Egy évnyi megfeszített munka, tekintélyes pénzösszegek és erőforrások felhasználása, valamint üzemi balesetekben életüket vesztett rabszolgák százai eredményeképp végül a Poritrin felett összeállították az utánzat-űrhajóflotta utolsó egységeit is. A munka elkészültével a folyódelta öntödéire bezárás várt.
Egyik délután, napnyugta előtt a munkafelügyelők gyülekezőhelyeikre hívták a rabszolgákat. Hunyorgó, koszos foglyok bújtak elő a füstös hangárokból, és sereglettek egybe a lebetonozott leszállópályán, ahonnan az utolsó szállítmányokat indították útjukra az űrbe. Szerencsétlenek százai kavarogtak a rendezetlen sorokban.
Ishmael tisztában volt vele, hogy őt és rabszolgatársait hamarosan áthelyezik. A változás, mint mindig, most is felkavarta, hiszen attól rettegett, hogy elválasztják Ozzától és két kislányától, ahogy Aliidet is elszakították a családjától. Ennek ellenére abban bizakodott, hogy Buddallah egyben tartja a családját. A poritrini rabszolgatartóknak nem volt oka szétválasztani őket.
Ám Aliid a gyárakban töltött napok mindegyikén begyógyulatlan lelki sebektől dúlva fortyogott, s minden pillanatban az adódó alkalmat leste.
– Réges-régen elvették tőlem a feleségemet és újszülött fiamat. Immár nem érdekel, mit tesznek velem. – Ishmael rettegett, mire vetemedik majd a barátja, ha egyszer alaposan felingerlik.
Mikor még Ishmael kisgyerek volt, nagyapja folyton azt hangoztatta, hogy feltétlenül bízzon Istenben, és hogy kevélységre vall, ha valaki Buddallah kezéből a sajátjába akarja venni a dolgokat. A bizonytalanság mégis jégcsapokat növesztett a lelkében, Aliid pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot rá, hogy elfogadja ezeket a feltételeket.
Miközben a brigádvezetők bömbölve parancsokat osztogattak, hogy a gyűlésre a kijelölt csoportokba rendeződjenek az emberek, Ishmael keresztülfurakodott a tömegen a fényező és felületkezelő csapathoz, ahová a felesége tartozott. Végül megérintette Ozza karját, a nő pedig hátranyúlt, hogy elkapja férje kezét, akinek közelségét anélkül is megérezte, hogy hátranézett volna. Mivel ilyen sok rabszolga gyűlt össze egy helyen, a munkafelügyelők nem fognak azzal vesződni, hogy ellenőrizzék az egyes csoportok létszámát. Ezzel elmenne az egész napjuk.
Ishmaelt és Ozzát önszántukon kívül az emelvény felé sodorta a tömeg, ahol két apró termetű férfi állt a vezető munkafelügyelő mellett. A nap ragyogóan sütött, Ishmael pedig még mindig hunyorgott az öntöde barlangszerű homályából kikerülve.
– Vajon megint nagyszerű társadalmukat dicsőítő ünnepet jelentenek be? – hajolt Ozza férje füléhez, hogy senki se hallhassa, amit odasúg neki.
– Nem csodálkoznék, ha kellemetlenebb ok miatt hívtak volna egybe minket.
Felpillantott a két idegenre, akik mindketten nyilvánvalóan tlulaxiak voltak – gyűlölte a rabszolgafelhajtókat. A fiatalabbikat markáns vonások jellemezték; arca vékony, szeme sötét és közel álló volt. Ám Ishmaelt sokkal jobban érdekelte az idősebb férfi ismerős ábrázata, és hosszú, acélszürke hajfonata, amely hurokra emlékeztetően csüngött az egyik válla fölött. A másik oldalon háromszögletű bronz fülbevaló függött a fülében. Több mint két évtized telt el azóta, hogy Ishmael életében először és utoljára rettegett, de soha nem fogja elfelejteni annak a férfinak az arcát, aki a harmonthepi rajtaütést irányította.
Szíve zakatolt, ahogy ismét eltöltötte a félelem és a jogos harag. Annak idején bosszút esküdött ez ellen az ember ellen, megfogadva, hogy agyonüti őt. Ishmael ebben a pillanatban szeretett volna felrontani az emelvényre, hogy munkától megedzett kezét a férfi torka köré zárhassa. Aliid barátja cselekedett volna így – Aliid, aki mindig is kigúnyolta Ishmael türelmességét és vakhitét.
Ám a Zenszuni szútrák nem bosszúra tanítottak. Ishmael nagyapja mélységesen csalódott volna unokájában. A döntés Isten kezében van, nem az enyémben.
Akkor hát egyszerűen felejtsem el, és bocsássak meg?
Ozza ránézett, ujjával finoman megérintette férje arcát. Tekintetében aggodalom tükröződött.
– Mi a baj, Ishmael?
– Az a férfi... én... – Belészorult a szó, képtelen volt elmondani, ami a szívét nyomta. Nagyapja ragaszkodott volna a beletörődéshez, sőt a megbocsátáshoz is. Az öregember megkövetelte volna Ishmaeltől, hogy mélyrehatóbb tanulságot keressen a leckében, amiben Buddallah részesítette őt, hogy minden megpróbáltatásból és élményből erőre tegyen szert. Isten nem biztosított minden hívőnek könnyed és nyugalmas életet, legalábbis nem ezen a világon. A szútrák arra tanították a Zenszunikat, hogy fogadják és viseljék el a sorscsapásokat, és várjanak, amíg Buddallah ki nem jelöli a megfelelő pillanatot.
Ám ez oly nehéz volt.
Közel félórányi tétlen zűrzavar után a rabszolgák végre összerendeződtek, és lecsillapodtak. Ishmael a csődület első soraiban hallgatta, amint a munkafelügyelő a fiatalabb tlulaxihoz beszél.
– Rekur Van, ez mindenki, aki a rabszolgabrigádokban ma dolgozott. Hónapokra a hajóépítési munkálatokhoz rendelték ki őket. Egyet sem nélkülözhetünk.
– Mindenesetre szeretném megtekinteni őket. – A cingárabb, rágcsálóképű tlulaxi végigjártatta tekintetét a tömegen. Tuk Keedair, a rabszolgafelhajtó, aki egykor a Harmonthepen fogságba ejtette Ishmaelt és még rengeteg ártatlan Zenszuni társát, mellettük állt, és láthatóan unatkozott. Mintha Keedairt nem az hajtotta volna, hogy újabb rabszolgákat szerezzen, hanem egészen más célból érkezett volna a Poritrinre.
Miközben Ishmael feszülten figyelt, Rekur Van végiglépdelt az emelvényen, és egy kisméretű szerkezettel pásztázta a tömeget, amellyel képeket rögzített az egybegyűlt rabszolgákról, és kielemezte azokat.
– Lajstromba kell vennem a fogoly alkalmazottakat. A Dzsihad Hadserege potenciális utánpótlásának tekintik őket. Nekünk, tlulaxiaknak nagy mennyiségű egészséges rabszolgára van szükségünk, testalkatukat és szövettípusaikat tekintve széles skálán. Ez mindennel szemben elsőbbséget élvez. – Mikor a munkavezető arcára rémület ült ki, Rekur Van morgássá halkította hangját. – Ha ellenvetésed lenne, magától Ginjo főpátriárkától kérhetek felhatalmazást.
– Kétségtelenül megteheted, Rekur – jegyezte meg Keedair türelmes, csillapító hangnemben –, de szükségtelen rögtön a legmagasabb szintű és legkellemetlenebb megoldáshoz folyamodni.
Siklóbárka futott zúgva és sietve a delta sekély vize fölött, aztán ráfordult a száraz talajra, és a felvonulási területhez hajtott. A láthatóan ideges Tio Holtzman dölyfösen az emelvényre vonult. Szeme összeszűkült, arcán düh és zavar tükröződött.
– Miért szakítjátok félbe a rabszolgáim fontos tevékenységét? A munkájuk nélkülözhetetlen, és a legkisebb késedelem is megbocsáthatatlan.
– Megfelelő indokkal szolgálhatok, Holtzman professzor – felelte éppoly dölyfösen Rekur Van. – A Dzsihadnak haladéktalanul rabszolgákra van szüksége, és a Poritrin esik útba. A tlulaxiaknak nagyszámú új jelentkezőt kell toboroznia.
Ishmael nagyot nyelt, aztán megragadta a felesége karját. Mindketten lányaikat keresték a tekintetükkel, Chamalt és Falinát azonban másik fenntartó brigádokhoz rendelték, és sehol sem látták őket.
– De nem az én munkásaim közül – dúlt-fúlt Holtzman. – Mindegyikük a Poritrin és a fegyvergyárak védelme szempontjából nélkülözhetetlen munkát végez. Más helyről kell beszerezned a rabszolgáidat.
– De itt vagyok, Holtzman professzor, és most kellenek a rabszolgák.
– Nekem is. – A tudós gorombán felhorkant: – Miért nem gyűjtöttétek be egyszerűen azokat a gyáva férgeket az Anbus IV-en? Úgy hallottam, még a rájuk támadó gondolkodó gépek ellen sem voltak hajlandók felvenni a harcot, mi több, szabotálták a vitéz dzsihadistákat. Lehet találni olyanokat, akik náluk jobban megérdemelnék, hogy az emberiséget szolgálják?
– Talán ez is az alkalmatlanságukat bizonyítja – vetette ellen Rekur Van. – Ráadásul elszórtan élnek, és a létszámuk nem elégíti ki a szükségletet.
A poritrini foglyok pletykákból és lassan beszivárgó hírekből értesültek az Anbus IV ostromáról, a Dzsihad pirruszi győzelméről, amely emberéletek és szent relikviák tömeges feláldozását követelte meg. Minden buddiszlám hívő, Zenszunik és Zensíiták egyaránt tiszteletben tartották Darits szent városát, a Korán-szútrák eredeti kéziratainak őrzőhelyét. A poritriniek döbbenten vették tudomásul a pusztulás hírét, amely nem csupán a robothadseregnek, hanem a Dzsihad haderőinek is köszönhető volt.
Ahogy körbenézett, Ishmael megállapította, hogy az itt parancsolgató embereket láthatóan nem érdekelte a veszteség. Miért, hogy a saját vallási hevületüket nagyra értékelik, a miénket viszont megvetik?
Figyelte, hogy az idősebb rabszolgafelhajtó a méltatlankodó feltaláló és a buzgó testkereskedő közé lép. Habár gyűlölte a férfit, Ishmaelnek el kellett ismernie, hogy Tuk Keedair bölcsebbnek és hozzáértőbbnek tűnt a vitás kérdések elintézése terén.
– Rabszolgákat sok helyütt találni, Rekur. Rengeteg isten háta mögötti buddiszlám település akad, ahol testeket lehet betakarítani. Mivel az itteni foglyok eleve az emberiség számára hasznos munkát végeznek, nem látom értelmét, hogy megfosszuk szolgálataiktól Holtzman professzort.
Rekur Van haragosan meredt tlulaxi honfitársára, mintha ellenségek lennének.
– És te mit keresel itt, Tuk Keedair? Felhagytál a testkereskedéssel, és inkább fűszert és parázsgömböket árulsz azzal az idegen bolygóról származó Venporttal. Miért kell beleavatkoznod a fontos küldetésembe?
– Üzlettársammal együtt újabb fontos vállalkozásba fogtunk itt bele. Nem a te feladatod az egyetlen törvényes teendő, ami a Dzsihad Hadserege számára létszükséglet. – Keedair atyáskodón a fiatalabb férfi vállára tette a kezét. – Figyelj csak, tudom, hol gyűjthetnél be elegendő rabszolgát, akik ráadásul folyton gondot okoznak nekem, és áttételesen a Nemesek Szövetségének. Gyere, elmondom, hol csaphatsz le rájuk, és mindenki elégedett marad.
Rekur Van továbbra is haragosan, de immár némileg megenyhülve kísérte le a veterán rabszolgafelhajtót az emelvényről.
Ishmael átfogta Ozza derekát, és magához húzta őt. Pulzusa még mindig szaporán vert, és érezte, hogy hajszál híján kerülték el a tragédiát. Ó és családja itt és együtt maradhatnak. És bármennyire is ellenére volt a poritrini fogság, sejtette, hogy a tlulaxiak szolgálatában sokkal rosszabbul járt volna.
Holtzman elégedettnek tűnt, és lebámult az összegyűlt munkásokra. Végül a feltaláló parancsolóan intett nekik:
– Miért ácsorogtok itt? Tartanunk kell a határidőt! Eredjetek dolgozni!

- - -

Számítógépre jellemző precizitásuk ellenére többféle módon is össze lehet zavarni a gondolkodó gépeket.

VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
SOHA TÖBBÉ ÖRÖKELMÉT

A rendkívüli poritrini „üres hajó” blöff Atreides primerás agyszüleménye volt, aki azt állította magáról, hogy ismeri a gépek gondolkodásmódját. Tio Holtzman azonban a primerás távollétében hajtotta végre a tervet, aminek köszönhetően saját magának tulajdoníthatta az érdemet.
Feltéve, hogy a grandiózus szemfényvesztés sikeres.
A professzor idegeskedett, de arra tett fel mindent, hogy a végén a magasztalás mellett hatalmas összegeket söpörhet be. Mindkettőre égető szüksége volt, mivel hosszú ideje megszakadt a kitüntetések áradata, amely pályafutását addig jellemezte. Kis szerencsével Bludd nagyúr újabb érdemrendeket tűzhet a mellére a tömeg éljenzése kíséretében. Tio Holtzmant a Poritrin megmentőjének fogják kikiáltani...
Miközben Niko Bludd nagyúrral ebédelt a nemesúr folyóra néző toronyrezidenciájának erkélyén, Holtzman a körülöttük zajló nyugodt életet figyelte.
A poritrini felsőbb osztályok mindig is meglepően hanyagul viszonyultak mindenhez, mivel azt hitték, valódi csapás nem érheti őket. A nava-kereszténység passzív tanait követték, inkább a látszat kedvéért, mintsem mély meggyőződésből. Az éghajlat kiegyensúlyozott volt, ételből és egyéb javakból bőségesen jutott mindenkinek, a szükséges feladatokat pedig házi rabszolgák végezték. A lágyan hullámzó Isana folyó kiválóan példázta életük lanyha folyását.
Holtzman attól tartott, mindez gyökeresen megváltozik, amint a robothaderő megérkezik. A katonai hírvivő alig néhány perce rohant oda a nagyúrhoz az üzenetet tartalmazó hengerrel. Bludd elolvasta a közleményt, aztán megsimogatta makulátlanul bodorított szakállát.
– Nos, Tio, hamarosan meglátjuk, beválik-e a terved. Tekintélyes gépi flotta tart a Poritrin rendszer felé.
Holtzman elsápadt, és nagyot nyelt kínjában. Bludd nagyúr mérhetetlenül magabiztosnak mutatkozott, mintha kétsége sem lett volna afelől, hogy a professzor nem okoz csalódást nekik. Holtzman abban reménykedett, hogy a nemesúr kedélyes önbizalma nem hamis reményeken alapszik.
Bludd kuncogni kezdett Holtzman aggódó arckifejezése láttán.
– Ne izgasd magad, Tio! Bármilyen hihetetlen összegeket emésztett is fel az őrült terved megvalósítása, a VenKee parázsgömbjeinek hasznából tízszer annyit bezsebelhetünk.
Addigra az álcsatahajók mindegyike elkészült az űrben, és a Poritrin körüli pályákat riasztó külsejű íjvetők és dárdák százai népesítették be, látszatra legyőzhetetlen hadiflottaként, akárcsak a kertet őrző, ádázul ugató kutyák. Mindez pusztán látszat volt.
A Dzsihad hadihajóinak tucatjai – valódiak – álltak készenlétben a stardai Űrkikötőben. A járművek közelében fegyelmezett dzsihadista katonák állomásoztak ginazi zsoldosokkal kiegészülve. Viszont együttvéve sem lesznek elegen, ha nem válik be a blöff.
Holtzman magába tuszkolt egy falat fűszeres folyami halat, s közben azt remélte, Bludd nem veszi észre tétovázását.
– Ideje elkezdeni a kis színjátékunkat. Adjuk ki a parancsot a haderőinknek, hogy módosítsák a pályájukat. Azt tanácsolom, a felét tartsuk a bolygó fedésében, hogy meglephessük velük a robotflottát.
Az utóbbi hónapokban a Dzsihad Hadserege rendszeresen félrevezető információkat csepegtetett a közleményekbe, amelyekről biztosan tudták, hogy Omnius lehallgatja azokat. Ügyeltek viszont rá, hogy valós adatok is belekerüljenek, ha Holtzman érdekében állt, hogy az ellenség tudomására jusson: gépellenes propagandát az ixi harcosoknak... az Anbus IV-ről menekülő robotflotta számára elfogható jelzéseket... és sok mást.
Amennyiben az információ célba jutott, a géphadsereg azzal a meggyőződéssel érkezik, hogy a kiváló Tio Holtzman a Dzsihad hajóinak védelmében továbbfejleszti a bevált pajzsrendszert, hogy álcázómezőket és rendkívül ellenálló hajótestpáncélzatot hozzon létre. Ez taktikai szempontból értékes célponttá tette Omnius számára a technológiát.
Csalétekké.
– Kiadtam a parancsot, amint jelzést kaptam a járőrhajóinktól – felelte Bludd. – Kétségtelen, hogy biztonságos távolságba kerültek, mielőtt a robotok érzékelői észlelhették volna őket.
Aztán mosolyogva azt javasolta, hogy mindketten menjenek vissza az épületbe, ahol a nemesúr kivetítőtermében nyugodt körülmények között kísérhetik figyelemmel az összecsapást. Holtzman végignézett a térképeken, bolygófelszín-hálózatokon és keringési pályákat kirajzoló monitorokon, és látta, hogy minden hajó elfoglalta a kijelölt helyét. Biccentett.
Ezután izzó, puskagolyóhoz hasonló alakzatok jelentek meg a képernyő szélén. Bludd elmosolyodott.
– Aha, azokra az érkező járművekre hatalmas meglepetés vár. – Sokkal magabiztosabbnak látszott, mint Holtzman, a professzor azonban nem merte kimutatni kételyeit.
A nehézfegyverzettel vertezett, letaglózó tűzerejű robotflotta egyre közeledett a Poritrin felé, s lelassítottak, mikor a letapogatók észlelték a rájuk várakozó hadihajókat. Holtzman letörölte a homlokát, és egyik kezével félrehúzta szeméből sűrű haját. Az ellenség legalább háromszor annyi hajóval érkezett, mint ahányat a poritrini flotta számlált. Ám ez nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, amennyiben a gépek elhitték a félrevezető információt.
– Most kiderül, az emberi lelemény felülmúlja-e a gépi technológiát – szólalt meg.
Bludd nagyúr mellett állva hallgatta a megszűrt jelentéseket, a kaffogó parancsokat, a figyelmeztetéseket és helyzetjelentéseket. A képernyőkön figyelték, ahogy a Dzsihad csatahajói elfoglalják a hadállásokat, és a stratégiai pontok köré rendeződve kiterjesztik az alakzatot. A külső szemlélő számára áthatolhatatlannak, legyőzhetetlennek hatottak.
A hatalmas gépi flotta kérlelhetetlenül, egyenes vonalban tört előre célja felé, de hamar szembetalálták magukat a védők Poritrin felett járőröző nagyobb csoportjával. A szövetségi álcsatahajók tartották a pozíciójukat. A hajótesten elhelyezett külső áramkörtáblák vörösen izzani kezdtek, mintha épp fegyverrendszereiket aktiválnák. A szenzorjelek arról értesítettek, hogy jókora kiegészítő fegyverzet áll bevetésre készen.
Természetesen csupán maroknyi szövetségi hajó rendelkezett egyáltalán fegyverekkel. A hajók többsége pusztán üres, hulladékfémből készült szerkezet volt, amelyeket Holtzman-pajzsokkal árnyékoltak le a gondolkodó gépek fürkésző elektronikus szondái elől.
– Minden rendszer aktiválva – jelentette be egy harcászati tiszt a kihangosított komrendszeren.
Hangok garmadája válaszolt a bolygó körül keringő dzsihadista hajókról, beleértve az üresen hagyottakat is:
– Készen állunk a betolakodók megsemmisítésére.
– A fegyverzet harcra kész.
– Várjuk a tűzparancsot.
– Felvettük az összpontosított támadó alakzatot.
Az egymást átfedő bejelentkezéseket a flotta pilótáinak hangmintáiból szintetizálták, rögzítették, hangolták egybe, és továbbították gyors egymásutánban, hogy megtévesszék a támadó robotokat.
Holtzman a taktikai kivetítőkre meredt. A távoli gépi hajók mintha parányi gyémántokként verték volna vissza a napsugarakat. Azt kívánta, bárcsak láthatná, amit a robotok észlelni vélnek. Megtévesztett szenzorhálózatuknak elvileg azt kellene mutatnia, hogy a Dzsihad flottája jelentős mértékű fegyverzet-többlettel rendelkezik. Ismét nyelt egyet.
Ahhoz, hogy itt győzelmet arathassanak, a poritrini flottának nem kellett elpusztítania a gépeket. A megtévesztés potenciálisan szerencsésebbnek tűnt, hiszen más bolygókon újfent bevethették, az üres hajótesteket pedig a valódiakénál jelentősen kisebb költségekkel lehetett előállítani. Ebből következően, mivel „tudta”, hogy a Poritrint legyőzhetetlen dzsihadista flotta védelmezte, Omnius békén hagyja majd a bolygót, és könnyebben sebezhető célpontokat keres magának. Elméletben...
A gépek azonban egyre közeledtek, mintha megsejtették volna az igazságot. Holtzman visszafojtotta a lélegzetét, és attól rettegett, hogy a robotok mélységi letapogató rendszere eléggé fejlett ahhoz, hogy átlásson a megtévesztő felszínen. Miféle tényezőket felejthetett el tekintetbe venni?
Korábban számos alkalommal jutott téves következtetésekre, és követett el egyértelmű hibákat, amint arra Norma Cenva oly nyersen és nyeglén rámutatott. Most legalább ő nem idegesítette, mivel saját elképzelésének megvalósításán dolgozott, és valaki más pénzét pocsékolta. Holtzmannak rengeteg más tehetséges asszisztense akadt, akik mind arról biztosították, hogy mindent figyelembe vettek a hadművelet megtervezésekor. Lehetetlen hibázni.
Mégis, ha kifelejtettek valamit, a Poritrin sorsa megpecsételődött. És Holtzmané is.
– Itt az idő az indulásra – szólalt meg a professzor magas és vékony hangon. – A második csoportnak el kell indulnia, mielőtt az ellenség elég közel kerül hozzánk, hogy tüzet nyisson.
Bludd csak mosolygott. Minden felügyelő és kapitány megkapta már a részletes utasításokat.
Az álcsatahajók fele úgy indította be a hajtóműveket, gyorsított, és került pillanatok alatt át a Poritrin nap felőli oldalára, akár az erdőből váratlanul előtörő vad kutyafalka. Úgy hatott, mintha a Dzsihad hadihajói fejveszett rohammal megkétszerezték volna a gondolkodó gépek haderői ellen felsorakozott védők számát.
– Ettől majd meggondolják magukat! – ordította az egyik parancsnok a nyílt csatornán.
Holtzman a taktikai diagramra pillantott, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy sorra helyükre kerülnek az elemek. Maroknyi katona éljenzését hallotta a komvonalban, megsokszorozott, modulált és felerősített hangjuk azonban sokkal nagyobb tömeget sejtetett.
– Itt jön a harmadik különítmény.
– Lassacskán el sem férünk itt!
– Csinálhatunk egy kis helyet, ha elsöpörjük a bádogdobozok egy részét.
Ekkor az álhadihajók egy harmadik csoportja bukkant fel a Poritrin apró holdja mögül, felgyorsított, és megközelítette Omnius flottáját hátulról, aktív fegyvernyílások egész sorát tárva a gépek elé.
– Indítsátok el a hadihajókat az űrkikötőből! – kiáltotta Bludd. Láthatóan élvezte a művelet minden pillanatát.
A felszínen állomásozó hajóraj – a poritrini flotta egyedül harcképes ütege – felszállt a stardai Űrkikötőből, és zúgva közelített a bolygó körül felsorakozott egységek felé, ahol elvegyültek az álcsatahajók közé.
A gépi támadók hirtelen megtorpantak az űrben, mintha fel akarnák mérni a váratlan fejlemények lehetséges következményeit, aztán védekező állásba rendeződtek.
– Várjatok ki! – szólt bele a komvonalba az egyik tiszt. – Készüljetek fel a tüzelésre! Semmisítsétek meg az átkozott gépeket, amint okot adnak rá! – Megint letapogatnak minket – szólalt meg valaki. – Mutassátok meg nekik, mit gondolunk erről!
Az álcsatahajók között megbúvó valódi hadihajók tüzet nyitottak, és vaktában lövéseket adtak le a robotok járműveire. A gondolkodó gépeknek nem állt módjában megállapítani, hogy a több ezernyi álcsatahajó nem volt hasonlóképp felfegyverezve.
Végül a robotflotta egyetlen üzenet, egyetlen leadott lövés nélkül felmérte, hogy nincs esélye a győzelemre, és meghátrált. A gépek hajói irányt változtattak, majd ugyanolyan sebességgel távoztak, ahogy ideérkeztek. A hatás kedvéért néhány felfegyverzett dzsihadista hajó a nyomukba eredt, és kilőtt néhány gépi hadihajót.
Bludd széles mosollyal az arcán hátba veregette Holtzmant.
– Egy pillanatig sem kételkedtem benned, Tio. A kiválóságoddal és találékonyságoddal szemben a gépeknek esélye sincs ellenünk!
– Tényleg ostobák, ugye? – felelte Holtzman vigyorogva.

Miután a robotok hadiflottája kivonult a Poritrin rendszerből, pazar és nagyszabású győzelmi ünnepségre került sor. Hisztérikus megkönnyebbüléssel keveredett önkívület jellemezte a hangulatot. Niko Bludd, vagyonát nem kímélve, fantasztikus lakomákat, felvonulásokat, előadásokat és egymást követő egyéb nyilvános eseményeket rendezett, amelyeket hamar egyhangúvá tett a zabolátlan fényűzés. Holtzman professzort a Dzsihad hőseként, a gépek legyőzőjeként ünnepelték. Mikor fűszeres poritrini rummal teli poharaikat a feltaláló egészségére emelték, a nemesek közül néhányan megemlítették Vorian Atreides nevét is, habár csupán mellékesen.
Niko Bludd oldalán a felfuvalkodott tudóssal mondta el harsogó, részeg beszédeit, s közben diadalittasan verte a mellét.
– A szabadság alapvető emberi jog!
A buddiszlám rabszolgáknak azonban nem volt okuk az ünneplésre.
Néhány Zenszuni gyerek kint maradt a folyódelta immár elcsendesedett öntödéi és gyárközpontjai határában megépült tábor épületei előtt. Tátott szájjal bámulták a látványos fényjátékokat, és hallgatták a messzi, lüktető zenét.
A felnőtt rabszolgák bezárkóztak barakkjaikba, s saját emlékeikkel és meséikkel vigasztalták egymást. Miközben folyt a díszünnepély, és a felvillanó fények krizantémokra emlékeztetőn robbantak szét a Poritrin hömpölygő folyója felett, Ishmael rabszolgatársaival üldögélt, és idézte fel történetekkel népe múltját. A tanmesék és legendák, a Korán-szútrák bölcsességének felelevenítése révén tartották életben annak emlékét, miként üldözték a Zenszunikat és a Zensíitákat bolygóról bolygóra, és hogyan kerestek mindegyiken védett kikötőt a háborgó kozmikus óceánban. Réges-rég hátat fordítottak az elátkozottak háborújának – a gépdémonok ellen hadakozó hitetleneknek. Egyik fél sem volt érdemes az igazhitűek támogatására, hiszen a buddiszlám hívők Isten kiválasztottjaiként a valódi mennyei bölcsesség őrzői voltak.
Pillanatnyilag azonban viszontagságok közepette kellett ápolni a vallásukat.
– Erősnek kell maradnunk – bizonygatta társainak Ishmael. – Erősebbnek, mint bármely kívülálló.
Aztán a tábortűz fénykörén kívül játszadozó árnyak közül Aliid lepte meg őket azzal, hogy barátja ellenében szólt.
– Meglehet, Ishmael, de másutt a Zenszunik és a Zensíiták szabadon élnek. – Összeszorított fogai közt szívta be a levegőt. – Ha Bel Moulay velünk lenne, minden rabszolga összegyűlne a zászlaja alatt. Megmutatná nekünk, miként vívhatjuk ki a szabadságunkat.
– De nincs itt velünk – felelte Ishmael korholó hangon, miközben meditáló pózban ült a kemény padlón. – Az a felkelés mindössze a kivégzéséhez vezetett, és azóta is mindannyian fizetjük ennek az árát.
– Lehet, hogy Bel Moulay halott, de én nem vagyok az – morogta Aliid.
– Belőlem hiányzik a pimaszság, hogy Istent siettessem, barátom. Egy napon majd – ígérte Ishmael – találunk egy olyan világot, amit benépesíthetünk és védelmezhetünk. Életünk úgy fog alakulni, ahogy Buddallah elrendelte.
Aliid láthatóan kétkedett ebben, a többi rabszolga ellenben csillogó szemekkel és reményteljes tekintettel figyelte Ishmaelt. Ishmael oly régóta ígérgetett az ittenieknek, hogy maga sem tudta, mennyi ideig tart még benne a remény.
Ennek dacára határozottságot erőltetett magára.
– Végül megtaláljuk azt a helyet, amit mindnyájan otthonunknak hívhatunk.

- - -

A homok tisztán tartja a bőrt és a fejet.

ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET AZ ARRAKISRÓL

Két nappal azután, hogy elfogyott a vízkészlete, Aziz, a kisfiú meggyőződéssel hitte, hogy élete végéhez ért. Kiszáradt sziklák és szélfútta homokbuckák között botorkált. Ajkát és szemét finom porréteg borította, amelyet képtelen volt ledörzsölni. Látomásokat, délibábokat látott, ugyanakkor semmi reményt.
Dhartha naib bízta meg ezzel a fontos küldetéssel, és csupán még néhány órát kellett volna kibírnia ahhoz, hogy teljesíthesse a nagyapjától kapott feladatot. Életbevágó fontosságú volt.
Mi lesz, ha kudarcot vallok? Mi lesz, ha meghalok, mielőtt átadhatnám az üzenetet? Aziz édesapja, Mahmad – Dhartha egyetlen fia – mindig hűségesen szolgálta a törzset, szorgosan dolgozott a külvilágiakkal az űrkikötőben. Régóta Mahmad intézte a melanzsüzletet, ő tárgyalt Tuk Keedairrel és Aurelius Venporttal, akik a Nemesek Szövetségében kereskedtek a fűszerrel.
Négy évvel ezelőtt Mahmad különös betegséget kapott el az egyik utazótól Arrakis Cityben, hosszú ideig szenvedett, míg végül tébolyodottan a másvilágra költözött. Néhány maradi Zenszuni a távolabbi falvakból azt bizonygatta, hogy a betegség büntetés volt, amiért kívülállókkal keveredett. Habár az öreg naib megsiratta fiát, a halál mindennaposnak számított az Arrakison, elvesztését így a függetlenségért folytatott állandó harc részének tekintette, nem kevésbé, mintha az ellenséggel szembeni csatában esett volna el...
Aziz, aki már azt sem tudta, milyen irányban halad, tétován botladozott a tikkasztó forróságban, a féreglovasoknak pedig nyomát sem látta. Abban reménykedett, hogy a banditák megmentik őt valamiképp. És minél előbb.
A fűszerkereskedelemből származó vagyon kényelmes életet biztosított a Zenszuni falvak lakóinak. Egyre inkább az Arrakis Cityben vásároltakra támaszkodtak a sivatag karmaiból megkaparintható javak helyett. Az Arrakis kegyetlen homokján Aziz rádöbbent, hogy nem sajátított el eleget az ősi, túléléshez szükséges készségekből.
A fiú minden tőle telhetőt megtett, hogy nyilvánvalóvá tegye jelenlétét, s éjjel jelzőtüzeket gyújtva, nappal tükrökkel villogtatva igyekezett felhívni magára a figyelmet. Nem tudta elhinni, hogy a hős Féreglovas Szelim ilyen fiatalon hagyná elpusztulni őt. A törvényen kívüli egyenesen belenézett a szemébe a fűszerszállítókat ért rajtaütés során, Aziz pedig úgy vélte, mindazok ellenére, amit nagyapjától hallott, belelátott a bajnok szívébe...
Szelim és banditái sokkal több gondot okoztak Dharthának, mint a külvilági betegségek. Az évek során a melanzsot szállító karavánok ellen intézett rajtaütések jócskán megcsapolták a falu jövedelmét. Közben a naib egyszer sem állt elő kifogásokkal, mikor Tuk Keedair a megcsappant termelékenységre panaszkodott, valahányszor Arrakis Citybe érkezett a fűszerszállítmányért.
– A banditákat a saját belügyünknek tekintem – válaszolta kivétel nélkül minden kérdésre. – Majd mi elrendezzük.
Az elégedetlen Keedair azzal fenyegetőzött, hogy hivatásos külvilági csapatokat, felbérelt nyomkövetőket és gyilkosokat küld a sivatagba. Aziz nagyapja azonban ígéretet tett rá, hogy megoldja a problémát, mivel semmiképp nem szerette volna, ha sérül az üzleti kapcsolat vagy a falu önállósága. Ezért nehéz szívvel elküldte fiatal unokáját, hogy egymagában keresse meg a banditákat, és ajánljon nekik békét.
– Szelim valaha a törzsünk tagja volt – mesélte el neki három napja a naib, mikor Aziz indulni készült a sivatagba. A tábortűz hamvadó parazsa mellett üldögéltek. – Mikor még kisfiú volt, Szelimet bűnösnek találták vízlopás vétségében, és a sivatagba száműzték. Arra számítottunk, hogy elpusztul ott, de valahogy életben maradt.
– Igen, nagypapa. – Aziz tekintete ragyogott a barlang árnyai között. – És megtanulta, hogyan lovagolhatja meg a sivatag szörnyetegeit.
Az öregember mélykék szemeit könny öntötte el, ahogy felidézte az emlékeket.
– Azóta, miközben mi megtanultuk, miként kell betakarítani és eladni a melanzsot, Féreglovas Szelim bűnözőkből álló csapatot gyűjtött maga köré, hogy fenntarthassa rémuralmát a keményen dolgozó fűszerbegyűjtők felett. Tudom, hogy Szelim gyűlöl az ítéletért, amit kiróttam rá, és ideje, hogy egyikünk megbocsásson. – Szünetet tartott. – Vagy megölje a másikat.
Az idős naib megfáradtnak és törődöttnek tűnt, Aziz pedig teljes szívéből sajnálta nagyapját. Korábban megfogadta magában, hogy módot talál a probléma megoldására, és elsimítja a Dhartha naib és Féreglovas Szelim közötti ellentéteket.
– Véget kell vetnünk ennek az ostoba viszálynak, és egyesült erővel kell kiállnunk a közös érdekeinkért. Máskülönben a külvilágiak megosztanak és leigáznak mindnyájunkat. Még egy Szelimhez hasonló gonosztevő sem kívánhat ilyet. Meg kell találnod őt, Aziz, és el kell mondanod neki, amit tőlem hallottál.
A fiú a felelősségteljes feladatra büszkén vágott neki a sivatagnak, és reményteljesen, nagy elszántsággal nézett szembe a veszéllyel. Ám immár napok óta kóborolt, a vad sivatag pedig senkivel szemben nem mutatott kegyelmet. Most már semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy összekuporodjon és meghaljon.
Mahra két másik törvényen kívüli kíséretében figyelte a távolból a botorkáló fiút. Már nem számolta, hány ostoba hibát követ el, és tudta, hogy a halálán van. Szelim mondta, hogy a hozzá nem értés és a figyelmetlenség az ember életébe kerül az Arrakison. A sivatag már megmérette, és könnyűnek találta őt.
Nemzedékek alatt az Arrakis Zenszuni nomádjai megtanultak harmóniában élni a zord környezettel, de Szelim és követői egy lépéssel tovább mentek, és még annál is kevesebbel elboldogultak, mint amennyire a régebbi törzseknek szüksége volt. Szelim csapata saját eszéből és ügyességéből élt, és nem függött fényűzési cikkektől, víztől vagy a dekadens külvilágiaktól Arrakis Cityiben beszerezhető eszközöktől.
Mahra immár közel egy éve csatlakozott Szelim csapatához. Azóta elsajátította a szúrófegyverek használatát, megtanulta, hogyan éljen túl egy homokvihart, hogyan találjon menedéket a mély szélvájatokban, és hogyan hívja magához és lovagolja meg Shai-huludot. Immár saját kriszkést hordott magánál, tejfehér, ívelt pengét, amely valaha egy hatalmas féreg foga volt. Könyörületesen cselekedett volna, ha elmetszi a kisfiú nyakát, hogy a hosszú kínszenvedés helyett gyorsan elpusztuljon.
És ekkor ráismert Dhartha naib unokájára. Mivel tudta, hogy Szelim szívesen elbeszélgetne vele, úgy döntött, életben tartja, hogy Szelim maga határozhasson a fiú sorsáról.
A tiszta, csillagoktól tündöklő égbolt alatt, miközben a fiú a szomjúságtól és kimerültségtől reszketve feküdt a sziklák menedékében, a banditák körülvették őt. A fiú először úgy hitte, Mahra és társai pusztán lázálmában jelentek meg. A kivehetetlen, jelekkel és csettintésekkel társalgó alakok lassan megközelítették. Aziz olyannyira kimerült, hogy a fejét is alig bírta felemelni.
Viaskodás nélkül foglyul ejtették, majd miután adtak neki egy kortyot értékes vizükből, magukkal cipelték, akár egy fadarabot. Aziz megpróbálta közölni velük, ki ő, és miért jött, szavai azonban hörgésként törtek elő torkából. Végül a fiú egy rövid pillanatra mosolyra húzta kiszáradt, vérző ajkait.
– Tudtam, hogy eljöttök...
Féreglovas Szelimtől és barlangjától nagy távolság választotta el őket, a számkivetettek azonban gyorsan mozogtak. Mikor a rejtett településre értek, Mahra gondoskodott róla, hogy Azizt egy kisebb elszigetelt barlangfülkébe vigyék, ahol vizet és ételt adott neki, majd hagyta, hogy a kimerültségtől mély álomba merüljön, s visszanyerje az erejét. Szelim korábban féregháton indult el, hogy rajtaüssön egy távoli fűszerfejtésen, és még legalább egy napig nem volt várható a visszatérte.
A fiú nagy sokára ébredt csak fel a hűvös, homályos helyiségben. Hamarjában felült, de kis híján elájult, aztán nyitott szemmel visszafeküdt, s a szeme előtt úszó árnyakat figyelte, miközben igyekezett betájolni magát. Mahra szavai megriasztották.
– Nem gyakran mentünk meg bolondokat. Szerencsésnek mondhatod magad, amiért Shai-hulud nem falt fel. Hogy vághattál neki a sivatagnak ilyen felkészületlenül?
Kihúzta a szalmaágy mellett heverő vizestömlő dugóját, és inni adott a fiúnak. Felhólyagzott bőre és a szeme alatti sötét karikák ellenére Aziz rámosolygott.
– Meg kellett találnom Féreglovas Szelimet. – Mély lélegzetet vett, hogy összeszedje az erejét. – A nevem...
Makra félbeszakította.
– Tudom, ki vagy, Dhartha naib unokája. Csupán azért döntöttem amellett, hogy nem ontom ki a vizedet, mivel értékes túsznak számítasz. Talán Szelim halálra kínoztat, hogy bosszút álljon nagyapád bűneiért.
A fiú megvonaglott.
– A nagyapám jó ember! Mindössze azt szeretné...
– Dhartha naib száműzte Szelimet a törzsből, noha pontosan tudta, hogy a fiatalember nem követte el a bűnöket, amivel megvádolták. Nem érdekelte, hogy egy ártatlan árvának kell meghalnia azért, hogy a törzs egyik befolyásos tagját mentse. A fiú, aki valójában elkövette a tettet, tisztában volt vele, hogy bűnös, ahogy a nagyapád is. De Szelimnek kellett megfizetnie a másik bűnéért.
Aziz zavartnak tűnt. Nyilvánvalóan senki nem beszélt még így neki a nagyapjáról.
– Én másképp hallottam a történetet.
Mahra vállat vont, és összeráncolta a szemöldökét.
– Dhartha naib a külvilági hívságokért elpártolt a sivatagi életmódtól. A falud népe hazugságban él. Nem lep meg, hogy hiszel nekik.
A homályban a fiú a nőre sandított, és végre felismerte őt a homlokán éktelenkedő sebhelyről.
– Közénk tartoztál, de elszöktél. Láttalak, mikor rajtaütöttetek a karavánunkon.
Mahra felvetette a fejét.
– Féreglovas Szelim hitvese akarok lenni.
Magát is meglepte vakmerő kijelentésével, de már egy hónappal azelőtt határozott. Mostanra a csapat minden tagja észrevette ezt.
Megkeményítette a hangját.
– Azok ellen harcolok, akik Shai-huludot akarják elpusztítani a fűszer kitermelésével és értékesítésével. Dhartha naibot legfőbb ellenségünknek tekintjük.
Aziz hatalmas erőfeszítéssel felült.
– De én üzenetet hozok a nagyapámtól. Békét akar kötni Féreglovas Szelimmel. Nincs értelme tovább folytatni a viszályt.
Mahra megvetően meredt rá.
– Ezt majd Szelim dönti el.

Mikor Aziz ismét felébredt a barlangfülke sötétjében, percekbe telt, míg ráébredt, hogy valaki teljes csendben ül a helyiségben, közvetlenül mellette. Nem Mahra, hanem valaki más.
– Te lennél... te lennél Féreglovas Szelim?
– Sokan kutatnak utánam, és néhányuknak sikerül rám találni. Kevesen térnek vissza, hogy elmesélhessék.
– A meséket már ismerem – felelte Aziz felbátorodva. Felült. – Már láttalak, mikor rajtaütöttetek a fűszerkaravánunkon. Egyikünket sem bántottad. Szerintem becsületes ember vagy.
– Ellentétben a nagyapáddal.
Szelim bekapcsolt egy kis parázslapot. Habár tompán világított, Aziz számára elképesztően ragyogónak hatott a barlang homályában eltöltött hosszú idő után.
– Nem kétlem, hogy tiszteled Dhartha naibot, fiú. Úgy véled, bizonyosan jó ember, hiszen ő vezeti a törzset. De ne hősként tekints rá! És ne higgy el mindent, amit a hősökről regélnek!
Aziz észrevette, hogy Szelim arca széltől és naptól cserzett, ugyanakkor meglepően fiatalos volt. Tekintete keménységet és intelligenciát sugárzott, arckifejezése pedig sokkal fenségesebb, mint ahogy emlékeiben megmaradt. Látomás és végzet tisztán rajzolódott ki az elméjében. A fiú visszafojtotta a lélegzetét, és igyekezett összeegyeztetni a valós képet azzal, amiket hallott. Mikor végül szemtől szembe került a legendás férfiúval, szinte megszólalni sem tudott.
– Úgy hallottam, üzenetet hoztál. Vajon mit akarhat Dhartha naib közölni velem?
Aziz szíve hevesen kalapált, hiszen nyilvánvalóan ez volt, és ez is lesz élete legfontosabb cselekedete.
– Arra kért, hogy mondjam el neked: hivatalosan megbocsát a fiúként elkövetett vétkeidért. A törzs többé nem neheztel rád, nagyapám pedig visszavár téged a falunkba. Azt szeretné, ha ismét nemzetségünk tagja lennél, hogy békében élhessünk.
Szelim felnevetett az ajánlat hallatán.
– Buddallah küldetését teljesítem. Nagy tettek véghezvitelére választott ki engem. – Szenvtelenül elmosolyodott, sötétkék szemei szikrákat hánytak. – Mondd meg a nagyapádnak, hogy feloldozom a törzset a bűnei alól, amint felhagynak a fűszerbetakarítással!
– De hát a törzs fennmaradása a fűszer értékesítésén áll vagy bukik – felelte elképedve Aziz. – Másképp nem...
– Rengeteg módja létezik a túlélésnek – szakította félbe Szelim. – Mindig is több módszer létezett. Követőim egyértelműen bizonyították ezt az elmúlt évek során. A Zenszunik nemzedékeken át éltek az Arrakison, mielőtt túlságosan hozzászoktak a külvilági fényűzési cikkekhez.
Elutasítón megrázta a fejét.
– De még csak kisfiú vagy. Nem várom el, hogy ezt megértsd. – Szelim felállt. – Szedd össze az erőd, és visszaviszlek a nagyapádhoz. Élve és sértetlenül. Aztán elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy Dhartha naib hasonló kegyben részesített volna.
Nyomasztó forróság taglózta le őket a nyílt sivatag homokján.
– Ha futni próbálsz, meghalsz – mondta Féreglovas Szelim.
Aziz mellette állt a homokóceán egyik mállatag dűnéjének tetején. – Nem fogok elfutni. – Térde rogyadozott alatta.
A törvényen kívüliek vezetője egy pillanatra derűsen rámosolygott.
– Ezt ne feledd, mikor a páni rémülettől egész testedben remegni kezdesz, és lábad önkéntelenül is vinni akar.
Szelim a kérges homokra helyezte horgait és a fémrudakat, majd letérdepelt a zengő dob mellé. A hangszer kúpos végét a homokba ékelte. Gyors, éles mozdulatokkal ütni kezdte a kifeszített bőrt. A visszhangzó dübörgés úgy hatott, akár egy hangos robbanás, a dob kiképzése pedig lehetővé tette, hogy a hanghullámok mélyen a dűne alatt lerakódott homokrétegekig terjedjenek, egészen a féreg búvóhelyéig. Szelim lehunyta a szemét, és hipnotikus ritmusban dörmögött magában, hívta Shai-huludot.
Aziz gyomra görcsbe szorult, ám megígérte a hős Féreglovasnak, hogy helyt áll. Megbízott Szelimben. A fiú várt és figyelt. Végül meglátta a dűnék alatt terjedő fodrozódást, a vibráló hullámokat.
– Ott jön! A féreg erre tart!
– Shai-hulud mindig eljön, ha hívják. – Szelim tovább dobolt. Aztán, mikor a szörnyeteg megfordult, mintha becserkészni óhajtaná áldozatát, Szelim kikapta a dobot a homokból, felszedte az eszközeit, majd intett a fiúnak, hogy kövesse őt. – El kell foglalnunk a helyünket. Könnyeden, egyenetlen ritmusban lépdelj, ne úgy, ahogy a külvilágiak menetelnek! Emlékezz rá, ki vagy!
Sietősen haladtak a gerinc mentén. A szörny az utolsó hangos dörrenések irányába tartott, aztán egyre feljebb emelkedett, s homokot és port rázott le magáról, mintha vedlene.
Aziz korábban sohasem került ilyen közel egy démonhoz. A melanzs illata mindent áthatott, a fahéj kovás, tüzes bűze a kénkőével keveredett. Izzadság ütött ki a homlokán, feleslegesen pazarolta teste vizét.
Epp ahogy a Féreglovas megjósolta, Aziz legszívesebben ordítva menekült volna, ehelyett azonban imát rebegett Budallahhoz, és kitartóan várt. Úgy érezte, mindjárt elájul az izgalomtól.
Szelim megmarkolta a szerszámait, és pontosan abban a pillanatban ugrott előre, mikor a homokféreg föléje tornyosult. A megkérgesedett szelvények közé döfött, és mélyen az érzékeny húsba vájta a dárdát s a horgokat, amelyekhez összecsomózott köteleket erősített. Odakiáltott Aziznak:
– Mássz fel! Kapd el a kötelet!
A szörnyeteg dübörgésétől, a homok fülsiketítő sercegésétől a fiú alig hallotta, mégis megértette az utasítást. Adrenalintól hajtva előrerohant, szíve a torkában lüktetett. Aziz a fogát csikorgatta, és igyekezett nem belélegezni a fullasztó bűzt. A csomós kötélbe kapaszkodva hágott felfelé, csizmáját megvetette a homokféreg göcsörtös bőrén.
Szelim uralma alá gyűrte a monstrumot, Aziz egy pillanatig sem kételkedett ebben. Ahogy a homokóceánt fodrozó, magas homoktaréjok tetején ringatóztak Shai-hulud hátán, Aziz alig tudta magába fojtani csodálatát és ámulatát. Egy féreg hátán utazott, szélsebesen közeledett falujához, ahogy a legendákban hallotta. Szelim valóban uralkodott a sivatagi démonok felett!
Aziz egymásnak ellentmondó érzésekkel küszködött. Tisztelte nagyapját, ám abban is kételkedett, hogy egy Féreglovashoz fogható nagy ember valótlant állítana. Immár még jobban becsülte őt, mint korábban, s a csodálat szinte megbénította az egész testét. Végre, a sok Szelimről szóló legenda után, a híres Féreglovas testet öltve mutatkozott meg előtte.
A hosszú út egyetlen elmosódott pillanatnak tűnt, Aziz pedig tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni a Féreglovast és a rettegést. Mikor Szelim végül elmagyarázta Aziznak, hogyan bukfencezzen le az elcsigázott lényről, Aziz botorkálva megindult faluja sziklás ormai felé.
Aziz remegő térddel, kimerültségtől és izgalomtól sajgó izmokkal kaptatott fel az egyenetlen szirti csapáson, s tudta, hogy nem egy társa figyeli őt a barlangbejáratokból. A fiú, aki Szelim kihívó válaszát hozta Dhartha naib ajánlatára, hátrafordult, hogy még egy pillantást vessen a Féreglovasra, amint a lassan mozgó szörnyeteg hátán beveti magát a végtelen homoksivatagba, hogy a legendás számkivetett visszatérjen káprázatos betyáréletéhez.

- - -

Az emberek mindig képesek jobbítani magukon. Ez előnyt jelent számukra a gondolkodó gépekkel szemben... amíg nem találom meg a módját, hogy utánozzam az érzékeiket. És az értelmüket.

ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN

Erasmus, a robot minden beszélgetését teljes egészében rögzítette. Omnius maga is elraktározta a beszélgetéseket, de Erasmus azt gyanította, hogy a rögzített anyagok nem minden részletben egyeznének meg.
Az önálló akaratú robot szívesebben vette, ha gondolatai önállóan növekednek, fejlődnek ki, mintsem Omnius folyamatos frissítéseiben részesüljön. Az örökelméhez hasonlóan folyamatosan fejlődő gondolkodó gép volt – és Omniushoz hasonlóan saját célokat tűzött ki maga elé.
E pillanatban Erasmus corrini villájának meleg, vörös napfényben fürdő teraszán üldögélt, s a távolban magasodó, kopár hegyvonulatok látványában gyönyörködött. A korábbi, évszázadokkal ezelőtti felderítő utakból felidézte a csipkézett szirteket, a mély szurdokokat, a meredek falú kanyonokat. Gépélete gyermekéveiben itt esett kelepcébe, vált egy gleccserszakadék foglyává, és ennek a megpróbáltatásnak köszönhette önálló egyénisége kialakulását.
A robotnak immár nem kellett hegyeket másznia, felkutatnia a zord vadont. Ehelyett az emberi lélek felderítetlen, zavaros tájait igyekezett feltérképezni. Mivel számtalan út vezetett a megvilágosodás felé, Erasmusnak fontossági sorrendet kellett felállítania, kiváltképp, hogy Omnius nemrégiben arra utasította: a vallási buzgalomra, az őrület egyik nyilvánvaló formájára összpontosítsa kutatásait.
Egy házi szolga lépett be nyalábnyi ronggyal és palackkal. A jól táplált, sötét bőrű asszony zöld szemei fényesen ragyogtak. Erasmus felemelkedett, levetette magáról elegáns karmazsinpalástját, s hagyta, hogy a palaszürke kövezetre hulljon mögötte.
– Készen állok.
A szolga munkához látott, s fényezni kezdte a robot csillogó platinabőrét. Mikor látta, hogy a vörhenyes vörös óriás fénye úgy tükröződik teste felületén, akár egy örömtűz lángjai, a robot elégedett mosolyra húzta likvimetál arcrétegét.
Arckifejezése rögtön megváltozott, amint meghallotta Omnius mennydörgő hangját.
– Megtaláltalak. – Az egyik mozgékony figyelőkutász lejjebb ereszkedett, hogy alaposabban szemügyre vehesse őt. – Úgy néz ki, mintha éppen pihennél. Csak nem egy dekadens hedonistát utánzol az óbirodalom éveiből? Talán magát a megbuktatott Császárt?
– Kizárólag azért teszem, hogy jobban megérthessem a fajt, Omnius. Kizárólag azért, hogy téged szolgálhassalak. A karbantartási folyamat közben a vallásokról összegyűjtött adatokat értékeltem ki.
– Mondd el, mire jutottál, hogy immár az efféle információk szakértőjévé lettél.
Erasmus felemelte az egyik karját, hogy a rabszolga könnyebben hozzáférjen. A fényezéshez dörzsölésmentes vegyszereket és berissi zergebőrt használt. A nő a feladatára koncentrált, és meglepően higgadtnak tűnt ahhoz képest, hogy miután az előző tisztogató a körmével megkarcolta a likvimetál bőrréteget, Erasmus egy virágcseréppel kettéhasította a koponyáját. A nő feje meghökkentően nagy mennyiségű vért tartalmazott, s Erasmus elragadtatva figyelte, ahogy kifolyik belőle, mígnem az asszony végül abbahagyta a rángatózást és vonaglást...
– Még nem tartom magam az emberi vallások szakértőjének. A cél eléréséhez személyesen kellene részt vennem a szertartásaikon. Lehetséges, hogy létezik valamiféle megfoghatatlan minőség, amelyet nem rögzítettek az általam megtekintett feljegyzésekben, ugyanis azokban nem leltem meg a válaszokat. Valódi papokkal, mollákkal és rabbikkal kell beszélnem. A feljegyzett történelem nem alkalmas az efféle finom, mégis alapvető különbségtételekre.
– Semmit sem sikerült megtudnod az évezredek alatt feljegyzett eseményekből?
– A tények felhalmozása nem feltétlenül vezet el a megértéshez. Tudom, hogy az emberek gyakorta csapnak össze egymással vallási ellentétek miatt. Ebben a kérdésben különösen hiányzik belőlük a kompromisszumkészség.
– Az emberek természetüknél fogva harciasak. Noha saját állításuk szerint békére és jólétre vágynak, valójában előszeretettel harcolnak egymással.
– Érdekfeszítő következtetés – állapította meg Erasmus.
– Mivel képtelenek vagyunk vallási kérdésekben vitába szállni az emberekkel, lehetségesnek tartod, hogy épp ezért ötlötték ki ezt az állítólagosan hitbéli összetűzést, ezt a Dzsihadot?
A rabszolganő végzett ura kifényezésével, majd félreállt, és várta a további utasításokat. Erasmus intett neki, mire a nő sietve távozott.
– Érdekes feltételezés. Ám nem szabad elfeledned, hogy a vallásosság hiánya önmagában átkozandó tulajdonság a vakbuzgók szemében. Ateistaként, istentelen démonokként hivatkoznak ránk. Az emberek előszeretettel címkéznek, hiszen így könnyen kategorizálhatják ellenfeleiket, ami kivétel nélkül riválisaik emberi mivoltuktól való megfosztását vonja maga után. A mi esetünkben, kedves Omnius, emberi mivoltunk tagadása a kezdetektől adottnak tekinthető.
– A hrethgirek évszázadokon át küzdöttek ellenünk, de a küzdelem jellege gyökeresen megváltozott, mióta a vallás köntösébe öltöztették a harcot. Még a korábbinál is ésszerűtlenebbé és képmutatóbbakká váltak. Becsmérelnek minket, amiért rabszolgasorba hajtjuk az embereket, ugyanakkor maguk is rabszolgákat tartanak.
Erasmus a figyelőkutász felé biccentett, amely gesztust az emberektől tanulta el.
– Habár nem nevezhetjük magunkat hús-vér lényeknek, Omnius, bizonyos értelemben hozzájuk hasonlóan kell harcolnunk. Magunknak is kiszámíthatatlanná kell válnunk, vagy legalábbis ki kell ismernünk a stratégiai módszereiket.
– Érdekes ötlet.
– A sablonostól elütő sablonok – mondta Erasmus. – Számomra úgy tűnik, ellenfelünk tömegesen megtébolyodott. A vallási buzgalom, amely a Dzsihadjuk hajtómotorja lett, járványként terjed közöttük, és megfertőzi a kollektív tudatukat.
– Számos váratlan győzelmet arattak – panaszolta Omnius. – A Föld elpusztítása, a Peridot Kolónia, a Tyndall, az Anbus IV és a poritrini hajógyár védelme mind komolyan aggasztanak.
– A véget nem érő ixi lázadás is sok gondot okoz – jegyezte meg Erasmus. – Hiába a milliónyi áldozat, a Dzsihad beépített emberei folyamatosan szivárognak be, mintha nem érdekelné őket sem veszteség, sem nyereség. Mikor jönnek rá végre, hogy egyetlen világ nem ér meg ennyi emberéletet?
– Az emberek közönséges állatok – felelte Omnius. – Elég egy pillantást vetni rájuk a telepeiken.
Erasmus a terasz korlátjához sétált, ahonnan rálátott a nyomorúságos rabszolgatelepekre. Néhány csontsovány, szutykos ember kószált a magas kerítésekkel elkerített területen, s mindegyikük a sáros földre állított hosszú faasztal felé tartott. Elérkezett az étkezés ideje, s arcukon bárgyú kifejezéssel ácsorogtak. Automata berendezések nyitották fel a belső kapukat, és barna kavicsszemekre emlékeztető ételpirulák potyogtak ki a nyílásokból.
Minő szánalmas életet élnek – tűnődött el Erasmus –, nem részesülnek intézményes oktatásban, és teljességgel tudatlanok. Ám még a legegyszerűbb is rendelkezhet azzal a hihetetlen képességgel, hogy zseni váljon belőle. A lehetőség hiánya nem feltétlenül tett valakit ostobává, mindössze az alkotó elme helyett a túléléshez szükséges készségeket helyezte előtérbe.
– Nem látod át teljesen a helyzetet, Omnius. Vegyük bármely egészséges embert. Ha alakítható korban kezdjük el, mikor a mentális rendszerük még képlékeny, a szerencsétlen lények bármelyikét képezhetjük. Ha adott a lehetőség, még az utolsó söpredék gyermeke is ragyogó elmévé, szinte velünk egyenértékűvé válhat.
Az Erasmus közelében lebegő figyelőkutász kitágította optikai apparátusát, hogy jobban szemügyre vehesse a telepet.
– Bármelyikük? Erősen kétlem.
– Mégis arra jutottam, hogy ez az igazság.
További figyelőkutászok rajzottak a telep köré, ahol az etetéshez összegyűlt emberek egymást taszigálták. Egy kép jelent meg az Erasmushoz legközelebb repkedő figyelőkutász lencséjén, Omnius pedig így szólt hozzá:
– Nézd azt a fiút, a kerítésnél... a borzas hajút, rongyos nadrágban! Mindegyikük közül ő tűnik a legelvetemültebbnek és a legápolatlanabbnak. Lássuk, mit leszel képes elérni vele! Fogadok, hogy állat marad, bármennyire igyekszel.
Mivel rögtön eszébe jutott az első fogadás, amit az immár elpusztult Terra-Omniusszal kötött, és ami váratlanul kirobbantotta az első rabszolgafelkelést, Erasmus egy szót sem felelt. Mivel az utolsó örökelme-frissítés megsemmisült a Föld elleni atomcsapás során, a Corrin-Omnius nem értesülhetett a meddő fogadásról. Erasmus titkáról nem hullhatott le a lepel.
– Nem szeretnék hazardírozni a kiváló örökelme ellen – válaszolt végül Erasmus. – Ennek ellenére elfogadom a kihívást. Civilizált, művelt és éles elméjű embert faragok abból a fiúból, aki bármely megbízottunkat felülmúlja.
– Akkor hát tekintsük kihívásnak – nyugtázta Omnius.
Erasmus korábban felfigyelt már a fiúra, a csökönyösségre való primitív hajlama miatt. Micsoda állatias, potenciálisan agresszív lény! A feljegyzések szerint kilenc esztendős volt, elég fiatal ahhoz, hogy még alakítható legyen. A robot felidézte, hogy még a kulturált, tanult és tüneményes Serena Butler is mekkora kihívást jelentett számára, s miképp vezetett a nőhöz és annak gyermekéhez fűződő viszonya a későbbi, előreláthatatlan katasztrófához.
Elhatározta, hogy ezúttal jobb eredményt fog elérni.

- - -

Ki korán üt, kétszeres erővel üt.

JAV BARRI KARDMESTER

– Taníts meg rá, hogyan kell gépeket ölni!
Jool Noret minden edzés előtt e szavakkal köszöntötte a szenszei meket, Chirox pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy eleget tegyen ura parancsának. Az alkalmazkodási algoritmussal programozott modul lehetővé tette a harci robot számára, hogy kivételesen rögtönzőképes tanítómesterré váljon annak ellenére, hogy eredetileg emberek lemészárlására programozták.
Jool olyan önfeledtséggel vetette bele magát az edzésekbe, amilyet sohasem lehetett látni apja elvesztése előtt. Az edzés immár nem puszta testgyakorlás volt, hanem rögeszmévé vált. Ő okozta Zon Noret tragikus halálát, és így, hogy könnyítsen lelkén, több kárt kellett okoznia Omniusnak, mint két másik kardmester együttesen. Ez a teher nyomta a lelkét. Jool véletlenül sem akarta, hogy a veteránnak baja essék, a szigorú ginazi életszemlélet azonban megtanította rá, hogy nincsenek véletlenek, nem szabad kifogást keresni a kudarcokra. Minden esemény tettek láncolatának eredménye volt. A szándék érdektelennek számított a tényleges eredmény értékelésekor.
Jool kizárólag magát hibáztathatta, senki nem bocsáthatott meg neki, vagy oszthatta meg vele a felelősség terhét. A fiatalember bűntudata olyannyira befészkelte magát az elméjébe, hogy hajtóerővé vált. Zon Noret utolsó leheletével arra kérte fiát, hogy váljon kiváló harcos belőle, a legjobb, akit a Ginaz valaha ismert.
Jool teljes erőbedobással igyekezett teljesíteni a feladatot.
Szinte emberfeletti mértékben fejlődött, még ezen a magas szinten is, mintha valami szunnyadó képesség mozdult volna meg benne. A ginaziak hite szerint egy valaha élt, ismeretlen zsoldos lelke, egy újjászületett, ám öntudatlan entitás osztozott a testén. Jool érezte, hogy az ősi ösztön végighömpölyög az ereiben, és beleég az izmaiba, miközben Chirox ellen harcol fegyverek egész arzenáljával, a bonyolult zavaróimpulzus rudaktól az egyszerű husángokig, sőt a puszta kezéig.
A szenszei mek sárga optikai érzékelőszálai izzottak, miközben megtanulta fejleszteni ügyességét, hogy lépést tarthasson a tanítványával.
– Olyan gyors vagy, mint egy gép, Jool Noret, és olyan rugalmas, mint egy ember. Ez a két tényező együttesen félelmetes ellenféllé tesz téged.
Noret édesapja pulzuskardját használta, s úgy bénította meg egyenként a szenszei mek alkatrészeit, hogy közben legfeljebb néhány zúzódást vagy karcolást szerzett.
– Azt akarom, hogy Omnius csapásként, gonosz szellemként tekintsem rám.
Jool gyorsabban és keményebben döfött, mint bármikor, így téve próbára a folyamatosan alkalmazkodó és erősödő mek megnövelt képességeit.
Az elszánt harcos végül túlszárnyalta gépi ellenfelét.
Az ifjabb Noret ugyanazon a partszakaszon sújtott le a harci robot páncélozott bal, majd jobb lábára, ahol édesapja elesett, aztán egyre feljebb haladt, és sorra kiiktatta a hat fegyverforgató kart, míg végül Chiroxból nem maradt több, mint egy eltorzult fémszobor. Kizárólag a robot optikai érzékelőszálai pislákoltak még, akár a csillagok az éjszakai égen. Noret gyűlölet és öröm nélkül, pusztán felfokozott energiával ugrott fel a levegőbe, és a mek testére irányzott kemény rúgással feldöntötte a gépet, aki hátrabukott a puha, széttaposott fövenyre.
– Tessék, legyőztelek! – Földön heverő gépi oktatója fölé magasodott. – Megint!
A földön elterült robot tompán és érzelemmentesen válaszolt, Noret mégis mintha büszkeséget érzett volna ki a hangjából.
– Az alkalmazkodási modulom képességei felső határához ért, Noret mester. Amíg nem látsz el egy feljavított programmal, semmi újat nem taníthatok neked. – A mek lába megvonaglott, ahogy a speciális algoritmussal ellátott áramkör újraindította magát. – Felkészültél mindenre, amivel egy gondolkodó gép meglephetne téged.

Jool Noret a Ginaz-szigetcsoport központi szigetén harcolt a többi kiképzés alatt álló zsoldos ellen. A gondos felügyelet és a fegyverhasználatot érintő megkötéseknek köszönhetően a legtöbben túlélték a gyakorlatokat.
A Veteránok Tanácsának minden tagja ismerte egykor Jool elesett apját, számos csatában harcoltak vele vállvetve a gépek ellen, a fiatalembernek azonban magának kellett kiérdemelnie a tiszteletüket és megbecsülésüket. Az eszköz határozott célt szolgált. Már alig várta, hogy a Dzsihadban harcolhasson, hogy mielőbb hozzáláthasson Omnius haderőinek elpusztításához, és visszafizethesse nyomasztó adósságát.
A Ginaz lakossága szétszórtan élt a több száz apró, zöldellő szigeten, amelyek különféle tereptípusokkal szolgáltak. A helybéliek békében is élhettek volna – bőségesen akadt hal, termett trópusi gyümölcs és mogyoróféle a termékeny vulkáni talajban –, ehelyett azonban szigorú hadi kultúrát alakítottak ki, amely a Nemesek Szövetségének minden szegletében legendás hírnévre tett szert.
A fiatal férfiak a számos sziget változatos terepét és természetes veszélyforrásait használták fel küzdőkészségük kifejlesztésére. A helyiek mindig is, egészen a Titánok Idejétől fogva harcoltak a gondolkodó gépekkel. Az elszigetelt Ginaz volt az egyetlen bolygó, amely lerázta magáról a módosított programú robotok igáját, akiket egykor Barbarossa Titán szabadított rá az Óbirodalomra. Negyed század alatt Serena Butler Dzsihadja oly magas hőfokot ért el, amely rendkívüli követelményeket támasztott a ginaziakkal szemben, akiknek egyre több nélkülözhetetlen harcost kellett szolgáltatnia.
Akárcsak a számítógépes örökelme, amely másolatokat tudott készíteni magáról, és frissítések szétküldésével élte túl az egymás utáni pusztító csapásokat, minden ginazi zsoldos abban hitt, hogy halála után lelke az adatfájlokhoz hasonlatosan teljes tudásával átszáll utódja testébe. Több volt ez, mint puszta reinkarnáció; átmenet nélkül folytatódott a csatározás, egyik harcos a másiknak adta át a stafétabotot.
Mivel olyan sokan estek el a csatákban, a szigetvilági társadalomnak alkalmazkodnia kellett, és az asszonyokat a megszokottnál több sarj megszülésére biztatták. A fiatal ginazi diákok szigetről szigetre utazgattak, és válogatás nélkül párosodtak. Az önkéntesek kötelességének számított, hogy legalább három gyermeket nemzzenek, mielőtt elindulnak a dühödten dúló Dzsihadba: egyet, aki az apát pótolta, egyet, aki az anyát, egyet pedig hitbéli kötelességként azok számára, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak gyermeket nemzeni.
A zsoldos asszonyok, akik a hosszú missziók során teherbe estek, pár hónappal a szülés előtt hazatértek a Ginazra, ahol az újoncok kiképzésében segítettek. Mindössze annyi ideig maradtak, hogy megszüljék gyermeküket, és újból megerősödjenek, aztán a következő induló hajóval ismét útnak eredtek a gépek elleni csatába.
Mindig rengeteg csata akadt, amely megvívásra várt.
A Veteránok tanácsának tagjait Zon Norethez hasonlóan kiváló géndonoroknak tekintették, hiszen azzal bizonyították kivételes testi erejüket, hogy számos csatát és sebesülést túléltek. Jool is hitt ebben, és tudta, hogy erőteljes génállományok szerencsés keveredéséből származott.
A harcosok gyermekei közül sokan nem ismerték apjuk kilétét. Néhányan még az édesanyjukét sem. Jool Noret azon kevesek egyike volt, akinek az édesapja hazatért, hogy magához vegye a gyermekét, hogy maga taníthassa, képezhesse fiát. Aztán, egy évvel ezelőtt, saját önhittségének és figyelmetlenségének köszönhetően Jool a Dzsihad egyik megbecsült, jól képzett zsoldosának, Zon Noretnek a halálát okozta. Vajon mennyivel vethette vissza a háború sikerét ez az egyetlen hiba?
Azt már tudta, hogy neki rengetegbe került, és nem hitte, hogy lelkiismerete valaha is nyugodni hagyja. Elkeseredettségtől hajtva, rögeszmésen törekedett rá, hogy két vagy több ginazi zsoldos helyett harcoljon. Jool mindössze addig várhatott, míg apja nyughatatlan harcos szelleme egy másik, csatára kész testben újjászületve vissza nem tér, hogy újra részt vállalhasson a küzdelemből...
Most, hogy a végső próbatételre várt, Jool a forró délutáni naptól felhevült homokba mélyesztette az ujjait, érezte pulzusát és a verítéket a bőrén. Minden lélegzetvétele arra emlékeztette őt, mennyire vágyott már rá, hogy hozzájárulhasson a Dzsihad sikeréhez, és beírja magát a történelembe. Valahol a lelke mélyén egy ismeretlen, lappangó bajtársa szelleme szunnyadt. Ma, ha a Veteránok Tanácsa érdemesnek ítéli őt, megtudhatja, kinek a szelleme költözött belé.
Belemarkolt a homokba, aztán felemelte a kezét, és figyelte, hogyan peregnek a szemek az ujjai között. Ki kell érdemelnie a kiváltságot...
A zsoldosjelöltek új csoportja különféle készségekkel rendelkezett. Néhányan a gondolkodó gépekkel szembeni kézitusában voltak jártasak: mások csupán beavatottak számára megismerhető szabotázs- és rombolótechnikákat sajátítottak el. Viszont mindannyian hasznos kiegészítői voltak az Omnius elleni, régtől folyó küzdelemnek.
A beválogatásban reménykedők egymással párbajoztak a köves vízpart egy elkerített szegletében. Ahhoz, hogy diplomát kapjanak, a zsoldosoknak nem csupán egymást kellett legyőznie, hanem tehetségük bemutatásával azt kellett bizonyítaniuk, hogy valóban egy harcos szelleme lakozik bennük. Maroknyi szárnyaszegettnek tűnő diák már kudarcot vallott az erőteljes bemutatón.
Jool Noret nem bukott el.
A vesztesek némelyike leszegett tekintettel osont el, mintha lélekben már feladta volna. Jool figyelte őket, és tudta, hogy az a harcos, akinek ilyen könnyen kedvét szegik, felesleges terhet jelent egy tényleges csatában. Más elbukottakban azonban láthatóan nem hunyt ki a dac és az elszántság szikrája; habár ezen a próbán elbuktak, alig várták, hogy újrakezdhessék a kiképzést. Többet tanulnak, javítanak a készségeiken, és újra próbálkoznak.
Másnap reggel Jool Noret hat másik társával együtt sorakozott fel, akiknek mindegyikét beválasztotta a vitézek közé a Veteránok Tanácsa. Miközben fehér hullámok csapódtak a göcsörtös fekete zátonynak, a veteránok hordalékfából tábortüzet raktak a fövenyen, nem messze a vastag, pikkelyes pálmafák egy csoportjától. Fiatal, néma, szőke hajú fiú lépett ünnepélyesen előre, aki alig bírta el a fényezett korallkorongokkal teli tálat. Ahogy letette az edényt, a kerek lemezek úgy csörömpöltek, akár egy csontváz egymásnak verődő fogai. Jool hunyorogva nézte őt a merőleges egyenlítői napsütésben.
– Mindannyian folytatni fogjátok a harcot – szólalt meg a veteránok vezetője, egy félkarú harcos, aki vastag varkocsba összefonva hordta ősz haját. Shar mester immár nem küzdött a gépek ellen, életét azonban az utánpótlás kinevelésének szentelte, akik sokkal több kárt tesznek majd ellenfelükben, mint a gondolkodó gépek tettek benne.
Shar az utolsó csatájában vesztette el a karját. Túl öregnek tartotta magát ahhoz, hogy tovább harcoljon, és nem volt hajlandó elfogadni a hadsebészek raktárából beszerezhető egyik pótvégtagot, hogy inkább egy fiatalabb katona kaphassa meg, aki alkalmasabb a küzdelemre. A mester fogyatékossága ellenére olyan agilis maradt, hogy maga fonta be a haját, és nem fogadott el segítséget, habár kevesen értették, miként képes erre.
– Utoljára álltok elénk tanítványként. – Shar jéghideg tekintete végigsiklott a hét ifjú harcoson. – Mikor elindultok a Ginazról valamely távoli csatatérre, büszke zsoldosokként, tudásunk letéteményeseiként és lovagias történelmünk képviselőiként teszitek majd ezt. Mindannyian elvállaljátok e súlyos felelősséget?
Noret és társai egyszerre kiáltották beleegyezésüket. Shar mester egymás után magához hívta, és bemutatta őket. Noret negyedikként lépett a székeken helyet foglaló Veteránok Tanácsa elé.
– Jool Noret, egészen szokatlan kiképzésben részesültél – mondta Shar mester. – Édesapád a ginazi zsoldosok büszkesége volt. Őt is Chirox képezte ki, míg társaidat tényleges csatákban edzett veteránok oktatták. Hátrányosnak érzed a helyzeted ezért?
Jool lelkét tovább mardosta a bűntudat, ahogy válaszolt.
– Épp ellenkezőleg, Shar mester, előnyösnek tekintem. Egy gép tanított meg rá, hogyan pusztítsam el a gépeket. Melyik mester ismerhetné jobban esküdt ellenségeinket?
– Ez a mek ugyanakkor megölte Zon Noretet – szólalt meg reszelős hangon egy ősz hajú asszony, az egyik izmos veterán.
Jool az elhatározására összpontosított a fülében zúgó hang helyett.
– Hogy pótoljam a veszteséget, ami apám halálával ért minket, kétszer annyi ellenséget kell megölnöm.
Egy kitört fogú, sebhelyektől borított, agg törpe előrehajolt.
– A meket egy robot csatahajóból mentették ki, és átprogramozták. Nem félsz attól, hogy titkos utasításokat rejt az alapprogramja, amely sebezhetővé tesz?
– A szenszei mek immár négy nemzedéknyi zsoldost képzett ki, akik között a Ginaz legjobbjai találhatók, én pedig megesküdtem, hogy mindnyájukon túlteszek. Megtanultam elpusztítani a gépeket, kiismerni bármely robot és kimek testének sebezhető pontjait. – A litánia szavai törtek elő lelkében, hangja rémületes erőt kapott. – Serena Butler Dzsihadjáról tanultam születésem óta. Láttam az Összehangolt Világokon vívott csatákról szóló jelentéseket, győztes és vesztes összecsapásokról egyaránt. Lelkem ég a vágytól, hogy elpusztíthassam Omniust. Kétségem sincs afelől, hogy erre születtem.
Shar mester elmosolyodott.
– Akkor nekünk sincs kétségünk. – A korallkorongokkal teli tál felé intett. – Ha egy harcos lelke lakozik benned, ideje, hogy felfedje magát. Válassz! Hadd lássuk, melyik elesett bajtársunk adta át neked képességeit és céljait!
Jool Noret a számtalan korongra pillantott, amelyek legtöbbjére egy ginazi zsoldos nevét írták fel, aki az évszázados háborúskodás során vesztette életét; némelyik kerek lemezt azonban üresen hagyták: ezek új lelkeket jelöltek. Az ifjú lehunyta a szemét, mélyen a halomba nyúlt, s hagyta, hogy a sors vezesse a kezét. Köztük volt az édesapja nevét viselő korong is, de tudta, hogy nem méltó rá. Nem merte volna ezt húzni, és remélte, hogy keze nem akad véletlenül rá az edényben.
Hirtelen jött bátorsággal megragadta, kirántotta, és a magasba tartotta az egyik korongot. Ahogy felnyitotta a szemét, ismeretlen nevet látott meg rajta: Jav Barri nevét.
Legalább tudta, ki született újjá benne. Végignézheti a ginazi archívumokat, és megismerheti Jav Barri történetét. De nem számított neki, miket cselekedett az egykori zsoldos katona. Édesapja emléke, a szenszei mektől kapott kiképzés és az elesett zsoldos benne lakozó lelke segítségével Jool Noret maga is beírja nevét a történelemkönyvekbe – vagy erre törekedve pusztul el.
– Immár az a feladatotok, hogy pusztítsátok a gondolkodó gépeket – szólalt meg Shar mester. – Ez lesz szent küldetésetek, amelyre felesküsztök, és busás fizetségben részesültök majd az áldozatotokért. Holnap indultok a Salusa Secundusra, ahol a Dzsihad Hadserege határozza meg a bevetésetek helyét.
Szünetet tartott, majd elbicsakló hangon hozzátette:
– Hadd legyünk büszkék rátok!

- - -

A szavak varázserővel bírnak.

ZUFA CENVA:
GONDOLATOK A DZSIHADRÓL

Iblis a Szövetség fővárosa mellett, egy füves hegyfokon mondta el újabb gyújtó hangú beszédét. A Serena halott gyermeke emlékére állított számtalan szentély egyike állt mögötte, amelyben a kis Manion meggyilkolása napján viselt ruhája egyik „eredeti darabját” helyezték el.
Hűvös szépségű felesége, Camie Boro is vele tartott, és elválaszthatatlan tartozékként állt mellette. Camie, aki a császár utolsó leszármazottja volt, immár hatalmi háttere fontos részét képezte, és három gyermeket szült neki. Láthatóan élvezte a figyelmet, amivel a főpátriárka hitveseként elhalmozták őt.
A középpontban azonban mégis Iblis beszéde állt. A tömeggel szokás szerint azt tett, amit akart. Yorek Thurr és Dzsatir-tisztjei jó előre eltávolították a sokaságból a Dzsihad-ellenes tüntetők egy csoportját, akik zavart akartak kelteni, a hallgatóság pedig nem is sejtette, hogy ott voltak. Minden tökéletesnek hatott.
A lánglelkű szónok, Iblis hatásszünetet tartott, néhány lépést tett hátra, a szentély lépcsője felé, majd fellépdelt rajtuk. Hosszasan állt a lépcső tetején, és végigtekintett a sokaságon, amely eltakarta a szépen lenyírt pázsitot, ameddig a szem ellátott. Sötét fellegek ereszkedtek a salusai táj fölé, de az emberek mintha zászlókat lobogtatva s aranyszínű virágokat az égre hajítva akarták volna elűzni a felhőket.
Iblis láthatatlan hangerősítő szerkezeteket viselt.
– Nagy nap ez a mai, hiszen végre kivételes győzelmet ünnepelhetünk! A gondolkodó gépek hatalmas erőkkel támadtak a Szövetség egyik fontos bolygójára, a Poritrinre, de a Dzsihad hadseregének nagy számú hadihajója helytállt, és csúfosan elbánt velük! A robotflotta elmenekült, és egyetlen ember sem veszítette az életét az összecsapásban.
A hír olyan váratlanul jött a sok évtizednyi véres mészárlások és borzalmas sebesülések után, hogy az emberek egy pillanatig döbbent csendben azt sem tudták, hogyan reagáljanak, aztán kitört a harsogó éljenzés, akár a távoli viharfelhők morajló mennydörgése. Iblis arca szívből jövő örömtől sugárzott, s úszott a boldogságban, akár a többieké.
– A diadal nagy horderejére tekintettel, haladéktalanul elindulok a Poritrinre, hogy személyesen gratulálhassak nekik. A Szent Dzsihad főpátriárkájaként képviselnem kell Serena Butler papnőt a függetlenség megőrzése alkalmából rendezett ünnepségen.
Miközben megvárta, hogy elüljön a hangzavar, erőt gyűjtött, összpontosított a következő döfésre.
– A diadal nyomán azonban meg kell ragadnunk az alkalmat, és újult erővel kell belevetnünk magunkat a harcba. Minden itt megmentett életért egy másik bátor lázadó áldozta fel magát a gépek elleni csatákban.
– Külön említést érdemel az emberi rabszolgák hősiessége az Ixen, Omnius egyik elsődleges erősségén és termelőközpontján. Évek óta küzdenek, hogy átfogó felkelést robbantsanak ki, és elpusztítsák a gondolkodó gépeket, mi pedig lehetőségeink szerint segítettük őket. De ez nem elég. Meg kell fizetnünk a szükséges árat a végső győzelemért, és ki kell használni a gépdémonok elleni siker adta lendületet. Bejelentem, hogy a Dzsihad Tanács Serena Butler papnő hozzájárulásával úgy határozott, hogy egyszer és mindenkorra felszabadítjuk az Ixet, nem számít, mibe kerül!
A vértelen poritrini győzelem hírétől fellelkesült tömeg nem fogta fel, mennyire nehéz feladat lesz meghódítani az Ixet. Iblis jól tudta, hogy emberek tömegeit fogják lemészárolni a hadművelet során, de az ottani kiterjedt és számottevő gyárhálózat értékes trófeának számít majd a Nemesek Szövetségének. Korábban alapos indokokkal és személyes befolyásával győzte meg a Tanácsot, hogy támogassák ügyét. Omnius többi bolygójával ellentétben az Ix ipari üzemei busásan kárpótolnának az emberáldozatért. A gazdagságból és a technológiából minden szövetségi bolygó hasznot húzhatna.
– Titkosügynökeink egy éve folyamatosan szivárognak be az ixiek közé, és életre hívták az ottani ötödik hadoszlopot. A szökött emberi rabszolgák a felszín alatti katakombákba rejtőzve küzdenek a rájuk vadászó kimek és robotcsapatokkal. Dzsihadistáink fegyverekkel, sőt géláramkör-zavaró eszközökkel látták el a harcosokat, hogy azokkal hatástalanítsák a számítógépes elméket. Ám mindez nem elég. Többet kell tennünk.
Büszkén és elszántan mosolygott. A mellette álló Camie Boróból a pártfogás aurája áradt, habár alig beszélt Iblisszel, amikor nem a nyilvánosság előtt jelentek meg. Frigyük politikai érdekházasságként köttetett meg, melyből mindkettejüknek gyakorlati haszna származott, de a testi szenvedély hiányzott belőle.
– És felsőbb igazolást is kaptunk – folytatta. – A nagybecsű Kwyna kogitátor kijelentette, hogy „akik a föld alatt rejteznek, fölöslegesen félnek a nyílt felszíntől. Lehet, hogy biztonságban és sérthetetlennek érzik magukat odalenn, addig nem lesznek szabadok, míg ki nem jutnak a napfénybe”. Nyilvánvalóan az Ixről beszélt!
A taps és éljenzés még hangosabban zúgott, de Iblis szeretett mélyen a felszín alá ásni, csak hogy biztos lehessen az emberek támogatásában. A Dzsatir megfigyelői feltűnésmentes ruhákban keveredtek el a tömeg közé, és zárt rendszerű rádión jelentették, hogy senkit nem találtak, aki nem lelkes egyetértését fejezte volna ki. A folyamatos beszámolók hallatán a főpátriárka mélyen, elégedetten sóhajtott, és alig bírta megállni, hogy hangosan fel ne kacagjon, mikor belegondolt, mennyire messze került az egyszerű brigádvezetőtől, akinek Ajax Titán állandó zaklatását kellett elviselnie.
Beépített emberei és a ginazi zsoldosok hónapok óta lázították az ixi rabszolgákat, hogy keljenek fel elnyomóik ellen, és pusztítsák el a helyi Omniust, akárcsak a „nagyszerű földi diadal” alkalmával. Mivel képtelen volt megérteni a tömeglelkületet, az Ix-Omniusban fel sem merült, hogy ellenpropagandát folytasson, és legalább a kommandósok kifejezetten nevetséges állításait megcáfolja. Az információ szándékos eltorzításának elve felfoghatatlan maradt a számítógépes örökelme számára. Iblis kihasználhatta ezt.
– Ha sikerült visszahódítanunk valamelyik összehangolt világot – ordította –, ez azt jelenti, hogy egy újabbat is megszállhatunk. Aztán még egyet! Nem szabad tétováznunk, nem számít, hány emberéletet követel a küzdelem!
Ezután segítségül hívta a szent neveket.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetünk Serena Butlerért és a mártírhalált halt Manionért!
Az Iblis szavaitól megrészegült tömeg a magasba emelte a zászlókat, amelyek Serena Butler és angyali kisfia stilizált képmását ábrázolták, a gyermekét karjában tartó Madonnára emlékeztetően.
– Serena! Serena! Ártatlan Manion!
Valahányszor efféle beszédeket mondott, Iblis befelé összpontosított, s jogos haragjából és zsigeri dühéből merített erőt, amelyek segítségével darabokra szaggathatta, és felismerhetetlen salakká silányíthatta az ellenséget.
Ezeket az embereket használta eszközként ehhez.
A főpátriárka alapjaiban véve nem volt több ügynöknél, akinek egy eszmét kellett rátukmálnia a tömegekre. Ahhoz, hogy ilyen szinten, állandó figyelem mellett sikert érhessen el, magának is hinnie kellett a Dzsihad nevű „termékben”, hogy meggyőzően tálalhassa mások előtt. Rákényszerítette magát, hogy higgyen benne.
És elmosolyodott. A Dzsatir tökéletesen megszervezte a nagygyűlést, emberei elkeveredtek a tömegben, és szükség szerint lelkesítették az embereket. Hamarosan új önkéntesek állnak készen, hogy vakmerőn belevessék magukat az Ix bolygóért folyó küzdelembe, ahol mérhetetlen veszteségekre lehetett számítani.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezek az emberek pusztán az ágyútöltelék szerepét töltik be, de csak az ő önfeláldozásuk révén lehetett sikerre vinni a hódító hadműveletet, amennyiben elég nagy számú fanatikus és elég idő állt a rendelkezésükre. Ezentúl nem ismerik azt a szót, hogy vereség, csak győzelem, és „erkölcsi győzelem” létezhet. A főpátriárka tekintete megakadt az alabástrom bőrű varázslónőn, aki az első sorból figyelte szótlanul az eseményeket. A magas termetű, rideg Zufa Cenva úgy rítt ki a tömegből, mintha reflektort irányítottak volna rá. Szokás szerint Iblist figyelte mereven, ám oly szenvtelen tartózkodással, amely zavaróan hatott. Iblis már több Dzsihad nagygyűlésen felfedezte őt. Mit kereshetett itt a rossaki fővarázslónő?
Zufa Cenva látható érzelmek nélkül állt nővéreivel a füves domboldalon; arra kérte őket, hogy alaposan figyeljenek meg mindent, hogy igazolhassa a gyanúját. A narancssárga virágok átható illata úgy telepedett rá a tömegekre, akár valamely rossaki őserdőből származó kábítószer. A varázslónők fakó tekintete mindent észrevett, hasonlóan az álruhás Dzsatir-megfigyelőkhöz, akiket a fővarázslónő nehézség nélkül kipécézett a csődületben.
Miközben Iblist figyelte, Zufa Cenva vibráló hipnotikus hullámokat képzelt a férfi köré. Teste energiamagjából áradtak ki, és polipkarokként érintették meg a hallgatóságot a beszéd közben. A főpátriárka mindig jól megválasztotta a szavait, halmozott hatásuk azonban sokkal erősebbnek tűnt, mint a tényleges tartalom. Ma jó formában szónokolt, s avatott karmesterként buzdította, terelte egyik vagy másik irányba hallgatóságát. Ha a karizmatikus Iblis azt parancsolta volna nekik, hogy vessék le magukat egy szirtről, boldogan megtették volna, mi több, mindvégig mosollyal az arcukon.
Iblis pontosan a legmegfelelőbb pillanatban emelte fel kezét, és intett a tömegnek. Ritkán imádkozott, vagy használt vallásos kifejezéseket, a hatás mégis ehhez fogható volt. Az emberek hittek az őszinteségében. Zufa nem a képzésének vagy gyakorlottságának tulajdonította a sikert, hanem valami többletnek.
– Látjátok, még azt sem tudja, miféle hatalommal bír – mondta varázslónő társainak. – Abban a hitben él, hogy tehetsége ösztönös, és semmi több.
Fenséges.
A rossaki delegáció vezetőjeként Zufát már régóta izgatta Iblis Ginjo figyelemre méltó személyes vonzereje. Ám ő és nővérei valami többletet sejtettek benne; valamit, amit saját maguknak igyekeztek megtartani.
A férfi kivetített vérvonala lenyűgözőnek hatott, s gyökerei egészen Zufa őserdő bolygójáig visszavezettek. A hozzáférhető bizonyítékok azt sugallták, hogy a főpátriárka veleszületett telepatikus képességekkel rendelkezett, ami rendkívül ritkának számított egy nem nőnemű egyednél.
Talán benne megtalálhatná a megfelelő hím génállományt, amelyet magának keresett. Már nem volt fiatal, de ha részesül a bonyolult, új rossaki termékenységfokozó kezelésben, amelyet a VenKee fejlesztett és próbált ki sikeresen számos varázslónőn, Zufa kétségtelenül kihordhat még egy gyermeket. Számára mindez azt jelentette, hogy jobban sikerült lánya születik, akire végre büszke lehet. Elképzelhető, hogy a főpátriárka lenne az eszményi spermadonor?
Habár a családfája nyilvánvalóan ismeretlen volt számára, Iblis Ginjo bizonyosan rossaki ősöktől származott, akiket a gépek ejtettek fogságba, és hurcoltak el más bolygókra nemzedékekkel ezelőtt. Bárcsak részesülhetett volna abban az intenzív szellemi képzésben, ami varázslónő társainak eleve megadatott! Zufa Cenva nem fogja felfedni a férfi előtt a származása titkát, hacsak ez a saját és varázslónő társai előnyére nem válhat.
Esetleg kiterjeszthetné rá a befolyását, hogy saját céljaira használja ki Iblis képességeit.
Zufát nem hagyta hidegen a főpátriárka vonzereje, de feszült tudatossággal rendre leküzdötte a kísértéseket. Örült neki, hogy Iblis láthatóan nem ismerte fel saját igéző adottsága valódi forrását. Az évek során Zufa számos magasan képzett nővére áldozta fel magát a kimekek elleni telepatikus megsemmisítő csapásokban. Ez a férfi azonban más helyzetbe került, más lehetőségek rejlettek benne. A fővarázslónő gyanította, hogy Iblis Ginjo veszélyes, kétszínű alak, de nem talált nála alkalmasabbat a Dzsihad megfelelő irányba terelésére.
A saját érdekeit szem előtt tartva végül is ugyanazt az ügyet karolta fel, mint a varázslónők: a gondolkodó gépek végleges kiirtását. Iblist azonban a legtüzetesebb figyelemmel kell kísérni, és végtelen óvatossággal kell bánni vele.
Úgy hiszem, ő a legveszélyesebb férfi, akivel valaha találkoztam.

- - -

A gondolatok fegyverré válhatnak. A filozófusok egyértelmű kiváltói a háborúknak. A jó szándék a legpusztítóbb az egész arzenálból.

KWYNA KOGITÁTOR: AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL

Hűséges szeráfjai aranyhálós sapkában és hosszú, könnyed esésű ruhában figyelték, ahogy Serena Butler üdvözülten, büszkén és magabiztosan befejezte a próbát. Szítania, ösztökélnie kell a Dzsihad tüzét. Miután végighallgatta a rögzített beszéd egy részletét, Niriem biccentéssel nyugtázta, hogy elégedett vele. Ám Serena kételkedett benne, hogy sziklaszilárd hitű főszeráfja valaha is bármilyen tekintetben bírálná a hatalmas szent háborút, amíg gépek pusztulnak el.
Most, hogy Iblis Ginjo a Poritrinre indult, Serena az Önelemzés Városából a néphez intézett lelkesítő beszédek sorát szándékozott rögzíteni. Az emberek természetüknél fogva képtelenek voltak hosszú távú célokra összpontosítani, hacsak folyamatosan nem emlékeztették őket az átfogó képre. Elszántságukat szüntelenül táplálni és erősíteni kellett.
Az elkövetkezendő hónapok során beszédeit különböző szövetségi bolygókra viszik; a VenKee Vállalat már alá is írta a megállapodást a Dzsihad Tanáccsal, miszerint kereskedelmi hajóikkal ingyen és bérmentve célba juttatják a felvett beszédeket.
A megerősített védelmű, elkerített terület belsejében Serena éber őrei két oldalról körülvették védencüket. A több mint egy évvel ezelőtti merényletkísérletet követően a fanatikus szeráfok mindegyikét vizsgálatnak vetették alá; többüket, akiknek hűsége nem állt minden gyanú felett, eltávolították a szolgálatból. Niriem közelebb került Serenához, mint valaha. Szeráfjai társasága erőt és oltalmat biztosított Serenának, s hitet, hogy az emberi szellem végül győzedelmeskedik a gépek brutalitása felett.
– A gépek hibázhatnak és széteshetnek. A programok felmondhatják a szolgálatot – hangzottak a rögzített előadás utolsó szavai. – Az emberi szív azonban örökké dobogni fog.
Az új offenzíva ellenére, amelyre Iblis az áldását kérte, Serena tudta, hogy nem lehet egyik napról a másikra legyőzni a gépeket. Az elnyomott ixiek immár hosszú évek óta harcoltak a fennmaradásukért, a hamarosan sorra kerülő, Xavier vezette átfogó támadásban pedig még több követője fog elpusztulni. Elkerülhetetlen áldozat – bizonygatta neki Iblis.
Leszegte a tekintetét, és áldó magába fordulással lehunyta a szemét. A Dzsihad Tanács hivatalnokai lekapcsolták a képmegjelenítőket, és elsiettek, hogy az ixi bevetésre induló, friss dzsihadista önkéntesek előtt lejátszhassák a papnő új üzenetét. Sokuk soha többé nem tér haza.
Édesanyjára lett figyelmes, aki az ajtóban állt.
– Gratulálok, Serena! Kétségtelen, hogy az ixi rabszolgalázadók keblükre ölelik szavaidat, még ha a gyilkos robotok le is mészárolják őket. Serenát meghökkentette a hűvös hozzáállás.
– A küzdelmet nem nyerhetjük meg, anyám – válaszolta –, hacsak mindenki teljes erővel és elszántsággal nem küzd érte. Buzdítani szeretném őket.
Livia Butler haragosan összevonta a szemöldökét.
– A főpátriárka nem mondott el mindent az ixi eseményekről. – Intett a dühödt tekintetű szeráfoknak, akik nem tágítottak mellőlük: – Hagyjatok magunkra! Négyszemközt szeretnék beszélni a lányommal.
– Azt a parancsot kaptuk, hogy védelmezzük a papnőt – felelte a főszeráf, és tapodtat sem mozdult.
Serena az ifjú nőhöz fordult.
– Az édesanyámtól nem kell megvédenetek, Niriem.
– A kételyeidtől is meg kell védelmeznünk téged, papnő – figyelmeztette őt a szeráfok parancsnoka. – A Dzsihadodat nem bomlaszthatja belső gyengeség.
– Nekem engedelmeskedsz, vagy te adod ki magadnak a parancsaidat? Most menjetek!
Az odaadó fiatal nők mogorván távoztak. Livia Butler nem mozdult, és belefogott mondandójába:
– Mielőtt a Poritrinre indult, a főpátriárka közzétette az Ixszel kapcsolatos szándékait, valójában azonban régóta szította a lázadást, mivel az ottani ipari és termelőlétesítményekre vágyakozik. Elképzelni sem tudod, milyen mértékű mészárlás vette kezdetét a te nevedben. Sok, rengeteg életet áldoztak fel már eddig is az Ixen, és a helyzet csak rosszabbodni fog.
Serena pislantott levendulakék színű szemével.
– Te honnan tudsz erről? Iblis semmi ilyesmit nem jelentett nekem.
Válaszul Livia egy képdobozt nyújtott át neki. A feltört pecsétet a Dzsipol jelképe díszítette, és a ráütött jelzés szerint legszigorúbban titkosnak minősítették.
– Ezeket a képeket egy zsoldos csempészte ki, akit azért küldtek oda, hogy lázadást szítson. A felvételeket egy Handon nevű őslakos ixi, a felkelő szabotőrök egyike gyűjtötte össze.
– Hogyan szerezted meg?
– A képdobozt Yorek Thurrnak szánták, de tévedésből a Szövetségi Képviselőtestület egyik idős, egykor apádhoz hű tagjának kézbesítették. Ismered az itteni bürokráciát, éppoly katasztrofális, mint a bukott Birodalom idején. Úgy vélte, a visszavonult alkirálynak érdemes megtekintenie a felvételeket, és szerintem neked is érdemes, Serena. Látnod kell, mi történik a Dzsihad harcterein. A tiltakozók okkal bírálják a háborús taktikát.
– A tiltakozók gyáva alakok, akik nem látják át a gondolkodó gépek gyilkos szándékait.
Livia a képdobozhoz szorította Serena ujját.
– Nézd csak meg ezt!
Serena haragot színlelve igyekezett elleplezni idegességét, aztán bekapcsolta a rendszert, és lassan végigpergette a rémálomszerű jelenetek sorát tartalmazó képeket. Teljességében láthatta a tömegmészárlást: gépi halálosztagok támadtak az emberekre, családok kuporogtak a föld alatt, rejtőztek el a csatornákban, miközben egy – Xerxész Titánként azonosított – kimek harcos-testében masírozott, és megölt minden útjába kerülő embert.
Nagyot nyelt, és úgy kellett kipréselnie magából a szavakat:
– Tisztában vagyok vele, hogy fájdalmas veszteségekkel jár a háború, anyám, de harcolnunk és győznünk kell.
– Igen, és azt is meg kell értened, gyermekem, hogy az Ix vágóhíddá alakult, méghozzá értelmetlenül. Iblis álnokul rávette az ixi lázadókat, hogy vessék magukat a vad gyilkos gépekre, miközben sem a túlélésre nincs remény, sem arra, hogy a legkisebb előrelépést tegyék az ellenséggel szemben. Némi fegyverrel látjuk el őket, de ez vajmi kevés. Iblis több mint egy éve tudja, hogy a hadművelet kudarcra ítéltetett, mégis tovább noszogatja őket, s ehhez a te üzeneteidet használja fel.
– A szavaimat buzdításnak szántam.
– Harcosok százezrei haltak meg ott, és mind a te nevedben. Téged és mártírhalált halt fiadat hívják segítségül, mintha istenségek lennétek, akik védelmezni tudják őket, aztán nekirontanak a gondolkodó gépeknek. Nem a te szemednek szánták ezeket az iszonyatos képeket, de tudnod kell, mennyi vér tapad a kezedhez.
Serena szigorú pillantást vetett anyjára, aztán tovább nézte a képeket. Magába szívta az ipari komplexumok vérrel telefröcskölt barlangkaszárnyáiban és a bolygó felszíne alatti városokban folyó brutális küzdelem látványát. Lángok tomboltak az elkeseredett harcosok körül. Mindenfelé szétzúzott gépek és emberi holttestek hevertek.
– Mit akarsz, mit tegyek, anyám? – kérdezte végül, tekintetét azonban képtelen volt levenni a vérfürdőről. – Egyszerűen adjuk fel az Ixet?
Livia arca ellágyult.
– Dehogy, viszont még ha meghódítjuk is az Ixet, miután odaküldtük a hadsereget, ez vajon újabb okot ad majd az ünneplésre? Rosszul megválasztott helyszín ez egy csatához. Ha már ennyi energiát és emberéletet áldozunk rá, akár a gépek székhelyét is megtámadhatnánk a Corrinon!
Serenát megzavarta a gondolatmenet.
– Ezt meg kell beszélnem Iblisszel, mikor visszatér a Poritrinről. A főpátriárkának talán olyan oka van erre, ami nem nyilvánvaló a számunkra. Biztosan jó indokot tud...
Livia félbeszakította:
– Ezeket a döntéseket mind nélküled hozta, Serena. Ahogy azt gyakran megteszi. A Dzsihad papnője vagy, avagy egyszerű báb?
Anyja szavai az elevenébe vágtak. Hosszas hallgatás után Serena végül megszólalt:
– Iblis a tanácsadóm és a tanítómesterem, és mindig rengeteg erőt adott nekem. De igazad van, nem szabadna, hogy ne tájékoztassanak a fontos döntéseket illetően.
- A főpátriárka közel két hónapig nem jön haza. – Livia előrehajolt, igyekezett kierőszakolni az elhatározást. – Nem várhatsz ennyi ideig. Előtte döntsd el, miként fogsz cselekedni!
Az idős apátnő karon fogta a lányát.
– Gyere velem! Miután maga is értesült a jelentésről, Kwyna kogitátor beszélni óhajt veled. A lehető leghamarabb.
Kwyna, a nagy filozófus, aki egy rég elfeledett korban, évszázadokkal azelőtt, hogy a Titánok megdöntötték az Óbirodalmat, hús-vér nőként élte emberi életét, immár eltöprengett minden gondolaton és bölcseleti rendszeren, amit az emberiség felhalmozott. Egy évezrednyi elmélkedés után Kwyna azt tartotta, hogy még a közönséges emberi agyakban is felvillanhat a bölcsesség szikrája.
Serena és édesanyja felhágtak a kőtorony csigalépcsőjén, amely egykor a nagy gondolkodó szállásául épült. A toronyszoba ablakait kitárták, és enyhe szellő járta át a helyiséget. A kogitátor díszes agytároló edényét a kör alakú szoba közepén helyezték el egy állványon, kiválasztott emberi kiszolgálói pedig a közelben állva várták utasításait.
Kwyna nagyszerű tanácsokkal és megfontolandó kérdésekkel látta el. Kwyna bölcseleti rejtvényei segítették túl Serenát a kisfia elvesztése és a Xavier Harkonnennel közösen tervezett élet romba dőlése feletti fájdalom és elkeseredés legsötétebb időszakán.
Édesanyja most a bejáratban megállt, miközben Serena odalépett az agytároló edény állványához.
– Beszélgetni kérettél ide, Kwyna. Minden beszélgetésünkből sokat megérthetek.
Két borotvált fejű, makulátlanul tiszta kezű szubordináns masírozott oda. A szerzetesek eltávolították a tartály fedelét, majd intettek Serenának, hogy nyúljon bele.
– Kwyna közvetlenül veled szeretne kapcsolatba lépni.
Az elektrofolyadék-fürdőben lebegő, testetlen agyat barázdálttá és szövevényes mintázatúvá tette a több évszázadnyi elmélkedés. Serena egyre növekvő kíváncsisággal és aggodalommal hagyta, hogy szeme félig lecsukódjon, majd bemártotta vékony ujjait a meleg életfenntartó folyadékba.
– Itt vagyok – mormolta.
Mélyebbre nyúlt, mígnem megérintette Kwyna agyának gumiszerű körvonalait. Ahogy a sűrű folyadék a kogitátor érzékeny szövetei körül kavargott, ionösvények formálódtak bőre pórusain át, rákapcsolódtak Serena neuronjaira, s összekötötték a két különálló, de rokon létforma mentális szinapszisait.
– Ismered a tényeket és a szavakat – szólalt meg a bölcs kogitátor az elméjében. – Érted Iblis Ginjo indokait... De hiszel is bennük?
– Hogy érted ezt, Kwyna? – kérdezte fennhangon Serena.
– Egy ideje nem nyújtottam lblisnek újabb filozófiai kapaszkodót, mégis kiforgatja a szavaimat, eltorzítja az ősi szentírások értelmét. Ahelyett, hogy megvilágosodást nyerne az értekezéseimből, saját maga határoz, aztán szövegkörnyezetükből kiragadott részleteket választ ki, amelyekkel igazolhatja a döntéseit.
A kogitátor gondolatai mintha mélységes fáradtsággal lüktetettek volna. Serena menekülni szeretett volna a vádak elől, de a kogitátor iránti tisztelet az eleven folyadék fogságában tartotta a kezét.
– Biztos vagyok benne, Kwyna, hogy a főpátriárka az emberiség érdekeit tartja szem előtt. Természetesen beszélni fogok vele, és kétségem sincs afelől, hogy mindenre magyarázatot ad.
– Egy olyasvalaki, aki meghamisítja az igazságot, hogy saját megvilágosodását igazolja, sokkal rosszabbra is képes. Még sohasem gondolkodtatott el a tény, Serena Butler, hogy az ő döntései miatt menetelnek mártírok ezrei a halálba, ajkukon a te neveddel?
Serena felszegte a fejét.
– Ők a Dzsihad harcosai. Még ha mind egy szálig lekaszabolnák őket, akkor is ragaszkodnának hozzá, hogy megérte. És én is.
A mögötte álló Livia csalódottan megjegyezte:
– Ó, Serena! Ilyen keveset ér a szemedben az emberi élet?
Kwyna tovább folytatta, gondolataival átkokat szórt.
– A főpátriárka erőszakot szít minden szükségesnek ítélt eszközzel, mert azt hiszi, a célja szentesíti az eszközeit. Az Ix mindössze újabb trófeát jelent a számára, és nem a háború megnyerésére kidolgozott terv része. Nem siet mielőbb döntésre vinni a harcot, és tudja, hogy a tragédiák éppoly lelkesítőek lehetnek, mint a diadalok. Lehet, hogy te, Serena, a lehető leggyorsabban szeretnéd elpusztítani Omniust, Iblis Ginjo azonban a hatalom forrását látja a Dzsihadban.
A hír fájdalmas, szinte elviselhetetlen csapást jelentett. Serena nem akart többet hallani, mégis képtelen volt kihúzni a kezét.
– Több mint húsz évszázadon át éltem és elmélkedtem, osztottam meg a tudásomat az arra érdemesekkel. Következtetéseimet most oly módon használják fel, amilyenhez hasonló sohasem állt szándékomban. Magamat is felelősnek érzem a számtalan ember értelmetlen haláláért.
Serena ujja hegyével végigsimította a kogitátor agyának féregszerű körvonalát.
– Akik fontos szerepet vállalnak, roppant terhet vesznek a vállukra. Túlságosan jól ismerem ezt a tényt.
– De én nem vállaltam efféle szerepet – vágott vissza Kwyna. – Ahogy Iblis téged manipulált, éppúgy kevert bele engem is. Szívesen osztottam meg vele a gondolataimat, az emberiség javát akarva, de írásaimat elferdítette. Most már értem, kogitátor társaim némelyike miért vonult vissza örökre, és utasította el kereken, hogy beleszóljon a civilizációk születésének és hanyatlásának menetébe. Talán nekem is régen Vidaddal és a többiekkel kellett volna tartanom.
Serena meglepődött.
– Élnek még más kogitátorok is? Mit értesz az alatt, hogy visszavonultak?
– Vidad valaha a barátom volt, szellemi edzőtársam, örökös eszmecserére érdemes elme. De öt kogitátorral együtt úgy döntöttek, hogy megszakítanak minden kapcsolatot az emberekkel és a gépekkel, és inkább saját gondolataik örökkévaló békességét és tisztaságát választják. Akkoriban megvetettük őket, amiért elmenekültek a kinyilatkoztatásaikból fakadó felelősség elől. Azzal vádoltuk őket, hogy megfutamodtak, elefántcsonttoronyba zárkóztak el. Vidad elfogadta a ráragasztott címkét, de nem változtatott a döntésén. Évszázadok óta senki sem hallott felőlük.
Serena csüggedt kimerültséget érzett Kwyna elméjén, mikor az ősöreg agy kijelentette:
– Talán nekem is az Elefántcsonttorony Kogitátoraihoz kellett volna csatlakoznom, de most más megoldást kell találnom. Azért hívtalak ide, hogy mindezt elmondhassam neked, Serena Butler, hogy megérthess.
– És azt hiszed, hogy olyan könnyű megérteni? – kérdezett vissza Serena.
– A valóság az, ami – felelete Kwyna. – Én pedig eleget éltem már. Nem osztom meg több gondolatomat, nem hagyom, hogy kiforgassák a bölcsesség szavait. Ha már nem leszek többé, Iblis találhat még magának módot arra, hogy kihasználja az elveszett tanokat, de nem akarok több fegyvert adni a kezébe, amit csalárd célokra használhat.
Megrettenve attól, amire az ősöreg elme készülődhet, Serena kijelentette: – Jó szolgálatot tettél nekem. Rengeteget tanultam tőled, és sokszor kisegítettél a tanácsaiddal.
A kogitátor hangja mintha lágyabbnak hatott volna Serena elméjében.
– Tudom, hogy tiszta a szíved, de belefáradtam a két évezrednyi elmélkedésbe. Mostantól fogva kiengedlek a védőszárnyaim alól. Fogalmazd meg a saját gondolataid, és repülj ki a fészekből a végzetedbe!
– Mit akarsz ezzel mondani? Várj!
– Ideje, hogy... megszűnjek.
A kékes elektrofolyadék kavarogni kezdett, és elszíneződött; vészterhesen vörössé vált, mintha az ősöreg agy vérezni kezdett volna, hogy kiválassza magából léte esszenciáját.
Serena iszonytató hidegséget érzett az agyban, hirtelen, döbbenetes változást.
Aztán, a szubordinánsok segítsége nélkül, anélkül, hogy bárki átállította volna az agytároló edény létfenntartó rendszerét, a mély gondolatok barázdái kisimultak, majd elillantak a kogitátor elméjéből. Az élet értelméről való két évezrednyi elmélkedés után Kwyna hagyta, hogy szelleme kiáramoljon az univerzumba, és eggyé váljon a mindenséggel. Elméje beleveszett a nemlétbe.
Serena kirántotta kezét az elektrofolyadékból. A síkos folyadék vérre emlékeztetőn tapadt ujjaihoz.
– Mit tettem?
– Számos tényező vezetett a tragédiához – felelte Livia keserű hangon. – Részben Iblis Ginjo, részben a Dzsihad a maga természetéből eredően.
Serena könnyeivel küszködve hátralépett az agg bölcselő – néhai barátja – agyának immár élettelen masszájától.
– Oly sok mindent tettek már a nevemben.
Livia szigorúan meredt rá.
– Egy negyedszázad állt rendelkezésedre, Serena, hogy elgondolkodj, és tanulj a személyes tragédiádból. Elérkezett az ideje, hogy magad dönts a sorsod felett.
Serena kihúzta magát, és felvetette a fejét. Kinézett az ablakon, és arcán érezte a jeges fuvallatot.
– Igen, anyám. Most már tudom, mit kell tennem.
A gyászoló, sáfránysárga köpenyes szerzetesekre pillantott, aztán az előszobára, ahol szeráfjai várakoztak rá készenlétben, karmazsinnal szegélyezett fehér köntöseikben.
– Ideje átvennem a Szent Dzsihadom vezetését.

- - -

Jobb, ha irigyelnek, mintha sajnálnak.

VORIAN ATREIDES: SZÉGYEN
NÉLKÜLI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Xavier Harkonnen szemében a Butler-birtokot az elveszett lehetőségek emléke kísértette. Ám ez volt az otthona is, melyet szerető feleségével, Octával, és két leányukkal, Roellával és Omiliával osztott meg.
Negyvenkét éves korára Octa belenőtt a szép és támaszt jelentő feleség szerepébe. A nővérénél nyájasabb természetű Octa törődő és odaadó hitvessé, gondos anyává érett. Felbecsülhetetlen értékű társ volt.
Mivel érdemeltem ki őt?
Mióta lemondott az alkirályi tisztségről, édesapja, Manion Butler velük élt, és gondozta a gyümölcsöskerteket és a szőlőlugasokat. Az idős férfiú rajongott felnőtt unokáiért, és továbbra is szívesen eldiskurált befolyásos vejével politikai és hadi kérdésekről. Egy ideje azonban az efféle beszélgetések a „régi szép napokat” felidéző, banális visszaemlékezésekké silányodtak. Serena eltávolodott családjától.
Mikor Xavier kilépett a főkapun, s végignézett az olajfáktól sötétlő dombokon és a szőlőskert sorain, lovast pillantott meg közeledni feléjük a kúriához vezető kavicsos szerpentinen.
Octa utána jött az udvarra, Xavier pedig átkarolta felesége karcsú derekát. Hitvese elégedettnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát mellette. Immár több mint huszonöt éve voltak házasok.
A hunyorgó Octa végül ráismert a lendületes, sötét hajú lovasra.
– Nem is szóltál nekem, hogy Vorian tiszteletét akarja tenni nálunk. Épp meg akartam látogatni Sheelt a Tantor-birtokon. – Vergyl vigasztalan özvegye, Sheel, és három gyermekük nemrégiben érkeztek meg a Giedi Primeról, és hozzáláttak, hogy átköltözzenek Emil Tantor hatalmas és magányos birtokára. Octa sokat segédkezett az ifjú asszonynak.
– Csupán baráti beszélgetés keretében szeretnénk megvitatni az eshetőségeket. – Megsimogatta a nő eperszőke haját, amelybe itt-ott ősz szálak keveredtek. – Ha elárultam volna, hogy jön, összecsődítetted volna a teljes szolgasereget, és fogadást rendeztél volna a tiszteletére.
Octa visszamosolygott rá.
– Való igaz. Így viszont meg kell elégednetek némi felvágottal és főtt tojással.
Xavier homlokon csókolta hitvesét.
– Legalább a legfinomabb borunkkal elkényeztethetsz minket. Hadd válasszon ki egy palackkal az édesapád, ő bármelyikünknél jobban ismeri az évjáratokat.
– Csupán azért, mert olyan komolyan veszi borkóstolói köztelezettségeit. Megkérdezem tőle, akad-e még az ünnepi palackokból, amelyeket a házassága idején tett félre. – Miután intéssel üdvözölte az izmos salusai ménen az udvarba léptető Voriant, Octa visszaszaladt a házba.
Habár Xavier immár negyvenhetedik évét taposta, és fürgesége némileg megkopott, elméje több részletet és kapcsolatot raktározott, mint fiatal korában valaha. Vor Atreides ezzel szemben az ifjúság és az élettapasztalat kivételes kombinációját testesítette meg. Egy napot sem öregedett, mióta évtizedekkel ezelőtt megszökött a Földről. Bőre sima maradt, haja sötét és sűrű, tekintetében azonban több emlék terhe tükröződött, mint bármely más ifjú szemeiben. Évekkel ezelőtt elmagyarázta Xaviernak az életmeghosszabbító kezelés – valójában a „kínzás” szót használta – lényegét, amelyben Agamemnón részesítette őt, elvben jutalom gyanánt.
Vor leugrott a nyeregből, és megpaskolta a káprázatos állat szügyét. Két szolga szaladt oda, hogy az istállóba vigyék a mént; lecsutakolják, majd kifésülik a sörényét és a farkát; az öreg Manion ügyel majd rá, hogy kifogástalan munkát végezzenek.
Xavier szertartásosan kezet nyújtott barátjának, Vor viszont barátságosan hátba veregette őt.
– Na, hogy tetszik az új paripám, Xavier? Egyike az ötnek, amelyeket nemrégiben vásároltam meg. – Látható büszkeséggel figyelte, ahogy a csődör beléptet Butlerék istállójába. – Fenséges teremtmények.
– Az ember azt gondolná, hogy a lovaglás gondot okoz neked, Vor. Nem sok tapasztalatra tehettél szert lovakkal, így...
– De imádom a zűrzavart. Épp elég időt töltöttem az életemből a gépekkel, és van valami egyedülálló és izgalmas abban, ha egy élőlény hátán utazunk, amely ráadásul érezhetően élvezi az utat. – Nyugtalan és sóvárgó tekintettel felnézett az égre. – Most, hogy belegondolok, Erasmus is tartott lovakat. Néha elegáns hintón vitetett a villájába. Szegény párák... de a robot biztosan megfelelően gondoskodott róluk. Tudod, inkább embereken szeretett kísérletezni.
Mire felértek a Téli Nap Terem szintjén található emeleti verandára, Octa már utasította a szolgákat, hogy tálaljanak fel szeletelt húst, sajtot és fűszerlevelekkel díszített főtt tojást. Egy felnyitott palack és két teletöltött pohár vörösbor is várt rájuk, hogy szellőzzön kicsit a levegőben.
Xavier felkacagott.
– Néha az a benyomásom támad, hogy Octa épp olyan telepatikus képességekkel bír, mint a rossaki varázslónők. – Miközben barátja belehuppant egy székbe, lábát pedig felrakta az erkélykorlátra, Xavier hátrafordult, és végigjártatta tekintetét a Butler-birtok sűrű erdein. – Miért nem választasz magadnak asszonyt, Vorian? Megszelídíthetne, és lenne miért visszasietned a Salusára.
– Megszelídíthetne? – Vor fanyarul rámosolygott. – Hogy ráerőltessem magam valami szerencsétlen, ártatlan fehérnépre? Épp elég nekem, ha itt-ott vár rám néhány nő.
– Úgy érted, minden űrkikötőben.
– Tévedsz. Egyáltalán nem vagyok olyan nagy nőcsábász, mint amilyennek hiszel. – Vor belekortyolt a vörösborba, és elégedetten sóhajtott. – Végül mégiscsak megeshet, hogy kinézek magamnak valakit.
Nem mondta ki, ami amúgy is nyilvánvaló volt, a tényt, hogy rengeteg ideje van még erre. Nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen hosszú időt egyetlen nő mellett éljen le.
Vor korábban Omniust szolgálta, de Serena Butler megváltoztatta a szemléletét, és más színben – az emberek szemszögéből – tárta fel előtte a világot. Vor nem rászedett bolondként vagy vakbuzgó fanatikusként tette magáévá a Dzsihad ügyét, hanem gyakorlott hadvezérként, aki Agamemnón tábornoktól sajátította el a szükséges készségeket. Mióta megtagadta Omnius fennhatóságát, és hűséget fogadott a szabad emberiségnek, Vorian Atreides azt állította magáról, hogy elevenebbnek érzi magát, mint azt lehetségesnek képzelte volna.
Vor előszeretettel járt el fogadásokra, és mesélt csatákról, rettenetes kimek édesapjáról, a gondolkodó gépek felügyelte neveltetéséről. Rendszerint köré gyűltek az emberek, és áhítattal hallgatták történeteit, ő pedig kedvét lelte a ráirányuló figyelemben.
Most azonban a két férfi meghitt csendben ült, és senkit sem kellett lenyűgözniük. Ízlelgették a bort, gyönyörködtek a szőlőlugas és az olajfaligetek látványában. Mint két bevetés között általában, most is sikereiket és kudarcaikat, az ügyért vérüket ontó dzsihadista társaikat és a zsoldosokat vitatták meg.
– Az a legalapvetőbb problémánk – mondta Vor –, hogy Iblis megtérítettjei buzgalmát engedi szabadon összehangolt hadistratégia helyett. Akár a lángok, amelyek a leggyorsabb égésű üzemanyagból csapnak elő, ragyogón fellobbannak, de nem feltétlenül érik el a tényleges célt. Személy szerint azt hiszem, hogy a főpátriárkánk egyszerűen imád a fényben fürdeni.
Xavier biccentett.
– A Dzsihad évtizedek óta tart, az Omnius elleni küzdelem pedig immár egy évezrede. Nem szabad lankadni hagynunk erőnket és odaadásunkat, máskülönben harcosaink elcsüggednek.
Vergyl Tantor elvesztése még egy év elteltével is súlyos teherként nehezedett a szívükre. Míg Xavier rajongva szerette fogadott öccsét, és igyekezett terelgetni katonai karrierjét, Vor összebarátkozott a legénnyel, miközben az alacsonyabb rangúakkal haverkodott, amire a szabályokhoz mereven ragaszkodó Xavier képtelen lett volna. Valahányszor nevetgélni látta Vort és Vergylt, Xavierban egy pillanatra fellobbant az irigység. Ám immár késő volt bepótolni azt, amit öccsével elszalasztott...
Vor továbbra is a dombokat bámulta.
– A gondolkodó gépek átlátják a dolgokat, az átfogó tervet. Nem hinném, hogy a Dzsihad Hadseregének lenne hasonló elképzelése. Omnius még akár győzhet is, nem haderejének fölénye révén, hanem a katonáinkat elerőtlenítő apátia miatt.
Beszélgettek az Ixről kicsempészett jelentésről, ahol különösen kilátástalannak tűnt a helyzet. Gyilkos robotok és az egyik Titán kimek leplezetlen népirtásba kezdett, ahogy korábban a Földön tették. A főpátriárka Xavier szerint az utolsó utáni pillanatban hirdette meg az átfogó offenzívát. A Dzsihad Hadserege nem hagyhatta cserben a vitéz ixi harcosokat. Xavier önként vállalkozott a totális támadás vezetésére. Eközben Iblis Ginjo hívó szavára friss önkéntesek tömegei jelentkeztek a bevetésre.
Vor összevonta a szemöldökét.
– Az én szememben minden ixi áldozat csak ember, aki a szabadságért és a puszta túlélésért küzd. Nem szabadna válogatás nélkül eldobni őket.
Xavier a fejét rázta.
– Az ixi lázadóknak nem feltétlenül kell áldozati báránnyá válniuk, ha egy vezér képes többet kihozni belőlük. Ez lesz az én feladatom.
Vor bekapott egy parányi fűszeres tojást.
– Úgy hallottam, bármi árat hajlandó vagy megadni a győzelemért, ezt kiválóan bizonyítottad az Anbus IV-en, de a Dzsihadnak többet használna, ha olyan alternatívákat keresnénk, amelyek ilyen rengeteg élet feláldozása nélkül okoznak károkat a gépeknek. Az ixi bevetés szerintem elhibázott lépés. Iblis kizárólag azért választotta, mert sértetlenül szeretné megkaparintani az ottani ipari központokat.
– A gyárakban fegyverek és hajók készülnek, Vorian. Ezek adják a Dzsihad hajtóerejét.
– Ez így igaz, de vajon az a legbölcsebb stratégia, ha fejjel rohanunk neki Omnius legkiválóbb erőinek?
– Úgy érted, több, társasjátékokban használt cselfogással kellene élnünk, mint amilyen az Anbus IV gépi csatahajói ellen bevetett vírus volt? És a Poritrini álflottád?
Vor nyomatékosan megköszörülte a torkát.
– Mindkét hadicsel bejött, vagy tévedek? Már ezerszer elmondtam neked. A legnagyobb előnyünk a kiszámíthatatlanság.
Gyors mozdulattal lehajtotta a borát, aztán a palackért nyúlt, hogy újratöltse a saját és Xavier poharát is.
– Vegyük például a poritrini trükköt. Nem engedhettük meg magunknak, hogy elveszítsük Holtzman hadászati laboratóriumait, és azt sem, hogy egy nagyobb Armada-különítmény járőrözzön a bolygó felett. Az én megoldásomnak köszönhetően, viszonylag kis költséggel és emberi áldozatok nélkül elértük a célunkat. – Vor felhúzta a szemöldökét. – Egyszerűen érteni kell a gépek gondolkodásmódját.
Xavier haragosan nézett vissza rá.
– Ebben mögötted maradok, barátom. Elég azt figyelembe vennünk, mennyi ideig éltél közöttük.
Vor szemei szikrát hánytak.
– Ezzel mire célzol?
– Nem úgy értettem, ahogy gondolod.
Vor koccintott Xavierral.
– Az én módszeremmel vagy a tiéddel, de reméljük, hogy Omnius végül ráfizet.