sohasem próbált térhajlító hajtóműveket. Egy szempillantás sem kellett hozzá, és a hajó eltűnt a semmiben.

 

Tio Holtzman nyugodtan ült és töprengett, amíg az ég a lebukó nap érett színeibe nem öltözött. A folyó mentén tömegek gyűltek össze a szónoki emelvények előtt, hogy meghallgassák az álmosító beszédeket, miközben a zenekarok ütemes dallamokat játszottak a távolban.
Ahogy a székét eltolta az asztaltól, a lágy szellő felkapta és lesodorta a szirtfokról a szalvétáját. Miközben a lebegő papírdarab útját követte, a tudós felfigyelt az égő raktárakra a túlparton és a rabszolgapiacon, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. Bludd nagyúr emberei majd elintézik az ügyet.
Mikor bement, hogy folytassa a munkát, Holtzman szólította a házi rabszolgákat. Senki sem válaszolt. Bosszúsan nekilátott, hogy tovább bogozza a Norma Cenvától elkobzott iratok értelmét; kizárólag a matematikai jeleket futotta át, de minden más jelölést és kezdetleges ábrát figyelmen kívül hagyott.
Annyira belemerült a lány őrült jegyzeteibe, hogy meg sem hallotta a felfordulás – a vad üvöltözés és hangos csörömpölés – zajait. Végül, mikor eldördült egy puska, felkapta a fejét, és kiüvöltött a dragonyosoknak. A testőrök többsége nem tartózkodott az épületben, mivel a folyóparti fesztivált biztosították. Puskalövés? Az ablakból egyre több házat látott lángokba borulni a fővárosban, s hallotta a távoli zúgást és a nyomában felhangzó sikoltozást. A feltaláló jó szokása szerint zsörtölődve és nyugtalanul felöltötte a testpajzsát, és kiment, hogy megnézze, mi okozta a zűrzavart.
Holtzman elegáns otthonának felső szintjén Aliid rohant végig az egyik folyosón, s közben ósdi lézerfegyverével elhamvasztotta az útjába akadó festményeket és szobrokat. Hátulról hívei örömujjongását hallotta, akik a házi rabszolgákat szabadították fel.
Közvetlenül előtte két dragonyos próbálta elállni az útját, de Aliid darabokra szaggatta őket a húsukat csontig leégető lézerfegyverrel. A szerkezet kora ellenére hasznosnak bizonyult tiszteletet parancsoló tűzerejével.
Mivel Aliid korábban évekig szolgált nála, sejtette, hol találja meg a pökhendi professzort. Pillanatokkal később húsz felbőszült emberével együtt betört a tudós magánlakosztályába.
Szürke szakállas férfi állt a szoba közepén, széles mellkasa előtt összefont karokkal. Valami vibrált körülötte, és eltorzította az arcvonásait. Holtzman ingerülten fogadta a bősz lázadókat, Aliidet azonban nem ismerte fel.
– Tűnjetek el, mielőtt idehívom a testőreimet!
Aliid tántorítatlanul haladt előre.
– Majd eltűnök, de előbb leigázzuk a rabszolgatartókat.
Mikor ráismert a fegyverre, Holtzman arcára kiült a rémület, amitől Aliid láthatóan csak még jobban felbátorodott. Pontosan ilyennek képzelte el magában a professzor reakcióját.
Könyörtelenül tüzet nyitott a kegyetlen, öreg rabszolgatartóra.
A lilásfehér lézersugár elérte Holtzman testpajzsát, és titáni robbanást idézett elő. A feltaláló szirtre épült otthona és vele együtt Starda városának nagy része fehér izzással elégett a pszeudoatomi fúzióban.

- - -